Ernst F. Schumacher: A kicsi szép. Lapunk szerkesztője ebben a könyvismertetésben is arra törekszik, mint Hayek vagy Keynes kapcsán: bemutatni, hogy a szocializmussal szembeni érvelések kedvelt hivatkozási alapjául szolgáló szerző műveiben miként van jelen egy hol rejtett, hol kifejtettebb kapitalizmuskritika (is).

Schumacher híres könyve¹ hazai megjelentetésének késedelmességé­ben van valami orwelli vonás. Az 1984-ről sokáig csak azt hallottuk, hogy „kíméletlen bírálat a totalitárius pártállammal szemben". Aztán hoz­záférhetővé vált ez is, meg az Állatfarm is, és kiderült, hogy Orwell korá­nak nyugati társadalmára nézve sem hízelgőek ezek a művek. S amikor a spanyol polgárháborúról szóló riport is megjelent, egészen másnak lát­tuk már a szerzőt, mint amilyennek az első hírek hallatán elképzelhető volt.

Schumacherről már régóta tudtuk, hogy „ő volt az, aki a hetvenes években annyira dicsérte a kisvállalkozásokat". Talán egy kicsit ő is se­gített felismerni, hogy számunkra sem a Csepel Művek és az LKM az igazi. A könyvet olvasva azonban a kisvállalkozás melletti érvelés majd­hogynem marginálisnak mutatkozik. A magánvállalkozás apológiája he­lyett a tőkés társadalom és gazdaság mélyreható bírálatát vagyunk kénytelenek tanulmányozni, és Schumacher mint valami „intuitív szocia­lista" áll elénk.

Melyek Schumacher kapitalizmuskritikájának főbb elemei?

Szerinte a modernség még nem jelent fejlettséget. Nem igaz az a so­kak által megkérdőjelezhetetlennek tartott axióma, hogy korunk nyugati civilizációja a termelés kérdéseit megoldotta. Erre mindenekelőtt a hatal­mas pazarlás világít rá. Az emberek cselekvését a mohóság, az irigység és a fényűzés vezérli, éspedig távolról sem a legkívánatosabb irányba. Ennek oka, hogy a piaci mechanizmus mindent a pénz nyelvére fordít le, minden létező dolgot egyetlen szempontból vizsgál: mennyiért lehet megvenni. Egyetlen érinthetetlen érték van: a nyereség. „Mondd azt egy dologról, hogy erkölcstelen vagy csúf, hogy lélekölő vagy lealacsonyítja az embert, hogy veszélyezteti a világbékét vagy az eljövendő nemzedé­kek jólétét – nos, addig, amíg nem bizonyítottad be, hogy 'gazdaságta­lan', valójában nem kérdőjelezted meg a létezéshez, a növekedéshez és a gyarapodáshoz való jogát." (p. 41.)

Súlyosbító körülmény, hogy a rendszer működtetői nem megszün­tetni, hanem tagadni, elleplezni próbálják a nyereségközpontúsá­got, igyekeznek emberinek és szociálisnak mutatni a viszonyokat. Például a fogyasztói társadalom illúziója segítségével, ami viszont nyugodtan hasonlítható a kábítószer fogyasztáshoz. A piac az álta­lános fejetlenség eluralkodását is jelenti. A pénzközpontúság a maga egyszerű arcára formálja a gazdaság szereplőit. „Nem véletlen, hogy a sikeres üzletemberek gyakran megdöbbentően primitívek; olyan világ­ban élnek, amelyet ez a leegyszerűsítési folyamat primitívvé tesz." (p. 262.) A nagyvállalatok vezetői, tulajdonosai kezében pedig túlontúl is nagy hatalom összpontosul, emberek tömegei válnak kiszolgáltatottá nekik.

