A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük az ismert irodalomtörténészt, a Magyar Rádió kuratóriumának elnökét.

A gyakran hallható értékelés szerint a kultúrharc volt az a zsákutca, amely miatt az 1989-ben indult rendszerváltás a kelleténél több kudarcot eredményezett. E jelenség kiújulását vélik látni sokan az 1998-as választások utáni helyzetben. A helyzet elemzésére kértük Agárdi Péter irodalomtörténészt, a Magyar Rádió Közalapítvány kuratóriumának elnökét.

Miben rejlik a konzervativizmus lényege a mai magyar politikai és kulturális életben? Milyen forrásai, megnyilatkozásai, belső irányzatai vannak?

A pontosság és árnyaltság érdekében szeretném megkülönböztetni a mai kulturális áramlatok és a róluk való gondolkodás, a kulturális ideológia tendenciáit. A kultúra és a művészet produktumai sokszínűek, nem is kell és nem szabad őket ideológiailag minősíteni, hisz a művészetekben, a természet- és társadalomtudományokban örvendetes sokszínűség van. Lehet ugyan egyik-másik alkotásra azt mondani, hogy konzervatív szemléletű, de ezek pontatlan, nem a lényeget eltaláló fogalmak. Élesen elkülöníteném ettől a kultúráról alkotott szisztematikus nézetrendszerek minősítését, amelyekben bevallottan vagy bevallatlanul, de ideológiai és politikai velleitások, markáns álláspontok fogalmazódnak meg azzal a céllal, hogy mint ideológiák vagy politikai szerephez jutó nézetrendszerek tudatosan alakítsák az ország kulturális életét, intézményrendszerét az iskolákban, a kulturális intézményekben, a médiumokon és a politika egyéb nyilvános fórumain keresztül. Amennyire indokolatlan a kulturális produktumot, a művészetet döntően ideológiailag tagolni, annyira – természetesen sok-sok árnyalással – indokoltnak tartom a kulturális eszmeáramlatok, az ideológiák, a felfogások karakterizálását. Két évvel ezelőtt megjelent könyvemben (A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996) megkíséreltem az elmúlt évtized kulturális fejlődését és a kultúráról alkotott gondolkodásmódok történetét áttekinteni, bemutatni. Megkíséreltem, hogy négy jellegzetes kultúrafelfogást, ideológiát különítsek el, hangsúlyozva az átmeneteket és azt, hogy egy-egy nagy személyiség nem skatulyázható be. Ami a négy ármalatot illeti: az egyik a konzervatív, magát keresztény-nemzetinek deklaráló, a másik a radikális népnemzeti, a harmadik a liberális vagy polgári demokratikus arculatú, a negyedik a szocialista, baloldali karakterű kultúrafelfogás. Ideológiai, politikai invenciókkal és intenciókkal, mindenképpen tudatos világnézetbe ágyazott kultúrafelfogásokról van szó, és ezek a kultúrafelfogások nyíltan vagy burkoltan, de jelen vannak a magyar szellemi, sőt politikai életben.

A szocialista és szabaddemokrata kormányzat kultúrpolitikáját számos értelmes kezdeményezés mellett a kultúra átideologizálásától való eltávoládás jellemezte: a direkt kultúrpolitika az ideológiai vonatkozásokban igyekezett háttérbe vonulni a kulturális intézményektől. 1998 második felében ehhez képest éles fordulatot érzek a kulturális életben. A választások után a kedvező helyzetbe került konzervatív kultúrafelfogás nem a maga valódi eredeti kulturális értékei szerint kezdett ténykedni, hanem hegemóniára, helyenként kizárólagosságra törekvő eltökéltségével. A pozíciók néhány kézbe való összpontosításával, értékrendszerük sulykolásával károsan befolyásolják a magyar szellemi életet. Természetesen nem az a probléma, hogy a magyar szellemi életben jelen van egy konzervatív, a kultúrafelfogások között magát keresztény-nemzetinek tekintő áramlat, hanem az, ha ez az áramlat pénzügyi és direkt hatalmi eszközökkel olyan hegemón helyzetbe jut, hogy az megbontja a kultúra szerves fejlődését és hagyományos szerkezetét, amire pedig a konzervativizmus mindig is hivatkozik.

