Alternatívák nélkül – Bevezető: miért fontos az “orosz modell”

Az újraértékelések idejét éljük. Magának az orosz forra­dalomnak az újragondolása is napirenden van. A tudomány azonban csak megfelelő kutatási bázison képes továbbmozdul­ni, ezért a konjunkturális átértékelések „értéke" igen csekély. Mostanában Kelet-Európában mindenütt, s magában a Szov­jetunióban is újra népszerűek lettek bizonyos értelmiségi kö­rökben a hidegháborús időszak nyugati szovjetológiájának avítt tézisei az októberi forradalom puccsjellegéről, az orosz polgári liberalizmus – úgymond – sokat ígérő alternatívájának eltiprásáról stb., stb.

A hidegháborús korszak óta azonban sok víz folyt le nem­csak a Volgán, és a Dunán, de a Temzén és a Mississippin is. Ma már a Szovjetunióban is kiadják a legfontosabb angol és amerikai szovjetológiai munkákat, amelyek a történetírás re­mekeinek tekinthetők: Rabinovitz és Smith, Carr és Tucker könyvei egyként az orosz forradalmi hagyományt ápolják, jól­lehet annak szocialista tendenciáit és lehetőségeit nem egyfor­mán ítélik meg. Abban azonban egyetértenek, hogy az orosz forradalom – mint minden valódi forradalom – milliók műve, Hogy a forradalomban egyidejűleg sok fejlődési variáns és le­hetőség volt adva (és hogy többnyire véletlenül sem az realizá­lódott, amire előre gondolni lehetett).

Az októberi forradalom valóságos újragondolása Ma­gyarországon is folyamatban van, de nem most kezdődött, ha­nem jóval korábban, valamikor a 70-es évek végén, a 80-as évek elején, amikor néhány magyar történész sziszifuszi mun­kájával (külföldi könyvtárakból könyvtárközi kölcsönzés út­ján, később rövidebb-hosszabb ösztöndíjak segítségével) va­lóságos műhely kovácsolódott ki az orosz forradalom és a szov­jet húszas évek tanulmányozására. Az akkori erőfeszítések már gyümölcsöznek, azóta számos dokumentumkötet, feldol­gozás, monográfia jelent meg a témából. A zömében 40-es éveit taposó generáció mellett egy-két fiatalabb történész és fi­lozófus is megjelent, akik ezt az „örökséget" folytatják. Az olykor elkészültük után tíz évvel megjelenő munkák is olyan tényanyagot és koncepciót hagytak ránk, amelyek nélkül a mai kor újratájékozódása aligha volna lehetséges. A figyelem egyre inkább a valóságos történeti tényekre és folyamatokra helyeződik át, az üres koncepciógyártások ideje már befejező­dött (alighanem csak a rendszerváltás konzervatív ideológusai és tankönyvírói térnek vissza letűnt korszakok régi koncep­cióinak felmelegítéséhez).

Az októberi szocialista forradalomról szóló régi, valóban sztálini fogantatású „diadalmenet"-képlet is a hidegháború ideológiai meghosszabbításaként tört be a kelet-európai törté­neti gondolkodásba. Mára ez a felfogás rossz ellentétébe fordult át, ami semmivel sem fedi jobban a valóságot. Az orosz forra­dalom két kiadása – a februári és az októberi – egymástól szét nem választható folyamat. Bár a politika felszínén az esemé­nyek elkülöníthetők egymástól, a megoldásra váró alapvető történelmi feladatok, a földkérdés, a háborúból való kilépés, az önkényuralmi rendszer lerombolása, az alapvető civilizá­ciós vívmányok meghonosítása, az analfabétizmus vagy a nemzetiségi viszálykodások felszámolása stb., stb. mindkét forradalom alapvető problémáit képezték. Még az intézmé­nyek síkján sem látni merev elválást a két forradalom között. Hiszen mind a szovjetek, mind a gyári-üzemi bizottságok, mind a munkások harci osztagai – természetesen belső átren­deződésekkel – mindkét forradalom fontos, ha nem a legfonto­sabb alkotóelemei voltak. A forradalom összoroszországi ki­terjedése és radikalizálódása egyre világosabban mutatta a fej­lődés orosz talajon való korlátozottságát; itt nemcsak az orosz liberalizmus történelmi életképtelenségéről volt szó, hanem mindenekelőtt az alternatívák igen gyors összeszűküléséről. Ahogyan az orosz liberalizmus egyik legkitűnőbb koponyája, Nyikolaj Bergyajev megfogalmazta: 1919-re az orosz alterna­tíva Lenin vagy Kolcsak, a kommunista párt diktatúrája vagy egy fehérgárdista tiszti különítményes diktatúra lehetőségé­ben rajzolódott ki. Így a forradalom történelmi erői, s ezzel együtt nagy céljai olyan belső és külső korlátok közé szorultak, amelyek aláásták a polgári és szocialista feladatok sajátos egy­ségét, amit a bolsevikok 1921 tavaszán a NEP elfogadásával napirendre tűztek. Miután mind a demokratikus, mind a szoci­alista tendenciák „felszívódtak", egyre fenyegetőbb lehető­ségként merült föl egy új tekintélyuralmi rendszer. Az ellen­zék a 20-as évek közepén egy tekintélyuralmi formát öltő kapi­talista restaurációtól félt a leginkább. A 20-as évek végén Buharin ezt az álláspontot tette magáévá, s a cézárizmusról szóló, Usztraljov elleni polemikus írása sajátságos módon éppen a sztálini cézárizmus lehetőségét homályosította el. Trockijnak és híveinek nézőpontja már összekötötte a kapitalista restau­rációt és a sztálini személyi diktatúrát, a bürokratikus elkorcsosulást és egy thermidori fordulat lehetőségét vetítette előre.

A valóságban az történt, hogy a forradalomban lerombolt tekintélyuralmi rendszer helyére a szocialista célokkal ellen­tétben – felfalva a forradalom gyermekeit – egy új tekintély­uralmi rendszer emelkedett fel a szocializmus és a kapitalizmus alternatívájával szemben: a sztálinizmus. Ám éppen napjaink­ban feledkeznek meg gyakran arról a tényről, hogy egy törté­nelmi időpillanatig a sztálinizmussal szemben létezett egy, a forradalomból kinövő, valóságos szocialista alternatíva is, amely azonban a húszas évek második felében felőrlődött a NEP és a sztálinizmus malomkövei között. Mire a szocialista alternatíva lehetősége szélesebb tömegeket is megragadhatott volna, addigra maga az alternatíva tulajdonképpen már meg­bukott. Az 1927-es év egyidejűleg a csúcspont és e bukás éve. Ezt jól tükrözi az Egyesült Ellenzék dokumentuma, amelynek részleteit az olvasó megismerheti. 1929, a „sztálini fordulat", már inkább a végkifejlet történetéhez tartozik.

Azóta hatvan év telt el. A sztálini rendszer alapszerkezete megrendült – ám tanulmányozása megkerülhetetlen, ha meg akarjuk érteni a mai átalakulások lényegét és történelmi kor­látait, valóságos és látens alternatíváit.