Ellentmondások és időbeli eltolódások jellemzik Latin-Amerika gerillamozgalmainak politikai fejlődését. A hatvanas évekkel ellentétben a nyolcvanas és a kilencvenes években már nem mutatkozik az egész kontinensre kiterjedő hajlandóság a politikai célú erőszak-alkalmazásra. A fegyveres harc mégsem számít “kifutó modellnek” a politikában. A fegyverletételek, a békeszerződések és az államhatalom fegyveres megragadásának rövid vagy középtávú esélytelensége ellenére semmiképpen sem lett általánossá a gerillaakciók eszközének teljes és végleges elvetése. Az ezzel ellenkező várakozásokat, amelyek a berlini fal lehullta és a sandinisták választási veresége után – politikai hovatartozás szerint vágyálomként vagy katasztrófa-forgatókönyvként – a közvélekedés részét képezték, mára megcáfolta a valóság. A gerillacsoportok működése, akcióformái, célkitűzései azonban differenciálódtak és részben jelentős változáson mentek keresztül. A mozgalmak így válaszoltak a létező szocializmusok bukásával és a kétpólusú világrendszer végével megváltozott ideológiai és politikai keretfeltételekre. Ezek az új tényezők, továbbá az éveken, évtizedeken át húzódó polgárháborúk, valamint a neoliberális gazdaságpolitika egész világra kiterjedő diadalmenetének társadalmi és gazdasági következményei ugyanis gyökeresen megváltoztatták minden felszabadító mozgalom feltételeit. A különböző forradalmi és reformmozgalmak igen eltérően válaszoltak az új kihívásokra.

Az első hullám: Kuba, Che és a karizma

A gerillának – ami spanyolul annyit tesz: a “kis háború” – Latin-Amerikában régi hagyománya van. Már a spanyol gyarmati elnyomók, majd pedig a független köztársaságokat a XIX. század óta uraló hadsereg és nagybirtok ellen az irreguláris háborúk eszközéhez folyamodott a katonai hátrányban levő fél, ezzel ellensúlyozva az ellenfél létszámelőnyét és jobb felszereltségét. A kubai forradalom 1959. január 1-i győzelmével aztán új aktualitást nyert ez a stratégia. Kuba ugyanis bebizonyította, hogy akár az USA holdudvarában is megvívható és megvédhető a társadalmi forradalom. A tényt az egész szubkontinensen történelmi fordulópontnak tekintették. Ez lett a kiinduló- és tájékozódási pontja a gerillamozgalmak első hullámának, amely 1961/62-ben indult, és az argentin PRT/ERP, valamint a montonerók 1976/77-es vereségével halt el.

A kommunista pártok csalódott tagjai és a diákság egyes csoportjai lelkesen kapták fel a meghatározó baloldali és kommunista pártok fokozatos és reformista taktikájának ezen új alternatíváját, hiszen a szovjet stratégiához való alkalmazkodás évtizedeken keresztül arra ítélte őket, hogy a kapitalizmust – minden kritika ellenére is – történelmileg szükségszerű uralmi viszonyként fogadják el. A kubai vezetés, amely főleg a hatvanas években aktívan törekedett a forradalom exportjára, hogy így gyengítse az USA latin-amerikai befolyását és egyúttal csökkentse saját elszigeteltségét, sok helyütt nyitott fülekre talált. Azonban a titkosszolgálati akcióknál, a gyakorlati segítségnyújtásnál, a katonai kiképzésnél és a fegyverszállítmányoknál – amelyeknek Jorge Castañeda “La utopía desarmada” c. könyvében oly nagy figyelmet szentel – valószínűleg jóval nagyobb volt az ideológiai befolyás jelentősége. Itt különösen Che Guevara tekintélyét és az ő széles körben ismert írását, a “Gerillaháború – egy lehetséges módszer” címűt kell megemlíteni, amely a szubkontinensen egészen a hetvenes évekig számos csoportnak szolgált vezérfonalául.

