A kommunizmusról

A „kommunizmus" szó jelentése távolról sem egyértelmű és határozott. A definíciós zavar és bármely értelmetlen termino­lógiai vita elkerülése végett leszögezem, hogy a „kommuniz­mus" szóval (vagy a „kommunista rendszer" kifejezéssel) itt azt a társadalmi berendezkedést jelölöm, amely 1985 előtt a Szovjetunióban uralkodott, nemkülönben a szovjet tömb or­szágaiban Kelet-Európában, Kínában, Vietnamban, Észak-Ko­reában és egyebütt. Ami azoknak az ellenvetéseit illeti, akik szerint a szovjet társadalom nem volt tényleges kommuniz­mus – nos, egy feltétellel hajlandó vagyok elfogadni a véle­ményüket, nevezetesen ha a valóságban is, s nem csupán az elképzelések szintjén, felépítik ezt a „valódi kommuniz­must".

Nem fogadom el azt a marxista tanítást, miszerint a kom­munizmusnak alsó és felső foka létezne, ahol is az utóbbi képezné a „kiteljesedett kommunizmust". Tudományos szem­pontból ez a tanítás meglehetősen sántít. Aminek a sztálini és különösen a brezsnyevi időszakban tanúi voltunk, valójá­ban tényleges és kiteljesedett kommunizmus volt. És az ob­jektív társadalmi törvények értelmében egyszerűen lehetetlen, hogy létezzen a természetben valamilyen másfajta is. Mutat­kozhat a különböző országokban ilyen vagy olyan vonatko­zásban jobbnak vagy rosszabbnak, de ami a lényegét illeti, a kommunizmus nem lehet másmilyen.

Elutasítom azt a széles körben elterjedt véleményt, misze­rint a kommunizmus Oroszországban idegen volt az itteni tör­ténelem szellemétől és az orosz néptől, hogy pusztán egy maroknyi ideológus kényszerítette rá a jóhiszemű és jámbor lakosságra erőszak és megtévesztés útján, a tömegek tény­leges akarata, vágyai és érdekei ellenére. A kommunizmus ugyanis nem pusztán politikai rezsim, hanem számottevő em­bertömegek társadalmi szerveződése. Oroszországban nem a marxista terv szerint alakult ki – ilyen terv egyáltalán nem létezett -, hanem a nagy embertömegek egységes társadalmi renddé szerveződésének objektív törvényszerűségei alapján, mégpedig egyszerűen a puszta megélhetésért folytatott harc kereteiben. Embermilliók történelmi cselekvésének eredmé­nye volt a kommunizmus, olyanoké, akiknek vagy egyáltalán nem is volt fogalmuk a marxizmus mibenlétéről, vagy csak merőben zavaros képzeteik voltak róla, és a maguk feje sze­rint értelmezték.

Ami végeredményben létrejött, az csak bizonyos vonásai­ban emlékeztet a marxista eszmékre. Semmiképpen sem vo­nom kétségbe, hogy a marxista eszmék szerepet játszanak az embereknek a kommunista társadalomért folytatott harcá­ban. De a történelmi mozgalmakat lelkesítő eszmék ritkán es­nek egybe ténylegesen ezeknek a mozgalmaknak a lényegé­vel. Hiszen az oroszországi társadalom jelenlegi reformátorait is olyan eszmék lelkesítik, amelyeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit ténylegesen tesznek. Hervadhatatlanul érvénye­sül az ősi bölcsesség igazsága: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A kommunizmus Oroszországban nem a semmiből állt elő. Voltak történelmi előzményei, gyökerei. A kommunizmus gyö­kerei (előfeltételei, csírái, elemei) ugyanis a legkülönbözőbb társadalmakban léteznek. Léteztek a forradalom előtti Orosz­országban is. Megvannak a nyugati országokban is. Nélkülük egyáltalában nem létezhet semmiféle elegendően kiterjedt és fejlett társadalom. Úgyhogy a marxistáknak az az állítása, mi­szerint a kommunista társadalmi viszonyok nem érlelődnek a nem-kommunista társadalmakban, egyszerűen ellentmond a tényeknek. A kommunizmus gyökerei (csírái, elemei) nem egyebek, mint azok a társadalmi megnyilvánulások, amelyeket a közösségiség jelenségeinek neveztem el. Mindig előállnak, ha nagyszámú ember nemzedékeinek sora egész- élete folya­mán együtt, egy egységes egész keretében kényszerül élni. Olyan jelenségek tartoznak ide, mint például a csoportosulás, a vezető és vezetett viszonyának kialakulása, az állami intéz­mények, szakszervezetek, pártok, a rendőrség, a hadsereg, a titkosszolgálatok stb. Adott körülmények között ezek a kö­zösségi jelenségek dominánssá és mindent átfogóvá válhat­nak a társadalomban, és létrehozhatják a társadalmi beren­dezkedés sajátosan kommunista típusát, ahogyan ez Orosz­országban történt 1917 után.

A kommunista társadalom nem kevésbé természetes szo­ciális képződmény, mint bármely más társadalom, a nyugatit is ideértve. Megvan a maga specifikus társadalmi szerkezete, és működésében sajátlagos objektív törvényszerűségek érvé­nyesülnek. Ez a szerkezet és ezek a törvényszerűségek azon­ban abszolúte eltérnek azoktól az interpretációktól, ahogyan a szovjet és még inkább a nyugati ideológia ábrázolta őket. Ezeknek az ideológiáknak – még ha a társadalomtudomány rangjára tartottak is igényt – valójában semmi közük nem volt a tudományossághoz.

A nyugati ideológiában és propagandában – s nyomában az 1985 utáni Oroszország nyugatbarát propagandájában is – az orosz történelem kommunista (szovjet) periódusát sötét szakadéknak tekintik. Oroszországot még „a Gonosz birodal­mának" is kikiáltották. Megítélésem szerint ez nem egyszerű­en félreértés, hanem a valóság szándékos és az emberiség történelmében példa nélkül álló meghamisítása. A kommunista társadalomnak éppúgy, mint bármelyiknek, megvannak a ma­ga hiányosságai – ideális társadalom egyáltalán nem létezik. De vannak pozitívumai is. Megjegyzem, annak idején Nyuga­ton éppen a kommunizmus előnyös oldalának vonzó példá­jától rettentek meg a leginkább. A volt kommunista országok polgárainak nem kis hányada máris nosztalgiával emlegeti, mit is vesztett a kommunizmus felszámolásával. És az orosz történelem szovjet időszaka egyáltalán nem szakadék volt, hanem – éppen ellenkezőleg – nagyon is jelentős periódus. Egyszerűen cinikusnak vagy ostobának kell lenni ahhoz, hogy valaki tagadja mindazt, amit ebben az időszakban éppen a kommunizmusnak köszönhetően értek el és hoztak létre. Utó­dainkat, akik igazságosabban fogják megítélni a mi korunkat, lenyűgözi majd, hogy milyen nagy teljesítményeket hozott, méghozzá a legnehezebb történelmi körülmények között.

A kommunizmus elemzése és leírása során jól meg kell Kü­lönböztetni azt, ami belső törvényszerűségeiből fakad, attól, amit létrejöttének és önreprodukciójának konkrét körülményei tesznek érthetővé, nem is beszélve azokról a kényszerekről, amelyek a rendszernek a környező világban való fennmara­dásáért folyó harc velejárói. A kommunizmus Oroszországban a monarchikus rendszer összeomlásának körülményei között keletkezett, miközben az első világháború folyományaként az országot a teljes megsemmisülés perspektívája fenyegette. Azután következett a polgárháború és az intervenció. A forra­dalom előtti rend visszaállásának réme, meg a külső támadá­sé. Nyomorgó és tudatlan lakosság oszlott meg óriási terüle­ten. Mintegy száz különböző nemzetiség és népcsoport; feu­dális, sőt törzsi társadalmi viszonyok között. Felkészülés a háborúra a hitleri Németországgal, és maga a háború, amely hallatlan áldozatokat követelt a Szovjetuniótól. Lélegzetvétel­nyi szünet után felkészülés az újabb háborúra és a „hideghá­borúra". Ha az ország belső viszonyait és a szovjet vezetés politikáját kiragadjuk ebből a történelmi kontextusból, akkor persze mindez ostobaságok és bűnök sorozatának tűnik. De ez alapjában mégsem volt ostobaság és bűn, még ha légió volt is a száma az ostobaságoknak, nem is beszélve a való­ságos bűnökről. Egy tragikus és soha nem látott nehézségek­kel terhelt történelmi útról volt itt szó. Ha az országban más társadalmi rendszer uralkodik, darabokra hullt volna, és az utolsó szögig kifosztják. Mindenekelőtt az új társadalmi rend-szernek, a kommunizmusnak köszönhető, hogy az ország egyáltalán fennmaradt. És nem írható a kommunizmus rová­sára a szovjet valóság minden defektusa. Egy sor ilyen jelen­ség a mostoha történelem következménye.

