A demokrácia most kezd, a fejlődés pedig most szűnik meg jelszónak számítani a „harmadik világban”. Maga a „fejlődés” mint fogalom és mint kifejezés is láthatóan végső válságban van. Az „új” eszme, amely felváltja, a „demokrácia”. Amikor Gandhit megkérdezték, mit gondol a „nyugati civilizációról”, azt felelte: „nem lenne rossz gondolat”. Ennyit elmondhatunk a fej­lődésről és éppúgy a demokráciáról is. Azonban a harmadik világ számára a jövőben a „demokrácia” valószínűleg semmivel sem lesz valóságosabb, mint a „fejlődés” vagy, ha már erről van szó, a „nyugati civilizáció” volt a múltban. Ehelyett, éppúgy mint az utóbbi, a demokrácia is könnyen válhat olyan lobogóvá – vagy fügefalevéllé -, amely alatt folytatódik a Délnek az Észak általi kizsákmányolása és elnyomása.

Ezért hát, Abraham Lincoln szavaival fogalmazva, kevés va­lóságosan és a szó valódi értelmében vett demokratikus kor­mányzata lehet „a népnek, a nép által és a népért” a harmadik világhoz tartozó Dél bármely részén mindaddig, amíg ezen or­szágok gazdasági lehetőségei korlátozottak, és politikai dönté­seiket meghatározza részvételük az egész világgazdaságban, amelyet viszont az Észak irányit. Természetesen jelenleg nincs sem igény, sem előrelátható remény az egész világ­gazdaságot érintő, demokratikus alapon történő döntésho­zatalra. Amíg a demokrácia hiánya fennmarad a világgaz­daság egészének vonatkozásában, addig a politikai demok­rácia ennek bármely „szuverén” részén a legjobb esetben is csak korlátozott hatáskörű lehet.

Bevezetés a „fejlődés”- mint a „demokrácia” előfutára – fogalmába

A „harmadik világ” számára a második világháború vége óta a fejlődés ideológiája volt a politikai-gazdasági realitás és a po­litika zászlaja és fügefalevele. Mégis, a harmadik világhoz tar­tozó Dél nagy részén, a meghaladását célzó majd minden elképzelhető fajtájú ideológiai megoldás és politikai erőfe­szítés ellenére is, makacsul fennmaradt és részben még súlyosbodott is a gazdasági fejletlenség. Ez a történet nem új, és itt kevéssé kell részleteznem. Azonban van itt néhány későbbi, meglehetősen visszás fordulat, amely a jelen kontex­tusban figyelmet érdemel. Engedtessék meg, hogy ezzel kap­csolatban megismételjem néhány – nemrég publikált, részben önéletrajzi illetve önkritikái jellegű esszémben, a The Underdevelopment of Developmentben is taglalt – korábbi reflexiómat.

A világrendszer valóságos fejlődését sohasem irányította valamiféle globális „fejlesztési” elgondolás vagy politika (helyiek is csak kevéssé), és nem is felelt meg soha ilyeneknek. Ebben a világgazdaságban az egyes szektorok, régiók és népek idő­legesen és ciklikusan változó módon vezető és hegemoniális központi (mag)pozíciókat foglalnak el a társadalmi és technoló­giai „fejlődésben”. Azután át kell engedniük előkelő helyüket az őket felváltó újabbaknak. Ez rendszerint egy, a rendszeren be­lüli hosszú, válságos interregnum után történik. Ebben a krízis ­időszakban intenzív versengés folyik a vezető szerepért és a hegemóniáért. A központi mag a világtörténelem során a föld­golyón elsősorban nyugati irányban tolódott el. Az országok, régiók vagy szektorok alrendszereinek szintjén minden „fejlő­dés” a nemzetközi munka- és hatalommegosztáson belüli ki­váltságos helyzetüknek köszönhetően és e helyzet révén ment végbe. A jelenleg uralkodó nézetek a „nemzeti fejlődésről” egy rövidlátásból fakadó „optikai csalódás”, az önérdek által befo­lyásolt, szelektív, csőlátásszerű felfogás termékeként alakultak ki. A fejlesztési ideológia egy ilyen önmegtévesztő felfogáson alapul, és most ugyanez temeti is el, hiszen a kemény realitá­sokkal szemben egyre kevésbé és kevésbé tartható. Szüksé­gessé vált tehát, hogy ezt a fejlesztési elméletet, éppúgy, mint a mikro-kínálati és makro-keresleti oldallal operáló közgazdasá­gi elméleteket most valamilyen másfajta elmélettel váltsuk fel. Lekerekítettebb, dinamikusabb és mindent átfogó, a keresleti és kínálati oldalt egyaránt számba vevő gazdaságelméletre van szükségünk ahhoz, hogy a világgazdasági és technológiai fej­lődést, ha nem is irányítani, de elemezni tudjuk.

Az utolsó két évtizedben a legelterjedtebb politikai ideo­lógia és „fejlesztési elmélet” azt hirdette, hogy a „nemzeti fejlődés” a legjobban a „piac varázslata” révén biztosítható, mégpedig azáltal, hogy az „exportvezérelt” növekedés elő­mozdítása érdekében szabadjára engedjük a „szabad vál­lalkozást”. Az iránymutató modellek ebben a tekintetben Dél-Korea és Tajvan voltak. Ez a két ország a legutóbbi időszakban valóban igen jól szerepelt a világpiacon. Az ideológiai modell balszerencséjére azonban sikerük nem annyira a szabad vállalkozás, mint inkább az állami beavatkozás érdeme volt. Ezenfelül az, hogy e két országban az állam képes volt az ilyen típusú beavatkozásra, három korábbi tényezőn alapult: a háború előtti japán gyarmatosításon, a háború után Amerika által rájuk erőltetett földreformon és a hidegháború alatt kapott hatalmas összegű külföldi támogatáson. Túl ezeknek az eseteknek a „sa­játosságain”, az a tézis, hogy minden vagy akár számos más ország lemásolhatná „sikerüket”, alapvetően téves. A világpiac nem tudná felvenni egy Kína-méretű Hongkong exportját. Más­felől az, hogy jobb gazdasági elemzésre van szükségünk, nem jelenti azt, hogy van vagy lehetséges a fejlődésről vagy a fej­lődés számára egy olyan „modell”, amely világszerte alkalmaz­ható vagy lemásolható lenne.

Az ezzel a politikai modellel házaló ideológusok, valamint számos latin-amerikai, afrikai és délkelet-ázsiai ország szeren­csétlenségére, amelyek lényegében ugyanezt az exportvezérelt növekedési stratégiát követték, Hongkong és Szingapúr város­államai kivételével ez a modell mindenütt nyomorúságosan megbukott. Ráadásul Korea és Tajvan lehetősége az eddigi si­kersorozat folytatására ma egyre inkább kétségessé válik (lásd pl. Bello és Rosenfeld, 1990), nem is szólva arról, milyen poli­tikai és társadalmi árat kellett fizetni e diktatúrák fennállásának idején. Annak az oka, hogy további sikereik kétségessé váltak, természetesen a változó világpiacon folyó verseny követelmé­nyeiben rejlik, különös tekintettel az 1990 óta tartó új világgaz­dasági recesszióra.

A világpiacon és a világpiacért folyó egyre inkább techno­lógiai jellegű versengésben még nem látható, ki jutott el a túl­éléshez szükséges szintre. Másképpen kifejezve, ebben a világgazdasági székfoglaló társasjátékban még nem világos, ki­nek lesz még ülőhelye a játék legközelebbi szünetében, ame­lyet, könnyen lehetséges, éppen a jelenlegi új recesszió okoz majd. Koreának és Tajvannak talán lesz még esélye, de több mint valószínű, hogy nekik sem; és sikerük, amellyel kihasítanak maguknak egy részt a világpiacból, a legjobb esetben is időle­gesnek bizonyul.

Az azonban nyilvánvaló, hogy (Japántól eltekintve) Ázsia, Afrika és Latin-Amerika többi országa közül igen sok – éppúgy, mint a legtöbb kelet-európai ország és a Szovjetunió – nem érte el ezt a szintet. A forrásokkal takarékoskodó iparfejlesztési politika és egy információs/szolgáltató jellegű társadalom kiala­kulása megfosztja őket nyersanyagaik „hagyományos” piacaitól, és csökkenti viszonylagos előnyüket az alacsony munkaráfor­dítást igénylő termékek exportálásában. Ugyanakkor a techno­lógiai szint emelése a világpiaci versenyképesség megtartása érdekében a „harmadik” és a „második” világ országainak leg­nagyobb részében kudarcot vallott, bár természetesen ugyanez történt az iparilag fejlett „első” világ és különösen az Egyesült Államok számos szektora és népességcsoportja esetében is.

A valós kilátás tehát országok, régiók és népek számára az, hogy növekszik marginalizálódásuk veszélye. Azaz akaratuk ellenére kirekesztődhetnek a fejlődés világfolyamatából, ráadá­sul olyan feltételek között, amelyeket nem maguk választanak meg. A legnyilvánvalóbb eset erre a Szaharától délre fekvő Af­rika jelentős része. A nemzetközi munkamegosztásban a világ­piacon ugyanis láthatólag egyre kevesebb hely jut Afrika termé­szeti és emberi erőforrásainak. Miután a kapitalista „világfejlődés” során Afrikát kifacsarták, mint egy citromot, lehet, hogy jó­részt most sorsára hagyják. De ugyanez a sors fenyeget egyre inkább más régiókat és népeket is. Ráadásul az ilyen területek mindenütt megtalálhatók: a Délen (például Banglades, a brazil északkelet, Közép-Amerika stb.); a hajdani ipari övezetekben, mint amilyen Dél-Bronx és más nyugati régiók és népesség­csoportok; és egész belső régiók és népek esetében a „szo­cialista” Keleten, például a kínai-szovjet határ mindkét oldalán.

