A hazai kulturális trendek nyomon követése s különösképpen a jövő előrelátása roppant nehéz feladat az ellentmondó tendenciák jelenléte miatt. Az okok között fel kell ismerni, hogy egyszerre, egy időben van jelen (még) a szabad, a kornak megfelelő kulturális fejlődés, és az antiliberális, nemzetieskedő, múltba merevedő hivatalos kultúrpolitika.

Fodor Ákos: Sms a kultúrsátorból

(Élet és Irodalom, 2006. május 19. 23. p.)

A kulturális valóság- és önismeret feladatai, teljesítményei, szakmai gyújtópontjai nem köthetők naptári fordulókhoz. Mégsem haszontalan a század második évtizedének küszöbén feltenni a kérdést: mi a helyzet a mai magyar művelődésben. A válaszadási kísérletre az kínál alkalmat,* hogy Pécs Európa 2010-es kulturális fővárosaként nem csupán innovatív rendezvénysorozatot, előbb-utóbb remélhetőleg megvalósuló monumen­tális beruházásokat s talán lokális kultúraváltást hoz, hanem ez a sze­repköre az értelmiségi, a kultúraközvetítői hivatástudat megerősítésének kötelezettségével is együtt jár. Mindezen túl a rendszerváltozás-történeti pillanat is kikényszeríti a helyzet tudatosítását: egy gyökeres – bár még beláthatatlan távlatú – politikai kurzusváltás időszakában vagyunk.

Ripp Zoltán legutóbb így fogalmazott: hazánkban „az 1989-es demok­ratikus köztársaság alapjait megrengető közjogi ellenforradalom érlelődik, a korábbinál is gátlástalanabb hatalmi térfoglalással, a szellemi életben megkezdett hittérítő agresszióval párosulva". Egy olyan autoriter, popu­lista, „keresztény-nemzeti mázzal bevont" „demokratúrás" rendszer felé megyünk, amelynek modernizációs potenciálja és tényleges stratégiája (még akár tekintélyelvű keretben is) meglehetősen kétséges.¹ Ennek a formálódó új rendszernek már most láthatók az antiliberális, „nemzeties" és „evangelizációs" zászlókat lobogtató, szigorúan centralizáló, a múltba visszaforduló kulturális, oktatás- és művelődésügyi kísérőjelenségei, sőt pillérei. Tettem már kísérletet egy-egy időszak kultúrpolitikájának szak­mai indíttatású, tárgyilagosságra törekvő kortársi bírálatára.² Meglenne az indokoltsága ennek az áttekintésnek a most kezdődővel is, de ehe­lyütt mégsem a Fidesz-művelődéspolitika már látható koncepciójának, intézkedéseinek és a mögülük rekonstruálható kulturális világképnek az elemzésére vállalkozom. Itt és most nem vonom meg a nyolc évig hatalomban volt szocialisták és liberálisok művelődés-felfogásának, valamint kulturális kormányzati cselekvésének, illetve ezek baloldali és „baloldali" karakterének a szigorúan kritikus mérlegét sem. E tanulmány keretei között a művelődéspolitikáknál sokkal tágabb dimenzió, az ország műveltségi állapota foglalkoztat, már csak azért is, mivel ez a szempont, azaz a makrokulturális tények és trendek olykor sajnos „nem szokták zavarni" a mindenkori kulturális ideológiákat, a tevőleges kormányzati és/vagy ellenzéki művelődéspolitikákat.

Természetesen csupán néhány műveltségi és művelődési tendencia megnevezésére, sarkított kiemelésekre törekedhetek; tanulmányom nem helyettesítheti a magyar nemzeti kultúra állapotának, intézmény­rendszerének, ágazatainak felmérésére hivatott kollektív vagy egysze­mélyes tudományos szintéziseket. Amúgy nem túl bőségesen állnak a rendelkezésünkre ilyenek, de még ezeket is alig ismerik, forgatják, használják az illetékesek, közöttük a politikai osztály képviselői – tisz­telet a kivételeknek. Pedig az elmúlt években, ha töredezetten is, de folytatódtak s a nyilvánosság (benne a politika) rendelkezésére álltak/ állnak a szisztematikus művelődésszociológiai kutatások. A Hidy Péter és Vitányi Iván irányította 90-es évekbeli analízisek és összegezések,³ majd ezek továbbfejlesztései, a friss szabadidő-kutatások,⁴ a Találkozások c. sorozat Hunyadi Zsuzsa és mások által írott kötetei,⁵ az új szociológiai elemzések és összefoglalások⁶ sok tanulságos, esetenként megdöb­bentő adattal és általánosítható tanulsággal szolgáltak s szolgálnak ma is. Közben a társadalomtudományokban itthon is végbement egy ún. kulturális fordulat, a hagyományos irodalom- és művészettudományok­ban pedig egy ún. mediális nyitás tapasztalható. Általában is: a cultural studies-típusú vizsgálatok egyre szélesebb és újszerűbb témaköröket, illetve multidiszciplináris megközelítéseket vonnak be a kutatásokba.⁷ Ezek eredményei fontos innovációkat eredményeztek a kortárs kultú­ra – benne mindenekelőtt a populáris és tömegkommunikációs szféra természetének – megértő feltárásában, s egyúttal nemzetközileg is karakterizálhatóbbá tették a hazai tendenciákat.

Változó műveltségfogalmak

A tudományos felismerések új fogalmakat, paradigmákat, szempontokat (némelykor persze csupán divatszavakat) vezettek be a kulturális diskur­zusokba, hadd utaljak a „McWorld kontra Dzsihad" kulturális alternatívá­jára, a posztmodernre, a posztkulturális társadalomra, a hálózatiságra, az élmény- és a rizikótársadalomra, a médiakonvergenciára stb. Annak örülhetünk, hogy a társadalomtudományokban végbement „kulturális fordulat" ráirányította a figyelmet az addig döntően „materiálisnak", gazdasági megalapozottságúnak hitt objektív társadalmi-életmódbeli folyamatok kulturális determináltságára és összefüggéseire, igaz, ez egyáltalán nem vadonatúj felismerés, hiszen például Vitányi már három évtizeddel ezelőtt, méghozzá élesen polemikus hangvétellel megfogal-mazta.⁸ A „kulturális fordulattal" talán emelkedett a „puhább" társada­lomtudományok presztízse, mindazonáltal e változásoknak a társadal­mi-közéleti cselekvés, a politika dimenzióiban [polity, politics, policy].⁹ Magyarországon alig voltak termékeny, hosszú távú, művelődésstratégiai mértékű pozitív következményei. Sőt, mivel ez a kulturális fordulat nagy­jából egybeesett a társadalomtudományok és a történelemszemlélet ún. posztmodernesedésével, az egyértelmű értékrendeket, haladáselvű normákat felváltó szubjektivizálódással, a „narratívák és diskurzusok" relativizáló elméleti metodikájával, továbbá a hazai rendszerváltás, a politika professzionalizálódása nyomán a küldetéstudatos, átpolitizált humán értelmiségi szerep leértékelődésével, a kultúra „rögtön" vesztett is rangjából. Hiszen a posztmodern „ideológiamentes", új ideológiájaként minden egyéni, csoport- és szubkultúra, értékrend és értékkollízió elbe­szélések és szimbólumok legitim, „egyenrangú" alakzataként definiálódik és igazolódik, s ezáltal maga az értelmiségi és kultúraközvetítői hivatás is – okkal, ok nélkül – lefokoztatik a korábbiakhoz képest.

De szálljunk le a kultúratudományi metaelmélet „magas" lováról, s vessünk pillantást a magyar társadalomban zajló kulturális folyamatok­ra. Ezek közé természetesen – sőt elsődlegesen, alapozó módon – az oktatás állapota és eredményessége is beletartozik, de ehelyütt, az alábbiakban elsősorban az iskolán kívüli kultúraközvetítésre koncent­rálok. A legtöbb elemzés és összegezés többirányú, ellentmondásos arculatúnak láttatja a hazai műveltségi viszonyokat és kultúrát,¹⁰ még ha vannak is, akik inkább a pozitívumokra, a modernizációs és globalizációs eredményekre, mások pedig a negatívumokra, a társadalmi-nemzeti kockázatokra és a minőségi süllyedésre tesznek erősebb nyomaté­kot. Ezt az ellentmondásos kettősséget bemutatva, a negatívumokat is sorolva, három évvel ezelőtti tanulmányomban a hangsúlyt magam inkább az újdonságokra, a mediális, digitális és mobilkommunikációs kultúraváltás termékenyítő esélyeire, azaz a pozitívumokra tettem.¹¹ Úgy véltem: minden súlyos tünet ellenére meg kell védeni a jórészt a fiatal generációkra jellemző, esetenként radikálisan új kulturális életformákat, szokásokat, értékrendeket az avítt konzervativizmussal, a régi kánonok nosztalgikus vagy értetlen számonkérésével, egyfajta nemzeti bezárkó­zással, sérelmi és panaszkultúrával, vagy éppen az arisztokratizmussal és sznobizmussal szemben. A „válság vagy megújulás", a „leépülés vagy modernizáció", a „dezintegráció vagy innováció" pólusai közül – bár a negatív tüneteket is erőteljesen szóvá tettem – 2007-ben az utóbbiak erősebb vonzását, kedvező hatását emeltem ki és üdvözöltem. 2010 nyarán, az évtizedfordulón is fönntartom ennek a nem elvtelen békít­getésnek szánt „egyrészt-másrészt" árnyalásnak az igényét, de ma sokkal súlyosabbnak és rapidabbnak látom a negatív tüneteket, főleg a társadalom általános és mindennapi kulturáltságát, a közműveltséget, a kulturális esélyegyenlőtlenségek megmerevedését illetően. Az elmúlt három év egyértelműbbé tette számomra ennek a kulturális állapotnak a veszélyes szociálpszichológiai, társadalompolitikai együtthatóit és követ­kezményeit is. Ugyanakkor mostanra világossá vált: a korábbi, köztük a szocialista-szabaddemokrata kormányzatok nem vagy alig számoltak e folyamatokkal; az akkori ellenzékiek és a 2010 nyarára hatalomba kerül­tek viszont durván visszaéltek/visszaélnek velük, sőt agresszív módon rá is játszanak e trendekre, elég csupán az iskolai szegregáció konzervatív megvédésére utalni.

