1. A probléma itt

Bár nem értek egyet azzal, hogy napjainkban az utóbbi négy évtized magyar történelmének pozitívumairól és eredményei­ről csak elvétve esik szó, most mégis a sztálini és posztsztálini típusú rendszerek hibáinak, vétkeinek vagy akár bűneinek sorát szeretném egy tényezővel bővíteni. Úgy gondolom, hogy jelenkorunkra, a mai társadalomra és különösen a po­tenciálisan baloldali politikai erőkre nézve úgyszólván végze­tes következményekkel jár, hogy a megelőző tájékoztatás- és művelődéspolitika elmulasztotta megismertetni velünk a mai kapitalizmus valóságos arculatát. Akik maguk is éltek az ötve­nes évek előtti társadalom viszonyai között, már természet­szerűen jócskán megfogyatkoztak, az azóta felnőtt generá­ciókat viszont többnyire csak töredékélmények és különböző indítékokkal és módon manipulált információk érték.

A szocialista vagy népi demokratikus forradalmaknak ne­vezett gyökeres társadalmi-politikai fordulatok során meghir­detett kulturális forradalmakból leginkább csak az általános alapfokú tömegoktatás valósult meg. A Nyugattól való elzáró­dás és elzárkózás valamint a „béketábor" sokoldalú összeko­vácsolása ugyanakkor nagyfokú szellemi provincializmushoz vezetett, ami az országban felhalmozódó tudást objektíve egyoldalúvá, hiányossá tette, sőt helyenként kifejezetten a tu­datlanság előtt nyitotta meg az utat, és hallatlanul megnövelte a társadalom manipulálhatóságát. Ennek következtében a végrehajtó hatalom által szigorúan felügyelt tömegkommunikáció a hatalom jelentős tényezőjévé, a társadalom politikai akaratát formáló „láthatatlan kézzé" vált. Úgy tűnik, hogy e szerep formai oldalát tekintve mindmáig nem következett be lényeges változás. Olyan kardinális tartalmi kérdésekben vi­szont, mint amilyen a kapitalizmus megítélése is, néhány év, a fiatalabb generációk által is érzékelhetően rövid időszak le­forgása alatt gyökeres átalakulást, úgyszólván 180 fokos for­dulatot tapasztalhattunk. Megítélésem szerint ezzel az ilyen jellegű kérdésekben még 1989 végén is egységesnek tekint­hető tömegkommunikáció az egyik végletből a másikba esett, az egyik rossz koncepciót a másik rossz koncepcióval vál­totta fel.

Nem nagy túlzással a húsz-harminc évvel ezelőtti sajtó­ról elmondhatjuk, hogy benne a kapitalizmus mint általános, totális és végső válságát élő formáció jelent meg, kapitalizmu­son értve a fejlett tőkés országok nemzetállami keretben léte­ző rendszereit, és elutasítva azok gyakorlatának csaknem minden elemét. (A hivatalos ideológia szerint lényegében az OECD-országokban volt kapitalizmus, a béketáborban szo­cializmus, a többieknek pedig csak ilyen vagy olyan orientá­ciójuk lehetett.) Ezek az értékelések persze alapvetően valós elemekre épültek, viszont a merev elutasítással a többé-ke­vésbé dogmatikus társadalomvezetés komoly tanulási lehető­ségektől is elzárkózott, sőt lényegében csak igen korlátozott értelemben vett tudomást arról, hogy a kapitalizmus nem mel­lettünk létezik, hanem velünk létezik, és a kelet-európai és más (fél-)perifériákon megindult szocialisztikus rendszerépítő kezdeményezések nagymértékben a világrendszer azonnal kiiktathatatlan aszimmetriáinak, továbbra is létező egyenlőt­lenségeinek termékei. Ez az egydimenziós, fekete-fehér ka­pitalizmuskép természetesen nem volt hiteles a társadalom tömegei előtt, különösen mivel legvérmesebb hirdetésének időszakában a fejlett tőkés országok soha nem tapasztalt fel­lendülést éltek meg, és érdekes az is, hogy a dogmatikus kapi­talizmuskritika éppen a 70-es évek gazdasági válságával egy időben hagyott alább.