Az 1989-90-es év eseményei szükségszerűen felgyorsítják és súlyosbítják milliók marginalizálódását Kelet-Európában és a Szovjetunióban. Szovjet-Közép-Ázsia kifacsart citromjának el­dobása például részét képezi Borisz Jelcin orosz elnök politikai álláspontjának is. A Szovjetunió déli részén élők haragja amiatt, hogy a múltban oly sokáig kizsákmányolták őket, nemkülönben az az igényük, hogy a jövőben véget vessenek ennek, nagyon is kézenfekvő. Éppígy érthető a „hagyományos” etnikai és nemzeti identitás vonzóereje (vagy újrafelfedezése) és az etnikumok kö­zött előálló viszálykodás, amely mintegy válaszként jelentkezik a súlyosbodó gazdasági deprivációra, mint például a Szovjet-Közép-Ázsia egyes részein jelentkező 30 százalékos munka­nélküliségre. Ám a politikai „függetlenség” és az etnikai viszá­lyok Közép-Ázsiában vagy Közép-Afrikában kevés gazdasági előnyt jelenthetnek a jövőre nézve. Éppen ellenkezőleg, az, hogy politikai okokból etnikai és egyéb gátakat emelnek a gaz­dasági kapcsolatok vagy akár a kizsákmányolás elé, ezeket az országokat külön-külön és együttesen visszavetheti a történelmi fejlődés egy holtágába. (Jóllehet, ahogyan egy korábbi cikkem­ben érveltem [Frank, 1991/c], „Közép-Ázsia központi szerepe” egy évezreden keresztül történelmi tény volt, mielőtt a tizenha­todik században kialakult a világ mai, az Észak-Dél pólusok szerinti elrendeződése.) Ahelyett, hogy elérnék a vágyott „nyugat­európaizálódást”, e régiók közül nem kevés valószínűleg „latin­amerikanizálódik” majd, sőt némelyik akár még „afrikanizálódik” és „libanonizálódik” is.

Meglehet, hogy mindezekben az országokban és másutt is most valójában feláldozzák az embereket a „növekedésre irá­nyuló fejlesztési politika” oltárán. Áldozatául esnek annak a cél­nak, hogy országaik számára lehetővé váljék a hatékony be­kapcsolódás a tőkés világpiac meghatározta nemzetközi mun­kamegosztáson belüli versenybe, és áldozatai lesznek általában a jelenlegi társadalmi fejlődésnek. A Nyugat esetleg sokkal több bevándorlót tud majd befogadni annak a néhány országnak a segítségével, amely (többségükkel szemben, ahol csak szeret­nék ezt) valóban el tudja kerülni a marginalizálódást Közép-Amerikában és Afrikában. Sokan fogják ugyanis inkább válasz­tani a munkamegosztás által kizsákmányolt életet Északon, mint a háború, az éhezés vagy az élet szélsőséges marginali­zálódása következtében rájuk váró halált Délen.

Úgy tűnhet, hogy a harmadik és a korábbi „második” világ egyes részelnek amerikai, nyugat-európai és Japán ve­zetés alatt álló gazdasági blokkokba való esetleges beke­belezése ellentmond ennek a marginalizálódási folyamat­nak. Ám az érintett népesség többsége szempontjából az ilyen bekebelezés valójában nem mond ellent a marginali­zálódásnak, sőt éppenséggel felerősíti annak folyamatát. Ugyanis az ő területeiket és erőforrásaikat, éppúgy, mint mun­ka- és vásárlóerejüket, csak azért kebelezik be ezekbe a kiala­kulóban lévő regionális politikai-gazdasági blokkokba, hogy erő­sítsék a tömb élén álló országok gazdasági hatalmát és ver­senyképességét. Éppen ezért az ilyen blokkokba való bekebelezés csak olyan mértékben megy végbe, amennyire a tömb alulfejlett részein („a piramis alján”) van valami, amit a csúcson állók kizsákmányolhatnak. Ahol, és amikor az emberek munka- vagy vásárlóereje ehhez a célhoz nem járul hozzá, ők éppúgy marginalizáltak maradnak, mint egyébként maradnának. Sőt, a mind a gazdasági tömbök között, mind azo­kon belül folyó verseny nyomása csak felerősíti a marginalizá­lódás folyamatát a blokkokon belül, a piramis csúcsától az al­jáig. Ez az oka például annak, hogy a kanadaiak máris töme­gesen panaszkodnak a kanadai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény miatt, és hogy a munkaerő szóvivői Kanadában, az Egyesült Államokban és Mexikóban egyaránt figyelmeztetnek rá: ha ezt a szabadkereskedelmi zónát kiterjesztik Mexikóra is, ez mindhárom országban fokozhatja a munkaerő kizsákmányo­lását vagy munkanélkülivé válását. Ezenkívül, ha egy ország beépül egy politikai-gazdasági tömbbe, egyre jobban ki van téve annak is, hogy a blokk vezető hatalmának politikai vonalát kell követnie. Ez a függő országot megfoszthatja attól a lehetőségtől, hogy képes legyen – a „Sinatra-doktrinát” követve – a „maga útját járni”, aminek pedig esetleg némi előnyét élvezhetné a világ­méretű gazdasági marginalizálódás szélesebb kontextusában.

Más szavakkal, lehetséges, hogy – a történelem egy újabb gazdasági fortélya révén – a világrendszeren belüli társadalmi fejlődés jelenlegi szintjón napjainkban egy globális méretű ket­tős gazdaság és társadalom van kialakulóban. Azonban ez a dualizmus különbözik attól a régebbi dualizmustól, amelynek hi­potézisét korábbi írásaimban (Frank, 1967 és másutt) elvetet­tem. A hasonlóság a kétféle dualizmus között csak látszólagos. A régi dualizmuselmélet szerint a szektorok vagy régiók elkü­lönültek voltak, azaz állítólag anélkül fejlődtek, hogy közöttük a múltban vagy a jelenben kizsákmányoló viszonyok jöttek volna létre, mielőtt a „modernizcáió” szerencsésen örökre egyesítené őket. Ezt az elkülönült kettős létezést tételezték fel az egyes országokon belül is. Én, s ezt ma is helyesnek tartom, mind­ezeket az állításokat tagadtam. Az új dualizmusban, amelyről most beszélek, másról van szó: az elkülönülés a másik civili­zációval való kapcsolatteremtés és gyakran az általa végrehaj­tott kizsákmányolás után következik be. A citromot azután dob­ják félre, hogy kifacsarták. Így ez az új dualizmus a társadalmi és technológiai evolúció ama folyamatának az eredménye, amelyet mások fejlődésnek hívnak. Továbbá ez az új dualiz­mus azok között alakul ki, akik részt vesznek, illetve akik többé nem tudnak részt venni a világméretű munkamegosztásban. E világméretű munkamegosztás sajátosságai bizonyos mértékig technológiailag meghatározottak. Ezért ez az új dualizmus ré­szesedik a régi technológiai dualizmus hatásaiból. A történelem iróniája az is, hogy azok a Kelet-Európában jelenleg végbeme­nő politikai és ideológiai változások, amelyek révén e terület népei a nyugat-európai „első világhoz” szeretnének csatlakoz­ni, ehelyett most azzal fenyegetnek, hogy Kelet-Európát– újból, mert eredetileg is ez volt a helye – a „harmadik világba” helye­zik. Lengyelország már latin-amerikanizálódott. Romániának ko­rábban par excellence függő jellegű, mezőgazdasági (és csak időlegesen olaj-) exportra alapozott gazdasága szerencsés és hálás lesz, ha sikerül akárcsak ezt a pozíciót is visszaszereznie (amelyért most versenyben áll Bulgáriával, amely a „szocialista” rendszer alatt kifejlesztette az exportra irányuló mezőgazdasági termelést).

Ugyanez a probléma fokozott erővel jelenik meg a Szovjet­unióban. Oroszország és Ukrajna néhány részét Nagy Péter nyugatosította, és ő, Witte és Sztálin iparosította is. De a Szov­jetunió legnagyobb része még mindig legjobb esetben is egy harmadik világbeli gazdaság szintjón áll, mint amilyen például Brazíliáé, Indiáé és Kínáé, amelyeknek szintén van ipari ka­pacitásuk, különösen hadiipari vonatkozásban. A kaukázuson­túli és közép-ázsiai régiók, akár a Szovjetunióban maradnak, akár nem, valószínűleg még csak nem is latin-amerikanizálód­nak, hanem inkább afrikanizálódnak, vagy – amitől Isten őrizzen – politikailag libanonizálódnak. Ugyanez a szomorú végzet sújt­hatja Dél-Jugoszlávia jó részét is, akár egységes marad, akár, ami valószínűbb, több részre szakad.

A keserű tapasztalat megmutatta, hogy a „második világbeli” „szocialista” „nemzeti fejlődés” Kínában, a Szovjetunióban, és Kelet-Európában képtelen volt a világgazdasági verseny kényszerű korlátai közül kitörni vagy azokon túllépni. A „má­sodik” világnak ezeket az országait éppúgy, mint a „har­madik világéit”, megnyomorította a világgazdaság nemzet­közi munkamegosztásában betöltött helyük, teljesen függet­lenül attól, hogy a politikai demokrácia áldásaiban vagy hiányának, illetve bukásának átkában részesültek. Korlátozta őket, hogy nem volt külföldi fizetőeszközük, egyszóval: hogy nem volt dollárjuk. 1989 és 90 eseményei a rendszer minden megmaradt ideológiai legitimációját és hitelét felszámolták ezek­ben a „második világbeli” „szocialista” országokban. Azonban miközben számos értékelő kizárólag ezen ideológia „szocialista” összetevőjének csődjére korlátozza figyelmét, legyen szó Eu­rópáról, Ázsiáról vagy Afrikáról, a valóság úgyannyira vagy még inkább aláásta az ideológia „nacionalista” komponensét is. Mert a többi nemzeti fejlesztési stratégia Afrikában, Latin-Ameriká­ban és Ázsiában lényegében hasonló volt, és gyakran ugyan­úgy vagy még csúfosabban megbukott, mint a szovjet típusú modernizáció. Ezt figyelhettük meg, amikor összehasonlítottuk a kommunista pártok, a katonai diktatúrák és az őket követő demokratikus kormányzatok gazdaságpolitikáját. így a hosszú távú gazdasági perspektívák csele az, hogy semmiféle – bármily eltérő politikai eszközökkel folytatott – alternatív nemzeti fejlő­dés kilátásai nem jók, akár külön-külön, akár együttesen tekint­jük őket. Ellenkezőleg, e kilátások Kelet-Európa és a Szovjet­unió alulfejlett, harmadik világ típusú régiói számára most egé­szen rosszak. De – teljesen függetlenül nemzeti ideológiájuktól vagy államuk politikai vonalvezetésétől – a perspektívák másutt is, a legtöbb fejletlen, harmadik világbeli régió számára ugyan­ilyen rosszak, sőt néhány esetben még rosszabbak is.