Az ideológiai és politikai–gyakorlati hatások eredményeképpen a hatvanas évek folyamán egyebek között Bolíviában, Guatemalában, Kolumbiában, Peruban és Venezuelában is kis gerillacsoportok alakultak, amelyek a diákságból és a városi középrétegek soraiból szerveződtek. Ezzel a baloldalon létrejött egy új, kubai orientációjú vonal, amelynek célkitűzései és akcióformái lényegesen radikálisabbak voltak a hagyományos kommunista pártokéinál. Ezek a kis csoportok Guevara útmutatásainak megfelelően a távoli, ritkán lakott, lehetőleg az állami szervek jelenlététől mentes területeken hozták létre gyújtópontnak szánt kis “gerillaközpontjaikat”. Arra számítottak, hogy akcióik demonstrációs hatása – ugyanúgy, mint Kubában – az oldalukra állítja majd a szegényparasztokat (campesinókat), egész futótüzet indítva el ezzel. A vidéki lakosságot, amely ezekben az országokban helyenként a népesség 70%-át alkotta és részben félfeudális kizsákmányolási viszonyok között élt, “hatalmas lehetséges forradalmi erőnek” tekintették. Azt gondolták, hogy mivel kitűnően ismerik lakóterületüket, a hadsereg sem győzheti le őket. Ennek megfelelően az volt a cél, hogy a gerillák megszerezzék “a nép támogatását”. Azonban éppen ez nem sikerült az első hullám “gerillaközpontjainak”. De miért?

A hatvanas évek kubai orientációjú gerillacsoportjai élesen elhatárolódtak a szovjet orientációjú kommunista pártok “álforradalmáraitól”. Ez utóbbiak legalista irányvonalát sajátos, unilineáris fejlődéselméletük (az ún. “korszakelmélet”) teszi érthetővé, amely szerint az elsődleges feladat egyelőre a tőkés termelési viszonyok és ezzel együtt a városi munkásság megteremtése. A Szovjetunió Latin-Amerika-politikája – amely az 1961-es kubai rakétaválság után elfogadta, hogy a szubkontinens az USA befolyási övezete marad – szintén ellenezte, hogy a kommunista pártok aktuális feladatuknak tekintsék a szocializmusért folytatott harcot. Ezzel szemben a gerillacsoportok Kubához hasonlóan az államhatalom megszerzéséért folytatott harcot és a társadalmi rend radikális megdöntését tűzték zászlajukra. Leninhez kapcsolódva abból a tételből indultak ki, hogy az embernek ember általi kizsákmányolásától mentes társadalmi rendszer csak forradalmi úton jöhet létre. Mivel pedig az elnyomók és kizsákmányolók ezt katonai erőszakkal próbálják megakadályozni, a forradalmárok ugyancsak erőszakot kényszerülnek alkalmazni. Az osztályharcnak eszerint elkerülhetetlenül polgárháborúba kell átcsapnia, ha el akarják érni a kitűzött célt. A forradalmi vezetés feladata pedig abban állna, hogy a fentieket szem előtt tartva megtalálja a legkedvezőbb feltételeket a fegyveres harc megkezdéséhez.

A politikai ellentétek a leghatározottabban az erőszak alkalmazhatóságáról folytatott vitákban nyilvánultak meg. Az ehhez kapcsolódó viták azt eredményezték, hogy az első hullámhoz tartozó gerillacsoportok – amelyek tagsága főképpen a városi középrétegekből és különösen a radikalizálódott diákságból rekrutálódott – alig kaptak elismerést vagy támogatást a kommunista pártok befolyása alatt álló szakszervezetekben, illetve földmunkás-szervezetekben. Az erőszak abszolutizálása, ami viszont együtt járt a hiányzó katonai tapasztalattal, a vidéki terep elégtelen ismerete, a hiányzó társadalmi támogatottság, a legális társadalmi szervezetek lebecsülése és a politikai szövetségek szektás elutasítása végzetes következményekkel járt. A rendszerint pár tucat, legfeljebb pár száz főből álló gerillacsoportok nem tudtak komoly ellenállást tanúsítani a katonai támadásokkal szemben. Tovább nehezítette helyzetüket, hogy a kubai forradalom győzelme után a latin-amerikai hadseregeket amerikai katonai tanácsadók képezték ki “a belső ellenség elleni harcra”, továbbá az amerikaiak nagyvonalú katonai és rendőri támogatással is ellátták ezeket az országokat. Miközben “a nemzetbiztonság doktrinája” mindenütt a szubkontinensen a haderők elsőrangú feladatává nyilvánította a felkelések leverését, lehetővé téve a forradalmárok országhatárokon is átnyúló üldözését, a guevarista gerillák igénye egy nemzetközi mozgalomra megrekedt a deklarációk szintjén. A hatvanas évek végére a vidéki gerillacsoportok feloszlottak, de legalábbis cselekvésképtelenné váltak, legendás példaképük pedig halott volt.

