A cigányok gazdálkodása a többségi társadalom gazdaságának része. Megélhetési forrásaik nagyban függnek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük; a változatosság a mindenkori "cigánypolitikához" való alkalmazkodás eredménye. 1990 után Kelet-Európa-szerte elsősorban a cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy őket "felejtették ki" az agrárreformok haszonélvezői közül. Többségük jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális.

A cigányok gazdasági szerepe irritálja a társadalmat. Nem hiányoznak a megbélyegző előítéletek, akár a munkához való, úgymond, “indolens” hozzáállásuk, akár “kétes úton” szerzett jövedelmük, “gyanús eredetű” vagyonuk vagy éppen nyomorúságuk okán. Az egy helyben lakó így gondolkodik a nomád életfeltételeiről: “Amióta Krisztus megváltott bennünket, a cigány nem dolgozik. Szöget és lószerszámot készít, de ez nem igazi munka” (egy magyarországi anekdota summázata). A paraszt, aki csakis a földművelést tartja komoly elfoglaltságnak, lenéz minden kereskedéssel kapcsolatos tevékenységet. Ezt tükrözi jó néhány ismert szólás: “Nem szokta a cigány a szántást”, “Eltalálta, mint cigány a búzavetést”, vagy a belőlük levont következtetés: “Reszket a munkától, mint a cigány”. Számos mondás elítélőleg szól a cigányok kereskedelmi szerepéről is: “Alkudj, mint a cigány, fizess igazán!”, “Alkuszik, mint cigány a lovára.” Egy 1930-ban megjelent, a romani nyelvről szóló munkájában Popp Serboianu a cigányokat – a zsidókkal együtt – kirekeszti a román társadalomból: “Az egyik koldulásból él, a másik meg vagyont gyűjt, hogy uralkodhasson. […] A cigányok amolyan vándornépség, egyedüli életcéljuk, hogy lopjanak és fosztogassanak. A haza nem egyéb számukra, mint falevél a szélfúvásban.” Az ilyen s hasonló nézetek persze aligha alkalmasak a cigány gazdaság jellegzetességeinek árnyalt megközelítésére.

 

A cigány munkaszervezet hagyományos formái

A cigányok nagyon is különböző pozíciókat töltenek be a társadalomban: kézművesek, kereskedők, kétkezi munkások, de tisztviselők, menedzserek, művészek és értelmiségiek is. Létezik néhány ősi cigány foglalkozás, mint a kovácsmesterség, a zenélés vagy a tánc. Cigány muzsikusokat már a X. század közepén keletkezett perzsa dokumentumok is említenek. Kovácsokat először Korfu szigetén jegyez a história a XIV. században, akik – különböző források szerint – egy évszázaddal később már Európa-szerte megtalálhatók. Ha megfigyeljük használati eszközeiket, kitűnik, hogy ez a fajta kézművesség valószínűleg több száz éves indiai hagyományból származik. A kosárfonás, a famegmunkálás, a vándorkereskedelem, a lókupeckedés vagy a napszámos munka mind ősi tevékenységek. A megélhetés egyéb formái, mint például a gyári munka, újabb keletűek, amelyeket az egyes államoknak a cigányok különböző csoportjaival (romanik, manusok, gitanók, utazók [gens du voyage]) kapcsolatos politikája alakított ki. Kényszerből, szabad elhatározásból vagy éppen valamilyen kínálkozó alkalom folytán, a cigány családok mindig elhagyták eredeti lakhelyüket, hogy azután így vagy úgy beilleszkedjenek a többségi társadalomba.

A cigányok megélhetési forrásai valójában nagyban függenek annak a társadalomnak a gazdaságától, amely az integrálódást elvárja tőlük. A körülmények, amelyekkel szembesülnek, nagy mértékben különbözőek; leegyszerűsítésük különféle szélsőséges helyzetekre nem lenne tisztességes. A változatosság a feltételekhez – azaz a cigányokkal kapcsolatos mindenkori politikához – való alkalmazkodás eredménye, a romák európai megjelenésétől napjainkig. A cigányok gazdálkodása tehát korántsem statikus jellegű, hanem a többségi társadalom gazdaságának része, amely rendszerint megszabja egy-egy tevékenység gyakorlásának föltételeit. Így például a cigány kovácsok évszázadokon át meg tudták őrizni monopóliumukat Kelet-Európa falvaiban…, csakúgy, mint az Ibériai-félszigeten. Többségük azonban a gépesítés térhódítása – vagy nem egyszer valamilyen uralkodói rendelkezés – következtében fokozatosan kiszorult [a társadalmi munkamegosztásból]. Ezen túlmenően, ahol jelenlétük kimutatható, egy sor, a cigányok jelentős részére jellemző vonás ragadható meg – a múltban és a jelenben egyaránt.

A cigányokat gyakran nomádoknak tartják, annak ellenére, hogy többségük letelepült. Egyesek maguk döntöttek a letelepedés mellett, mert helyben valamilyen megélhetéshez jutottak. Mások különféle akadályok nyomása alatt kényszerültek ugyanerre, gyakran azon az áron, hogy elveszítették önállóságukat. Sokan igyekeznek mégis olyan mesterséget folytatni, amely nem köti őket végleg a földhöz. Inkább azonnal jövedelmező munkaalkalmakat keresnek: különféle árukkal, szolgáltatásokkal vagy alkalmi munkaerővel látnak el valamely elszórtan elhelyezkedő kliensi kört, illetve közvetítői szerepet látnak el eladók és vevők között. Mindez függetlenséget és szabad mozgást igénylő mentalitás kialakulásához vezetett, amely jobbára ellenáll a gazdasági kényszernek és az erőszakos beolvasztási kísérleteknek. A különböző megfigyelések alapján a cigányokat az ún. peripatetikus [szó szerint sétáló, azaz időről időre költözködő – a ford.] nomádok kategóriájába sorolhatjuk.¹ Endogám közösségekben élnek, általában vándorolnak (ami azonban nem lényeges jellemzőjük), s fő tevékenységük egy olyan kisebb vagy nagyobb területen élő népesség ellátása áruval, szolgáltatásokkal és időszakos munkaerővel, amely kellő vásárlóerővel rendelkezik, szükségletei azonban nem állandóak.