A kommunizmus válsága

A szovjet ideológia, miközben fennen hirdette, hogy a kapita­lizmusban a rendszeres válság elkerülhetetlen, a kommunista társadalmat válságmentesnek tekintette. Ebben a meggyőző­désben még a kommunizmus bírálói is osztoztak. Egyetlen olyan elemzést sem ismerünk, amely végeredményben prog­nosztizálta volna a kommunizmus válságát, vagy akár csak megengedte volna ezt a lehetőséget. Volt ugyan egy nagy halom „jóslat", amely a kommunizmus végét várta a Szovjet­unióban és más országokban, de ezeknek semmi közük sem volt magának a válságnak az előrejelzéséhez. A krízis mind a politikusok, mind az elemzők, mind a lakosság tömegei szá­mára váratlanul következett be. Mint tényleges válságot csak akkor kezdték felismerni, amikor már széleskörűen kibontako­zott, de még ekkor sem adekvát módon tudatosították.

Noha a válság már a brezsnyevi években megérett, még Gorbacsovnak sem volt róla fogalma. Mániákus reformjait ab­ban a felhőtlen meggyőződésben kezdeményezte, hogy a szovjet társadalom engedelmesen aláveti magát akaratának és felszólításainak. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, mindenkinél inkább éppen ő járult hozzá a válság kibontako­zásához.

A válság váratlan bekövetkezésének sok oka volt, ezek kö­zé tartozott a kommunista társadalom tudományos elméleté­nek hiánya. Felesleges részleteznem, miféle közkeletű tan uralkodott a kommunizmusról a szovjet ideológiában. Ezt a doktrínát megvetés övezte, egyébként teljes joggal. A valós feltárás szerepét a kritikai, leleplező jellegű irodalom és pub­licisztika igyekezett magára vállalni, de ez sem lépte túl az ideologikus gondolkodás korlátait. A kritikusság tényét össze­tévesztették az igazság felmutatásával. Minél inkább befeke­títettek mindent, ami szovjet, annál valósághűbbnek tűnt a kri­tika, vagy annál inkább ilyennek láttatták.

Nyugaton sem volt jobb a helyzet. Jóllehet a nyugati szer­zők fogalmazványai formálisan tudományosabbnak mutatkoztak, a lényeget tekintve még messzebb álltak az igazságtól, mint a szovjetekéi. Míg a szovjet ideológia azt igyekezett el­kerülni, hogy lelepleződjenek a kommunizmus defektusainak törvényszerűségei, addig a nyugati ideológia a kommunizmus érdemeit vonakodott elismerni. Kétféle hamis kép rajzolódott ki tehát a kommunizmusról: egyfelől egy apologetikus, más­felől egy kritikai indíttatású. Például a szovjet ideológia azt hangoztatta, hogy a szovjet társadalom a marxi-lenini „tudo­mányos kommunizmus" zseniális elgondolásainak megfelelő­en épül fel; miközben a nyugati variáns állítása szerint a szov­jet társadalom alapját az ostoba Marx és a vérszomjas Lenin zagyva utópiája képezi. A szovjet ideológia deklarációja sze­rint a kommunisztikus társadalmi viszonyok csak a forradalom után kezdtek kiépülni. A nyugati ideológia ugyanezt úgy in­terpretálta, hogy ezeket a viszonyokat a forradalom után kény­szerítették rá a szovjet lakosság tömegeire, erőszakos és csa­lárd eszközökkel. Ez a párhuzamosság a szovjet társadalom és egyáltalában a kommunizmus felfogásának minden igazán lényeges pontján kimutatható. A tudományosság kritériumai felől tekintve a szovjet és a nyugati ideológia állításai egyívásúak. Hasonló a tudatbefolyásoló erejük is. Ha például a kom­munista rendnek a Szovjetunióban nincsenek összemberi gyökerei és előzményei az ország korábbi történelmében, ha először az elméletben gondolták ki, s csak azután erőltették rá valahogy a népre, akkor kívánság szerint ugyanúgy meg is változtatható, vagy egyszerűen megszüntethető a törvény­hozás útján vagy a hatóságok rendelkezéseivel. Pontosan ez az ideológiai idiotizmus munkált a leendő reformerek tudat­alattijában vagy tudatában is. A peresztrojka kalandjába bo­csátkozó reformerek és ideológiai kiszolgálóik teljes mérték­ben figyelmen kívül hagyták nemcsak a Nyugat, hanem a saját tulajdon társadalmuk realitásait is. Amikor pedig elhatárolód­tak korábbi ideológiájuktól, ez nem jelentette automatikusan, hogy áttértek a valóság tudományos elemzésére, hanem in­kább csak az ellenkezőjére fordították ideologikusan terhelt gondolkodásmódjuk irányát, amennyiben egyszerűen átpártol­tak a nyugati ideológia pozícióihoz.

Amikor már képtelenség volt nem észrevenni a válság ki­alakulását, torz formában kezdték felfogni, nevezetesen mint valamiféle megújulást, a társadalom gyógyulási folyamatát, „átépülést" (peresztrojkát), ahogyan nevezték. A szovjet veze­tés és szellemi szolgálattevői körében egyetlenegy ember sem akadt, aki a reformmániát éppen a válság tüneteként ér­telmezte volna. A válság lényegének és valódi okainak tisz­tázása helyett mindenki a növekvő nehézségek felelőseit kezdte kutatni, és bűnbakok után vizslatott. És azokban találta meg, akikre nyugati mesterei mutogattak: Sztálinban, Brezsnyevben, a konzervatívokban, a bürokratákban, az állambiz­tonsági szervekben, a pártapparátusban és, persze, az ideoló­giában.

A válság közönséges jelenség bármely társadalomban. Az antik, a feudális és a kapitalista társadalmak is megértek vál­ságokat. A nyugati országok jelen állapotát is sok szakember válságfolyamatnak tartja. Ha válság van, az még nem jelenti a társadalom teljes csődjét. A válság: eltérés a társadalom bizonyos normáitól. De még csak nem is minden ilyen eltérés tekinthető válságnak. A normális létmód megrendülhet termé­szeti katasztrófa, tömeges járvány vagy külső támadás követ­kezményeképpen is. 1941-42-ben a Szovjetunió a pusztulás küszöbén állt, de ez nem a kommunizmus mint társadalmi rend válsága volt. Ellenkezőleg, a kommunizmus ezekben a nehéz években bizonyította be életrevalóságát. A válság ugyanis valójában olyan abnormális állapot, amely az adott rendszer éppenséggel normális, sőt, sikeres élettevékenysé­gének körülményei között, e társadalom belső törvényszerű­ségei működésének következményeképpen áll elő.

Minden társadalmi formációra különös, sajátos típusú vál­ság jellemző. A kapitalista társadalomban úgynevezett gazda­sági válságok lépnek fel, amelyek túltermelésben, tőkefelesleg felhalmozódásában és ennek befektetési nehézségeiben nyil­vánulnak meg. A kommunizmus válsága szembetűnő módon különbözik ettől. Az utóbbinak lényege ugyanis, röviden szól­va, a társadalmi szervezet egészének dezorganizációja, amely végül is a teljes hatalmi és irányítási rendszer ellehe­tetlenülésében kulminál. Ez a krízis áthatja a társadalom min­den ízét és szféráját, ideértve az ideológiát, a gazdaságot, a kultúrát, a közhangulatot, a lakosság morális állapotát. De a magva mégiscsak a hatalmi-irányítási rendszer válsága.