A politikai ideológia jelenlegi gazdasági irrelevanciája

Az 1980-as évek mind a Kelet, mind a Dél országainak jelentős részében a „fejlődés” ideológiájáról a „demokrácia” ideológiájára való áttérést mutatták. Mégis, ugyanezek az 1980-as évek egy­szersmind bebizonyíthatták a nemzeti politikai ideológiáknak a nemzetközi világgazdaságban való irrelevanciáját is. A legjelen­tősebb nemzetközi és nemzeti gazdasági és politikai irányvo­nalak, amelyeket az 1980-as évek folyamán világszerte elfo­gadtak és végrehajtottak, gyakran ellentétesek az „uralkodó” ideológiákkal. Ez utóbbiak ugyanis nagyjából-egészéből közöm­bösek azoknak a szükségszerű politikai-gazdasági válaszoknak a szempontjából, melyek olyan világgazdasági feltételek kihívá­saira születtek, amelyeknek befolyásolása senkinek sem áll ha­talmában. Az 1989-es kelet-európai forradalmakról adott átte­kintésemben (Frank, 1990/a) és Francis Fukuyamának adott válaszomban (Frank, 1990/b) arra törekedtem, hogy bebizonyít­sam: Fukuyama ideológiai tézisét, miszerint, az ideológia hosszú távon legyőzi az anyagi viszonyokat”, a való világ meg­hazudtolta. Ugyanis az elmúlt években a tézis ellenkezője bi­zonyosodott be (és félő, hogy ugyanez történik a közeljövőben is). Nevezetesen:

Az 1970-es években ugyanazt az export/import-vezérelt nö­vekedési stratégiát fogadták el a kommunista pártok által veze­tett kormányzatok Keleten (Lengyelország, Románia, Magyar­ország), mint a katonai diktatúrák Délen (Argentína, Brazília, Chile).

Az 1980-as években ugyanazt az IMF modelljén alapuló adósságszolgálati politikát fogadták el és hajtották végre a kom­munista párt által vezetett kormányzatok Keleten (Lengyelor­szág, Magyarország, Románia, Jugoszlávia), mint a katonai dik­tatúrák, a többi tekintélyuralmi kormányzatok és az őket felváltó demokratikus kormányok Délen (Argentína, Brazília, Mexikó, Fülöp-szigetek).

Bizonyos variációk voltak ugyan az adósságszolgálati poli­tika témájára, de ezeket nehéz megfeleltetni (megmagyarázá­sukról nem is beszélve) az illető rezsimek vagy kormányok po­litikai színezetének vagy ideológiájának: az IMF legmintaszerűbb tanítványa Nicolae Ceauşescu volt Romániában, aki tényleg csökkentette az adósságot, egészen addig, amíg a fé­nyek kihunytak, először népe, aztán ő maga számára. A másik oldalon Peruban az újonnan megválasztott elnök, Alan Garcia dacolt az IMF-fel, és kijelentette, hogy az adósságszolgálat összegét korlátozni fogja az exportbevételek maximum 10 száza­lékára. Valójában az ő hivatalba lépése előtt az adósságszolgá­lat évi összege ennél kevesebb volt. Azután elnöksége alatt 10 százalék fölé emelkedett. A lakosság reáljövedelme körülbelül a felére esett vissza, és Garciát az elnöki székben Maria Vargas Llosa, a nagy regényíró akarta követni, miután a politikai kö­zépbalról átállt a szélsőjobboldalra. De mit jelent ez, ha egyál­talán jelent valamit? A peruiak Vargas Llosa ellen szavaztak, megválasztották Fujimorit és megkapták tőle a „Fujisokkot”. Az új elnök gazdaságpolitikája pontosan ugyanaz, amit vetélytársa javasolt, és szavazói elutasítottak. Tetejébe a peruiak most a kolerával küzdenek.

A kommunista Jaruzelski tábornok Lengyelországban és a populista sandinisták Nicaraguában szintén IMF-stílusú „alkal­mazkodást” és „feltételességet” kényszerítettek népeikre. Mind­két helyen az IMF által gyakorolt nyomás segítsége nélkül tör­tént ez, hiszen Lengyelország nem volt tagja az IMF-nek és Nicaragua nem juthatott be a tagjai közé. Nicaraguában „condicionalidad sin fondo” uralkodott, azaz feltételesség az Alap nélkül, és a sziszifuszi politika bármilyen határa vagy túllendül­hető mélypontja nélkül.

Magyarországnak volt a legreformáltabb gazdasága és a legliberálisabb politikai vezetése még a kommunista párt veze­tése alatt, a Varsói Szerződésen belül. Mégis, Magyarország az 1980-as évek első felében háromszorosan visszafizette adósságának alapösszegét (a kamatok nélkül), és eközben a meglévő adósság összege megduplázódott. Ez rosszabb, mint Lengyelország vagy Brazília vagy Mexikó sorsa, amelyek átlag­ban csak egyszer vagy kétszer fizették vissza a meglevő adós­ságot (miközben annak teljes összegét ők is kétszeresére nö­velték). Hogy mennyire nem számít semmi: Lengyelországban a Jaruzelskit és a Kommunista Pártot felváltó Szolidaritás-kor­mány most élvezi az IMF-tagságot – és keményebb gazdasági áldozatokat kényszerít rá az uralma alatt álló népességre, mint elődei.

Mindezek alapján felmerül a kérdés: különbözött-e bármiben is a „szocialista” Kelet gazdaságpolitikája a mostanitól a demok­rácia létrejötte előtt, vagy – ha már itt tartunk – létrejött-e most „végleg”a demokrácia Kelet-Európában? Vegyük például Len­gyelországot. Miért hajtották végre a kommunista Gomułka és Gierek kormányai, a kommunista Jaruzelski tábornok és a Szo­lidaritás miniszterelnöke, Mazowieczki mind ugyanazokat a népszerűtlen intézkedéseket? Mi több, a Szolidaritás és a kom­munisták lényegében ugyanazokat a mérsékelt gazdasági re­formokat javasolták 1981-ben, mielőtt Jaruzelski tábornok de­cember 13-án bevezette a katonai kormányzást. Azután persze nem volt elég politikai hatalma még ahhoz sem, hogy akárcsak a Szolidaritás által támogatott reformokat megvalósítsa, mivel a Szolidaritás által képviselt népakarat helyett a szükségállapot eszközével kormányzott. Ám hol és miféle demokratikus kifeje­ződésben ölt testet a népakarat most, amikor a Szolidaritás ténylegesen hatalmon (vagy inkább kormányon) van, és a la­kosság iránta érzett jóindulatát arra használja fel, hogy még drasztikusabb, népszerűtlen nadrágszíj-meghúzó politikát kény­szeresen a népességre, mint az előző kormányzat? Ugyanaz a kérdés vethető fel a demokratikus választások révén vagy anél­kül hatalomra került kormányzatokkal kapcsolatban Magyaror­szágon, Jugoszláviában és másutt. Magyarország első szabad választásain minden párt egyetértett abban, hogy a választások után az IMF előírásait fogja követni.

Nos tehát, van-e valamilyen ideológiai tanulság, amelyet le­vonhatunk ezeknek a gazdasági intézkedéseknek a jellegéből és egymással való összehasonlításából? Úgy tűnik, van egy-kettő. Latin-Amerika és Délkelet-Ázsia esetében még lehetsé­ges a „nacionalista”„antiimperializmusra”(és néha még a „szo­cializmusra” is) hivatkozva kifejezni és mozgósítani az ezekkel a politikai-gazdasági megszorító intézkedésekkel szembeni né­pi ellenállást. Ez azonban Kelet-Európában jelenleg sehol sem lehetséges, mivel „a szocializmus megbukott”, és a kommunista pártok hitelvesztetté váltak a lakosság szemében. Ők hozták létre ugyanis először a belföldi gazdasági krízist, és hajtották végre azután az adósságszolgálati és takarékossági intézkedé­seket; no és természetesen alárendelt eszközei voltak az orosz imperializmusnak. Úgyhogy senki sem hivatkozhat rájuk vagy politikájukra. Ezzel szemben a Nyugat a jövőt jelenti ezeknek a népeknek a számára. Mi több, a nyugati irányítás alatt álló IMF és Intézkedései voltak az ellenzéki csoportok „titkos fegyverei” és „de facto szövetségessel”. Ezek a csoportok most hatalmon vannak vagy erőfeszítéseket tesznek a ha­talomra jutásért, mégpedig annak az elsősorban gazdasági, másodsorban politikai válságnak köszönhetően, amelyet mindenekelőtt a megszorító, „alkalmazkodó” intézkedések­nek az IMF támogatásával való bevezetése idézett elő. Úgy­hogy jelenleg nemcsak gazdasági, de politikai értelemben sincs alternatívája az IMF és más nyugati tényezők tanácsaihoz és feltételeihez kötött további megszorító intézkedéseknek.