Újabb keletű néprajzi tanulmányokból² tudjuk, hogy a cigányok általában azokat a függetlenséget biztosító foglalkozásokat keresik és értékelik a legtöbbre, amelyek azonnali jövedelmet hoznak, s egyszeri erőfeszítést igényelnek. Legszívesebben önálló, idejükkel és munkaerejükkel tetszésük szerint gazdálkodó munkavállalók, akik szabadon mozoghatnak, s maguk szervezik meg munkájukat. Főként azokon a területeken tűnnek ki, ahol az övékénél kevésbé rugalmas munkaszervezet nem lenne kifizetődő, ahol valamilyen alkalmi igény jelentkezik, vagy a kínálat és a kereslet eltér egymástól, illetve ahol egyedül ők jelennek meg speciális javaikkal, szolgáltatásaikkal. Ezzel összefüggésben hangsúlyozni kell a cigányok sokoldalúságát, egyéni és kollektív szinten egyaránt. Ez a magasabb (vagy legalábbis biztos) haszon kulcsa, egyben a konjukturális feltételekhez való alkalmazkodás záloga. A sokoldalúságból és a mobilitásból olyan tevékenységek adódnak, amelyekhez nem szükségesek nagyobb tömegű, magas műszaki színvonalú eszközök, illetve amelyek könnyen szállítható áruk adásvételét, vagy az intenzív és rövid ideig tartó, leggyakrabban szabad levegőn végezhető munkát föltételezik. Általában hasznos számukra a tudás, a jártasság szinten tartása. A cigányok anyagi sikeressége azonban mindenekfelett attól függ, tudnak-e élni a kínálkozó alkalmakkal, s képesek-e megfelelő kapcsolatokra szert tenni. Kezdeményezőként kell fellépniük a gádzsókkal [nem cigányokkal – a ford.] való gazdasági kapcsolataikban, s rendelkezniük kell a szerepjátszás, a meggyőző erő, a rábeszélés, a merészség, a kitartás készségeivel.

A termelés szervezete többféle formát ölthet. Létezik ugyan egyénileg végzett munka is, ezt a cigány társadalom azonban kevésre értékeli. Az erős családi és közösségen belüli kapcsolatokból következik, hogy a cigányok inkább közösen dolgoznak. Családon belül sokféle társulás jöhet létre, a nők és gyermekek kizárólagos elfoglaltságaitól, a férfiak által végzett kézműves-ipari tevékenységen és a nőkre bízott házaláson át a család minden munkaképes tagját mozgósító feladatokig. Az alkalmi társulás jellegzetes fajtája a vortacia (kaláka), amely férfiak – legtöbbször rokonok – között köttetik, akik a közös pénzkereset céljából összeadják munkaerejüket, egyéni jártasságukat, szállító eszközeiket stb. A vortacia egyenlőségen alapuló rendszer (a hasznot a társulás tagjai szigorúan egyenlően osztják el egymás között, függetlenül a kalákában végzett munka természetétől), ami a feladat elvégzése után a résztvevőket semmire sem kötelezi egymás iránt. A gyakorlatban azonban az együttműködés gyakran újra és újra létrejön azok között, akiknek életfeltételeik hasonlóak, már dolgoztak együtt, s tapasztalatra tettek szert az összefogás eredményességéről. Bármilyen szervezeti formát is ölt az elvállalt munka, a házalás fázisa – egyfajta körutazás (a társulás tagjai jó üzletek reményében útra kelnek) – meghatározó jelentőségű. A házalás juttatja érvényre az olyan kvalitásokat, mint a vevők megnyerésének képessége vagy az alkudozáshoz elengedhetetlen pszihológiai érzék, s itt játszik fontos szerepet az effajta tevékenységeket kísérő nehézségek miatt olyannyira áhított “jószerencse” is.

Látható tehát: a cigányok sokféle mesterséget űznek. Ezek természetesen közösségenként és államonként változtak a történelem során. Egyes időszakokban és államokban a cigányokat eltiltották bizonyos foglalkozásoktól, máskor meg arra kötelezték őket, hogy alkalmazkodjanak valamelyik feudális uraság kívánalmaihoz. A független munka utáni vágyuk mindazonáltal mindenütt megmaradt, s számos helyen megfigyelhető vonzódásuk a gyűjtögetéshez és a házaláshoz is. A kereskedés, a pénz forgatása, a sokoldalúsággal összefüggő alkalmazkodás, a rábeszélő képesség – leggyakrabban ezek jelentik a gazdasági sikeresség zálogát. Sok cigány mégis csupán szakképzetlen, alkalmi és/vagy a társadalom által lenézett munkát lát el. Közülük sokan ki vannak téve a munkanélküliség fenyegetésének, s előbb-utóbb szociális segélyezésre is szorulnak. Megfelelő adatok híján nem tudjuk pontosan felmérni a különböző cigány csoportok szerepét napjaink [európai] nemzetgazdaságaiban. Mihelyt a gazdaság önálló szereplőivé válnak (ami persze korántsincs így mindenütt), jelenlétük főként a nagyobb termelő ágazatokban és a munkaerő-felhasználás domináns szektoraiban válik érzékelhetővé.

E tekintetben a kirajzolódó tendenciák olykor biztatóak, máskor meg riasztóak. Közép- és Kelet-Európában, ahol nagy számban élnek cigányok, helyzetük különösen ellentmondásos és tanulságos. E hagyományosan rurális térségben, számos ősi – főleg a mezőgazdaság igényeihez alkalmazkodó – cigány foglalatosság már a második világháború előtt pusztulásra ítéltetett. Később, a kommunista korszakban, a romák tömeges alkalmazása az ipari nagyüzemekben és a kollektív agrárgazdaságokban felgyorsította proletarizálódásukat. Napjainkban ez az alacsony képzettségű munkaerő – a technológiai fejlődés és a termelőeszközök privatizációja következtében – erős gazdasági kirekesztődésnek van kitéve Kelet-Európa országaiban. Az e térségből származó cigányok egy részének ugyanakkor sikerült visszaadni a gazdaság peripatetikus szellemű megközelítésének rangját.

 

A kommunista korszak

A második világháborút megelőző évtizedekben a megélhetés a cigányok jelentős része számára egyre nehezebbé vált Közép- és Kelet-Európában. Számos helyen ajánlkoztak mezőgazdasági munkásoknak, de legtöbbször csak különböző idénymunkákra alkalmazták őket. A háború megpróbáltatásait követően a romák a kommunista rendszerek kialakulásával szembesültek: elszegényedett és alacsony státusú – a régi burzsoá rendszer örökségének tekintett – társadalmi réteget alkottak. Az új rend ideológusai szerint nyomorúságuknak az új, szocialista társadalom felépítésével meg kellett (volna) szűnnie. Ezért a kommunista államok – Bulgária kivételével, amely 1947–1953 között részben elismerte a romák kulturális különbözőségét – erőszakos asszimilációs politikát kényszerítettek rájuk. Ennek következtében a cigányság proletarizálódott munkaerő-tömeggé vált. Cigány érdekvédelmi vezetők, káderek, értelmiségiek jelentek meg, akik közül néhányan végigjárták az állam és a kommunista párt ranglétráját. A hagyományos cigány mesterségek művelői – teknővájók, muzsikusok, rézművesek stb. – pedig a mezőgazdasági nagyüzemekben, az építőiparban, a gyárakban kényszerültek eladni munkaerejüket.

