Romániában még várat magára a sztálinizmussal való baloldali szembenézés. A szerző a sztálinizmust a kapitalizmus egy izotópjának tekinti, és saját álláspontja mellett betekintést enged az ottani diskurzusokba is.

Kedves Barátaim!

Elküldöm, reményeim szerint megfelelően tömör formában, nézeteimet a sztálinizmusról.¹ Hálás vagyok a Eszmélet szerkesztőinek, hogy lehetőséget biztosítottak számomra a sztálinizmus jelenségének átgondolására. (Ez mellesleg jól jellemzi az ideológiai szinteket is: Magyarországon már lehetséges vitát folytatni a sztálinizmusról; Romániában az egyetlen hivatalosan is jóváhagyott vitapont az 1989. decemberi forradalom és a “hazafiatlan” coup d’État közötti ellentét. A diskurzusok tárgya a tömegek szerepe, a spontaneitás, ám nem esik szó – sem önmagában, sem az előbbiek mellett – az (egykori) sztálinista bürokrácia különféle csoportosulásainak helyzetéről és nézeteiről. A forradalom népi jellegét osztálykarakterének elkendőzésére használják.)

Az Eszmélet erőssége baloldali reflexiójának köszönhető; annak, hogy elutasítják a “történelem végét” hirdető kalmárideológia fegyelmezett elfogadását. (Egyértelmű, hogy ez az apologetikus gondolat egy zárt társadalom irányába mutat.) A jelenkori történelem egyetlen, mégoly keserű tapasztalata sem igazolhatja a baloldali típusú társadalmi reflexió elvetését: nem csupán a társadalmilag meghatározott emberi szenvedés iránti érzékenységről van itt szó, nem csupán a szabadság és a társadalmi egyenlőség (a világon mindenkire kiterjedő) együttesének előtérbe helyezéséről, hanem az osztályuralom és a kizsákmányolás történeti jellegének, vagyis annak a felismeréséről, hogy ezek a kategóriák nem örökkévalóak és “természetesek”. A baloldaliság felvállalása erőfeszítést jelent az osztályuralom felszámolásának folyamata mögött húzódó történelmi feltételek megértésére.

Alapvető fontosságú az olyan csoportok léte, amelyek kedvező miliőt teremtenek az önkritikai reflexiók számára. Az Eszmélet körül kialakult kör erősebb a mi Nucleus Marx csoportunknál, amelynek magam is tagja vagyok, de úgy gondolom, érdemes lenne kezdeményező szerepet játszanunk egy kelet-európai és balkáni önkritikus baloldali hálózat létrehozásában. A 2004-es év az első világháború kitörésének kilencvenedik évfordulója: remek lenne dialógust kezdeni például Švejk országának reprezentánsaival. Persze nem csak velük. 1914 a világgazdaság egy prosperitási periódusára következett: a Kondratyev-ciklus “A” trendjének felelt meg. Napjainkban, a termelőerők egy magasabb szintjén, de ugyanezt a korszakot éljük. Mik tehát a perspektívák: béke?, háború?, társadalmi átalakulás?

Levelem két részből áll: az első a sztálinizmus néhány aspektusát járja körül; a második néhány módszertani kérdést vizsgál; közben pedig a romániai Nucleus Marx csoportról is esik szó (a romániai baloldaliság helyzetét firtató kérdéseitekre reagálva).

 

I. A sztálinizmus

 

Az általatok küldött írások² igen fontosak. A létező szocializmusról folytatott vita – ez a terminus teljesen megfelelő, hiszen az 1989 előtti társadalmat ugyan szocializmusnak szokás nevezni, a kritikai értelmiség (persze nem a jobboldal apologétái) mégis “létező szocializmusról” beszélt és beszél, rámutatva hogy az egykori rendszer nem tekinthető valódi szocializmusnak – nem csupán a mögöttünk hagyott történelem, hanem az előttünk álló események megértésének is sine qua nonja. Tehát: mi is volt a létező szocializmus lényege, és amennyiben valóban szocializmus volt, akkor miként győzhetjük meg az embereket arról, hogy az elkövetett hibák nem fognak megismétlődni?

Ezért a továbbiakban a létező szocializmust technikai okokból sommásan sztálinizmusnak³ nevezem, még ha ez félreértésekre ad is lehetőséget: a sztálinizmus egyszerre jelenti a lenini forradalmakat követően kialakuló gazdasági-társadalmi rendszert (GTR) és az e rendszerhez kötődő politikai rezsimet (PR).

Ugyanakkor meg is különböztetem a GTR-t a PR-től. A GTR a termelési mód (a termelőerők és a termelési eszközök), valamint a legitimizáló/domináns értékek összege.⁴ A PR az irányítás módja, a vezetők és vezetettek közötti kapcsolatrendszer meghatározója – példának okáért képesek-e az utóbbiak az uralkodó elitek kontrollálására, vagy sem; kihat a vezetés struktúráira – vajon a hatalom néhány személy kezében koncentrálódik-e, vagy egy szélesebb körű uralkodó elit között oszlik meg? Minden GTR-hez különböző PR-ek kapcsolódhatnak (demokratikusak és diktatórikusak).

A jobboldali, antikommunista ideológiák egyenlőségjelet tesznek a GTR és a PR közé, hogy a sztálinizmus GTR-ét ignorálva azt pusztán egy specifikus PR-képletnek tekinthessék: “kommunizmus = diktatúra…”

A GTR-t és a PR-t azonosnak tekintve éppen a sztálinista PR-ek célját ködösítjük el: ezek, mint arra némely baloldali ideológus előszeretettel rámutat, a fejlődés érdekében létrehozott diktatúrák voltak, sok esetben autoriter PR-ek, amelyek szükségesek voltak a sztálinizmust bevezető periferiális országok gyors modernizálásához. De milyenek voltak a konkrét termelési viszonyok ezekben a PR-ekben?

Nem elég rámutatni, ahogyan például a trockisták teszik, hogy a sztálinizmus átmeneti korszak volt, amelynek jellemzője a tulajdon szocializálása stb. stb. (Mit jelent a “szocializálás”? A klasszikus, fragmentált [kapitalista] tulajdonnak az állam kezében való egyesítését, vagyis a tőke feletti relatív társadalmi kontrollt a közjólét érdekében [amely számos országra jellemző volt] csupán a szó korlátozott értelmében tekinthetjük szocializációnak.⁵ Szélesebb értelemben a szocializáció a termelőeszközök magántulajdonának világméretű átalakítása társadalmi tulajdonná. Társadalmi tulajdonnak a világ teljes népességének kontrollját tekintem a világ összes termelőeszköze és forrása felett, amely nem szűkös magánérdekeket szolgál, hanem a társadalom minden egyes mai és jövőbeni tagjának érdekeit tartja szem előtt. Így a társadalmi tulajdon – amely nem kizsákmányoló kapcsolatokra épül és ilyeneket generál – magában foglalja a fragmentált, természeténél fogva kompetitív, nemzeti magántulajdon meghaladását, amely egyének, monopóliumok vagy éppen államok kezében összpontosul. De a magántulajdon meghaladása egyben a termelőerők azon szintjének túllépését is szükségessé teszi, amely a munkaerő kényszerén alapulva a magántulajdont szükségessé teszi.)

Nyilvánvaló, hogy a sztálinizmus történelmi specifikumának felfogásához az első lépés a termelőerők alacsony szintjének megértése a lenini forradalmak és a sztálinizmus korszakában: nem csupán a sztálinista rendszerek periferiális helyzete, hanem inkább az első és egyetlen világméretű ipari forradalom adott helyzete miatt. (Hiszen, mint tudjuk, a kommunizmus vagy éppen a szocializmus létrehozására – a két posztkapitalista, kommunista jellegű GTR közötti [A gothai program kritikájában kifejtett] különbségeket itt figyelmen kívül hagyhatjuk – csupán [mint Marx az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban, A német ideológiában és másutt kifejtette] világméretekben, és első lépésben a legfejlettebb országokban kerülhet sor.)

A termelőerők alacsony szintje szükségessé tette a munkaerő rákényszerítését a termelés fokozására (és a mind olcsóbb áruk előállítására). A munkaerő kényszerítésének szükségletével együtt járt (vagy abban kifejeződött) a munka “technikai” megosztása – amely az első ipari forradalom idején, mint arra Marx A tőkében rámutatott, már egyértelművé vált a munkafolyamat hivatásos és nem hivatásos tisztjei, illetve közkatonái között. A munka politikai megoszlása – az irányítók és irányítottak között – pontosan leképezte/leképezi ezt a technikai megoszlást. A politikai megoszlásnak addig nem lehet véget vetni, amíg a technikai megoszlás objektíve el nem tűnik (a technikai fejlődés logikájából következően).