Kétarcúság a kultúraváltás tükrében

A közelmúltban kerültek nyilvánosságra egy 3000 fős mintán végzett friss művelődésszociológiai kutatás (a Szonda Ipsos, illetve az MTA Politikai Tudományok Intézetének Érték- és Kultúrakutató Műhelye) összegezé­sei.¹² Ezek tükrében is örvendetes, hogy kulturálisan mobilabbá váltak egyes társadalmi rétegek, csoportok, hogy pl. nőtt a fesztiválok iránti érdeklődés és a különböző alternatív szubkultúrák vonzereje. (Érdekes tünet, hogy a kulturális témájú egyetemi szak- és diplomadolgozatok között megszaporodtak az egyes ifjúsági szubkultúrákkal foglalkozók.¹³) Számos tapasztalat bizonyítja: csökkentek az „elit-" és a „tömegkultúra" közötti elvi ellentétek, a válaszfalak kezdenek alacsonyabbá válni, még­hozzá igazi kvalitások révén; hadd utaljak csak az – éppen idén felbomló – Kispál és a Borz, továbbá a Quimby a 30Y vagy éppen a Csík-zene­kar népszerűségére, a jazz-boomra, a Sziget-, az EFOTT- és a Művésze­tek Völgye-jelenségre, vagy éppen az igényesebb crossover terjedésére. Sok maradandó értéket hozott felszínre és „emelt föl" a minden korábbi időszakénál sokszínűbb kortárs ifjúsági szubkultúra is. Adatok bizonyít­ják, hogy – legalábbis a kulturális érdeklődés vonatkozásában – némileg csökkentek a regionális különbségek; a megyeszékhelyen élők kulturális aktivitása erősebb a budapestiekénél (a községek, kisvárosok lakossá­gáé azonban nem); vidéken a fővárosinál is sűrűbb a mobiltelefóniás ellátottság. A 14 éven felüli lakosság internethasználata végre átlépte az 50%-ot, még ha ez továbbra is 10-15%-os lemaradást mutat az Európai Unió átlagához képest; s már nem az ún. passzív internet-látogatók, honlap-olvasók vannak többségben, hanem az interaktívak, a nyitot­tak, a tudatosan keresők és főleg a közösségi oldalak elkötelezettjei.¹⁴

A digitális szakadék általánosságban nem csökkent, de a kulturálisan is ösztönző hálózatosodás új társadalmi és lokális tereket is meghódított. Az alulról jövő, civil kulturális kezdeményezések erejét, kreativitását és konfliktustűrő képességét is számos bizonyíték támasztja alá. A kultúraváltás fontos jelensége az ún. ikonikus fordulat,¹⁵ amelynek nem csupán a televízió- és internetfüggőséggel kapcsolatos, a fogalmi­értelmi-érzelmi kultúrát gyengítő kockázatai vannak, hanem olyan pozitívumai is, mint az amatőr filmezés, a digitális fényképezés, a nem­zetközi fájlcsere és „letöltésőrület" terjedése, a YouTube-nyilvánosság szélesedése. E pozitívumok – Vitányi Iván kedvelt fordulatával¹⁶ a „jó hírek" – közé tartozik a modernizálódó hazai múzeumi és kiállítási intézmények, illetve egyes rendezvényeik vonzerejének látványos nö­vekedése is, hadd emlékeztessek csak a 2010. június 19-i Múzeumok Éjszakája kirobbanó sikerére.

A szakmai köztudatban, legalább elvileg és verbálisan kezd elfogadottá válni: a kultúra saját, szűkebben értett, belső szférája, klasszikus és mo­dern, elit és populáris értékei mellett az életminőség meghatározó normá­ja a hétköznapok, az emberi kapcsolatok kulturáltsága, a viselkedés és a politikai kultúra is. Ez a felismerés kedvező szemléletváltásra vall, még ha nem járt is együtt a mindennapok kulturáltságának érzékelhető tényleges javulásával, sőt a valóságban éppen hogy ellentétes folyamatokat kell megélnünk: az eldurvulásét. Hankiss Elemér elavultnak, nevetségesnek mondja a kultúra magasra és alacsonyra való tagolását, helyette – ha egyáltalán beszélhetünk két kultúráról – ezt ajánlja: „van egy szimbolikus kultúra, művészek, kultúraszakértők stb., akik a szimbólumokat termelik: zenét, színházat, sakkot, játékot, internetes játékot, filmet. Ez a kultúra olyan szimbólumokat teremt, amelyek segítenek a megértésben, segí­tenek az embernek élni, szembenézni az élet problémáival, illetve a töb­bieket elviselni, saját magát elviselni […] A másik a mindennapi kultúra, a viselkedéskultúra, amibe belejátszanak a szimbólumok, de azért nem feltétlenül szimbolikus benne minden. […] A kultúrának a nem szimbolikus része legalább vagy a kevésbé szimbolikus része legalább olyan fontos vagy fontosabb, mint a kifejezetten kifinomult, magas szintre kicsiszolt szimbólumoknak a rendszere."¹⁷

Ám ha valaki túlzottnak tartja is ezt a megfogalmazást, tény: olyan nagyságrendű globális és egyúttal hazai kultúraváltás tanúi, részesei vagyunk, amely sok vonatkozásban analóg funkciójú a korábbi nagy történelmi kultúraváltásokkal, a kereszténység fölvételével, a huma­nizmussal és reneszánsszal, a protestantizmussal, a felvilágosodás és reformkor nemzeti fordulatával, valamint a XX. század eleji polgári mo­dernizációval. Mindez együtt jár a műveltségfogalmak korszerűsödésé­vel, átstrukturálódásával: ha művelődéstörténetileg nézzük, a mágikus-sámánisztikus világkép, a keresztény írásbeliség és könyvműveltség, a Gutenberg-galaxis után beértünk a médiaműveltség, az információs műveltség, illetve írástudás, sőt legújabban az ún. posztkulturális vagy a multimodális műveltség paradigmáinak korába.¹⁸ Olyan kikerülhetetlen nemzetközi expresszvonat ez a mostani kultúraváltás, amelyre fel kell kapaszkodni, ha nem akarunk végleg lekésni saját nemzeti esélyeink­ről. Vagy netalán, tragikus következményekkel számolva, feküdjünk eléje? A tét annál is nagyobb, mivel ez a globális kultúraváltás – sok fájdalmas kísérőjelensége ellenére – a nemzeti kultúra gazdagodását, demokratizálódását és nemzetköziesedését, azaz ismertségének és presztízsének növekedését eredményez(het)i. A globalizáció ugyanis a kultúra övezetében sem csak szolgai utánzást, sodródást jelent, s nem is szükségképpen a multinacionális tőke korlátlan uralmának eufémizmusa, hanem – még egy kis nemzet esetében is – az érték­népszerűsítés, sőt a folyamatalakítás lehetőségét, az expresszvonat előtt elágazó vágányok közötti választásba történő némi beleszólás esélyét is kínálhatja.

Veszteségek, kétarcúságok és ellentmondásosságok kimutathatóak voltak a korábbi radikális nemzeti vagy/és globális kultúraváltások esetében is. Ma sem szükséges őket lihegő sznobériával, kincstári optimizmussal vagy csupán mundérbecsületből igazolni, pláne meg­ideologizálni – még a konzervatív-védekező sérelmi hangulatkeltés ellenpólusaként, azzal jogosan vitatkozva sem. A mobilkommunikációs és digitális kultúraváltás, az internet, a web 2.0 az egyik oldalról pél­dául bővíti az interperszonális kapcsolatokat, erősíti a kreativitást és a közösségi jelleget, másik oldalról viszont nivellál, páratlanul széles nyilvánosságot teremt a szélsőséges, demagóg nézeteknek is és a kommentálás anonimitása révén a felelőtlenséget szintén eszkalálja.¹⁹ Az sms-nyelv és -szimbólumrendszer – szemben a purista nyelvféltő hangulatkeltéssel – gazdagítja a nyelvet, rengeteg találó, ötletes, szel­lemes alakzatot visz be anyanyelvünkbe, a nyelvi szubkultúra számos elemét teszi köz- és irodalmi nyelvivé, másrészt viszont több ponton szürkít is, homogenizál és esetenként vulgarizál, durvít. A kettősségekre és paradoxonokra, a nyereség-veszteség egyenleg hullámzásaira jó példa a könyvolvasásra fordított szabadidőnek a rendszeres olvasók között is tapasztalt csökkenése, a nemzetközi és hazai könyvtárhasz­nálati trendek kettős arculata is.²⁰ Hogy a kulturális életformát tekintve mennyire kétesélyes, értékváltós, bizonytalan, az orientálódást ne­hézzé tevő kor a miénk, azt tökéletesen érzékelteti Fodor Ákos Sms a kultúrsátorból című keserédes haikuja, mely tanulmányom mottójaként olvasható: „egy már összedőlt / s egy még föl nem épült ház / között lakhatok". A nosztalgiát kifordító, a sms-t az SOS-re alludáló három­soros versremek maga is gazdag hermeneutikai és recepcióesztétikai analízis tárgya lehetne, de e nélkül sem szükséges parafrazálni: önma­gáért beszél. A kultúraváltástól vagy akár paradox kettősségeitől élesen megkülönböztetném ugyanakkor azokat a „rossz híreket", amelyekre nem mentség semmiféle globális, technikai, digitális eredetű vagy ter­mészetű fordulat, sőt forradalom.