Azok közül, akik az ipari termelésben helyezkedtek el, egyes hagyományos cigány mesterségek képviselői – például a kovácsok – értékesíteni tudták hagyományos tudásukat. A romák többségének azonban csupán társadalmilag kevésre értékelt és rosszul fizetett állás jutott, amelyhez nem volt szükség szakképzettségre. Egyébként a cigány tömegek ellenálltak az asszimilációnak, s ezt az ellenszegülést a hatalom – sommásan – a nomadizálás számlájára írta, amit deviáns, sőt bűnöző életvitelnek tekintett. A vándorló életmódból adódó tevékenységek – így a cigányok ódzkodása a huzamosabb időt igénybe vevő elfoglaltságoktól, illetve vonzalmuk a könnyű haszonhoz s ezért ahhoz, hogy szolgáltatásaikat a pillanatnyi kereslethez s a mindenkori legjobb ajánlathoz igazítsák – a kommunista hatóságok szemében a szocialista gazdasági rendszerbe való beilleszkedést gátló tényezőknek minősültek. Emiatt Bulgáriában és Csehszlovákiában 1958-tól erőszakos letelepítési intézkedéseket foganatosítottak, Romániában 1962-től megtiltották a cigányok vándorlását, Lengyelországban pedig 1964-től szigorúan alkalmazták a már 1952-ben meghirdetett letelepítési programot.

Az iskoláztatást, a katonai szolgálatot, a cigány telepek felszámolását, a romák tömeges alkalmazását az állami szektorban, lakáshoz jutásuk támogatását stb. a cigányok szociális elmaradottságának megszüntetéséhez vezető intézkedéseknek tekintették. Magyarországon például sorsukról a kommunista párt központi bizottságának 1961. június 20-ai határozata döntött. A rendelet tulajdonképpen intézkedési terv volt, amely a cigányok asszimilálását irányozta elő a magyar társadalomba. Megvalósítása eredményeként 1961 és 1986 között látványosan javultak a cigány lakosság életkörülményei a lakásviszonyok és a foglalkoztatás terén. Az 1970-es években Magyarországon lényegében teljessé vált a foglalkoztatás. A cigányok 85%-a dolgozott a legális gazdaságban, főként azonban alsóbb rendű és rosszul fizetett, szakképzettséget nem igénylő munkakörökben. Munkakörülményeik rendkívül nehezek voltak. A férfiak legtöbbször csak falujuktól távol eső ipari nagyüzemekben találtak munkát. Hetente magukra kellett hagyniuk családjukat, s munkahelyükön alacsony komfortú munkásszállásokon laktak. A folytonos utazgatás és a kemény fizikai megterheléssel járó munka kimerüléshez és egészségi problémákhoz vezetett. Mégis, amikor a cigányok etnikailag homogén brigádokat tudtak létrehozni, bizonyos előnyöket csikarhattak ki maguknak. Az építőiparban dolgozók (a cigány foglalkoztatottak 26%-a) hétvégenként magán munkát vállalhattak, s ezzel kiegészítő jövedelemre tettek szert, ami az állami munkáltatóval szemben bizonyos függetlenséget biztosított számukra.

A tömeges proletarizálódás sok családnak kétségtelenül szociális felemelkedést jelentett. Mivel azonban ez általában nem járt együtt a szakképzettség növekedésével, legtöbbjüket egyszersmind kiszolgáltatottá is tette. A jugoszláv szövetségi statisztikai hivatal 1989-es adatai szerint a munkát vállaló cigányok 58%-a segédmunkás, 20%-a pedig betanított munkás volt. Legtöbben az iparban vagy a településekhez tartozó útkarbantartás területén dolgoztak. Főként olyan munkakörökben alkalmazták őket, amelyeket a többségi lakosság nem volt hajlandó elvállalni. A munkaalkalom hiánya miatt sokan arra kényszerültek, hogy Nyugatra – elsősorban Ausztriába, Németországba és Franciaországba – emigráljanak. Csehszlovákiában, az 1970-es népszámlálás adatai szerint, a 15-60 év közötti roma férfiak 87%-ának volt állása (a nem cigány férfi lakosság körében az arány 91%-ot tett ki). 85%-uk azonban munkás volt (az 57%-os társadalmi átlaggal szemben), s többségük segédmunkásként dolgozott az útépítés, az építőipar, a vasút, a közüzemi szolgáltatások és az erdőgazdaság területén. Az 1980-as csehszlovák statisztikák szerint a helyzet érdemben tíz évvel később sem változott. Az adatok nemek szerinti vizsgálata ugyanakkor arra is rámutat, hogy a munkaerőpiacon a cigány nők marginalizálódása sokkal súlyosabb mértékű volt, mint a férfiaké, annak ellenére, hogy a jövedelemszerzésben egyre jelentősebb szerepet töltöttek be.

A kommunista államok súlyos hibája volt, hogy nem vettek tudomást a cigány kultúra sajátosságairól és a többségi társdalomban szilárdan meglévő előítéletekről (bár a hatvanas években több helyütt voltak óvatos próbálkozások a cigánykérdés etnikai jellegének elismerésére). A proletarizáció azonban nem volt képes felszámolni a cigányok magatartásának olyan mélyen gyökerező jellemzőit, mint például – a folyamatos munkavégzés helyett – a vonzódást a pillanatnyilag magas jövedelmet biztosító tevékenységekhez. A roma lakosság bonyolult helyzetét több tényező magyarázta: a cigányság heterogenitása, szakképzetlensége, illetve az etnikai diszkrimináció fennmaradása.

 

A cigány népesség heterogenitása

A cigányok egy részének szociális és kulturális kohéziója erősebb volt, mint más csoportjaiké. Bizonyos közösségeik folyamatos kultúravesztésen mentek keresztül, másokban hosszú ideje alsóbbrendűségi érzés alakult ki a nem-cigányokkal szemben. Akadtak viszont olyanok is, akik harcosabb attitüdöt alakítottak ki, s ezáltal ki tudták használni a kedvező alkalmakat. Ilyenformán tehát a cigányság egy része alkalmazkodóbbnak, befogadóbbnak mutatkozott a kommunisták hatalomra kerülése utáni gazdasági lehetőségekkel szemben. Az állami és pártszervek, a rendőrség vagy a hadsereg soraiba való bekerülés inkább a már letelepült cigányoknak kínált esélyt, akik esetleg már hosszú ideje a falu vagy a város társadalmához tartoztak. Ők sokszor önazonosságuk feladása nélkül tudtak integrálódni, a hivatalos statisztikák azonban cigány voltukról egyáltalán nem vettek tudomást. A többiek körében viszont többé-kevésbé fennmaradt a hagymányos életmód, amelyre a kereskedéssel és az idényjellegű szolgáltatásokkal kapcsolatos, rugalmas gazdasági tevékenységek jellemzőek, s amelyek alapegysége a család. E csoportok taktikai megfontolásból elfogadták ugyan a többségi társadalom céljait és a cigányokra kényszerített korlátozó rendszabályokat, ám ugyanakkor módszeresen kiaknázták és saját javukra fordították a megmaradt kiskapukat. Sokuknak nem volt bejelentett állásuk, és – bármennyire is meglepőnek tűnhet – a hatóságok gyakran a csoport létszámával sem voltak tisztában (a személyi igazolvánnyal nem rendelkező szülőktől született gyermekek ugyanis nem kerültek anyakönyvezésre).

