Az 1989-ös átalakulásnak, amely lezárja az 1914-es Nagy Háború és politikai csúcspontja, az 1917-es forradalom által megnyitott kurta hu­szadik századunkat, a diagnózisa még mindig bizonytalan. Függ attól, hogy az európai Északot, bolygónk fejlett, iparosított kisebbségét tartjuk-e szem előtt, Vancouvertől Vlagyivosztokig, annyi lakossal, amennyi Kíná­ban él, vagy a Délt, ahol nagyjából kétszer annyian élnek; ez a Dél, per­sze, már nem oly differenciálatlan, mint a múltban, de bármilyen fejlődé­si stádiumban legyen is, kétségkívül különféle robbanások előtt áll; vagy végül az ázsiai világot, kínai-japán kétpólusosságával és másutt egyenlőtlen fejlődési szintjével, amely világ tíz év óta ismét felfedezte kulturális elszigetelődésének képességét, miközben terjeszkedéséhez hatalmas erkölcsi tartalékaiból merít felmérhetetlen eszközöket, bár ezek csupán korlátozott teret hagynak a demokratikus fejlődés számára. Há­rom világ ez, mindegyik saját logikájával és kulturális tropizmusukkal (amit a gazdasági összefonódás távolról sem simít el, hanem ma inkább élezni látszik), három világ, amely súlyosan zuhan vissza önnönmagába, az emberiség túl korai egyesítésének heroikus és szörnyű prométheuszi kísérlete után, amit az éppen legyőzött kommunizmus erőszakkal, de vi­tathatatlan messianisztikus racionalitással próbált ráerőltetni; amit a rosszul kézben tartott politikai vallásosság már nem egyszer eltérített út­járól, akár egy folyamot az áradás.

A konfuciuszi Ázsiában 1912 és 1945 között, előbb Kínában majd Ja­pánban, két versengő forradalommal kellett szembenéznie a régi csá­szári rendnek: az egyik a falu egyenlősítő forradalma, amely az európai kommunizmustól kölcsönözte szóhasználatát és szertartásait, fejlődési stratégiáját azonban kevésbé; a másik a városok és a környező szigetek kapitalista forradalma, amely pragmatikus okokból az angol-amerikai katonai protektorátusra támaszkodott. Az első forradalom a hetvenes évek végén fejeződött be, a vörös khmerek véres epizódjával Kambo­dzsában, a szocialista ipar növekedésének megtorpanásával Vietnamtól Észak-Koreáig, és a régi maoista gárda eltávolításával Pekingben, Teng Hsziao-ping sikeres thermidorja által. A másik forradalom ezzel szem­ben csak most kezd kiteljesedni, a japán növekedés lendületével, Dél-Korea, Tajvan és a tengerentúli kínai országok kibontakozásával, egész Délkelet-Ázsiában. E két forradalom politikai logikája ellentétes és egy­szersmind egymást kiegészítő: a kínai kulturális forradalom féktelen anarchikus tévelygéseitől eltekintve – amelyeknek különösen gyászos végkifejlete a kambodzsai tragédia -, az ázsiai szocializmus egy köz­pontosított császári, birodalmi állammodellt próbált meg rekonstruálni mandarinéi is közszolgálattal, a „jó kormányzat” évezredek óta használa­tos modelljét: egy Csou En-laj, egy Ho Si Minh pontosan beleülik a hala­dó mandarinoknak ebbe a tradíciójába, ahol még a klasszikus regények hőseinek is helyük van, mint a bátor és őszinte vezér, aki kegyvesztett lesz az uralkodónál (Peng Tö-huaj vagy Dzsiap) és a rókalelkű áruló (Nguyen Chi Thanh, Li Peng). Ezzel szemben, amint Karén Van Wotferen írja mélyen szántó elemzésében Japánról, az állam nélküli társada­lom uralkodik, feudális rétegek – nemrég még kalózok és kereskedők, majd bankárok és exportőrök – versengésének talaján, alávetve gyenge és valódi vezetés nélküli politikai szervezeteknek, és katonai biztonságát sarccal vásárolva meg az Egyesüli Államoktól, a jövőben pedig majd egyesek, mint Thaiföld, valószínűleg magától Kínától. Politikai és katonai síkon a 38. szélességi körtől a Mekongig, míg 1949-tól 1979-ig egymás­sal szemben állt, ma e két modell tökéletesen együttműködik: Brezsnyev ügyetlen politikája Kína bekerítésére Pekinget, Tokiót és Washingtont katonai kvázi-szövetségbe hozta össze; túlnyomó részének finanszíro­zását a japánok lelkesen vállalták, míg a gazdasági hatalom növekvő aránytalansága a belső új birodalmi államot egyre inkább a periférikus szigetvilág „hi-tech” feudális országainak alárendelt alrendszerévé teszi. (Japánban Sin Kanemaru, Szingapúrban Li Kuan Ju a jóindulatú ke­resztszülője ennek a nagy szövetségnek, bölcsen fizetve a stabilitás adóját Észak-Koreának, a Li Peng-csoportnak Kínában, a burmai kato­náknak, hogy fenntartsák az egész együttes stabilitását, időnként azzal a hátsó gondolattal, hogy lassítsák új, konkurens ipari centrumok kiala­kulását Saigonban, Sanghajban, Kantonban, amelyek néhány éves le­maradással megismételnék a dél-koreai csodát.)