A „nem menthető" degradálódás tünetei

Számos olyan káros , illetve „antikulturális" tendencia tapasztalható, amelyre nem kínálhat magyarázatot s amelyek alól nem is adhat föl­mentést a kommunikáció és a művelődés szerkezetének átalakulása, a modernizáció, a globalizáció és az európai integráció. Ezeknek a negatívumoknak a bírálata így aligha tekinthető a korábbi kánonok iránti nosztalgiának vagy fundamentalista aggodalmaskodásnak. E tendenciák – persze céltudatos, hosszú távú és kitartó munkát igénylő – korrekciója döntően az intézményeken, az embereken, a közösségi, civil cselekvé­sen, az oktatásügyön és a közművelődésen, a médiumokon, a politikai mintákon s nem utolsósorban az értelmiség, az írástudók nyilvánosság előtti felelősségén múlik. Jóllehet ennek a praxisnak is vannak objektív feltételei és akadályai, „csak" akarni kell; ám ezen nem „az akarat dia­dala" típusú szélsőséges, kirekesztő totalitarizmust vagy akár „csupán" a konzervatív-tekintélyelvű centralizálást értem. Ez utóbbi – amelynek sajnos egyre több és riasztóbb példáját érzékelhetjük 2010-ben – a valóságos ellentmondások és torzulások rossz előjelű, történelmileg visszafelé mutató „rendezését" szolgálja.

A negatívumok fölsorolása mindig könnyebb, mint a megalapozottan pozitív jelenségeké, különösen egy olyan nyilvánosságban, amelyet fo­lyamatosan és intenzíven szőnek át a magyar kulturális értelmiség – kü­lönböző előjelű – sérelmei és sirámai. Nem akarok ugyanebbe a hibába esni, de már tanulmányom elején jeleztem: most kénytelen vagyok a hangsúlyt a figyelmeztető gondokra, kockázatokra helyezni. Nem ment­hető a mediális és digitális kultúraváltással a szövegértés és általában az olvasáskultúra riasztó hazai állapota; annál is kevésbé, mivel számos, nálunk mediatizáltabb és digitalizáltabb európai országban is sokkal jobb a helyzet. Évek óta ismert adat,²¹ hogy a felnőtt társadalom 76%-ának gyenge az alfabetizáltsága (ezen belül a 33% súlyos szövegértési problé­mával küszködik). A 15 évesek háromévenkénti PISA-felmérési eredmé­nyei szerint átlag alatti, tartósan a 25. körüli Magyarország helyezése. Az elmúlt 40 év során 40%-ról 60%-ra nőtt a könyvet egyáltalán nem olvasó felnőttek aránya, rohamosan szűkül az igényes újság- és hetilapolvasás köre. Az elmúlt években tovább csökkent, illetve rövidült az igényes, kre­atív gyermek- és ifjúsági programok száma, illetve műsorideje a közszol­gálati rádió- és tévécsatornákon, hasonló a helyzet a gyermeklapokkal; a kereskedelmiek kínálata, illetve arculata pedig – enyhén szólva – igen sok kívánnivalót hagy maga után. A magyarok idegennyelv-tudása 25 európai ország közül az utolsók között van; a háztartások kb. 60%-ának lényegében nincs kulturális kiadása.

Nyíltan kell beszélni arról, hogy ezek a jelenségek s más – itt nem részletezhető – súlyos kulturális egyenlőtlenségek jelentős részben a legszegényebb, a leszakadó, a deprivált, köztük nagy számban a roma származású fiatalokra, családokra, társadalmi rétegekre, csoportokra jellemzőek. Mindezek az adatok és tények meglehetősen közismertek a szociológiai összegezésekből; a reményt, hogy ezek a – több évtizede alig változó – trendek javulni fognak, a legutóbbi kutatások sem igazolták vissza. A korábbiaknál modernebb matematikai-statisztikai módszerek­kel, ún. klaszterelemzéssel végzett 2008-2009-es felmérések szerint is a felnőtt lakosság közel 50%-a gyakorlatilag semmilyen aktív kulturális tevékenységben nem vesz részt (a tévénézés nem sorolható közéjük), 66% mostanában ténylegesen nem olvasott/nem olvas könyvet.²² Ami pedig magát a televíziózást illeti: kétségbeejtő a színvonal, a tényleges választék és a kulturális minőség romlása – tisztelet a kevés kivételnek.

Többnyire persze van magyarázat e jelenségekre, s tény: a miattuk vi­selt felelősség nem köthető mechanikusan politikai kurzusokhoz. Egy do­log, hogy általában csökken a hagyományos olvasásra fordított szabadidő (a könyvbarátoknál is), s ez összefügg a kultúraváltással. Egészen más vi­szont (tehát „nem menthető"), hogy széles rétegek már az általános iskola elvégzése után kiesnek az olvasási kultúrából (sokaknál létre sem jön ez a kontaktus), nem kis mértékben azért, mert hat-nyolc év alatt sem sikerült alaposan és szenvedéllyel elsajátítaniuk az olvasás-írás képességét és örömét. Nem az internet s még csak nem is a televízió a fő „bűnös". Az is figyelmeztető trend, hogy nálunk a szülők anyagi helyzetének, társadalmi státuszának és iskolai végzettségének – a fejlett, különösen a skandináv országokban tapasztaltakhoz képest – kiugróan erős a predeterminációs szerepe a gyerekek továbbtanulási esélyei szempontjából. Aligha kell részletezni, hogy ennek milyen káros következményei vannak a mun­kavállalási és egyáltalán, az életesélyek szempontjából, hogy fékezően hat a társadalom belső mobilitására, rombolja a közlevegőt és a politikai kultúrát, vagyis hogy demokratikus deficittel, illetve a nemzeti integrált­ság súlyos zavaraival jár. Az „objektív" okok között nem hallgatható el, hogy az egy tanulóra jutó pénzügyi ráfordítások 2006-ban hazánkban az OECD-országok átlagának csak 60%-át tették ki, a nyelvrokon finneknél tapasztalhatónak pedig az 1/7-ét.²³ Jóllehet a TÁRKI 2008-ban publikált háztartási monitoring-vizsgálatai szerint az elmúlt évtized során valame­lyest szűkült a társadalom alsó és felső decilisének jövedelme közötti szorzó, vagyis picit szűkült az olló (1992: 6-szoros; 1996: 7,5-szeres; 2003: 8,1-szeres; 2005: 7,6-szeres; 2007: 6,5-szeres),²⁴ a kulturális esély­különbségek érzékelhetően nem csökkentek, sőt egyes vonatkozásban még növekedtek is. Riasztó, hogy – Kuti Éva vizsgálatai szerint – még a bevallott kulturális érdeklődés (tehát nem a realizált kultúrafogyasz­tás) adatai is romlottak, az ún. nagyon érdeklődők között is.²⁵ Nem vált kedvezőbbé a kulturális életmódok – klaszterelemzés nyomán kialakított – struktúrája sem. Vitányi Iván 2006-os könyve (a történeti változásokat is kimutatva) így foglalta össze az akkor rekonstruálható tipológiát: „kul­túraorientáltnak" tekinthető a felnőtt társadalom 15%-a; „felhalmozónak" (azaz nem stabil értékorientációjú, de vegyes kulturális affinitással azért rendelkezőnek) 15%; „rekreatívnak", tehát magát kizárólag a szórako­zás többnyire igénytelen formáiban otthonérzőnek 25%; „kulturálisan passzívnak" 30% és „teljesen depriváltnak, társadalomalattinak" 15%.²⁶ Nem mutat pozitív változást a némileg más struktúrájú 2008-as kultú­rafogyasztói tipológia sem, amelyet az Antalóczy-Füstös-Hankiss-féle tanulmány állít fel. Eszerint a kulturális elit 10,1 %-nyi; hozzáteszem: ez lényegében fél évszázada változatlan arány, jóllehet közben kicserélődött ennek a rétegnek legalább a fele. A további csoportok: a „mindent fogyasz­tók": 8,6%; a „könnyed szórakozók": 13,8%; a „kulturálisan érdeklődők": 20,5% és végül a „kulturálisan passzívak": 47,1%. A kulturális degradá­lódás, polarizálódás és fragmentálódás e tendenciái nem foghatók rá a mediális-digitális kultúraváltásra, még kevésbé az otthoni szórakoztató elektronika és a mobilkommunikációs eszközök terjedésére, valamint az ifjúsági szubkultúrákra. Sokkal inkább a súlyos foglalkoztatási, társadalmi és életesély-zavarok, a kirekesztettség, az anómia és a brutalizálódás terjedésének „kulturális", pontosabban kultúrahiányos tünetcsoportjáról van szó. Aggasztó tények ezek, korrekciójuk nem oldható meg hangzatos „nemzeti" vagy „modernizációs" jelszavakkal, „csak" szívós társadalom- és művelődéspolitikai építkezéssel.