 

A szakképzettség hiánya és az etnikai diszkrimináció fennmaradása

A kommunizmus négy évtizede alatt kialakult a cigány értelmiségiek, érdekvédelmi vezetők, illetve a nagyiparban és a mezőgazdaságban dolgozó, proletarizált cigány munkavállalók rétege. Ennek ellenére a cigányság mint etnikai csoport egészében nem fejlődött harmonikusan. Bár a cigányok társadalmi rétegződése bonyolultabbá vált, nagy részük marginalizálódása súlyosabbá vált. Ez egyrészt felgyorsította a hagyományos mesterségek eltűnését – amelyeket immár csupán kis számú cigány kézműves folytatott –, másrészt nagyban hozzájárult a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlásához, amelyek addig a nem-cigányokkal való kapcsolatokat is szabályozták, harmadrészt pedig bizonytalanabbá tette a cigányok helyzetét a munkaerőpiacon. A teljes foglalkoztatás illúziója – a szovjet típusú nehézipar megszűnése következtében – egyébként is fokozatosan szertefoszlott a kelet-európai országokban.

Akik a domináns termelési folyamatban vállaltak szerepet, ezt nem föltétlenül jószántukból tették. Egy részüket a hatóságok pressziója kényszerítette erre, akik tradicionális foglalkozásaikat parazitának tartották. Mások hagyományos piacaik eltűnése miatt szegődtek el [gyári munkásnak]. Az 1950-es és 60-as évek [extenzív] iparosításához nagy létszámú, képzetlen munkaerőre volt szükség. A cigányság az iparban tömegesen jutott munkához, általában azonban a társadalom által kevésre becsült, rosszul fizetett állásokat kapták, amelyekhez nem kellett magasabb képzettség, s amelyek betöltésére a többségi társadalom egyébként sem volt hajlandó (utcaseprés, takarítás, sírásás…). Tömeges alkalmazásuk a képzettséget nem vagy alig igénylő állásokban negatív következményekkel járt. Egyrészt az ily módon rendszeres keresethez jutott cigány családokat nem ösztönözte arra, hogy gyermekeiket az iskolarendszer felé irányítsák, amellyel szemben bizalmatlanok voltak. Másrészt helyzetük a munkaerőpiacon bizonytalan maradt.

 

A nomadizálás

Bár a kommunista rendszerek a jog eszközeivel felléptek a nomadizálás ellen, a vándorlás különböző formákban tovább élt. Oroszországban a nomád cigányok egyik gazdaságból a másikba utazgatva kínálták szolgálataikat, különösen az idénymunkák alatt. A helyi hatóságok eltűrték a vándorkereskedők jelenlétét is. A cigány lakosság kb. 8%-a folytatott továbbra is költözködő életmódot. Lengyelországban a korábbi nomádokból félig letelepedettek lettek. Egyesek csak nyáron változtatták lakhelyüket, mások egész évben vándoroltak. Mozgásuk módja azonban megváltozott: vonattal vagy autóval utaztak egyik városból a másikba – oda, ahol rokonaik éltek, vagy ahol a nyarat töltötték. A hagyományos nomadizálást rendkívül kiterjedt, ám “észrevétlen” térbeli mozgékonyság váltotta fel. Romániában a mobilitás többféle formája létezett. A vándorló idénymunkásokat lovaskocsis utazó cigányok kísérték. A moldvai és az észak-erdélyi cigányokat a Temesvár-környéki állami ipari vállalatok és mezőgazdasági üzemek szerződtették. Voltak családok, amelyek egy vagy néhány szomszédos járáson belül körbe-körbe vándoroltak. Bulgáriában az északi és a keleti határvidéken maradtak fenn vándorcigány csoportok. Az államnak fizetett adó fejében, az urszárik (állatidomárok) félig letelepült életmódra tértek át: nyaranként felkeresték a városokat és az üdülőközpontokat. A lakóhely­változtatással együtt járó idény-, illetve időszakos munkavállalás széles körben elterjedt.

Magyarországon a cigány munkavállalók többsége hosszú utazásra kényszerült ahhoz, hogy munkahelyét elérje. A cigány munkabrigádok jelenléte a pályaudvarokon és a “fekete vonatokon” mindennapos látványnak számított. A magasabb jövedelemforrások keresése helyváltoztatásra ösztönzött. Az egykori Jugoszláviában például a szegény dél-moráviai cigányok rendszeresen utaztak a gazdaságilag fejlettebb Vajdaságba, hogy ott kínálják munkájukat, elsősorban a mezőgazdaságban. A második világháború után a szlovákiai cigányok is folyamatosan utaztak a cseh területekre. Esetükben is az elmaradottabb régiókból az ipari centrumokba vagy munkaerővel kevésbé ellátott mezőgazdasági térségekbe való vándorlásról volt szó. A csehszlovák állam 1958-ban e mozgás ellenőrzése céljából vezetett be drákói intézkedéseket a nomadizálás ellen. 1968-ban a cigányoknak Szlovákiából a csehországi térségekbe irányuló – tervszerű, rögzített létszámú – áramlását megszüntették. A migráció azonban a hetvenes években újult erővel folytatódott, s a két fővárost, Prágát és Pozsonyt is érintette. A cigányok jelenlegi Nyugatra vándorlását is ebben az összefüggésben – tehát a magasabb és biztonságosabb jövedelem utáni keresés jegyében – kell értelmezni; azokét, akik a hatvanas években kerekedtek fel, s azokét is, akik manapság kérnek politikai menedékjogot Nyugaton.

 