Ennélfogva az a kifogás, amely a kommunizmust (ahogyan azt A gothai program kritikája meghatározza) kéri számon a sztálinizmuson, érvényét veszíti. A kommunizmusra való átmenet, mint Marx bebizonyította, csupán a fejlett országokban lehetséges, ugyanakkor csakis globális átmenet lehet: nem hogy a kommunizmus, de még a szocializmus sem lehetséges a kapitalista óceán apró szigetein.

Abban a marxista csoportban, ahol dolgozom, részt vesz egy uruguayi nyelvész, aki trockista volt, sőt ma is az; így van némi rálátásunk a trockista miliőkre és érvrendszerekre. Ezekben a sztálinizmus átmeneti jellege és a – burzsoá tulajdon lerombolásának talaján kialakuló szocialista tulajdonforma, vagyis a domináns és alapvető kizsákmányoló osztály, a burzsoázia felszámolása a legfontosabb szempontok. (Ám véleményünk szerint Trockij maga nemigen figyelt fel a forradalmat követő átmeneti korszak államkapitalista jellegére, sem pedig Marx és Engels észrevételeire A német ideológiában, ahol a termelőerők alacsony szintjén kialakuló nem kommunista társadalomról írnak.) Csoportunk végül nem fogadta el a trockista érvelést.

A sztálinista tulajdon éppen azért nem volt szocialista, mert a termelés eszközeit nem szocialista módon használták: a termelőerők alacsony, az első ipari forradalomra jellemző szinten álltak, és gyors fejlesztésükre volt szükség – ennek alapja pedig a hirtelen felhalmozás, amelyhez a bérmunkát mind nagyobb és nagyobb mérvű termelésre kellett rákényszeríteni. A felhalmozás legfontosabb céljai társadalmi jellegűek voltak – így az életszínvonal emelése –, de nem kizárólagosan. A gazdasági célkitűzéseket meghatározó politikai bürokrácia nem csupán a társadalmi prioritásokat tartotta szem előtt, hanem politikai hatalmi helyzetéből következően saját privilégiumait is védelmezte.

A felhalmozás a munka termékének, vagyis végső soron a tőkének a maximalizálását jelenti és gerjeszti tovább. És bár a csereviszonyok nem csupán a lehető legnagyobb nyereség elérését célozták, hanem a munkások, illetve általánosságban a korábbi elnyomott rétegek javát is – akiket (Trockij szavaival) “belevetettek a kultúrába”, lakótelepeket építettek számukra, kiépítették a közegészségügyet és a szabadidő struktúráit – ám e viszonyok alapvető eleme mégis a felhalmozás volt.

Szűkebb értelemben a kizsákmányolás a munkaerő által megtermelt értéktöbblet minden ellenszolgáltatástól mentes kisajátítását jelenti; tágabb értelemben pedig azt, hogy a munkaerő, vagyis tulajdonképpen a társadalom egésze nem gyakorolhat ellenőrzést a termelőeszközök és általában véve az emberi lét forrásai felett. Ezért a kizsákmányolást csupán a termelőeszközök világméretű és teljes szocializálása szüntetheti meg.

A kizsákmányolás magában foglalja és egyben generálja a magántulajdont. A magántulajdon – amely az állam, vagyis a politikai, pártállami bürokrácia kezében összpontosult – a sztálinizmusban a termelőerők alacsony szintje miatt maradhatott fenn.

A tőke:

• a kizsákmányoláson (és nem a világ népességének a világgazdaság felett gyakorolt ellenőrzésén) alapuló csere;
• és a termelőerők adott szintjének megfelelő felhalmozás, vagyis magában foglalja
• a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet kapcsolatrendszerét;
• a munkaerő által termelt érték – amelyet a klasszikus kapitalizmusban profitnak nevezünk – maximalizálását.

Ezért a tőke a termelőerők adott szintjének megfelelő történelmi viszonyrendszer.

A kapitalizmus szükségszerű volt, és – mint Marx bebizonyította – fejlődést jelentett a feudális viszonyokkal szemben. De vajon a sztálinizmusban valóban kapitalista jellegű viszonyok voltak jelen? Természetesen igen, éppen a felhalmozás szükségletéből stb. eredően. Ezért csoportunk, ha a sztálinizmusról van szó, többé nem teszi a tőke és a munka szavakat idézőjelek közé (lásd Szalai).

A sztálinizmus a kapitalista viszonyok kényszerének keretei között, illetve azok időszakában létezett. A sztálinizmus (egyfajta) kapitalizmus volt, vagy legalábbis beilleszkedett a kapitalizmus történelmi holdudvarába.

De vajon milyen típusú kapitalizmus volt, és milyen társadalmi struktúrát hordozott?

A sztálinista tőke az állam kezében összpontosult. Az állam – természetesen “a nép nevében” – volt a tőke birtokosa. A sztálinista állami tulajdon időben egybeesett a nyugati államkapitalizmussal, mivel ott az első világháborút követően a monopolista magánkapitalizmus ellentmondásait időlegesen a piaci viszonyokba való állami beavatkozással igyekeztek orvosolni.

Kiindulópontunk nem a hagyományos, klasszikus társadalmi struktúrákra összpontosít (“ha nincs burzsoázia, akkor nem beszélhetünk kapitalizmusról sem”⁶ ), hanem a tőkére, amelynek tulajdonosai különféle történelmi entitások lehetnek. (Akárcsak napjaink nyílt kapitalizmusában, ahol a különféle nyugdíj- és befektetési alapokat is ott találjuk a legnagyobb tőketulajdonosok között. A nyugdíjalapokon vagy a munkavállalói részvénykonstrukciókon keresztül a munkaerő önmagát zsákmányolja ki, hiszen a kizsákmányolás meghaladásának még nincsenek meg az objektív és szubjektív feltételei. A tőke immár kollektívvá vált, és mindaddig az is marad⁷, amíg a termelőeszközök feletti világméretű ellenőrzés is kollektívvá nem válik.)

Így a sztálinizmus társadalmi struktúrája megfelelt egy osztályelnyomáson alapuló GTR-nek, amely a munkaerő kizsákmányolásához szükséges: a kizsákmányolt osztályt az első ipari forradalom sztálini proletariátusa képviselte, míg vele szemben a pártállam politikai bürokráciája állt; e két társadalmi aktor viszonyai nem csupán a gyors felhalmozást és fejlődést határozták meg a sztálinista országokban, de a szociális jogok világméretű fejlődésére is alapvető hatást gyakoroltak a huszadik század második felének első évtizedeiben.

A sztálinizmus értékelésének bizonytalanságához a piac megértésének bizonytalanságai is hozzájárulnak. De mi is valójában a kapitalista piac? Az árucsere, az értéktörvény⁸ terméke, a nyereséges ellátás és a fizetőképes kereslet. Kijelenthetjük-e, mint Szigeti Péter teszi, hogy a sztálinizmus alapvetően nem a kapitalista piac feltételei alapján szerveződött, sőt még a tőkés világpiacot sem vette figyelembe? Szalai Erzsébetnek igaza van, mikor rámutat, hogy a sztálinizmus nem használhatta az árutermelés fogalmait anélkül, hogy a piacgazdaságot mint olyat fejlesztette volna.⁹ Sem a sztálinizmus társadalmi céljai – amelyekben a források elosztását, például a makrogazdaság tervezésében a politikai mechanizmusok irányították, de az uralkodó elit egyes tagjai között érvényesültek a “szubjektív” do ut des-kapcsolatok is –, sem pedig a bürok­rácia privilégiumai nem szüntethették meg a sztálinizmus kapitalista piacgazdasági jellegét. Sokkal célszerűbb ezeket a vonásokat¹⁰ a sztálinizmus összeomlásában is szerepet játszó új, tansznacionális piaccal (amely a leginkább megfelelt és megfelel a jelenlegi ipari forradalom – gondoljunk az információs technológiákra – elvárásainak) együtt vizsgálni.

A termelési mód szempontjából a sztálinizmus államkapitalizmus volt. De minek tekinthető a szlogenek, illetve a legitimizáló értékek formája tekintetében? Ebből és csupán ebből a szemszögből a sztálinizmus szocializmus volt.¹¹ De mint tudjuk, sokkal fontosabb, hogy mi van a szlogenek mögött. Röviden: a szocialista jellegű legitimizációs értékek nem ellensúlyozhatták a GTR kapitalista vonásait, a tőke erősítésének szükségletét.