A világnak ebben a részében a demokrácia még nem igazán tétje a politikai küzdelmeknek: Japánban és a „négy kis sárkánynál” a kapitalis­ta „nem-állam” a munkahely biztonságával és a jövedelmek emelkedé­sévél biztosítja a növekvő elégedettséget, ami a véleménynyilvánítás szabadságát egyre inkább összeegyeztethetővé teszi magának az igen nyílt és meritokratikus oligarchiának az érdekeivé!. A hatóságok decent­ralizálásának és az alapvető szabadságjogok szélesedésének ez a kom­binációja egyelőre elegendő ahhoz, hogy a tényleges hatalmat hozzáfér­hetetlenné tegye mindenféle demokratikus ellenőrzés számára. A térség belsejében a válságban lévő birodalmi hatalmat továbbra is elfogadja az óriási paraszti többség, amely Kínában egy évtizede, Vietnamban nem­rég, Észak-Koreában pedig holnapra ismét felfedezi a termelés autonó­miáját. Ami a többit illeti, vagyis a mozgás szabadságát (ami pillanatok alatt megfojtaná a nagyvárosokat), a képviselők megválasztásának sza­badságát (ami darabokra törné a központi hatalmat), ezek továbbra sem valami népszerűek, noha a kommunista ideológia a forradalmárok nemzedékének eltűnésével kihalni látszik.

Az ázsiai világ konfliktus-övezete az 1989-es események után, két határfelületre korlátozódik, az egyikük szociális, a másik földrajzi.

A szociális határfelület: a birodalom és a kapitalista perifériák érintke­zési pontjain és mindenekelőtt a nagy városok, Saigon, Kanton, Sang­haj, Peking, Szöul és Tajpej fiatal értelmiségi köreiben nagy a politikai nyugtalanság; a mandarinális szervezet válsága és a kapitalista modernség okozta sokk itt erős igényt ébreszt nemcsak a vállalkozás szabadsága iránt, hanem ezen felül az európai mintájú valódi demokratikus közélet iránt is. Vang Run Nan, az első informatikai magánvállalat alapítója Kínában, aki egymás után két első vonalbeli kommunista pártvezetőnek lett a veje, és a Tienanmen téri diákok guruja volt, különösen jól képviseli ezt az irányzatot. Továbbra is lehetséges, hogy akár a szociális mandarinátus, akár a perifériák kapitalistáinak egy kritikus tömege hosszabb-rövidebb időre egy pragmatikus szövetség felé billen e demokratikus irányzatokkal; ez történt a Fülöp-szigeteken Cory Aquinóval, ez van kialakulóban Thaiföldön, megtörténhet Dél-Koreában, Burmában és, last but not least, magában Kínában: a Peking-Sanghaj szövetségben lehorgonyzott neo-sztálinista bürokráciának többé-kevésbé békés felváltása egy ipari-progresszivista bürokrácia által, amelynek bázisa a Senjang-Tiencsin-Kanton körív lenne. De még egy ilyen történelmi jelentőségű fordulat sem hozna létre közvetlenül demokratikus változást, hanem inkább egy új, dinamikus központ megjelenését jelentené, Japán versenytársát az ázsiai térség belsejében.

A második, a földrajzi határfelület a konfuciánus fejlődési modell, amely északon és nyugaton elérte „természetes” határait (sőt Sinkhungnál néha túl is lépett rajtuk), s tovább terjed délre, Indonézia felé, nem minden civilizációs nehézség nélkül. A maláj világ, amelyet előbb indiai­vá, majd igen nagy többségében iszlámmá tettek, elkeseredetten ellen­áll a kínai terjeszkedésnek, amely az ötvenes években szocialista volt, majd 1980-tól kapitalista lett. Malajziának különösen nagy esélye van arra, hogy etnikai összeütközések színterévé váljék, rasszista jogrendsze­rével, amely az országban élő kínaiak 40%-át kizárja a hatalomból, a be­olvasztás híveivel, akiket Irán és Líbia pénzel, és szinte kizárólag kínai kézben lévő dinamikusan fejlődő iparával, míg a jávai közvélemény már a kínai üzletemberek önkényes megadóztatását kívánja. Japán és a pe­rifériális kis-Kínák gazdasági hatalma azonban itt is túlságosan erős már ahhoz, hogy a fejlődéssel szembeni lokalizált ellenálláson túl bármi is el­képzelhető lenne: ha a maláj-iszlám ideológia igen nyíltan felidézi is unokatestvérét, az arab-iszlám ideológiát, témáit és szóhasználatát il­letően (a cionizmust Kína helyettesíti), befolyása és dinamizmusa korlá­tozottabbnak tűnik. A maláj világ azelőtt Vietnam elszakadását támogat­ta Pekingtől, most pedig azt reméli, hogy Japán ereje ellensúlyozza majd a kínai dinamizmust. E játék sem fenyeget katasztrofális változá­sokkal.