A hagyományos tevékenységek fennmaradása

A cigányok különálló csoportokra osztódásának egyik oka a kereskedelmi és kézműves tevékenységek – gyakran több évszázadra visszanyúló – specializációja. E tevékenységek eredményes műveléséhez mindig is kellő mobilitásra volt szükség. A változó és változatos helyzetekhez való alkalmazkodás is sokoldalúságra ösztönzött – mind egyéni, mind kollektív szinten – , ami főként az […] alkuképességben fejeződik ki […]. A cigányoknak kezdeményezőknek kell lenniük a nem-cigányokkal kialakított gazdasági érintkezésben, s kézben kell tartaniuk a társadalmi kapcsolatokat, ami jó pszichológiai készséget feltételez. Bár egyes régiókban a “hagyományos” cigány szakmák egy része már a második világháború előtt eltűnt, egyfajta szellemiség, attitűd azonban tovább élt. Egyes közösségek a háború után nem csupán arra voltak képesek, hogy mesterségüket folytassák, hanem arra is, hogy megújítsák, azaz a kor szükségleteihez igazítsák. A különösen fejlett struktúrájú cigány rokoni közösségeknek sikerült megőrizniük szaktudásukat, jártasságukat – és megtartaniuk vevőkörüket –, amint azt az erdélyi szeszlepárló-készítők, konyhaedény-kereskedők, fémmegmunkálók vagy állatkereskedők példája mutatja. Helyenként a vályogvetők is folytatni tudták mesterségüket. Ha alkalom adódott, a romák itt is, ott is – anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyozták volna – kisvállalkozókként is megjelentek. Egyesek például asztalos műhelyt vagy éttermet nyitottak, s nem-cigány személyzetet alkalmaztak. A gyűjtögetés valamilyen mértékben szinte mindenütt fennmaradt, gyakran a helyi hatóságok tudtával vagy egyenesen ösztönzésével (fémbegyűjtés a városokban, ószeresség stb.), nem egyszer kiegészítőjövedelem-szerzés gyanánt. Több család specializálódott használati cikkek újrahasznosítására (üres üvegek, palackok, vas- és színesfémhulladék gyűjtése, ruhacsipesz-készítés stb.). Mások olyan áruféleségek adásvételével foglalkoznak, amelyek a hivatalos kereskedelemben nem kaphatók. A zenészek szintén folytatni tudták mesterségüket, igaz, alkalmazkodniuk kellett az új ízléshez és – mint például Magyarországon – mindinkább meg kell(ett) felelniük bizonyos intézményes követelményeknek (konzervatórium elvégzése, a legkiválóbbak társadalmi beilleszkedése…).

A cigány családok egy része, ha olykor nehezen is, mégiscsak képes volt alkalmazkodni egyfajta szövetkezeti struktúrához is. Magyarországon például – Nógrád megyében – öntödét létesítettek, amely 240 dolgozót foglalkoztatott. Az egykori Csehszlovákiában több család a mezőgazdasági szövetkezeteken belül ún. “társult termelési egységeket” hozott létre. Ezek a cigány munkaerő csúcsszezonon kívüli hasznosítása céljából – rugalmas kisvállalkozások keretében – különböző szolgáltatásokra vállalkoztak. Bulgáriában a Dalgopol és Provadia környékén élő burgudzi cigányok kifejlesztették a fémszerszám-gyártást, hagyományos alapokon ugyan, de modern szervezeti formák között, megtartva egyszersmind a késztermékek forgalmazása feletti ellenőrzést is. A tradicionálisan fafeldolgozásból élő linvárik külföldi szerződésekre tettek szert, főként a nagy kiterjedésű, erdőkkel borított, oroszországi Komi térségével. […]

 

Az átmeneti időszak

Magyarországon a cigányokat érintő tömeges munkaerő-elbocsátások az 1980-as évek második felében kezdődtek el. A liberális gazdaságra való áttéréssel a helyzet súlyosbodott, s a térség minden olyan államában jellemzővé vált, ahol 1990 után hasonló átmeneti időszak vette kezdetét. Szinte mindenütt a legkevésbé képzett cigányok viselték a feleslegessé vált munkaerő elbocsátásának terheit, mint ahogy ők voltak azok is, akiket “kifelejtettek” az agrárreformok haszonélvezői közül (azaz a földek újraosztásából). Nem túlzás azt állítani, hogy a romák többségének jelenlegi helyzete a munkaerőpiacon – katasztrofális. Magyarországon a munkanélküliség mértéke a cigányok körében 34%-os, míg a teljes aktív populáció esetében csak 11%-ot tesz ki. 43%-uk ún. passzív munkanélküli (akik remény híján aktívan már nem keresnek munkát), míg ez az arány az összes munkanélküli között csak 13%. A tartósan munkanélkülieknek, vagyis azoknak az aránya, akik munkanélküli ellátásban nem részesülnek, ugyancsak sokkal magasabb a cigányok között. Végül a cigányoknak mindössze 26%-a rendelkezik rendszeres jövedelemmel (szemben a teljes aktív lakosság 63%-os arányával ). Az ország északkeleti részén végzett egyik újabb keletű vizsgálat kimutatta, hogy a cigány férfiak körében a munkaerő-utánpótlás mértéke nem éri el a 20%-ot. Más források szerint e régióban a munkanélküliség aránya a cigányoknál közel 100%-os.

Elena és Catalin Zamfir 1992-es vizsgálata szerint [Romániában] a cigány férfiak több, mint 50%-a, a nőknek pedig mintegy 70%-a veszítette el munkáját. Közülük csak a férfiak 3, a nők 2%-a részesül munkanélküli járadékban. Ugyanez a vizsgálat azt is kimutatta, mennyire nem felelnek meg a romániai cigányok a modern gazdaság követelményeinek: a nők 86,6, a férfiak 58%-a semmiféle képzettséggel nem rendelkezik; a teljes cigány populáció mindössze 1,89%-ának van közép- vagy felsőfokú végzettsége. A fiatalok 27%-a írástudatlan, s a 8 esztendős cigány gyermekek 40%-a sohasem járt iskolába, vagy abbahagyta a tanulást.³ […] Az immár az egész országra kiterjedő elszegényedés a cigányokat katasztrofális mértékben sújtja: 87,5%-uknak egyáltalán nincs (40,6%) vagy alig van (46,9%) miből megélniük. Bulgáriában a munkanélküliség aránya a városok cigány gettóiban 60-70% között ingadozik, helyenként pedig eléri a 90%-ot is. A vidéken élő cigányok helyzete szintén rosszabbodik. Valamennyi adat megegyezik abban, hogy a munkanélküliségi ráta kiugróan magas a kelet-szlovákiai cigányok között; egyes járásokban gyakorlatilag a teljes munkaképes korú cigány lakosság, különösen pedig a nők és a fiatalok kirekesztettek a munkavállalásból.

Az etnikailag identifikálható cigányok többségének életszínvonala 1989 óta nagyot zuhant. Alacsony összegű szociális juttatásokból és segélyekből élnek, s ezek nem tartanak lépést az infláció ütemével. Mégis ahhoz, hogy valóban objektív képet kapjunk a romák globális gazdasági helyzetéről, szükség lenne információkra azokról is, akik környezetükben nem hangsúlyozzák etnikai hovatartozásukat. […] A körülmények e tekintetben rendkívül különbözőek egyik vagy másik országban. Mindenesetre tény, hogy a romák jelen vannak s gyakran magas tisztségeket töltenek be a fegyveres erőknél, a közigazgatásban, az egyetemeken, s általában a középosztály által elfoglalt ágazatokban. Végül a cigányok – a lehetőségeket kiaknázva s élve egy sor olyan adottsággal, amelyet a kommunizmus nem tudott megszüntetni (családi kapcsolatok, mozgékonyság stb.) – egyre jelentősebb számban hoznak létre kereskedelmi vállalkozásokat (eltérő anyagi háttérrel, ám sokkal gyakrabban, mint a korábbi évtizedekben), amelyek etnikai hovatartozása nem manifesztálódik. Helyenként a cigány politikai vagy kulturális mozgalmak is szorgalmazzák efféle vállalkozások létrehozását. Vajon ebben nem láthatjuk-e valamiféle, a cigányságban mélyen gyökerező gazdasági irányultság megnyilvánulását, amely azonnal kibontakozik, amint a körülmények erre alkalmasak.