Szélhámosok, sarlatánok és celebek

Ahogy a modernizáció és kultúraváltás felől „védhetetlen" a magyar közműveltség – fentiekben bemutatott – súlyos mennyiségi és minőségi deficitje, ugyanígy igazolhatatlan a tudománytalan nézetek, okkult tanok, régi-modern szélhámosságok döbbenetes mértékű konjunktúrája is. Igaz, az internetnek mint technikának is van felelőssége ezek terjedésé­ben, de a tünetek szélesebbek és az okok mélyebbek. Nem részletezem most a képernyőkön rendelő csodadoktorok és sámánok, jósok és aszt­rológusok, az ezoterikusok, az álomfejtők és babonamágusok, a pszicho­logizáló délutáni showmanek és -ladyk szellemi-erkölcsi (olykor emberi életeket kockáztató) bűntetteit, melyeket természet- és orvostudományi zöldségek gyanánt vagy éppen a „zöld", azaz a környezeti problémák kapcsán terjesztenek. Ez a rombolás (melyet a csillogó-csábító reklámok sem enyhítenek, sőt…) a nagyszámú gyerek nézőt is sújtja. De általában is megingatja az (úgy-ahogy) megismert, elsajátított természettudomá­nyos világkép józan kereteibe, stabil alapjaiba vetett hitet – különösen a tájékozatlan és védtelen, a hiszékenységre hajlamos, képernyő- és internetfüggő embertársainkban. A kortárs filmművészet kiemelkedő egyénisége, Mundruczó Kornél ezeket a negatív „kulturális" jelenségeket összefüggésbe hozza a magyar társadalomban – szerinte – erősnek mutatkozó infantilizmussal, szabadság- és szuverenitás-deficittel, be­folyásolhatósággal és manipulálhatósággal is, amelynek egyik további következménye a modern, kísérletező szellemű humanista művészettel szembeni idegenség is.²⁷

A sarlatánságot népszerűsítő – esetenként eredetileg információs rendeltetésű – televíziós, rádiós műsorok, illetve internet-szolgáltatások egyre jobban összekeverednek a „művészi" igényű Akciós műfajokkal, a sci-fik, horrorok, vámpírprodukciók, az erőszakban tobzódó felnőtt- és gyermekrajzfilmek világképével, azaz egybecsúsztatják a reális és a virtu­ális valóságot. Ez a tudományellenes, üzleti érdekektől vezérelt felelőtlen tendencia az egyébként nem túl népszerű közszolgálati csatornákban is terjed, miközben nem kap meggyőző erejű, hatékony és széles körű kri­tikát a szakmáktól, a tudományos ismeretterjesztéstől, illetve „alternatív" tévéműsoroktól. Kevés erre a közoktatás kötelező tanrendje, a Magyar Tudományos Akadémia egy-egy felhívása, néhány okos publicisztika vagy éppen a Vágó István s mások kezdeményezte rokonszenves civil mozgalom, a Szkeptikus Társaság; az internet, a médianyilvánosság és a mobiltelefónia tömegességével sajnos nem tudják fölvenni a versenyt. A populáris médiakultúrát védelmező, minden narrációt, minden létezőt legitimáló egyes posztmodern „teóriák" még igazolni is látszanak ezt a „sokszínűséget".

Az elmúlt évtizedek során a nálunk fejlettebb országok lakosságának egy részében is megrendült a tudományokba vetett széleskörű bizalom. Jócskán vannak egyelőre megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések; továbbá számos valódi tudományos polémia is borzolhat­ja a kedélyeket – például a globális felmelegedésről. A tudományos viták örvén azonban gyakran igyekeznek eladni tenyérbe mászóan tudománytalan, amatőr, sőt kontár „elméleteket", amelyekkel szemben hiányzik a szakmák önérzetes föllépése. Azzal a – némileg érthető – arisztokratizmussal érvelnek, hogy „nem szabad fölvenni ezt a koszos kesztyűt, mert ha vitába szállnánk ezekkel a nézetekkel, óhatatlanul ránk is ragad valami a sárból". A sarlatán és csaló nézetek olyan széles körben terjednek, hogy már a főiskolai és egyetemi vizsgákon is egyre gyakrabban kell szembesüljenek velük a tanárok. Az egyének gyakori stabilitás- és perspektívahiánya, a családok, közösségek, nemzetek és a világ előtti félelmetes kihívások, a globális veszélyek és bizony­talanságok, a terrorizmus, az ökológiai és éghajlati katasztrófák – a világtörténelemben nem először – az évezredfordulón új ösztönzést adtak a végítélet-pszichózisoknak és a megváltás-teóriáknak. Nem a vallásos világképek transzcendens értékorientációját illetem e bírálat­tal, hanem a vallások hitvilágára, tradícióira és bensőségességére is veszélyt jelentő újpogányságot, fundamentalista babonaságot. Bizony újra aktuálisak felvilágosodás kori nagy nemzeti költőinknek, köztük Berzsenyi Dánielnek a racionalitást költői hitellel védő episztolái és epigrammái, a sötét babonák ellen indított szellemi küzdelme, a Vandál bölcsesség vagy A Pesti Magyar Társasághoz intézett aggodalmas költői kérdése: „Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész / Emel ki minket a barmok sorából? / Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, / minden sze­rencsénk ezzel nő s hanyatlik?"

A történelmi tudat megzavarodása

A régi, felújított vagy új keletű vandál bölcsességek között különösen fájdalmasak és veszélyesek az áltörténelmi tanok. Rohamosan ter­jednek az őstörténeti kontárkodások, a históriai babonák, a dilettáns származástani nézetek, amatőr nyelvészkedések, okkult régészkedések „produkciói". Magukat komoly értelmiségieknek tartók is összekeverik a történelmi genetikát, az etnikum származástanát és a nyelv históriáját. A szkíta-hun-szittya-avar genealógia „tudós" népszerűsítői (akiknek pozícióit vélhetőleg komoly szponzoráció is erősíti) osztrák-labanc­szovjet ármánynak tartják a finnugor nyelvcsaládhoz tartozás elméletét; de vannak ennél is „mélymagyarabb" víziók: a magyar nyelv és kultúra világelső voltáról, Jézus magyar származásáról, a pogány ősvallás és a kereszténység szintéziséről. Köz- és felsőoktatási tankönyvcsomag is jelent meg ebben a szellemben.²⁸ Különösen tipikus példája volt ennek a zavaros komplexitásnak – az egykor jobb arcát mutató – Szaniszló Ferenc vizuális monológja az EchoTV 2010. január 10-i műsorában, amelynek során a sumerológia melletti érvektől az ún. „kisugárzások" népszerűsítésén át jutott el a szélsőjobboldali szellemiségű napi poli­tikai állásfoglalásig. Ez a koktél nem csupán a józan nyilvánosságot, a normális politikai kultúrát veszélyezteti, hanem a demokratikus érzületű konzervatív szellemiséget, a vallásos világképet, a nemzeti önbecsü­lést is. Érdemes e „kulturális helyzet" jellemzésére néhány tipikus, és a lényeget tekintve egybehangzó véleményt idézni a hazai értelmiség különböző értékrendbeli és ideológiai-politikai térfelén helyet foglalóktól, az egymásétól markánsan elütő kutatási módszertant képviselőktől:

„Változatlanul tovább él – írja R. Várkonyi Ágnes – […] az a romanti­kus történelemfelfogás, amely a magyar múlt döntően fontos korszakait mondhatni egyetlen nagy kuruc-labanc csikicsukinak tekinti, néhány, rendszerint tendenciózusan félreértett főszereplővel."²⁹ Más nemzetek korábbi életszakaszaiban is bevett szokás volt a kollektív emlékezet tudatos politikai befolyásolása és a történelemnek az éppen aktuális szükségletekhez való hozzáigazítása – a mindenkori hatalom és/vagy ellenzéke megrendeléseként. Szabó Miklós szerint szervesen beleillik ez a programideológiák vagy állapotideológiák mechanizmusába.³⁰ A kollektív emlékezet, a történelmi tudat látványos, érzelmileg túlhevített, historizáló manipulálása – a heroizálás és a bűnbakképző kompromittálás kettős gesztusával – különösen erős tapasztalata a világrendszerváltás utáni posztszocialista országoknak, köztük hazánknak, ahogy ezt leg­utóbb Pataki Ferenc elemezte szociálpszichológiai szemszögből.³¹ Az emlékezetpolitikai manipuláció leggyorsabban ott, abban a nemzedékben hat, ahol hiányoznak a szisztematikus történelmi ismeretek – részben az oktatás, részben a személyes és mediális tapasztalatátadás hiányossá­gai, felszínessége miatt. Itt ér össze a tágabb kulturális-oktatási-mediális szféra és a direkt, irányított politikai nyilvánosság, s ezért is van roppant felelőssége a hatalmilag vezérelt emlékezetpolitikának, főleg vizualizált övezetének, a televízióknak, bulvárlapoknak, a népszerű internetes honlapoknak, a plakátoknak. E médiumok ugyanis képesek végtelenül leegyszerűsített képi „magyarázatot" adni és „lényegiséget" tulajdonítani egy-egy összetett valóságos vagy szimbolikus esemény kiragadott ele­mének, s ezzel akár önigazoló-önheroizáló vagy éppen megbélyegző­kirekesztő tömegindulatokat mozgósítani.