Bolygónk déli része, vagyis az indiai világ, a klasszikus iszlám világ (arab, török és iráni), Fekete-Afrika és Latin-Amerika – Ázsiával ellentét­ben – valamilyen kavargó jelenséget idéz fel; és Antonio Gramsci kifeje­zése ötlik eszünkbe, aki így jellemezte Olaszország déli részét: mérhe­tetlen dezorganizáció. Ázsiával ellentétben a Délt csak felületesen érin­tette a kommunista elképzelés; kétségkívül lázba hozta az elnyugatosodott eliteket (és az etnikai kisebbségeket), a roppant vidéket azonban soha, ez alapjában konzervatív vagy anarchikus (ami, végül is, egyre megy). Az a néhány kommunisztikus központ, amely megszületett, városi utópiák, nasszeri típusú iparosítási modellek, Dél-Afrikában az ANC, helyi kommunista kísértetek Bengáliában és Keralában – mindezek sokkal inkább fennmaradtak, mint nyugati vagy ázsiai megfelelőik; annyira keveset vettek át a Nyugat marxista kultúrájából (még Havannát is ide értve). Egyébiránt, a Szovjetunió globális politikájának összeomlása bizonyos elemektől megfosztja a Délt; kétségkívül megfosztja az agresszió elemétől (Afganisztán), de minden jel szerint megfosztja az egyensúlyozás elemétől is, mégpedig két minőségben: bizonyos szovjet beavatkozások – nevezetesen az angolai – semmiképpen nem tekinthetők politikai katasztrófának; másrészt, az újabb támadások fenyegetése arra késztette az európaiakat és amerikaiakat, hogy valamit befektessenek olyan, igen szegény övezetek stabilitásába, amelyeknek egyetlen értéke földrajzi helyzetük volt a hidegháború keretében. A Moszkva és Washington közötti fegyverszünetet követő közömbösség ily módon szörnyű félresodródást okozott, mégpedig a Dél legszegényebb övezeteiben, Fekete-Afrikában és az indiai szubkontinensen. A szovjet „nagy hátország” elvesztése alig érintette Szaddam Huszein új, agresszív politikáját 1990 elejétől és rövid életű, de viharos megtérését a dzsihád-doktrínához. Radzsiv Gandhi tragikus halála, Benazir Bhutto kiiktatása a politikából felveti a haladó el-nem-kötelezettség politikájának megvalósíthatatlanságát egy olyan pillanatban, amikor a demográfiai bomba teljes erejével sújt le az indiai szubkontinensre.

Az igen gyenge államok – mint Libéria, Szomália, holnapra talán Ru­anda – szinte már el is tűntek a forgatagban anélkül, hogy ez valakinek is különösebb izgalmat okozott volna. Mozambik, Etiópia, Mauritánia, Banglades (100 millió lakossal) sincsenek túl messze az összeroppa­nástól. A szerkezeti egyensúlyvesztések listája (a népesség növekedése meghaladja a gazdasági növekedést, az ivóvíz problémája, a rohamos elsivatagosodás, a nagy városok robbanása, a katasztrofális járványok, mint az AIDS Fekete-Afrikában és a kolera Peruban) ma jól ismert és apokaliptikus jelleget ad a képnek.

Mindazonáltal hiba lenne, ha csupán a görbék negatív menetét re­gisztrálnánk és nem számolnánk az újabb eredményekkel. Es elsősor­ban azokkal, amelyek a hidegháború befejeződéséből következtek. Az amerikai-szovjet együttműködés nélkül elképzelhetetlen lett volna Frederik de Klerk vakmerő politikája Dél-Afrikában. Ez az együttműködés biztosította Angolában is a békét, kilátásba helyezve a szabad választá­sokat, és fokról fokra lehetővé tette a demokratikus viták egész hullámát Fekete-Afrikában (Maliban, Beninben, Togóban, az Elefántcsontparton) azzal a perspektívával, hogy Nigériában stabil kétpárti rendszer épül ki; mindezt abban a mértékben, ahogy a hidegháború befejeződése a Nyu­gat biztonságára nézve ártalmatlanná tette a demokratizálásnak ezt a „veszedelmes” kísérletét. A szovjet visszavonulás Afganisztánból enyhí­tette az indiai-pakisztáni viszonyt, és némi stabilizálódás irányában mó­dosította a regionális arcvonalakat.

A peresztrojka közvetve is elősegítette a demokrácia fejlődését Tö­rökországban, és a Szovjetunió muzulmán köztársaságai számára az ankarai kormányban nagy politikai hátteret és gazdasági stabilizáló erőt biztositól. Végül, napról-napra világosabbá válik, hogy a szabad válasz­tások Nicaraguában egyáltalában nem a sandinizmus elpusztítását szentesítették, hanem éppen lehetővé tettek egyfajta történelmi kompromisszumot, amely megteremti a demokráciát anélkül, hogy megalázná vagy semlegesítené a forradalmi erőket, amelyek így a jövőre nézve tényleges legitimitáshoz juthattak, a váltakozási politika révén.

E mérleghez hozzá kell fűzni azt a jelentős haladást, amelyet 1988 óta az adósság csökkentése terén elértek; nyilvánvaló, hogy az adósság nem lesz az a gazdasági bomba, aminek egyesek még az évtized fordulóján is hitték. Végül, az elmúlt öt évben bekövetkezett a chilei junta és a paraguayi diktatúra eltűnése, Noriega eltávolítása Panamában, politikai pluralizmus bevezetése Mexikóban, a demokrácia megszilárdítása Brazíliában, egy sikeres váltás Argentínában, egy választási meglepetés Peruban, a baloldal győzelme Haitin, a dél-afrikai kommunisták legalizálása, a demokrácia előjelei Algériában, Tunéziában, Jemenben és egyre határozottabban Egyiptomban. A nagy indiai demokrácia elviselte azokat a szörnyű megpróbáltatásokat, amelyeknek egyfolytában ki van téve, és modellje végül is lépésről-lépésre megnyerte valamennyi szomszédos államot, Pakisztánt, Nepált, Bangladest.