Napjaink közgondolkodása a „szocialistának" neve­zett rendszerek bukását látva idealizált képet alkot a kapi­talizmusról, kisajátítva számára a törvényesség, a haté­konyság, a jólét, a szabadság tulajdonságait. Persze gyak­ran már nemkívánatosnak minősül, s így veszít szerepéből a szocializmus-kapitalizmus fogalmi párosa is, és a polgári de­mokrácia próbakövét alkalmazva a fejlett tőkés országok „de­mokráciáknak", a volt béketábor országai pedig ilyen vagy olyan „diktatúráknak" minősülnek. A lényeg azonban a merev és mechanikus elhatárolódás, a két csoport prekoncepciók alapján történő gondolati elkülönítése és szembeállítása. A különbség pusztán annyi, hogy a régi dogma szerint itt jó volt, és ott nem, az új dogma szerint ott jó, itt pedig nem. Az eredmény is ugyanaz: ahogy korábban a nyugati társadalmak pozitívumairól nem vettünk tudomást, és ezáltal egyoldalúvá váltak ismereteink, most – univerzális, tökéletes és korlátlanul adaptálható modellnek tekintve a kapitalizmust – megfosztjuk magunkat, helyesebben megfosztanak bennünket annak le­hetőségétől, hogy a nyugati társadalmak visszásságaiból, tor­zulásaiból tanuljunk, és – gondolati vagy gyakorlati – követ­keztetéseket vonjunk le. Provincializmus, tudatlanság, mani­pulálhatóság ismét.

Ismét előállt tehát az, hogy az egyik létező rendszer kri­tikája a másik létező rendszer apológiájára épül, ami szük­ségszerűen instabillá teszi a logikai építmény alapzatát. S mi­vel a tömegkommunikáció az így kialakított értékrendet a tár­sadalom kötőanyagává teszi, vagy legalábbis akként feltéte­lezi, a megalapozatlan paradigmák váltogatása következté­ben maga a társadalom válik bármikor kiábrándíthatóvá és destabilizálhatóvá. A posztsztálinista közgondolkodás kez­deti sekélyességének legkézzelfoghatóbb következménye, hogy a politikai köznyelv megfosztatik dimenzióitól, s be­záródik a sztálinizmus, illetve ennek mechanikus ellen­tettje, az antisztálinista-utópista liberalizmus hamis al­ternatívájába. Ezt a leszűkítő és minden érintett számára végső soron megalázó »közmegegyezést« az egyik oldalról a hatalom, a másikról pedig az inszinuáció eszközeivel építik.¹ A váltott délibábok kergetésével és szem elől tévesztésével kialakul az illúziók és kiábrándulások ördögi köre, ami periodikusan vezet a tömegek és tömegmozgalmak csalódottságá­hoz, kifáradásához és kifulladásához, újra és újra előkészítve a talajt a „nemzetmentő" tekintélyuralom vagy bonapartizmus számára.

Kellő ismeretek nélkül kivédhetetlenek a manipuláció azon kezdetleges formái is, amikor egy változtatás vagy újítás mellett a legfőbb érv az, hogy „egy demokráciában, egy jogál­lamban ez így van, egy piacgazdaságban ez így működik …" „Egy jogállamban nem a nép, hanem a parlament választja a köztársasági elnököt." „Egy demokráciában nem működhet­nek a munkahelyeken pártszervezetek." Gyakorlatilag utánjá­rásba sem kerül, hogy az ilyen kijelentésekkel szembeállítsuk a tényeket: a jogállamnak és demokráciának tekintett orszá­gok jelentős részében (Svédország, Egyesült Királyság stb.) nincs is köztársasági elnök, de ha van is, Franciaországban például közvetlenül választják, és az Egyesült Államokban sem a parlament (Kongresszus), hanem a speciális elektori testület. A munkahelyi pártszerveződés tilalmának kritériuma alapján pedig nem minősülne demokráciának mondjuk Olasz­ország vagy az Egyesült Királyság!

A gazdasági rendszerek működésével kapcsolatos félre­vezető kinyilatkoztatások cáfolata már bonyolultabb az előb­bieknél, „utolérésük" nehézsége már a közmondásban sze­replő sánta kutyáéval is vetekszik. A gazdasági liberalizmus képviselői körében tipikus érvelés, hogy a piacgazdaságnak nincs ilyen vagy olyan formája, azaz csak jelző nélküli piac­gazdaság van, amely ab ovo a magántulajdon dominanciáját feltételezi. Ezzel szemben, ezen kívül csakis egy teljesen köz­pontosított, államigazgatás útján működtetett, totális állami tulajdont feltételező modell létezhet. „Nincs harmadik út!" (Lásd erről a Szabad Demokraták Szövetségének program­ját, Kornai János: Indulatos röpiratát, vagy a Népszabadság 1989. december 2-i számának tematikus mellékletében Tara­fás Imre, Kraszna Zoltán és Antal László véleményét!)