Gerillák és gorillák

A vidéki gerillák veresége után a hatvanas évek vége felé Argentínában, Brazíliában, Chilében és Uruguayban városi gerillacsoportok bukkantak fel. Ezek a csoportok továbbfejlesztették a megbukott gyújtópont-koncepciót, amennyiben szakítottak azzal az elképzeléssel, hogy egy “eltökélt élcsapat” egyedül is képes volna meghatározó módon befolyásolni az osztályharc menetét. Ebből kiindulva jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a legális munkának és a szövetségi politikának. Ennek ellenére továbbra is fennmaradt a mély szakadék köztük és a kommunista pártok között. A gerillacsoportok saját tömegmozgalmakat építettek ki, és ezzel párhuzamosan afféle fegyveres “Robin Hood”-akciókat követtek el, amivel nagy népszerűséget vívtak ki a városi ifjúság körében. Az akciók során zsákmányolt élelem szétosztása, ismert gyáriparosok vagy katonai vezetők elrablása, vagy a rajtaütések során megszerzett titkos információk nyilvánosságra hozása mind Latin-Amerikában, mind Európában felelevenítették a gerillákról Che Guevara óta alkotott romantikus képet.

A fegyveres akciók azonban, amelyek nem voltak többek bosszantó tűszúrásoknál, alkalmat adtak a hadsereg vezetőinek arra, hogy az Egyesült Államok támogatását élvezve katonai puccsok útján magukhoz ragadják a hatalmat. E katonai rezsimek látszottak ugyanis a legalkalmasabbnak arra, hogy feltartóztassák azt a forradalmi hullámot, amely Délkelet-Ázsiában és Afrikában máris nehéz helyzetbe hozta az Egyesült Államok hadseregét és annak helyi szövetségeseit. E biankó felhatalmazás alapján aztán “a jog és a rend biztosításának” nevében a gorilladiktatúrákban kezdetét vette a terrornak és az üldözésnek egy mindaddig elképzelhetetlen hulláma. A városi gerillacsoportok sem logisztikai szempontból, sem létszámuknál fogva nem voltak abban a helyzetben, hogy a városi központokban a guevarai koncepciónak megfelelően népi felszabadító hadseregekké alakuljanak át, és így szegüljenek szembe az elnyomó apparátussal. Az elnyomás egyébként nem korlátozódott a fegyveres csoportokra és holdudvarukra, hanem kiterjedt a legális és fegyvertelen városi mozgalmakra is. Ezek üldözése teljesen független volt attól, hogy közel álltak-e a gerillacsoportokhoz vagy sem. A dél-amerikai forradalmi mozgalmat ily módon fizikailag megfosztották bázisától. Az Egyesült Államok hátországában egyidejűleg több fronton is sikerült visszaállítani a nyugalmat és megakadályozni az USA befolyásvesztését. E külpolitikai vonatkozások mellett azonban a dél-amerikai baloldali mozgalmak vereségének alapvető belpolitikai következményei is voltak. A hetvenes évek második felére ugyanis nem maradt olyan szervezett erő, amely eséllyel szegülhetett volna szembe a katonai junták ekkor induló gazdasági szerkezetkiigazító politikájával. A hetvenes évek közepére tehát a gerillamozgalmak első hulláma, amely önmeghatározásában többé vagy kevésbé hangsúlyosan a kubai tapasztalokra támaszkodott, végérvényesen elbukott.

A második hullám: a hálózatok kora

Kuba, amely egy mély gazdasági válságot követően a hetvenes évek elejétől erősebben támaszkodott a Szovjetunióra és Kelet-Európára, letett a forradalom latin-amerikai exportjáról, és több országgal diplomáciai kapcsolatokat épített ki. Dél-Amerikában majdnem minden vereséget szenvedett gerillacsoport bekapcsolódott a legális ellenzék munkájába. Közben pedig a mozgalom első hullámának túlélői Közép-Amerikában, Kolumbiában és Mexikóban új gerillamozgalmak alapítását készítették elő. Éveken keresztül tartó önkritikus viták után, amelyek során feldolgozták vereségeiket, a hetvenes években kezdetét vette egy újraszerveződési fázis, és megindultak az új gerillaközpontok felépítésének titkos előmunkálatai.