Ha a válság okait keressük, legalábbis a következő ténye­zőket érdemes megkülönböztetnünk: 1) a válság potenciális kialakulásának mechanizmusa, 2) azok a körülmények, ame­lyek között a válság lehetőségből realitássá válik, 3) a válság kitörésének közvetlen indítéka.

A válság potenciális kialakulásának mechanizmusát ponto­san ugyanazok a tényezők működtetik, mint a társadalom nor­mális létfenntartó tevékenységét. Szervesen hozzátartoznak a kommunista társadalmi berendezkedéshez. Szakadatlan mű­ködésükkel maguk hozzák létre a társadalom normáitól való eltérés tendenciáját. Miután fokozatosan felhalmozódtak és összegeződtek, ezek az eltérések kialakítják a válság előfeltéte­leit. Ezért ha konkrétan kívánjuk leírni a válság mechanizmu­sát, akkor mindenekelőtt a társadalom normális („egészséges", ideális) állapotát kell elemezni, de úgy, hogy e leírás minden pontjában rámutatunk, miben áll a normától való eltérés, és mi okozza ezt, tehát fel kell tárni magának a normasértésnek a törvényszerű voltát. Például a tervgazdálkodás elkerülhetetle­nül teremti meg a káosz és a tervezetlenség elemeit, ugyanis ezek nélkül egyszerűen lehetetlenné válna a tervek teljesíté­se. A hatalmi-irányítási rendszert éppen monolit jellege ítéli ar­ra, hogy ellenségeskedő, gyakran maffia-módszerektől sem visszariadó csoportosulásokra essék szét. A gazdaság, a kul­túra és a társadalom egy sor más vonatkozású fejlődése sza­kadékot hoz létre a vezetés igényei és kielégítésük lehetőségei között. A totális ideológiai megdolgozás ideológiai cinizmushoz és az ellenséges ideológia hatásával szembeni védekező ké­pesség meggyengüléséhez vezet. A társadalom újra és újra arra kényszerül, hogy tevékenyen korlátozza ezeknek a nor­masértéseknek a mértékét, hogy elviselhető határok közé szo­rítsa őket. De ez rendszerint csak részben és csak ideig-óráig sikerül. Ami a válság körülményeit illeti, ezek külsődleges té­nyezőknek tekinthetők a kommunizmus mint olyan lényege szempontjából. Hozzájárulnak a válság érlelődéséhez és be­következéséhez, de önmagukban nem okai annak. A válság éppúgy kitörhetett volna más, esetleg éppen ellentétes körül­mények között is, másfelől ugyanezen körülmények fennállása ellenére akár el is maradhatott volna.

A válság körülményei nem feltétlenül kedvezőtlenek vagy jelentenek kudarcokat a társadalom számára. Lehet, hogy ép­pen sikerek és pozitív jelenségek. A szóban forgó válság kö­rülményei között például ki kell emelni, hogy a sztálini perió­dushoz képest a háborút követő években, és különösen a brezsnyevi érában, az országban hatalmas fellendülés ment végbe. Ez egyáltalán nem a „sötét szakadék" és a „pangás" időszaka volt. A válság körülményei között kell számon tarta­nunk a demográfiai robbanást is. A lakosság több mint száz­millió fővel gyarapodott. Pusztán ez a tehertétel – bármely nyu­gati országot önmagában is válságba sodort volna. A népes­ség felduzzadását egyszersmind nem-termelő hányadának növekedése kísérte, nem is beszélve az anyagi javak iránti igény még ennél is nagyobb fokozódásáról.

A legfontosabb szerepet a válság megérésében az a tény játszotta, hogy az emberiség ezúttal elkerülte a soros világ­háborút. A szokatlanul meghosszabbodott békés időszak le­hetővé tette a kommunista társadalmi rend belső törvénysze­rűségei számára, hogy megállíthatatlanul kifejtsék lehetséges hatásaikat. Ám ez az elnyúló békeperiódus távolról sem az általános szeretet és barátság Időszaka volt. Egy olyan hideg­háborút is magában foglalt, amely hatóereje és kiélezettsége tekintetében felveszi a versenyt a „meleg" háborúkkal. A Szov­jetunió erején felüli pénzügyi ráfordításokra kényszerült, és a környező világhoz való olyan viszonyulásmódokra, amelyek kimerítették erejét, és meghozták neki „a Gonosz birodalma" reputációját. A Szovjetunió behatolása a nyugati szférába két­élű fegyvernek bizonyult: mértéktelenül felerősítette a nyugati befolyást a Szovjetunióban és a tömbjéhez tartozó országok­ban. A Nyugat elidegeníthetetlen részévé vált az ország belső életének, és ez óriási mértékben hozzájárult a szovjet rend­szer mint kommunista társadalom védekező mechanizmusai­nak meggyengüléséhez.

Meg kell különböztetnünk, továbbá, azt az időszakot, amely­ben a válság még csak lehetőségként van jelen – és ideig-óráig rejtve marad, még ha az évek során fokozatosan erő­södik is -, attól a pillanattól, amelyben ez a lehetőség való­sággá válik. Az utóbbi ugyanis robbanásszerűen következik be, a válság felhalmozódási periódusával ellentétben: egy csapásra. Azok a tényezők, amelyek a krízis eme kirobbaná­sához vezetnek, képezik a válság kitörésének közvetlen indí­tékát. A brezsnyevi évek során felhalmozódtak a válság elő­feltételei, mondhatnánk, érett a válság lehetősége. De való­sággá csak Gorbacsov hatalomra kerülésével, a „peresztroj­ka" megindulásakor vált. Gorbacsov a maga politikájával „ki­biztosította" a válság bombáját, és az fel is robbant. Még az is lehet, hogy a gorbacsovisták őszintén törekedtek az ország helyzetének javítására, de e szándékuk olyan intézkedések­ben nyilvánult meg, amelyek csak felgyorsították és elmélyí­tették a válságot. A hatalom elvesztette az események feletti ellenőrzést, sőt a folyamat marionettfigurájává vált, olyan lé­pésekre kényszerülve, amelyeket korábban egyáltalán nem tervezett megtenni.

Nem arról volt szó ugyanis, hogy a társadalomban válság­jelenségek mutatkoznak, amelyek rákényszerítik a hatalmat, hogy valamiféle reformpolitikával álljon elő. Éppen ellenkező­leg: ez a hatalom fogott bele egy sajátos politikába, méghozzá olyan elképzelések foglyaként, amelyeknek semmi közük nem volt a fenyegető válság elhárításának motivációjához (ez va­lójában eszükbe sem jutott), miközben meg volt róla győződ­ve, hogy a társadalom továbbra is az ellenőrzése alatt áll, és követi útmutatásait. De elszámította magát. A krízisre hango­lódott társadalom váratlan és a hatalom számára nem kívá­natos módon reagált erre a politikára. A legfelsőbb hatalom kétbalkezes és felelőtlen reformjaival végül is kiengedte a pa­lackból a szellemet. És hogy jó képet vágjon a rossz játékhoz, a társadalom tudatos megreformálójának szerepében kezdett tetszelegni, holott már csak bábja volt az irányíthatatlan fo­lyamatnak.

A történelmi folyamat lényege és formája

A nagyszabású történelmi folyamatoknál ritkán fordul elő, hogy lényegük az adekvát formában, a résztvevők és megfigyelők számára átláthatóan jelenjék meg. Rendszerint rejtve marad ez a lényeg, belevész a heterogén jelenségek tumultusába, és torz formában tudatosul. Ráadásul ilyenkor a politika, az ideológia és a propaganda is elkeseredett erőfeszítéseket tesz, hogy el­leplezze a folyamatok lényegét, és a történetekről hamis képzeteket verjen bele az emberek fejébe. A mi korunkban pedig, amikor a tömegkommunikáció fejlődése és befolyása, ponto­sabban a tömegek manipulációjának eszközrendszere kolosszális méreteket öltött, a közösség idealisztikus-propagandisztikus megdolgozása általában is döntő hatóerővé vált a történel­mi események menetében és tudatosulási módja tekintetében.