E nézet hirdetői a tiszta piacgazdaság és a tervutasításos gazdaság weberi értelemben ideáltipikus modelljét állítják szembe egymással. De még a weberi módszer logikájának következetességétől is eltérnek, amikor az ideáltípusokat a valóságban létezőnek tekintik, és nem a valóságban létező számtalan reáltipikus modell megismerését és megértését szolgáló absztrakcióknak. Nem vizsgálják, hogyan, milyen fel­tételek mellett jöttek létre az egyes rendszerek és mechaniz­musok, nem vizsgálják, milyen rendszerek és mechanizmu­sok léteztek a jelenlegieket megelőzően, és ebből követke­zően azt sem, hogy milyen változások, tendenciák vezethet­nek újabbak kialakulásához. Ha megjelenik is időnként ezen irányzatok számára a valóság, az csak mint a meglevő abszt­rakt modellek kombinációja létezhet. S mivel újabb „ideáltípu­sok" megjelenéséről nem lehet szó, számukra a történelem lezárt, „degenerálódott, s mint egy rossz verkli, már csak a régi nótát képes fújni, s új koordinációk létrehozása helyett legfeljebb »kombinálni« képes a régieket."²

Az a hangzatos kijelentés tehát, mely szerint „nincs har­madik út", több értelemben sem igaz. Egyrészt azért, mert a valóságban csak „harmadik utak" vannak. Sehol nincs és soha nem is létezett tiszta piacgazdaság vagy totális állami­gazgatási gazdaság. Ha sorra vesszük a ma tőkés országok­nak tekintett rendszereket is: az Egyesült Államok, Japán, Svédország, Spanyolország, Dél-Korea, Brazília, Chile, Nigé­ria és a többi az adottságoktól és hagyományoktól függően mind más-más képet mutat, ha olyan fontos mutatók kombi­nációjával jellemezzük őket mint, mondjuk, a nemzeti jövede­lem központosítottsága, az állami tulajdon részaránya, a GDP és GNP aránya a nemzeti termelés és a belföldi felhasz­nálás aránya, vagy a munkanélküliség társadalmilag elfoga­dott rátája. Másrészt pedig az ideáltípusok szintjén sem igaz, hogy nincs harmadik út, vagyis csak a piac és az államigazga­tás létezhet mint az újratermelést koordináló mechanizmus, mert – ahogy arra Marxtól Polányin keresztül a nyugatnémet Zöldekig számtalan gondolkodó rámutat – a reciprocitás vagy az önigazgatás nem azonosítható egyikkel sem, sőt bizonyos feltételek között (és a kérdés az, hogy ezek konkrétan milyen feltételek!) ezek válhatnak domináns koordinációs mechanizmussá.

2. A problémák ott

Még csak az sem mondható el általában, hogy minél „piacibb" egy rendszer, vagyis minél zavartalanabbul és erőteljesebben működhetnek a többi mellett a piaci mechanizmusok, annál fejlődőképesebb az adott társadalom, annál jobb teljesít­ményt mutat fel. Ugyanis a gyakorlat azt mutatja, hogy azok az országok, amelyek az utóbbi évtizedben gátat vetettek az állami szerepvállalás és a dolgozói részvétel erősödé­sének, a magánszektor visszaszorulásának, a profithá­nyad csökkenésének (vagyis mindenekelőtt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság), ezen lépésekkel csak rela­tív világgazdasági pozíciójuk gyengülését gyorsították fel. A világhírű amerikai menedzser, Lee Iacocca (a Chrysler igazgatótanácsának elnöke, a Ford korábbi vezérigazgatója) nézőpontjából 1984-ben ez így nézett ki: „a szabad kereske­delem nevében tétlenül ücsörgünk, és nézzük, amint Japán módszeresen meghódítja ipari és technológiai bázisunkat. A japánok – egyesítve a kultúrájukban gyökerező adottságo­kat és hatékonyságukat egy sor tisztességtelen gazdasági előnnyel – büntetlenül fosztogatják piacainkat.