A gazdasági válság Kelet-Európában és a Szovjetunióban kiterjedt és elmélyült. Ez és a vele kapcsolatos gazdasági té­nyezők ténylegesen hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmi (és egyszersmind etnikai-nacionalista) mozgalmak ilyen messze­menő célokért oly sok embert akartak és tudtak is mozgósítani. Az 1980-as évek évtizedét – amely valójában az 1970-es évek közepén kezdődött – a Szovjetunióban most „a pangás korsza­kának” nevezik, és tény, hogy Kelet-Európa legnagyobb részé­ben (éppúgy, mint Latin-Amerikában, Afrikában, és a világ jó néhány más területén is, lásd Frank, 1988) az életszínvonal abszolút csökkenését és felgyorsuló gazdasági válságot hozott magával. Különösen jellemző volt erre az időszakra, hogy Ke­let-Európában az itteni országoknak a versenyben elfoglalt he­lyét és életstandardjait illetően Nyugat-Európához, de még a délkelet-ázsiai újonnan iparosodott országokhoz viszonyítva is, jelentős visszaeséssel és csökkenéssel járt együtt. Ezenfelül a gazdasági válság lefolyása és (hibás) kezelése a Szovjet­unióban és Kelet-Európában elmozdulásokat okozott az orszá­gok, szektorok, különböző szociális csoportok (ideértve a ne­meket is) és etnikumok által elfoglalt uralmi vagy kiváltságos, illetve függő és kizsákmányolt pozíciókban is. Mindezek a gaz­dasági változások társadalmi elégedetlenséget, követeléseket és a néptömegek mobilizálódását idézték elő, illetőleg táplálták, és mindez – sokban különböző, sokban hasonló módon – meg­élénkült társadalmi (ós etnikai-nacionalista) mozgalmakban fe­jeződött ki. Jól ismert tény, hogy a gazdasági eredetű elége­detlenséget egyaránt táplálja a „megszokott” életstandardoknak az élet egészét vagy egyes területeit érintő abszolút csökkené­se, és az ezzel összekapcsolódó változások a népesség egyes csoportjainak egymáshoz viszonyított relatív gazdasági jólété­ben. A legtöbb gazdasági válság polarizálja a társadalmat; re­latíve – ha nem éppen abszolút értelemben is – tovább gazda­gítja azokat, akiknek jól megy, és még szegényebbé teszi – abszolút és relatív értelemben – azokat, akik már eleve rosszul élnek, különösen a nőket.

Így a peresztrojka és a glasznoszty nagy jelentőségű vál­tozásai a Szovjetunióban és Kelet-Európában, s ezzel a hideg­háború vége nem egyszerűen Mihail Gorbacsov fejéből pattant ki, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Ő maga mondotta róluk, hogy elkerülhetetlenek voltak. Mivel a (gazdasági) szük­ségszerűség a (politikai) felfedezések szülőanyja, ha Gorbacsov maga nem létezett volna, ki kellett volna találni. Pragmatikus gyakorlata túllépte és felforgatta az ideológiai prekoncepciókat, beleértve a sajátjait és a hazai és külföldi ellenfelekéit is. A világgazdaság követelményei voltak azok a kiváltó okok, ame­lyek a legkülönbözőbb fajta politikai gyakorlatokhoz és a politika groteszk fordulataihoz vezettek az 1980-as években.

A politikai helyzet iróniája az, hogy a „reálisan létező szo­cializmus” nem utolsósorban azért bukott meg, mert nem sikerült megvalósítania Keleten az import/export-vezérelt növekedési modellt, és az IMF-stílusú megszorító intézke­déseket. Mindeközben a „valóságosan létező kapitalizmus” ugyanezeket a modelleket és intézkedéseket igyekezett be­vezetni Délen, és úgyszintén kudarcot vallott. Azonban ezt senki nem mondja ki sem Nyugaton, sem Keleten, és a Dé­len többé senkinek sincs semmilyen javasolható plauzibilis „szo­cialista” alternatívája. Miért került sor a kudarccal való szembe­sülés során Keleten (illetve annak egy részén) rendszerváltásra, és ugyanez a kudarc miért nem vezetett a Délen sehol sem rendszerváltáshoz? Jeanne Kirkpatrick tévedett, amikor azt mondotta, hogy a „totalitárius” rendszerek Keleten nem változ­nak, míg a tekintélyuralmi (autoriter) társadalmak Nyugaton igen. Valójában vitatható, hogy vajon bármelyik esetben volt-e bármilyen tényleges „rendszerváltozás”, vagy sor ke­rült-e „a történelem végére”. Az új demokratikus rendszerek még kevésbé lesznek képesek ellenállni a világgazdasági ne­hézségeknek, illetve ellensúlyozni ezeket, mint totalitárius elődeik.

A privatizáció tébolya

Az ideológiai zűrzavar egy másik példája a jelenleg divatos „pri­vatizálás”, amelyet egyidejűleg a „demokráciával” azonosítanak. Sajnálatos módon ez az ideológiailag elősegített privatizálás nem jelent orvosságot Közép-Kelet-Európa bajaira (semmivel sem inkább, mint amennyire a stabilizációs és privatizációs po­litika megoldást jelentett Latin-Amerika és a világ más részei problémáira). Mi több, a jelenlegi világméretű recesszió folya­mán ezek a privatizációs intézkedések csak társadalmilag álta­lánossá tehetik és tovább súlyosbíthatják a szegénységet. A jelenlegi privatizációs láz éppúgy gazdaságilag irracionális és politikailag ideologikus törekvés, mint a korábbi államo­sítási láz volt. Kevés valódi különbséget jelent, hogy egy vállalat állami vagy magántulajdonban van-e, mert vala­mennyiüknek egyenlő feltételek mellett kell versenyezniük egymással a világpiacon. Az egyetlen kivételt ez alól a sza­bály alól az olyan köztulajdonban lévő vállalatok jelentik, ame­lyeket az állami költségvetésből finanszíroznak, és azok a ma­gánvállalatok, amelyeket szintén az állami, költségvetésből tá­mogatnak, és/vagy egyéb módokon is „közérdekből” felmentenek az alól, hogy viselniük kelljen a verseny következményeit. Is­mert példák az Egyesült Államokban a detroiti Chrysler Corpo­ration, a chicagói Continental Bank and Trust Company (jelen­leg a nyolcadik legnagyobb amerikai bank), az „Ohio, Maryland, California and Texas Savings and Loans” vagy akár New York City. Továbbmenve, a piacon a köztulajdonban lévő és a ma­gánvállalatok egyaránt hozhatnak ugyanolyan jó vagy ugyan­olyan rossz beruházási és egyéb gazdasági döntéseket. Az 1970-es években pl. az (állami tulajdonban lévő) British Steel előnytelen módon túl sokat ruházott be, a (magántulajdonban lévő) United States Steel pedig, ugyancsak előnytelenül, túl keveset. Az 1980-as években a nyilvános tiltakozások miatt mind­kettő bezárta az acélhengerműveket. Éppígy cselekedett a ma­gántulajdonban lévő német acélipar kereszténydemokrata, és a köztulajdonban lévő francia acélipar szocialista kormány alatt.

Az állami vállalatok privatizálása Keleten és Délen olyan leértékelt részvényárakon, amelyek a nemzeti részvénytőzsdén a következő héten megduplázódnak, éppoly megtévesztő gya­korlat, mint a veszteséges vállalatok nacionalizálása és a piaci értéküket meghaladó kártérítés fizetése értük, vagy a nyeresé­ges vállalatok csekély kárpótlás melletti vagy anélküli naciona­lizálása. Ez az „itt a piros, hol a piros” játék annál megdöbben­tőbb azoknak a keleti és déli vállalatoknak az esetében, ame­lyeket külföldi fizetőeszközért (vagy adósságtörlesztésként kapott leértékelt hazai valutáért) vásárolnak fel külföldi társasá­gok vagy vegyesvállalatok. Egyszóval a privatizációs vita ko­média; valójában sokkal kevésbé a termelés hatékonyságáról szól, mint inkább az elosztás igazságosságáról (pontosabban igazságtalanságáról).

A piac szabadsága = demokratikus szabadság?

Első látásra különös, ahogyan a ma divatos módon azono­sítják a szabadpiaci „kapitalizmust” és a választási politikai „demokráciát”, mintha elválaszthatatlanok, ha nem éppen egy­mástól megkülönböztethetetlenek lennének. Jobban megvizs­gálva a kérdést azonban azt látjuk, hogy ez az új ideológiai divat alig több mint módszer arra, hogy több, „demokrati­kus” önrendelkezésnek álcázott piaci egyenlőtlenséget és hatalomtól való megfosztást adjanak el a népeknek. Éppúgy, mint – természetesen – a pénz, a választásokon megnyilvánuló demokrácia is nagyon kívánatosnak látszik, különösen akkor, ha nincs meg. Ilyenkor könnyű nagyra értékelni a több párt rész­vételével lefolytatott választásokat és a szabadabb sajtót, amely megvitathatja a politikai és más döntéseket stb. Különösen ez a helyzet a „szocialista” Keleten, ahol az elnyomó kommunista pártbürokrácia és az idegen uralom megbénította a gazdasági fejlődést és a politikai véleménynyilvánítást. A választási de­mokrácia visszatérését úgyszintén szívesen látják a Dél ama részein, Dél- és Közép-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, ahol a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és a katonai, vagy más tekintélyuralmi rezsimek a tönk szélére és az adósságcsapdába vezettek a gazdaságot. Az emberi ténye­zőkben megmutatkozó ára mindennek először többtízezer poli­tikai gyilkosság, eltűnések és kínzások voltak, azután növekvő éhínség, betegség, magas gyermekhalandóság, bűnözés stb. Egy egész nemzedék szenvedte meg a tragikusan lecsökkent életesélyeket. Talán nincs is szükség arra, hogy külön kimutas­suk: mindez mennyiségileg és minőségileg rosszabb volt a (ka­pitalista) Dél számára, mint amit a „szocialista” Kelet élt át. Az új demokráciák kevés reményt kínálnak arra, hogy ez az emberi tragédia még jóra fordulhat.