Ez teljes egészében vonatkozik annak megértésére is, hogy mit is jelentett az 1956-os hruscsovi „fordulat", az ország desztalinizációja és átmenete a brezsnyevizmushoz.

Nemegyszer rámutattam már, hogy a brezsnyevi periódus­nak az az értékelése, miszerint a sztálinizmus meghosszab­bítása lett volna, alapvetően hibás, mi több: a szovjetellenes és antikommunista propaganda tudatos ideológiai hazugsága. A brezsnyevizmus nem folytatása volt a sztálinizmusnak, hanem éppen az adott körülmények közötti egyetlen le­hetséges alternatívája. Az ország desztalinizációja átmenetet jelentett a sztálini voluntarizmustól, a párt- és állami apparátus felett álló szuperhatalom rendszerétől, az irányítás vezérelvű megszervezettségétől az alkalmazkodó jellegű" rezsimhez, ahol a főhatalom az apparátus keretein belül maradt, az irá­nyítást pedig maguk a párt- és állami szervek végezték. Hruscsovnak az egyszemélyi diktatúra rendszerének fenntartására irányuló kísérlete kudarcot vallott. A brezsnyevi szisztéma a sztálini típusú „totalitarizmus" ellenlábasaként lépett fel, mint­egy demokratizálva azt. De a konkrét történelmi körülmények elfedték ennek az áttörésnek a lényegét, az ideológia és a propaganda pedig (a Szovjetunióban is, Nyugaton is) mindent megtett, hogy összezavarja az enélkül is bonyolult szituációt.

A gorbacsovi vezetés történelmi színre lépésének első nap­jaitól kezdve számos cikkben és interjúban kifejtettem, és mind a mai napig állítom, hogy a gorbacsovizmus kísérlet volt az áttérésre a demokratikus brezsnyevizmusról a sztálini tí­pusú diktátori berendezkedésre. A gorbacsovizmus eme lé­nyege nyilvánult meg abban a törekvésben, hogy erőszakkal, felülről rákényszerítsenek az országra egy olyan életformát és fejlődési irányt, amelyet a felső vezetés akar, és létrehozzák a pártapparátuson kívüli és felette álló főhatalom rendszerét. Innen a huzakodás a véget nem érő reformokkal, melyek gya­korlatilag szétverték az országot: gazdaságát, államiságát és ideológiáját; innen a különleges felhatalmazások követelése személyesen Gorbacsov számára; innen az elnöki hatalmi rendszer felállítása, amely gyakorlatilag a sztálini vezérelvű diktátori rendszer analógiájára épített.

A gorbacsovizmus lényegét homály fedte. A propaganda mindent kiforgatott és eltorzított. Noha éppen az úgynevezett konzervatívok léptek fel objektíve a kommunista demokrácia védelmezőiként (bár ezt ők maguk sem fogták fel), a gorbacsovisták a „totalitarizmus" elleni, a „valódi demokráciáért", az országnak a „modern civilizációba" való becsatlakozásáért stb. folytatott harc hőseinek mezét öltötték magukra. Az or­szág megerőszakolására irányuló gorbacsovi tevékenységet továbbá sajátosan befolyásolta az a tényező, amelyet egy szóval „Nyugatnak" nevezhetünk. Ennek a tényezőnek egyre döntőbb szerepe lett abban, ami az országban végbement, a saját képére alakítva a folyamat alakulását és irányát.

A gorbacsovi reformok politikájának eredménye nem a tár­sadalom új, megállapodott elrendeződése lett, hanem éppen a további, minden elképzelhető határon túllépő destabilizáció. A társadalmi mechanizmus mindeddig jól-rosszul, de mégis­csak működött. Alkatrészei valamennyire összhangban funk­cionáltak. A reformisták hőzöngése viszont teljességgel szét­zilálta ezt a mechanizmust. A gorbacsovisták úgy viselkedtek, mint valamiféle technikailag dilettáns kalandorok, akik az el­avult gép elöregedett alkatrészeit szíre-szóra újakra cserélik, anélkül, hogy figyelembe vennék a gépezet, mint egész, mű­ködési elvét. Vagy, más képpel élve, a gorbacsovi vezetés őrült kapitánynak bizonyult, aki vészhelyzetben pusztító zá­tonyra futtatja hajóját.

Ismétlem, ha válságba kerül egy társadalom, az még nem jelenti az összeomlását. Válságok keletkeznek, és így vagy úgy túljutnak rajtuk. A Szovjetunióban kibontakozott válságot is le lehetett volna küzdeni e társadalomnak mint kommunista társadalomnak a saját erejével. A társadalom alapjai tekinte­tében nem volt szükség semmiféle átépítésre. Abszolút fölös­leges volt. De a legfelsőbb vezetés bűnéből kiteljesedett vál­ság csődbe vitte a szovjet társadalmat. S döntő szerepe volt ebben, hogy a Szovjetunió elveszítette a hidegháborút a Nyu­gattal szemben. Az országot elgyengítette a válság. Az ország vezetői pedig, bőrüket és reputációjukat mentendő, a nyugati erők engedelmes bábjaivá és saját országuk érdekeinek áru­lóivá váltak. Megnyitották a szovjet erőd kapuit az ellenség előtt. Aligha találni a történelemben ezzel összehasonlítható fokú árulást.

A hidegháború

A kommunizmus a kezdet kezdetétől antikapitalista jelenség­ként lépett a történelem színpadára. Természetesen nem vált­hatott ki túlzott rokonszenvet a kapitalizmus képviselőiből és apologétáiból. Az 1917-es oroszországi forradalom után pedig a kommunizmus félelemmel átitatott gyűlölete a nyugati élet elidegeníthetetlen részévé vált. A Szovjetunió ragályos példá­vá lett a világ egy sor népe számára. Magukban a nyugati országokban is fenyegetően erőre kapott a kommunista moz­galom. Ennek reakciójaként állt elő a nemzetiszocializmus Né­metországban és a fasizmus Olaszországban és Spanyolor­szágban, egy időre eltorlaszolva az utat a kommunizmus be­vezetésének réme előtt.

A Nyugat első támadása az oroszországi kommunizmus ellen már 1918-20-ban megtörtént, de kudarcot vallott. A nyu­gati államok vezetőinek a második világháborúban sikerült a Szovjetunió ellen fordítani Németország agresszióját. De a kí­sérlet, hogy Németország segítségével katonailag szétverjék, ismét sikertelennek bizonyult. A Németország felett aratott győzelem eredményeképpen a Szovjetunió rákényszerítette rendszerét Kelet-Európa országaira, és óriási mértékben kitá­gította befolyását a világban. Nyugat-Európában megerősöd­tek a kommunista pártok. A Szovjetunió a maga hatalmas és egyre növekvő hadipotenciáljával egyre inkább a földkerek­ség második nagyhatalmává nőtte ki magát. A világkommu­nizmus fenyegetése egyre valószerűbbé vált.

Ám tévedés lenne kizárólag a társadalmi rendszerek szem­benállására korlátozni a Nyugat és a kommunista világ egy­máshoz való viszonyát. Az 1917-es forradalom előtti Orosz­ország jó ideje gyarmatosítható régió számba ment a nyugati országok számára. A forradalom azt is jelentette, hogy a Nyu­gat elvesztette ezt a területet. Még Hitler számára sem annyira öncél volt a kommunizmus („bolsevizmus") elleni harc, mint inkább ürügy az „élettér" bekebelezésére és az ott élők újfajta rabszolgává tételére. A Szovjetunió Németország feletti győzelme és hatókörének kitágulása a világban igen nagy mértékben korlátozta a Nyugat lehetőségeit a földkerekség gyarmatosítására. Távlatilag pedig a Nyugatot végeredmény­ben az fenyegette, hogy visszaszorítják nemzeti határai közé, ami egyenértékű lett volna hanyatlásának, sőt történelmi bu­kásának perspektívájával.