Washingtonban ezt laissez faire közgazdaságtannak nevezik, és el vannak ragadtatva tőle. Tokióban más a neve: veni vidi vici közgazdaságtan, s higgyék el, ők még nálunk is jobban el vannak ragadtatva tőle. A japánok jöttek, láttak és győznek. A japánoktól való függőségünk mindaddig növe­kedni fog, amíg valamiféle gyakorlati határt nem szabnak an­nak, hogy elterpeszkedjenek piacainkon."³

„Napjainkban az iparpolitika robbanékony kifejezés. Akárha »Tűz van!«-t kiáltanának egy zsúfolt színházterem­ben. Sok ember pusztán e szó hallatára pánikba esik. Hát nem akarják, hogy Amerika erős és egészséges legyen? Dehogy­nem akarják! De azt szeretnék, ha ez mindennemű tervezés nélkül történnék. Azt szeretnék, ha Amerika véletlenül lenne naggyá.

Az ideológusok azzal érvelnek, hogy valamiféle iparpoli­tika a mi felfogásunk szerinti szabad vállalkozási rendszer vé­gét jelentené. Nos, ez a mi csodálatos szabad vállalkozási rendszerünk jelenleg 200 milliárd dolláros deficittel küzd, köl­tekezése szabályozhatatlanná vált, a kereskedelmi mérleg hiánya pedig elérte a 100 milliárd dollárt. A meztelen igazság az, hogy a piac nem mindig hatékony."⁴

Iacocca indulatos szavai igazolják Almási Miklós azon megállapítását, miszerint „olykor a legváratlanabb területe­ken születnek meg a konzervatív ideológia és politikai gyakor­lat ellenfelei, gondoljunk az amerikai püspöki kar tiltakozó ál­lásfoglalására a »reaganomics« ellen, vagy olyan nagytekin­télyű gazdasági szakember kombattáns cikkeire, mint Lester Turow (helyesen: Lester C. Thurow. A. L), aki a MITI (helye­sen: MIT. A. L.) tanáraként folytat partizánháborút a hivatalos amerikai gazdaság- és szociálpolitika ellen."⁵ Thurow, az Egyesült Államok rangelső műszaki egyetemének (Massachusetts Institute of Technology, Cambridge (Boston), Massachusetts) professzora és dékánja, több kötetben is rende­zett formában fejtette ki a Iacocca által felvetett kérdések elméleti alapjait. 1980-ban megjelent, The Zero-Sum Society [A zéró összegű társadalom] című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy Amerikának épp a termelést illetően passzív állami szerepvállalás következtében strukturális problémák sorával kell szembenéznie. Mégpedig elsősorban a termelé­kenység növekedésének lassúságával, amelynek megol­dása a jelentős gazdasági veszteségeknek a politikailag erős érdekcsoportok közötti elosztását tenné szükségessé. Ahhoz ugyanis, hogy hosszú távon az amerikai (a „legpiacibb") tár­sadalom meg tudja őrizni életszínvonalát és világgazdasági pozícióját – vagyis a következő nemzedék ne egy végzetes hanyatlást éljen majd meg -, ahhoz ma kell kevesebbet fo­gyasztani és többet megtakarítani, és lényegesen többet be­fektetni a modern ipari üzemekbe és berendezésekbe.

A „mi a teendő?" kérdésre tehát már 1980-ban megszületett a válasz, a „hogyan?"-ról pedig 1985-ben adott ki vas­kos kötetet Thurow: The Zero-Sum Solution [A zéró összegű megoldás] címmel. A program négy fő pontja a következő volt. 1. Egy ütőképes csapat kialakítása, ami a kormányzati és vállalati menedzsergárda új generációjának gyors kinevelését jelenti, és feltételezi a vállalkozás új értelmezését, és jobb tár­sadalmi viszonyok kiépítését. Ez alatt értendő a cégen belüli partnerség, a hozzáadottérték-maximalizáló szemlelet, a ré­szesedési rendszer és a részletes szakmafelosztástól való el­távolodás. 2. Magas színvonalú munkaerő megteremtése, ami a felsőoktatásban részt nem vevők felzárkóztatását jelen­ti, egyszerre a hatékonyság és az egyenlőség jegyében. 3. Több beruházás és megtakarítás (társadalmi és magán- egy­aránt), amit átfogó költségvetési reformmal, új adórendszerrel és átstrukturált kiadásokkal, mindenekelőtt a védelmi kiadá­sok csökkentésével és az infrastruktúrára fordítót összegek növelésével lehet elérni. 4. Állami iparpolitika, melyben a pél­dát Japán, az ottani MITI (Ministry of International Trade and Industry, Külkereskedelmi és Ipari Minisztérium) szolgáltatja.