Még sokkal súlyosabb a helyzet a harmadik világ országaiban, ahol a kapitalista rendszer kettős társadalmat hoz létre, ultramodern szigetek­kel az elmaradottság tengereiben. E társadalmak gondjait nem oldja meg az idő. Éppen ellenkezőleg: a jelenlegi tendenciák folytatódása ka­tasztrófákhoz vezethet. A helyzetet súlyosbítja a nem szándékos neokolonializmus, vagyis hogy a gazdag országok a problémák kellő megérté­se nélkül próbálnak segíteni, és csak még nagyobb károkat és függősé­geket idéznek elő. „A szegény országokban viszont a tanult emberek, ez a rendkívül kiváltságos kisebbség, túlságosan is gyakran a gazdag tár­sadalmak divatját követik – ez a nem szándékos neokolonializmus egy másik formája -, és minden problémára érzékenyek, kivéve azokat, amelyek honfitársaik szegénységét érintik. Nekik erős irányításra és in­díttatásra van szükségük ahhoz, hogy saját társadalmaik sürgető problé­mái felé forduljanak." (p. 206.)

És végül: teljesen elhibázott alapokon, hibás feltételezéseken nyug­szik a modern társadalomtudomány. Mindenekelőtt a közgazdaság-tu­domány, amely a jelenlegi anyagias, természetellenes, és többnyire em­bertelen viszonyokat igyekszik igazolni. Képviselői általában el is felejtik megvizsgálni: „vajon a modern közgazdaságtan által felvázolt gazdasági fejlődés útja nagy valószínűséggel oda vezeti-e őket, ahova eljutni szán­dékoznak." (p. 62.) Nem jobbak a természettudományok sem, hiszen például az atomfizika az erőszak erősödése felé taszítja a társadalmat.

S ha észleli is a problémákat az értelmiség, többsége „előre mene­kül", gyógyszernek szánt megoldásaival olajat önt a tűzre. Ennek példá­ja a nálunk is általánossá vált köztulajdon-ellenesség. „A köztulajdon kategorikus elvetése a magántulajdon kategorikus igenlését jelenti. Ez pontosan olyan dogmatizmus, mint a legfanatikusabb kommu­nisták ellenkező irányú dogmatizmusa. Csakhogy, míg minden fana­tizmus értelmi fogyatékosságra utal, addig ha valaki teljesen bizonytalan célokat tűz maga elé, és fanatikusan ragaszkodik bizonyos eszközökhöz a cél elérése érdekében, ez már merő gyengeelméjűség." (p. 265.)

Schumacher a „rend és szabadság" páros kritériumát szem előtt tart­va vázolja fel programpontjait.

Mindenekelőtt itt van a közismertté vált kisléptékűség. Ez azonban nemcsak kisvállalkozásokat jelent, hanem az óriásvállalatok szervezeté­nek tagolását, decentralizását is. A lényeg az, hogy az ember valódi igé­nyeihez illeszkedő, általa áttekinthető egységek jöjjenek létre. Schuma­cher nem abszolutizálja a kis méreteket, a maga szerepében elismeri a nagy és a közepes létjogosultságát is. Ezért végső válasza a méret kér­désére nem lehet más, mint egy határozott „attól függ". „Milyen lépték a megfelelő? Az attól függ, mit kívánunk csinálni." (p. 67.)

A szövegek számos részlete enged arra következtetni: a lépték körüli érvelés mögött tulajdonképpen az húzódik meg, hogy Schumacher a méret problémájaként érzékeli a tőke ós a munka ellentétét. Hosszasan fejtegeti például, hogy az emberiesség és a munkalehetőségek biztosí­tása érdekében maximálni kell a munkahelyenkénti tőkebefektetés átla­gos összegét, vagyis hogy az egy alkalmazottra eső tőkemennyiség ne lehessen túl nagy. (Ez persze nem egzakt, és mellesleg egyfajta modern gépromboló jelszónak is beillik.) Az elkerülhetetlennek látszó nagy szer­vezeteknél a társadalmi tulajdon biztosíthatja az emberléptékűséget – tudhatjuk meg a szövegből. Ugyanerre utal a Soott Bader Commonwealth, egy, a tulajdonos által társadalmasított vállalat történetének pél­daértékű elbeszélése is. „A kicsi a szép" jelszava tehát végül is azt jelen­ti: „Éljen a munka!"