Ezért a sztálinizmus a kapitalizmus egy izotópjának tekinthető, amely a kapitalizmus történetének része. Ez az izotóp magában foglalja:

• a sztálinizmus nemzeti jellegét – a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatok túlnyomórészt nemzeti kereteit – a világkapitalizmus óceánjában¹² ;
• a (kapitalista) termelési mód és a legitimizációs értékek formája¹³ közötti ellentmondást;
• a legitimizációs értékek szocialista/kommunista formájának és az ideológia sztálinista tartalmának¹⁴ együttesét;
• egy helyettes burzsoázia kialakulását az osztályegyeduralomra¹⁵ jutó (párt/állami) bürokráciából;
• az állam közvetítésével biztosított de jure népi tulajdon és az állami tulajdon felett de facto uralkodó politikai bürokrácia közötti ellentmondást;
• azt, hogy a politikai bürokrácia de facto gazdasági ereje annak politikai/vezetői/hatalmi szerepéből eredt, nem úgy, mint a nyílt kapitalizmusban, ahol a burzsoázia éppen gazdasági erejéből következően tesz szert politikai hatalomra.

Ezért egyetértek Wiener Györggyel abban, hogy a jövőbeni posztkapitalista rendszer nem a sztálinista modell szerint fog megszerveződni, és a sztálinizmus nem a kapitalizmus alternatíváját jelentette a huszadik században, hanem a kapitalizmus győzelmét egy olyan korszakban, mikor a tőke és a munkaerő közötti kapcsolatrendszer nemzeti alapon szerveződött. Ez a periféria némely országában az általános életszínvonal növekedésében realizálódott.¹⁶ Amikor a tőke–munka kapcsolatok transznacionális jellege kezdett hangsúlyosabbá válni, ennek a korszaknak bealkonyult. Éppen ezért nem gondolom, hogy a “desztálinizálás” a kemény vonalas sztálinizmus (mint PR) felszámolását jelentette volna; az utána következő egyik nacionalista vagy reformista irányzat sem volt képes a rendszer összeomlását meg nem történtté tenni, amely azért volt ab initio sztálinista, mert más nem lehetett. Vagyis (GTR-ként) nem is lehetett desztálinizáció tárgya a sztálinizmus idején.

Fel kell tárnunk a sztálinizmus kapitalista jellegét, hogy megérthessük: a kommunista posztkapitalizmus nem a múlt emléke, hanem még előttünk álló lehetőség. Ezeknek a problémáknak a megértésével – amelyek nélkül nem lehetséges a mai transznacionális kapitalizmus bírálata – a sztálinizmus történelemmé válik, és a még ma is létező sztálinizmus elméletévé redukálódik. Innentől a mai baloldali teoretikusok a világkapitalizmus jelenlegi nyílt formáira¹⁷ koncentrálhatnak, a mai geopolitikai helyzetre, az elöregedett baloldal megváltoztatásának szükségességére irányíthatják figyelmüket. Most az a legfontosabb kérdés, hogy milyen feladatok állnak a baloldal előtt.¹⁸

A GTR-rel kapcsolatos problémák relatív elvetése¹⁹ – végső soron a sztálinizmus nem csupán politikai jelenségekből állt – azt az elképzelést sugallta és sugallja, hogy a sztálinista diktatúra, illetve a PR volt minden gonoszság ősoka²⁰; nem egy kiváló baloldali gondolkodó is így véli, holott mindnyájan látják, hogy a sztálinizmus fennállása alatt is változásokon ment keresztül. Néhányan, így maga Trockij²¹ is, úgy vélték, hogy a sztálinizmus demokratizálásával visszaállítható a valódi, 1917-es szocializmus, hiszen a demokratikus nyomás eszközeivel a munkások győzelmet arathatnak az uralkodó bürokrácia felett. (Amennyiben ez nem történik meg, folytatta Trockij, a bürokráciának a munkások feletti győzelme a kapitalizmus restaurációjába fog torkollni – helyesebb lenne azt mondani, hogy a nyílt kapitalizmus egy új történelmi periódusának kezdetét jelenti.²²) Ám a különféle társadalmi rétegek közti erőviszonyok politikai kifejeződésének gazdasági alapjai vannak.

Tulajdonképpen magát a demokratikus deficitet sem érthetjük meg a specifikus osztályviszonyok²³ figyelembevétele nélkül: mi a demokrácia?, kompromisszum? és miféle kompromisszum? elfogadható… de ez mit jelent? Csupán az osztályviszonyokból vezethetjük le a hatalmi politikát, amely a sztálinizmus és általában véve minden kizsákmányoláson alapuló valahai és mostani társadalom sajátja. Ebből a szempontból vizsgálva semmi meglepőt nem találhatunk a demokratikus deficitben. Még ha figyelmen kívül hagyjuk is Marx leírását a politikai kommunizmusról (Gazdasági-filozófiai kéziratok), nemigen állíthatjuk, hogy a sztálinizmus (akár átmeneti) szocialista jellegű GTR lett volna. A kommunizmus egyenlő a demokráciával, és ha ez nem így van, akkor az nem azért van, mert a kommunizmus szükségszerűen diktatúrát jelent, hanem mert az objektív (és persze a szubjektív) feltételek még nem érettek a kommunizmusra, a kapitalizmus megdöntésére irányuló kísérlet még csupán a “primitív kommunizmus” szintjéig jutott. Lázadó sziget a kapitalizmus óceánjában, amely néhány elmaradott perifériára korlátozódik; a helyzet a centrumországokban ugyanis – részben éppen a centrum–periféria struktúra számukra előnyös vonzatai miatt – még nem érett a forradalomra. Az ilyen “kommunizmusban” pedig óhatatlanul tovább él az elnyomás-alávetés hatalmi politikája.

Még inkább segíthet a problémák tisztázásában a legitimációs deficit vizsgálata²⁴. A legitimáció deficitje – persze az alsóbb osztályok szempontjából – úgy növekedett, ahogyan a sztálinista intézkedések egyre kevésbé voltak képesek az életszínvonal emelésére, legalábbis a nyugathoz viszonyítva. Vagyis a dolgozó osztályok nem a szocialista értékeket – sőt még csak nem is a politikai demokráciát²⁵ – tartották szem előtt, hanem a gazdasági teljesítményeket.

A társadalmi struktúra és eredet természetesen döntő szerepet játszott. Mint Wiener György rámutatott, a magyarországi életforma kispolgári eredete, sőt hozzátenném, egy általánosabb, visszafogott kispolgári mentalitás jelentős szerepet játszott benne, hogy az emberek határozottabban egy nyílt kapitalizmusra való áttérés mellé álltak. Romániában, bár a legtöbb paraszti gyökerű munkásra szintén ez a kispolgári mentalitás volt jellemző, az elsődleges iparosítással járó urbanizáció és a “kultúrába taszítás” (Trockij) hatásai azt a véleményt erősítették meg, hogy a korábbi sztálinista bürokrácia új hatalma még mindig jobb, mintha az egykori bojárok és kapitalisták térnének vissza. Ezért 1989. december 22. és 25. között az első spontán jelszó a “Demokrácia, Szabadság, Tisztesség” hármasa lett – az emberek hittek abban, hogy Iliescu az emberarcú szocializmus garanciája –, és csupán később, a terrorista elhajlások, illetve az Iliescu követői, valamint a korábbi liberálisok és a konzervatív parasztpárt közötti ellentét volt képes az embereket az “új” bürokrácia jármába hajtani, amely lépésről lépésre csendben alávetette őket a nyílt kapitalizmus rendszerének. Sem a nyílt kapitalizmussal kapcsolatos illúziók reklámozása, sem pedig a nyugati munkalehetőségekkel kapcsolatos remények nem tudták lerombolni az emberekben a korábbi “szocialista” illúzióikat: ezek az illúziók azonban átalakultak. Ennek tulajdonítható, hogy a Nagy-Románia Párt – amelynek szélsőjobboldali populizmusa ma a “szocialista” illúziók átformálásának egyetlen támogatott fóruma – még mindig az ország második politikai ereje. Az emberek 1989-ben Ceausescut, és nem a kommunizmust abcúgolták, abban hittek, hogy a legfelsőbb vezető – a “személyi kultusz” – volt minden baj forrása, és a demokratizálás elvezethet az “emberarcú szocializmusba”. Ám ez a történelmi korszak lezárult.

