Vajon mit fejeznek ki korunkból a József Attila-versekből szétterülő közhelyek, szólások, axiómák és szentenciák? S az életmű vonatkozásában mi a tényleges helyzet az egykor szoborszerűvé merevített, újabban viszont "szemérmesen" elhallgatott rendszerkritikai szocializmussal? A szerző a munkásosztály, az osztályharc és a magasrendű művészet világtörténelmi, "ontológiai" összefüggéseinek József Attila-i felfogását elemzi.

Nem évfordulós cikket tisztel meg figyelmével (ha megtiszteli) az olvasó. Mikor ez az írás megjelenik, 2005 áprilisa már jócskán elmúlt, a centenáriumi megemlékezések nagyobb részén túl vagyunk, az Eszmélet is több írásban reflektált a költő életművére (legutóbb az előző 65. számban). A József Attila-olvasás és -kutatás azonban természetesen és szerencsére nem a naptárhoz igazodik. Az elmúlt években számos monográfia, gyűjteményes kötet és elemző tanulmány látott napvilágot, amelyek a szakma változatlanul intenzív érdeklődéséről tanúskodnak. Elsősorban Beney Zsuzsa, Bókay Antal, N. Horváth Béla, Kulcsár Szabó Ernő, Lengyel András, Péter László, Szigeti Lajos Sándor, Szőke György, Tverdota György, Valachi Anna és Veres András tanulmányaira utalok a közelmúltból (elnézést kérve a méltánytalanul nem említettektől). Persze mint mindig, ezekben az években is piacra kerültek s kerülnek dilettáns, kontár, tudománytalan vagy egyenesen demagóg írások, interjúk, közlések, de indirekt módon ezek ugyancsak arra vallanak: József Attila továbbra is állandó "provokációra" csábítja a szellemi életet, még ha ez az izgalom olykor a leselkedőké és a bulváré is.

Igaz: bőségesen vannak elmaradások, kutatási teendők. Nem készült még el a költő prózája új kritikai és magyarázatos kiadásának nyomtatott folytatása; az 1995-ös első kötetpárt (Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szerkesztette: Horváth Iván. A magyarázatokat írta: Tverdota György) egyelőre nem követte a második. Az örvendetes, hogy a Tanulmányok és cikkek 1930-1937 című rész szövegei, amelyek az első kötetpár dokumentumaihoz képest is roppant szellemi izgalmakat ígérnek, digitálisan már jórészt hozzáférhetőek az ELTE magyar irodalmi honlapján, de még jócskán van rajtuk szerkesztenivaló, a jegyzetek egy része és a magyarázatok pedig egyelőre hiányoznak. Számos további munka is készül a tudományos műhelyekben. Bővített, javított verskritikai kiadáson dolgozik Stoll Béla, az 1984-es kritikai kiadás szerkesztője; levelezéskötet, fénykép- és ikonográfiai gyűjtemény, továbbá sok egyéb munka is a megjelenés küszöbére érkezett. 2004 többszörösen is "pikáns" újdonsága volt Mészáros Istvánnak, Lukács György Angliában élő tanítványának – a nemzetközi baloldali és antiglobalista mozgalmakkal is kapcsolatot tartó nagy tekintélyű, de itthon alig ismert társadalomtudósának – az a könyve, amelyet "mindössze" 40 évvel ezelőtt, 1956 utáni emigrációjában, olaszul írt meg, s amely mind ez idáig nem volt hozzáférhető magyarul (József Attila és a modern művészet, 2004).

Nem évfordulós bibliográfiai szemlét írok, sok új teljesítményről (amelyek egyébként megérdemelnék) nem is teszek említést. Azt azonban feltétlenül rögzíteni kell: izgalmas disputák kellős közepében találhatja magát a József Attila iránt érdeklődő olvasó. E tanulmány nyersszövegének elkészítése után látott napvilágot Lengyel András "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról c. tanulmánykötete, amely a régi és "új" József Attila-írások, illetve -töredékek értelmezésével foglalkozó tanulmányait gyűjti össze. A gazdag kötet számos ponton más értelmezést kínál a költő teoretikus munkásságáról és teljesítményéről, mint amit eddig a kutatók többsége vagy egy része vallott; ezen belül szakszerűen – és tudományetikailag is példaszerűen – vitatkozik például Tverdota György nem egy értelmezésével. Magam is szívesen egyetértenék és vitatkoznék számos kérdésben egyikükkel, másikukkal vagy éppen mindkettőjükkel, de ennek nem itt és most van az ideje.

Egy másik dimenziót képeznek a magyar irodalomtudományban és főleg annak elméleti-módszertani övezetében megújult azon eszmecserék (nevezhetjük őket akár éles polémiáknak), amelyek leginkább a Kulcsár Szabó Ernő nevéhez köthető ún. hermeneutikai iskola hívei és vitapartnerei között izzottak föl az elmúlt években – József Attila értelmezése kapcsán is. Ami a költő "szempontjából" különösen fontos, sőt termékenyítő: ezek az eszmecserék új olvasati, recepciós és értelmezési ajánlatokat provokáltak ki, illetve csalogattak elő a tudós interpretációkból. Ezekre a vitákra is reflektál, sőt aktívan részt is vesz bennük Tverdota György 2004 késő őszén napvilágot látott s alább ismertetendő új monográfiája (Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004). Tverdota kitűnő munkáját egyszerre szintetizáló és innovatív karaktere kiemeli az egyébként is magas színvonalú tudományos termésből, a centenárium egyik, ha nem a legfontosabb szakkötetévé léptetvén elő. Az pedig külön indok is lehet arra, hogy e hasábokon részletesen szóljunk róla, hogy mégiscsak ez a költemény (fogjuk látni: ciklus) e folyóirat címadója.

Magam Tverdota könyvének nem az ezekben a fent említett belső, bennfentes, sőt némileg belterjes szakmai-módszertani vitasorozatokban elfoglalt pozícióját szeretném elsődlegesen mérlegelni; nem is elsősorban ezért tekintem fontos munkának. Inkább abból a szempontból kísérlem meg bemutatni a Tizenkét verset: mit is mond (és mondhat) ez a szakkönyv a szélesebb olvasóközönség, a József Attilát már és még ismerők, az egész nemzeti kultúr- és kultuszközösség számára. Vagyis – a modern hermeneutikai irodalomtudomány által oly sokat emlegetett fogalommal – a tényleges mai magyar befogadói horizont felől szeretném fölhívni a figyelmet erre a briliáns Eszmélet-elemzésre.

 

1. Szállóigék, szentenciák és szlogenek

 

A modern irodalomtudományi iskolák némelyike – a múltbéli szociologizálás, moralizálás, pszichologizálás és átpolitizálás részben érthető reakciójaként is – szeretné kiiktatni a kutatási-értelmezési módszertanból (sőt az irodalmi értékközvetítésből is) a szerző életét, a társadalmi relá­ciókat, a művön kívüli szempontokat és az erkölcsi tanulságokat, olykor ad absurdum vive az önelvűséget és a dekonstrukciót. A magyar társadalom nagyobbik hányada számára eközben "az irodalom" ma egyre inkább néhány panelre, idézetre, klisére, sztorira, életsorsképletre, kultikus narratívára szűkül le. Már akié, hiszen a népszerű olvasmányirodalom zöme kívül esik az esztétikai minőség keretein, miközben hazánkban a – részben az életmód és művelődés gyökeres átalakulása, továbbá a kommercializálódó tömegkultúra "jóvoltából" – általában is romlik a társadalom szövegértésének, olvasás- és íráskészségének foka. Elegendő csak, ha a legutóbbi, 2003-as PISA-jelentés riasztó adataira utalok.

József Attila lírájának ma is sistergő hevére vall ugyanakkor, hogy őt jobbára megkímélték az irodalmi dekonjunktúra és az átértelmezési kampányok negatívumai; ugyan az ő olvasottsága és az iskolákban reá fordított órák száma szintén csökkent az elmúlt évtizedben, de továbbra is a legnépszerűbb XX. századi költő minden korosztályban. Sőt: éppen az elmúlt másfél évtized hazai társadalmi, politikai és kulturális folyamatainak sodrásában, azokra is reflektáló folyamatos és friss recepcióként – ahogy ezt például az idősebb "hívek" közül Gyertyán Ervin és az irodalomoktatás máris nagy tekintélyű fiatal szakembere, Fenyő D. György, továbbá e sorok írója is bizonyítani igyekezett – József Attilának szinte jót tett a rendszerváltás. A néhány demagóg József Attila-ellenes kirohanás és hamisítás ellenére, sőt talán segítségükkel is.

Mégis: bár sokak számára eleven élmény (nem antológiákba szoruló kötelező olvasmány) József Attila költészete, s talán a centenárium sem fog rontani ezen, sőt – akár szokatlan eszközöket igénybe véve – még növelheti is népszerűségét, azért legyünk reálisak. A tömeges József Attila-ismeret napjainkban elsősorban a kultusszá is rögzült sorsképletre, az életrajzi passióra, valamint idézetekre és ezekből absztrahálódott szállóigékre, szentenciákra és szlogenekre korlátozódik. Ez sem "baj", de azért – túl a hamis tudatok és tudatlanságok, a bulvár-értesülések és kontárkodások zavaró mértékén – ez mégsem az a mély és szenvedélyes József Attila-olvasás, ami az életmű recepciós lehetőségeiben és a nemzeti kultúra modern alakulásának esélyeiben rejlik. Tverdota György könyvének tárgya, az Eszmélet egyébként ebben az utóbbi vonatkozásban, különösen az önállósodott metaforák, sorok és idézetek kínálata, "leszállása", közbeszéddé alakulása szempontjából szintén forrásértékű.

A kultuszképződés és a nyelvi panelesedés, illetve a "szállóigésedés" újabban egyre több szakkutató által művelt mentalitástörténeti, kulturális antropológiai, lingvisztikai, nyelvszociológiai és retorikai stúdium. Jócskán vannak József Attila-vonatkozásaik is. Minden kiemelt, szlogenesített költői idézet, szállóigévé szétrepült, emelkedett vagy lebutított lírikusi sor, metafora "kockázatos", hiszen leegyszerűsít, gyakran agyonvágja a poétikum, a művészi kép vibráló komplexitását, nyitott jelentésauráját, receptív pluralizmusát, sőt esetenként torzít is stb. Ritka, hogy a költői sorok szentenciákká rögzülő változatai megőrizzék az eredeti bensőségességét és erejét. Mégis "kellenek", illetve akár akarja a költő és a szakma, akár nem: mindig is voltak, vannak és lesznek. A maximákká váló költői mondatok ugyanis – koronként persze jelentősen változó összetételben és konnotációval – egy társadalom, egy nemzet, egy közösség erkölcsi paradigmái közé épülhetnek be, mintegy morális kánonná rögzülve. Hogy ezeknek milyenek a veszélyei – főleg a vallási és a politikai képmutatások sok száz éves történetében -, arra aligha kell itt kitérni; a József Attila-i életmű tételmondatainak, toposzainak hazug, dogmatikus államszocialista kanonizációira sem. Az egyik legriasztóbb torzító közhelyesedés az 1926-os "Érted haragszom én, nem ellened" verscímmé is emelkedő szerelmes verssorának átpolitizálása, még ha – jobbik eset – a hétköznapi vitakultúrára vonatkoztatják is. Mindazonáltal – a társadalmi normák mégoly mágikus szabályozásán túl – a szállóigésedésnek, a szentenciákká válásnak lehet járulékos, egyfajta profán bibliai, irodalmi-kulturális haszna is, főleg ha folyamatosan eleven társadalmi-kulturális térben, állandóan újraértelmező közegben hatnak.

A József Attila-szállóigék hálózati katalógusa és szemantikai története még megírásra vár. Azt ugyanakkor több pedagógus és irodalmár is regisztrálta: a rendszerváltozás alatti és utáni évek, az 1989 és 1998 közötti időszak leggyakrabban idézett, morális imperatívusszá emelkedett, emblematikus idézete a híres Két hexameter volt: "Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is". (Stoll Béla legutóbbi textológiai kutatásai szerint a második úgy is két szóba van írva.) A két sor "népszerűsége" érthető, sőt indokolt volt az elmúlt másfél-két évtized gerincroppantó időszaka morális tapasztalatai okán – bizonyos értelemben függetlenül a közvetlen politikai-világnézeti elkötelezettségektől is. Megvizsgálandó lenne a többi József Attila-szállóige és -szlogen erőtere és sorsa is; erre – akár egy komoly média-, internet- és sajtóanalízisre, egy szakszerű számítógépes tartalomelemzésre – talán "jó" alkalmat szolgáltat majd a centenáriumi közbeszéd is, a maga összes kockázatával, leegyszerűsítéseivel.