Amikor konzervatív kultúrafelfogásról beszélek, nem azt értem ezen, hogy bármilyen főnév vagy minősítő szó elé odateszik, hogy "konzervatív" és akkor ezzel el van intézve a dolog, hiszen a konzervatív mint viszonyfogalom, jelző, mindenhez hozzárakható. A divathoz, reklámhoz is stb., stb. Minden világnézetnek, ideológiának lehetnek konzervatív szárnyai: a baloldaliságnak is volt, van, és a liberalizmusnak is. Tehát itt és most elhárítom, hogy viszonyfogalomként, puha metaforaként használjuk a konzervatív jelzőt. Szeretném világossá tenni, hogy amikor vitatható tendenciát érzek és ezt teszem szóvá, nem azokat a tehetséges gondolkodókat, alkotókat bírálom, akiknek mélyről jövő meggyőződése a konzervatív vagy keresztény-nemzeti ideológia. A probléma az, hogy őket is kompromittálhatja a konzervatív kultúrafelfogás politikailag egyre agresszívebben túltámogatott hegemón helyzete.

Kiket tekint a mai konzervatív kultúrafelfogás mértékadó és tiszteletre méltó, bár egyes nézeteikben esetleg vitatható személyiségeinek?

Ilyen például szerintem Kosáry Domokos, a nagy tekintélyű történész. Gondolkodásmódja, értékrendszere több konzervatív vonást tartalmaz, de ez részemről nem pejoratív megfogalmazás, hanem egy kötődés minősítése. Kosáry akadémikus egyébként évek óta tiszteletet keltő szellemi vitát folytat a keresztény-nemzeti konzervativizmusra hivatkozó, kirekesztő nacionalizmussal. Vagy a nemrég elhunyt Andorka Rudolf, aki egy sajátos szociológiai rendszerben gondolkodott, és ebből nagyon sok kulturális konklúziót is levont. Vagy Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát, aki magában hordozza a magyar katolicizmus legprogresszívebb hagyományait, szemben például Gyulay Endre számos aktuálpolitikai nyilatkozatával. Várszegi tudományos fedezetű, mélyen gondolkodó egyházi vezető, színvonalas szellemi auráját tekintem vonzónak és tiszteletre méltónak. Említhetem továbbá Kindler József közgazdász- és Mádl Ferenc jogászprofesszort is.

A konzervativizmus jóval problematikusabb egyénisége Nemeskürty István, aki irodalom- és filmtörténész, olyan személyiség, akinek korábbi írásaiból sokat lehet tanulni, de ha pozícióba jut, koncepciójának, nézeteinek a kormányzat által történő felhasználása egyensúlybillenést eredményez, holott éppen valamiféle egyensúly helyreállítására hivatkozva igyekeznek őt helyzetbe hozni. Kitűnő ismerője a magyar múltnak, nagyszerű filmmenedzser volt, korábban mindig jellemezte munkásságát egy egészséges értéktisztelet, bátor kezdeményezőkészség, innovativitás. Nem véletlen, hogy a közép- és a koraújkorral foglalkozó történeti munkái gyakran váltottak ki szakmai vitát. Sokan ennek kapcsán dilettánsnak mondták őt, holott – sajátos történeti nézetei mellett – "csak" egy olyan esszéisztikus megközelítésről van szó az ő esetében, amely elhárít mindenfajta szellemi arisztokratizmust, amely a történészek egy részére nagyon is jellemző. Éppen ez az esszéisztikus megközelítés tudott elindítani egy olyan új típusú történelmi gondolkodásmódot, amely az 1960-as és az 1970-es években – mások mellett – Nemeskürtynek is erénye volt. A mohácsi és a doni katasztrófáról írott könyveivel (ha vitatható is ezeknek sok eleme) termékenyítő szellemet képviselt. Ugyanakkor évtizedünkben Nemeskürty olyan pozíciókhoz jutott, amelyeket a tudományos közéleti munkássága révén ugyan illetékesen birtokolhat, de kérdés: jól él-e vele. (Az MTV elnöke, majd millenniumi kormánybiztos.) Vagy akinél szintén úgy érzem, hogy összecsúszik a tiszteletre méltó konzervatív világkép és a botcsinálta, bár tisztességes szándékú politikai szerep, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumának elnöke, Jankovics Marcell. Kitűnő filmrendező, kulturális antropológus, művelődéstörténész. Az ő kultúrafelfogásában a szervesség, a folklór, a hagyományőrzés, az életből fakadó kulturális értékek tisztelete egész munkásságára nézve meggyőző. Ha azonban a Nemzeti Kulturális Alap működésére mechanikusan át akarja vinni saját tudományos meggyőződését, és mindez – bár nem az ő akaratából – együtt jár a Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának megcsonkításával, akkor a személyes kulturális elkötelezettség a hatalmi, politikai intézményrendszeren belül hegemón helyzetbe kerül és kirekesztővé válhat.