A második gerilla-hullám kibontakozása időbeli átfedést mutat az első hullám elhalásával. Kezdetei az 1972–74-es évekre tehetők, amikor Guatemalában, El Salvadorban és Kolumbiában új típusú szerveződések kezdtek megjelenni. A második hullám tetőpontját Somoza megbuktatása jelentette 1979. július 19-én. A Kuba utáni második sikeres forradalom új történelmi korszakot nyitott meg Közép-Amerikában, amelyet 1981–82-ig a forradalmi mozgalmak viharos előretörése jellemzett. A nyolcvanas éveket aztán a felszabadító mozgalmak és ellenfeleik elhúzódó és véres küzdelme határozta meg. Miközben a második hullám legfontosabb erői, a közép-amerikai mozgalmak 1996 végéig békeszerződések útján legális mederbe terelődtek, az andokbeli Peruban és Kolumbiában tovább húzódnak a fegyveres harcok. Ezekben az országokban időközben jelentősen megváltoztak ugyan a körülmények, de a felkelők politikai elképzelései és akcióformái alapvetően a régiek maradtak. Ezért egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a gerillamozgalmak második hulláma már teljesen kifulladt volna.

A gerillamozgalmak második hullámát meghatározó szervezetek számos új vonást mutatnak fel. Az új mozgalmakban sor került mind a gyújtópont-elmélet, mind a “korszakelmélet” hibáinak és gyengeségeinek kritikus kiértékelésére. A katonai megmozdulásokat alárendelték az osztályharc egy átfogóbb politikai koncepciójának, és nagy figyelmet szenteltek az akciók saját táborukon kívüliek számára való megjelenítésének. Minden csoportnál központi jelentőségre tett szert a szövetségi politika és a taktikai rugalmasság: a kommunista pártokkal, illetve a szociáldemokrácia vagy különféle keresztény csoportosulások bizonyos elemeivel kötött kapcsolatok és szövetségek szélesítették a felkelők társadalmi bázisát, és csökkentették elszigeteltségüket. Ezen túlmenően a titkos fegyveres apparátus mellett legális tömegmozgalmakat és féllegális fórumokat is létrehoztak. E különböző szintek a politikai–katonai szervezetek vezetőségében találkoztak, miközben azonban az egyes csoportok megtartották politikai és szervezeti önállóságukat. Így több szintű, társadalmilag sokszínű, kollektív vezetésű felszabadítási frontok alakultak ki, amelyek különböző politikai hagyományokat és irányzatokat fogtak össze. Működésükkel egy szélesen értelmezett beavatkozásellenes, emberi jogi és békepolitika volt hivatott korlátokat szabni a hadsereg tevékenységének. E felszabadítási frontok élvezték a nagyvárosokban jelen levő nemzetközi szolidaritási mozgalmak támogatását, és védte őket a diplomáciai kapcsolatok egy sűrű hálója is, amelyet fáradságos aprómunka árán szövögettek. A “kontinentális forradalom” elvét felváltotta a “nemzeti felszabadítás” célkitűzése. Végül a lényegesen rosszabb keretfeltételekre a mozgalmak egy minőségileg új politikával, a béketárgyalások felvételével válaszoltak, ami megakadályozta a politikai–katonai szervezetek fenyegető széthullását.

Ebben az összefüggésben megváltozott a fegyveres akciók jelentősége is: ezek a 80-as évek folyamán stratégiai eszközből – amelyet eredetileg a hatalom forradalmi megragadásának céljával vetettek be, bár egyedül a sandinisták esetében sikerrel – fokozatosan taktikai elemmé váltak, és arra szolgáltak, hogy az adott politikai rendszeren belül szabad mozgástereket nyissanak. Miközben a “gerilla” és a “fegyveres harc” a gyújtópont-elmélet hatása alatt egészen odáig a “forradalom” szinonimájának számított, a 80-as években ezek a fogalmak leváltak egymásról. Az államhatalom megszerzéséért küzdő klasszikus gerillamozgalmak mellett kialakult egy “fegyveres reformizmus”, amely már nem a társadalmi viszonyok megdöntéséért lépett fel, hanem azok demokratizálásáért. Meg kell azonban jegyezni, hogy egy adott csoport kizárólagos besorolása a “fegyveres reformizmus” irányzatába inkább csak társadalomelméleti elvonatkoztatás lehet, mintsem a csoport valóságos természetének leírása. Az egyes esetek ugyanis azt mutatják, hogy a gerillamozgalmak ide-oda ingadozhatnak a korlátozott cél, azaz bizonyos játéktér biztosítása, illetve az átfogó kísérlet, vagyis az államhatalom átvétele között. Hogy végül melyik irányba fog kimozdulni az inga, az kevésbé programokon vagy ideológiai álláspontokon múlik, mint inkább a gyakorlati sikereken, illetve kudarcokon.