Pataki szerint „a hun-magyar-rokonság, a sumér eredet, a »halsza­gú« finn testvériség ügye, netán az ősmagyar hitvilág és a rovásírás inkább belterjes, szektaszerű csoportokat érint", míg vannak ezekhez a tételekhez képest vadabb, aktualizálóbb újkori történelmi mítoszok.³² Ez az elkülönítés azonban – szerintem – nem ennyire magától értetődő. Az előbbiek sem veszélytelenek: éppen a nemzeti történelem előzmé­nyeiről, kezdeteiről betáplált hazugságok, manipulációk alapozzák meg az egész nemzeti világkép torzítását, sérelmi vagy felelősségáthárító elrajzolását, amire azután könnyen ráépíthetők a „magyarellenes vi­lág-összeesküvések", a Szent Korona-tan aktualizálásai, a Trianon-hisztériák, a holokauszttagadás vagy éppen a 2010-es „forradalom" hamis és bornírt ideológiája. „Valamely nyilvánvalóan hamis, az ismert tényeknek ellentmondó tétel népszerűsége nyilván gazdasági, politikai és társaslélektani körülményektől függ. […] Néhány évvel később ezek a kezdetben marginális tébolygások milliók ünnepélyes meggyőződé­sévé váltak" – írja Tamás Gáspár Miklós.³³ Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint „az őstörténeti mítoszok néha komoly érzelmeket támasztanak. Híveik gyakran olyan vallási kö­zösségként működnek, melynek tagjai nem ismerik a toleranciát, és csak azokat tekintik hazafinak, akik nézeteiket fenntartás nélkül elfogadják."³⁴

Természetesen voltak, vannak szakmai viták ezekkel a torz nézetek-kel,³⁵ sőt, már a magyar katolikus egyház is rákényszerült arra, hogy nyilvánosan állást foglaljon az őspogány mítoszokat szakralizáló, illetve a magyar kereszténységet a sámánizmusig, a turul mitológiáig, a szkíta-pártus-hun legendáig antedatáló szélhámosságokkal, az ún. ősmagyar szinkretizmussal szemben.³⁶ Olykor a népszerűbb, esetenként a konzer­vatív, jobboldali szellemiségű hetilapokban is olvashatók ilyen, a históriai babonákat vitató írások,³⁷ ám a populáris sajtóig, a bulvármédiáig, vala­mint a jobboldali weblapokig alig jutnak el ezek a korrekciók. Amott ez nem üzlet, ellenkezőleg: éppen hogy az okkultizmusnak és a történelemcsináló demagógiának van piaca, esetenként fesztiválterepe is. Természetesen nem azt bírálom, ha lokális vagy civil hagyományőrző egyesületek, játé­kos gyermek- vagy ifjúsági rendezvények a vélt vagy tényleges magyar múlt rekvizitumait felhasználva szerveznek közösségeket, felelevenítve a históriai öltözködés, lovaglás, bajvívás, étkezés, rekreáció formáit; ez rokonszenves kulturális akció lehet. Ám ha ehhez hamis történelemtudatra építő agresszív, öncsaló és kirekesztő ideológia társul, akkor már baj van, s ekkor már szó sincs pozitív közösségépítésről.

Ami pedig a jelenség szakmai oldalát illeti: tisztában vagyok azzal, hogy a történetírás az orális eredetkultuszról, a mitológiáról, a korai et­nikai tudatról és a dinasztikus érdekű krónikaírásról vált le. Tudom, hogy volt és van átmenet a mítosz és a szakszerű történetírás között, hogy a nemzetté válásban, a nemzet konstituálódásában termékenyítő szerepe (is) volt/van a mitologikus múltfelfogásnak, a kollektív emlékezetnek és a múlt egyes mozzanatait kiemelő, birtokba vevő örökségdiskurzusnak.³⁸ Mindazonáltal a tudományos diskurzus teljes félreértése és visszaélés a történetelméleti vitákkal, amikor az ún. posztmodern história-felfogásra, a mikrotörténelemre és a narratív történettudományra hivatkozva vélik igazolni a kontár szemléletet. Elemi szakmai vétség (közismereti, tömeg­lélektani következményeiről nem is beszélve), amikor a tényszerűséget és folyamatszerűséget összekeverik az értelmező és értékelő interpre­tációval, s éppen ezt használják föl „tudományos argumentumként" az aktivista és konstrukcionista jellegű politikai történelemcsináláshoz.³⁹ Gyáni Gábor is élesen bírálja ezt a kulturális-ideológiai-tömeglélektani komplexumot, illetve metódust, pedig ő az ún. posztmodern történelem­szemlélet – igaz, tudományos hitelességű – képviselője: nem hajlandó releváns „elbeszélésekként" igazolni a tudománytalan sarlatánságokat. Kritikusan jellemzi a tömegkommunikációs kultúraváltás történelemis­mereti hatását a nyilvánosságra: „a történeti diskurzus kezd mindinkább elszakadni az olvasáskultúra hegemóniáján nyugvó hagyományos tör­ténetírói beszédmódtól", s a számítógéppel is szimulálható, vizualitásba áttett, szappanoperaszerűvé szétmesélt virtuális tévétörténelem kezd az iskolai oktatásnál jóval hatékonyabbnak tűnni.⁴⁰ „A történetíró értelme­zési szabadságának is megvannak a határai: a szakmaiság mezsgyéit az alapvető emberi értékek – a civilizáció, demokrácia, humánum – is kijelölik. Az »underground« történetírói termékek kívül esnek ezeken a határokon. A holokauszttagadás nem a történelem félreértelmezése, hanem szélsőséges politikai ítélet. A revizionista holokauszttagadók – írja Gyáni; s kénytelen vagyok hozzátenni: egyre többen vannak itthon, még a felsőoktatásban is – nem a racionalitást keresik a múltban, hanem erkölcsi relativizmussal kreálnak maguknak múltat. Ez pedig a tudomány számára kezelhetetlen. A történész annyit tehet ellene, hogy tudományos ismeretekkel újra és újra rekonstruálja a valóságot."⁴¹

Historizálás, általános műveltség és politikai manipuláció

Nem csupán az iskolázatlan tömegek tévhiteiről és bulvár-látványossá­gairól van tehát szó. Különösen szomorú, amikor igényes kulturális folyó­iratban,⁴² esetenként egyetemi katedrákon, történelem szakos hallgatók között tűnnek föl az efféle tudománytalan nézetek, vagy akár csak kódolt igazolásaik. Történelmi tévedések persze mindenkit – szakembereket, tanárokat is – elérhetnek. Azt mégis szimptomatikusnak, a historizáló retorikát leleplező lapszusnak tartom, ha a harsány nemzeti-történelmi ideológiát képviselő új hatalom egyik vezető – s azóta többszörösen is előléptetett – embere, Schmitt Pál összekeveri II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Az új kormány megalakulását, az Orbán Viktor mi­niszterelnököt ünneplő 2010. május 29-i Kossuth téri nagygyűlésen az ország televíziós nyilvánossága előtt Schmitt Pál ezt találta mondani: „Mint gyönyörű Kossuth-szobrunk oldalán olvasható: »Cum Deo pro Patria et Libertate«".⁴³ Ez csupán egy névtévesztés volt, bár alapfokú nemzettörténeti témában. (Csak figyelmetlen vagy felületes munkatársai, beszédírói voltak a „vétkesek"?) Van azonban példa arra, hogy parlamenti pártok agitprop műhelyei, netalán vezetői, ismert politikusok álltak/állnak közvetlenül vagy közvetve, programszerűen vagy ravasz célzásokkal a torz nézetek terjesztése, az emlékezetpolitikai manipulációk mögé, pl. egy finnugorellenes őstörténeti „tudományos" kutatóintézet felállításá­nak követelésével vagy a forradalmak természetének és történetének meghamisításával. Mind a múlt kriminalizálásával, mind üdvtörténetté hamisításával súlyos – jó adag „magyar" öncsalással fűszerezett – nem­zettudati, történelemismereti károkat lehet okozni a társadalmi tudatban.⁴⁴

A történelmi tudatlanság, a félműveltség, a tényeket semmibe vevő felszínesség gyakran érhető tetten a baloldali-liberális tradíció nagy formá­tumú személyiségeinek (pl. Jászi Oszkár, Lukács György, Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond) harsány, neofita, sőt élveteg meg­rágalmazásakor is. Mindezt természetesen nem e progresszív egyéniségek és életműveik apologetikus kanonizálásának igénye felől teszem szóvá: a jobboldali hátszelű történelemhamisítás konjunktúrájára nem mentség a baloldali (vagy inkább „baloldali") historizálás, amelyre szintén bőven volt példa a XX. században. A napjaink Európájában s Magyarországán is – különböző okokból – újraéledő tekintélyelvű, idegenellenes és tota­litárius mozgalmak „visszamenőlegesen, történetileg is kizárólagossá vagy legalábbis kormeghatározóvá óhajtják tenni szerepüket. Ezt kétféle módon kivitelezhetik. Egyrészt arra törekszenek, hogy ősi mivoltukat, mély történelmi gyökereiket dokumentálják, s evégett különféle eredet­mitológiákat ápolnak. Másrészt azt remélik, hogy a versengő áramlatok stigmatizálásával, sőt kriminalizálásával korlátozzák azok befolyását" -írja Pataki Ferenc.⁴⁵ Már az 1990-es évek elején érződött ez a veszély, magam is írtam erről;⁴⁶ majd állami dekorációval intézményesült az év­ezredforduló körüli, koronaúsztató millenniumi ünnepségsorozat⁴⁷ idején. Igazi, agresszív veszéllyé azonban mintha mára vált volna.