Az áttöréshez mindenekelőtt gyökeres szemléletváltozásra van szük­ség. A közgazdaságtudomány középpontjába a maradandóság kritériu­mát kell állítani. Az ökonómiának magába kell integrálnia a bölcsesség gondolatát, de ugyanakkor magának is a bölcsesség egyik ágává kell válnia (aminek egyébként eredetileg indult). A tudomány vegye az irányt a szervesség, a gyengédség, az erőszakmentesség, az elegancia és a szépség felé. Az oktatás teljes embereket neveljen, és építse újjá a me­tafizika rétegeit.

Hogyan segítsenek magukon a szegény országok? Számukra az önerőre való támaszkodás lehet az egyetlen cél. Az export-orientáció semmiképp nem megoldás (gondoljuk csak meg, a világtársadalom egé­sze sem export-orientáltan fejlődik). Legfőbb prioritás az, hogy minden­kinek legyen munkája. Nélkülözhetetlen a fejlesztési politika kidolgozá­sa, a regionális fejlődés irányainak megállapítása. Nem kell hajszolni az élenjáró technikát, és meghonosítása amúgy is igen körülményes az el­maradott viszonyok között. Fokozatosságra van szükség, „köztes techni­kára". Oktatás, szervezés, fegyelem.

A szegény országoknak szóló ajánlások kísértetiesen hasonlítanak az új baloldali marxista Samir Amin „lekapcsolódás"-koncepciójához. Nem is beszélve az alábbi szövegrészletről. „A gazdasági fejlődés vala­mi sokkal szélesebb és mélyebb dolog, mint a közgazdaságtan, nem is szólva az ökonometriáról. Gyökerei kívül esnek a gazdasági szférán. Az oktatásba, a szervezésbe, a fegyelembe, ezen túl pedig a politikai füg­getlenségbe és az önerőre támaszkodás nemzeti öntudatába nyúlnak vissza. Nem 'állíthatják elő' ügyes oltási művelettel külföldi műszaki szakemberek vagy a bennszülött elit, amely különben is elvesztette kap­csolatát a közönséges emberekkel. A gazdasági fejlesztés csak akkor sikerülhet, ha széles, népi 'újjáépítési mozgalom' hordozza, ahol is a fő hangsúly az egyes emberek lendületének, lelkesedésének, értelmének és munkaerejének teljes felhasználásán van. A siker nem érhető el va­lamiféle, a tudósok, a műszaki emberek vagy a gazdasági tervezők által előidézett mágiával. Csak az egész népesség oktatását, szervezését és fegyelemre nevelését magában foglaló növekedési folyamat eredménye lehet. Bármi, ami ennél kevesebb, szükségképpen kudarccal végződik." (p. 209.)

Vessük össze a fenti üzenetet az alábbi részlettel. „Melyek azok a fő erők, amelyek… biztosították számunkra ezt a történelmi győzelmet? Ez az erő, mindenekelőtt, a munkások és kolhozparasztok milliós tömegei­nek aktivitása és önfeláldozása, lelkesedése és kezdeményezése, azo­ké a munkásoké és kolhozparasztoké, akik, a mérnökökkel és techniku­sokkal egyetemben, hatalmas energiát fejtettek ki a szocialista verseny és az élmunkás-mozgalom kifejlesztése érdekében. Kétség nem férhet hozzá, hogy e nélkül célunkat nem tudtuk volna elérni, egy lépéssel sem tudtunk volna előrehaladni.'' E szövegrészlet Sztálintól való, 1933. január 7-ei, Az első ötéves terv eredményei című előadói beszédéből. Csak nem sztálinista Schumacher?