Külön érdekes lehet, hogy az elmúlt 15 évben iskolába került és felnőtté vált nemzedékek köznyelvében vajon milyen József Attila-toposzok élnek (akár megzenésítve). Vagyis mi válik beszédpanellé azoknál a fiataloknál, akik többnyire már nem részesültek (hogy az 50-60-as évekről ne beszéljek) a 70-80-as évek mégoly kritikai és reformer szellemű, de szintén leegyszerűsítő "lobogónk: József Attila"-kultuszából sem, de akik többnyire kimaradtak a rendszerváltozás előtti, viszonylag magas óraszámú József Attila-órák (persze szintén tanárfüggő) esztétikai, történelmi és etikai vonzásából is. (Tisztelet az ebbe nem beletörődő pedagógusoknak.)

2004-ben egy viszonylag szűk értelmiségi kör szállóigéket keresett az életmű szövegéből azzal a céllal, hogy ajánlatot tegyen a centenárium szlogenjére. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán van-e értelme az – egyébként helyesen – állami rangra emelt ünnepségsorozatot egyetlen központi szlogennel is felövezni, érdemes ideidézni, mik jöttek össze. Az előválogatás természetesen bekalkulálta a szlogennek a 2005-ös köznyilvánosságot megcélzó funkcióját, tehát például a közvetlenül szocialista hitvallású mondatok, a pokoljáró József Attila legfájdalmasabb kiáltásai, valamint a túlzottan "filozofikusnak" és "freudistának" tűnő sorok – amelyek a közbeszédben azért persze jelen vannak – eleve esélytelenek voltak. Így is tanulságos a gyűjtés:

• "Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom." (Szürkület)

• "A lét dadog, / csak a törvény a tiszta beszéd." (Óda)

• "…énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon!" ([Négykézláb másztam…])

• "…ezt az emberiséget, / hisz ember vagy, ne vesd meg." (Tudod, hogy nincs bocsánat)

• "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica)

• "…édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!" (Hazám)

• "Rám tekint, pártfogón, e század" (Ars poetica)

• A lelkem – közvagyon. Eredetileg: "a lelkem azért közvagyon / s azért szeretlek ily nagyon" (Flórának)

• "Ha féltem is, helyemet megálltam – / születtem, elvegyültem és kiváltam" (Kész a leltár)

• "Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van" (Majd emlékezni jó lesz)

Természetesen legalább hússzor ennyi "élő" idézetet, komplex képet, szólásmondássá, szállóigévé vált vagy azzá tehető sort lehetett volna kiválasztani a verskorpuszból. Talán ki lehetett volna használni a 2004-2005-ös évad nyilvánosságának megannyi újszerűségét és médiumát is, hogy a szlogenekben szintén legyen valami gyökeres, merész originalitás. Mégsem ez történt. Mielőtt azonban kiderül, melyik lett a "győztes", tegyünk még egy kitérőt.

Ha tovább pörgetnénk ugyanis a lehetséges József Attila-i szólás- és közmondásokat, szállóigéket, bőven találhatnánk a rendszerváltozásra, a rekapitalizációra, az újraerősödő társadalmi polarizálódásra, a szegénységre és nyomorra, a kiábrándulásra és a világ brutalizálódására "felelő", az elemi boldogság iránti kétségbeesett vágyat világba kiáltó, esetenként nagyon, sőt túlságosan is durván, olcsón aktualizálható sorokat, képeket. Hadd emlékeztessek néhányra: "Tőke és Fasizmus jegyesek. / Minden külön értesítés helyett" (Farsangi lakodalom); "Bankárok és tábornokok / ideje ez" (Fagy); "Koldulsz? betörsz? … – A rend lecsap rád, – / a tőkéseké a haszon" (A tőkéseké a haszon); "Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat" (Emberek). Idézhetek – tovább haladva az időrendben – a Levegőt-ből: "Óh, én nem így képzeltem a rendet", "És nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogom sérti meg". S akkor még nem válogattam a mindenkori szegénység és megalázottság riadt-fájdalmas szállóigéiből, az áldozat- és megváltó-klisékből, amelyekre szintén van, lehet emberi, esztétikai fogékonyság napjainkban. Kemény István költő József Attila lírája lúzer-olvasatának lehetőségét is megpendíti (s persze vitatja) személyes hangú, szép írásában (Magyar Narancs, 2005. március 10., 28-29. p.).

De folytatom a költő utolsó éveiből aktualizálható "pesszimista, radikális" szállóigéket: "Kit anya szült, az mind csalódik végül" (Kései sirató); "Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz" (Irgalom); "s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, / honnan uszulnak ránk új ordas eszmék" (Thomas Mann üdvözlése); "Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, / a meg nem gondolt gondolat", "Az elnyomás csapatban károg", "finomul a kín" ([Ős patkány terjeszt kórt…]). A Hazámból: "Fortélyos félelem igazgat / minket s nem csalóka remény". S a talán leginkább, a legnyersebben nekünk szóló szentencia: "Jogállamban a pénz a fegyver" (Gyönyörűt láttam). Ám ahogy az államszocialista évtizedekben gyorsan kiürültek, klisékké fakultak a munkásmozgalmi típusú "szállóigék", az eredeti, a poétikai épségű verseket is szinte kompromittálva, hasonlóan járnának a zászlóra írható, emblematikus igazságokként forgatható antikapitalista és anti-irracionalista verssorok is. Még akkor is, ha – túl a költői képek páratlan erején – társadalom-lélektanilag jogosult is a rájuk való rezonálás kusza, félelemkeltő világunkban. Igaz, zömük az 1950-70-es évek csökött antikapitalista propagandájában is használatos volt; érthető módon mégis – s némileg más konnotációval – fel-feltűnnek napjaink közbeszédében és nyilvános fórumain.

Visszatérve a szlogenválasztásra, elgondolkodtató, hogy nem engedve ezeknek a kísértéseknek, ugyanakkor elszalasztva a bátor kommunikációs újítás esélyét is, az egyik "legrégibb", leginkább elkoptatott – jóllehet a költő versében korántsem publicisztikus jelentésű – maxima lett megszavazva a centenárium hivatalos szlogenjeként: "A mindenséggel mérd magad!" (Ars poetica). Hogy eredeti helyén mit is jelent ez a költői önmegszólítás, azt számos versértelmezés járta s járja körül. Persze "baj" nem történt ezzel a választással, a felszólítás "jogos" 2005-ben is, de mintha kevés evokatív erőt adna hozzá ez a lehető legegyszerűbb, leginkább kézenfekvő József Attila-szállóige az egyébként új szelleműnek remélt évfordulós közgondolkozáshoz. Igaz: a mai tizen- és huszonévesek, akiknek fülében már nem kong lejáratódva e kanonizált verssor, talán a világra a korábbinál nyitottabb, új "értelmet" is tulajdoníthatnak e mondatnak. Annál inkább, mivel a szlogenekben már nem az eredeti kontextus, illetve az intertextuális művészi üzenet hat, hanem az, amit a közbeszéd belelát, pontosabban belekódol – itt és most, ott és akkor. Mégis meglepetés "A mindenséggel mérd magad!" 2005-ös szlogenesítése, jóllehet e kiválasztódás mögött a mindenkori direkt politikai jelentésadástól való elhatárolódás érthető, sőt jogos szándéka is működhet. Talán azzal is polemizálva, ahogy például újabban a "fasiszta kommunizmus" képét lobogtatva (Világosítsd föl) igyekeznek némelyek a baloldalt, a szocialista tradíciókat és értékelveket lejárató módon visszaélni József Attilával. De túl leszünk ezen is. A mindenség "kényelmes" szlogenválasztásában mindazonáltal a XXI. század eleji ember aggódó, szorongó univerzalizmusa, a veszélyeztetett humanista-felvilágosult szellemi és erkölcsi tradíció vállalásának, kontinuitásának szándéka szintén ott munkál.

Mégsem a mindenségről is valló Ars poetica, hanem az Eszmélet – Tverdota György könyvének tárgya s e folyóirat névadója – az a József Attila-mű, amelyből a legtöbb kép, verssor, szintagma önállósodott az elmúlt 70 év során:

• "vas világ a rend"

• "e léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyosabbat, mint a kocka"

• "ügyeskedhet, nem foghat a macska / egyszerre kint s bent egeret"

• "Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ"

• "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra"

• "Im itt a szenvedés belül, / ám ott kívül a magyarázat"

• "csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a mult szövőszéke"

• "a törvény szövedéke / mindíg fölfeslik valahol"

• "nem tudok mást, mint szeretni, / görnyedve terheim alatt -"

• "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!"

• "Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja"

Akár szinte mind a 12 verset is idézhetném egészben, annyira beléivódott az Eszmélet a köznyelvbe és az értelmiségi beszédmódba. Arra pedig ki sem térek részletesebben, hány későbbi XX. századi költői ihlet kapott szikrát ezeknél és a nem idézett soroknál Juhász Ferenctől Tandori Dezsőig, Pilinszky Jánostól Orbán Ottóig, Benjámin Lászlótól Utassy Józsefig, Nagy Lászlótól Ladányi Mihályig, Petri Györgytől Veress Miklósig. Mégis – vagy talán éppen ezért – mindmáig titokzatos, "megfejtetlen" lírai remek maradt az Eszmélet, s nem csupán a szállóigéinek többsége, hanem a mű szerkezete, belső kép- és zenei struktúrája is. Pedig talán a legtöbbet analizált lírai remeke ez a költőnek, a nagyszámú elemzés között két önálló könyv is megjelent róla: Szabolcsi Miklósé 1968-ban és Szuromi Lajosé 1977-ben. Tverdota sem először rugaszkodik neki az elemzésnek, több mint húsz évvel ezelőtt írta első kísérletét.

 

2. A "túlértelmezés falláciája" vagy a szaktudomány "számunkra-valósága"?

 

Az Eszmélet szállóigésedésének tömeges jelenségével – bár más munkáiban intenzíven kutatja a kultusz- és kánonképződés tendenciáit – ebben a könyvben alig foglalkozik Tverdota. Kétségtelen: nem tárgya ez a könyvnek, méltatlan is számon kérni rajta, jóllehet a fogalmi-képi-nyelvi folklorizálódás, azaz a popularizálódás (esetenként kommercializálódás és bulvárosodás) trendje maga is felettébb indokolttá teszi az alapos versanalízist és értelmezést. Olyan illúziója persze nem lehet az irodalomtudomány egyetlen művelőjének sem, hogy szakszerű értelmezéseinek "haszna" elérje a mindennapok köznyelvét, hogy a publicisztikai fordulatok, a jelszavak, a mondatpanelek, a hétköznapi retorika, stilisztika és az sms-ek világát is közvetlenül befolyásolni tudja. Örülni kell, ha a verselemzések veleje 5-8 év alatt egyáltalán "lejut" az általános és a középiskolai oktatásba. Remélni lehet csupán, hogy az értelmezési nóvumok vagy akár csak árnyalatok – közvetve – talán mégis hatnak a közgondolkodásban és kultúrában. Ennek az esélye a Tverdota-könyv egyik, a tudományos érdemektől elválaszthatatlan "haszna". Csak ehhez el is kell olvasni.

Tverdota György bevallottan azzal bocsátja útjára könyvét, hogy reméli: új elemzésével "megteremtődik a remekművel kapcsolatos szakmai egyetértés minimuma" (9.). Tekintettel arra, hogy számos eddigi értelmezést "forgat ki sarkaiból" (mindenféle kategorikus fölényeskedés nélkül, de súlyos elvi, módszertani, szemléleti előítéleteket és tételeket "sértve"), a mai irodalomtudományi közéletben erre kevés esélyt látok. Ám talán szükség sincs rá; "éppen elég" most a könyvében testet öltő, reveláló erejű újítás, azután majd elválik a fogadtatás és a szakmai recepció. E sorok íróját mindenesetre meggyőzi a legalapvetőbb kérdésekben.