A piaci tőkés rendszer megváltoztatásának szükséges­ségét illetően még tovább megy Robert L. Heilboner, a New York-i új Társadalomkutató Iskola (New School for Social Re­search) professzora, a legolvasottabb amerikai közgazdasági elmélettörténeti könyv (The Worldly Philosophers) szerzője, Thurow szerzőtársa több könyv megírásában, aki szintén az amerikai, és általában a tőkés gazdaság szervi bajainak tekin­télyes és kitartó elemzője. Róla írta Ripp Géza egyik könyvé­ben a következőket: „A posztkeynesiánusok érvelési logikáját követte a neokonzervatív közgazdászok szemében mindin­kább »fekete báránynak« számító Heilbroner is, aki az infláció Galbraith-féle magyarázatára hivatkozva a „politikai akarat« erősítésének a szükségességét hangoztatta a »gazdasági mechanizmus működésének nem kívánt következményeivel" szemben, ami nála a tervezés kiterjesztésével és a piac visszaszorításával volt egyértelmű. »Ha, amint fenntartom, az infláció mélyen gyökerezik a gazdasági rendszerben, vagy ha az infláció deflációs 'gyógymódja' rosszabb, mint maga a be­tegség, akkor csak a további beavatkozást várhatjuk az álta­lam jelzett irányvonalnak megfelelően.« Majd szinte figyel­meztetésként hangsúlyozta: »De amit a konzervatívok képte­lenek meglátni, az az, hogy a tervezésnek nincs alternatívája, ha a kapitalizmust egyáltalán életben akarjuk tartani.« Sze­rinte a jelenlegi helyzetet az átmenet jellemzi az »üzleti civili­záció" korából a jövőnek az állam által dominált rendszerébe. »Középtávon« a legkívánatosabb megoldásnak azt találná, ha a szocializmus gazdasági rendszerét sikerülne párosítani a polgári demokrácia politikai rendszerével."⁶ – Mindebben nem az állami beavatkozás szükségességét tartjuk a lénye­gesnek, hanem annak a problémának az ismételt felvetését, hogy a „létező kapitalizmus" komoly és saját immanens elvei alapján nem korrigálható működési zavarokkal küzd.

A kelet-európai rendszerek bukása láttán úgy tűnhet, mintha Heilbroner gondolatai időközben elvesztették volna relevanciájukat. E jeles nyugati gondolkodók azonban nem követik el azt a hibát, hogy formációelméleti értelem­ben (megvalósult) szocializmusnak nevezzék a sztálini és posztsztálini képződményeket. Különösen távol áll ez Michael Harringtontól, a jeles baloldali amerikai társadalom­tudóstól, aki a 60-as években a Nagy Társadalom koncepció­ját meghirdető Johnson elnök tanácsadója is volt, a 80-as években pedig egy ideig a Szocialista Internacionálé új prog­ramjának előkészítő munkálatait vezette; és utolsó, „Szocia­lizmus: múlt és jövő" című könyvében mint Amerika számára aktuális kérdésről írt a szocializmusról. „Harrington tragikus iróniának nevezi, hogy a szocializmust azonosították azzal, ami a Szovjetunióban fejlődött ki, különösen a sztálini idő­szakban, amit egyébként mind a marxizmus, mind a leniniz­mus reményei, nemkülönben az orosz tömegek ösztönös for­radalmi impulzusai elárulásának tekint."⁷ (Érdekes módon ez: még terminológiájában is megegyezik pl. Trockij elemzésé­vel.) Harrington nemcsak azoktól a rendszerektől hatá­rolja el magát, amelyekhez a világ köztudatában a kom­munista jelző tapadt, hanem attól a szociáldemokratái kompromisszumtól is, amely a kapitalizmus felhasznál­hatóságát és megszelidíthetőségét hirdette, és amelytől a hetvenes évek végén vissza kellett vonulni. „A szocialisták nem tudtak választ adni a gazdasági válság problémáira, s nem tudták kellően mozgásba hozni a társadalmat a maguk vezetési eszközeivel. Harrington szerint éppen ezért vissza kell térni a szocialista hagyomány demokratikus tételeihez. Ezek a következők: a javak újraelosztásának hangsúlyozása; a munkahelyi demokrácia; a társadalmi tulajdon új formáinak keresése, különösen a vállalkozások munkástulajdona; a döntések nyilvánossága; a munkaidő csökkentése és a sza­badidőre orientálás számonkérése az oktatástól."⁸