Fontos kérdés a sztálinizmus – mint GTR és mint PR – megítélése²⁶ a szocialista/kommunista jellegű értékek mint döntő és megfellebbezhetetlen érvek szempontjából. Igen ám, de ezek az értékek – mint pl. az egyenlőség – történelmileg meghatározottak. Ha konkrét történelmi társadalmakat akarunk ahistorikus kaptafákra húzni, akkor csupán egy liberális, idealista eredményre juthatunk. A sztálinizmus nem azért volt rossz, mert nem valósította meg az egyenlőség ideálját – történelmileg meghatározott társadalom volt (amely nem is felelhetett meg egy szocialista jellegű következetes egyenlőségnek). Ha figyelembe vesszük, hogy a társadalmi egyenlőség – és természetesen nem az egyenlőség mint olyan – nem az emberi szükségletekből lepárolt absztrakt vágyálom, hanem a termelőerők és a civilizáció egy adott szintjén konkrét politikai cél, többé nincs okunk rá, hogy a sztálinizmusra efféle standardokat – betű szerint értett politikai szlogeneket – próbáljunk erőltetni; a politikai célkitűzések konkrét tartalmát az adott, konkrét körülmények keretében kell vizsgálnunk. Egy társadalom, így a sztálinizmus is, konfliktusokat hordoz: ezek végső soron a magántulajdon, a termelőerők és a köztük lévő viszonyok konkrét történelmi valóságán alapulnak. Nem vezet sehová, ha a sztálinizmust az egyenlőség megvalósításnak terén elért fiaskójáért vádoljuk. Sőt igyekeznünk kell megérteni, hogy mi tette lehetővé az emberek számára, hogy mégis elérjenek valamit; miért társult a sztálinizmushoz egy tragikus (korlátozott, partikuláris, ellentmondásos) heroizmus. Az elvárások, standardok, értékek önmaguk is részei az emberek történelmi környezetének. És ma, mikor azt látjuk, hogy miként számolják fel a korábbi jóléti eredményeket a növekvő termelékenység és a “posztindusztriális forradalom” keretei között, elgondolkodhatunk rajta, hogy amennyiben a szociális egyenlőség a társadalom minden tagjának a legjobb lehetőségeket hivatott biztosítani kreativitásuk kifejezésére, akkor vajon a “kapitalizmus” valóban jobb-e, mint a sztálinizmus volt?

A sztálinizmust nem érthetjük meg a hozzá vezető forradalom elemzése nélkül. Milyen típusú is volt ez a forradalom? Ha a tömegeket feltüzelő jelszavakat nézzük, szocialista forradalomról beszélhetünk. Vagy egy modernizációs forradalomra került sor, amely az objektív és szubjektív feltételeket volt hivatott megteremteni egy lehetséges és vágyott világméretű kommunista társadalom számára? E dilemmák miatt nem szocialistának, hanem leninistának nevezem ezt a forradalmat. Lenin teóriája szerint az államkapitalizmus a politikai hatalom megragadását követően az első racionális cél – hiszen Oroszországban sem a tömegek társadalmi tudata, sem pedig a termelőerők adott szintje nem teszi lehetővé a szocializmust, még akkor sem, ha az európai (német) forradalom bekövetkezne. Ennek alapján egyet kell értenem azokkal, akik – mint Wiener György – a “szocialista” forradalmat modernizációs forradalomként szemlélik (amelynek ideje egyszer s mindenkorra lejárt). A sztálinizmus a leninista forradalomhoz kötődött, így a mai transznacionális kapitalizmus jövőbeni társadalmi átalakulása vélhetőleg más formákat ölt majd. A forradalom nem egy dogma, és a rá vonatkozó történelmi koncepciók sem lehetnek azok.

 

II. Néhány gondolat a sztálinizmus vizsgálatának metodológiai kérdéseiről

 

Lényeges, hogy milyen logika szerint közelítjük meg a sztálinizmust. A Nucleus Marx csoportban például eleinte (1994 és 1996 között) arra törekedtünk, hogy a létező szocializmus “jó és rossz oldalait” egyaránt figyelembe vegyük. Egyikünk sem tagadta a valódi politikai atomizálódást és az egyenlőtlenségeket, majd később a politikai bürokrácia privilegizált helyzetét. Ugyanakkor nem hagyhattuk figyelmen kívül a széles néptömegek specifikus jólétét – a modernizáció folyamatában – vagy éppen a korai évek tömeges mobilizációját, mikor sokan meggyőződéssel vallották a szocialista jellegű alapelvek felsőbbrendűségét. Ebben az időszakban ellentmondásos helyzetbe kerültünk: egyrészt védelmeznünk kellett a szocialista/kommunista értékeket – hiszen éppen ezek egyesítettek minket egy baloldali vitakörben –, másrészt viszont képtelenek voltunk következetes marxistákként gondolkodni, vagyis különbséget tenni a szocialista jellegű legitimizációs értékek és a valódi termelési mód között. Így a szocialista/kommunista értékek védelmezése átmenetileg a megértés gátjává változott. Ám – Szigetihez, Szalaihoz és Wienerhez hasonlóan²⁷ – gyanakvással fogadtuk azt az érvet, hogy 1989-ben a szocializmus, illetve a kommunizmus bukott volna el. Vajon a kommunista értékek valóban alkalmatlannak bizonyultak, és az osztályelnyomás örökkévaló és természetes állapot lenne?²⁸ Vagy inkább a valóságot kell szem előtt tartanunk és az értékek valódi tartalmát firtatnunk?

Akkoriban a kör néhány tagja – mondhatjuk, a “kemény mag” – egyre jobban eltávolodott a “balosoktól”; ez utóbbiak ignorálták a politikai bürokrácia kiváltságait vagy éppen az iparosításban érdekelt munkások privilegizált helyzetét a parasztsággal szemben, és úgy vélték, hogy a létező szocializmussal szembeni bármiféle kritika egyben a szocialista értékek megtagadását is jelenti. A “dialektikusok” (magam is közéjük tartoztam) persze rámutattak, hogy a szocializmus kellemetlen aspektusainak kritikátlan megbocsátása csupán olajat önt a jobboldali ideológiák tüzére.

Ám a “balosok” egyre messzebbre mentek: számukra hovatovább az egyetlen progresszív történelmi modellé a létező szocializmus vált (figyelmen kívül hagyták Marx véleményét a kapitalizmus történelmi szükségességéről), és “szocializmus” alatt csakis a “napfényes oldalt” értették, különösen az 1989 előtti általános életszínvonalat; párhuzamot vontak a jobb életkörülmények és a politikai bürokrácia helyzete között, végül pedig a “nemzeti kommunizmusnál” kötöttek ki – vagyis többé nem kapcsolódtak a kommunista értékekhez, a sztálinizmus problémáiért az “idegeneket” (így a Kommunista Párt vezetésében ülő zsidókat) és a Szovjetuniót tették felelőssé, míg a jó dolgokat a nemzeti irányvonalat követő vezetőknek tulajdonították. Nem meglepő, hogy nemsokára elhagyták a csoportot – néhányan a Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak, mások “a hatalmon lévő szociáldemokráciáról leváló baloldali pártokba” léptek be, néhányan pedig nyíltan lepaktáltak a szélsőjobbal.

Így a Nucleus Marx csoport fejlődésében a kapitalizmus és az antikapitalista harc megértése szempontjából a nacionalizmus kritikája vízválasztót jelentett. 1996-ban kapcsolatba kerültünk néhány trockistával, és a kialakuló dialógus megerősítette véleményünket: a “szocializmus egy országban”, a korszakra jellemző immanens nacionalista tendenciák (lásd a “szocialista hazafiságot”), a nemzeti keretekre osztott antikapitalista harc egy olyan rendszert jeleztek – és egy olyan rendszer következményei voltak –, amelyet nem igazán nevezhetünk a kommunizmus első lépcsőfokának.²⁹

Akkoriban sok energiát pazaroltunk a nacionalista balosokkal folytatott vitákra, és rámutattunk, hogy a globalizációval szembesülve az ideális társadalmi modell nem a nemzeti autokrácia – legyen az “szocializmus” vagy éppen “kapitalizmus egy országban” –, hanem éppen ellenkezőleg, a társadalmi viszonyok (elsőként éppen a kapitalista viszonyok) és antikapitalista proletárharc transznacionalizálása. Az internacionalizmus immár nem jelentheti a különféle nemzeti harcok összekapcsolását – amelyek mindegyike a saját tőketulajdonosai és egyben más, a kapitalista verseny következményeitől sújtott proletárok ellen fordul. Ez a forma az első ipari forradalom korszakának felelt meg, mikor a tőketulajdonosok és a munkaerő között nemzeti jellegű kapcsolatok voltak. A Kommunista Párt kiáltványának híres jelszava, Marx és Engels korai társadalomelméletének e zseniális summázata éppen a világproletariátus nem hierarchikus hálózatára vonatkozott és vonatkozik: ez a világméretű proletárosztály.

