Mint minden kérdésre, az úgynevezett globalizációra is különbözőképpen tekintenek az egyes politikai irányzatok. Az eltérő megközelítések közül apologetikusnak egyetlen egy nevezhető, mégpedig az, amely szerint a globalizáció (a világtársadalom piaci elvek alapján történő egységesülése) alapvetően jó, hatékony folyamat, és szükségszerű is (például az információs technológia elterjedése miatt). A politikának pedig, ha van feladata ezzel kapcsolatban, akkor nem a globalizáció akadályozása, hanem kibontakozásának elősegítése. Ezt az álláspontot gyakran nevezzük neoliberálisnak. Képviselői szerint a világgazdaság különféle kudarctörténetei elsősorban a globalizáció hátráltatásából, az állami szerepvállaláshoz való indokolatlan ragaszkodásból származnak. Magyarországon ezt a versenyelvet a végletekig fokozó, a szociáldarwinizmussal rokon nézetet legmarkánsabban a Három Liberális Közgazdász: Antal László, Csillag István és Mihályi Péter fejtette ki (l. 2000. augusztusi írásukat a Népszabadságban, Magyarázzuk a globalizációt címmel). A legnépszerűbb napilap gazdasági publicistái (Krajczár, Blahó, Várko­nyi), valamint a HVG és a Figyelő legtöbb szerzője ugyanezt képviselik.

A gazdasági liberalizmus újjászerveződése konzervatív politikai bázison az 1970-es évek második felében történt meg, mégpedig az állam gazdaságpolitikai szerepvállalásának visszaszorítására (privatizáció, liberalizáció, dereguláció). Ez a program változatlan formában élt tovább a 90-es években, amikor hatása világméretűvé vált, és az alternatívanélküliség érzetével kiegészülve jutott el a globalizáció fogalmához.

1. A globalizáció neoliberális felfogása az 1990-es évek domináns irányzata volt, vele szemben azonban többféle kritikai irányvonal kialakult, amelyek között persze hasonlóságok, átfedések, együttműködési lehetőségek mutathatók ki.
2. keresztény/szociálliberális (minimális) kritika, amely a világgazdaság alapvető mechanizmusait nem tekinti rossznak, ám szükségesnek tarja az egyre növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek, s az ezzel összefüggő szegénység és éhezés kezelését. Ennek fő eszköze a segélyezés, illetőleg az adósságok elengedése. Akik sokat nyernek a globalizációból, azoknak erkölcsi kötelességük megsegíteni azokat, akik kimaradnak vagy alulmaradnak a versenyben. A nyomor enyhítése nem gazdaságpolitikai, hanem karitatív kérdés. Ez a minimális programja olyan nemzetközi szervezeteknek, mint az UNICEF, illetőleg az egyházak által támogatott civil mozgalmaknak is (például Jubilee 2000).
3. keynesiánus/szociáldemokrata kritika: a mikrogazdaság globalizálódását a makrogazdaság globalizálódásának kell követnie; a piacgazdaság világméretekben megmutatkozó ellentmondásait a szabályozás globalizálása tudja kezelni. Fő probléma a pénzügyi válságok formájában is megjelenő instabilitás, ami ellen a tőkeáramlás korlátozása is bevethető. Tartalmi értelemben ez az ATTAC globalizáció-értelmezésének magva, de hasonló szellemiséget tükröznek a Szocialista Internacionálé dokumentumai is. Képviselői nem a multilaterális szervezetek létét, hanem azok politikáját bírálják, és gyakran nyilatkoznak úgy, hogy nem ellenzik, hanem szabályozni, humanizálni kívánják a globali­zációt. A neoliberális, amerikanizált világrenddel szemben az európai, azaz szociális modellt tekintik kiindulópontnak. (Lásd például Martin-Schumann: A globalizáció csapdája.)
4. marxista/forradalmi kritika, amely a szociáldemokrácián a gazdaság demokratizálásának, a tulajdon társadalmasításának igényével mutat túl. Az ún. globalizációt az egyenlőtlen fejlődéssel jellemezhető világkapitalizmus egy fejlődési fázisának tekinti (l. Robert Went: Globalizáció), amelyre – mint liberális offenzívára – szükségszerűen következnek a protekcionista/nacionalista ellenreakciók. A globalizáció tehát nemcsak gazdasági és környezeti, de politikai következményei miatt is veszélyes: a reakciós ellentendenciát tehát nem lehet összetéveszteni a progresszív megoldással.
5. populista/romantikus kritika, amely a kapitalizmus előtti viszonyokat, illetőleg a kapitalizmus korai formáit idealizálja, és ezekhez képest elfajulásnak tekinti a tőke világméretű koncentrációját s ennek megjelenését a vállalati, banki és tőkepiaci szférában. Érvrendszerében nagy hangsúlyt kap a piacgazdaság (értsd: tiszta verseny) és a kapitalizmus (monopolista struktúra) de facto megkülönböztetése, ami a különféle harmadikutas elméletekkel rokonítja (l. például Röpke és a “szociális piacgazdaság”). A tőkés társaságok világuralmát bíráló szövegeik rendszerint lokalista, kisvállalkozói utópiákkal párosulnak – elsősorban D. C. Korten műve nyomán.
6. konzervatív/nacionalista kritika: a globalizációt a multilaterális szervezetek kényszerítik a világ nemzeteire; a feladat ezeknek a szervezeteknek a korlátozása vagy esetleg felszámolása. A külföldi szereplők kirekesztése védelmet nyújthat a helyi eliteknek, amelyeknek természetes joguk nemzeteik vezetése. Elemzéseik gyakran épülnek összeesküvés-elméletekre (l. például Magyarországon a Leleplező című ország­krónika-könyvújság egyes számait), s fontos szerepet tulajdonítanak a pénztőke és a termelő tőke megkülönböztetésének (pozitívnak tekintve az utóbbit, hacsak nem külföldi érdekeltségű). Az érvelésből logikusan következik a nemzeti kapitalizmus programja.