Szembesülve a világtörténelem e valóságával, bizonyos né­pek most könnyen kívánhatják a demokráciát a szabad piaccal és/vagy a kapitalizmussal párosítani. Keleten a legtöbben a ka­pitalizmus képzetéhez egy ragyogó jövő ígéretét társítják. Délen azonban keserű múlt- és jelenbeli tapasztalatok tapadnak a ka­pitalizmus fogalmához. Bizonyos országokban a gazdaság ször­nyű állapota újból fenyegeti a demokratikus államot. Sajnálatos módon a lengyelek máris tapasztalják a piac és az (adóssággal tetézett) demokrácia ugyanazon keserű következményeit, mint amelyeket az argentinok, brazilok, filippinók a legutóbbi évek­ben.

Másfelől a kelet-ázsiai újonnan iparosodott országok és Ja­pán „sikerei” – mint már szó volt erről – ritkán párosultak túl sok választási demokráciával. Japánban vannak választások, de a Liberális Demokrata Párt majdnem ugyanolyan hosszú ide­je uralkodik változatlanul, mint az Intézményes Forradalmi Párt Mexikóban. Ezenfelül a Liberális Demokrata Párt és az Intéz­ményes Forradalmi Párt frakciói nem annyira politikai alternatí­vákat, mint inkább a vezérséggel kapcsolatos személyi ellenté­teket fejeznek ki. Dói-Korea, Tajvan és Szingapúr teljesen tekintélyuralmi rendszerek uralma alatt „prosperált”, s csak most kezdenek engedni keménységükből, válaszként a gazdasági si­kerre. Hong Kong-ban természetesen nem volt és nem is lehet szó arról, hogy akár a közeli szárazföldi Kína, akár a távoli brit szigetország felvesse vagy megtárgyalja bármiféle politikai de­mokrácia kérdését. Ezzel szemben a hongkongi kínaiak a lá­bukkal (ha nem is nyíltan) és szavazatokkal voksolnak a de­mokratikus önrendelkezés mellett.

Nyugaton, azaz Észak-Amerikában, Nyugat-Európában és újabban Dél-Európa és Óceánia egyes részein a politikai-szo­ciális demokrácia sokkal kevésbé oka, mint inkább követ­kezménye a kapitalista piacon – és éppoly jelentős mértékben a kapitalista világpiacon – aratott gazdasági sikernek. Ezek a nyugati országok csak ott és akkor engedhették meg maguknak a választási – politikai demokrácia luxusát, ahol gazdagságuk alapjai ezt lehetővé tették számukra. Természetesen bonyolult és vitákkal teli munkát igényelne annak kimutatása, hogy az Észak-Dél kapcsolatoknak a múltban az „imperializmusra” és „kolonializmusra”, mind a mai napig pedig az egyenlőtlen cse­rére alapozott rendszere nélkül a Nyugat nem lehetett volna ké­pes megszerezni mai alapvető gazdagságát, jövedelmeit, szo­ciális és ezzel együtt politikai demokráciáját. Számukra balsze­rencsés módon a keleti „szocialista” országok csak nagyon kevéssé voltak képesek profitálni ebből a Délről származó jö­vedelemáramlásból. E kudarc okainak kevesebb köze volt a szocialista tervezés hazai hiányosságaihoz, mint a világpiacba való meg nem felelő beilleszkedésükhöz. Ami a függő Dóit illeti, ezek az országok hosszú ideje szenvednek (gazdasági, társa­dalmi és politikai értelemben egyaránt) attól a támogatástól, amelyet ők adnak a nyugati gazdasági fejlődéshez és politikai demokráciához.

A harmadik világ nyilvánvaló tanúbizonyságát nyújtja a népi választási demokrácia kudarcának a való világ irányításában vagy a saját gazdaságpolitika érvényre juttatásában. Hol volt a népakarat, a nép által és a népért választott demokratikus kor­mányzat a való világ viszonyainak megszervezésében vagy akárcsak a gazdaságpolitika terén Argentínában, Perón asszony választott kormányai, a junta tábornokai (Videlától Galtieriig) és Alfonsín, majd Menem választott elnökök uralma alatt? Valamennyien ilyen vagy olyan népszerűtlen gazdasági meg­szorító intézkedéseket vezettek be. Valamennyien kudarcot val­lottak mind a nép fogyasztási, mind a nemzeti termelés fejlesz­tési igényeinek kielégítésében. Egy már másfél évtizeden át hú­zódó válság után 1989-ben a nemzeti jövedelem újabb 10, az emberek jövedelme pedig 50 százalékkal csökkent. Az utóbbi években a bérek és fizetések összege a nemzeti jövedelem 50 százalékáról annak 20 százalékára süllyedt. Jelenleg a populista-perónista Menem elnök még szigorúbb megszorító intéz­kedéseket vezet be, mint elődje, Alfonsín.

Peruban a demokratikusan választott APRI-sta elnök, Alan García alatt a nemzeti jövedelem 20 százalékkal csökkent, az emberek jövedelme pedig valószínűleg több mint 50 százalék­kal. Ez volt a nép „demokratikus” uralma, a nép által, a népért, a gazdasági ügyek fölött? Említettük már, hogy a peruiak a „biz­tos” jelölt, Mario Vargas Llosa által ajánlott IMF-féle stabilizációs politika ellen szavaztak, és a „sötét lovat”, Alberto Fujimorit vá­lasztották helyette. Hát tényleg „sötét” lónak bizonyult, ugyanis pontosan ugyanazt a gazdaságpolitikát vezette be, amellyel ve­télytársa fenyegetett, és amelyet a választók elvetettek. Közép-Amerikában a gazdasági krízis egyaránt sújtotta az összes or­szág gazdaságát, függetlenül attól, hogy az illető országban de­mokrácia volt-e, mint Costa Ricában, többé vagy kevésbé lep­lezett katonai hatalom a választott elnökök uralma hátterében, mint El Salvadorban és Guatemalában, vagy „marxista” „szo­cializmus”, mint Nicaraguában, amely saját elhatározásából be­vezette a „condicionalidad sin fondo”-t (a Valutaalap nélküli fel­tételességet), ahogyan már fentebb megjegyeztük. Termé­szetesen az USA által támogatott kontra-háború mindenképpen hozzájárult ahhoz, hogy az inflációs ráta évi 30 százalék fölé ugorjon. Mindezek után a nicaraguaiakat választás elé állították a sorozás plusz háború (amellyel Bush fenyegette a sandinis­tákat) és a pénz között (amelyet felajánlott Chamorrónak). A nicaraguai nép a pénzt és a békét választotta. Mégis, a győz­tesek csak a békéből adtak valamennyit, ám semmit a pénzből, amelyet ígértek. A panamai „választott” és az amerikaiak által (!) uralomra segített Endara elnök egyaránt éhségsztrájkot foly­tatva próbálta megszerezni azt a pénzt, amelyet állítása szerint neki népe számára ígértek. Előbb az embargó, majd az ame­rikai invázió következtében a panamaiak most 50 százalékos munkanélküliségtől szenvednek. Nem csoda – vagy talán az? – hogy a kelet-németek is, akárcsak a nicaraguaiak és bármi­lyen normális választóközönség, anyagi megfontolások szerint szavaztak. De mit értek el vele? A Nyugat függő gazdasági gyar­matává váltak, és kaptak kétmillió, lassan hárommillióra szapo­rodó munkanélkülit (amiről az alkuban persze nem volt szó).

Miért szavaztak mindezek a választók rövid távú anyagi ér­dekeik szerint? Mert nem volt ennél jobb választásuk. Ám kény­szerű döntésük és megválasztott kormányaik teljes mértékben kudarcot vallottak, mindezeknek és más országoknak az esetében is. Vajon miért követték és követik mindezek a kormányok ugyan­azokkal a gazdasági körülményekkel szembesülve ugyanazt a gazdaságpolitikát? Mind ezt tették, mert ezt kellett tenniük (a Kohl-kormányzat esetleges kivételével Nyugat-Németországban, amely hozhatott volna néhány kevésbé költséges döntést, mint amilyenekre hajlamosnak látszik). Mindezek a kormányok rá­kényszerültek, hogy ne azt tegyek, amit „a nép” akart, hanem azt, amit a gazdasági körülmények diktáltak. Azonban nem egy­szerűen a „nemzeti” gazdaság – és annak vagyona vagy sze­génysége által a népakarat gyakorlása elé állított korlátok – ha­tározták meg azokat a politikai „döntéseket”, amelyeket a kor­mányok meghoztak és meghoznak. Elsődlegesen és mindenekelőtt a világgazdaságon belüli függés az, ami a „demokratikus” dön­téshozatal és politika szűk határait kijelöli. Így tehát valóban „a történelem (a fejlődés) demokratikus végéről” beszélhetünk? Vagy a választóközösség csak a politikai vezetőket választja meg száz különös „szuverén” nemzeti lakóbárkán, amelyek a változó gazdasági áramlatok és visszatérő válságviharok óce­ánján hányódnak, miközben a kormányoknak egyáltalán nincs hatalma az elemek fölött? Még a Titanic stewardjai és/vagy uta­sai is, akik újrarendezhették a székeket a fedélzeten, a „demok­ratikus”, „a népnek, a nép által és a népért” adott önrendelkezés több esélyével rendelkeztek, mint ezek az országok. Mind­azonáltal a Titanicon is a negyedosztályon utazóknak 80 szá­zaléka esett áldozatul, a harmadosztályon utazóknak 60 szá­zaléka, a másodosztályon utazóknak viszont 40, az első osz­tályon utazóknak pedig csak 20 százaléka halt meg. A gazda­goknak és hatalmasoknak legalább van egy „demokratikus” első választási lehetősége, a Titanicon és másutt is. A pénz szava erősebb, mint az ideáloké.