Ebben a helyzetben a támadásban lévő kommunizmus el­leni sajátos háború, a „hidegháború" gondolata végképp ma­gától értetődő volt. A „hidegháború" kifejezést általában annak a konfliktusnak a megnevezésére használják, amely a kom­munista és a nyugati világ, közelebbről pedig a Szovjetunió és az USA között alakult ki, méghozzá rögtön a második vi­lágháború befejezése után. „Hidegnek" azért nevezték, mert a szemben álló felek közötti viszonyba nem vonták bele köz­vetlenül és teljes ütőerejükkel a katonai erőket. A Nyugat po­litikai és ideológiai vezetőinek egybehangzó elismerése sze­rint a modern fegyverekkel végrehajtott „meleg" háború esz­telenség lenne, mert mindkét harcoló fél pusztulásával járna, és, egyáltalán, lakhatatlanná tenné a Földet. Ráadásul arra a meggyőződésre jutottak, hogy a kommunista rezsimeket kép­telenség katonai úton megsemmisíteni. így hát a „meleg" há­borúk „kis", helyi háborúkra ós más országok háborúiban való részvételre korlátozódtak.

A gyakorlatban a hidegháború messze túllépett azon, hogy pusztán az USA és a Szovjetunió háború utáni konfliktusát jelentse. Folytatását képezte annak a szovjetellenes politiká­nak, amelyet a Nyugat vezetői a két világháború között, meg a Németország és szövetségesei által a Szovjetunió ellen ví­vott háború idején, 1941 és 45 között folytattak. Hatókörét tekintve átfogta az egész világot és az emberi élet minden szféráját: a gazdaságot, a politikát, a diplomáciát, az ideoló­giát, a propagandát, a kultúrát, a sportot, az idegenforgalmat. Felhasználták az emberek befolyásolásának minden eszkö­zét: a rádiót, a televíziót, a titkosszolgálatokat, a kongresszu­sokat, vitákat, a kulturális cseréket, a megvesztegetéseket, a nyilvánosságot. Kihasználtak mindent, amit lehetett, az ellen­fél sebezhető pontjait, bármely emberi gyengeséget – a nem­zetiségi viszályokat, a vallási előítéleteket, a kíváncsiságot, a hiúságot, a kapzsiságot, az irigységet, a kritikus beállítottsá­got, a félelmet, a kalandvágyat, az önzést, a szerelmet stb. stb. Egyszóval talán ez volt az első új típusú globális és totális háború az emberiség történetében.

A hidegháború nem korlátozódott az Európába való szovjet behatolás megfékezésére. Olyan harccá vált, amely az egész világon útját kívánta állni a kommunizmus elterjedésének. Cél­ja végső soron a Szovjetuniónak és a kommunista országok egész tömbjének teljes szétzúzása volt. Magától értetődik, hogy mindez ideológiai frazeológiába csomagolva: a cél a né­pek felszabadítása a kommunizmus járma alól, segítésük a nyugati (elsősorban amerikai) értékek elsajátításában, harc a népek közötti békéért és barátságért, a demokratikus szabad­ságjogokért és az emberi jogokért.

A hidegháború különös jellegű háború volt, az emberiség történetének első „békés" háborúja. Noha az ellenfelek olyan fegyverzettel rendelkeztek, amihez mérhetőt korábban egyet­len hadsereg sem mondhatott magáénak, nem vetették be közvetlenül egymás ellen. A közkeletű magyarázat szerint ezt a tény az teszi érthetővé, hogy a modern fegyverzetek alkal­mazása mindkét fél pusztulásával járna, és világkatasztrófát idézne elő. De hát ugyan mikor fordult elő, hogy az életha­lálharcban a következményektől való aggodalom visszatartot­ta volna az ellenfeleket? Annak idején az amerikaiak sem ha­boztak két atombombát is ledobni Japánra. Persze azért lé­tezett a következményektől való félelem, sőt tudatosan is szí­tották. Ez is részét képezte a hidegháborúnak. A fegyverke­zési hajsza és a „meleg" háborúval fenyegető politika a Nyu­gat részéről az ellenfél kimerítésére irányuló hadviselés volt. A Szovjetunió és szövetségesei erejüket meghaladó kiadások­ra kényszerültek.

A hidegháború leglényegesebb fegyverei az ideológiai, pro­pagandisztikus és lélektani eszközök voltak. A Nyugat kolosszális méretű anyagi és személyi kapacitást fordított a Szov­jetunió és szatellitállamai lakosságának ideológiai és pszicho­lógiai meggyúrására, mégpedig távolról sem jó szándékkal, sokkal inkább azért, hogy elkábítsa, demoralizálja az embe­reket, kiváltsa és felgerjessze bennük a legalantasabb indu­latokat és hajlamokat.

A hidegháború szervezői és végrehajtói azt tekintették fel­adatuknak, hogy eszmeileg, erkölcsileg és politikailag atomi­zálják a szovjet társadalmat. Szétzilálják a szociális és politi­kai struktúrákat. Megtörjék az ellenállóképességet, megrendít­sék az ellenfél lakosságtömegeinek eszmei és pszichikus im­munitását. Eszközük a dömpingerejű propaganda volt, amellyel az emberek figyelmét a valóságos szociális problé­mákról olyan szférák felé terelték, mint a szex, a filmcsillagok és gengszterek magánélete, a bűnözés, a deviáns élvezetek világa. Felkeltették és szították a nacionalista és vallási buz­galmakat, hamis mítoszokat és fétiseket kreáltak és gyöke­reztettek meg a lelkekben.

Ebbe a tevékenységbe több tíz- (ha nem száz-) ezernyi szakembert és önkéntest vontak bele, köztük titkosszolgálati ügynököket, egyetemi professzorokat, újságírókat, turistákat. A munkában felhasználták a múlt tapasztalatait, elsősorban a goebbelsi propagandagépezet modelljét, nemkülönben a mo­dern pszichológia és orvostudomány tanításait, leginkább a pszichoanalízisét. Egy nyugati szociológus megállapítását adaptálva azt mondhatnánk, hogy a hidegháborút nem a ka­pitalizmus nyerte meg, hanem az emberek megdolgozá­sára kifejlesztett legkorszerűbb eszközök, melyeket a ka­pitalizmus oldalán vetettek be.

A hidegháború tanulságai leromboltak egy egész sor több évszázados előítéletet. Ilyen volt például, hogy a népet nem lehet félrevezetni. A hidegháború egyértelműen bebizonyította, hogy az emberek befolyásolásának és a tömegek manipulá­lásának korszerű eszközeivel a népet még könnyebb is be­csapni, mint az egyes embert, méghozzá huzamosan, tetszés szerinti ideig, amíg csak fennáll ez az érdek, és rendelkezésre állnak ezek az eszközök.

Miután negyven évig képes volt következetesen és ko­losszális ráfordításoktól sem visszariadva kihasználni ezeket az ideológiai-pszichikai és gazdasági eszközöket, a Nyugat (és elsősorban az USA) gyakorlatilag teljességgel demorali­zálta a szovjet társadalmat, mégpedig mindenekelőtt annak vezető és privilegizált rétegeit, nemkülönben ideológiai elitjét és értelmiségét. Az eredmény: a világ második szuperhatalma döbbenetesen rövid idő alatt kapitulált.

Közkeletű az a felfogás, miszerint a Szovjetuniónak és sza­tellitállamainak veresége a hidegháborúban bebizonyította a kommunista társadalmi rend csődjét és a kapitalista rendszer fölényét. A magam részéről ezt a vélemény tévesnek tartom. A kommunista államok vereségét a legkülönbözőbb okok bo­nyolult komplexuma váltotta ki, köztük természetesen a kom­munista mechanizmus elégtelenségei is. Mindazonáltal ez még mindig nem bizonyítéka annak, hogy a társadalmi beren­dezkedés kommunista típusa életképtelen és tarthatatlan. Ugyanígy, a kapitalista Nyugat győzelmét is igen sok körül­mény szövevényes összhatása alapozta meg, köztük a kapi­talizmus előnyös vonásai is. De ez még nem bizonyítja a ka­pitalista rendszer fölényét.