Romsics Ignác szerint „a különböző politikai erők mára fölépítettek maguknak egy saját történelmi képet, különösképpen a 20. századra, de a honfoglalásra és a magyarok eredetére vonatkozólag is. Bizonyos politikai körökben és szubkultúrákban ma megkérdőjelezhetetlen dogmá­nak számít, hogy a sumeroktól származunk, de ha nem is a sumeroktól, biztosan nem a finnugoroktól. És aki mást gondol vagy mást mond, az nem téved, hanem hazaáruló. De legalábbis történelemhamisító és idegenszívű."⁴⁸ Az általános műveltség alacsony fokának a tévtanok eszkalációját is magyarázó strukturális okairól és valóságérzékelési, beilleszkedési, szociálpszichológiai következményeiről megrendítően beszél Nádas Péter.⁴⁹ Rév István szerint elsősorban a globalizációs, modernizációs lemaradási szorongással megvert és dezorientált, a popu­lista nemzetieskedésben védelmet kereső bölcsész és jogász hallgatók viszik a prímet e „kultúrában".⁵⁰ Ormos Mária is a felsőoktatás helyzetével hozza kapcsolatba e jelenségeket, de még tágabb összefüggésekre utal: „tragikus az egyetemekre kerülők színvonala". Ezzel, meg az értelmes diákközösségek, civil mozgalmak erőtlenségével, a demokratikus köz­beszéd gyengülésével is összefügg szerinte, hogy 2006 óta a fiatalok között különösen „aggasztóvá vált a szélsőjobboldali befolyás", a kire­kesztő ideológia, ami – az 1920-1930-as évekhez hasonlóan – általában együtt jár a tudománytalan, mitikus tanok iránti fogékonysággal. Sőt, ez az ideológia annak idején a fizikai erőszakra, pl. a zsidóverésekre is „felhatalmazást" adott. „A hallgatók jelentős része nem egyszerűen konzervatív – azzal nem lenne baj -, hanem egyre inkább a szélsőjobb felé csúszik. […] Az oktatás színvonalának csökkenése – szélesebb összefüggésben – meghatározza, hogy az ország élhetővé. kulturálisan magabiztossá válik-e vagy sem."⁵¹ Mindez – teszem hozzá – nem a balliberális és a konzervatív világképek szembenállásának ügye, nem a szocialisták keltette hisztéria, hanem mindkét szellemi-ideológiai érték­rendet fenyegeti, de leginkább az egészséges nemzeti valóságismeretet, identitást és önérzetet.

Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól tükrözik a Vásárhelyi Mária és munkatársai által a 2000-es évtized során végzett reprezentatív tudás­szociológiai felmérések. Ezek szerint folyamatosan nőtt a jellegzetes tévhitek és az esetenként hozzájuk kapcsolódó irreális, illetve veszélyes cselekvési stratégiák híveinek aránya.⁵² A hun származástanban hívők 2003-ban 76%-ot, 2008-ban 80%-ot képviseltek; a magyar zsidóság sorsáért a II. világháború idején viselt magyar felelősséget teljesen a né­metekre áthárító nézet vallóinak aránya 33%-ról 42%-ra emelkedett. Nem véletlen, hogy – ezekkel az „ismeretekkel" is összefüggésben – 5 év alatt 18%-ról 43%-ra nőtt a Trianon valamiféle revánskorrekcióját támogatók aránya. A szociológusok szerint ezek a tévképzetek nem csupán isme­rethiányból vagy tudatos emlékezetpolitikai manipulációból származnak, hanem mélyebb társadalomtudati motívumokból is; a rendszerváltozással kapcsolatos várakozások egy részének illúziónak bizonyulásából, illetve e csalódás mitikus, „kelet felé forduló", „Európa- és nyugatellenes" előjelű kompenzálásából. A nemzetközi értékkutatások eredményei szerint, Tóth István György megfogalmazásában hazánk – néhány nyugatos életvitelérték és modernizációs szükséglet elismerése mellett – elindult „kelet" és a „Balkán", az ortodox kultúrkör felé, különösen ami a zárt gondolkodásmódot, a bizalomhiányt, a tekintélyelvűség és vezérkultusz csábítását, a demokratikus szabadságjogok komolyan vételét illeti.⁵³ Nem elsősorban napi politikai ügy ez (ha van is ilyen elágazása), hanem széles áramlatú kulturális trend.

A rossz „történelmi", azaz rendies tradíciók szívósságát bizonyítja, hogy – ugyanezen nemzetközi értékanalízis szerint – az Európai Unióban nálunk a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint a társadalmi, egzisztenciális érvényesüléshez a műveltség, az iskolai végzettség a legfontosabb; ezzel szemben – a vizsgálatok szerint – az a legfonto­sabb, hogy „az ember jó családba szülessen". Komplex módon elemzi ezt a jelenséget Romsics Ignác, amikor azt érzékeli, hogy „számos történelmi mítosz keletkezett vagy éledt újjá és jelent meg a magyar közbeszédben. A mitikus gondolkodásra, illetve a misztikus történelmi és politikai magyarázatokra való hajlam – mint a politikai antropológia művelői hangsúlyozzák – mindig és mindenhol megvan az emberekben, ám békés időkben, kiegyensúlyozott viszonyok közepette jóval kevésbé virulens, mint olyan válságos korszakokban és instabil körülmények kö­zött, amikor az egyének elveszítik lábuk alól a biztos talajt, és kételkedni kezdenek saját képességeikben és lehetőségeikben. Az ilyen frusztrált vagy traumatikus helyzetekben a modern társadalmakban is csökken a racionalitás magyarázó ereje, s előtérbe kerülnek a primitív társadal­makra jellemző fantáziadús, illúziókkal és képzelgésekkel teli mitológiák. A mítoszok ebben az értelemben – mint egy francia tudós (E. Doutté) találóan elnevezte őket – »kollektív vágyak«, s ha személyre irányulnak, akkor »megszemélyesített kollektív vágyak«."⁵⁴

Visszaérkeztünk kiinduló pontunkhoz: ha természetesen nem is lehet a digitális-mobilkommunikációs kultúraváltást, az ifjúsági szubkultúrákat, valamint az oktatást, a médiát, a művelődéspolitikát és egyáltalán a kultúraközvetítést súlyos társadalmi-tudati zavaraink elsődleges okává kinevezni, azért a szellemi szférának, az intézményeknek, a – legalább két évtizede porondon lévő – kultúrpolitikák „csinálóinak" és végrehaj­tóinak meglehetősen nagy a felelőssége. Korrekcióként azonban nem valamiféle ideologikus, újrakanonizáló rendteremtésre lenne szükség (pe­dig jól érzékelhető az erre irányuló hatalmi-kormányzati hajlam), hanem a tudományos szakszerűség, a népszerű ismeretterjesztés pozícióinak, mindenekelőtt pedig a kritikai értelmiségi éthosz eredményességének és tekintélyének a megerősítésére. Ebben természetesen hatékonyan támaszkodni kellene a kultúraváltás, az ikonikus és mobilkommunikáci­ós fordulat, a nyilvánosság kínálta új lehetőségekre, a fiatal generációk jogos szükségleteire és igényeire, a frissülő technikai, mediális, digitális eszközrendszerre.

A „három B" és a progresszív régi-új kultúrafogalmak

A kulturális leépülési trendet és – ennek részeként – a kollektív történeti tudat megzavarodását nem tudom másként értékelni, mint a nemzeti nyil­vánosság dekulturációját. Ez semmiképpen sem keverendő össze (ha az egyidejűség okán olykor érintkezik is) a kultúraváltás jelenségeivel. Mivel a közbeszédben kezdenek divatba jönni a Kádár-korszak művelődéspo­litikájának „3 T"-jét perszifláló-dekonstruáló-újraíró játékos betűszavak, ennek a mai trendnek a megnevezésére szerintem a „3 B" kívánkozik: domináns kockázattá napjainkban a bulvárosodás, a bunkósodás és a barbarizálódás vált. Természetesen ezt a hármasságot nem lehet ráhúzni az egész, tágan értelmezett kortárs magyar művelődésre, de a mélyben és a felszínen zajló folyamatoknak igenis van egy ilyen veszélyes sod­rása. Különösen akkor látszik ez tisztán, ha a kultúrát – a tanulmányom elején említett – szélesebb, „társadalomontológiai" értelmében fogjuk föl. S ha már annyiszor bíráltam napjaink torz históriai beszédmódjait, nem árt néhány ellenpélda is a progresszív emlékezetpolitika üzenőfalára. A széles, modern, világkép- és életmódközpontú kultúrafogalomnak vannak ugyanis szép történelmi alakzatai a magyar szellemi életben. Csak négy XX. századira hadd utaljak.

A rendszerváltás után sikerszerzővé előlépett Márai Sándornak döb­benetesen időszerű az a kevéssé idézett tézise, amelyet a Röpirat a nemzetnevelés ügyében c. 1942-es (!) írása – humanista utópizmussal egy elvaduló világban – a nemzetnevelő népiskolai oktatás hiányzó pro­filjáról kifejtett: „nem ártana az emberi együttélés legfontosabb minőségi feltételének, a tapintatnak is szentelni minden héten néhány órát".⁵⁵ A szellemi élet másik féltekéjén (ha nem is az ellenpólusán) alkotó Lukács György szintén e tág, életvitel-szabályozó, én- és identitásteremtő kul­túrafogalom felől, a magas és a tömegkultúra közötti éles válaszfalakat áttörve közelítette meg a szűkebb, művelődési teendőket. A kultúra igazi szerepe – mondja Lukács, egy élete vége felé adott interjúban (de ez jellemezte már korai írásait és 1919-es kultúrpolitikusi praxisát is) – mégiscsak az, hogy „a munkától, a tervezéstől kezdve egészen a legkomplikáltabb életmegnyilvánulásokig az emberek felismerik, hogy maguknak kell dönteni saját életük problémái fölött".⁵⁶ Németh László is erre a tág – a munkától, a szocializációtól, a nemzeti és társadalmi viselkedésmódtól elválaszthatatlan – kultúrafogalomra építi a maga (egy időben veszélyesen elhibázott tételeket, pl. a „mélymagyar"-teóriát is megfogalmazó, de évtizedeket átívelő, maradandó szellemiségében mégiscsak progresszív) nevelés- és művelődés-felfogását: „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak s tengelyen vagy hajón átszállíta­nak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben. […] A műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyver-zete."⁵⁷ S innét csak egy lépés Bibó Istvánnak a „magyar alkat"-ról és a politikai kultúráról kialakított szintetikus felfogása, amelynek hátterében a konzervatív, a liberális, a baloldali és a népi-nemzeti kultúrafelfogás progresszív oldalainak ma sem tanulság nélküli szintéziskísérlete érhe­tő tetten. Egyikük kultúrafelfogása, ideológiai-művelődési praxisa sem „sebezhetetlen", de a tágas, életvitel-központú, haladás- és értékelvű műveltségi orientációt tekintve a közös vonások és a maradandó igaz­ságok dominálnak bennük.