Nemeskürty István néhány évvel ezelőtt megjelentetett egy könyvet a Horthy-korszakról (címe: Búcsúpillantás). Ez egy történelmi, kultúrhistóriai könyv, amelyben ott érződik a szerző későbbi politikai szerepvállalásának történelmi megideologizálása, saját korábbi bátor történeti nézeteinek a visszavonása, azaz a Horthy-korszak ideológiája számos ponton rehabilitáltatik. Nekem, aki ma is tanítok Nemeskürty Kis magyar művelődéstörténetéből és más könyveiből, e mű csalódást okozott. Ha ezek az értékelvek hatalmi hegemóniához jutnak, szemben az előző kormányzati ciklussal, amelynek sok kultúrpolitikai tévedése volt, de igyekezett az ideologikus kultúrpolitikát távol tartani, nagyjából azonos esélyeket biztosítani a különböző művészeti, szellemi, tudományos irányzatoknak, nos akkor ez súlyos hanyatlást eredményez.

A konzervatív kultúrafelfogás legjellegzetesebb vonásai, kicsit didaktikusan összefoglalva, egyébként a következők: az alapérték a rend, a hagyomány, a szerves fejlődés – szemben a szabadság, az egyenlőség és a dinamikus társadalmi átalakulás értékeivel. A konzervatív kultúrafelfogás alapvetően múltra orientált, úgy, hogy minősítő normáit is a múltból emeli ki: nem egyszerűen a hagyománytisztelet a fő jellemzője, hanem a múltba tekintő normákat kéri számon a mai kulturális produktumokon. A konzervativizmus örök intézményekben gondolkodik, annak tekinti a vallást, az egyházat, az államot és a nemzetet. Összekeveri a közösségi értékeket az államéival. A közösség eszményéről beszél, de valójában az államra gondol. Nagyon analóg az államszocializmussal, mely szintén az állammal mosta össze a szocialista közösségiség értékeit. Jellemző továbbá a konzervatív kultúrafelfogásra és erkölcsi világképre a család értékeinek valamiféle absztrakt, örök, transzcendens normából való levezetése. Ezzel nagyon is összefér a tömegkulturális giccs elképesztő dömpingjének a hallgatólagos támogatása, ami a család, a vallás és az erkölcs értékeit a legolcsóbb eszközökkel, álkonfliktusokkal és azok hazug feloldásával igyekszik sugallni és terjeszteni.

Mit ért az aktuálpolitikai konzervativizmus nemzetfelfogásán?

A konzervatív nemzetfelfogás a nemzetből mint ősi entitásából indul ki, mint örök értékből. Ebben a vonatkozásban jó viszonyítás Babits Mihály, aki életformájában, mélyen hívő katolikus voltában, kulturális vonzalmaiban "konzervatív" volt. Egész világképe mégis mélységesen liberális, hiszen ő élesen elutasította mind a kor hivatalos magyar államkonzervativizmusának bezárkózó nemzetfelfogását, antimodernizmusát (Ady-ellenességét például), mind pedig a plebejus népi nacionalista oldal agresszív, kirekesztő rasszizmusát, és velük szemben egy nyitott nemzetfelfogást képviselt. A Nyugat című folyóirat utolsó szakaszában szerkesztőként különösen bátran harcolt a konzervativizmus értékszűkítő és kirekesztő nemzetfelfogása ellen. Az, hogy valaki a nemzetet, a családot, az erkölcsöt, a hagyományt fontos értéknek tekinti, hogy tiszteli a múltat, önmagában nem konzervativizmus, hanem természetes emberi attitűd.