A szakmai vitakérdések közül az egyik legizgalmasabb maga a műfaj: a 12 versszakból álló egyetlen költemény, avagy a 12 önálló versből álló ciklus-kompozíció dilemmája. Tverdota alapos szerkezeti, poétikai, ritmikai, keletkezéstörténeti s főleg motívumelemzés, valamint egy széles ölelésű, a lírai ciklusokról szóló műfajtörténeti és versesztétikai áttekintés nyomán bizonyítja be az utóbbit: nem szervesen egységes, belső utalásokban fölépülő vers, hanem 12 önálló lírai remekből álló versciklus az Eszmélet. Az egyes verseket, amelyek közül többnek eredetileg önálló címe is volt, külön-külön előzményeiből is kibontja a szerző, miközben természetesen rekonstruálja és fölmutatja a ciklus egészének a poétikai sajátszerűségét, nóvumát és szemléleti üzenetét. Nem szaporítanám a bizonyítékokat a ciklus-álláspont mellett, de egy újabbat azért idézek. Fejtő Ferenc, aki mégiscsak hiteles tanú (kortársi versértő elemző készségének relevanciájáról nem is beszélve), közelmúltbeli írásában így idézi fel az Eszmélet születését (A népnek a fia volt. =Tekintet, 2002, 4-5. sz., 16. p.):

"Egy reggel átmentem hozzá a Korong utcába, és mutatott nekem egy verset, aminek az Eszmélet címet adta. Elolvastatta velem, és szokása szerint megkérdezte:

– Na milyen?

Mondtam: Nagyon jó, csak…

– Mi az, hogy csak?

– Valahogy úgy érzem, hogy ez egy ciklus, és hiányzik még néhány darab.-

Gondolod?

– Nagyon komolyan gondolom.

És így lett a hat strófájúból 12 strófás vers."

A versciklus műfajának és hazai gyakorlatának történeti és poétikai elemzése, az Eszmélet struktúrájának átvilágítása, valamint az eszmélet-fogalom gazdag értelmezése nyomán (de még az egyes versek mikroanalízise előtt) mondja ki Tverdota György: "az Eszmélet nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. A versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy architektonikus egységet. A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mint egy filozófus, például a Gondolatok Pascalja vagy a Túl jón és rosszon Nietzschéje aforizmagyűjteményének darabjai" (111. p.).

Tverdota minden korábbinál alaposabban veti össze az egyes filozofikus konnotációjú sorokat a lehetséges ihlető forrásokkal, s elveti a korábbi, egyoldalúan vagy marxista, vagy pszichoanalitikus, vagy egzisztencialista kötésű interpretációkat. A legdöntőbb ihletőként, illetve megfelelésként Bergsonnak a költő prózai munkáiban is meghatározó hatását tudja felmutatni anélkül, hogy a lírát a teória szolgálóleányának szerepére fokozná le. Magát a cikluscímadó fogalmat is leginkább a francia filozófus nyomán látja értelmezhetőnek (104-111. p.). Szigorúan számba veszi a Marx-, Pauler Ákos-, Freud-, Heidegger-analógiákat és feltételezett hatásokat is, ugyanakkor – egy kicsit saját elkalandozásai önkorlátozásaként is – deklarálja: "a költészet nem a filozófia illusztrá­ciója, hanem emberlétünk legkomolyabb, legmegrázóbb tapasztalataiba mélyeszti gyökereit"(160-161. p.).

A bevezető fejezetek egyikében kitér "a tiszta költészet" (a poésie pure) francia irodalmi vitájára (91-104. p.), amely József Attila poétikáját és költészetbölcseletét is döntően befolyásolta. A lírikus (illetve az őt interpretáló mai tudós) a "tisztaság"-on nem a valóságreferenciák, adott esetben a társadalmi, világnézeti, netalán politikai elemek versbéli kiiktatását jelenti, hanem éppen hogy ezek maradéktalan "szublimálását". Ennek kapcsán bizonyítja be Tverdota, hogy az 1934-es Eszmélet az 1927-1928-as Medáliák verseszményét folytatja s újítja meg "egy világmodellt alkotó esztétika jegyében" (103. p.), élményanyagában és formateremtő módszerében ugyanakkor Mallarmétól Baudelaire felé lép tovább. Az 1995-ös prózai kritikai kiadás Magyarázatok c. felében, majd 1999-es kismonográfiájában ennél is részletesebben foglalkozik a norma elméleti és költői-gyakorlati esélyeivel. Egy korábbi, 10 évvel ezelőtti tanulmányában Tverdota pedig megkísérli – nem fából vaskarika! – a "szocialista tiszta költészet" fogalmát is bevezetni, interpretálni; a mostani könyv ezt az értelmezési vonulatot is folytatni látszik (József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 179-195. p.).

Lehetetlen ebben az ismertetésben a könyv valamennyi újdonságát bemutatni, s még kevésbé mind a 12 önálló – ciklusba komponált – vers értelmezésének tömör sűrítményét adni. Ugyanakkor feltétlenül említésre méltó, hogy Tverdota György a költemény élményanyagát és szövegét párhuzamba állítja két, nemrég ismertté vált pszichoanalitikus prózai dokumentummal, a Vallomás és az ún. Rapaport-levelek címűekkel. Egy másik, korábbi tanulmányában A Dunánált a Szabad-ötletek jegyzéke párdarabjaként, sőt szimmetrikus ellentéteként mutatta be "megdöbbentő" konklúziókkal (József Attila, 1936. május. =Kortárs, 1994. 7. sz., 78-86. p.), nos itt sem csak a nagyjából egyidejű genezis és a képek egy részének az összehajlása ad alkalmat az összevetésre, hanem a nyers szöveg átpoetizálódásának, a líra önterápikus funkciójának és az élmény közérdekűvé avatásának zsenire valló esztétikai ereje is.

Még a differenciáltabb irodalomértés is hajlamos "magánéleti" és "társadalmi" élményre bontani a lírát, akár egy életművön, akár egyetlen versen belül, kimutatva József Attilánál a termelési erők, illetve a harmónia "odakinti", "jövőbeli" és a szenvedés, az ösztönök "idebenti" (A város peremén; Eszmélet stb.) dialektikáját. Nem mintha nem lenne részlegesen jogosult (főleg a közbeszéd szlogenjeiben) ilyenfajta értelmezés – akár csak viszonylagos kettéválasztás – is. Tverdota György azonban az Eszmélet elemzésében immár meggyőzően érvel a két szféra "szétválaszthatatlansága" mellett, legalábbis poétikailag. S ebből bontja ki fő mondanivalóját, a versciklus létüzenetét: "az Eszmélet világképét sem a termelési erők odakint, sem az ösztönök idebent nem dominálják mértéken felül. A költemény egy harmadik dimenzióban, valahol az előbbi kettő között bontakozik ki. A társadalmi valóság előtérbe kerülése eltörpíthetné az egyén problémáinak jelentőségét. A belső vívódások, bizonytalanságok részletezése egy bonyolultabb pszichológiai valóság játékterévé vagy keretévé tenné az ént. Az Eszmélet a megoldáskeresés verse, a világban immár gyanakodva és védekezve, de helytállni tudó ember nyolcsoros monológjainak sorozata. […] József Attilát Hódmezővásárhelyen különös kettősség, belső törés jellemzi: a Medvetánc-kötet felépítésén gondolkodik, az Eszméleten dolgozik, megpróbálja magánéletét rendbe hozni, s eközben személyiségében lassan előrehalad az a szörnyű folyamat, amely végül öngyilkosságához vezet. A Vallomás és a Rapaport-levelek ebbe a folyamatba engednek bepillantást. E két szomorú dokumentum szemügyre vétele alapján megállapítható, hogy az Eszmélet kívül esik ezen a folyamaton. Másfajta tudattartalmak vannak jelen a prózai és mások a verses szövegben. Másféle dinamika szabályozza a megnyilatkozás módját az egyik és a másik esetben. Másfajta szerepet tölt be a vallomásos írások tanácstalan, esendő, betegségtudattól gyötört, infantilis allűröket fölvevő és a ciklus végső igazságokat leszögező, magabiztos énje" (54-55. p.).

József Attila – tér vissza erre a kettősségre Tverdota többször a könyvméretű elemzés során – nagy verseivel, köztük az Eszmélet-ciklussal mintegy ki akar kerülni és lírailag ki is tud kerülni saját énje pokol felé örvénylő spiráljából. "József Attila sajátos kettőssége, meghasadtsága, amelynek első jelei már korábban, 1933 elején megjelennek (például egyfelől az Elégia vagy A város peremén és másfelől a Reménytelenül párhuzamosságában), a maga drámaiságában akkor tárul elénk, ha a Rapaport-leveleket és az Eszméletet szembesítjük egymással. E kettősség, minden feloldási kísérlet ellenére mindhalálig jellemezni fogja gondolkodását és költészetét" (54-55. p.).

A "társadalmi és lélektani kettősség-egység" tekintetében talán a VI. vers a legismertebb és a legszemléletesebb:

"Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
Úgy szabadulsz, ha kényedül
Nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ."

Sejtelmes, szép vers, könyvespolcnyi értelmezés született már róla; materialista, freudista, egzisztencialista stb. tételek igazolásaként, maximákként is (persze egymásnak ellentmondva) szintén gyakran idézett, szállóigésedett sorok. Tverdota nem tart igényt az egyetlen, a végérvényes értelmezésre. Mindazonáltal a szembesítő analízis nyomán olyan olvasási ajánlatot tesz, ami varázsos, publicisztikára és tantételre nem lefordítható költeményként magyarázza a nyolc sort, mintegy bekalkulálva és tudományos-fogalmi szinten interpretálva is a versszeretők ambivalens, sejtelmes alapélményét ezzel az önmegszólító verssel kapcsolatban. "Úgy is föl lehet fogni – írja -, hogy a tanító én a forradalmár, aki tanácsot ad a szenvedő, tapasztalati énnek, a neurotikusnak, hogyan szabadulhat meg neurózisától. Tanácsa kétféleképpen értelmezhető. Úgy is, hogy a neurotikusnak meg kell szabadítania »házát« háziurától, a felettes éntől, a társadalom és az erkölcsiség interiorizált hatalmaitól. Úgy is, hogy otthonát, a társadalmat magát meg kell szabadítania azoktól, akik Tartuffe módjára betelepülnek, s elidegenítik tőle jogos tulajdonát. Bármiként is fordítjuk le a próza nyelvére a költemény hallatlanul gazdag és nyitott jelentésszerkezetét, kétségtelen, hogy van egy közös nevező a két szereplő énrész között. Egyikük a szenvedő, tapasztalati én, a másik pedig a (tovább konkretizálható értelemben) felforgató én. […] A kétféle olvashatóság nem véletlen, hanem tudatos és egyben virtuóz egybedolgozása két eszmerendszernek. Ez a kétféle, egymástól akár függetleníthető, mert egyik irányban szinte nihilista, a másik irányban végsőkig kollektivista, bizonyos értelemben altruista értelmezési irány […] üres formává teszi a VI. vers szövegét […] Az Eszmélet több darabjáról bebizonyosodott, hogy olyan természeti szépségű üres tengeri kagyló, amelyet fülünkhöz illesztve a tenger zúgását véljük hallani" (182. p.).

Ebben az értelmezésben – láttuk – maga a tudós szerző is a metaforák segítségéért folyamodik, s ez mindig jobb, mint az öncélúan tudományoskodó madárnyelv semmitmondó és elidegenítő verdiktje. A metafora találó, hiszen a homokparton megtalált tengeri kagyló varázslatos zúgása a mindenséget idézi, s valóban, kinek-kinek saját archetipikus élményeire rezonál. De ez a plurális nyitottság, sokhangú recepciós ajánlat természetesen nem azt jelenti, hogy bármit bele lehet hallani József Attila verskagylóiba. Éppen az Tverdota elemzésének fő érdeme, hogy a társadalmi-lelki önkeresési, önismereti igény, az egyensúlyteremtés lírai szintéziseként mutatja föl a versciklust.

Sokfelől közelítve, a poétikai, eszmetörténeti, motívum-összehasonlítási, pszichológiai, ismeretelméleti s más megközelítés szintéziséből, a filozófiai, az életrajzi és a kortörténeti élményeket szublimáló metaforák finommechanikai elemzéséből áll össze Tverdota új vers-, illetve immáron ciklusértelmezése. Az egyes lírai toposzok, képek – köztük a később szállóigévé is vált sorok – szinkron és diakron fölfejtésével Tverdota egyúttal egy kibővült metafora-hálózatot és motívum-katalógust is az olvasó elé tár József Attilából, legyen szó az álom, az arany öntudat, a boldogság, a csend, a csillag, a cella, az ég, a farakás, a fény, a hallgatás, a kocka, a lét, a múlt, a rend, a szabadság, a szív, a törvény, a vasút, a világ s más költői elemekről.