A Nyugat kihasználta a Szovjetunió gyengeségeit, köztük a kommunizmus defektusait is. Kihasználta saját pozitív adott­ságait is, köztük a kapitalizmus teljesítményeit. De a Nyugat győzelme a Szovjetunió felett nem a kapitalizmus diadalát je­lentette a kommunizmus felett. A hidegháború meghatározott népek és országok közötti háború volt, nem elvont társadalmi rendszerek közötti. Elvégre ellenkező jellegű példákat is fel lehet hozni, amelyeket éppúgy bizonyítéknak tekinthetünk a kommunizmus fölényére a kapitalizmussal szemben. Itt van például a Szovjetunió villámgyors iparosítása, az ipar újjászer­vezése a Németországgal vívott háború közepette és Német­ország legyőzése ebben a háborúban, vagy akár a kommu­nista Kína helyzete a kapitalista Indiáéhoz képest. De önma­gukban ezek a példák sem bizonyítanak semmit.

A ténylegesen létező kommunista társadalom túlságosan rö­vid ideig – s ráadásul végképp kedvezőtlen körülmények kö­zött – létezett ahhoz, hogy kategorikus következtetésekre le­hessen jutni életképtelenségére nézve. A hidegháború távolról sem felel meg egy laboratóriumi kísérlet követelményeinek. Ahhoz, hogy levonhassuk a konklúziót, miszerint itt a kapita­lizmus győzte le a kommunizmust, az kellene, hogy az ellen­felek minden egyéb téren egyenlőek legyenek, kivéve társa­dalmi berendezkedésüket. Itt ez szóba sem jöhet. Egyszerűen az történt, hogy a Nyugat felülmúlta a Szovjetuniót azokban a vonatkozásokban, amelyek döntő szerepet játszottak a hi­degháborúban.

Az események további menete világossá tette, hogy a hi­degháborús folyamat olyatén felfogása, mintha itt két társa­dalmi rendszer harcáról lett volna szó, felületes és végső so­ron hibás. Nem szabad összekeverni a történelmi folyamat lényegét a formájával. A lényeget tekintve itt a Nyugat túl­élési harcáról volt szó, közelebbről pedig a globális fölény megszerzésére irányuló törekvéséről, lévén ez utóbbi a túlélés feltétele. A kommunista rendszer más országokban éppen ar­ra szolgált, hogy megvédje őket a Nyugat ezen aspirációjával szemben. A kommunista országok maguk is támadásba len­dültek, de a történelmi kezdeményezés nem tőlük származott, hanem a Nyugattól, amelynek törekvése ott rejtőzött a törté­nelmi folyamat mélyén, időnként tudatosan is leplezett módon. A történelmi kezdeményezés nem párt- vagy kormányprog­ram. Ritkán tudatosul adekvát formában. A kommunizmus azért vált a Nyugat támadási célpontjává, mert a Nyugattal szembeszegülő, sőt részben rátámadó világ kommunista for­mát öltött, ugyanis csak ebben az alakban volt képes ellenáll­ni, sőt időnként felülkerekedni. Éppen ezért összpontosult a figyelem a kommunizmusra. Ezen kívül a kommunizmus elleni harc ebben az időszakban igazolást is nyújtott a Nyugatnak minden manőverre a világ egészén. A kommunista országok veresége a hidegháborúban egyszersmind meg is fosztotta a Nyugatot valódi törekvéseinek eme palástoló jogcímétől.

A nyugatosítás

A Nyugat nem egyéb, mint specifikus társadalmi képződmény, melynek megvan a maga meghatározott szociogeográfiai tere, különös struktúrája, s a nagy emberi közösségek sajátos együttélési törvényszerűségei alapján létezik. Ennek a társa­dalmi kolosszusnak, hogy egzisztálni tudjon, további léttérre van szüksége, létezésének biztosításához elengedhetetlen számára a földkerekség egész maradék szférájának felhasz­nálása. Ez pedig egyre nehezebb lesz. Először is a kommu­nizmus drasztikusan lehatárolta a vadászterületet. Másodsor­ban folyvást új vadászok bukkannak elő, például Japán. Har­madjára, a többi ország is vonakodik elfogadni az alárendelt szerepet, maga is hasznot akar húzni a dologból, „makrancoskodni" kezd. Negyedszer, a korábbi katonai módszerek veszélyessé váltak még a Nyugat számára is. Egyszóval eljött az ideje a politikai stratégiaváltásnak. Úgy gondolom, a Nyu­gat új politikai stratégiájának megnevezésére megfelelő lesz a nyugatosítás (vagy a westernizáció) terminus. Az alábbiak­ban nagy vonalaiban felvázolom, mit is értek ezen.

A nyugatosítás alapjában a Nyugat azon törekvése, hogy a többi országot magához hasonlóvá tegye a társadalmi beren­dezkedés, a gazdaság, a politikai rendszer, az ideológia, a pszichológiai mechanizmusok és a kultúra tekintetében. Ideo­lógiailag ez úgy jelenik meg, mint a Nyugat humánus, önzet­len és felszabadító jellegű küldetése, amely a civilizáció csú­csát jelenti, és összesít magában minden elképzelhető erényt. „Mi szabadok vagyunk, gazdagok és boldogak – sugallja a Nyugat a westernizálandó népeknek -, és benneteket is hoz­zá akarunk segíteni a szabadsághoz, gazdagsághoz és bol­dogsághoz." A nyugatosítás lényegének persze mindehhez az égvilágon semmi köze.

A nyugatosítás valódi célja a többi ország bevonása a Nyugat befolyásolási, hatalmi és kizsákmányolási szférá­jába. Természetesen nem egyenrangú és egyenjogú partne­rekként – ez már csak a tényleges erők egyenlőtlensége miatt is lehetetlen -, hanem olyan szerepben, amelyet a Nyugat lát jónak kiosztani rájuk. Ez a szerep ideig-óráig a nyugatosított országok polgárainak egy részét is kielégítheti. De egészében véve másodrangú és kiszolgáló jellegű. A Nyugatnak megvan az ereje ahhoz, hogy ne engedje meg tőle független nyugati típusú országok létrejöttét, amelyek veszélyeztetnék hatalmát a Föld általa már meghódított részén, illetve perspektivikusan, az egész világon.

Egy meghatározott ország nyugatosítása nem egyszerűen annyit tesz, hogy a Nyugat hatást gyakorol erre az országra, nem pusztán a nyugati életforma egyes elemeinek átvételét jelenti, nem merül ki a Nyugaton kialakult értékek elfogadá­sában, nem korlátozódik a nyugati turistautakra és effélékre. Sokkal mélyebb és fontosabb változást jelent a szóban forgó ország sorsában. Magának az életnek alapvető átstrukturáló­dását jelenti, az ország társadalmi szerveződésének, irányí­tási rendszerének, ideológiájának, az emberek mentalitásának kicserélődését. Ezek a metamorfózisok persze nem öncélként hajtatnak végre, hanem a fent jellemzett célok elérésének esz­közei.

A nyugatosítás nem zárja ki a westernizálódó ország ön­kéntes részvételét ebben a folyamatban, sőt egyenesen ez irányú felajánlkozását. A Nyugatnak éppen az kell, hogy a kiszemelt áldozat maga dugja a fejét a torkába, miközben még hálás is ezért. Erre szolgál a hatékony csábítási mechanizmus és a tömegek ideológiai megszédítésének gépezete. De a nyugatosítás mindenképpen aktív beavatkozást jelent a Nyu­gat részéről, amely magában foglalhatja az erőszakot is. A nyugatosítást felvállaló ország önkéntessége még nem jelenti azt, hogy népességének egésze egyöntetűen elfogadja sorsa ilyen fajta alakulását. Az országon belül harc folyik a polgárok különböző kategóriái között a nyugatosodás mellett, illetve ellen. Van olyan is, hogy a nyugatosítás kudarcot vall, mint például Irán és Vietnam esetében.