Elődeikkel szemben a második hullám nagy mozgalmai már képesek voltak támogatást szerezni a vidéki lakosság körében, ami növekedésük és sikereik alapvető feltétele volt. A gerillamozgalom derékhadát immár nem diákok, hanem campesinók alkották, közöttük sok nő is. Guatemalában és Peruban nagyszámú indián is csatlakozott a mozgalomhoz. A vidéki gerillaegységek mellett egyes mozgalmak városi csapatokat is fenn tudtak tartani. Mivel pedig El Salvadorban és Guatemalában a felkelők irányító szervezetében a Kommunista Párt is részt vett, a gerillacsoportok a városi szakszervezetekkel is jó kapcsolatokat ápoltak. A második hullám mozgalmai kiterjedt társadalmi bázisépítő munkájuk következtében összehasonlíthatatlanul erősebb támogatást élveztek a lakosság körében, mint az egykori gerillaközpontok.

A harmadik hullám

Az EZLN új jelszava (“Ya basta!” – “Ebből elég!”) egy új korszak kezdetét jelzi, csakúgy mint a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) 1996-os megjelenése. Kuba és Nicaragua győzedelmes felkeléseihez hasonlóan “az első posztkommunista gerilla” (Carlos Fuentes) fellépése is mozgásba hozott egy megmerevedő hatalmi konstellációt. A zapatista mozgalmat azonban mind tartalma, mind a politizálás új formái, mind a megváltozott nemzetközi feltételek megkülönböztetik elődeitől. Az EPR fellépése alátámasztja azt a nézetet, amely szerint Chiapasban nem egyszerűen egy késői utóvédharc folyik, hanem a neoliberális támadással szemben kibontakozó konfliktus tanúi vagyunk.

A zapatista felkelés ráirányította a figyelmet a neoliberális gazdaságpolitika társadalmi következményeire, nyomás alá helyezte Mexikó politikai rendszerét, és jelentősen megnövelte a parlamenten kívüli baloldali ellenzék befolyását. Legfontosabb hatása, hogy közvetlen és közvetett módon gyengítette a hagyományos tekintélyuralmi erőket, a PRI állampártot, erősített viszont egy mérsékelt baloldali reformirányzatot, a “Demokratikus Forradalom Pártját” (PRD). Hasonlóan Kubához és Nicaraguához, a zapatista mozgalom hatására ismét politikai alapkérdéseket feszegető, széles körű és heves viták bontakoztak ki Latin-Amerikában, továbbá mind Európában, mind az Egyesült Államokban kialakult egy aktív szolidaritási mozgalom. Persze a forradalom ebben az esetben is elsőként az ellenforradalmi törekvéseket erősítette fel. A mai mexikói helyzetben ez azt jelenti, hogy nő a hadsereg befolyása a civil erők rovására, és növekvő jelentőségre tesz szert az Egyesült Államokkal folytatott katonai együttműködés. Elődeikkel ellentétben sajnos nemzetközi kapcsolataikban a zapatisták nem rendelkeznek semmiféle jelentősebb szövetségessel vagy baráti kormánnyal, amely például egy katonai offenzíva esetén a mozgalomnak bizonyos védelmet nyújthatna. A szovjet tömb összeomlása, a sandinisták veresége (1990), valamint az el salvadori (1992) és guatemalai (1996) békeszerződések után, tekintetbe véve továbbá, hogy Kuba igen jó kapcsolatokat ápol a mexikói uralkodó osztállyal, az EZLN-nek meg kell elégednie különböző politikai pártok semmire sem kötelező szimpátia-megnyilvánulásaival és a saját országaikban is minden befolyást nélkülöző csoportok szolidaritásával. A szövetségi politika gyengeségében a nemzetközi politikai klíma tükröződik vissza. Hogy a zapatista vezetés ennek tudatában van, azt azok a törekvései is mutatják, hogy a lehető legszélesebb politikai spektrumot megcélzó nemzetközi kongresszusok rendezésével a világ nyilvánossága előtt legalább egy bizonyos erkölcsi és politikai ellensúlyt szerezzen.

Élcsapat helyett: indianizálódás

A gerillamozgalmak első és második hullámától eltérően a zapatisták nem tekintik magukat a társadalmi átalakulás élcsapatának, nem harcolnak az államhatalomért vagy az – akárhogy is definiált – szocialista rendszer megvalósításáért. Az EZLN a demokratikus értelemben vett civil társadalomban gondolkodik. Szóvivőjük, Marcos alparancsnok egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy hangsúlyozza ezt. A francia forradalom olyan jelszavaihoz nyúl vissza, mint a “szabadság és egyenlőség”, beemeli a vitába az “igazságosság” és a “méltóság” fogalmát, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít a kommunikáció új formáinak, valamint a jelképeknek. Az EZLN egy demokratikus forradalomért lép fel, amely véget vet a PRI uralmának, és biztosítja az indián lakosságnak nemcsak a jogi, de a tényleges egyenjogúságot is. A termelési viszonyok kulcsfontosságú kérdésében viszont csak annyiban foglal állást a mozgalom, amennyiben elutasítja a neoliberalizmust, továbbá agrárreformot tart szükségesnek.