Különösen izgalmas a meglett ember értelmezése. Ezt a régies-népies konnotációjú és etimológiájú s mégis roppant modern fogalmat minden felnőtt olvasó igyekszik a saját élettörténeti, gyermekségi, érettségi, komolysági, felelősségi relációjában, a saját "nevelés-lélektani", világnézeti, etikai önismeretébe, normarendszerébe illesztve megélni és értelmezni. Tverdota felfogása, amelynek kialakítása során a szerző kutatótársa és lektora, Veres András dialogikus értelmezéséből is merített, József Attilán túlmutató érvényű: "A meglett ember […] nemcsak a gyermektől különböztethető meg, hanem például a gyermekkorból kinőtt ifjúval vagy a felnőtt korú, könnyelmű emberrel is szembeállítható. A meglettség sokkal inkább a felnőttségen belüli kategória, mintsem a középső életszakasz egészének, a felnőttségnek az egyenértékese. Olyan emberre mondjuk, hogy meglett, aki súlyos csalódásokon, tapasztalatokon van túl, aki feljutott élete valamilyen magaslati pontjára. Aki elbírja a rárótt terheket, s így lehet rá számítani. A meglettség magatartásmód, amely felnőttséget feltételez, de több annál. Más tekintetben azonban redukált fogalom. Nem mond semmit politikai állásfoglalásról, erkölcsi értékről, világnézeti beállítottságról, alkati jellemvonásról. A felnőttség a családért, közösségért, valamilyen ügyért viselt felelősség. A meglettség a felelősséget leszűkíti az egyénre, ugyanakkor roppant intenzívvé fokozza azt" (233-234. p.). Azonosulva ezzel az emberi és versbéli értelmezéssel, még hozzáteszem: a meglettség személyiség-lélektanilag, a "bent" vonatkozásában mintha analóg fogalom lenne a "kint", a társadalmi szférában használatos politikai kultúráéval, ahogy ezt Bibó István használja a nemzetek, a társadalmak, a csoportok, az elitek konfliktusfeldolgozó képességére. A jelleg, a "minéműség" (quidditás) s nem a tartalom (qualitas) kategóriájaként.

Az Eszmélet toposzainak elemzései közül még egyet ki kell emelnem, s ez a vasút-élménytől ihletett XII. vers zárómondata: "Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok." Terjedelmes értelmező, sőt vitairodalma van e négy sornak: vajon a megsokszorozódott én-ről, a szétesettségről, az ontológiai éjszakába vetettségről vagy esetleg valami másról vall ez a bizarr s mégis érzékletes zárókép? Beney Zsuzsa, Bókay Antal, Fejtő Ferenc, Kulcsár Szabó Ernő, Nemes Nagy Ágnes, Odorics Ferenc, Szabolcsi Miklós, Szuromi Lajos, Várady Szabolcs s mások elemzéseit szembesítve Tverdota – az érvelés ismertetésétől el kell tekintenem – arra a meglepő következtetésre jut, hogy a fülkék fényében könyöklő én itt éppen nem a leírás, a referencialitás képe, hanem egy költői hasonlat. Az a mindennapi tapasztalat fogalmazódik meg poetizált módon, amikor múltunk különböző pillanataira emlékezvén az egykori én-ek sorozata idéződik föl a különböző fülkékben, legyenek ezek nappali vagy éjszakai fényben. A "fülke-fény" nem a vonatfülke valódi fénye, hanem a nappali fény metaforája, amely a térbeli sorozattal az idő, életidőnk gyors lefolyását szimbolizálja a mozgókép filmkockáinak "mechanizmusával", persze kétségtelenül a Korong utcai primér vasút-élménytől is ihletve. Az értelmezési viták mögött ugyanakkor nemcsak elemzés-módszertani, poétikai, hanem életfilozófiai különbségek is tetten érhetők: a József Attila-i líra világszemléleti és költészettörténeti megítélése kapcsán Tverdota élénk, sőt centrális szakmai diskurzusba szól bele erőteljesen.

Elutasítja a fülke-fény jelenetezés énsokszorozódásként való interpretációját, illetve azt, hogy a verset "az én késő modern felbomlása"-ként emlegetett posztmodern kánon felől előfutárként értelmezzük (256. p.). Anélkül, hogy magam ehelyütt állást foglalnék a vita elméleti, világszemléleti, módszertani, líratörténeti és recepcióesztétikai dimenziójában, a költeményt illetően meg lettem győzve. A vers elbűvöltjeként s higgadt ra­cionalitással is Tverdota – mindenféle fi­lozofikus túlbonyolítást mellőző – olvasatát érzem a legközelebb a magaméhoz. Megjegyzem: feltűnő, hogy míg a referencialitást, az életvalóság-vonatkoztatást a poétikai értékszempontok (sőt az értelmezés, a megfeleltető elemzés aspektusai) közül kiiktató radikálisok a fülke-fényt nagyon is tárgyiasan, referenciálisan, ugyanakkor nyersen pszichologizálva értelmezik, addig a referencialitás, az élmény-megfeleltetés "konzervatív felfogásában elmarasztalható" Tverdota éppen hogy tisztán poétikailag, azaz teljes hasonlatként fogja föl ezt a képet. Elemzésének summája: "Ahogy az előttem elrobogó vonat fényes ablakaiban könyöklő alakok sora mutatja, úgy zajlik le, gyorsan egymást követő napok sorozatában, amelynek utasa én magam vagyok, az életem. A vers első személye, a jövő-menő vonatokat el-elnézve, önnön sorsán, illetve mindannyiunk sorsán, a condition humaine-en meditál. Az emberi élet az ébrenlétben töltött, sötéttel körülvett és a végső sötétségbe bukó nappalok többé-kevésbé hosszú, de véges és gyorsan lezajló sorozata. E nappalok főhősei, elvégre a saját életidőnkről van szó, mi magunk vagyunk" (266-267. p.). A vita József Attila – no meg az irodalomtudományi iskolák – körül vélhetőleg tovább folytatódik, mindazonáltal gazdagabbak lettünk egy olyan tudományos értelmezéssel, amely a "hétköznapi ember formájú" versbarát naiv olvasatától, mai befogadási horizontjától, életszemléletétől, sokak (sokunk) értelmezői közösségétől is hitelesítést nyerhet.

A versek szakmai értelmezése – főleg aprólékos elemzése – természetesen és szükségképpen tudományon belüli vállalkozás. A tudományosság nem terjedelem, nem szaknyelv, hanem igazságkereső módszertan kérdése. Az irodalomtudománynál is, bár itt különösen zavaró lehet a szakmai gőgtől is fűtött ezotéria – hiszen szándéktalanul is növelheti az olvasó és a mű távolságát -, illetve ahogy Tverdota elnézően emleget egy-egy, általa vitatott interpretációt: "a túlértelmezés falláciája" (azaz hamissága, megtévesztő volta). Olykor persze az ő értelmezése is elnehezül (s helyenként talán túlírt, körkörös), egészében mégsem irodalomellenes, s aligha tudománytalan. Ahol pedig egy-egy értelmezése átütő erejű, s találkozik az olvasói és a pedagógiai élmény "tömegességével", ott van esély arra, hogy "leszálló kultúrjav"-ként az irodalomoktatáson túl megtermékenyítse a mindennapokat, a szállóigék és szlogenek közbeszédét, a tépelődő, az önreflexiókkal és valóságismerettel nap mint nap szembesülő mai és holnapi "meglett emberek"-et.

 

3. Vita és aura

 

Bár nem tudomány-módszertani, de feltétlenül kulturális érdeme egy szakkönyvnek, ha olvasóit tovább értelmezésre, cédulázó kontrollra, a saját olvasattal való alapos szembesülésre s nem utolsósorban az életvilág és önismeret tágabb övezeteibe átvezető asszociatív kalandozásra készteti. Lehet, hogy ez tudománytalan botránynak minősül a céh falai között, annál ígéretesebb viszont a versértő közönség, a társadalmi mentálhigiéné és a nemzeti önismeret szempontjából. E tekintetben még a laikus olvasatok, a tovább asszociálások, a félreértések, a késhegyig menő viták is termékenyek lehetnek, sőt – végül is – hasznára válhatnak az amúgy recepcióesztétikailag "felspannolt" irodalomtudománynak. Ezért is oly hasznos kutatási területek újabban az irodalmi mentalitás-, kánon- és kultusztörténet. E könyvismertetés szerzője az alábbiakban mindazonáltal igyekszik belül maradni a szoros olvasás szakmai kötelezettségének keretein, fenntartva magának a tévedés jogát.

Csak néhányat említek a Tverdota György verselemző könyve által fölkeltett, akár közérdekűvé is avatható személyes reflexióim, margókra írt glosszáim és kisebb-nagyobb értelmezési vitamegjegyzéseim közül. A "tiszta költészet"-tel kapcsolatos, eredetileg a francia irodalomban lezajlott vita – amely más Tverdota-írásokban alaposabb kifejtést is kapott – összekapcsolható lett volna a 30-as évek elejének nemzetközi és hazai baloldalán dúló tendencia-vitával (Lukács György, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc, Veres Péter, Bálint György stb.). De a legkevésbé sem úgy, ahogy ezt a tájékozatlan olvasó gondolná: hogy ti. a "tiszta költészet" melletti hitvallás és a "tendencia" bírálata mindenféle poétikailag hitelesített világnézet elutasítását jelentené. Persze Tverdota jól tudja ezt, de talán éppen ezért érdemes lett volna ebbe az irányba is "elágaztatnia" érvelését. Annál is inkább, mert a József Attila által éveken át írt, sokstációjú, számos szövegváltozatú és töredékű költészetbölcselet 1931-es – az Eszmélet időszaka felől némileg "balos" – stádiumában, az Irodalom és szocializmus c. tanulmányban magától értetődően kapcsolódik össze a "tisztaság" poétikai normája, a proletariátus küldetése melletti szenvedélyes hitvallás, illetve a művészetellenes "tendencia" elutasítása.

Számos eszmetörténeti analógiát és forrást vonultat föl Tverdota újszerűen az Eszmélet megértéséhez – nem eleve poétikai értéktényezőként, közvetlen hatásbizonyítékként, de megfelelésként, szellemi háttérként. Amilyen alapos s többnyire meggyőző a bergsoni szellemi erőtér fölvázolása, annyira rövid ugyanakkor az egzisztencializmus és ezen belül a Heidegger-reláció elemzése (233-240. p.). Ez utóbbit illetően talán igaza van, amennyiben nem tartja igazolhatónak a német filozófus közvetlen hatását, és szemléletileg is éles különbséget láttat az autentikus lét kétféle, heideggeri és József Attila-i felfogása között, de kár, hogy nem szembesítette (mégoly tömören) saját felfogását a nemzetközi és hazai Heidegger-interpretációkkal, illetve Bori Imre, Fehér M. István, Lengyel András, Németh G. Béla, Miklós Tamás és mások érveivel. A Marcus Aurelius-analógiát viszont – valószínűsíthető jogossága ellenére – nem tudja alátámasztani annak a kérdésnek a megválaszolásával: ismerte-e költő, s ha igen, pontosan honnan az antik filozófus Elmélkedéseit (228-232. p.).

Folytatva a szerény vitamegjegyzéseket, szóvá kell tennem: az elméleti és módszertani reflexiókban, elágazásokban gazdag verselemző könyv, amely a különböző szövegváltozatokat is bőségesen szembesíti, nem keres választ arra a textológiai dilemmára, hogy vajon mindig az ultima manus, azaz a szerző által jóváhagyott utolsó nyomtatott változat-e a legjobb. Hogy – tiszteletben tartva a lírikus döntését – ezt kell a népszerű és a kritikai szövegkiadások alapjának tekinteni, aligha vitatható. De vajon mindig ez a "legjobb" megoldás, amivel egyébként a leginkább meggyőzően interpretálható a költői szándék és üzenet? Nos, ez korántsem biztos. Még talán József Attilánál sem, sőt talán nem kell szentségtörésnek tartani a "visszafelé korrigálást" egy-egy utókori olvasó, értelmező, kritikus részéről.