Így hát, amikor Fukuyama azt mondja: „fel kell ismernünk, hogy nagy jelentőségű forradalom megy végbe a világban, és ebben a forradalomban az eszmék azok, amik igazán számíta­nak”, az övénél egy kicsit több elővigyázatossággal kell felmér­nünk, hogy éppen milyen eszmék lehetnek ezek, és miért szá­mítanak olyan sokat. Ideológiai álcázás azt állítani, hogy ami ma Németországban és másutt végbemegy, az elsődlegesen és mindenekelőtt a demokrácia jóhangzású (vagy akár másod­lagosan a nacionalizmus rosszul csengő) ideológiája nevében történik. Mindkét ideológia arra szolgál, hogy elfedje mind a közönséges anyagi motívumokat, mind a valódi anyagi erőket, amelyek a folyamatban közreműködnek. Ebben a vonatkozás­ban Fukuyama tézise nem állhatja meg a helyét a bizonyíté­kokkal, de akár saját elemzése nagy részével szemben sem. Kevés valós alapja van – ha egyáltalán van alapja – annak, hogy a belátható jövőben jelentős javulást várjunk a világgaz­daság gazdasági-politikai viszonyaiban. Ellenkezőleg, az anya­gi fejlődés a világgazdaságban rövid és középtávon valószínű­leg csak ront a helyzeten. Mindaddig, amíg az adósságteher továbbra is fennmarad – és a közeljövőben ez még növekszik is -, a Dél adósság sújtotta gazdaságai továbbra is megszen­vedik ennek következményeit, és az adósság továbbra is fe­nyegetni fogja demokráciáikat. Sajnos ugyanez igaz az új vagy kialakulóban lévő, de még adósság sújtotta demokráciákra Len­gyelországban, Magyarországon, Jugoszláviában és másutt is Kelet-Európában. Bármilyen, az IMF tanácsai vagy akár a ja­vasolt új Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank kereskedelmi feltételei szerint végrehajtott pénzügyi rendezés elkerülhetetle­nül csak fenntartja és súlyosbítja ezeket a terheket és veszé­lyeket, amelyeket egyébként az ilyen intézkedések kiterjeszt­hetnek Közép- és Kelet-Európa más részeire és talán a balti köztársaságokra is.

A világgazdaságnak az anyag- és munkaerő-megtakarítás fokozódása irányába mutató hosszú távú fejlődése a harmadik világ mind nagyobb részére terjeszti ki az afrikaihoz hasonló marginalizálódást. De az ipari és mezőgazdasági fejlődés és hanyatlás Nyugaton is faji, etnikai és más – kábítószertől és bűnözéstől sújtott – gettókba marginalizálja a népesség növek­vő részét. Most, hogy a tömeges munkanélküliség meg a nö­vekvő regionális differenciálódás és társadalmi polarizálódás Keleten is kibontakozik, ezt a régiót is ugyanez a gazdasági, társadalmi és politikai marginalizálódás fenyegeti. Mi több, Ju­goszlávia és a Szovjetunió déli részeire – hogy Kína nyugati és egyéb területeit már ne is említsük – ez a marginalizáció máris ráüti a bélyegét.

Úgyhogy aligha az a helyzet, hogy a piac és a demokrácia, vagyis a gazdasági és politikai szabadság mindig együtt járnak. Valójában éppígy lehet érvelni az ellenkezője mellett. Egy vá­lasztásokon alapuló demokráciában az „egy ember – egy sza­vazat” elve érvényesül. A piacon viszont az „egy dollár – egy szavazat” az elv. Másképp: sok dollár: sok szavazat, nincs dol­lár: nincs szavazat. Sőt, azok, akik csak kevés vagy semennyi dollárt sem kerestek vagy tudnak keresni a hazájukban, nem­csak gazdaságilag szorulnak ki a döntésekből, de gyakran po­litikailag is kizárják őket a szavazásból. Nem véletlen, hogy a leginkább marginalizált szegények szavaznak a legkevésbé a választásokon. Az Egyesült Államokban ők a lakosság 50 szá­zaléka, a hajléktalanoknak pedig nincs lakóhelyük, és így még szavazati joguk sem.

Ehhez hasonlóan azok, akik semennyi vagy csak kevés dol­lárt keresnek külföldön, de csak pesókat vagy zlotykat otthon, a világrendszerben, politikai és gazdasági értelemben egyaránt, úgyszintén marginalizálódnak, hacsak nincs most márkájuk vagy jenjük. A Hetek csoportjának évi „gazdasági” (valójában politikai) csúcstalálkozói jól szemléltetik ezt az elvet. Annál is inkább, mert az Ötök csoportja a „noblesse oblige” hagyomá­nyos elvének megfelelően csak Kanadát és Olaszországot fo­gadta be körébe. Ezenfelül a valódi döntéshozók szerencsés társasága a Hármak csoportjának kormányaira, vagyis kizárólag az Egyesült Államok, Németország és Japán központi bankjaira korlátozódik, és még Nagy-Britannia és Franciaország központi bankjai is csak kívülről pillanthatnak be ebbe a szentélybe. Van persze egy szélesebb konzultatív kör is, amely a 24 iparilag fejlett OECD-országból áll, némi véleménnyilvánítási, ám nem szavazati lehetőséggel. A világ politikai-gazdasági tanácskozó testületében azonban – az Egyesült Nemzetek közgyűlé­sén kívül – az emberiség többi részének, akik Délen, és Keleten, a „harmadik” és a „második” világban élnek, nincs reális véleménynyilvánítási vagy szavazási lehetőségük.

Ami ennél is rosszabb, a piac nemcsak hogy megfosztja a már dollár nélkül szűkölködőket a politikai befolyástól otthon és külföldön; a piac működése általánosságban (mind hazai, mind nemzetközi vonatkozásban) polarizáló is: gazdagabbá teszi a gazdagokat, a szegényeket pedig még szegényebbé, és ezáltal még inkább marginalizálttá. A Biblia tanúsága szerint ez koránt­sem új ténye az életnek: „akinek van, annak adatik és megsza­poríttatik, akinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, amije van” – még az a kevés gazdasági és politikai beleszólási lehetőség is, amellyel rendelkeznek. Természetesen a piac, mint a lottó is, felkínálja egyeseknek az esélyt és sokaknak illúziót, hogy jobb pozíciókhoz juthatnak általa; többnyire valamilyen időleges monopólium gyakorlásával, legyen ez legális vagy illegális, mo­rális vagy immorális. Ez az esély az, ami a piacot – és a lottót – annyira vonzóvá teszi oly sokak számára, beleértve a vesz­teseket is. Az utóbbiaknak azonban van egy másik politikai dön­tési lehetőségük is, hogy ügyük meghallgatásra találjon: képe­sek rá, és olykor meg is teszik, hogy társadalmi mozgalmak révén, a demokrácia egy más formájának gyakorlása céljából mozgósítják magukat.

Szuverén demokrácia egy globális gazdaságban: önellentmondó fog a lom pár

Így tehát a világgazdaság működése kizárja a valódi nemzeti szuverenitás gyakorlását és a nép önmaga által és önmagáért hozott valóban demokratikus döntéseinek megvalósítását, külö­nösen a harmadik világ országaiban. A liberális képviseleti de­mokrácia e megvalósíthatatlanságának számos oka van, és itt csak néhányat idézhetünk újból fel közülük, amelyek részben belső, részben külső jellegűek.

Az új, demokratikusan megválasztott parlamentek közül még a legjobbak sem lehetnek többek hatástalan fecsegőgépeknél, ha hatalmukat egy olyan alkotmány ós/vagy igazságszolgálta­tás, valamint a végrehajtó hatalom egyes olyan elemei korlá­tozzák, amelyeket egy korábbi, nem-demokratikus rendszerből vettek át. Ez a helyzet például ma Chilében. Pinochet tábornok szándékosan úgy íratta meg az alkotmányt, hogy az kizárja a demokrácia gyakorlását. Az igazságszolgáltatás szintén az ő diktatúrájából maradt meg, és tovább folytatja azt a gyakorlatot, hogy mindenfajta demokratikus kezdeményezést alkotmányel­lenesnek vagy egyéb módon illegálisnak nyilvánít. Pinochet tá­bornok maga továbbra is a hadsereg főparancsnoka, és nyilvá­nosan kijelentette, hogy a hadsereg független a demokratikusan választott elnöktől, nem is beszélve a parlamentről, és nincs neki alávetve. Ezenkívül közvetlenül az elnöki hivatal elhagyása előtt a tábornok változásokat vezetett be a gazdasági adminiszt­rációban általában, és különösen a Központi Bankban, melyek­kel tudatosan és egyelőre hatékonyan kizárta mind a parlamen­ti, mind az elnöki befolyás lehetőségét egy sor alapvető gaz­dasági döntést illetően. Ám mindez úgyis csak némi változtatás a homlokzaton, mivel az új demokratikus kormány Chilében, éppúgy, mint másutt, mindenképpen kénytelen továbbra is ugyan­azt a gazdaságpolitikát folytatni, amelyet antidemokratikus ka­tonai elődei kezdtek el.