Napjainkban, a piacgazdaság kialakulása s a hivatalosan tagadott, noha gyakran rendkívül virulens etnikai diszkrimináció idején a cigányok gazdasági beilleszkedését övező bizonytalanság riasztó mértékűvé vált. Ennek ellenére, a helyben szerzett tapasztalatok azt is megmutatják, hogy azok a csoportok, amelyek a leginkább hasznot tudnak húzni a rendelkezésre álló megélhetési forrásokból, s vállalkozó szellemről tesznek tanúbizonyságot, éppen azok, amelyek – ugyanúgy, ahogyan a kommunizmusban is – meg tudták őrizni a mobilitáson és a tárgyalási készségen alapuló dinamikus alkalmazkodás képességét, s élni tudnak vele. Az esetek többségében olyan csoportokról van szó, amelyekben megőrződtek a házassággal kapcsolatos hagyományok és értékek.

Az önálló munkavégzés mindinkább teret nyer [a cigányok között]. Családi vállalkozások – ruhaféleségekkel vagy élelmiszerrel foglalkozó kereskedések, boltok – nyílnak. Egyes [cigány kézben lévő] kft-k olykor több tucat alkalmazottnak adnak munkát, főként az építőiparban. Ha alkalom adódik, a romák itt is, ott is mint kisvállalkozók telepednek le, anélkül, hogy cigány voltukat hangsúlyoznák. […]

A mai gazdasági átalakulás különböző esélyeket kínál a nomadizálás lehetőségeit kihasználni tudó cigányok számára. A lengyel romák elektromos háztartási készülékekkel kereskednek – sikerrel. Más családok ősi mesterségeikkel próbálkoznak újra. Bulgáriában, ahol a vándorlás továbbra is tiltott, az azelőtt nomadizáló cigány csoportok egyike-másika visszatért hagyományos tevékenységéhez s ezáltal az évszakokhoz kötött helyváltoztatáshoz: rézedényeket javítanak, látványos műsorokat tartanak, rendszerint ugyanabban a régióban, ahol elődeik is vándoroltak. Másrészt a romák jelentős számban költöznek a városokból vidékre, remélve, hogy megszabadulnak a nyomortól és a munkanélküliségtől, s újra hasznossá tudják tenni magukat a mezőgazdaságban. Tőke nélkül azonban csekély az esélyük arra, hogy művelhető földhöz jussanak.

Több országban az idényhez kötött migráció, amely már a kommunista időszakban újra megjelent, fennmarad, sőt távolabbi térségekre is kiterjed. A romák újabban hosszú utazásokra vállalkoznak a Közel-Kelet vagy Nyugat-Európa déli vidékei felé, hogy munkaerejüket az ottani mezőgazdaságban vagy az építőiparban értékesítsék. A muzsikus cigány csoportok egyre többször utaznak Nyugat-Európába. Szinte mindenütt terjednek az újrahasznosítással összefüggő tevékenységek (ószeresség, ócskavas-gyűjtés, használtruha-kereskedés stb.), s ismét vonzóvá lett a gyógynövények, vadon termő gyümölcsök, gombák gyűjtése is. Sokan foglalkoznak cigaretta, borotvapenge, különféle orvosságok s más aprócikkek adásvételével. Az üzletelés változatos formái jelennek meg: olcsón szerzett áruk viszonteladása magasabb áron, pénzváltás stb. Egyre több cigány kapcsolódik be az informális gazdaság forgalmába (amint azt az alábbi táblázat is példázza).

A magyarországi cigány háztartások részesedése az “informális gazdaságban” (%, 1994)4
Gyűjtögetés (gyógynövény, gomba, csiga, tűzifa stb.)	23,2
Idénymunka (főként a mezőgazdaságban és az építőiparban)	17,1
Böngészés (a gépi betakarítás után)	9,0
Guberálás (az értékesíthető hulladékok gyűjtése)	4,4
Illegális kereskedés	2,4
Kézműves termékek (kosár, rongyszőnyeg stb.) eladása	2,2
Szolgáltatás (zenélés, alkalmi fuvarozás stb.)	1,6

 

Mindezek azonban épphogy megtűrt, rendkívül bizonytalan megélhetést nyújtó tevékenységek, amelyek után nem jár társadalombiztosítási alapellátás. E jellegük folytán kockázatos, legfeljebb a túlélést biztosító elfoglaltságok mellett léteznek más, kereskedelemmel kapcsolatos tevékenységek is, amelyek mind helyi, mind nemzetközi szinten elterjedőben vannak. Az egyik országban valamilyen nagy mennyiségben felvásárolt terméket egy másikban értékesítenek; az egyik ország állampolgárai devizát kínálnak eladásra egy másik, szomszédos országban. Románia és Magyarország, Románia, Bulgária és Törökország, valamint Bulgária és a volt Jugoszlávia között a cserekereskedelem egész hálózata épült ki.

A gazdaság liberalizációja lehetővé teszi azt is, hogy érvényesüljön a kis méretű vállalkozásokban rejlő kreativitás, és újraéledjen a rugalmasság, amit az előző rendszernek nem sikerült teljesen felszámolnia. Egyes közösségek jobban boldogulnak, mint mások; eredményesebben tudják a maguk javára fordítani a hagyományt s az adódó politikai, gazdasági és szimbolikus lehetőségeket. A cigányok ezreinek megindulása Nyugatra igazából ebben az összefüggésben válik érthetővé. E mozgást az európai média és az emberi jogi szervezetek jelentős része főként az érintetteknek a fizikai és morális fenyegetés előli meneküléseként jellemzi, s ezzel tulajdonképpen átveszi a magukat politikai menekülteknek feltüntetők érveit. Valójában azonban e népességáramlást – anélkül természetesen, hogy tagadnánk a nyilvánvaló fenyegetettség tényét – a térség cigánysága körében meglévő gazdasági mobilitás újraindulásával is összefüggésbe kell hozzuk. Ezek [a roma csoportok] nem maradnak tétlenek az őket sújtó nyomorúságos létfeltételekkel szemben. Némelyek – valójában a visszatérés reménye nélkül – csupán a békesség vagy egy új “Eldorádó” reményében kelnek útra. Más családok viszont valóságos stratégiát dolgoznak ki arra, hogyan ragadják meg azokat a megélhetési forrásokat, amelyeket a befogadó nyugati intézményi struktúrák kínálnak. […] [Ismét más] közösségek képesek megőrizni, sőt megteremteni a használt cikkek újrahasznosításának helyi monopóliumát, antik tárgyak gyűjtésébe fognak, sikeres régiségkereskedőkké válnak.