Indokolt tehát fenntartani a következő évszázad hajnalára az egyen­súly lehetőségének és a nyilvánvaló politikai haladásnak a képzetét, kü­lönösen, ha a Dél legdinamikusabb övezeteit tartjuk szem előtt: Ausztrál-Amerikát, Mexikót, a Maghrebet, Törökországot, Dél-Afrikát. E haladást mindazonáltal megterhelheti két látszólag ellentétes természetű jelen­ség, amelyek azonban középtávon erősítik egymást.

Az első jelenség: a gazdaságok, a társadalmak destrukturálódása ka­tasztrofális formákat ölthet: a kábítószerek termesztésének szerepe egyes latin-amerikai országokban, egy nemzedék elpusztulása az AIDS által Fekete-Afrikában, a városi szolgáltatások megbénulása a nagy fővárosokban Mexikótól Kalkuttáig, az elitvesztés a kivándorlás miatt Ar­gentínában, a Maghrebben, Iránban. Ez a tömeges destrukturálódás kapcsolatban áll az államok gyengeségével, amelyek gyakran túlságo­san kicsik (Fekete-Afrika, Közel-Kelet), vagy a korrupció és az elitek el­vándorlása aláásta őket.

Második jelenség: a hagyományos keretek szétrobbanása a rend és a szolidaritás eszeveszett kereséséhez vezet, ezeket gyakran a múlt misztifikált látomásában vélik megtalálni; e látomás szorosan kapcsoló­dik az európai politikai romantikához, amint az a francia forradalom más­napján, némileg analóg körülmények között, megjelent. A politikai iszlá­mizmus a legvirulensebb e konzervatív forradalmi mozgalmak között, de már létrejöttek nem-muzulmán megfelelői: az Akali Dal szikhjei, a Bhara­tija Dzsanata tiszta és kemény hinduistái, a szélsőséges vallásos pártok Izraelben. A latin-amerikai posztkommunista felszabadító mozgalmak messianisztikus elhajlói, akiket a felszabadítás teológiái inspirálnak, miközben megszállottan keresik a „hitelességet” és elátkozzák az ipari civilizációt, időnként mintha ugyanerre a lényegét tekintve antidemokrati­kus romantikus irányzatra emlékeztetnének. Az a nyilvánvaló akarat, hogy bármi áron új szerkezetet adjanak a társadalomnak egy új szerves totalitásban, amely egy „áldott” múlttal ismét összekapcsolódik, gyakran az értelmet kijátszva, a törzsi destrukturálódás fokozódásához vezet: az iráni iszlám forradalom a huszadik század legvéresebb muzulmánok kö­zötti háborúját váltja ki; az algériai iszlamizmus, ha győz, oda fog vezet­ni, hogy a Maghreb berber világa politikailag eljelentéktelenedik; a töké­letes hinduizmus szétrobbantja az indiai demokráciát. Mindehhez képest a politikai haladás a latin-amerikai társadalmakban (amelyeknek politikai törvénytára azonos a Nyugatéval) arra enged következtetni, hogy ez utóbbiak védve vannak a komoly fundamentalista mozgalmaktól, még ha a Fényes Ösvény továbbra is gyilkol Peruban, ha az argentínai peronisták és a brazíliai munkásmozgalmárok nem tértek is meg a gazdasági realizmushoz, és ha a salvadori és guatemalai gerillák tovább élnek is (némiképp lankadtabb vehemenciával).

Egyébiránt az integrista veszély az államok felbomlásával arányosan növekszik. A Dél fejlődésének biztosítéka is – ma inkább, mint valaha – elsősorban politikai, nem annyira gazdasági. Csak erős és történelmileg legitim államok képesek felvállalni a negatív tényezők megfordításának óriási munkáját. Ott, ahol ezek az államok még nem léteznek, a lehető legsürgősebben közös piacon alapuló konföderációknak kell a helyükbe lépni (ahogyan az argentinok és a brazilok csinálják). Afrikának nagyon nagy szüksége van Nigériára és Dél-Afrikára, Latin-Amerikának Brazíliá­ra és Mexikóra, Indiának meg kell maradnia annak a regionális nagyha­talomnak, ami ma, egy nagy Maghrebnek kell kiépülnie, Törökországnak meg kell erősödnie stb. Ha nem épülnek meg a stabilitásnak ezek a többközpontú oszlopai, a Dél a következő években sem lát majd „új vi­lágrendet”, egyáltalán semmiféle rendet.

Hátra van még a mi fejlett nyugati világunk, amely mértéktelenül megnőtt a berlini fal leomlásával, és amely egy csapásra ismét megtalál­ta az első európai terjeszkedés igazi dimenzióit, a XVI. század terjesz­kedését, keletre az Amur folyóig, nyugatra, az Atlanti Óceánon át, az amerikai és óceániai Új Világok felé.