A laissez faire jelszava alatt folytatott politika ellen nem­csak a „baloldali", demokrata kötődésű közgazdászok és társadalomtudósok lépnek már fel. Így tett Herbert Stein, a washingtoni Amerikai Vállalkozási Intézet (American Enter­prise Institute) nyugalmazott munkatársa is, aki annak idején még a chicagói iskola növendékeként kezdte pályafutását, Nixon és Ford elnöksége alatt a Közgazdasági Tanácsadók Tanácsa (Council of Economic Advisers) elnöke volt, majd pe­dig Reagan elnök gazdaságpolitikai tanácsadó testületének (President Reagan's Economic Policy Advisory Board) tagja lett. Stein – utalva a New Deal keynesiánus fordulatára – 1989-ben megjelent könyvében (Governing the $5 Trillion Economy, azaz Az 5 ezer billió dolláros gazdaság kormányzása) Amerika második költségvetési forradalmának szükségessé­géről ír. Ez azt jelenti, hogy a kormány végső soron nemcsak a szövetségi költségvetés, hanem az egész nemzeti termék allokációjáért felelős. A kiadásokat, az adókat és a deficitet egyre inkább nemzeti célok megvalósításának eszközeiként kell tekinteni. „A játék neve nem a költségvetés kiegyensúlyo­zása. A játék neve a nemzeti termék jó hasznosítása, ami­be a költségvetés kiegyensúlyozása vagy beletartozik, vagy nem"⁹ – írja Stein, amit – néhány kevésbé jelentős nézetelté­rés fenntartása mellett – maga Heilbroner is melegen üdvözölt a Challenge [Kihívás] című közgazdasági folyóirat lapjain.

Stein persze fehér hollónak számít ezzel az állásponttal a republikánusok között. George Bush 1988 őszén még igen sok szavazatot köszönhetett annak, hogy elnökválasztási kampánya során megígérte: nem lesznek új adók. De az a tény, hogy a neoklasszikus nézetekkel szembenálló és a key­nesi hagyományon is túllépő gondolatok az amerikai konzer­vatív körökben is megjelennek, annak az esélyét jelzi, hogy enyhülhet az a diszkrepancia, amely a modern tőke önképe és valóságos természete között fennáll, s amiről 1989. szeptem­ber 20-án a Magyar Tudományos Akadémián „A modern dia­lektika: ideológia és gazdasági valóság" című előadásában John Kenneth Galbraith, a Harvard Egyetem (Boston, Massachusetts) professzora, az Amerikai Közgazdasági Társaság (American Economic Association) volt elnöke is beszélt. Galbraith, aki a keynesi és a vebleni hagyomány nyomán szinte egész életművében a valóságos tőkés társadalom és gazdaság anatómiájával foglalkozott, előadásában szellemes példabeszédet mondott arról az üzletemberről, aki Washing­tonba érkezve a repülőtéren hangzatos beszédet mond a sza­bad verseny, a szabad vállalkozás, a tiszta piac előnyeiről és sérthetetlenségéről, majd átkelve a Potomac folyón, segélye­dért és kedvezményekért folyamodik a kongresszus tagjai­hoz. „Az ideológia és a valóság közötti konfliktus a tőkés vi­lágban – az, hogy az ideológia minimalizálja az állam szere­pét, a valóság pedig igényli azt – nagyon határozottan fenn­áll. A fejlesztő és gyógyító tevékenység így ki van zárva. Kivé­tel csak olyan esetekben van, ahol – mint a mezőgazdaság­ban, a csődbe jutó pénzügyi intézményeknél, és mondani se kell: a védelmi kiadásoknál – erős gazdasági és politikai érde­kek vannak jelen. Másutt mindenhol az ideológiáé az ellenőr­zés"¹⁰ – mondta Galbraith, rámutatva ennek már említett ká­ros következményeire.