Azokban az években igyekeztünk kimutatni az úgynevezett baloldali pártok hamis baloldaliságát, kusza, nacionalista ideológiáik elmaradottságát és politikai szerepüket. 2000 óta arra fókuszáljuk figyelmünket, hogy a jelenlegi transznacionális kapitalizmus történelmi szerepe egy lehetséges szocialista jellegű posztkapitalista társadalom objektív feltételeinek megteremtése, és a baloldalnak ezt kell hangsúlyoznia, egyben pedig következetes harcot folytatnia az emberek jogaiért, és felvázolnia egy internacionalista/transznacionális proletármozgalom – vagyis a kommunizmus szubjektív feltételeinek – körvonalait.

2000 óta elsősorban a sztálinizmust a kapitalizmus izotópjaként felfogó teória finomításán dolgozunk.

Az 1989 óta eltelt idő alatt igyekezetünk megérteni:

• a történetiséget mint olyat, különösen pedig a baloldal konkrét történelmi jellegét; bár sokat köszönhetünk a trockistáknak, a baloldal történelmi válságának összefüggéseiben, mégis kritizálnunk kellett a trockiji elképzeléseket;
• a termelőerők meghatározottságát.

Ebben az értelemben Szigeti Péter véleményéhez kapcsolódva, aki szerint a nyugati baloldaliaknak nehézségeik vannak a létező szocializmus megértésében, kijelenthetjük, hogy ezek a nehézségek talán abból erednek, hogy következetlenül “alkalmazzák” Marx és Engels társadalomelméletének fentebb érintett kulcselemeit. Ez különösen a szociáldemokrata jellegű sztálinizmuskritikára igaz.

A mi csoportunk sztálinizmuskritikája is a “szocializmus” nyilvánvaló aspektusaiból, a nem demokratikus PR-ből és a nyugati társadalmakhoz mérten gyengébb gazdasági fejlődésből indult ki. Ez utóbbi tekintetben rájöttünk, hogy a kapitalista rendszert egészében kell vizsgálni, beleértve a centrum–periféria kapcsolatokat. Így világossá vált annak a teóriának a gyengesége, amely kapitalizmus alatt csupán a nyugati, kirakatnak tekintett rendszert érti. Ez a szisztematikus közelítés lehetővé tette, hogy túllépjünk azon a jobboldali elképzelésen, amely egyenlőségjelet tesz a kapitalista jellegű GTR és a demokratikus PR közé: elég egy pillantást vetni a modern történelemre, hogy lássuk, a dolgok nem így működnek.

Az egyértelmű aspektusok vizsgálata után olyan ideológiákat elemeztünk, amelyek a felépítményből – a vezetés, illetve a PR formáiból – kiindulva figyelmen kívül hagyják a konkrét termelőerőket. Marx nézetei szerint a termelőerők magas szintje teremtheti meg egy szocialista jellegű posztkapitalista rendszer objektív feltételeit; a leninista forradalmak előtt a termelőerők ehhez nem voltak elég fejlettek – bár a posztkapitalizmus nem is került napirendre.

Még azok is, akik figyelmüket az államapparátusra fokuszálva a felépítményből indulnak ki, óhatatlanul szembesülnek a magántulajdon létezésével a “szocializmusban”. A tőketulajdonos szerepét itt az állam játszotta el. Mi is a PR-ből indultunk ki, ám végül a GTR-nél kötöttünk ki. A politika – melynek központi fogalma a hatalom – a valódi eseményeket és kapcsolatokat a saját nyelvére “fordítja”. Ezért tisztában kell lennünk vele, hogy mit is fejez ki a politika az adott pillanatban. A létező szocializmus modellje és annak terjedése végső soron a termelőerők szintjének következménye volt. Az állami monopóliumok kialakulása mögött nem sátáni kommunista elképzeléseket kell keresnünk, hanem az adott történelmi korszaknak megfelelő államkapitalista berendezkedést.

A kapitalizmus korszakairól vitázva egy újabb jelentős dolog ragadta meg a figyelmünket. A huszadik században a kapitalizmust még nem érte el a rendszerszintű válság. Ám egy GTR – jelen esetben a kapitalizmus – csupán rendszerszintű válságba kerülve képes megteremteni önnön meghaladásának objektív feltételeit. Így a kapitalizmus transznacionális korszakát megelőzően – amely bizonyos értelemben egyben a rendszerszintű válság korszaka is – a kapitalizmus átalakítása két utat követhet:

• a rendszeren belüli (annak lebontását nem célzó) szociáldemokrata nyomást a centrumországokban, illetve
• a rendszerrel szembeni forradalmi utat a periféria országaiban (azonban, lévén hogy a kapitalizmus lerombolásának objektív feltételei még nem adottak, ezért ez utóbbi is a rendszer keretein belül marad).

A létező szocializmus így a még nemzeti alapon működő kapitalizmus konkrét geopolitikai viszonyainak terméke: a még nem transznacionális kapitalizmus különböző válságperiódusaiban elviselhetetlenné váló centrum–periféria kapcsolatok eredménye.

Ugyanakkor egyértelmű, hogy a kommunizmus szubjektív feltételeinek megteremtése fontos, még mielőtt az objektív feltételek teljesen kialakulnának. Enélkül tovább sodródnánk egy egyre barbárabb társadalom felé. A történelmi válság csak úgy haladható meg, ha a baloldal megteremti a világ proletariátusának tömeges öntudatát (für sich – az “önmagáért való” osztályt, ahogy Marx és Engels rámutatott), a proletárok következetes és hatékony együttműködésének szervezetét.

Egyetértek mindazokkal – így magyarországi vitapartnereimmel is –, akik kritizálták a statikus sztálinizmus-, illetve szocializmusképeket. Romániában a szociáldemokraták sokat átvettek a jobboldal vízióiból, akik az 1950-es és 1960-as kemény éveket veszik a “szocializmus modelljének”.³⁰ Számukra a szocializmus nem más, mint a börtönök, a kínzások és az elnyomó hatóságok, a régi értelmiség egyes tagjainak kizárása az alkotómunkából (amely a sztálinista proletkult elavultságát mutatta) – a “kulturális sivatag” e látomása azonban egyáltalán nem igaz.

A sztálinizmus megértésének útvesztőiben bolyongva és a (marxista jellegű) társadalomelmélet fejlődéséről vitatkozva úgy láttuk, hogy különös figyelmet kell fordítanunk a szociális struktúrára: a második világháborút követő évtizedekben azért nem kerülhetett sor a marxizmus újjáéledésére, mert még nem léteztek a mai ipari forradalomra jellemző osztályok – az éppen megszülető új proletariátus³¹ –, amelyek képesek lettek volna (mert szükségük van rá) a marxizmus “újrafelfedezésére”.³² És miért van ez így? A sztálinizmus olyan rétegeket termelt ki, amelyek kívül estek a modern marxizmus társadalmi kategóriáin, hiszen célja – a periferiális országok első ipari forradalma – a sztálinista modell szerint integrált munkásokat igényelt.

A transznacionális tőke felsőbbrendű a nemzeti tőkéhez képest³³, legyen az akár sztálinista (államkapitalista) jellegű (makrotervezés). Vagyis nem csupán arról van szó – mint számos kritikus rámutatott –, hogy a PR nem volt képes megújulni az új ipari forradalom elvárásainak megfelelően, de ez az új ipari forradalom magában foglalja a transznacionalizációt, és erre csupán a nyílt kapitalizmus eszközkészletével nyílik lehetőség. A transznacionális tőke nagyobb lépés a kommunizmus felé, mint a sztálinizmus volt. A transznacionális tőke – az 1980-as években kezdődő – korszaka elsöpörte a nemzeti tőke korát, ahogyan majd a mai transznacionális tőkét elsöprik a világszocializmus/kommunizmus objektív feltételei, amelyek ugyanúgy a tőke logikájából fakadnak.