E specifikusan chilei sajátosságok csak partikuláris formái azoknak az általános korlátoknak, amelyek széles körben meg­akadályozzák, hogy a demokráciát a nép – a nép által és a népért – gyakorolja. A legnyilvánvalóbb általános korlátja ennek az, amit maguk a tábornokok kényszerítenek ki. Mindenfelé a harmadik világban, a Fülöp-szigetektől Dél- és Nyugat-Ázsián keresztül, szerte Afrikában és Dél-Amerikában a fegyveres ka­tonai hatalom továbbra is ott áll az új, demokratikus hatalom mögött. A demokratikusan választott kormányokat Pakisztánban és Thaiföldön legújabban ismét megdöntötték saját hadserege­ik. Aquino elnök asszony a Fülöp-szigeteken, valamint Alfonsín, majd Menem elnök Argentínában különböző katonai államcsíny-kísérleteknek volt kitéve. A polgári elnökök, hogy a törvényhozó testületeket ne is említsük, tehetetlenek a fegyveres erők valós hatalmával szemben El Salvadorban és Guatemalában. Brazí­liában és másutt is Latin-Amerikában, éppúgy mint mindenütt Afrikában, bármilyen polgári kormányzás döntési lehetőségeit mindig is meghatározza és korlátozza az állandóan jelen lévő veszély, miszerint egy katonai „Damoklész kardjával” a fejük felett kell kormányozniuk. Ez a kard újra lezuhanhat máshol is, ahogyan lezuhant Pakisztánban és Thaiföldön. Ezeket a katonai erőket és parancsnokló tisztjeiket gyakran a nyugati hatalmak képezték ki és befolyásolják még mindig sokféle módon. De még ha nem ez volna is a helyzet, ezek a fegyveres erők akkor sem lennének egyebek, mint a megfelelő országok (mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető) gazdasági elitjeinek esz­közei. Ezek az elitek olyan gazdaságpolitikát követtek és kö­vetnek továbbra is, amely nekik és külföldi partnereiknek érde­kében áll. Bizonyos, hogy ezeket a gazdasági intézkedéseket nem a népesség többségének az érdekében, vagy az ő de­mokratikus szavazással kinyilvánított vágyaikkal összhangban tervezik meg vagy hajtják végre. Az is kétségtelen, hogy a de­mokratikusan választott parlamentek – de még bármelyik de­mokratikusan választott elnök, vagy miniszterei is – aligha van­nak abban a helyzetben, hogy bármiféle alternatív gazdasági politikát kövessenek.

Azonban a nép a nép által és a népért való demokratikus politikai hatalomgyakorlásának a legkomolyabb strukturális kor­látja mégis az illető ország részvétele és helye a világgazda­ságban, amely felett a népnek egyszerűen nincs és nem is lehet semmiféle hatalma. Másképpen kifejezve, a valódi demokrácia valójában messzemenően korlátozott akkor, ha csak a re­latíve jelentéktelen hazai politikai intézkedésekre terjed ki, és el van zárva annak a lehetőségétől, hogy hatékonyan beavatkozzék a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntések­be, amelyeket „a nép nép általi és népért való” demokráci­ája hatáskörén kívül hoznak meg. S ami ennél is rosszabb, mások másutt folytatott gazdaságpolitikája nemcsak hogy meghatározza a kormányzat hazai gazdaságpolitikáját, ha­nem ez a külföldi gazdaságpolitika egyszersmind közvetle­nül beavatkozhat a politikai folyamatba és magának a hazai kormányzatnak a jellegébe is.

Itt csak két idevonatkozó példáját tekinthetjük át röviden az olyan amerikai gazdaságpolitikai döntéseknek amelyeknek messzemenő gazdasági és politikai következményei voltak világ­szerte. Paul Volkernek, az USA szövetségi nemzeti bankja ve­zetőjének 1979. októberi döntése a kamatláb emeléséről és ez­zel a dollár értékének megnöveléséről messze a legjelentősebb oka volt az adósságválságnak, s következésképpen a dep­ressziónak és az 1980-as évek „elveszett évtizedének” a har­madik világ nagy részében. Ugyanez a döntés elősegítette az 1979-ben elkezdődött recessziót, és hozzájárult Ronald Reagan elnökké választásához. Jogilag sem az amerikai választóknak és a kongresszusnak, de még az amerikai elnöknek sem volt, és most sincs joga beleavatkozni a Federal Reserve egy ilyen döntésébe. A jog és a politikai „szuverenitás” éppúgy, mint ter­mészetesen az összes gazdasági realitások, megakadályozzák, hogy a harmadik világ bármely részén a nép – a nép által vagy a népért, demokratikus vagy bármilyen más módon – befolyá­solja mindazokat a döntéseket, amelyek életbevágó jelentőség­gel bírnak a nép gazdasági jólétét és politikai döntési lehetősé­geit illetően.

Az 1979-82-es recesszióra az elnök és a kongresszus által adott reaganista válasz tehát előkészítette a talajt a világban az 1980-as években az 1990-es évekbe is átnyúlóan lejátszódó fő események számára. Ellentétben a „dobjuk le a kormányzat terhét a hátunkról” jelszavával operáló, és az amerikai deficit és adósság felszámolását hirdető ideológiával, a reagani hadi­ipari keynesianizmus növelte az állami költségvetés hiányát, elő­segítette a kereskedelmi deficit növekedését, a külföldi amerikai adósságot 3 billió dollárra tornázta fel, és, még 1986-ban, az Egyesült Államokat a világ legnagyobb adós országává tette. De a megnövelt katonai kiadások, és az ugyanerre a célra az USA által felvett hazai és külföldi kölcsönök révén teremtett kon­junktúraélénkítő kereslet nemcsak az USA saját gazdaságát tar­totta felszínen, hanem ezenfelül az egész Nyugat valamint Dél­kelet-Ázsia újonnan iparosodott országainak gazdaságait is. A költségeket, tudtukon és akaratukon kívül, többek között a Szovjetunió, Kelet-Európa, a Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika viselte. Az 1979 óta tartó világgazdasági recesszió, nemkülönben az amerikai gazdaságpolitika már hozzájárult a Szovjetunió külföldi, olaj- és aranyexportból származó valuta­bevételeinek csökkenéséhez. Azután Ronald Reagan elnök ka­tonai költekezése a „csillagháború'', meg a regionális, az afga­nisztáni, az etiópiai, a mozambiki, az angolai, a nicaraguai és más kormányok elleni fegyveres felkelések támogatása kap­csán a Szovjetuniót csődbe és inflációba kergette. A pere­sztrojka és annak kudarca, éppúgy, mint a hidegháború befe­jeződése, e folyamat gazdasági és politikai eredménye volt.

Ilyen volt „1989 forradalma” Kelet-Európában. „Szocialista” gazdaságait utolérte ugyanaz az adósságválság, mint Latin-Amerikát és Afrikát, ahogyan fentebb már láttuk. Kelet-Európa komoly recessziót, Afrika és Latin-Amerika komoly gazdasági depressziót élt át az 1980-as években, és mindkettő kifejezett hanyatláson ment át világgazdasági versenyképessége tekinte­tében, már csak azért is, mert az új technológiákba való beru­házást és az emberi tőkét éppúgy, mint a szociális szolgálta­tásokat, feláldozták a növekvő külföldi adósságszolgálatnak. Mindhárom régióban az autoriter kormányok és rezsimek, amelyek (hibásan) kezelték ezt a gazdasági és ezért – egyben politikai válságot, teljesen hiteltelenekké váltak. Ezután felvál­tották vagy most váltják fel őket olyan „demokratikus” kormá­nyok, amelyek kénytelenek továbbra is ugyanezt a gazdasági válságot kezelni. Az 1990-es években már súlyos gazdasági depresszió sújtja a Szovjetuniót és a kelet-európai országokat is, anélkül, hogy ugyanez Afrikában és Latin-Amerikában eny­hülne. Kína és India eddig még megmenekült az 1980-as évek válságának számos következményétől, de gazdaságaik azonnal megszenvedték hatásait, mihelyt megnyíltak a világgazdaság felé. Így Kína és India most kritikusabb helyzetben van, és az 1990-es években még komoly recesszió vagy depresszió érheti őket. Ráadásul az 1990-es évek elején kiújult világméretű re­cesszió még depresszióba fordulhat át Nyugaton is.

A „reaganomics” és a thatcherizmus már nem csak feltéte­lezhetően, hanem ténylegesen is keményen sújtotta a szegé­nyeket és a középosztályok jelentős részét. S a „reaganomics”, a thatcherizmus és másutt létrejött másolataik polarizáló, a gaz­dagokat gazdagabbá és a szegényeket szegényebbé tévő ha­tásai persze nem korlátozódtak valamilyen „belföldi” vagy „nem­zeti” gazdaságra. A következmények világméretűek voltak.

Már hangsúlyoztuk, hogy az egységes világgazdaságban ezek a következmények azok a költségek, amelyeket a legszegé­nyebbeknek kell viselniük, hogy ezzel támogassák meg a leg­erősebbek érdekeit és politikáját. Mindeddig semmilyen nemzeti választóközösség (hogy az egész világéról ne is beszéljünk) vagy demokratikusan választott nemzeti, illetve világparlament nem kapott lehetőséget arra, hogy válasszon a világot polarizáló fent jellemzett gazdaság és bármilyen más, ezzel szembeállít­ható alternatíva között. Nem kaphatott esélyt erre a liberális demokrácia sem számos országban, még kevésbé a demokrá­ciának a világ száz országában létrejött különböző formái.

Hogy a nép a nép által és a népért bárhol a világon bár­miféle valóban demokratikus kormányzást gyakorolhasson, eh­hez minimum szavazati joggal kellene rendelkeznie az amerikai kongresszus és az amerikai elnök megválasztásánál, akik ugyanis a világ népeinek érdekeit alapvetően érintő gazdasági és poli­tikai döntések nem csekély részéért felelősek. Ennek ellenére még az amerikai választásokon való „külföldi” szavazati jog sem lenne elég ahhoz, hogy lehetővé tegye a világgazdaság feletti demokratikus ellenőrzést. Mert még az amerikai szavazók sem ellenőrizhetik a Szövetségi Bank (Federal Reserve) gazdaság­politikáját, s ráadásul ennek politikája most még a Japán Nem­zeti Bank és a Német Szövetségi Bank (Bundesbank) által meg­szabott feltételeknek is alá van vetve, amelyeket viszont szintén nem ellenőriz még maguknak ezeknek az országoknak a saját választóközössége sem.