Szintén a kapitalizmussal kapcsolatos tévhitek eloszla­tása céljából írta „A mai tőkés gazdaságirányítás: mítoszok és valóság"¹¹ című könyvét Ankerl Géza, a több mint negyed­százada Nyugaton élő magyar gazdaságszociológus. Az ál­tala felvonultatott tényanyag szemléletes szembeállítást tesz lehetővé az ideológia és a valóság között.

Mi a mítosz, mit hirdet a neoklasszikus szemfényvesztés?

Tökéletes piacok, egészséges versenyszellem, fősze­repben a vállalkozó mint a fejlődés motorja, a magántulajdon hatékonysági fölénye, általános és növekvő jólét, szabadon mozgó „piaci" árak, alacsony állami részvétel, az egyéni érde­kekből automatikusan összeálló közérdek, „népi kapitaliz­mus", a külföldi tőke fejlesztő hatása, teljes monetarizáltság, decentralizáció, a privatizálás hatékonyságnövelő hatása.

Ezzel szemben milyen valóságos vonások rajzolódnak ki a könyv alapján?

Mindezek mellett olvashatunk a könyvben a katonai-ipari komplexumról, a cserekereskedelem jelentős szerepéről, a jövedelmező állami vállalatok magánkézbe adásáról stb. A kép tehát nem olyan egyszerű, mint amilyennek általában mu­tatják. És nem is olyan kedvező, hiszen egy alulfejlett társada­lom és gazdaság soha nem tudja ugyanazt a teljesítményt hozni, mint az élenjárók.

A szolid institucionalistáknál sokkal keményebb bírálatot adnak a különböző radikális irányzatok, így például a főleg a Harmadik Világban követett „developmentalizmus", melynek egyik kiemelkedő képviselője, Samir Amin, az ENSZ Afrikai Gazdaságfejlesztési és Tervezési Intézetének igazgatója egy vitacikkben a következőket írta a helyenként ma is megváltó­ként kezelt piaci mechanizmusról: „aggodalom fog el, amikor azt hallom, hogy a »piac« szóval visszaélnek mind a Szovjet­unióban, mind Kínában. Személy szerint én nem vagyok a piac ellen, egyáltalán nem. Azt hiszem, szükség van a piacra, vagyis szükség van a piacgazdaság nagy rétegeire, de a pia­cot nem kell megtenni új istenné, és nem szabad arra számí­tani, hogy a piac lehetővé teszi azoknak a problémáknak a megoldását, amelyeket – mint a kapitalizmus sok évszázados gyakorlata tanúsítja – a kapitalizmusnak nem sikerült megol­dania. Vagyis nem szabad az egyik bálványt másik bálván­nyal felcserélni."¹²

A fejlődő országok tapasztalatai alapján Aminnak minden oka megvan arra, hogy kritikus legyen a kapitalizmussal szemben. „Ez a társadalmi rend képtelennek bizonyult arra, hogy megoldja a világfejlődés feladatait. Kérem, ne feledjék el, hogy a valóságban létező kapitalizmus nem csupán az egyes többé-kevésbé virágzó nyugati országokat jelenti, ha­nem az elhagyott afrikai, latin-amerikai gyermekek millióit, a függő államok többségében dühöngő éhínséget is. A kapita­lizmus természetéből következően nem tudja megállítani a vi­lág gazdaságának fokozódó polarizálódását, amikor a kisebb­ség rabló harácsolása lehetetlenné teszi a többség haladá­sát."¹³ A világrendszer-szemlélet és a világkapitalizmus dina­mikus vizsgálata tehát újabb érvet ad az ellen, hogy a jólét és hatékonyság fogalma a tőkés termelési mód számára kisajá­títható legyen, és a kapitalizmus vagy szocializmus kérdése pusztán szubjektív értékválasztás dolgává degradálódjék.