Visszautalva a negatívan minősíthető kulturális trendek, a szélhámos tanok, az okkultizmus terjedésének, a történelmi tudat meg­zavarodásá­nak idézett tüneteire: nem diszciplináris kérdésről, nem pusztán kognitív deficitről s nem is csupán hamis tudatról van szó. Nem a történelmi tudás és műveltség apriori felsőbbrendűségének hite, nem valamiféle legújabb kori aufklerizmus fűt, amikor ezeket a vészjelzéseket⁵⁸ leadom. Sokkal inkább egy széles, komplex és modern műveltségfelfogás gyakorlatias, tehát oktatási, tömegkommunikációs, közművelődési, politikai képvi­seletének az igénye. Olyané, amelyet – ha a kultúra belső szerkezetét átstrukturálja is – nem írt, nem ír felül a mostani kultúraváltás sem. A Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert több mint 35 éve, televíziós portréfilm­jében, így válaszolt Győri György kérdéseire: „Természettudós vagyok, tehát azt várja tőlem, mondjam, hogy az iskolában a természettudomány a legfontosabb. Énszerintem sokkal fontosabb a történelem ismerete, mert az emberiségnek csak a múltjából lehet tanulnia. Más kiindulási anyag nem áll rendelkezésünkre. Csak az a kérdés, hogy mit tanítunk történelemnek. […] Mi a történelem? […] Az igazi történelem az én né­zetem szerint felelet arra a kérdésre, hogyan emelkedett fel az ember az állati létből a mai szintjére. Ez más, mint amit ma történelem tantárgynak hívunk, ebben benne van a fizika, a matematika, az összes tudomány és az összes művészet, minden, ami emberi alkotás. […] Egyszóval amikor azt mondom, hogy az iskolában a történelemé az elsőbbség, ezt tessék úgy érteni, hogy ne hazug, áltörténelem legyen, […] hanem igazi törté­nelem. Mutassa a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a tudományokat, mindenkit, akik alkottak, akik építették a világot, és mindig felépítették azt, amit a nagy rombolók leromboltak!"⁵⁹

Évtizedek múltán, a mostani századfordulós kultúraváltás, illetve posztkulturális sokk idején sem nagyon lehet ennél hitelesebb mű­veltségfogalmunk és kultúraközvetítési normánk. Hogy azután ennek hatékony érvényesítésében, vagy tágabban: a magyar művelődés – pozitív jeleket is felmutató, de mégis inkább aggodalmat keltő – álla­potában a különböző politikai kurzusoknak és erőknek milyen szerepe, felelőssége volt, van és lehet, illetve hogy mi látszik kibontakozni, sőt eszkalálódni 2010 tavaszától, annak elemzése már egy másik dolgozat tárgya lehetne.

* Készült a Pécsett 2010. május 6-7-én „Kulturális iránytű. Európa jövője, a jövő kultúrája" címmel rendezett konferencia előadása nyomán. A kézirat és a hivatko­zások lezárása: 2010. szeptember 20.

Jegyzetek

¹ Ripp Zoltán: Jobb- vagy balmagyar. Az ungváryzmus téziseiről. Mozgó Világ, 2010. 7. sz. 66-83. p.

² Agárdi Péter: A három részre szakadó ország. Mozgó Világ, 1991. 12. sz.; Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájának történetéhez. Eszmélet, 20. sz. (1993. december) 129-165. p.; A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996. Bp., Új Mandátum, 1997.; Kultúra, média és hatalom, avagy az ország négy részre szakadása. Mozgó Világ, 2002. 3. sz.; Magyar kultúra és média a XXI. század elején. Pécs, FEEK, 2005.; Vezetők, káderek és intellektuelek – avagy elitváltás a tudományos-kulturális életben. Egyenlítő, 2010. 3. sz. 47-52. p.

³ Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os vizsgálat zárójelentése. Bp., Maecenas, 1997. In: ugyanő: Kultúraelméleti és művelődésszo­ciológiai írások. Pécs, FEEK, 2005. 240-286. p.; ugyanő: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006.

⁴ Falussy Béla: Az időfelhasználás metszetei. Bp., Új Mandátum, 2004.

⁵ Hunyadi Zsuzsa és más szerzők tanulmányai a Találkozások a kultúrával c. so­rozatban: Bp., Magyar Művelődési Intézet-MTA Szociológiai Intézet, 2004-2005. 1-7. füzet; Glatz Ferenc, Marosi Ernő, Szabó B. István (szerk.): Kultúra. Magyar tudománytár 6. kötet. Bp., MTA Társadalomkutató Központ-Kossuth Kiadó, 2006.

⁶ Kovách Imre (szerk.): Társadalmi metszetek. Hatalom, érdek, individualizáció és egyenlőtlenség a mai Magyarországon. Szociológiai tanulmányok. Bp., Nap­világ, 2006. [Elsősorban a kulturális vonatkozású tanulmányok.]; Polónyi Katalin, Székely Gáborné (szerk.): Társadalmi ellátórendszerek, 2006. Oktatás. Kultúra. Bp., Központi Statisztikai Hivatal, 2007. 83-101. p.; Kolosi Tamás-Tóth István György (szerk.): Társadalmi riport 2008. Bp., TÁRKI, 2008.; Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intéze­te; Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció stb.

⁷ Pl. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Bp., Osiris, 1997.; Kulcsár Szabó Ernő-Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Bp., Balassi, 2003.; Balázs Géza-Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat-Infonia, 2005.; Oláh Szabolcs­Simon Attila-Szirák Péter (szerk.): Szerep és közeg. Medialitás a magyar kultú­ratudományok 20. századi történetében. Bp., Ráció, 2006.; Jeney Éva-Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg. Bp., Balassi, 2006.; Havasréti József-Szíjártó Zsolt (szerk.): Reflexiók vagy mélyfúrások? A kultúrakutatás változatai a „kulturális fordulat" után. Bp.-Pécs, Gondolat-PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 2008.; Császi Lajos: Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató, IX. évf. 3. sz. 2008. ősz, 93-108. p.; Kulcsár Szabó Ernő: Megkülönböztetések. Médium és jelentés az irodalmi modernségben. Bp., Akadémiai, 2010.; Vitányi Iván: Mire jó a kultúra? In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 6-13. p. A „kulturális fordulat" értelmezésében támaszkodhattam Kleisz Teréz 2010 tavaszi pécsi egyetemi előadásaira is, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

⁸ Vitányi Iván: Vitairat a mai magyar művelődésről. Bp., Gondolat, 1983. Vö.: Agárdi Péter: Kultúránk és jövőnk. Népszabadság, 1983. február 25.

⁹ Vö. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Bp., Napvilág, 1999. 9-25. p.

¹⁰ Legutóbb például: Kapitány Ágnes-Kapitány Gábor: A kultúra változása – változások kultúrája. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 18-84. p.

¹¹ Agárdi Péter: Műveltségi modellek és kultúraváltások a két századelőn (1907-2007). Egyenlítő, 2008. 4. sz. 36-42. p. és 5. sz. 43-45. p.

¹² Mindenekelőtt: Antalóczy Tímea-Füstös László-Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 15-52. p.

¹³ Egyetlen friss példa az általam konzultáltak közül: Óber Péter: Szubkultúra és ifjúsági művelődés a XXI. század elején. A hiphop mint újító kulturális erő. Kézirat, Pécs, PTE, 2009. A munka tömörítéséből készült publikáció: Ifjúság, hiphop, kultúraközvetítés. Tudásmenedzsment, [Pécs] XI. évf. 1. sz. 2010. április, 93-101. p.

¹⁴ Ez utóbbiról lásd: Csepeli György-Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Bp., Jószöveg, 2010.

¹⁵ Lásd erről Balázs Géza, H. Varga Gyula (szerk.): Ikonikus fordulat a kultúrában. Budapest, Eger, Magyar Szemiotikai Társaság – Líceum Kiadó, 2009.

¹⁶ Vitányi Iván: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat zárójelentése. Bp., Maecenas, 1997.

¹⁷ Nemzeti kultúra – kulturális nemzet. Műhelybeszélgetés. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 423-424. p.

¹⁸ Lásd: Balázs Géza-Bódi Zoltán (szerk.): Az internetkorszak kommunikációja. Bp., Gondolat-Infonia, 2005. 25-57. p.; Varga Katalin (szerk.): A 21. század műveltsége. E-könyv az információs műveltségről. Pécs, FEEK, 2008. http://mek.oszk.hu/06300/06355 ; Bókay Antal: Posztkultúra és irodalomtanítás. Iskolakultúra, 2002. 11. sz. 79-86. p.; Koltay Tibor: Médiaműveltség, média-írástudás, digitális írástudás. Médiakutató, 2009. 4. sz. 111-116. p.

¹⁹ Ehhez lásd: Csepeli György: Álarcosbál a blogteremben. A névtelenség hatásai az új médium révén történő kommunikációban. Kritika, 2009. 6. sz. 3-5. p.

²⁰ Balogh András: Közkönyvtár-használati trendek, kihívások itthon és a nagyvilágban. I-II. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2010. 1. sz. 3-15. és 2. sz. 3-14. p.

²¹ Lásd a 2-5. jegyzetben említett összefoglalásokat.