Megnyilvánulásaikban hiába is keresnénk a hagyományos szocialista diskurzus érvelési mintáit. Ehelyett gyakran utalnak a mexikói történelemre és az indián közösségek tapasztalataira. Az EZLN olyan jelképeket használ, mint a vörös és fekete színek, amelyek széles körben elterjedtek más latin-amerikai forradalmi mozgalmaknál is, és saját magát “Nemzeti Felszabadító Hadseregként” határozza meg, ami a gerillamozgalmak első és második hulláma idején is jellemző volt. Elődje, az FLN, amely 1983 novemberében változtatta nevét EZLN-re, éppen úgy a guevarizmus hagyományaiból érkezett, mint a szóvivő, Marcos alparancsnok. Eredeti stratégiájuk – titkos fegyveres csoportok létrehozása a lakott területektől messze – nem különbözött a sok más hasonló szervezetétől.

Az EZLN sajátos jellege onnantól kezdve alakult ki, hogy az eredeti csoport indián aktivistákkal és indián közösségekkel került érintkezésbe. A politikai–katonai élcsapat a 80-as évek második felében az indián közösségek fegyveres mozgalmává alakult át. A szóvivőtől származó információk szerint az EZLN azokat a döntéseket követi, amelyek a közösség valamennyi tagjának részvételével folytatott előzetes konzultációk után születnek. Ez az eljárás a feje tetejére állítja a gerilla és társadalmi bázisa közti hagyományos kapcsolatot, amelyben mindig az előző fél volt a meghatározó. Egyúttal egészen más jelentőséghez jut a mozgalomban a bázisdemokrácia elvén nyugvó részvétel. Az EZLN tehát kettős értelemben is “indianizálódott”: egyrészt, mivel mára csaknem minden tagja indián etnikumú, másrészt pedig azért, mert az indián közösségek a szervezet vezetését – a “Titkos Forradalmi Indián Bizottságot” – is átvették, érvényre juttatva saját célkitűzéseiket és döntéshozatali formáikat.

Álcázott háború

Két hétig tartó fegyveres konfrontáció után, amelynek során a mexikói hadsereg súlyosan megsértette az emberi jogokat, ám ennek ellenére nem boldogult a zapatistákkal, sőt helyenként csúfos katonai vereségeket kellett tudomásul vennie, 1994 elején Salinas de Gortari elnök egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Az állami vezetés elsősorban a nemzetközi közvéleményből érkező bírálatok és a Mexikóváros utcáin békét követelő tömegtüntetések miatt került lépéskényszerbe. Azóta a zapatistáknak új belpolitikai helyzetben kell boldogulniuk: egyedül maradtak a felkeléssel, a PRI ugyanis a katonai megoldás helyett a fegyverszünet és a tárgyalások eszközét vetette be, elkerülendő a társadalmi feszültségek további éleződését és a zapatisták további megerősödését. Az EZLN számára nem maradt más hátra, mint felkészületlenül a tárgyalóasztalhoz ülni és megkezdeni a kormány által javasolt, valamint a civil társadalom által követelt párbeszédet. A tárgyalások – többszöri megszakítással – 1994 februárja óta tartanak.

A zapatisták a fegyvernyugvás kikiáltása óta többszörösen is paradox helyzetbe kerültek. Az ország demokratizálásáért küzdenek, miközben fegyverben állnak; az indián közösségek “fegyveres kommunitarizmusának” kifejeződései, miközben nemzeti jellegű civil mozgalommá szeretnének válni; feltalálták a fegyveres erőszakmentességnek egyfajta stratégiáját, amely mellett a sokszoros katonai provokáció ellenére is kitartottak, a fegyveres támadásokkal költői megfogalmazású nyilatkozatokat és nemzetközi kongresszusokat szegezve szembe. Azokat a különböző próbálkozásokat azonban, amelyek nemzeti keretekben megvalósuló, legális jelenlétre irányulnak, hiábavalónak kell tekintenünk. A zapatisták egyelőre nem léptek túl egy bizonyos nemzetközi kisugárzással is bíró, ám alapvetően regionális földalatti mozgalom státuszán. A Zedillo-kormány egy, a kifárasztásra és a mozgalom lassú kivéreztetésére törekvő stratégiát követ, amellyel szemben igen nehéz védekezni. Az államhatalom megsokszorozta katonai jelenlétét, és 1995 februárjában megközelíthetetlen őserdei területekre szorította be az EZLN erőit. A mozgalom civil támogatóit a félkatonai jellegű “Fehér Gárda” üldözi, amely állami intézmények támogatásával, illetve hallgatólagos jóváhagyásával működik.