A Nyugat egész eddigi civilizatorikus és felszabadító tevé­kenységének egyetlen célja volt, hogy magának szerezze meg a világot és ne engedje át másoknak, hogy a másokéi helyett a saját érdekeihez igazítsa. Környezetét mindig úgy alakította, hogy az ő országai minél kényelmesebben élhes­senek benne. Ha ebben akadályozták, semmilyen eszköztől sem riadt vissza. A nyugati országok történelmi útját erőszak, csalás és megtorlás szegélyezte. Mikor azonban megváltoztak a körülmények a világban, váltania kellett a Nyugatnak is. Má­ra más a stratégiája és taktikája, de a dolog lényege az ma­radt, ami volt.

Manapság a Nyugat a problémák békés megoldását propa­gálja, minthogy a katonai megoldás önmaga számára is ve­szélyes, a békés módszerek pedig egyfajta felsőbb, igazságos bíró reputációját kölcsönzik neki. De van ezeknek a békés megoldásoknak egy sajátossága: kényszerítő jellegűek. A Nyugatnak megvan a maga hatalmas gazdasági, propagan­disztikus és politikai ereje ahhoz, hogy a makacskodókat bé­kés úton is rákényszerítse az ő érdekeit szolgáló viselkedésre. A tapasztalat egyébként azt mutatja, hogy a békés módsze­reket szükség esetén katonaiakkal is ki lehet egészíteni. Úgyhogy bárhogyan kezdődjék is valamely ország nyugatosítási folyamata, elkerülhetetlenül kikényszerített westernizációba torkollik.

Kidolgozták a nyugatosítás taktikáját is. Milyen lépésekről van szó? Először is diszkreditáld a nyugatosítandó ország tár­sadalmi berendezkedésének összes alapvető attribútumát. Destabilizáld az országot. Járulj hozzá a gazdaság, az állam­apparátus és az ideológia válságához. Atomizáld az országot, hogy a nép egymással vetélkedő csoportosulásokra essék szét, támogass minden ellenzékiséget, korrumpáld az értelmiségi elitet és a privilegizált rétegeket. Mindeközben propagáld a nyugati életforma előnyeit. Támassz az emberekben irigysé­get a nyugati bőség iránt. Keltsd fel azt az illúziót, hogy ez a bőség számukra is hamarosan elérhető, mihelyt az ország nyugati mintájú átalakítás útjára lép. Fertőzd meg a társa­dalmat a nyugati életforma devianciáival, úgy állítva be őket, mint az egyén valóságos szabadságának kifejeződését. Csak abban a mértékben nyújts gazdasági segítséget a nyugatosítandó országnak, amennyire ez hozzájárul gazdasága szétzi­lálásához, függővé teszi azt a Nyugattól. Mindez egyszer­smind a Nyugatot az önzetlen megmentő dicsfényével övezi, aki megszabadítja a szóban forgó országot korábbi életformá­jának nyűgeitől.

A langyos háború

A hidegháború befejezésével nem szűnt meg a nyugat harca a Szovjetunió, illetve Oroszország ellen. A harc ezen új sza­kaszát „langyos háborúnak" nevezem. Ezt a háborút szigo­rúan a nyugatosítás által megkövetelt stratégia és taktika sza­bályainak megfelelően vívják. Mindenekelőtt az ideológia szfé­ráját érinti. Szovjet ideológián itt nem a marxizmus-leninizmus értendő, hanem az ország népességének általában vett ideo­lógiai beállítottsága, amelyben az említett marxizmus-leniniz­mus csak egy részt képezett, s ha egyáltalán a legjellegze­tesebbet, akkor is csak formálisan.

A szovjet emberekben az állami ideológia igyekezett ellen­szenves képet kialakítani a Nyugatról. Ebben nem látok sem­mi bűnt vagy erkölcstelenséget, lévén ez a reális történelem­ben normális, megszokott jelenség. Hiszen Nyugaton – noha ott nem létezik egységes állami ideológia – a tömegekben korábban is, most meg azután kettőzött erővel, ugyancsak ideológiailag tendenciózus és hamis elképzeléseket ültettek el a Szovjetunióról és a kommunista társadalomról. A nyugati emberek ideológiai megdolgozása semmivel sem marad el a kommunista országokéitól, sőt, sok tekintetben még felül is múlja azt.

A Szovjetunió lakosainak tömegében mindig is élt a Nyugat bámulata. Az állami ideológia harcolt ez ellen, és, legalábbis formálisan, igyekezett elfojtani. A válság kezdetekor (tehát a „peresztrojka" indulásakor) azonban még a hivatalos ideoló­giában is meghökkentő fordulat következett be a Nyugathoz való viszony tekintetében. Átestek a ló másik oldalára, még­hozzá a hatalmi szervek tudtával, példájára, sőt sugallatára. A Nyugat előtti tisztelgés nem volt többé tiltott dolog. A szovjet embereket hallatlan intenzitással kezdték beoltani a Nyugat pozitív imázsával, nyugatbarát érzelmekkel. A lakosság ilyen szellemű ideológiai meggyúrásában aktív részt vállalt egy nagy csomó köpönyegforgató is – korábban zömmel a nyugatellenesség rendíthetetlen propagátorai -, nevezetesen az ideológiai és agitációs apparátus munkatársai, a szovjet mé­dia, a nyugati szovjet emigráció, a szovjet kultúra Nyugaton népszerűvé vált személyiségei, olyan szovjet polgárok, akik­nek sikerült Nyugatról hiánycikkeket behozniuk, sőt, a legfel­sőbb szovjet vezetés képviselői is. Persze nem maradt tétlen a nyugati propaganda sem. Nemcsak hogy felhagytak az aka­dályozásával, de éppenséggel elő is segítették. Sokan, akik korábban aktív részesei voltak a szovjet- és kommunizmusel­lenes propagandának, most díszvendégekké lettek a Szovjet­unióban. Elkezdték őket publikálni a szovjet sajtóban. Egyre többen hivatkoztak rájuk mint tekintélyekre, hovatovább a leg­felsőbb vezetők körében is. Tanácsokért fordultak hozzájuk: milyen intézkedésekre van szükség, hogy minél előbb felszá­moljanak mindent, ami szovjet, és hasonulhassanak a Nyu­gathoz.

A szovjet hivatalos ideológia tökéletesen képtelennek bizo­nyult arra, hogy megvédje saját társadalmi rendjének pozitív eredményeit és bírálja a Nyugat hiányosságait; felkészületle­nül állt a nyugati ideológia frontális támadása előtt. Az ország­ban ideológiai pánik bontakozott ki. Megjelentek az eszmei disszidensek, köpönyegforgatók, árulók. Az ideológia táborno­kai sorra álltak át az ellenséghez. Egymást túllicitálva élvezkedtek a szovjet történelem, társadalmi rend és általában a kommunizmus befeketítésében.

Az ideológiai fordulat nem korlátozódott a tudati szférára. Az új ideológia („új gondokozás") egyre mélyebben hatolt a gyakorlatba is. Miután belekapott egy sor értelmetlen, erősza­kos reformba, s csődbe jutott velük, a szovjet vezetés végül is az ország erőszakos nyugatosításának útjára lépett, nyugati politikai formákat és társadalmi viszonyokat oktrojált a társadalomra. A propaganda nyelvén mindezt piacgazdaság­nak és demokráciának nevezték. Hangsúlyozom: ezek az át­alakítások határozottan mesterkéltek és erőszakosak voltak. A Szovjetunióban korábban nem jöttek és elvileg nem is jö­hettek létre a kapitalista társadalmi viszonyok és a nekik meg­felelő politikai formák bevezetésének előfeltételei. A nép tö­megeiben egyáltalán nem merült fel a kapitalizmusra való át­térés igénye. Erről csak az „árnyékgazdaság" bűnözői álmo­doztak, egyes disszidensek, rejtőzködő ellenségek, meg a pri­vilegizált rétegek egyes képviselői, akik jelentős vagyonra tet­tek szert, és szerették volna legalizálni azt. Az a szenvedélyes rombolókedv, melynek áldozatává válhatott bármi, ami szov­jetnek minősült, az új szovjetellenes és kommunistaellenes propaganda, más szóval a tömeges népbutítás hozadéka volt, a hatalom legfelsőbb szféráiban meg egyszerűen azé a vá­gyé, hogy megfeleljenek a nyugati főnökök elvárásainak, hi­szen az ő támogatásuk nélkül már régen a történelem sze­métdombjára kerültek volna.