Sok tekintetben egyre inkább ide kapcsolódik Latin-Amerika; az észak-amerikai közös piac Mexikó és a Karib-övezet vonatkozásában ugyanúgy hatol dél felé, amint az európai kapitalizmus terjeszkedik Kö­zép-Európa irányában. Ezenfelül az orosz térség, amelyet minden ko­rábbi forgatókönyv a Nyugat befolyásától hermetikusan lezártnak kép­zelt el, ismét magára talál most mint Európa keleti előőrse, átkereszteli nagyvárosait ós, megkapó nyugalommal, lelkes híve a demokratikus fejlődésnek, időnként mélyebben, mint közvetlen kelet-európai szomszé­djai, Lengyelország, Románia vagy Szlovákia. Tökéletesen érthető, hogy az európai kommunizmus összeomlása – nemcsak az államoké, hanem a pártoké is, mint Franciaországban vagy Olaszországban – demokrati­kus fellendülést váltott ki a politika régiójában: az általános választások elsöpörték a parancsuralmi bürokráciát, egészséges intellektuális ver­seny kezd kialakulni ott, ahol Aesopus nyelve és a cenzúra rácsai ural­kodtak. Olaszországban a kommunizmus identitásváltozása felkelti a re­ményt, hogy a választók negyedének körében végbemenő politikai olva­dás véget vet a rendszer leblokkolódásának. Németország, megszaba­dulva biztonsági rögeszméjétől mind jobb, mind bal felől, végre beléphet a demokratikus normalitás kereteibe. Ezen felül, a visszatérés a viszony­lagos stabilitáshoz – megerősödve a hatalom érzésével, amit az Öböl-háború nyújtott a számára – az Egyesült Államokat is arra készteti, hogy revideálja prioritásait, és csökkentse a katona-ipari komplexum súlyát az iparán belül. (Véleményem szerint az a tény, hogy több szociálde­mokrata típusú pártnak – angol munkáspárt, német szociáldemokraták, szövetségben a zöldekkel – nem sikerült kellőképpen figyelembe vennie saját nemzetének stratégiai és katonai érdekeit, sokkal nagyobb szere­pet játszott a baloldal meggyengítésében, mint a konzervatívok többé-kevésbé megfelelő gazdasági programjai.) A hidegháború befejeződésé­vel a Labour és a német szociáldemokrata párt elfeledtetheti az egyol­dalú leszerelés iránt érzett vonzalmát vagy azt, hogy nem kívánta a szovjet birodalom felszámolását.

Mindennek alapján a jövő perspektívája akár derűlátóan is megítél­hető. Az elmaradhatatlan kezdeti nehézségek után, Kelet-Európa, Oroszország és a Karib-medence természeti és emberi forrásainak megnyitása gyorsíthatja az amerikai és a nyugat-európai gyárosok szí­vének meglágyítását; s mindez bizonyára rendkívül kedvező alapot nyújt a demokrácia fejlődése, az emberi szabadság terjeszkedése számára.

Ezt az optimizmust azonban csökkenti két olyan nagyon komoly aka­dály, amely jelenleg elállja ezt a tévesen egyenesnek tekintett utat.

1, A kölcsönhatások új terhei. Míg Sztálin Szovjetuniója magának és környezetének a terror uralmát hozta, ellenfeleinél minden ízében hala­dó jellegű hatást váltott ki: a teljes foglalkoztatottság keynesi ideálja, a beruházások rugalmas tervszerűsítésének fogalma, a szakszervezetek és a szociáldemokrata pártok hegemóniája alatt általánossá tett jóléti állam”. Marshall, Jean Monnet és mások kereskedelmi és tervgazdasági internacionalizmusa (amiket bizony fel kellett találni, hogy elkerüljék a kremli mintájú proletár internacionalizmus előretörését) – mindez megvál­toztatta a Nyugat arculatát, és egymást követő korrekciókkal bevezette a szocialista ideál némely fontos alkatelemét. A verseny ma egy Nyugat és Ázsia közötti polaritásban jelenik meg, ahol a japán modell, miközben a közvetlen érdekelteknek összehasonlíthatatlanul előnyösebb a szovjet­nél, jelentős regressziós tényezőket hoz magával a nyugatiak számára. Kénytelenek vagyunk lépésről lépésre olyan fejlődési modellt alkalmazni, amelyben az állam eltűnik a vertikális feudális nagytőkével szemben, ahol a szakszervezet kiszorul az üzemekből és minőségi körök foglalják el a helyét, ahol az intellektuális konformizmus és a szervezettel szem­beni odaadás kerül olyan transzcendens értékek helyére, mint a köztár­saság, a nemzet, az emberi jogok.

Az európai kontinensen leginkább a német föderalizmus felel meg a japán modellnek (gyenge föderális állammal és igen nagyhatalmú gaz­dasági szervezetekkel), míg a legtöbb potenciális károsodás a francia köztársaságot fenyegetheti. A japán kihívásnak kétségkívül megvannak maga pozitív mellékhatásai: a munkások és technikusok fokozott kép­zését, az ipari munka újraértékelését és méltóságát, a foglalkoztatás szigorúbb garanciáit el kellene tanulnunk nyugaton, és ez hasznunkra vál­na. De ne áltassuk magunkat e modell mindenekelőtt erős fejlődésbeli különbségeket gerjeszt, ezek együtt járnak vele, míg azelőtt még az amerikai és a szovjet modell együttese is konvergálva csökkentette az egyenlőtlenségeket. Ehhez az elsődleges kölcsönhatáshoz járul még a válságban lévő Dél népességtömegeinek elvándorlása Északra, éppen abban a pillanatban, amikor a nagy japán termelékenység okozta sokk a legerősebb lesz. Ezt a népességmozgást nem szabad egysíkúan kezel­ni: a nagymértékben csökkenő német népszaporulat – amint a keleti tartományok konjunkturális munkanélküliségét leküzdötték – a történelmi tradíciókat is követve megkívánja munkások behozatalát és az emberek újrakezdődő folyamatos áramlását a szláv országokból (a Ruhr-vidék lakosságának 35 százaléka lengyel származású). Franciaországot, amely jó egy évszázada folyamodott a bevándorláshoz, kemény csapásként éri a kulturális – mindenekelőtt a vallási – különbözőségek intenzitása és a folyamatok gyorsasága (míg a portugál, a libanoni és holnapra a kelet-európai bevándorlást továbbra is jól fogadja): ennek köszönheti Le Pen Front Nationaljával a kontinens legaktívabb fasiszta mozgalmát. Az Egyesült Államoknak sikerült integrálnia és kordában tartania a latin-amerikai beáramlást, és megfelelő stratégiát találtak a lefékezésére: kö­zös piacot csinálnak Mexikóval. A Maghreb és Törökország Európával való szoros szövetsége nélkül nehezebb lenne megfékezni az illegális bevándorlást, jóllehet a harmadik világ nagy néptömegei nem ott van­nak, hanem Fekete-Afrikában és Indiában.