Úgy vélem, nem utasíthatjuk el a sztálinizmust a kapitalizmus történelmi horizontjára helyező érveket csupán azért, mert jobboldaliak – mint Kautsky –, disszidensek – mint Gyilasz –, vagy éppen trockisták – mint Cliff – fogalmazták meg őket. És ráadásul, mivel minden mindennel összefügg, ha a sztálinizmust szocialista jellegű társadalomnak tartjuk, akkor az 1989-es romániai forradalmat a régi rend visszaállítására törekvő ellenforradalomnak kellene tekintenünk. Ám ez csupán a sztálinizmus által hangoztatott szocialista értékek szempontjából lenne igaz. 1989 a kapitalizmus korszakváltásának szempontjából sem volt ellenforradalmi: a kapitalizmus transznacionális fázisa fejlettebb az államkapitalizmusnál. Objektíve a sztálinizmus csupán egy rövid időre és csupán a szociális ráfordítások tekintetében múlta felül a kapitalizmust. De persze Minerva baglya csupán akkor kap szárnyra, ha egy rendszer vagy korszak már nem képes problémáira megoldást találni…³⁴

 

(Fordította: Konok Péter)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Nem foglalkozom itt a szociálpszichológia olyan alapvető problémáival, mint az alárendelődéssel kapcsolatos viselkedési formák – lásd alább Szalai munkáját –, a nyílt kapitalizmusra jellemző elidegenedés és atomizálódás, vagy a sztálinizmusnak a politikai jogokkal kapcsolatos elképzelései, netán a disszidensek fokozódó vonzalma a nyílt, nyugati kapitalizmus irányában – ismét Szalaira utalnék. Jelen írásomban csupán a gazdasági berendezkedésre – a termelőerők determinizmusára koncentrálok.

² Szigeti Péter: Államszocialista kísérletek – történelmi tanulságok. Eszmélet 58. sz.; Szalai Erzsébet: A létezett szocializmus és tanulságai. Eszmélet 59. sz.; Wiener György: Hozzászólás az államszocializmus-vitához. Eszmélet 60. sz.

³ Számomra a sztálinizmus nem (csupán) a Sztálin életében fennállott politikai rezsimet – a legkeményebb éveket – jelenti, sőt a sztálinista politikai rendszert nem tekintem egy permanens Gulágnak. Moshe Lewinnek kétségkívül igaza volt, mikor rámutatott (Le siècle soviétique, Paris, Fayard, 2002), hogy ez a kiindulópont – az egész jelenség “sztálinizálása”, monolit, a történelmen kívül helyezett felfogása – éppen a sztálinizmus megértésére hatott bénítóan. Ám Lewin csupán politikai rezsimként elemezte a sztálinizmust: így a sztálinizmus nem volt szocializmus, hiszen a szocializmus fejlett politikai demokráciát jelent, ahol a tulajdon az egész társadalom és nem egy bürokrácia kezében van; de nem volt kapitalizmus sem, hiszen az állami tulajdon jellemezte; így a sztálinizmusnak a despotizmus egy formájának, egyfajta bürokratikus abszolutizmusnak kellett lennie (amely képes volt a változásra, mint azt Lewin “a sztálinizmus oroszországi és a maoizmus kínai lerombolásával” példázza). Így, bár bírálta a fasizmus és kommunizmus közé párhuzamot vonó “totalitarianizmus” “ideológiai lényegét”, Lewin mégsem volt képes túllépni a szokványos liberális gondolkodáson, és nem kívánta megvizsgálni a sztálinista termelési módot – lásd G. Almond megállapítását (Civic culture…): a sztálinizmus fennállásának nagy részében oligarchikusnak mutatkozott: egyszerre volt modernizáló és totalitárius.

⁴ Már itt rá kell mutatnom – ahogyan Szalai is tette – a – szocialista eredetű – disztributív értékek és a gazdasági hatékonyság között feszülő ellentmondásra. Láthattuk, hogy végül a gazdasági hatékonyság maga alá gyűrte a szocialista típusú értékeket. (Tény, hogy a nyílt kapitalizmus jóléti államai is csak egyes centrumországokban és egy kivételes történelmi korszakban alakulhattak ki, mikor az első ipari forradalom fejlődési maximumát a második világháború pusztításai követték, és a Szovjetunió győzelme egyes szocialista értékek átvétele felé hatott. Manapság pedig éppen a korábban elért szociális vívmányok felszámolásának lehetünk tanúi.) De vajon mindez szükségszerűen azt jelenti, hogy a szocialista értékek irreálisak, és mindörökre vereségre lennének kárhoztatva? Egyáltalán nem. Éppen a – kapitalizmus logikája által kikényszerített – gazdasági hatékonyság az, amely a) a fejlett technikára és magas szintű tudásra alapozva olyan tömegű árut termel, hogy az lehetővé teszi a szocialista jellegű disztributív értékek érvényesülését; és b) igazolja, hogy a (hatékony gazdaság által gerjesztett) munkanélküliség valódi megoldása nem a hamis munkahelyek (így az egyre növekvő bürokratikus apparátusok) létrehozása, hanem kreatív, valóban szükséges munkahelyek teremtése.

⁵ Albert Einstein is felfigyelt rá (Why Socialism? Monthly Review, 1949. május 1., Monthly Review Press, 2000, magyarul: Eszmélet 47. sz.), hogy “egy tervezett gazdaság még nem szocializmus. A tervgazdaság éppúgy társulhat az egyének teljes rabszolgasorba taszításával is”. Majd így folytatta: “A szocializmus eléréséhez néhány különösen bonyolult szociopolitikai problémát kell megoldani: miként lehetséges elérni, hogy a politikai és gazdasági hatalom kiterjedt centralizációja közepette a bürokrácia ne válhasson mindenhatóvá és meghatározóvá? Hogyan lehetséges megvédeni az egyéni jogokat és így demokratikus ellensúlyt biztosítani a bürokrácia hatalmával szemben? Átmeneti korunkban alapvető fontosságú tisztán látni a szocializmus céljait és problémáit. (…) a jelen körülmények között az e témákról folytatott nyílt vita tabuszámba megy.” “A szocializmus valódi célja – mutatott rá Einstein Thorstein Veblen szavait használva –, hogy túllépjen az emberi fejlődés ragadozó korszakán.” A probléma még ma is ugyanez.

⁶ Nem egy trockista erre a meghökkentő érvre hivatkozik. Magam és a csoport is fontosnak tartjuk a trockistákkal folytatott párbeszédet, mivel szomorú, hogy ilyen intelligens, magukat a munkások ügyének szentelő emberek (akik ráadásul valódi internacionalisták), egyes kérdésekben ilyen dogmatikusak lehetnek. A trockizmus felülmúlta a sztálinista ideológiát – most már minden azon múlik, hogy milyen mértékben képes az önkritikára.

⁷ Ez nem csupán az egyes burzsoák együttműködését jelent, hanem a proletárok önkizsákmányolását is. Gondoljunk csak a munkavállalói részvényekre vagy a munkások kollektív részvénybirtoklására a befektetési és nyugdíjalapokban. A proletárok mindaddig maguk is kapitalisták maradnak, amíg el nem pusztítják a kapitalista viszonyokat. A tőkéhez való viszonyuk mindazonáltal két síkon is antagonisztikus: egyrészt a nyílt tőkebirtokosokkal szemben – bérharcok stb. –, másrészt pedig a tőkével mint olyannal szemben. Az első, szembetűnőbb aspektus nem vezetett, és nem is vezethet a kapitalizmus eltörléséhez. Ehhez arra van szükség, hogy összekapcsolódjon a második aspektussal. Hiszen hogyan harcolhatnának a proletárok a tőke ellen, ha nem csupán munkások/kizsákmányoltak, hanem egyben kizsákmányolók és részvénytulajdonosok is?

⁸ Az értéktörvény az első ipari forradalom viszonyaihoz illeszkedett. Manapság egyre inkább elavulttá válik – erre néhány közgazdász mellett William Dixon is rámutatott, és hangsúlyozta a kapitalista piac elavultságát. Lásd: An examination of the changes within capitalism as a response to the developement of the antagonistic classes. http://www.hrc.wmin.ac.uk/guest/radial/RC-VALUE.HTM . és O. Giarini–W. R. Stahel: The Limits of Certainity. Facing Risks in the New Service Economy. Dodrecht, 1989. Mindazonáltal a piac állandó kihívást jelent a történelmi determinizmus következetes megértése szempontjából.

⁹ Ez már a kezdetektől látható: Lenin, NEP stb.