Ami az egyes versek analízisét illeti: Tverdota nem egy kiegészítésre és vitára is sarkallja olvasóját. A II. vers 4. sorának ("egy szálló porszem el nem hibbant") értelmezését még jobban erősítené, ha a hangos előadás, illetve olvasás kipróbálásával – erre egyébként érdemes lenne gyakrabban figyelniük a verselemzőknek! – úgy artikulálna, mintha az egy valójában az egyetlen rövid alakja lenne, a nem pedig valójában sem-et jelent: vagyis olyan tökéletes az álombeli rend, hogy még egyetlen porszem sem hibbant el (126. p.). Nem igazán meggyőző a III. versbeli kocka értelmezése (134-136. p.). Az igaz lehet, hogy ez a térbeli alakzat József Attila számára a bizonyosság tökéletes szemléleti képe, s kapcsolatba hozható a költő művészetbölcseletének két fogalmával, a műegész és a világegész kategóriáival, s ha – miként Tverdota írja – a költő bizonyosabbat keres, mint a kocka, akkor a költői hivatás abszolútum-kereséseként is értelmezhető. Csakhogy ezen a ponton a befogadói horizontot roppant erősen determinálja – ahogy ezt fejtegetése előtt Tverdota is számba veszi – a kockához mint a (József Attila által is kedvelt) kockajátékhoz illeszkedő évszázados kulturális kód, azaz a véletlenség, a játéknak való kiszolgáltatottság konnotációja, s ez szinte lehetetlenné teszi az egykori és mai laikus geometriában gyökerező filozofikus olvasatát. (Ami egyébként nincs diametrális ellentétben a költő által talán eredetileg szánt jelentéssel.)

A IV. versnél főleg Pauler Ákos és Bergson determinációs tana nyomán, valamint a költő korábbi farakás-élménybokra övezetében értelmezi Tverdota a halom hasított fa szintagmát, ezen belül – nyelvészetileg is – a halom jelentésvariációit (146. p.). Furcsa ugyanakkor, hogy a lehetséges nyelvi-képi asszociációs körből éppen a sírhalom marad ki, pedig ez is elementáris motívuma a költőnek: 1937 decemberében, utolsónak tekintett versében, az [Ime, hát megleltem hazámat…]-ban már "csak" körülírva, hogy azután szinte önbeteljesítő próféciaként tárgyiasuljon.

Némileg másként értelmezem a szerzőhöz képest a VI. vers 5. sorát (177. p.): a "Rab vagy, amíg a szíved lázad"-ban, főleg, ha hangosan mondjuk és kitesszük az értelmi nyomatékot, szerintem nem az alárendelt tagmondat állítmányán, a lázadáson, hanem az alanyon, a szíven van hangsúly. Azaz az értelmes döntésben realizálódó szabadsággal szemben a pusztán érzelmi forradalom a költői oppozíció, s nem maga a lázadás. A VIII. vers briliáns elemzése során, az önmegszólító lefokozódás, a szabadság pótlékolását kifejező ironikus versépítkezésnél joggal szentel figyelmet Tverdota a sorkezdő "gondoltam" leleplező, a tetté nem válást sugalló igéjére (203-204. p.). Csak éppen arról feledkezik meg (pedig erősítené érveit), hogy az enjambement poétikai játéka tovább csavar az önirónián, a határozószói hát fesztelenül köznapias töltelékszava pedig még inkább.

A X. vers kapcsán igen széles íveléssel rajzolja elénk a szerző a költő szív-képzeteinek az egész életművet benövő motívumbokrát, közötte a [Csak az olvassa…] című vers borzongatóan szép két utolsó sorát: "s szivében néha elidőz / a tigris meg a szelid őz". Rejtélyes sorokként interpretálja őket Tverdota (242. p.), "mert a »meg« kötőszó funkciójától függően ábrázolhatják a lelki Édent, amelyben a tigris meg az őz békében együtt élnek, és jelentheti a belső világ legélesebb meghasonlását is, amelyben az én felváltva éli át a békés fűevők szelídségét és a ragadozók agresszivitását". Mindez elvileg igaz lehet, de itt szerintem Tverdota túlinterpretál. A kép – legalábbis bennem – egy "foglalt" bibliai toposzra rezonál: az Ószövetség-beli Ésaiás könyvének 11. része a Messiásról és az ő békeországáról szólván a beteljesülés idilljének képét villantja föl. Károlyi Gáspár fordításában (6. és 7. vers): "És lakozik a farkas a báránnyal, és a párduc a kecskefiúval fekszik, a borjú és az oroszlán-kölyök és a kövér barom együtt lesznek, és egy kis gyermek őrzi azokat; A tehén és medve legelnek, és együtt feküsznek fiaik, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik…". Végül, hogy az állat-képeknél maradjunk: a XI. vers körülírt, boldogság értelmű malac-képe, a göndör mosolygás – amelyet szintén lefegyverző sokoldalúsággal elemez Tverdota – már csak azért sem konkretizálódik megnevezett állatként, mert egy emberi archetípusból, a (Kretschmer szerinti) piknikus alkatból is táplálkozhat, amelyikből, szerencsére, voltak néhányan József Attila baráti körében.

A fenti észrevételek és további asszociációk – amelyeket persze még szaporíthatnék – éppen azt akarták illusztrálni: milyen élménygazdagságba csábítja, milyen intenzív együttolvasásra és tovább értelmezésre készteti olvasóját a tudós verselemző. Szerkesztőként ugyanakkor azt javasoltam volna neki: inkább a verselemzés utánra helyezze a könyv első fejezetét, a születési és életrajzi körülményeket, illetve a hátteret felfejtő (korántsem fölösleges és terhes) negyven oldalt, esetleg még a ciklusossággal, a "tiszta költészet"-tel és az "eszmélet" fogalmával birkózó – egyébként roppant izgalmas, meggyőző és kitűnő – további ötvenet is. Ezáltal az olvasónak, főleg akit elsősorban a 12 vers részletes elemzése érdekel, nem kellett volna "várni"; így még fesztelenebbül tudott volna elvezetni bennünket a szerző a versek, illetve szoros analízisük világában. S még a látszatát is elháríthatta volna annak, hogy prejudikálná az immanensen is kibomló, induktívan is felépíthető, bizonyítható konklúziót. Beleértve a ciklusműfajra vonatkozó álláspontját is. De mindez csupán kiadástechnikai vagy meggyőzéstaktikai vita, nem érinti a könyv lényegi újdonságát és auráját.

Annál is kevésbé, mivel Tverdota nagyon is ért ahhoz, hogy szolid személyességével is ráhangoljon bennünket érvelésére és egyáltalán a komoly verselemzésre. Egyrészt tudálékosságtól mentes hangvételével, stiláris könnyítéseivel és ritkásan, de találóan megszólaló egyes szám első személyes állítmányaival. Önmagáról alig ír, de egy-egy értelmezési analógiája, fájdalmat sóhajtó megfogalmazása mögött fölsejlik az ő személyisége, élettapasztalata, megéltsége is, anélkül hogy betolakodna a vers és olvasói közé. S tud kedves humort is beleoldani az elemzésbe. Egyszer diákkori üzemlátogatási élményként idézi a folyékony oxigén okozta elámulását (171. p.); máskor, az "Anyám szájából édes volt az étel" (A Dunánál) verssora kapcsán – szellemesen – a régi korok szegényeinek mixelési gyakorlatáról ír (239-240. p.), "amikor az anya maga rágta meg, csócsálta meg az ételt, s ezt a pépet adta rágni még nem képes csecsemő szájába táplálékul". Egyáltalán: sok olyan járulékos értéke van Tverdota szövegének, amelyek mind erősítik a tudományos újdonság befogadásának hitelét s vonzó (bár korántsem könnyed) aurát teremtenek a szakmai munka köré. Látszólag csak egyetlen verset, pontosabban versciklust boncolgat, valójában mégis az egész költői életmű és habitus elénk tárul: cseppben a tenger, mikrokozmoszban a makrokozmosz.

 

4. József Attila "problematikus" szocializmusa

 

Tverdota könyve nem csupán szakszerű és nyitott (minden kategorikus végérvényességet elhárító) irodalomelemzés, hanem – bár nem szeretném ezzel "kompromittálni" – emberi hitvallás is. Indirekten, nem ürügyes pedagogizálás, nem katekizmusszerű moralizálás jegyében, de a meglett ember igénye, erkölcsi normája fogalmazódik meg az irodalmi mű szakszerű elemzése révén. De hát – teszem fel bátortalanul az avítt költői kérdést – mi végre is az irodalom?

Ahogy én olvasom ezt a könyvet: az irodalomelemző fokozatosan becsalogat bennünket a költő tépelődő, egyensúlyteremtő meditációinak mágneses lírai erőterébe, beavat a modern személyiség dilemmáiba, tépelődéseibe és autonómia-kereséseibe, s közben az önmagunkért és másokért való felelősségvállalás igényével "terheli meg" olvasóit. Egy versciklus mélyvilágába elvarázsolva minket önképünkkel és a mindenséggel szembesít. Azáltal is, hogy – a "legfilozofikusabb", a X. vers kapcsán – az elkerülhetetlen halálhoz, "a véghez viszonyuló létünk elsődlegességére" (237. p.) döbbent rá: a XX. század borzalmas-szép múltja és a XXI. század sejthető kihívásai felől, de nem az alávetettség és a létbe-vetettség végletes pesszimizmusával. Ellenkezőleg: a belső és a külső szabadság igényének megőrzésével, sőt felfokozásával. "Az Eszmélet – írja – József Attila egyik legmélyebb válságának terméke, de nem a krízis dokumentuma, hanem a belőle való kilábalás, az új egyensúly kiküzdésének bizonyítéka. A strófák hangvétele kifürkészhetetlen, se nem derűs, se nem tragikus. Túl van a harmincas évek elejének közösségi, a társadalmi rend megváltoztatására törő, lendületes költői gyakorlatán, de határozottan innen van azon az 1934 őszén kibontakozó öngyötrő, bűntudattal és fájdalommal teli megnyilatkozási módon, amely a kései korszak líráját jellemzi. Az Eszmélet József Attila legmélyebb költői belátásainak gyűjteménye, a költő kivételes, többé soha meg nem ismételt teljesítménye. A legteljesebb elszigeteltségben élő, súlyos magánéleti kudarcokat elszenvedő, az irodalmi élet perifériájára sodródott fiatalember ezzel a tizenkét remekművel ajándékozta meg a magyar irodalmat" (274. p.).

Életrajzi-politikai tekintetben, továbbá poétikailag, a költői tematizációt, a képeket és a zeneiséget tekintve az Eszmélet idején valóban túl van József Attila a proletárforradalmiságon. Gondolatilag s főleg világnézetileg azonban nem enged gyökeres baloldali rendszerkritikai attitűdjéből és a szocializmus emancipációs távlatának igényéből, képviseletéből, amely lényegében az 1920-as évek második felétől jellemző rá. Az 1933 utáni versek és tanulmányok egyaránt bizonyítékok rá: változó pártmozgalmi, szellemi, politikai és csoportkötődésekkel, megtévedésektől sem mentesen (ide értem A nemzeti szocializmus… kezdetű töredéket is), szinte minden korabeli kihívást megélő s reájuk válaszolni akaró, konfliktusokban és traumákban fokozatosan kihordott, táguló horizontú, ugyanakkor kontinuus baloldali eltökéltség ihleti. Még legutolsó évében, 1937 nyarán is – túl a különböző baloldali csoportokban töltött éveken és konfliktusokon, tragikus kiábrándulásokon, s immár reménytelenül belekerülve a betegség örvényébe – önérzetesen hirdeti, hogy "társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul". A "demokratikus és szociális, ha nem is szocialista" program alapján lát antifasiszta népfront-szövetségesi lehetőséget más, mindenekelőtt a népies író-értelmiségi erőkkel (Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak?).

Tverdota eme könyve nem foglalkozik részletesen – nem is lett volna feladata – József Attila és a szocializmus, a baloldaliság viszonyának szertágazó kérdéseivel, amelyek az életmű kapcsán talán a leginkább ki vannak szolgáltatva a történelmet újraíró rendszerváltozás hisztériáinak, illetve a felelős elméleti-történeti újragondolás kötelezettségének. Éppen tíz éve jelent meg a József Attila szocializmusképe c. kitűnő esszéje. Kár, hogy – talán túlzott szerénységből – mostani könyvében nem hivatkozik erre az írására, pedig ma szinte aktuálisabb, mint egy évtizede. Arra kereste akkor a választ: szocialista volt-e valójában a költő, s ha igen, akkor ez mit jelentett a folytonosság és a változás viszonyában. Hiszen, írja, ha szocialista volt, "akkor teljesítményét mi sem függetleníthetjük a szocializmus ügyének alakulásától, a szocialista eszme megítélésétől" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 180. p.). Végig is pásztázta Tverdota az életmű szocializmus-vonulatát, nem kerülve meg a kényes kérdéseket, a fordulatokat és a váltásokat. Meggyőzően mutatta ki József Attilánál a radikális baloldali meggyőződés demokratikus értékekkel való fokozatos feltöltődését, a szocializmusfelfogás szabadságelvű és humanisztikus átprogramozódását (benne a sajátos freudomarxista szintéziskísérletet is), mindazonáltal a marxi ihletésű tudományos világkép antikapitalista, rendszerkritikai és emancipációs természetének következetes megőrzését – egészen legutolsó nyilvános szavaiig.