Mindazonáltal, még viszonylag csekély létszámuk is megrendíti ma Franciaországban az iskolarendszert és a városi életet, és közvetett mó­don megnöveli társadalmainkban az egyenlőtlenségi hatásokat, neveze­tesen a szegény nemzetiségek kárára, akik közvetlenül érintve vannak (hasonlóképpen a fekete és szegény fehér amerikaiak kárára, akik a la­tin-amerikaiak versenyének vannak alávetve). A világ két másik részé­nek hatása ily módon még kézben tartott és megszelídített állapotban is inkább negatív szerepet játszik az euro-amerikai demokrácia jövőjében.

2. A másik akadályt a zárt nemzeti identitások megszületése jelenti, éppen egy olyan pillanatban, amikor a nemzeti magatartás elveszíti te­kintélyét. Világosan és félelem nélkül ki kell mondani: a nemzeti kérdés, a modern nemzetállamok felbukkanása a császári-pápai birodalmi konstrukciók romjain, az európai politika tengelyét képezte egészen 1917-ig. A jakobinus vagy, ha úgy tetszik, Garibaldi-féle nyitott és beil­leszkedő nemzetfelfogás mindenekelőtt szembenáll a Szent Szövetség urtramontán és konzervatív rendszerével, amely, Metternich nyomán, az európai soknemzetiségű birodalom eszméjének fenntartásán alapult, neo-feudális jellegű, egymást támogató részvételeken át: porosz-oszt­rák közös hegemónia a megtizedelt Németország fölött, ugyanezek és Oroszország közös osztozkodása a végtagjaitól megfosztott Lengyelor­szágon, osztrák-pápai közös befolyás a darabokra tört Olaszország fö­lött, egy katolikus és Bourbon Franciaország visszaállítása Madridban és Nápolyban a családi paktumok újraélesztésével.

A nagy 1848-as kiseprűzéssel ez az elképzelés megbukott, és a helyére lépett egyrészt a haladó nacionalizmusok (olasz, magyar, rajnai alapon nagy-német, francia, belga, katalán, lengyel, balkáni, sőt, orosz populista-demokrata és lincolni jenki), amelyeknek Victor Hugo, Garibal­di, a Pál-templomban tartott frankfurti német nemzetgyűlés a szimbólumai. Másrészt a katolikus és konzervatív nacionalizmusok és utódaik szembenállása, protestánsok Poroszországban és az Egyesült Államok déli részén, ortodoxok az orosz birodalomban, akik a Szent Szövetség irracionalista politikai romantikájában találták meg az igazi szervező elvet: a népakarattal és a demokráciával a vért, a talajt, a fajt és igen gyakran a társadalmak archaikus formáinak fenntartását állították szer be (horvátok, Palacký csehei, az orosz pánszlavisták, a porosz „kis-németek”, baszk karlisták, a rabszolgatartás hívei az Egyesült Államok déli részében…). Anélkül, hogy elfogadnánk Marx és Engels eltévelyedését, amikor is „reakciós népekről” beszélnek a csehekkel és horvátokkal kapcsolatban, akik a bécsi, budapesti és velencei forradalmak sírásói, meg kell állapítani, hogy a nemzeti érzés felébredése változó körül­ményeket támaszt, mind az időt, mind az európai térséget illetően. Egymástól csupán néhány száz kilométer távolságra megtaláljuk a liberális nacionalizmus klasszikus modelljét és a Baszkföldet, a faji kizárólagos­ság érzésével. Cseh földön, a nemzeti tényezőt egyre inkább a demokratikus középosztályok és a helyi szabadkőművesség hordozta, míg a szlovák nacionalizmus, a kis protestáns minoritást leszámítva, az ellen­reformáció vadul antiszemita és magyarellenes egyházának a szülötte. A román nemzeti tényezőt egy hellenizált nagybirtokos arisztokrácia je­lentette, amely nagyon ellenséges a demokráciával szemben; a bolgár nemzeti tényezőt demokratikus kispolgárok és tanítók hordozzák, még akkor is, ha hevesen oroszbarát szeretne lenni. Lengyelországban, a hitetlen liberális elitek megtizedelése az orosz elnyomás által szabaddá tette a terepet az egyház és társadalmi csahosai számára a XIX. század végétől fogva, az írországi liberalizmust pedig megtörte az általános Home Rule kudarca 1910 után, és győzött egy klerikális nacionalizmus, amely az erőszak bűvöletében él.