¹⁰ Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a csúcsbürokrácia milyen kevéssé volt képes ellenőrzése alá vonni a teljes sztálinista piacot.

¹¹ Vajon valóban csak szlogenekről lett volna szó, és Lenin a kezdetektől tisztában volt vele, hogy szó sincs a szocializmus építéséről; tudta volna, hogy a szocialista jelszavak csupán azt szolgálják, hogy elködösítsék a munkások előtt harcuk célját? Vajon a kommunista vezetők és általában a kommunizmus e feltétételezett “dupla gondolkodása” alkalmas eszköze egy használható sztálinizmuskritikának? A legkevésbé sem. Lenin és a kommunisták hittek abban, hogy a háború utáni viszonyok Németországban és más helyeken is forradalmakhoz vezetnek, és így nem az orosz forradalomra marad a szocializmus azonnali felépítésének feladata, és számíthat a világforradalom fejlettebb támogatására stb. 1923 után azonban világossá vált, hogy ezek a várakozások nem igazolódnak.

De nem is ez a legfontosabb szempont. Mint tudjuk, a felhasznált szlogenek mást jelentettek a parasztok – a lakosság többsége – és mást a munkások számára. A parasztok a (kis)polgári demokratikus folyamat végigvitelét akarták: békét és földet. A munkások azt várták, hogy a modernizáció eszközei által egy modernizálódó országban életszínvonaluk jelentős mértékben emelkedni fog. Természetesen senki sem törődött a szükségszerű (és szükségtelen) áldozatokkal, de ki is gondolna ilyesmire egy hasonló forradalmi pillanatban? Csupán a föld nacionalizálása – amely a híres dekrétumban a parasztság “örökös földhasználati jogaként” fogalmazódott meg –, valamint a gyárak nacionalizálása… vagyis az adott, konkrét uralkodó osztályok megszüntetése az elnyomott osztályok szeme láttára tette lehetővé, hogy ez utóbbiak a lenini forradalom társadalmi erejévé váljanak. Lenin és a kommunisták őszintén beszéltek: az első szlogeneket és célokat – béke és föld – hamarosan (és most tekintsünk el a polgárháború kikényszerítette speciális céloktól) a modernizáció jelszavai követték: “kommunizmus = villamosítás + szovjethatalom”. Más szavakkal: a dolgozók demokráciája és modernizáció (iparosítás…). Egy elmaradott, háború sújtotta országban a modernizálás kemény munkát jelentett, nem igazán a demokrácia, sokkal inkább a munkaerőre nehezedő nyomás fokozását. Mindazonáltal az emberek többsége a szociális jogok kiterjesztéseként fogta fel a demokráciát, és ezek a jogok a modernizálás eredményeivel arányosan, fokozatosan fejlődtek a sztálinizmus alatt: az 1930-as években a korábbi évtizedhez képest vagy éppen az 1950-es években a háború utáni újjáépítés nehéz éveihez viszonyítva. (Ezekben az időszakokban minimálisra csökkent a munkahelyi hiányzások vagy a munkahely változtatások száma, l.: a Michel Dreyfus, Bruno Groppo, Claudion-Sergio Ingerflom és mások szerkesztette Le siècle des communismes (2000) c. könyv 177. old. Így a demokrácia, illetve általában véve az értékek konkrét jelentését figyelembe kell venni. Vajon vádolhatjuk-e képmutatással a kommunizmust (és ebből a szempontból a sztálinizmust), mikor társadalmi elképzelései kemény osztályellenállásba ütköztek – beleértve ebbe a külső világkapitalizmus harcát a szocialista típusú értékek ellen, még ha azt a sztálinista diktatúrával szembeni küzdelem mezébe öltöztették is?

¹² Marx nem tévedett: a kapitalizmus nem haladható meg “egyetlen ország” keretei között, csupán világméretekben, és éppen ezért először szükségszerűen a fejlett országokban.

¹³ Csupán a formák, vagyis a jelek és a szimbólumok voltak szocialisták/kommunisták; a jelentésük sztálinista volt.

¹⁴ A szocialista jellegű legitimizációs értékek segítettek elkendőzni a sztálinizmus kapitalista jellegét.

¹⁵ Ebből a szempontból a jól ismert vicc: “pedig milyen jó volt az elmélet a gyakorlathoz képest…!” a társadalmi teória formájának és tartalmának sztálinista egyensúlyára épül; csupán a forma volt “jó”, illetve “szocialista”, míg a sztálinista realitás a megvalósítás problémáira figyelmeztetett (és nem a szocialista/kommunista elmélet alapvetően hibás voltára, ahogyan azt az antikommunisták feltételezik).

¹⁶ “A létező szocializmusnak volt a legerőteljesebb szociális politikája.” L.: Le siècle des communismes, 309. old. (1983-ban például Magyarország többet fordított szociális célokra, mint Svédország.)

¹⁷ Mint arra Szalai Erzsébet is rámutatott, a neoliberlaizmus egyre inkább képtelen egy működőképes világgazdasági jövőkép megalkotására.

¹⁸ Lásd Szalai Erzsébet írásában is.

¹⁹ A GTR problémáit a politikai problémák szintjére redukáló liberális álláspont baloldali átvétele lényegében a baloldali társadalomelmélet elmaradottságának eredménye, amely az egész huszadik századra (tulajdonképpen Marx halála óta) jellemző. A baloldal történelmi válságát az is mutatja, hogy nem hajlandó tudomásul venni a technika és a gazdaság meghatározó szerepét.

²⁰ Mint Szalai Erzsébet is rámutatott, senkit sem lehet erőszakkal boldoggá tenni. Egy másik, idekapcsolódó kifejezés a Le siècle des communismes c. kötetből: “ellenforradalom a forradalomban”. Ez a kifinomultan liberális mű sem lép túl a sztálinizmus (a különbségek és a változások miatt többes számú “kommunizmusok”) pusztán politikai szemléletén.

²¹ Trockij a korábbi munkásállam eltorzulásáról beszélve elemzését a felépítmény vizsgálatával folytatja. Ebben (és csakis ebben) az értelemben Trockij Bakunyin örökségét, az állam anarchista elutasítását folytatta. Trockij azonban nyilvánvalóan tovább is tekintett: ő az osztálystruktúrát és az osztályok közötti viszonyt is figyelembe vette. Ám mégsem látta át domináns osztály létének történelmi szükségszerűségét – nem fogadta el, hogy a sztálinista bürokrácia domináns, hatalmon lévő osztály; ő csupán a privilégiumokat, a bürokrácia elfajulását ostorozta. A domináns osztály szükségszerűségének belátása kiküszöbölheti Trockij gondolkodásának néhány következetlenségét: ha megértjük, hogy a sztálinizmusban szükséges egy domináns osztály, illetve az antagonisztikus osztályok léte, akkor Trockij konklúzióin túllépve a sztálinizmust nem a szubjektív lehetőségekből (az egymással küzdő politikai személyiségekből) fogjuk levezetni, és azt is beláthatjuk, hogy a sztálinizmus nem egy modell, amit – akár a kezdetektől, akár folyamatában – valami másra lehetett volna felcserélni.

A felépítmény-központú szemléletet képviselte Hruscsov is, aki 1962-ben bejelentette, hogy két évtized leforgása alatt meg fogják valósítani a “teljes kommunizmust”. Elméletileg ez az állam, a társadalmi megosztás, a kizsákmányolás megszüntetését indukálta volna. De megvalósítható-e a kommunizmus a világkapitalizmus óceánjának szigetein, a centrum–periféria kapcsolatok tengerében? Megvalósítható-e a periféria, illetve a félperiféria országaiban, a termelőerők akkori szintjén, a világméretű transznacionális alapok nélkül?