Az elmúlt évtized "talált tárgyai", előkerült szövegei és a körülöttük kibontakozott szakmai viták, illetve a múlt folyamatos újraértelmezését is felgyorsító kortárs világtörténelem drámai tapasztalatai tükrében azonban ma már nem tudom maradéktalan egyetértéssel idézni Tverdota egykori – erkölcsileg rokonszenvesen önerősítő, de – némileg teleologikus, lineáris konklúzióját. 1995-ben így fogalmazott: "Annak az embernek a szellemi odisszeáját bolyongta végig a költő, aki igyekszik végire járni mindennek; aki a szirénhangokat képes meghallgatni anélkül, hogy bántódása esnék; aki fölismeri és kikerüli a csapdákat, amelyek a szocializmushoz vezető útján leselkednek; aki képes kicserélni szocializmusképe romlandónak bizonyult elemeit […]" (id. kötet 186. p.). A helyzet és a fejlődéskép ennél azért mára még bonyolultabbnak, szakadékosabbnak, csapdákkal övezettnek tűnik. Ha valaki, ezt Tverdota György tudja a legjobban – nem utolsósorban saját kutatásainak köszönhetően.

Az Eszméletet elemző mostani könyv – ha nem is témája a szocializmus, illetve ez a folytonosság – nem kerüli meg szemérmesen ezt a dilemmát: bár szűkszavúan, de már finomabb és konkrétabb válaszokat fogalmaz. A lényeget, a pályaképet illetően tovább viszi 10 évvel ezelőtti felfogását. Csípős kiszólással írja a ciklus – jelesül a VII. vers – elemzése kapcsán, hogy "újabban szívesen elfeledkezünk a költő marxista orientációjáról, mintha bizony a ciklus írása során már túllépett volna e manapság nem túlságosan divatos világmagyarázó eszmei irányzaton". Láttuk: a korábbi elemzésekhez képest némileg "depolitizálta" Tverdota a 12 verset, de korántsem lúgozta ki belőle a marxi s más ihleteket. "Az Eszméletből a közvetlen politikai mondandó kiszűrődik, de a harmincas évek eleji versek patetikus atmoszférája fürdeti a törvény és a véletlen összjátékaként felvázolt univerzumot" (190. p.). Nem politikai, nem filozófiai, nem pszichológiai forrás- és tézisgyűjtemény, hanem mindenekelőtt az egyéni megoldáskeresés, az élet alapvető dolgaiban való állásfoglalás kialakításának versciklusa. S ettől örökös a varázsa, számunkra-valósága.

Mire az Eszmélet megjelent (a Pesti Naplóban 1934. augusztus 15-én), politikai tekintetben – írja Tverdota – József Attila már kikínlódta új válaszait, korrigálva folytatván korábbi éveinek baloldali útkereséseit. "Kialakította azt az álláspontot, amely ettől kezdve valamilyen formában mindhalálig jellemezni fogja: a humanista, liberális vonásokkal jellemezhető, demokratikus szocializmus álláspontját, amely a korabeli szociáldemokrata felfogás holdudvarában helyezhető el" (60-61. p.). [Kiemelés T. Gy.-től.] Az Eszmélet előzményei között számon tartott [Díványon fekszem…] is ezt bizonyítja. S ez nem az éppen mai, 2004-2005-ös politikatörténeti pillanat vagy egy világnézeti teleológia diktálta historizálás, hanem sokoldalúan bizonyított tény. A korábbi proletárforradalmi kanonizálást, retusálást persze nem kell fölcserélni egy "szociáldemokratizált" József Attilával, kilúgozva alakjából, küzdelmeiből az MSZDP-vel is megélt konfliktusokat, illetve az egyéb politikai vonzásokat és taszításokat. Mindazonáltal az Eszmélettel nagyjából egyidős, 1934-es – először Horváth Iván által publikált – töredékes vallomása arról, hogy a baloldalon, "ha már választania kell", leginkább szociáldemokratának vallja magát, rezignált iróniájával is egyértelmű.

Az egész szocializmus-problematikának magam az alábbiakban csupán egyetlen metszetét veszem ki. József Attila ebben a töredékében is nekirugaszkodik annak a másutt szintén föltett sorsdöntő kérdésnek, hogy mi az oka a szocialista mozgalom vereségének; ugyanakkor kitér arra: van-e, illetve ha nincs (és szerinte nincs), miért nincs hiteles (s nem proletkultos, nem "tendenciás") művészete a proletariátusnak. Feltűnő e két szempont gyakori és szoros összekapcsolása a költő nyilvános gondolkodásában. Ezt írja: "Mindama okokon kívül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan, eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra utal, olyan okra, amelynek hatékonyan működő létét az a negatív jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakk-körökkel és dalárdákkal rendelkezik, nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-" – s itt megszakad a kézirat (idézi Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Miért fáj ma is. 1992, 308. p.). S így felel erre egy másik töredék: "Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára" (In: JAÖM III. 1958, 273. p.). Ez az aforisztikus mondat egyébként erősen rokon a fentiekben idézett 1934-es töredékkel, elképzelhető, hogy akár annak egyik változata.

Álljunk meg itt kitérőként egy kis motívum-elemzésre. Értekező pályájának kezdete óta tépelődik e kérdésen, a szocializmus és a szépirodalom viszonyán a költő; egész – több éven keresztül íródó – társadalom- és költészetbölcseletének ez az egyik alapdilemmája. Persze nem igazán szerencsés mondatokat kiragadni különböző időszakok belsőleg koherens, ám változó érvelésű írásaiból, de csak rövid utalásokat tehetek. Már egyik korai könyvkritikájában, 1928-as Nyugat-recenziójában megfogalmaz József Attila egy, a költészetre és a szociáldemokráciára egyaránt vonatkoztatott szigorú igényt, amely megelőlegezi későbbi művészetbölcseleti eszmélkedéseinek egyik alaptételét. "A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval ['igénnyel'] fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból – írja -, mert anélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmusellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri." (József Attila: Egyszerű énekek. Brichta Cézár versei. In: JAÖM III. 1958, 10-11. p.)

Ugyanez a szempontrendszer az egyik pillére a költő 1931-es – több töredékes változattal kísért – Irodalom és szocializmus című, előadásból lett tanulmányának. Ebben a roppant összetett, vibráló logikájú írásban, amelyet egyébként balos egyoldalúságú, érdes megfogalmazások is jellemeznek, a költészetet szintén egyetemes, ontológiai üggyé emeli József Attila. Bensőségesen érzékletes és vakmerően személyes megfogalmazással teszi egyértelművé a mércét, amelyhez a szocializmus, a világtörténelmivé emelt proletariátus és költészet viszonyát méri: "Nem szükséges, hogy én írjak verset, de szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye" (id. kötet 81. p.). Paradox módon ugyanakkor – proletárforradalmi indulattól is fűtve s egy sajátos, már-már rabulisztikus érveléssel – 1928-cal szemben nem elméleti igényként, illetve hiányként, hanem realitásként aktualizálja a proletariátus és az egyetemes értékű művészet egymásrautaltságát. Élesen polgárellenes kirohanásokkal tarkított fejtegetése arra fut ki, hogy ma, 1931-ben éppen a "proletár művészet" a "tiszta művészet". Itt is folytatódik a korábbról már ismert érvelés a "tiszta költészet"-ről: az 1928-1929-es József Attilával kapcsolatban Tverdota által emlegetett "szocialista tiszta költészet"-paradigmának egy sajátos, némileg a proletkult hatását is sejtető, mégis attól gyökeresen más koncepciójú esztétikai felfogása érhető tetten.

József Attila egyik oldalról társadalombölcseleti szocializmus-értelmezése, másik oldalról marxista, bergsonista, freudista s egyéb ihletéseket is integráló művészetelmélete tehát szervesen (de radikális belső hangsúlyváltozásokkal) ötvöződik egybe felfogásában 1928-tól haláláig. E koncepció bölcseleti és történeti rekonstrukciója, illetve megítélése aligha ennek a cikknek az illetékessége, de hadd engedjek meg azért magamnak még néhány további reflexiót ezzel a "rövidre zárt" szocializmuselméleti és esztétikai gondolatépítménnyel kapcsolatban. Az 1931-es Irodalom és szocializmusban igen széles ölelésű, egyszerre költészetelméleti és társadalombölcseleti megközelítés, illetve összefüggés-teremtés újra-, sőt fölerősödik a költő gondolkodásában 1933 után. De a proletariátus, a szocializmus, illetve az igazi, a tiszta, az egyetemes értékű művészet közötti ontológiai kapcsolat újra s immár tragikusan felfogott negatívba, a hiány érzékelésébe fordul. A fentiekben már idézett 1934-es "szociáldemokrata" töredék keserű bizonyíték erre, nem véletlen a társadalomfilozófiai és a "szépirodalmi" megközelítés feltűnően szoros összekapcsolása.

József Attila egyrészt megrázó tapasztalatok révén, emberként, baloldaliként és teoretikusként közvetlenül is szembekerült a kommunista mozgalom és az államszocialista rendszer korai, brutális formáival, az önmagát bolsevizmusként definiáló sztálinizmussal. Másrészt őt is sokkolja 1933, a náci hatalomátvétel traumája, s túljutva a talán pillanatnyi, de veszélyes jobboldali kísértést jelentő Rátz Kálmán-epizódon, a Hegel, Marx, Freud című, vélhetőleg 1935-ös, töredékesen fönnmaradt írásában filozofikus argumentációval kísérel meg válaszolni arra, hogyan győzhetett Hitler. "Miért nincs még szocializmus", "hol csúszott hiba a számításba; hogy lehet az, hogy az ún. »tárgyi feltételek« megvannak s az alanyiak hiányoznak? Marx azt írja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelen vannak – hogy lehet tehát, hogy egy hatvanmillió lakosú állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?" (In: JAÖM III. 1958, 263. p.). A válasz keresése során – más tanulmányaiban, meglévő, töredékes s feltételezhetően elveszett írásaiban – a teoretizáló költő élesen bírálja mind a forradalmi radikalizmushoz ragaszkodó bolsevikok, mind a békés átalakulás hívei (azaz a szociáldemokraták) dominálta baloldali mozgalmakat. Ebben a tapasztalatában a sztálini totalitarianizmus és a két német munkáspárt önpusztító harca fölött nevető harmadik, a nemzetiszocializmus diadala is ott munkál.

A 30-as évek közepén tehát József Attila már nem vallja a közvetlen proletárforradalmi perspektívát, túl van a proletár osztálytudat egyetemességének messianisztikus fölfogásán, de "nincs túl" – és sohasem kerül túl – a szocializmuson mint világképen és társadalmi perspektíván. Ellenkezőleg: miként – tanulmányai, szerkesztői tevékenységének dokumentumai mellett – költészetének világnézeti aurája, a szabadság és rend, értelem és játék, szép szó és igazság képeinek ekkori dualizmusa is mutatja: az egyetemes emberi fejlődésbe mintegy visszailleszti a szocializmust; a proletariátust pedig az emberi öntudat elsajátító-fölemelésének képessége s nem a nyers anyagi érdekek, s nem is a puszta osztályharc felől ítéli meg.

József Attila kereső-tépelődő elméleti-kultúrfilozófiai munkásságának különösen izgalmas, sokat vitatott ekkori darabja a Mónus Illés folyóiratában 1934-ben publikált A szocializmus bölcselete. Ebben az írásban – a szociáldemokrata párti ideológiai paradigmaváltással ugyan érintkezve, de azt korántsem "kiszolgálva" – a munkásság osztályöntudatának és az emberiség nembeli fejlődésének viszonyáról, az elidegenedés visszavételének esélyeiről értekezik. Itt is szembetűnik a tudat, a kultúra ontológiai értelmezési kísérlete. József Attila így fogalmaz: "A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi lénynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek »osztályöntudata« az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az »osztályöntudat« a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki" (id. kiadás, 147-153., illetve 183-186. p.). Erre a koncepcióra is rímelhet – bár nem szeretek a prózai és a költői sorok között direkt megfeleléseket keresni – az 1934-es Eszmélet IX. versének 7-8. sora: "minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!", de talán még inkább az 1937-es Flóra c. ciklus Már két milliárdjának híres vallomása: "Úgy kellesz nekem, Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskolák, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat."