Nagyon lényeges a konzervativizmus osztálybázisáról, társadalmi hátteréről is beszélni, részben történelmileg, részben ma. Fontos, hogy lássuk: egyrészt a magyar konzervativizmus történelmi okokból egészen más, mint az angol, a német, és egészen más, mint a XX. századi amerikai. Most a jellegzetes későfeudális eredetű magyar konzervativizmusról van szó. A konzervativizmus szociológiai bázisa szempontjából a legmarkánsabb teoretikus Bethlen István, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Kornis Gyula, a század elejéről Tisza István, Beőthy Zsolt. Bethlen István 1925-ben nyíltan kimondta: "Egy nemzetnek szüksége van azokra az intelligens vezető osztályokra, amely vezető osztályok nemzeti érzésük, tradíciójuk, tudásuk, tapasztalatuk, hazafiságuk folytán predesztinált vezetői a nemzetnek." Ez jelzi, hogy egy önmagát eleve vezetésre termett osztálynak tekintő réteg ragadta magához az állam-, a nemzet vezetésének jogát, és ehhez kapcsolta a kultúrpolitikát.

Úgy tűnik: ez a tekintélyelvi hagyomány napjainkban ismét újjáéledt, aminek kulturális összetevői is vannak.

Teleki Pál fogalmazta meg talán a legplasztikusabban, hogy mit jelent a tekintélyelvűség. Nincs szükség demokráciára, sőt, bírálta a szabadság, az egyenlőség elvét, a humanisztikus kultúrafelfogást – együtt Kornis Gyulával, Klebelsberggel. Teleki ki is fejtette, hogy "ne a számszerűség döntsön a kérdésekben [a demokráciáról, a parlamentarizmusról és egyebekről van szó], hanem az arra hivatott és jogosult tekintély".

Akármilyen történelmi változásokon ment is keresztül a magyar konzervativizmus, ez az örökség jellemezte bizonyos vonatkozásban az Antall-korszak kulturális életét is. Ugyanakkor a mai kulturális politikában is egyértelműen ez az etatista akaratelvűség kezd jellemzővé válni, csak modernebb technikákkal, hatékonyabb marketing- és médiamódszerekkel megtámogatva. Kornis Gyula a két világháború közötti kultúrpolitika "háttérideológusa" volt, ő nyíltabban fejtette ki, mint Klebelsberg az akaratelv, a kulturális államhatalom a militáris szellem elsődlegességének művelődéspolitikai és ideológiai követelményét. "Érdemes" újraolvasni!

Napjainkban – amint ezt az új parlamenti ciklus mutatja számomra – minden deklarációval ellentétben továbbra sem igazán stratégiai kérdés a kultúra. (Ez sajnos jellemző volt a szocialista és liberális kormányzatra is.) A kultúrát minden hangzatossággal együtt továbbra is, sőt még inkább, mint az előző ciklusban, többnyire politikai eszközként igyekeznek használni. Ugyanakkor a mai kormányzati kultúrpolitikusok ki tudják használni az előző korszak oktatáspolitikai hibáit, tévedéseit. 1998 nyara óta a kulturális élet egyensúlytalanságát hangoztatják a jobboldali politikusok, a kormányzati férfiak, amin azt értik, hogy a liberális és baloldali nézetek és kulturális törekvések szerintük hegemón helyzetben vannak. Ezt az egyensúlytalanságot kell szerintük egy konzervatív, a mai kormányzati politikához világnézetileg közel álló irányzatnak korrigálnia. Vagyis az ő értelmezésük szerint helyre kell állítani az egyensúlyt. Még ha igaz lenne is a liberális-baloldali fölényre vonatkozó állításuk, akkor sem lehet hatalmi-politikai eszközökkel a kulturális egyensúlytalanságot "egyensúlyi" helyzetté transzformálni. Ami egyébként az intézményeket illeti: egyáltalán nem érzékelem ma a liberális és a baloldali áramlatok valamiféle hegemóniáját. Az előző korszakban is három markáns kultúrafelfogás határozta meg a politikai intézményrendszer működését, egy népnemzeti, egy liberális és egy konzervatív. A baloldali kultúrafelfogás – bár szocialista többségű kormány volt – intézményeinek, műhelyeinek alultámogatottsága miatt is – háttérbe szorult.