A Szovjetunió erőszakos nyugatosításának eredményei ha­marosan meg is mutatkoztak. Megkezdődött a szovjet társa­dalom összes tartópillérének rohamos eróziója. A gazdaság szétzilálódott, a kultúra leépült, a lakosság széles tömegeinek morális és pszichikai állapota mélyre süllyedt. Az állítólagos bűnös kommunizmus és SZKP elleni harc ürügyén a szó szo­ros értelmében lerombolták az államiság egész rendszerét. A Szovjetunió széthullott. Az ország egész területén véres konf­liktusok támadtak. Elburjánzott a bűnözés. Szinte kivétel nél­kül megsemmisítették a szovjet történelem legjelentősebb vív­mányait, amelyekben embermilliók sok évtizeden át alkotott, bámulatra méltó teljesítményei testesültek meg. Megkezdődött az ország javainak olyan szemérmetlen mértékű szétrablása, amilyet korábban még egy háborús győztes sem engedett meg magának az alulmaradt ellenféllel szemben. A langyos háború befejező szakaszához érkezett: Oroszország gyarmati demokráciává tételéhez.

A gyarmati demokrácia

A nyugatosítás a gyarmatosítás egy sajátos formája, amelynek eredményeképpen a kolonizált országban – ezt a terminust javaslom – a gyarmati demokrácia berendezkedése jön létre. Ez, egy sor jellemzője alapján, lényegében a korábbi nyu­gat-európai, különösen pedig brit gyarmatosítási stratégia foly­tatását képezi. Mindazonáltal egészében véve új jelenség, a modern idők sajátja. Feltalálójának teljes joggal az Egyesült Államok tartható.

A gyarmati demokrácia nem a kolonizált ország természetes fejlődésének eredménye, nem belső körülményeinek, forra­dalmi-politikai rendje törvényszerűségeinek eredőjeként áll elő. Ez egy mesterséges, kívülről rákényszerített formáció, amely ellentmond fejlődése történelmileg kialakult tendenciáinak. Ezt a rendet a gyarmatosítás módszereivel szilárdítják meg. A gyarmatosítandó országot eközben kiszakítják korábbi nemzetközi kapcsolatrendszeréből, amit részben az országok között korábban fennálló tömbösödés felbomlasztásával, rész­ben a nagy országok lerombolásával érnek el – lásd a szovjet blokk, a Szovjetunió és Jugoszlávia esetét.

A korábbi viszonyrendszeréből kiszakadt ország látszólag fenntarthatja szuverenitását. Úgy lépnek vele új kapcsolatok­ra, mintha egyenrangú partnernek tekintenék. A lakosság je­lentős része megőrizheti a korábbi életforma bizonyos elemeit. Létrehozzák az állítólag nyugati típusú gazdaság új fókusz­pontjait, mégpedig vagy nyugati bankok és konszernek el­lenőrzése alatt, vagy, nyíltabban, közvetlenül nyugati tulajdo­nú, illetve vegyes vállalatok formájában. Persze ezek a gaz­dasági fókuszpontok valójában csak imitációi a modern nyu­gati gazdaságnak.

Az országra ráerőltetik a nyugati politikai szisztéma külsőd­leges jegyeit: a többpártrendszert, a parlamentet, a szabad választásokat, az elnököt és így tovább. De itt mindezek csu­pán egy végképp nem demokratikus, sokkal inkább diktatóri­kus („autoritárius") rezsim szemfényvesztései. Az országnak a Nyugat érdekében történő kizsákmányolását a lakosság egy jelentéktelen hányada vezényli le, amely éppen ennek a funk­ciónak a haszonélvezője. Ezeknek az embereknek magas életszínvonal jár ki, amely összevethető a Nyugat gazdagabb rétegeiével.

A gyarmatosított országot olyan helyzetbe hozzák, hogy képtelen legyen az önálló létezésre. Hadi tekintetben oly­annyira demilitarizálják, hogy az ellenállás gondolata fel se merülhessen. A fegyveres erőkre csak azért van szükség, hogy féken tartsa a lakosság tiltakozó akcióit és az ellenzék kísérleteit a helyzet megváltoztatására. A nemzeti kultúrát szá­nalmasan alacsony szintre degradálják. A nyugati kultúra – pontosabban kulturálatlanság – legprimitívebb mintái lépnek a helyébe. A népnek a demokrácia pótlékaként marad az el-züllés szabadsága, a hatalom általi ellenőrzés meglazulása, a szórakozási lehetőségek, általában egy olyan értékrend, amely felmenti az embert az öntudat és az erkölcsi korlátok követelményei alól.

Vaknak kellene lennünk, hogy ne vegyük észre: Oroszor­szágra mai vezetői a gyarmati demokrácia sorsát akarják rá­erőszakolni. És saját népünk ellenségei és hazaárulók len­nénk, ha ezt a folyamatot úgy fognánk fel, mint ami á*"nép javát szolgálja. Oroszország soha és semmilyen körülmények között nem lesz nyugati típusú és az ilyenekkel e tekintetben egyenértékű ország, nem lesz a Nyugat részévé. Ezt kizárják földrajzi, történelmi és aktuális nemzetközi viszonyai, nemkü­lönben az őt alkotó népek jellege.

Amikor e meggyőződésemnek hangot adok, távolról sem ál­lok be az Oroszország kivételes sorsát hirdetők táborába. Vé­leményem szerint, ha valakinek itt kivételesnek tekinthető a sorsa, az a Nyugat, nem Oroszország. A nyugati típusú társa­dalmi berendezkedés (a kapitalizmus és a demokrácia) csak a világ egy néhány államában vezetett pozitív eredményekre, nevezetesen a Nyugat meghatározott humán potenciállal ren­delkező országaiban. A világ népeinek döntő többsége számá­ra vagy végzetesnek bizonyult, vagy a Nyugat függelékének és gyarmatosítási szférájának sorsát jelentette. Oroszország már játszott rendkívüli szerepet az emberiség történetében, amikor megteremtette a kommunista társadalmi rendszert, amely átmenetileg lehetővé tette számára, hogy megőrizze függetlenségét a Nyugattól, és ugyanerre ösztönzött más né­peket is. Most elvesztette ezt a szerepét, az is lehet, hogy mindörökre. A Nyugat ezúttal egyszerűen lehetetlenné fogja tenni, hogy Oroszország személyében hathatós nyugati típusú konkurens jelenjék meg a világpiacon. Oroszország nem part­nerként kell neki a világon való osztozkodásban, hanem csak mint az osztozkodás tárgya. A Nyugat terveiben az oroszoknak hasonló a rendeltetése, mint a nem-nyugati népeknek: má­sodrangú és egy valamikori nagy ország és a világ második szuperhatalma számára szégyenletes szerepet szánnak neki.

Megmenekülhet-e Oroszország attól, hogy ilyen sors jusson osztályrészéül? Sok esélye nincs rá, de teljességgel azért ki sem zárható. Ennek legfontosabb feltétele – véleményem sze­rint – mindenesetre az, hogy teljes egészében és kíméletlen őszinteséggel belássa, milyen helyzetbe is került, és milyen okokból. Oroszországban ugyanis félnek ettől a felismeréstől. A megfékezhetetlen szómágia megszállta a társadalom egész intellektuális szféráját. Az emberek félnek bevallani maguk­nak, hogy a történelem legnagyobb ostobaságát követték el, amikor önként alárendelték magukat a reformereknek és ezek nyugati felbujtóinak; s ha erre rádöbbennének is, óvakodnak hangosan kimondani. Azt gondolom, éppen ez a félelem a legnagyobb akadálya a jelzett alternatíva megvaló­sulásának.

1993. június

(Fordította: Havas Ferenc)