²² Antalóczy Tímea-Füstös László-Hankiss Elemér: Magyarország kulturális térképe. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): Mire jó a kultúra? Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 2. Bp., 2010. Magna Produkció. 15-52. p.

²³ Az adatot Romsics Ignáctól vettem: „Szólamokkal tele van a padlás". Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter. Mozgó Világ, 2010. 4. sz. 3-11. p.

²⁴ http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/b193.pdf (2008. augusztusi letöltés).

²⁵ Kuti Éva: A kultúra iránti érdeklődés és a kultúrafogyasztás alakulása a Nemzeti Médiaanalízis adatai alapján. In: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész]jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Bp., 2009., MTA Politikai Tudományok Intézete. 151-199. p.

²⁶ Vitányi Iván: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Bp., MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006. 283. p.

²⁷ Kun Zsuzsa beszélgetett Mundruczó Kornéllal a Klubrádió Klubdélelőtt című műsorában 2010. augusztus 21-én.

²⁸ Vö.: Nagy László: Nyilaskás tankönyvcsomag. Népszava, 2008. december 6. 6. p.

²⁹ R. Várkonyi Ágnes: Beszűkített múltszemlélet. László Ferenc interjúja. Magyar Narancs, 2007. november 15. 8-9. p.

³⁰ Lásd ezekről: Szabó Miklós: Programideológiák és állapotideológiák. Az ideológia szerepe és típusai a polgári korszakban. In: Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Bp., Medvetánc könyvek, 1989. 93-108. p.

³¹ Pataki Ferenc: Az emlékeztetés műveletei. Mozgó Világ, 2010. 6. sz. 27-41. p.

³² I. m. 29. p.

³³ Tamás Gáspár Miklós: Fordulattagadás. Magyar Narancs, 2010. február 18. 48-51. p.

³⁴ Hamvay Péter interjúja Csorba Lászlóval. Népszava, 2010. április 26. 13. p.

³⁵ Pl.: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Bp., Osiris, 2002.; Honti László, Csúcs László, Keresztes László (szerk.): A nyelvrokonságról. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Bp., Tinta, 2010.; Romsics Ignác: Trianon okai. Népszabadság, 2010. június 5. Hétvége 1-3. p.; Trianon és a 20-as évek Magyarországa. Rubicon, 2010. 4-5. sz.; Lőrinc László (szerk.): Egyezzünk ki a múlttal. (Műhelybeszélgetések történelmi mítoszokról, tévhitekről) Bp., Történelemtanárok Egylete, 2010.; Ablonczy Balázs: Trianon-legendák. Bp., Jaffa, 2010.; Sándor Klára kitűnő internetes sorozata a magyar nyelv és etnikum történetéről: www.galamus.hu stb.

³⁶ A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a katolikus hit megőrzéséről… 2009. szeptember 21. http://kdnp.hu

³⁷ Zsuppán István: Ifjú szívekben. Politikai okkultizmus Magyarországon 8. Magyar Narancs, 2006. január 5. 20-21. p.; Jeskó József: Gyorsan terjed a Jobbikhoz köthető ellenkultúra. Heti Világgazdaság, 2009. november 27., Ablonczy Bálint: A táltosok már a spájzban vannak. Heti Válasz, 2009. október 1., 40. sz. http://hetivalasz.hu ; Sümegi Noémi: Menekülés az őstörténetbe. Pörzse Sándor, Müller Péter, Budapest TV. Heti Válasz, 2009. október 15., 42. sz.; Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz. [A finnugor nyelvrokonságról az újabb viták tükrében.] Élet és Irodalom, 2010. április 23. 13. p.; Szilágyi Ákos: Állam és forradalom. Népszabadság, 2010. május 22. Hétvége 5. p.; Nyerges András: Színrebontás. Forradalomdömping. Élet és Irodalom, 2010. június 25. 5. p. stb.

³⁸ Lásd erről legújabban: Gyáni Gábor: A nemzet történelme mint mítosz. Élet és Irodalom, 2010. szeptember 17. 13. p.

³⁹ Pataki: i. m.

⁴⁰ Gyáni Gábor: A történetírás újragondolása. In: Gyáni Gábor: Az elveszíthető múlt. Bp., Nyitott Könyvműhely, 2010. 28-31. p.

⁴¹ A történelem kizsákmányolása. Gyáni Gáborral beszélget a „többféle" múltról Herskovits Eszter. 168 Óra, 2010. június 3. 38-39. p.

⁴² Pl.: Wodianer-Nemessuri Zoltán: A nemzettudat gyötrelmei. Hitel, 2009. 12. sz. 53-68. p.; Mórocz Zsolt: Magyarok időben, térben, zsákutcában. Hitel, 2010. 2. sz. 4-28. p.; http://www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20100301-94852.pdf

⁴³ Saját fülemmel hallottam, megörökítette a Magyar Narancs is (2010. június 3. 66. p.); a Fidesz és a kormányzat digitális honlapjai azóta remélhetőleg javították a kínos névcserét.

⁴⁴ Lásd még: A Szent Korona-tan mint régészeti lelet. Gerő Andrással beszélget Bolgár György a Klubrádió 2010. június 16-i Megbeszéljük című műsorában. www.galamus.hu; Forradalmi párhuzam. Standeisky Évával beszélget a díszletdemokráciáról Sándor Zsuzsanna. 168 Óra, 2010. augusztus 5. 17-18. p.; Nagy Tímea: Tévtanöröklés. Történészhallgatók és történeti mítoszok. Magyar Narancs, 2010. augusztus 12. 18-19. p.

⁴⁵ Pataki Ferenc: A „felejtsd el" parancsa. Mozgó Világ, 2010. 8. sz. 78. p.

⁴⁶ Agárdi Péter: A tegnap holnapja (1993). In: Feitl István (szerk.): Jobboldali radikalizmusok tegnap és ma. Bp., Napvilág, 1998². 234-270. p.

⁴⁷ Lásd erről összefoglalólag: Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája. Bp., Napvilág, 2010. 9-13. p.

⁴⁸ „Szólamokkal tele van a padlás". Romsics Ignáccal beszélget Rádai Eszter.
Mozgó Világ, 2010. 4. sz. 3-11. p.

⁴⁹ „Látható, hogy merre nem lehet továbbmenni." Mihancsik Zsófia interjúja Nádas Péterrel. Magyar Narancs, 2010. április 22. 8-11. p.

⁵⁰ Rév István interjúja Rádai Eszternek. Élet és Irodalom, 2010. április 9. 3. p.

⁵¹ Ormos Mária: Diplomás analfabéták. Lampé Ágnes interjúja. 168 Óra, 2007. október 4. 14-15. p. Vö. még: Ormos Mária: A kultúránkról. Tanulás – oktatás – siker. Élet és Irodalom, 2007. október 5. 5. és 12. p.

⁵² Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony, Kalligram, 2007.; Vásárhelyi Mária: Történelmi jobbra át. Élet és Irodalom, 2008. december 19. 13. p. Vö.: György Péter: A Magyarország-szöveg. Ideológiai terápia vagy kulturális gyakorlat. Élet és Irodalom, 2009. június 12. 9. p.; ugyanő: Magyar Gárda. A Bováryné-félelem. Élet és Irodalom, 2009. július 17. 5. p.

⁵³ A TÁRKI „A gazdasági növekedés társadalmi/kulturális feltételei" c. 2008-2009-es kutatási anyagai, ezen belül Tóth István György elemzészáró tanulmánya. A kutatások elérhetősége: http://www.tarki.hu/hu/research/gazdkult; illetve: „A társadalom rendkívül bizalomhiányos". Tóth István György szociológussal Rádai Eszter készített interjút. Élet és Irodalom, 2009. december 4. 7-8. p. Vö. még: Niedermüller Péter: A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban. Századvég, 16. sz., 2000. 91-100. p.; Szabó Ildikó: Nemzet és szocializáció. A politika szerepe az identitások formálódásában Magyarországon 1867-2006. Bp., L'Harmattan, 2009.; Böcskei Balázs: Szorongok, tehát vagyok. Politikai tömegkultúrák és az ifjúság. Beszélő, 2010. 1. sz. 44-51. p.; ugyanő: Vissza a jövőbe? Szorongó ifjúság, radikális politikai szubkultúra és elismerés a jelenkori Magyarországon. Egyenlítő, 2010. 6. sz. 20-24. p.; Bayer József: Inkább okai, mint céljai voltak [a rendszerváltozásnak]. Hovanyecz László interjúja. Tekintet, 2010. 3. sz. 9-22. p.

⁵⁴ Romsics Ignác: A történetírás objektivitásának mítoszáról és a történelem mitizálásának elfogadhatatlanságáról. In: Romsics Ignác: Múltról a mának. Bp., Osiris, 2004. 422. p.

⁵⁵ Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Pozsony, Kalligram, 1993. 134. p.

⁵⁶ Lukács György interjúja Fehér Ferencnek és Simon Istvánnak. Kortárs, 1969. 4. sz. 514-515. p.

⁵⁷ Németh László: Sznobok és parasztok. [1934] In: Németh László: Művelődéspolitikai írások. Szerk.: Monostori Imre. Bp., Múzsák, 1986. 19. és 21. p.

⁵⁸ E metaforával a már többször idézett művelődésszociológiai tanulmánykötet címére is utalok: Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.): [Vész] jelzések a kultúráról. Jelentés a magyar kultúra állapotáról. No. 1. Bp., [2009.], MTA Politikai Tudományok Intézete.

⁵⁹ „Megszívatni az agyat az alkotó munka gyönyörűségével." Szent-Györgyi Alberttel beszélget Győri György. Köznevelés, 1973. november 16. 3-5. p.