Schumacher nem sztálinista, és nem is marxista. Természetesen, aki a kapitalizmust bírálja, az sok hasonlóságot mutat Marxszal. Így van ez például Schumacher totalitiás igényével, a nyelvről és a gondolkodásról tett filozofikus megjegyzéseivel, az elidegenedés problémájának hosszas boncolgatásával, a piaci érték és a dolgok „valódi természetének" szembeállításával, a mennyiség uralmának bírálatával. Schumacher hal­lott már valamit harangozni a marxi értékelméletről, ezt bizonyítja az alábbi részlet: „…elidegenedünk a valóságtól, és hajlunk rá, hogy érték­telennek tartsunk mindent, amit nem mi magunk hoztunk létre. Még a nagy Marx doktor is áldozatul esett ennek a végzetes tévedésnek az úgynevezett 'munka-értékelmélet' megfogalmazásakor." (p. 13.)

Schumacher tehát azt sem ismerte fel, hogy ugyanazt bírálja a kapi­talizmus értékrendszerében, amit Marx bírált – száz évvel korábban, és jóval precízebb tudományos kifejtésben.

Érdekes ellentmondás, hogy Schumacher számára Marx ökonomis­ta, ugyanakkor viszont a szocializmus azért érdekes számára, mert „nem gazdasági értéket képvisel", (p. 261.) Míg tehát Marx szocializmu­sa alapvetően egy, a tőkésnél magasabb rendű termelő mód (tehát masszívan gazdasági kategória), addig Schumacheré – idealista követ­kezetességgel – alapvetően kulturális eredetű, még ha programja megint csak a marxit idézi is. „Nem a gazdaság forog kockán, hanem a kul­túra, nem az életszínvonal, hanem az életminőség. A gazdaságról és az életszínvonalról ugyanúgy gondoskodhat a kapitalista rendszer is, ha egy kis tervezés és újraelosztó adóztatás mérsékli a hatásait. Ám a kul­túrát ós általánosságban az élet minőségét ez a rendszer ma csak leala­csonyíthatja.

A szocialistáknak azon kellene igyekezniük, hogy az államosított iparágakat ne egyszerűen csak a tőkések lepipálására használják – ebben a kísérletükben vagy sikerrel járnak, vagy sem -, hanem hogy kifejlesszék az iparirányítás demokratikusabb és emberhez méltóbb rendszerét, a gépek emberibb alkalmazásának lehetőségét, valamint az emberi leleményesség és erőfeszítés gyümölcseinek értel­mesebb felhasználási módját. Ha ezt meg tudják tenni, akkor a jövő a kezükben van." (p. 268.)

Bár a Schumacher által érintett problémák javáról (ökológia, harma­dik világ, munkaszervezet stb.) az írások születése és a magyar kiadás között eltelt időszakban sokkal alaposabb, érettebb munkákat is olvas­hattunk már, e könyv tanulmányozása mégis szükséges állomás egy olyan időszakban, amikor majdnem hogy a nulláról kell kezdeni a kritikai társadalomtudomány újjáépítését. Még akkor is nagy szükség van rá, ha a szöveg túlnyomó része Marx előtti szemléletet tükröz. Erre utal a fel-felbukkanó technikaellenesség és romantika, a keresztény alapokra, a hét bűnre, a hitre való hivatkozás, a buddhista közgazdaságtan dicsére­te, a „nobblesse oblige" elvének átültetése az emberiségre, vagy Malthus megidézése az erőforrások tárgyában („az anyagi fogyasztás vég­telen növekedése egy véges világban képtelenség"; p. 125.). E szenten­cia meglehetősen sovány konklúzió a hegyeket mozgató elemző fejeze­tek után.

Intuitív, idealista szocializmusával Schumacher az Igazak Szövetsé­gének késői leszármazottja. Egy helyütt szó szerint le is írja könyvében: „minden ember testvér" (p. 66.). Innen pedig már csak egy lépés a tudo­mány. Egy kopernikuszi fordulat…

Jegyzet

1 Schumacher műve Small is beautiful címen 1980-ban jelent meg Londonban. A magyar fordítás: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1991.