Az efféle kezdeményezések eredményességére persze nincs garancia. A sikeresség nagyban függ a beruházható tőkétől, a családi közösségen vagy a meglévő társadalmi kapcsolatokon belüli kohéziótól, illetve az egyéni rátermettségtől. [Általában] azok a csoportok boldogulnak, amelyek megőrizték a hagyományos életmódot, s folytatni tudtak olyan tevékenységeket, amelyekben szinte monopolhelyzetre tudtak szert tenni (rézművesség, állatgyógyászat stb.). E csoportok sikerének forrása az elpusztíthatatlan dinamizmus, amely az üzleti érzéken és az alkalmazkodóképességen alapul. Más közösségek a kommunista korszakban megszerzett tapasztalatokból merítenek (valamely elsajátított technológia mesteri tudása, a szakmai szolidaritás ápolása), szintén azért, hogy magánvállalkozásokat létesítsenek. Végül számosan hagyják ott fizetett állásukat, hogy valamilyen vállalkozást alapítsanak (asztalosműhely, mezőgazdasági gépek, import-export…).

El kell ismerni: a jelenlegi politikai körülmények (a hidegháború vége óta) és az állandó munkaalkalmak szűkössége mobilitásra kényszerítenek. Akik azonban alávetik magukat ennek a kényszernek, nem alkotnak valamiféle homogén kategóriát. Ide tartoznak mindenekelőtt azok, akik már a kommunista rendszerben is mozgékonyak voltak. Azután olyanok, akik egy sor kulturális és szociális ütőkártya birtokában vannak, s ezek révén különösebb fennakadás nélkül folytatni tudták az ősi életmódot. Végül idesorolhatók mindazok, akik jobb híján – szerencsét próbálnak. A régi nomádok, a több évtizedes kényszerletelepítés ellenére, láthatóan meg tudták őrizni az alkalmazkodás dinamizmusát. A sűrű családi kapcsolatrendszer fennmaradása szintén előnyt jelent, mind az érdekközösség, a szolidaritás szempontjából, amelynek aktivizálását lehetővé teszi, mind a megfelelő információáramlás érdekében, ami segít kihasználni a kínálkozó alkalmakat, illetve útjára indítani valamilyen vállalkozást. Másrészt a társadalmi kapcsolati tőke megteremtésének képessége, ami az anyagi sikeresség záloga, minden eddiginél inkább függ a korántsem általánosan elterjedt pszichológiai készségtől.

 

Gazdálkodás vagy hagyományőrzés

A cigányok szociális rétegződése ma nagyobb, mint bármikor korábban. Kisebb részük üzletel. Számosan érdekeltek az informális gazdaságban – különböző eredményességgel –; némelyek önálló kiskereskedések létesítésébe fognak. A romák jelentős része ugyanakkor kirekesztődött a munkaerőpiacról, bár sokuknak azért sikerült beilleszkedni az ország társadalmi hierarchiájába, amelyben élnek. Mindazonáltal meglepő, hogy éppen azokban az államokban, ahol régebben a proletariátusban rejlő erők kibontakoztatását hirdették, ma semmiféle, a cigányság egészét érintő felemelkedés a középosztályba nem mutatható ki. Bizonyos pszichológiai szembenállás a gádzsók számlájára írandó (több jelentős, a cigányokat érintő szociális segélyezési program Magyarországon és Csehszlovákiában a helyi hatóságok érdektelensége miatt nem tudott a kívánt mértékben megvalósulni). De nem szabad figyelmen kívül hagyni a cigány közösségekben tetten érhető különféle reprezentációk súlyát sem: a hatalmas, egalitárius jellegű társadalmi nyomást, amely egyszerre hat az emancipáció és a stagnálás irányába; a gádzsókkal szemben tovább élő alacsonyabbrendűségi érzést; az apátiát egyes marginális közösségekben (amelyeknek “segélyezett” mentalitása gyakori megbélyegzés tárgya); vagy egész egyszerűen az olyan sajátságos közösségi értékeket, amelyek nem teszik lehetővé a súrlódásmentes igazodást a többségi társadalomhoz. Mindenesetre az alku “művészete” az egyik olyan tevékenység, ahol mindenféle roma, körülményeitől függetlenül, teljes egészében megtalálja a szabadság érzését.

Hogyan lehet összebékíteni a független munkavégzést a többségi társadalom gazdaságába való beilleszkedéssel és az erős közösségi identitás megőrzésével? E kérdés évszázadok óta éles formában vetődik fel, s a cigányok rátermettségét dicséri, hogy egészen napjainkig szinte mindenütt eredményes választ tudtak adni rá. Minél kevesebb beleszólást hagyni a gádzsóknak, megőrizni a közösségi érzés intenzitását, ápolni az elemi társadalmi sejtek és a referenciacsoportok közötti kapcsolódásokat – íme néhány összetevője ama stratégiának, amelyet a maga módján, a saját környezetében valamennyi cigány közösség alkalmaz. Gondoljunk bele: a ritka megélhetési források keresése egy ellenséges közegben az egyént szükségképpen éles harcra kényszeríti, ami rombolja a társadalmi kötelékeket. A sokoldalúság, a helyi szükségletekhez való alkalmazkodás, az újabb és újabb gazdasági lehetőségek utáni hajsza pedig aligha kedvez a közös kulturális hagyományok megőrzésének.

Igaz, ugyanakkor a bizonytalan életviszonyok, illetve az időközönként virulens külső elutasítás a belső kohézió megerősítésének értékes ösztönzői. Hasonlóképpen, közös és állandó szakmai elfoglaltságok hiányában a munkavégzés módja és a megszerzett javak felélése az, ami kialakít egyfajta sajátosan roma attitűdöt, sőt, egyesek számára a közös identitás kulcselemét jelenti. A hitelesség, az eredetiség – szögezzük le – a magatartásformák, mindenekelőtt a gazdasági viselkedésmód megtartásán keresztül érvényesül, amit csupán kiegészítenek a kimunkáltabb, közös kulturális elemek. Az utóbbiak is megtalálhatók azonban, s vagy közvetlenül köthetők a gazdasági tevékenységekhez (mint például az éttermi zenélés esetében), vagy a közösségre jellemző sajátosságok szimbolikus kifejezésének képességéhez kapcsolódnak.

 

Perspektívák

A kommunista rendszerek nem tudták felszámolni a cigány magatartás olyan mélyen gyökerező jellegzetességeit, mint az azonnali haszonra törekvés a munkavégzés, a különféle áruk adásvétele vagy a szerencsejátékok során; a gyors alkalmazkodás a potenciális vevőkör igényeihez; a vonzódás a kötetlen tevékenységekhez stb. De a nyugati társadalmakban élő cigányokra is ugyanezek a vonások, a rugalmasságon, sokoldalúságon, alkuképességen alapuló gazdasági tevékenységek jellemzők. Egyesek alkalmi szükségletek kielégítésében vagy éppen felkeltésében tűnnek ki, mások valamilyen egészen speciális tevékenységet őriznek, bár nem szalasztják el a kereskedés kínálkozó lehetőségeit sem.