Egy adott nacionalizmust ily módon nem ítélhetünk meg anélkül, hogy megvizsgálnánk történelmi képződésének sajátosságait, mi­után csak ezek teszik lehetővé, hogy helyesen értékeljük egymástól néha igen elütő jellegüket. E jelleg magyarázata pedig abban van. hogy két ellentétes minta létezik – a jakobinizmus és a Szent Szövetség-, és mindkettő egyformán nemzeti érzés termelője. Mármost, e kez­dettől meglévő komplexitás nagymértékben elősegítette a fasiszta elto­lódást az európai lelkiismeretben 1920 és 1945 között. Próbáljuk meg most egy pillanatra a fasizmust Hitler nélkül elképzelni. Nem mintha Hitler nem tartozna hozzá, mintegy megkoronázásaként, hanem mert Hitler őrülete, történelmileg azonos fázisban egész Németország őrületével, végül is idő előtt – és az általános katasztrófában – kioltott egy politikai ciklust, amelyik programjának mérsékeltebb hangvétele miatt Hitler nélkül való­színűleg sokkal hosszabb ideig eltartott volna, vagyis a 70-es évek köze­péig, amikor Spanyolországban Franco uralmának és Németországban Heidegger és Karl Schmidt életének vége lett. Hitler túl korán egyesítette az európai fasiszta mozgalmat, és összezúzta az akadályon, amikor a mozgalom életereje – ellentétben a kommunista mozgalomnak a 80-as évekbeli állapotával – teljes volt. Ma, a nemzeti kérdések olvadása kele­ten, a történelmi revizionizmus hulláma, amelyet – különösképpen Né­metországban – táplál a kommunista felettes-én összeomlása az euró­pai kultúrában, teret ad a szélsőjobb részbeni megújulásának, de minde­nekelőtt egy szélesebb konzervatív szintézisnek, főleg az egész konti­nentális Európában. A hitleri brutalitás nélkül (de részben ezzel a bruta­litással is) kontinentális méretben újraszerveződtek volna a konzervatív és nacionalista erők, hogy mindenütt elpusztítsák a demokratikus öveze­teket, és már a csúcsán megtörjék a munkásmozgalmat: egy salazarista és gyarmati Portugália, a francoista Spanyolország, amely az egyház elsőbbségére és a kasztíliai birodalmi centralizmusra épül, a Mussolini-féle Olaszország, amelyet a Dél nagybirtokosainak és az Észak német­barát nagyiparosainak szövetségében kovácsoltak ki, a pétainista-korporációs Franciaország, a Maurras-nak oly drága „reális ország” revansa a törvényes köztársasági államon, anarchista és szeparatista Fland­ria a liberális Belgium ellen, Giuseppe Motta oligarchikus Svájca, kleriká­lis szlovák szeparatizmus, ugyancsak klerikális horvát szeparatizmus, olaszbarát Albánia, román Vasgárda, magyar, bolgár, görög katonai dik­tatúrák, finn, balti, ukrajnai és – ha Hitler nem tett volna tönkre mindent München után – lengyel nacionalizmus. Ennek az új szent-szövetségi rendszernek a szíve egy megnövekedett Németország lett volna, kato­nailag szuper-erős, ahol a porosz al-államot, amelyet 1920 óta eltulajdo­nított a köztársasági szociáldemokrácia, lebontják a déli és centrális kon­zervatív és katolikus tartományok javára, ahonnan a nácizmus vezető kádereinek zöme származott. Elegendő elolvasni Hitler gyakran késői konzervatív ellenfelei tantételeinek vagy kritikájának néhány töredékét, hogy megértsük, a Nagy Európai Koalícióra vonatkozó elképzelésük, bi­zony, megvalósítható lett volna az angolszászoknak és Sztálinnak tett néhány politikai engedménnyel. Észre kell tehát vennünk: a kommuniz­mus visszahúzódása ma nemcsak egy hatalmas demokratikus térséget szabadít fel, hanem egyben a 30-as évek régi fasiszta térségét is.

Az új Európa, amely a szemünk előtt megszületik, nyilvánvalóan e két (liberális és konzervatív) térség szuperpozíciójának az eredője. Va­jon helytálló-e az a megállapítás, hogy fennáll egy reális fasiszta fenye­getés? Bizonyára nem, még keleten sem, ahol újra megjelennek a régi emlékek és néha a régi vezetők gyermekei, mint Landsbergis Litvániá­ban és Čarnogurský Szlovákiában, ahol a demokrácia hegemóniája még egyáltalában nem a legerősebb. De a konzervatív nacionalizmusok koalíciójának és a régi rend iránti nosztalgiának lehetnek más torz hatá­sai is, mint például a jobboldali államok gyengítése és helyettesítésük a törzsi regionalizmusok és a hatalmas gazdasági korporációk összefonó­dásával, amelyet felülről egyrészt az erős európai technostruktúra, más­részt a neoklerikális lelki pótlék kontrollál. Mert résen kell lenni, XII. Pius pápasága a fasiszta dinamikával való teljes megbékélés jegyében kezdődött, XI. Pius bátor elítélő megnyilvánulásai után. És akkor is csu­pán Hitler vad katolikus-ellenessége és keresztény-ellenessége akadá­lyozta meg az Új Birodalom és az Új Pápa szövetségét. Az analógia per­sze nem állja meg a helyét; II. János Pál perszonalista és a munkáspa­pok védelmezője már 1950 óla, híve a II. vatikáni zsinatnak; aki már 20 évesen ellenállt a nácizmusnak, ellentéte Pacelli pápának. De a kommu­nizmus feletti győzelem ma egy konzervatív-demokrata program ideoló­giai vezérévé teszi, amely a megelőző történelmi mozgalomban összegyűjtött szerves erőforrósokból merít: Spanyolországban Aznar már ott áll Gonzalez mögött, és Prágában a konzervatív monetarista Vaclav Klausnak már több hatalma van, mint Havelnek.