Az 1994. május 1-jén megalakított EPR (politikai–katonai szervezet, amely elképzeléseiben és fellépésében is az elmúlt periódus vidéki gerilláihoz hasonlít) 1996. júniusi fellépésével immár létezik egy másik fegyveres csoport is, amely nyíltan működik. Az EPR néhány déli szövetségi államban van jelen, mint Guerrero vagy Oaxaca. Állítólag van némi befolyása néhány legális tömegszervezetre is. Emellett több száz fegyveres tagot számlál, akik a kiterjesztett népi háború koncepciójának jegyében az államhatalom megszerzéséért harcolnak. Nyilvános fellépésüket követően – amely az EPR saját adatai szerint az első 10 hónap során 140 áldozatot követelt a biztonsági erők soraiból – a hadsereg nagy nyilvánosságot kapott támadási hullámot intézett ellenük, így azóta a csoport mindössze a “fegyveres propagandára” és a védekező akciókra korlátozza aktivitását. A szervezet hangsúlyozza, hogy még lát lehetőséget a legális politikai tevékenységre, és az 1997. júliusi választások alkalmából egyoldalú tűzszünetet jelentett be. Állítólag más szövetségi államokban is léteznek földalatti mozgalmak.

A zapatisták felkelése óta Mexikóban egy álcázott háború zajlik, ahol az állami biztonsági erőkkel változatos társadalmi bázisra támaszkodó, eltérő jelentőségű és politikai orientációjú, többé vagy kevésbé jól felfegyverzett mozgalmak állnak szemben. A chiapasi hivatalos fegyverszünet óta az állam egy hadüzenet nélküli, és ezért a nemzetközi nyilvánosság által nem észlelt, alacsony intenzitású háborút (low intensity war) folytat. A támadások elsősorban a civil lakosság azon rétegei ellen irányulnak, amelyeket a gerillák lehetséges támogatóinak tekintenek. A harcok immár a hétköznapok részévé váltak, különösen Chiapas, Guerrero és Oaxaca szövetségi államokban. Hogy a konfliktus kiterjed-e és még határozottabban fegyveres jelleget ölt-e, vagy sikerül politikai úton rendezni, az a mexikói nyitási és átmeneti folyamat további alakulásának függvénye. Amennyiben a hadsereg – akár hallgatólagos támogatással, akár a választott parlament ellenében – tovább fokozza a chiapasi megszállást, esetleg további területekre is kiterjeszti a csendes háborút, úgy nem zárhatók ki az újabb katonai összecsapások. A konfliktus ilyen kimenetelének azonban – Mexikó politikai és gazdasági súlya, NAFTA-tagsága és az Egyesült Államokkal közös határa miatt – az egész földrészre kiterjedő hatásai volnának.

Egy új modell

Az ún. létező szocialista rendszerek összeomlása és a közép-amerikai békeszerződések után a fegyveres harc modellje általában elavultnak számított. A fennmaradt felszabadítási mozgalmakon eluralkodott a kételkedés, hogy vajon még a legjobb esetben is, azaz ha sikerülne megszerezni a hatalmat, a várható bel- és külpolitikai feszültségek közepette, volna-e lehetőség forradalmi elképzeléseik megvalósítására, avagy a hatalom megtartása csak a forradalmi társadalmi tartalom feladása árán volna lehetséges. A zapatisták felkelésével és a “Forradalmi Néphadsereg” (EPR) megjelenésével azonban újra napirendre került a fegyveres harc. Ezek az események először is világossá tették, hogy a fegyveres ellenállás változatlanul lehetséges, és hogy a felszabadítási törekvések értelmes eszköze lehet. Azt is megmutatták, hogy léteznek gerillamozgalmak, amelyek képesek kifinomult stratégiák kidolgozásával alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. E mozgalmak alulról jövő kezdeményezéseikkel számottevően hozzájárultak országaik demokratizálásához, amenynyiben komolyan megkérdőjelezték a tekintélyuralomra épülő hatalmi berendezkedést, de legalábbis legitimációs válságokat idéztek elő. Sajátos arculatuk megóvta őket attól, hogy a hadsereg masszív bevetésével elhallgattassák vagy megsemmisítsék őket. A zapatista mozgalmat az a sajátos jellege teszi kiemelkedő jelentőségűvé, hogy célzott politikai beavatkozással és szövetségesek keresésével párosítja az indián közösségekben végzett földalatti munkát. Amennyiben sok más csoporthoz hasonlóan a zapatisták is legális indián szervezetként működnének, a hatalom ugyanolyan gyorsan és keményen elnyomná őket, mint amazokat. Ez az oka annak, hogy a zapatista mozgalom először is békeszerződést akar kötni, és útjára akar indítani egy széles körű demokratizálódási folyamatot, mielőtt legalizálná saját tevékenységét. Ez a magyarázat a harisnya-maszkjaikra is. Ezek ugyan valóban nagyon látványosak a tévé képernyőjén is, elsődleges funkciójuk azonban mégiscsak viselőik megóvása az üldöztetéstől.