Miközben megjárja az én fölbomlásának stációit, fogalmilag (freudomarxizmus) megkísérli értelmezni, költőileg pedig legyőzni azt a borzalmas örvényt, amelybe ő egyénileg s kora világpolitikailag került. Talán a fiatal Marxnak a 30-as években rekonstruált szövegeiből is ismervén néhányat jut el József Attila ahhoz a "humanizáló" szocializmusértelmezéshez, amely ugyanezekben az években az európai baloldal más filozófiai nagyságainak műhelyeiben is kezdett kikristályosodni – persze nagyon is sokféle hangsúllyal s indirekt vagy direkt vitában a sztálinizmus hivatalos szocializmusfelfogásával (Antonio Gramsci, Mihail Lifsic, Lukács György stb.). Elutasítva a "marxizmus" és az ezt többeknél helyettesítő "proletárszocializmus" kifejezésekkel való kérkedést, a fentebb már idézett Hegel, Marx, Freudban így ír: Marx gondolata szerint "mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszűnjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejlettebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai" (id. kötet 267.). Ebből a távlatból kísérli meg újraértelmezni József Attila Marx proletárság-felfogását, illetve az egyes ember, a személyiség társadalmi, kollektív tudati és egyénlélektani "oldalai"-nak összefüggéseit.

A tanulmányom írása közben megjelent alapos, forráskutató tanulmányában (A szocializmus mint "emberi öntudat") Lengyel András is több ponton hasonlóképp értelmezi ezt a nagy jelentőségű bölcseleti tanulmányt. József Attila élesen "elutasítja, bírálja a bolsevizmust, ezt a bírálatot a szociáldemokrata párt folyóiratában gyakorolja, ám igazában nem optál a szociáldemokrácia mellett. A »bölcselet«, amelyet megfogalmaz, bár önmagát szocialistának tekinti, nem azonosítható a szociáldemokrácia álláspontjával; gondolatilag radikálisabb annál" (Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. 212. p.). Nem térek ki most Lengyel néhány – szerintem problematikus – interpretációjára, csak még azt a felismerését idézem egyetértéssel, amely szerint ez a József Attila-tanulmány tudatosan is a költő, az alkotás nevében minősíti a zsarnokságokat, köztük a számára legkiábrándítóbb "bolsevizmust", de egyértelműen antikapitalista előjelű, marxista platformon. S ha a korábban idézett írásokból azt idéztük, miért nincs a költő szerint "szocialista irodalom", illetve hogy mire vall ez a hiány a munkásosztály ontológiája és valóságos története szempontjából, akkor érdemes utalni a másik oldalra, az olvasókéra is. A töredékekből rekonstruálható ún. negyedik költészetbölcselet egyes szövegei különös nyomatékot adnak annak a gondolatnak, hogy a munkásosztály élményei, mondanivalói miért is hiányoznak az irodalomból: azért, mert többnyire nem aktív befogadók.

Egy rövid ízelítő [A művek alkotóinak és kiadóinak…] c. töredékből: "Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység" (JAÖM III. 1958. 254. p.).

Ez a "tudat-ontológiai" összefüggésbe ágyazott és irodalmilag erősen involvált szocializmusértelmezés adja meg a költő 1936-1937-es eszmélkedéseinek is az alapját. A Barta Istvánnal – név nélkül – folytatott nyílt vitában, a Szép Szó hasábjain publikált Szerkesztői üzenetben ezért is kapcsolja össze a bűn és bűntelenség érvényesülését a társadalmi formációkkal: "A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség" (id. kiadás: 185.). Itt mondja ki József Attila, hogy a valódi "rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát", és itt emeli be a szocializmus tradícióját – a szabadság, egyenlőség, testvériség eszményei révén – az őskereszténység, a humanizmus, a felvilágosodás és a francia forradalom progresszív történelmi vonulatába.

Tegyük hozzá: mindez nem tűnik éppen divatosnak, sőt talán szalonképesnek sem a XXI. század elején, főleg nem a posztmodern felfogásnak a történelmi haladás tényét és mértékét vitató, elutasító narratíva-teóriái tükrében. Ma talán utópiának tetszik az írás ama tétele, hogy "az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata". A játék és a racionális gondolkodás József Attila-i összekapcsolása, a szép szó "definíciója" viszont olyan, egyszerre antifasiszta, nemzeti, társadalmi és értelmiségi küldetésnek tekinthető a 30-as évek második felében, amely 70 év múltán is rendelkezik "némi" relevanciával és legitimitással: "A diktatúrák légkörében divat »szép szónak« becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. »Szép szó« magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot" (id. kötet: 186. p.).

Térjünk vissza a költő kiinduló tételéhez, a proletariátus társadalomontológiai és a szocializmus esztétikai-irodalmi megítélésének többszörösen idézett, szinte mechanikus összekapcsolásához. A szocializmus bölcseletének ez az egész emberi öntudat felőli tudati és kulturális újraépítési kísérlete nagy gondolati erőre vall. Abban a vissza-visszatérő állításában ugyanakkor, hogy ti. a munkásságnak nincs hiteles szépirodalma, József Attila téved, s korántsem csak az ő példája cáfol. Nem azért omlott össze a rendszer, nem azért bukott meg a munkásmozgalom, amit ír. Mindazonáltal a magas fokú esztétikai igény, vagyis a művészet mint egy társadalmi képlet, formáció világtörténelmi mértéke, valamint a munkásság olvasottságának, műveltségének lételméleti és szociológiai értelmezése: komoly elméleti tétel és roppant személyes hivatástudatból fakad. A szocializmus, illetve a munkásmozgalom ontológiájának és kultúrájának megfeleltetése, a kettő együttes "nembeli" és tudati funkcionálása valódi és mély kihívásokra keres teoretikus választ. A szocializmus – ahogy ezt Lukács György már az 1923-as Történelem és osztálytudatban kifejtette – csakis a magánvalóból magáértvaló és összemberi küldetést teljesítő, tehát osztályöntudattal és magas fokú kulturáltsággal rendelkező proletariátus révén válhat (válhatott volna) tényleges világtörténelmi realitássá. S ennek lenne mintegy tükre és hitelesítője József Attila szerint a szocialista művészet.

A költői ars poetica, azaz a "saját pozíció" és hivatástudat ilyenféle indirekt filozófiai önkijelölése több mint tiszteletre méltó: teoretikus súlyú és távlatú, ha mechanikusan nem érvényesíthető is. József Attila "megvalósult szépirodalma" mindazonáltal jóval több, mint bizonyíték arra, hogy – legalább – volt szocializmus. Különösen annyiban, amennyiben ő sem zárt politikai rendszerként, hanem mozgalomként, eleven, megújuló társadalmi, világnézeti, politikai és kulturális tradícióként tekintett rá. Ha egyben tanúk is: munkásságának szocialista tematikái, ihletei, fejezetei aligha korlátozódnak pusztán dokumentumértékű szerepre.

Természetesen senki, a baloldal sem sajátíthatja ki József Attilát; de senki ne akarja kétségbe vonni lírájának, írásos örökségének, ennek az egyetemesen nemzeti értékű zseniális életműnek a kreatív (s nem lehúzó, esztétikailag nem fölös terhet jelentő) szocialista természetét. Tíz évvel ezelőtti tanulmányában azt írja Tverdota: "Nagyon jó lenne, ha a történelem a régiek helyébe nem állítana új gátakat! Úgy tűnik azonban, hogy a kor ma sem igazán kedvez az árnyalt elemzéseknek. Olyan szellemi légkörben, amelyben a »szocialista«, »kommunista«, »marxista« jelzők szitokszószámba mennek, József Attila marxizmushoz való viszonyát a vád-védelem, apológia-inkrimináció keretein kívül vizsgálni nem tartozik a legkorszerűbb vállalkozások közé" (In: Illés László-József Farkas /szerk./: Mítosz és utópia. 1995, 184.). A tíz év alig hozott javulást a szellemi légkör tekintetében. A szitokszavak ma is virulensek és a József Attila-képbe is beivódtak ennek direkt vagy indirekt következményei; nem beszélve néhány durva vádaskodásról, leginkább akként, hogy terjedőben az ilyesféle megítélés: "nagy tehetség volt, zseniális költő, bár szocialista", avagy: "a költői üzenet szempontjából teljesen érdektelen, sőt inkább tehertétel az ő szocializmusa". De a József Attila-tudomány élvonala nem nagyon zavartatta magát ettől, s meggyőző eredményeket, árnyalt elemzéseket és termékeny vitákat produkált az elmúlt évtized során; jelesül Tverdota György műhelyében is.

József Attilától – sem líráját, sem prózáját, sem világnézeti meggyőződését, sem elementáris hatását tekintve – nem lehet elvenni a (mégoly tágan és belsőleg sokhangúan értett) szocializmust. S fordítva: a történelmi, világnézeti és kulturális-értékteremtő jelentésében vett szocializmustól sem lehet elvenni József Attilát. Nem ennek ellenére volt tehetséges, nagy nemzeti költő, hanem ezen – mégoly konfliktusos és veszélyes, de egyúttal röptető, távlatot adó, mobilitást kínáló – kötődés révén. "Ami ingadozásnak tűnt a kortárs szemében – írta Tverdota -, az a kései szemlélő számára lassú tisztázódásként, a korban kialakítható legnemesebb anyagú és legtartósabb szocializmuskép kiküzdésének antitézisekben kibontakozó folyamataként mutatkozik meg" (id. 1995-ös kötet, 186.). Vagy ahogy legújabb, az Eszmélet-könyv óta megjelent 2005-ös tanulmányában fogalmaz a szerző: József Attila költészetében és gondolkodásában – minden belső hangsúlyváltozás, konfliktus ellenére – a kezdetek óta kontinuus a lázadó, a következetesen és radikálisan társadalomkritikus, a felelősségvállaló és szószóló attitűd, "a cselekvés programja, a tettrekészség pszichológiája" (Eszmélet, 65. sz. 141-142. p.).

Hasonlóképpen értelmezi a költő baloldaliságát a Tverdotával egyébként több ponton vitatkozó Lengyel András is: "József Attila – időben változó föltételek között, más-más játszmában – ugyan többféle törekvéssel is »harci szövetségre« léphetett, s ez 1934-ben alighanem a szociáldemokrácia volt, ám alkati és gondolkodói radikalitása mindenkor ezeken túlmutató, távolabbi célok felé vitte" (id. kötet 217. p.). Mindehhez hadd tegyem hozzá: a fasizmus európai fenyegetése, illetve egy antifasiszta szellemi és politikai szövetség összekovácsolásának kísérlete idején csak a direkt proletár osztályharcos és pártpolitikai radikalizmust tette zárójelbe a gondolkodó és politizáló költő, de nem a társadalmi perspektíva radikalizmusát. Hiszen az idézett 1934-es bölcseleti tanulmányban sem adja föl az "óhajtott és kikerülhetetlen" "szocialista és társadalmi forradalom" szükségességének tételezését, ha ezt a forradalmat döntően tudati-kulturális forradalomként képzeli is el. A Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című, már idézett 1937-es írásában, amelyben a társadalmi dilemmák megválaszolásában kétszer is a tudományos szocializmus logikája hívének vallja magát, pedig egyenesen szinonimaként kezeli a "forradalmi, vagyis korszerű", illetve a "korszerű, vagyis forradalmi" fogalmakat (JAÖM III. 1958. 192. p.).

A XX. század végén azonban összeomlott a József Attilára is hivatkozó, önmagát a költő proletár utókoraként identifikáló, a forradalmak legitimitását hirdető, magát azokból eredeztető államszocialista rendszer. Hogy ténylegesen milyen rendszer volt amaz, milyen típusai és modelljei voltak, mennyiben valósította meg s mennyiben torzította el s kompromittálta a baloldal emancipációs és rendszerkritikai világképét, gazdasági, politikai vagy tudati értelemben vett forradalmi tradícióját, ehelyütt nem elemezhető volt, van róla vita napjainkban – e folyóirat hasábjain is.

Hetven év telt el József Attila – s a kor más baloldali gondolkodóinak – idézett drámai kérdésfeltevései óta. Világ- és regionális háborúk, éhínségek, rendszerváltozások, környezeti katasztrófák rázták meg az emberiséget s benne a magyarságot. De a kérdés, hogy "hol csúszott hiba a számításba", valamint annak az eltökélt keresése, hogy – még ha finomult is a kín – a tovább polarizálódó és "globalizálódó" társadalmi egyenlőtlenségeket miként lehetne csökkenteni, s a nyomort, a meg­alázottságot, a kizsákmányolást legalább enyhíteni – nos mindez ma is kínzóan időszerű.

Ha ezt felismerjük és be merjük vallani, ha eszerint is olvassuk őt, akkor fog József Attilára pártfogón tekinteni rá e század. S akkor a költő is így tekint majd vissza ránk.