Összességében a globalizációs viták egyik fő problémája, és terméketlenségük egyik fő oka, hogy a különböző irányzatok és képviselőik nem tudják egymással (és néha magukkal sem) tisztázni, hogy a globalizáció A/ egy folyamat, amely meghatározó módon jellemzi a jelenlegi világállapotot, B/ maga a jelenlegi világállapot, C/ egy világállapot, amely felé az emberiség fejlődése szükségszerűen és feltartóztathatatlanul halad, avagy D/ egy lehetséges jövőbeni világállapot, amellyel szemben alternatív forgatókönyvek is elképzelhetők. A kritikusokra inkább az A (esetleg a D) értelmezés jellemző. Az apologéták a B és a C változat közül választanak, vagyis minden bírálatot azzal hárítanak el, hogy a jelenkori világhelyzet visszásságai nem a globalizációból (globalizáltságból) fakadnak, hanem annak hiányából, egyébként pedig kár a bírálatokra időt és energiát fecsérelni, mert a folyamat feltartóztathatatlanul halad előre.

A jobb- és baloldal globalizációhoz való viszonyának értelmezését az is megnehezíti, hogy az apologetikus (neoliberális) irányzat maga is jobboldali, sőt a jobboldal meghatározó irányzata volt az OECD-országokban a 80-as és 90-es években. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenfajta globalizáció-kritika baloldali (tehát haladó) volna. Az alapvető különbséget éppen az jelenti a jobb- és baloldali kritikák között, hogy a világrendet (a szupranacionális intézményrendszert) továbbfejleszteni és demokratizálni, avagy felszámolni akarják-e.

Az, hogy mely országban milyen koalíció alakul ki az ún. globalizációhoz való viszony alapján, az egyéb társadalmi és politikai adottságok függvénye. A fejlett OECD-országokban politikai értelemben közel áll egymáshoz az 1., a 2. és a 3. álláspont (tehát az apológia és annak mérsékelt kritikái), míg pl. a latin-amerikai országokban a 2., 4. és 5. pozíciók között figyelhető meg konvergencia. A magyar politika az elmúlt évtizedben az OECD-országokat tekintette mintának, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a neoliberális globalizációval szembeni legerősebb kritikát az 5. és 6. számú irányzatok együttese, politikai értelemben ezek jobboldali koalíciója alkotta. Az ATTAC szempontjából a fontos kérdés az, hogy tud-e tartósan is közös platformot teremteni a 2., 3. és 4. számmal jelölt irányzatok (és végül esetleg az 5.) számára, képes-e ebben az értelemben átalakítani az európai politika ideológiai struktúráját, egy széles bázisú baloldali tömböt létrehozva ezáltal.