Miután Poroszországot elpusztította a történelemnek az a csele, amit NDK-nak hívtak, az új Németországot Bajorország, a Svábf öld és a Rajnavidék kormányozza, ezek lettek a technológia fővárosai. Franciaor­szág, a gaulle-izmus és a kommunizmus árvája, Le Pennel megtalálja a köztársaság 20%-nyi deklarált ellenségét, Olaszország pedig issza egyenetlen fejlődésének levét, úgyhogy a virágzó Észak már azon töri a fejét, hogy elválik a maffia-gyötörte Déltől, amelynek gazdasági mutatói jelenleg rosszabbak Portugáliáéinál. Két év sem kellett ahhoz, hogy az általános választások keleten elseperjék a forradalom demokratikus kez­deményezőit, Mazowieckit, Geremeket (Lengyelországban), Brazankast (Litvániában), Ante Markovićot (Horvátországban), hogy helyükbe lépje­nek a többé-kevésbé konzervatív-nacionalista populisták: Lengyelor­szágban Wałęsa, Szlovákiában Mečiar, Litvániában Landsbergis, Hor­vátországban Tudjman. A civilizált kereszténydemokráciának és az erőszakos marginális populizmusoknak ez a koalíciója ma uralkodó az új Európában.

Ez a hegemónia azonban nem katasztrofális, és nem végérvényes. Nem katasztrofális, mert társadalmaink demokratikus és törvényes fejlődésének áramlásába tartozik bele, amelynek nem tudja megfordítani az irányát, még ha erősen negatív hullámok táplálják is. És nem végér­vényes, mert legyőzheti egy másik, hatalmasabb és a történelem folya­matába jobban beleillő koalíció, a demokratikus és köztársasági erőké, amely lényegében a baloldalhoz tartozik, de nemcsak a baloldalhoz, ha­nem a világi, liberális és köztársasági centrumhoz is.

Mindamellett meg kell érteni a kleriko-konzervativizmus jelenlegi előnyét lehetséges ellenfeleivel szemben: kevésbé megosztott és job­ban van szervezve. A régi európai baloldal még ott találja az útján a pusztuló kommunizmus által hátrahagyott omladékokat: a kitűnő Gregor Gysi és barátai az életüket áldozzák arra, hogy a sietősen visszavonuló zsaruk és besúgók hagyatékát igazgassák; a dicsőséges olasz kommu­nista párt átalakult egy förtelmes nagygyűléssé, amely felszámolja az el­képedt balosokat; a környezetvédő mozgalmak a maguk állatbarát anti­humanizmusával, miközben figyelmüket teljesen leköti a főld és a táj, a baloldal erőit megbénítva ellenfeleiknek tesznek szolgálatot; a verbális antikapitalizmus eltávolítja a baloldalt a hatalomtól, anélkül, hogy a legki­sebb mértékben is korlátozná az új gazdasági hűbérrendszerek túlkapá­sait, s főleg, a mai anti-etatizmus mindenütt paralizálja a demokratikus államok és az általános választójog védelmét. Ennél is rosszabb, hogy míg azelőtt a baloldal maga volt a nemzetköziség tárgyalóhelye, most ellenfeleinél sokkal de sokkal kevésbé szervezett, a gondola­tok, nemzetről-nemzetre, sokkal távolabb állnak egymástól. A demokrá­cia nem elégedhet meg az arisztokratikus „kozmopolitizmus” jelszóval, amely túlságosan nagyra is sikeredett a számára. A demokrácia nem korlátozódhat arra, hogy csupán megvédje a francia, német, olasz, spanyol állam-nemzeteket (amint azt Jean-Pierre Chevenement tette Jacques Delors-ral, Willy Brandt Oskar Lafontaine-nel, Giorgo Napolitano Achille Occhettoval, Felipe Gonzales pedig a spanyol kommunisták­kal szemben).

Az európai demokráciának képesnek kell lennie arra, hogy összefog­ja – amint 1848-ban és 1889-ben is, a Második Internacionáléban, tette – azokat az erőket, amelyek kezdetben ugyan heterogének, de amelye­ket ugyanaz az egyenjogúsító és republikánus eszme mozgat, miközben tiszteletben tartják egymás nemzeti sajátságait és saját nyelvezetét. Egy rajnai és lotharingiai kereszténydemokrata geográfiával, amelyet a pári­zsi, madridi és római centralizmus várt fel, e demokrácia szembeszegez­heti a nagy szabad városok, Hamburg, Berlin, Prága és Bologna diffe­renciált hálózatát, a Lyon-Barcelona-Milánó ipari háromszöget, és a ré­gi portugál, holland, francia, cseh, magyar, sőt, porosz jogállamok kitar­tását az állam mellett. De ez már egy olyan politikai akaratot, egy olyan politikai kultúrát tételez fel, amelyet még meg kell teremteni.