A cigányok nagy része Nyugat-Európában is küzd a gazdasági alkalmazkodás nehézségeivel. Az általuk űzött foglalkozások többsége egyre inkább képzéshez és elismert végzettséghez kötött. A vándorkereskedelmet mindenütt szabályozzák, a használt tárgyak gyűjtésénél pedig egyre több konkurenssel kell számolniuk. Levonható-e azonban ebből a következtetés, miszerint a romák, a manusok, a gitanók vagy az utazók elkerülhetetlenül a társadalom peremére szorulnak? A letelepedésre ösztönző tényezők gyakran magával a gazdálkodással kapcsolatosak. A használt tárgyak, hulladékok gyűjtésénél például a raktározás szükségessége követeli meg valamilyen saját terület vagy állandó lakhely megszerzését. Az adásvétel új, a mai vevőkör igényeihez jobban igazodó formái (telefon, apróhirdetés) szintén állandó lakcímet igényelnek.

Az ipari társadalom fejlődése a cigányok jelentős hányadát ­– alighanem többségét – igen hátrányosan érinti. A jellemző tendencia a szakmák korlátozó jellegű szabályozása, különösen az olyan foglalkozásokkal kapcsolatosan, mint a házaló ügynökösködés, a vándorkereskedelem vagy éppen a kéményseprés. A költözést gyakran meg kell előzze a szabályok útvesztőiben való eligazodás, ami sokszor még a legeltökéltebbeket is elbátortalanítja. A gépesítés fokozatosan kiszorítja a segédmunkát – beleértve a mezőgazdaságot is, ahol azelőtt sok cigánynak jutott idénymunka. Az alkalmazkodás az újfajta szakmai követelményekhez sokszor magasabb iskolai végzettséget, illetve jelentősebb pénzügyi hátteret feltételez. Mind nagyobb a sorsukra hagyott, a közsegélyektől függő cigányok száma: a brit travellerek 10-20%-a a legnagyobb nélkülözésben él; a franciaországi cigányok 20%-a szorul szociális segélyre. […]

Több-kevesebb sikerrel, a cigány közösségek mindegyike szert tett valamilyen rá jellemző tudásra-jártasságra, amelyet sokszor eredeti mentalitásról árulkodó, szertartásos gesztusok, kifejezésformák, dalok, mesék gazdagítanak, színesítenek. Számos csoport képes volt megőrizni sajátos gazdasági tevékenységét és kulturális örökségét. A gazdasági szervezetben betöltött helyük, illetve kulturális jegyeik által identifikált cigány csoportok fennmaradását a gádzsóktól való különbözésük vágya, illetve a köztük meglévő szociális távolság ténye is elősegítette. E folyamatosság, bár a történelem szigora folytán olykor-olykor megbicsaklott, mindvégig fenn tudott maradni a feudális korszakban, legalábbis amíg fennállt a nem ipari jellegű mezőgazdaság. A gépesítés megjelenése azután számos cigány csoport gazdálkodását destabilizálta ­– anélkül azonban, hogy fennmaradásukat veszélyeztette volna. De vajon elmondhatjuk-e ugyanezt a szocialista termelési rendszerbe való tömeges beilleszkedésük óta, illetve tágabban azóta, hogy a poszt­in­dusztriá­lis, technokrata társadalom kiformálódott?

Az alkalmazkodás és az egyéni újítási kísérletek hozzájárulnak a nagyfokú különbözőség fennmaradásához. A cigány közösségek azonban új, közös kifejezési formákat is életre hívnak. Láttuk, hogy a cigányságot nem egyformán érintette a proletarizálódás, amelyet az uralmon lévő gádzsók nem egyforma szigorral vittek végig. Ennek megfelelően, ma találunk proletárrá vált cigányokat, munkás vagy középosztálybeli öntudattal és kultúrával – számukra az etnikai mozzanat lényegtelen vagy másodlagos jelentőségű. Vannak azután olyan cigányok is, akik elkerülték a proletarizálódást, s akik sajátos, gyakran a múltból örökölt identitásjegyekkel rendelkeznek. Végül léteznek proletársorba kényszerített cigányok is, akik figyelemre méltó módon megőrizték az etnikai másság érzését. Hangsúlyozni kell egyes cigány csoportok képességét, hogy túllépjenek a bérmunka-viszony individualizáló kényszerén azzal, hogy a megkeresett pénzt olyan párhuzamos, szabadon végzett gazdasági tevékenységekbe fektetik, amelyekben meghatározó a közösségi jelleg.

Ugyanakkor számos cigány közösség felbomlása anélkül ment végbe, hogy tagjaik be tudtak volna illeszkedni a gádzsók közé vagy más cigány csoportok soraiba. Semmi sem utal arra, hogy ezek a belátható jövőben magukra találhatnának; kulturális gyökereitől megfosztott, a mindennapi megélhetésért vívott elkeseredett küzdelem szorításában élő – társadalmi és gazdasági értelemben marginalizált – tömeget alkotnak. Az értelmiségivé vált, “átpolitizált” cigányok hasonló, új önkifejezési formákat keresnek, mint amelyekkel a mai államok rendelkeznek. Folyik s nagyfokú kulturális kreativitással jár együtt a kollektív önazonosság újrameghatározása. Kiderül majd, hogy az egyes cigány közösségek képesek lesznek-e túllépni hagyományaik partikuláris vonásain, s a kultúráját elveszített tömeg el tud-e indulni a gazdasági és társadalmi kibontakozás útján.

 

 

Jegyzetek

 

¹ V.ö. A. Rao: “Les nomades méconnus. Pour une typologie des communautés péripatétiques”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 97–120. és J. C. Berland & M. T. Salo (szerk.): “Special issue on Peripatetic Peoples”, Nomadic Peoples, 1986. 21–22. sz. 206.

² V.ö. B. Formoso: Tsiganes et Sédentaires. La reproduction culturelle d’une société, L’Harmattan, Párizs, 1986; M. Hubchimannova: “Economic Stratification and Interaction. Roma, an Ethnic Jati in East Slovakia”, Giessener Hefte für Tsiganologie, 1984–85. 3-4. sz. 3–28.; J. Okely: The Traveller-Gypsies, Cambridge University Press, Cambridge, 1983; L. Piasere: “L’organisation productive d’un groupe de Rom Xora Xané”, Études Tsiganes, 1980. 4. sz. 1–16.; A. Reyniers: “RMI et insertion sociale: un détour par l’économie”, Études Tsiganes, 1992. XXXVIII/2. sz. 2–14.; M. T. Salo & S. Salo: “Romanichel Economic and Social Organisation in Urban New-England, 1850–1930”, Urban Anthropology, 1982. 3-4. sz. 273–313.; P. Williams: “Paris-New York. L’organisation de deux communautés tsiganes”, L’Homme, 1985. XXV/3. sz. 121–140.

³ V.ö. E. Zamfir & C. Zamfir: Tiganii, intre ignorare si ingrijorare, Editions Alternatives, Bukarest, 1993. 256.

⁴ Az adatok forrását a kézirat nem adja meg. (A szerk.)

 

(Fordította: Lugosi Győző)