Nézzük csak ismét a sztálinizmus felépítmény-központú trockista felfogását, amely szerint az 1920-as évek Szovjetuniójában egy nemzeti-opportunista bürokrácia bitorolta el a hatalmat, és az októberi forradalom eltorzulása végül 1989-hez, a kapitalizmus restaurációjához vezetett. Trockij sztálinizmuskritikájának erősségei – az internacionalizmus és az önálló osztályharc gondolata – mellett figyelembe kell vennünk az ortodox trockista kritika történelmi gyengeségeit is. Ezeket a gyengeségeket valójában még néhány trockista is belátta: lásd Tony Cliffnek Shachtmannel és Mandellel szembeni érveit a State Capitalism in Russia c. könyvében. Az utóbbiak számára a sztálinizmus kapitalista lényegéről beszélni egyenlő azzal, hogy a kapitalizmusnak még hosszú jövőt jósolunk. A téma néhány említésre méltó feldolgozása: Joseph Green kritikája a munkásállam-elméletről: Competition among Soviet enterprises and ministries, and the collapse of the Soviet Union, Communist Voice, 19. sz., 1998. http://www.flash.net/~comvoice/19cDaum.html . Egy trockista szempontú analízis a sztálinizmus kapitalista alapjairól: W. B. Bland: The Restoration of Capitalism in the Soviet Union (Wembley, 1980). http://website.lineone.net~comleague/book/ussrindex.html. A neotrockista diskurzus (kapitalizmus = piac, míg a sztálinizmusban nincs piac) kritikájához: Martin Thomas: The USSR and the non-linear capitalism , Workers’ Liberty, 59. sz.. Michael Keren (A Theory of the Stalinist Economy) nem baloldali ideológus, de jól bemutatja a sztálinista “gazdasági zsarnokság” kapitalista természetét (“nem lehetünk biztosak benne, hogy egy alternatív rendszer magasabb értéktöbbletet biztosított volna” – írja, de nem fejti ki, hogy miért); így egy olyan PR-t vázol fel, amely autokratikus érdekeket képvisel. Ugyanakkor hozzátenném, hogy az autokraták nem csupán saját érdekeiket képviselték, de a bürokratákét, sőt a proletárokét is; az életszínvonal emelésének záloga ugyanis az ő esetükben is a gyorsított modernizáció volt. Az, hogy ez a modernizáció mekkora áldozatokat és kínokat követelt tőlük, nem bizonyítja a sztálinizmus mint kommunizmus ördögi gonoszságát. Ne felejtsük el, hogy a nyugati típusú modernizáció is rengeteg szenvedéssel járt a dolgozó rétegek számára.

²² Mint ismeretes, Trockij számára a sztálinizmus nem kapitalizmus volt, hanem a kommunizmus felé vezető átmeneti időszak. Ez az érvelés átvette a A gothai program kritikájában használt különbségtételt a szocializmus – a Gazdasági-filozófiai kéziratok terminológiájában a politikai kommunizmus – és a teljes kommunizmus között. Trockij úgy vélte, hogy ha az állami szektor proletárjelleget kapna, akkor a bürokrácia nem válhatna újfajta burzsoáziává.

²³ Mint Szigeti Péter és Wiener György is rámutatott: az egypártrendszer megfelelt a kizárólagos állami tulajdonnak, míg a többpártrendszer bevezetése egybeesett az állami tulajdon felbomlásával, a nyílt (fragmentált) magántulajdon megjelenésével (vagyis ez a lépés a legkevésbé sem jelentette azt, hogy a demokratizálódó “létező szocializmus” a valódi szocializmus irányába fejlődne tovább). Lásd még: Mark Kramer: Evidence on Soviet decision-making and the 1956 Polish and Hungarian crises. CWHIP Bulletin 8/9 winter 1996.

²⁴ Wiener György remek észrevétele szerint a sztálinizmust nem lehet demokratizálni, ezért legitimitását sem lehet erősíteni.

²⁵ Lengyelországban az emberek akkor fordultak dühödten a “kommunista” rendszer ellen, mikor a kormány az 1970-es évek végén nyugati adósságainak visszafizetése érdekében csökkentette az életszínvonalukat. Magyarország “legvidámabb barakk” státusa véleményem szerint nem csupán az intelligens propagandának volt köszönhető, hanem annak is, hogy a kormány az emberek szükségleteit kielégítendő nem riadt vissza az adósságok növelésétől. Ezt a szempontot is figyelembe kell vennünk az 1989-es év, vagyis a nyílt kapitalizmusra való áttérés vizsgálatakor. Az emberek időlegesen meg voltak győződve róla, hogy az átmenet “nem volt túl nehéz”, és “a demokratizálódás előrehaladtával minden jobb lesz” majd. (Wiener György rámutatott, hogy a magyar rendszer 1989-es összeomlásának egyik oka éppen az 1980-as évek egyre gyűlő adósságainak tulajdonítható. Romániában a bukás egyik tényezője viszont pontosan az adósságok visszafizetésére irányuló törekvés volt. Az adósságállomány növekedése általában a gazdasági növekedés lelassulásának, így a tőkehiánynak is fő oka. A sztálinizmus vége így egyben a további fejlődés irányát is kijelölte: transznacionalizáció és a szociális költségek lefaragása, a jóléti állam vége.) Természetesen nem kívánom ezt az összetett jelenséget csupán gazdasági okokkal magyarázni, a meghatározottságok ennél sokkal többoldalúak voltak.

²⁶ Miért nem alakult ki már a kezdet kezdetén egy nagyobb (tömeges) ellenállás a sztálinizmussal szemben? A kutatók számos okra rámutattak: elnyomás, az egyes konkrét problémákkal szembeni tiltakozás nyitva hagyott szelepei, a jutalmak rendszere, a nyugati munkások helyzetét feketére festő propaganda; mindazon­által véleményem szerint nem hagyhatjuk figyelmen kívül a modernizáció – mindenki előtt ismeretes – célkitűzéseit és azt a szintet, ahol Oroszország azelőtt állt. Mindezek együttesen egy relatív legitimációs bázist biztosítottak a sztálinista politikának: a hitet abban, hogy a dolgok idővel jobbra fordulnak. Természetesen nem feledkezhetünk meg a polgárháborút, majd a második világháborút követő újjáépítésekről sem.

²⁷ Ők mindhárman kiválóan bebizonyították, hogy ennek az érvnek a kétségbevonása – hiszen a szocializmus/kommunizmus mint olyan nem is létezett – nem a sztálinizmust erősíti, hanem a liberális-konzervatív komplexum elméleti gyengeségét illusztrálja.

²⁸ Ez meglehetősen idealista kérdésnek tűnhet, az elvi szempontok túlhangsúlyozásának. Ez bizonyos szempontból igaz is: humanizmusunk utasíttatja el velünk a humanista alapelvek elvetését. Ugyanakkor nem maradtunk meg az elvi szinten, pontosabban az elvek formai szintjén.

²⁹ Ekkoriban még dogmatikusan elfogadtuk A gothai program kritikájában kifejtett fokozatokban: első lépcsőfok: a szocializmus, magától értetődően egyetlen országban, majd utána – a valódi kommunizmus. Csupán 1997 és 2000 között kapcsoltuk össze ezeket az elképzeléseket a Gazdasági-filozófiai kéziratok vonatkozó megjegyzéseivel, amelyek kifejtik, hogy az első szakasznak nem lehetnek valódi szocialista jellemzői – hiszen az primitív (politikai) kommunizmus (más szavakkal egy szocialista típusú posztkapitalizmus kialakítására való törekvés). Ha ez így van, akkor az első fázis lényege nem lehet szocialista, és csupán a kapitalista viszonyok – jóllehet szocializáló – mimézisére törekedhet.

³⁰ Ugyanakkor a sztálinisták és a dogmatikus baloldaliak nagyvonalúan elsiklanak a “szocializmus” eme “sötét lapjai” mellett.

³¹ Éppen ezért az USA-ban például a republikánusok nyerték meg a helyi választásokat, ami azt mutatja, hogy az amerikai kispolgárság és nagyburzsoázia immár nem képes társadalmi pozícióit és hatalmát az eddigi demokratikus eszközökkel biztosítani, miközben egy következetes baloldal megjelenése még a jövő zenéje.

³² Az emberek csupán akkor értik meg visszamenőlegesen is, hogy mi történt, és mi történhet a jövőben, ha – mint Marx és Engels rámutatott – az állapotok odáig jutnak, hogy már nem javíthatóak a rendszer keretein belül.

³³ A sztálinizmus – tekintsük akár kapitalizmusnak, akár szocializmusnak – etatista társadalom volt. Az egyén érdekeit az állami érdeknek rendelték alá. Ez beleillett a kapitalizmus 1789 utáni általános vonulatába. Napjainkban, a transznacionális tőke korában egyre inkább tendencia az egyént és az államot egyenlőnek tekinteni. Ennek okait és aspektusait itt nincs hely megvitatni. Elég rámutatni, hogy bár az uralkodó osztályok is csatlakoznak e tendenciához, az mégis elsősorban a demokratikus harcok fegyvertárába tartozik.

³⁴ A dialógusnak folytatódnia kell magyar barátaimmal: rengeteg általuk érintett témára nem tudtam itt reagálni.