Az EZLN másik fontos tulajdonsága, hogy nem élcsapatként viszonyul a demokráciához és a hatalomhoz. A zapatisták ezzel olyan tényezőknek is figyelmet szentelnek, amelyekkel a guevarista vagy leninista baloldal legfeljebb érintőlegesen foglalkozott, mivel elsősorban az államhatalom megragadására, a (biztonsági) apparátusok feletti ellenőrzés megszerzésére és a forradalmi párt kiépítésére koncentrált. Az új megközelítésre ezzel szemben jellemző a különböző érdekcsoportok bevonása a saját elképzelésekbe és a véleménykülönbségek tudomásulvétele; a felelős közreműködés egy olyan demokratikus hatalom kiépítésében, amely az ellenhatalom, a “poder popular” vagy “poder local” felfogásaira támaszkodik; a különböző kultúrák egyenrangúságának és a másság jogának elismerése, valamint a faji megkülönböztetés elleni küzdelem; az ideológiai hegemónia elleni küzdelem egy saját és összetéveszthetetlen nyelvezet bevetése, a modern kommunikációs eszközök használata és saját jelképvilág kialakítása révén. Éppen ez utóbbi jellemvonásai alapozták meg a zapatizmus széles körű nemzetközi elismertségét, és gyengítették az afölötti kételyt, hogy vajon lehetségesek-e, sőt egyáltalán: kívánatosak-e a baloldali alternatívák a világgazdaság perifériáján. E jellegzetes új arculat teremtette meg a csíráját annak az EZLN iránti nemzetközi szolidaritásnak, amely nélkül tartósan egyetlen harmadik világbeli forradalmi mozgalom sem maradhat fenn.

Az első és a második hullám mozgalmaihoz képest a zapatisták leggyengébb pontja az olyan társadalmi alapkérdések megkerülése, mint a mexikói termelési és uralmi viszonyok természete. A PRI-uralom végének követelése, a civil társadalom dicsőítése és a neoliberalizmus elutasítása ugyanis önmagában nem hatol elég mélyre. Bármilyen rokonszenves is a más nézetekre való nyitottság, úgy tűnik, csak arról tereli el a figyelmet, hogy a zapatistáknak nincs saját álláspontjuk, de legalábbis nem tárják azt a széles nyilvánosság elé. A nagy kérdés, hogy mozgalmuk meddig képes fenntartani az ez ideig kétségkívül termékeny feszültséget az erkölcsi kategóriák és a puskagolyók, illetve a szimbolikus töltetű békés szuverenitás és a piac törvényei között. A társadalomban mindenütt növekvő, részben megfoghatatlan erőszak közepette, amelynek gyakorlásában a legkülönbözőbb csoportok vesznek részt (félkatonai szervezetek, kábítószermaffiák, emberrablásra szakosodott szervezetek, ifjúsági bandák), és amely helyenként zűrzavaros állapotokat hoz létre, mind a zapatistáknak, mind más mozgalmaknak rendkívül óvatosan kell eljárniuk. Az a veszély fenyeget ugyanis, hogy fegyveres erőik túl messzire mennek, és a felszabadítási folyamat előmozdítása helyett elriasztják a befolyási övezetükben élő lakosságot, erőszakosan keresve annak támogatását. Egy rugalmas politikai stratégia és a politikai, illetve gerillaaktivitás megfelelő kombinációja jelentheti azt az eszközt, amely a minimálisra csökkentheti ezt a veszélyt, másfelől viszont a lehető legtöbb társadalmi támogatást tudja felsorakoztatni a demokratikus és forradalmi hagyományok mögött.

(Fordította: Bellon Erika)