Hogyan néz ki ez a kulturális "egyensúlytalanság" a médiában?

Egyáltalán nem igaz, hogy a médiumokban, a lapoknál, a könyvkiadókban, az intézményekben ma egyoldalú liberális és baloldali többség lenne. A Magyar Nemzet, a Napi Magyarország nem vádolhatók liberális és baloldali kötődéssel, a Magyar Szemle, a Kortárs, a Valóság a konzervativizmusnak vagy a magát konzervatívnak nevező szellemi-politikai áramlatoknak a bázisa. Az egyházi folyóiratok többsége szintén ehhez a szellemiséghez kötődik. A közszolgálati médiumok műsorainak jelentős része inkább konzervatív és direkt kormánypárti kötődést tükröz, mintsem baloldali, liberális elfogultságú lenne. A Duna TV nagyon sok értéket hordoz: szellemiségében szintén konzervatív. Ezt az egész mai hatalompolitikai szerkezetet ugyankkor látványosan reprezentálja Tőkéczki László munkássága. Nem személyiségéről, tudományos képességeiről van szó, hanem arról a szerepről, amelyet ő a kultúr- és a tudománypolitikában játszik. Alig vette észre a magyar társadalomtudomány, hogy 1993-ban megjelentetett egy liberalizmus-válogatást a Századvég Kiadónál, melyben az egész magyar liberalizmus történetéből igyekezett egy dokumentumösszeállítást adni. Ez a tanulmánykötet döbbenetes nyíltsággal tartalmazza azt, ami akkor tudományos álláspontként is vitatható volt természetesen, most viszont már kemény politika. Lényege, hogy számára a magyar liberalizmus mértéke a Tisza István-i, Herczeg Ferenc-i és a Réz Mihály-i.

Tőkéczki liberalizmus-értelmezézéből "csak" Ady Endre, Ignotus, Jászi Oszkár, Vámbéry Rusztem, Ignotus Pál, Csécsy Imre, Márai Sándor, Babits Mihály, Hatvany Lajos, Szerb Antal stb. hiányzik. A liberalizmust összemossa a magyar konzervativizmussal. Kifejti a Fidesz formálódó kultúrafelfogásának a lényegét, amely ugyan nem nyíltan liberalizmusellenes, mint a szélsőjobboldali törekvések, de a liberalizmust gyakorlatilag egy keresztény-nemzeti konzervativizmussal igyekszik azonosítani. Ennek a felfogásnak ott van a kötetben a historizáló koncepcionális ősforrása. Mindez úgy válik ma politikává, hogy a kormányzati pártok képviselői éppen erre a koncepcióra építették a maguk aktuál- és kultúrpolitikai nézeteit. Maga Tőkéczki pedig olyan személyi pozícióhalmozást testesít meg, amely önmagában is tükrözheti azt, hogy mi is ennek a konzervatív kultúrpolitikának és "egyensúlyteremtés"-nek a lényege. Az etatizmus, az akaratelv, a hatalomkoncentráció mindenáron, a szabadság korlátozása árán is; a tekintélyelvűség és a rend. Tőkéczki néhány éve a Magyar Nemzetben egy publicisztikájában fejtette ki azt, hogy a szabadság alapja a rend. József Attila fordítva fogalmaz: "… ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent…" Tőkéczki, aki a magyar szellemi élet eme irányzatának a vezető képviselője, a következő pozíciókat birtokolja: a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság ügyvezető elnöke; a Kádár-rendszerrel sajátos, radikálisan kritikai viszonyban szerkesztett folyóiratnak, a Valóságnak a főszerkesztője 1994-óta. Az ELTE tanára a Művelődéstörténeti Tanszéken; a Nemzeti Tankönyvkiadó igazgatóságának – egyetlen társadalomtudományos képzettségű – tagja, aminek révén az oktatáspolitikában, a tankönyvkiadásban kulcsszerepe lehet; a Magyar Nemzet c. napilap vezető publicistája. Mindezeken túl a Magyar Könyvalapítvány Kuratóriumának elnöke stb. Legutóbb pedig egy másoktól elvett pénzből létrehozott új "történettudományi" közalapítvány és intézet egyik kurátora lett. Azt szeretném, ha mindezt nem személyes támadásként, hanem tényközlésként venné az Eszmélet olvasója.

