Nyilván meglepetéssel veszi tudomásul az olvasó, hogy a Kádár-rend­szerrel foglalkozó számunkban nem talál írást az államszocialista te­kintélyuralmi rendszer névadójáról: Kádár Jánosról.

Jelen sorok szerzőjével ellentétben a szerkesztőségben az a többségi álláspont alakult ki, hogy ugyan vannak anyagaink kitűnő szerzőktől, történészektől, pszichológusoktól stb., mégis a Kádárról kialakított tör­téneti kép megformálása még túlságosan is korai. Több szempontból is. Egyfelől a kutatható dokumentumok szűkössége és a már kutathatók vizsgálatának kezdeti foka nem teszi lehetővé, hogy lényegesen túllép­jünk a 80-as évek ellenzéki irodalmához és a közszájon forgó általános megítélésekhez képest. Másfelől a szerkesztőség nem kívánt Kádár személyére koncentrálni, mert ma még körülötte igen erős emóciók gyűrűznek, olyan viharok kavarognak, amelyek csak e lényegről, ma­gáról a rendszerről terelik el a figyelmet. Márpedig a mai helyzetben nincs elméletileg károsabb, mint a nosztalgia vagy a gyűlölet hatása alatt gondolkodni. Ma, amikor liberális és konzervatív oldalról gyakori támadások érik a „racionalitást", a „racionalizmust", akkor nem szabad „engedményt" tenni az emocionális, irracionális kihívásoknak. Ma a baloldalnak azzal nyújthatunk igazi érzelmi támogatást, ha segítünk túllépni a nosztalgikus viszonyuláson. Márpedig a politikai elfogultsá­gok pro és kontra a legerősebben éppen Kádár személye körül kristá­lyosodnak ki.

Aligha van olyan értékelő megjegyzés Kádárról, amely ne kavarna azonnal vihart a magyar társadalomban, még a baloldal köreiben is. Magam Kádár történelmi teljesítményét pozitívabbnak, vagy kevésbé negatívnak látom ma, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt, de semmiképpen sem tűnik alátámaszthatónak egyetlen olyan végletes megítélés, amely egyetlen mondatban kívánja megragadni a teljesítmény lényegét, mint például a „tömeggyilkos" vagy az „igazságos Mátyás" szellemében fo­gant meghatározások.

Az elfogulatlan megítélést talán jobban segíti, ha ez alkalommal Ká­dár politikusi portréját és emberi arculatát egy dokumentumrészlettel kívánjuk érzékeltetni. A dokumentum keletkezésének idején, a 60-as évek első felében, a kollektivizálás befejezése után a „szürke" appará­tusember kilép támogatói, „kliensei" köréből, és viszonylag önálló pá­lyára áll. Ettől a korszaktól kezdve Kádár közmegítélése egyre pozití­vabb, bár a mélyben a gyűlölet nem halt ki…

A szélsőséges értékelések történelmi okai remélhetőleg feltárulnak e számunkban publikált tanulmányokban. Itt csupán egy dologra hívnám fel a figyelmet. Kádár úgy, olyan részlegességgel tudott szakítani a sztálinizmussal, mint Hruscsov. A „megreformált sztálinizmus" je­lentős figurája ő. Ez a „reformsztálinizmus", amely nem más, mint a sztálinizmus, a szociáldemokrácia és a liberalizmusba váltó reform­kommunizmus sajátos, fokozatosan kialakuló kombinációja, olyan sze­mélyiségben perszonifikálódhatott, akit mind Keleten, mind Nyugaton elfogadtak és támogattak a kor befolyásos államférfijai. Kádárt és poli­tikáját Hruscsovtól Brandtig, Kohltól Thatcherig igen különböző beál­lítottságú politikusok értékelték.

Bár a közvélekedés szerint Kádár elméletileg igen képzetlen em­ber volt, persze nem Hruscsovhoz, hanem, mondjuk, Rákosihoz vagy Aczélhoz képest, mégis meglepő, hogy éppen a szocializmusról tudta teoretikusan a legkevesebbet. Számára a szocializmus nem volt más, mint a hatalomfenntartás, a korlátozott piaci viszonyok és a „jóléti állam" működtetése. Legendás szerénysége mögé húzódva a hatalomkonzerváló bürokrácia korrupciói felmorzsolták a rend­szer erkölcsi tőkéjét. Mégis Kádár hagyatéka az utóbbi három évben – az új elitek minden diszkreditálási kísérlete ellenére – felérté­kelődőben van, mert a rendszerváltás nyomán az ipar és a mezőgazda­ság olyan pusztulása következett be, amelynek bázisán legfeljebb az ezredfordulóra érheti majd el az ország a 80-as évek színvonalát. Kádár „karizmája" így holtában is fennmaradt azon rétegekben, emberekben, akik Kádárban annak idején magukra „ismerhettek." Ennek a „ráismerésnek" azonban az volt a szociális háttere, hogy a magyar „kisember" a 80-as évek közepéig egy olyan 20 éves „gazdagodási" szakaszt ért meg, amely a modern magyar történelemben példa nélkül álló. Ezért sokan hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a Kádárról elnevezett rendszer privilegizált rétegei milyen mértékben készítették elő az államszocializmus összeomlását és a nyers kapitalizmus restauráci­óját.

A baloldali elkötelezettségű embereknek azonban azt is tudniuk kell, hogy a Kádár elleni állandó hisztérikus lejáratási kampányok igazi tétje éppen nem Kádár, hanem a vele részben összefonódó kö­zösségi-szocialista értékek, amelyeket az új uralmi elit szeretne kitö­rölni a magyar emberek millióinak fejéből.

Nem lehetetlen, hogy az első jó könyvet Kádárról egy nyugati törté­nész írja majd meg, mert számára ez az egész „holt történelemként" jö­het számításba, ami a mi számunkra „megélt történelem"…