3. Következtetés

A kapitalizmus problémáival, betegségeivel, válságaival fog­lalkozó irodalmat tehát, melynek itt csak néhány kiemelkedő képviselőjére vethettünk pillantást, nem negligálhatjuk egy olyan szemlélet alapján, hogy „ezek az ő gondjaik, eltörpül­nek a mieink mellett, nekünk egész más problémákkal kell szembenéznünk, majd, ha mi is olyan fejlettek leszünk, mint ők, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy mit nem old meg a piac, és különben sem lesz jobb nekünk attól, ha bíráljuk őket". Ha abból indulunk ki, hogy itt nem tőlünk elszigetelt or­szágokról, társadalmakról és gazdaságokról van szó, hanem erőteljes kölcsönhatások, függési viszonyok, aszimmetriák állnak fenn köztünk, akkor jelentést kap az a megállapítás, hogy egy egységes világgazdaság részei vagyunk, ha tet­szik: az ő viszonyaik a mi viszonyaink is egyben. Ezért lenne sürgős feladat a formációelméleti elemzés elvégzése (amit itt még igazából el sem tudtunk kezdeni), a mai, „létező" kapita­lizmus felfedezése, mégpedig nemcsak eldugott kutatóműhe­lyekben, hanem a köztudatban is. Nemcsak azt megismerve, hogy mit állít a tőke magáról, hanem azt is, hogy mi valójában, milyen konkrét folyamatok és tendenciák érvényesülnek a tő­kés gazdaságban. Ez azt is feltételezi, hogy a különböző mo­delleket fenntartásokkal kezeljük, korlátaik ismeretében alkal­mazzuk. A többi országot mint ránk ható rendszert, tanul­sággal szolgáló példát kezeljük, és ne mint másolható mintát vagy szubjektív, önkényes elhatározással választ­ható modellt. Hiszen az egyik rendszer másikra cserélése az egyik struktúra másikra váltását is jelenti, s egy merőben más rendszer – legyen bár akármilyen tetszetős – bevezetésének kísérlete nem létező strukturális elemeket feltételez, illetve lé­tezőket tesz fölöslegessé. Ez pedig – mivel a rendszer struktu­rális elemeit a társadalom csoportjai, rétegei, osztályai jelentik – a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rendszerváltó egyrészt nem létező vagy ad hoc alapon összehozott csoportokra kíván építeni, másrészt meglévő csoportokat kíván ki­rekeszteni a társadalomból. Az új társadalom alakítása csakis az „itt és most" rendelkezésre álló előfeltételek kö­zött lehetséges. „Az emberek maguk csinálják történel­müket, de nem szabadon, nem maguk választotta, hanem közvetlenül készen talált, adott és örökölt körülmények között csinálják."¹⁴ Reális koncepció és stratégia az „itt és most" fennálló rendszer és a külső feltételek együttes tanul­mányozása alapján, a mindkettővel szemben érvényesített kritikai hozzáállás útján alakítható ki. Ez utóbbinak politikai fel­tételei – úgy tűnik – lassan végre megteremtődnek Magyaror­szágon is. És nemcsak a kettős feladat elvégzéséhez, hanem önmagában csak a magyarországi folyamatok helyes értel­mezéséhez is mindenképpen szükséges a létező kapitaliz­mus mikro-, makro- és globális szintű feltárása, ami egyre sür­getőbb feladat, és minden bizonnyal hozzá fog járulni a ma­gyar társadalomnak a 90-es években remélhetőleg bekövet­kező nagy nemzeti detoxikációjához.

Jegyzetek

1 Böröcz József: Két szék között. Valóság 1989/11. p. 72.

2 Banyár József: A reformközgazdaságtan néhány módszertani el­lentmondása. In: Válaszúton. Budapest, 1988. p. 190.

3 Lee Iacocca: Iacocca – Egy menedzser élete. Gondolat, 1988. p. 428.

4 Uo. p.431.

5 Almási Miklós: Az újkonzervativizmus ellenzéke. In: A 80-as évek kapitalizmusa. Kossuth, 1985. p. 268.

6 Ripp Géza: Imperializmus és reformizmus. Kossuth, 1982. p. 369.

7 Varsányi Gyula: Ök nem temetik (Angol és amerikai szerzők a szo­cializmusról). Népszabadság, 1989. december 7. p. 9.

8 Uo.

9 Robert L. Heilbroner: Examining Stein's Proposals. Challenge, 1989/4. p. 10.

10 John Kenneth Galbraith: The Modern Dialectic: Ideology and Economic Reality. kézirat, p. 12.

11 Ankerl Géza: A mai tőkés gazdaságirányítás. Kossuth, 1989.

12 Samir Amin: Nem válság, hanem válságok. Béke és Szocializ­mus, 1989/9. p. 75.

13 Uo. p.74.

14 Karl Marx: Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. Kossuth, 1975. p. 15.