Mi lehet az oka annak, hogy amikor egész Nyugat-Európa centruma szociáldemokrata – liberális kormányzatokkal rendelkezik, akkor Magyarország egy ilyen konzervatív fordulatot hajt végre a szellemi politikai életben?

Ennek sok oka lehet. Ebben benne van a baloldal, a szocialista irányzat gyengesége, annak a kormányzatnak sok hibája, mely az előző ciklusban volt hatalmon, a gyakorlati liberalizmus számos hibája is. De a fő ok az új kormányzatnak az alkotmányosságot, a jogállamiságot is sértő politikai gyakorlata, mely a kultúrpolitikát, az oktatáspolitikát újra direkt politikai eszköznek igyekszik tekinteni – amivel kapcsolatban pedig már voltak keserű tapasztalatai a magyar értelmiségnek és az állampolgároknak az 1990 és 1994 közötti ciklusból is. A társadalmi gyökereit ennek a fordulatnak abban látom, hogy a "modernizációhoz" kötött roppant átalakulást az ország népessége nem tudta igazán feldolgozni. Van szociális-pszichológiai bázisa is, amennyiben az emberekben él egy természetes rend és stabilitás iránti vágy, hagyomány- és családszeretet, nemzeti érzület. Ezekre tud rájátszani a média- és marketing-technológiájú manipulatív politikai erő.

A konzervatív médiába beáramlik a szélsőségesen giccses amerikanizáció. Hogyan kapcsolódik össze a konzervativizmus és a liberalizmus?

Ez úgy kapcsolódik össze, hogy az ortodox liberális piacelvűség menedzseli a maga sajátos eszközeivel a globális piacosodást; a piacelv pedig a nyitott éterben, a digitalizált médiavilágban érthetővé teszi a nyugat-európai vagy az észak-amerikai multinacionális kulturális termékek beáramlását. Ez ellen jogi eszközökkel nagyon nehéz védekezni, de a konzervatív kultúrpolitikának meg is felel, mert a rendteremtés pszichológiájával nagyon is megfér egy lefelé nivelláló tömegkultúra, a kulturális elsekélyesedés. A katarzist, a kritikai gondolatot nélkülöző kultúra teremti meg ugyanis a "rendteremtés" lélektani bázisát.

Van e tekintetben egy indokolatlan szemérmesség a médiumokban dolgozó szerkesztők között. Van félelem is az egyre agresszívebb kulturális politikától. Van ugyanakkor a magyar szellemi életben egy posztmodern kulturális filozófiai orientáció. A posztmodern egyik sajátos értékorientációja minden minőség tisztelete, a régi kulturális értékek visszahozása. Ez rendben is lenne. De ha mindent tisztelek, akkor semmit sem tisztelek. A vulgarizált posztmodern "korszellem" olyan mértékű kulturális relativizmust eredményez, hogy gyakorlatilag kimondja: mindenkinek mindig mindenben igaza van. Az efféle értéknihilizmus, amely a tömegkultúra legalját és a szélsőjobboldali kultúrát is legitimmé teszi, a modernséggel, az értékorientáltsággal, a távlattal, a haladáselvet képviselő kultúrával szemben valójában a kritikai kultúra idejétmúltságát, a beletörődést, a nihilizmust sugallja. A vulgarizált és hatalomkoncentráló konzervativizmus paradox módon így összetalálkozik a "hétköznapi" posztmodernnel.