 

Bibliográfia

A hivatkozott szövegkiadások és tanulmányok adatai, továbbá válogatott József Attila-szakirodalom az elmúlt évtizedből

Szövegkiadások

József Attila összes versei. Kritikai kiadás. Szerk.: Stoll Béla. I-II. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1984 [rövidítve: JAÖV 1984].

József Attila összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Szerk.: Szabolcsi Miklós. Bp., Akadémiai Kiadó, 1958 [rövidítve: JAÖM III. 1958].

József Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. Szövegek – Magyarázatok. Szerkesztette, illetve írta: Horváth Iván és Tverdota György. I-II. kötet. Budapest, Osiris Kiadó, 1995 [rövidítve: JATC I. 1995].

József Attila összes tanulmánya és cikke. Gépeskönyv. [Internetes szövegkiadás.] Főszerk.: Horváth Iván; szerk.: Devescovi Balázs és Golden Dániel. Bp., 1999-2001, ELTE BTK http://magyar-irodalom.elte.hu/ja/tartalom.htm  [rövidítve: JAÖTC-Int 2001].

Bokor László-Tverdota György (szerk.): Kortársak József Attiláról (1922-1945). I-III. kötet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1987 [rövidítve: Kortársak 1987].

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. [Eredeti szövegközlések is.] Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992 [rövidítve: Miért fáj ma is 1992].

Tverdota György (szerk.): József Attila: Medvetánc -Nagyon fáj. Bp., Raabe Klett Kiadó, 1999.

N. Horváth Béla (szerk.): Eszmélet. In memoriam József Attila. [Írások József Attilától és József Attiláról.] Bp., Nap Kiadó, 2004 [rövidítve: In memoriam 2004].

 

Értelmező könyvek, tanulmányok, cikkek

Alföldy Jenő: "Fogj össze, formáló alak." Istenesség és bűntudat József Attila verseiben. =Kortárs, 2005. 1. sz. 8-37. p.

Beney Zsuzsa: A gondolat metaforái. Esszék József Attila költészetértől. Bp., Argumentum Kiadó, 1999.

Bókay Antal: Eszmélet. Tárgyi-poétikai fantázia egy költői életműről. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 2002.

Bókay Antal: József Attila poétikái. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Farkas János László: Logika, de. =Világosság, 1999. 12. sz. 65-87. p.

Farkas János László: A társadalmi felekezet. József Attila és Mannheim Károly. =Világosság, 2006. 6-7. sz. 61-78. p.

Fehér M. István: József Attila esztétikai írásai és Gadamer hermeneutikája. Pozsony, Kalligram, 2003.

Fejtő Ferenc: Szép szóval. [Tanulmányok, cikkek a Szép Szó c. folyóiratból; több egykori József Attila-kritikával is.] Szerk.: Széchenyi Ágnes. Bp., Századvég Kiadó, 1992.

Fejtő Ferenc: A népnek a fia volt. [Illyés Gyuláról, de József Attiláról is.] =Tekintet, 2002. 4-5. sz. 5-18. p.

Fejtő Ferenc: József Attila, a Szép és a Jó Szó mestere. [Megjelenés előtt.] Bp., Holnap, 2005.

Fenyő D. György: József Attila tanításának problémái. =Irodalomismeret, 1992. szeptember, 54-57. p.

Földes György: "A hetedik te magad légy!": József Attila és a proletariátus. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 164-179. p.

Garai László: "…elvegyültem és kiváltam". Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp., T-Twins Kiadó, 1993.

Garai László: Arról a bizonyos versről. [Világosítsd föl.] – Szabolcsi Miklós válaszával. =Élet és Irodalom, 1998. október 2. 8. p.

Gyertyán Ervin: József Attila és a rendszerváltás. =Tekintet, 1991. 4. sz. 21-26. p.

Horváth Iván: József Attila és a párt. In: Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992. 297-324. p.

Horváth Iván-Tverdota György (szerk.): "Miért fáj ma is". Az ismeretlen József Attila. Bp., Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1992.

A József Attila-kutatás dilemmái. Tverdota György, Lengyel András, Szigeti Lajos Sándor, Valachi Anna, Szőke György, Beney Zsuzsa, N. Horváth Béla és mások tanulmányai, cikkei. =Forrás, 2003. december.

József Attila – 2003. Kerekasztal-beszélgetés. Résztvevők: Agárdi Péter, Fenyő D. György, Kállai R. Gábor, Kertész Ákos, Mező Ferenc, Szívós Mihály és Tverdota György. =Eszmélet, 60. sz., 2003. tél, 4-33. p.

Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő, Kulcsár Szabó Zoltán, Menyhért Anna (szerk.): Tanulmányok József Attiláról. Bp., Anonymus, 2001.

Kemény István: Húsvét, április 11. =Magyar Narancs, 2005. március 10. 28-29. p.

Kenyeres Zoltán-Gintli Tibor (szerk.): Pillanatkép a hazai irodalomtudományról. [Több tanulmány József Attiláról is.] Bp., Anonymus, 2002.

Krausz Tamás: Megjegyzések a szocializmusvita jelenlegi állásáról. [A folyóiratban egy évig folyt eszmecseréről.] =Eszmélet, 64. sz., 2004. tél, 135-155. p.

Krausz Tamás: Évfordulók. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 8. p.

Kulcsár Szabó Ernő: Irodalom és hermeneutika. Bp., Akadémiai Kiadó, 2000.

Kulcsár Szabó Zoltán: A "lírai én" olvashatóságának kérdése a József Attila-recepcióban. =Irodalomtörténet, 2004. 4. sz. 447-496. p.

Lengyel András: A modernitás antinómiái. Bp., Tekintet, 1996.

Lengyel András: József Attila exisztencia-fogalmáról. =Műhely [Győr], 2000. 1. sz. 50-58. p.

Lengyel András: József Attila önlét terminusáról. =Irodalomtörténet, 2001. 4. sz. 611-623. p.

Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és "A nemzeti szocializmus". =Forrás, 2002. 12. sz. 96-124. p.

Lengyel András: "…s én megkerültem érte a világot". Az abszolútum problémája József Attilánál. =Tiszatáj, 2003. 4. sz. 84-102. p.

Lengyel András: A "narodnyik" József Attila. In: Füzi László, Lengyel András (szerk.): Ilia. Írások 70. születésnapjára. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 259-276. p.

Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005.

Lengyel András: A szocializmus mint "emberi öntudat". József Attila kísérlete a szocializmus filozófiai újrafogalmazására. In: Lengyel András: "…gondja kél a gondolatban." Az értekező József Attiláról. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2005. 207-233. p.

Mészáros István: József Attila és a modern művészet. [Eredetileg olaszul: 1964.] Bp., Argumentum Kiadó – MTA Könyvtár Lukács Archívum, 2004.

Mórocz Zsolt: A legenda oda… Retusálás nélkül: portrévázlat József Attiláról. =Hitel, 2004. 9. sz. 3-25. p.

Németh Attila: József Attila pszichiátriai betegsége(i). Bp., Filum Kiadó, 2000.

Németh G. Béla: 7 kísérlet a kései József Attiláról. Bp., Tankönyvkiadó, 1982.

N. Horváth Béla (szerk.): József Attila legszebb sorai. [Tanulmányok, esszék.] =Új Dunatáj, 1997. 4. sz.

N. Horváth Béla: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Bp., 1999.

N. Horváth Béla: József Attila. Horpács, Mikszáth Kiadó, 2001.

Péter László: József Attila nyomában. Válogatott írások. Bp., Argumentum Kiadó, 2000.

Petri György: A lumpen család. Kisbali László interjúja József Attila Hazám c. verséről. =Beszélő, 1999. 4. sz. 106-113. p.

Simor András: Észrevételek József Attila verseinek közlési módjáról. =Ezredvég, 2004. 4. sz. 63-69. p.

Szabolcsi Miklós: A verselemzés kérdéseihez. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968.

Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930-1937. Bp., Akadémiai Kiadó, 1998.

Szigeti Lajos Sándor: A virrasztó költő. Esszék, tanulmányok, kritikák. Szeged, Tiszatáj könyvek, 2002.

Szőke György: "Az árnyékvilág árkain." Írások József Attiláról és Kosztolányi Dezsőről. Bp., Gondolat Kiadó, 2003.

Szuromi Lajos: Eszmélet. Bp., Akadémiai Kiadó, 1977.

Tasi József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság. Bp., Ecriture-Galéria, 1995.

Tasi József: József Attila könyvtára. Bp., Ecriture, 1996.

Tasi József (szerk.): "A Dunánál". Tanulmányok József Attiláról. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1995.

Tverdota György: József Attila, 1936. május. [A Dunánál és a Szabad-ötletek jegyzéke.] =Kortárs, 1994. 7. sz. 78-86. p.

Tverdota György: József Attila szocializmusképe. In: Illés László-József Farkas (szerk.): Mítosz és utópia. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok. Bp., Argumentum Kiadó, 1995. 179-195. p.

Tverdota György: Balról balra. József Attila és a nemzeti kommunizmus. In: Halmos Ferenc (szerk.): Száz rejtély a magyar irodalomból. Bp., Gesta Könyvkiadó Bt., 1996, 172-173. p.

Tverdota György: A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp., Pannonica Kiadó, 1998.

Tverdota György: József Attila 1933. június. =Irodalomtörténet, 1998. 3. sz. 432-449. p.

Tverdota György: József Attila. Bp., Korona Kiadó, 1999.

Tverdota György: József Attila az Óda és az Eszmélet között. =Literatura, 2001. 1. sz. 97-104. és Irodalomtörténet, 2001. 2. sz. 280-293. p.

Tverdota György: József Attila anti-ars poeticája. =Literatura, 2002. 4. sz. 427-457. p.

Tverdota György: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp., Gondolat Kiadó, 2004.

Tverdota György: József Attila "múlt századi" lírájának elevensége a XXI. század elején. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz 136-147. p.

Tverdota György-Veres András (szerk.): Testet öltött érv. Az értekező József Attila. Bp., Balassi Kiadó, 2002.

Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Bp., Papirusz Book, 1998.

Valachi Anna: József Attila. Bp., Elektra Kiadóház, 1999.

Valachi Anna: Lányok, asszonyok József Attila körül. =Eszmélet, 65. sz., 2005. tavasz, 148-163. p.

Veres András: Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. =Kritika, 1998. 12. sz. 38-40. p.

Veres András: A referencia védelmében. In: Veres András (szerk.): Az irodalomtörténet esélye. Irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Gondolat Kiadó, 2004. 152-160. p.

Veres András: Mindenhová és sehová. Eörsi Sarolta interjúja a József Attila-emlékévről. =Magyar Narancs, 2005. január 27. 8-9. p.

Vitányi Iván: A 21. század szocializmusa. In: Ördögh Szilveszter (szerk.): Magyar jelentés-árnyalatok. Bp., Kossuth Könyvkiadó – XXI. Század Társaság, 2004. 202-215. p.

Vitányi Iván: A szociáldemokrácia a 20. században, vagyis: most és itt. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 307-316. p.

 

A tanulmány szerzőjének a tárgykörbe vágó újabb publikációi

Kortársunk, Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből. Bp., Gondolat Kiadó, 1992.  

József Attila és a rendszerváltás. =Pedagógusok Lapja, 1994. 7. sz., április 13. 8-9. p.

Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp., T-TWINS Kiadó, 1995.

"Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…" Jegyzetek Szabolcsi Miklós József Attila-könyvéhez. =Mozgó Világ, 1998. 11. sz. 87-97. p.

Tasi József két könyve József Attiláról. =Irodalomtörténet, 1997. 1-2. sz. 298-305. p.

Alkalmi írás a szocializmus állásáról. =Eszmélet, 55. sz. (2002. ősz) 4-24. p.

A kultúra mint a szociáldemokrácia posztulátuma. In: Feitl István, Földes György, Hubai László (szerk.): Útkeresések. A magyar szociáldemokrácia tegnap és ma. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 245-263. p.

[Az] avantgardista pátriárka. [Fejtő Ferenc 95. születésnapjára.] =Népszava, 2004. augusztus 28. Szép Szó-melléklet. 3. p.

Húsvéti üzenet József Attilától. A költő születésének 100. évfordulójára. =Hét Hárs IV. évf. 1. sz. 2005. húsvét [március 26.], 3-4. p.

 

A tanulmány hivatkozásait és a bibliográfiát 2005. április 1-jén zártam le. Köszönöm Lengyel András és Sziklai László kritikai észrevételeit, ajánlásait, melyeket írásom véglegesítése során figyelembe vehettem.

Budapest, 2005. április 12.