Azonban még a vezető hatalmak héttagú, háromtagú vagy „egytagú” csoportjának a gazdaságpolitikája sem önálló, hogy a demokratikus ellenőrzésről ne is beszéljünk. Mert ha az volna vagy az lehetne, ezek az intézkedések megakadályozhatnák és megakadályoznák a visszatérő recessziókat és inflációkat, ame­lyeket kiküszöbölni vagy legalább enyhíteni „hivatva vannak”. Valójában azonban a világgazdaság fejlődésének menete nincs semmiféle döntéshozónak vagy akár a döntéshozók összessé­gének a hatalmában, akik legtöbbször egyébként is csak ke­véssé és túl későn, és/vagy a dolgokat csak még rosszabbá téve reagálnak az eseményekre. (Ezt demonstrálja Bemard Nossiter, a Washington Post korábbi pénzügyi levelezője, Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt [Kö­vér és sovány esztendők: az amerikai gazdaság Roosevelt óta] c. könyvében, amelyről írt ismertetésemet lásd: Frank, 1991/a.) Ha ilyen gyatra a gazdasági döntéshozók teljesítménye a világ­gazdaság centrumaiban, a gazdasági döntéshozók a harmadik világ perifériáján – beleértve a (volt) „második” világba tartozó szocialista országokat – még inkább kívül vannak a játszmán, amikor a gazdasági intézkedések meghozatalára és végrehaj­tására kerül sor.

Így tehát a népeknek vagy akár „demokratikus” kormányaiknak bármelyik harmadik világbeli (és volt második világbeli, jelen­leg a harmadik világhoz hasonuló) országban a legcsekélyebb hatalmuk vagy akár befolyásuk sincs a hazai gazdaságra vagy gazdaságpolitikára, nem is beszélve a külföldről, vagy a világ­gazdaság egészéről. Hát miféle demokrácia az, amely nem te­szi lehetővé az embereknek, hogy irányítsák vagy akár befo­lyásolják a szó szoros értelmében leginkább életbevágó, életü­ket érintő eseményeket és döntéseket? Az ilyenfajta liberális választási demokrácia a „szuverén” országokban természete­sen még mindig jobb, mint a semmilyen; de nem a lincolni ér­telemben vett valódi, tehát a nép által és a népért működő de­mokrácia, és nem is lehet azzá. Az ilyetén demokrácia ugyan­akkor – különösen amikor egy hosszú diktatúra után újonnan vezetik be – képes megadni egyeseknek a hatalom és az ön­rendelkezés rövid ideig tartó illúzióját (legalábbis amíg a valóság ki nem józanítja őket, ahogyan ez már folyamatban van Argen­tínában, Lengyelországban és másutt is).

Részvételen alapuló civil demokrácia

A liberális választási demokrácia tehát nem a csúcsa minden­nek, még a demokráciának sem, hogy a történelemről vagy a történelem eszméjéről ne is beszéljünk. A demokráciának egy másik, egyre jelentősebb részét képezik a nem-pártjellegű tár­sadalmi mozgalmak, különösen a civil társadalomban, vagyis az, amit részvételen alapuló „civil demokráciának” nevezhetnénk (Fuentes és Frank, 1990; Frank és Fuentes 1990).

Politikai demokrácia hiányában az emberek Keleten és ugyanígy, bár sokkal kevesebb sikerrel, Délen is, tömegesen fordultak a civil demokratikus társadalmi mozgalmakhoz, hogy lerakják az alapjait mindenekelőtt a választási, pártokon alapuló demokráciának. Az összes „új”, „polgári” és más Fórum-moz­galom az NDK-ban, Csehszlovákiában és Magyarországon arra törekedett, hogy megőrizze saját identitását és függetlenségét az új politikai pártoktól. Mégis, mindezeket a mozgalmakat le­gyűrték a választási folyamattal és az állam vezetésének pa­rancsoló szükségével kapcsolatos nehézségek.

Talán a többpártrendszer (Magyarországon már 50 párt van!), a választások és parlamentek áldásai tűnnek olyan jelentősek­nek a nélkülük átélt oly sok év után, hogy az emberek hajla­mosak figyelmen kívül hagyni a civil demokrácia ugyanilyen je­lentős más eljárásmódjait és intézményeit. Latin-Amerikában a társadalmi mozgalmak kevésbé befolyásolták a választási de­mokráciára való áttérést. Azonban ezek is nagyobb számban és inkább fennmaradnak a demokratikus kormányok létrejötte óta, mivel a kormányoknál jobban törődnek az emberek gazda­sági értelemben vett önfenntartásával, amelynek veszélyezte­tettsége nem múlt el, vagy még növekszik is.

A jövő fogja eldönteni, vajon a választási és parlamentáris demokrácia, amelyet most Fukuyama és mások rá akarnak tuk­málni a népekre, jobb lehetőségeket kínál-e a népi önrendelke­zésre, mint amit ez a civil részvételi demokrácia kínál. A vitában érvként hozható fel, hogy az új, de jure választásokon létrejött és parlamentáris intézmények de facto hatékonyan szolgálják az emberek jogfosztását Kelet-Európában és a harmadik világ egyes részein (mint amilyen a Fülöp-szigetek és Dói-Korea), mégpedig annak ellenére, hogy az emberek tömegesen gyako­rolták a részvételi, participációs demokráciát is. Fukuyamával szemben meg kell gondolnunk, mennyi demokratikus önrendel­kezést képesek ezek az intézmények biztosítani és lehetővé tenni az embereknek, különösen abban az esetben, ha gazda­ságaik a harmadik világbeliekhez válnak hasonlóvá.

Ezért tragikus döntés lenne most feladni ennek a civil de­mokráciának a megszervezését azoknak az előnyöknek a ked­véért, amelyeket a kizárólag politikai demokráciának a pártok révén történő gyakorlása nyújt, s ahol a pártok a választásokon egy olyan kormányzati hatalomért versengenek, amely legfel­jebb működteti az államot – hiszen mi egyébre is lenne képes a külső és belső kényszerek szorításában.

Ugyanis Nyugaton és Délen a civil demokrácia mindenütt egyre inkább kiegészíti a politikai demokráciát, pontosan a po­litikai pártok elvén szerveződő választási eljárás korlátai miatt. A társadalmi mozgalmak milliónyi olyan gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai okból és népi követelésből keletkeznek, amelyekkel a választási rendszer és a kormányzat nem képes foglalkozni, vagy nem tud rájuk megoldást ajánlani az ezen a civil demokrácián keresztül gyakorolt népi nyomás nélkül. Megint csak a gazdasági válság az, különösen a Délen, ami arra kényszeríti az embereket, hogy igazi társadalmi mozgalmakba szerveződjenek, önmagukat aktivizálják. Ezek a mozgalmak elő­segítik a részvételi demokráciát és az alternatív termelési és elosztási módokat, mégpedig annak érdekében, hogy a gazda­ság csapásaival és a kormányzat nemtörődömségével vagy ural­mi törekvéseivel szemben megvédjék az emberek megélhetési lehetőségeit és identitását. Természetesen, ahogyan fentebb megjegyeztük, elsődlegesen és mindenekelőtt a gazdasági krí­zis volt Kelet-Európában és a Szovjetunióban az a tényező, amely a társadalmi mozgalmakat abba az irányba hajtotta előre, hogy bizonyos mértékű gazdasági peresztrojkát és politikai glásznosztyot követeljenek és érjenek el. Az igény az ugyan­ilyen vagy éppen egészen más társadalmi mozgalmakra, ame­lyek a civil társadalomban és azon keresztül működnek, fenn­marad a politikai pártokon alapuló választott kormányok hata­lomra lépése után is.

Ugyanakkor az ilyen civil társadalmi mozgalmak – nem ke­vésbé, sőt gyakran még inkább, mint a kormányzásban részt­vevő politikai pártok – regionális és etnikai vagy nacionalista érdekeket és követeléseket is képviselni fognak. A legjobb, amit remélhetünk, hogy előbb-utóbb mindegyikük fel fogja ismerni a többiek egyenlő jogát a létezésre az állam politikai intézményein és az államok nemzetközi közösségén belül. A legrosszabb, amitől félhetünk, hogy az etnikai, nacionalista és soviniszta cso­portok megújuló fegyveres harcokba kezdenek egymással, egy újabb, mindannyiunkat fenyegető balkanizálódási és fasisztoid autoritarianizálódási folyamat során. Azonban a nacionalista és etnikai autoritarianizmusnak ez az újjáéledése ugyan­azon – a világgazdaságot és különösen annak déli és keleti részelt sújtó – válság súlyosbodásának az eredménye len­ne, amely miatt jelenleg az ideológiai piacon a gazdasági privatizálást és politikai demokráciát mint végső, csalhatat­lan csodagyógyszert adják el és veszik meg, holott a való­ságban a történelemnek még koránt sincs vége.

Összefoglaló következtetések

Éppúgy tehát, mint a pénz, a demokrácia is nagyon kívánatos, különösen, ha nem rendelkezünk vele. Azonban, a pénzhez ha­sonlóan, az olyan demokratikus döntések, amelyek csak az „ő kezükben” vannak és nem a „mienkben”, felhasználhatók az elnyomás és kizsákmányolás eszközeiként is. Bizonyos, hogy így áll a helyzet, ha a folyamatok feletti valóságos demokratikus ellenőrzést a kevesek monopolizálják a nagy többséggel szem­ben. Ámde pontosan ez az, amit a piac – a világpiac pedig a fortiori – tesz. A (világ)piac mind a pénzt, mind a döntéshozói hatalmat, demokratikusan vagy másképpen, a kevesek kezében koncentrálja, a sokak rovására. A politikai demokrácia elterje­dése Délen és Keleten, bármilyen örvendetes is egyéb szem­pontokból, nem elég erős tényező ahhoz, hogy a világgazda­ságban működő gazdasági erőket akadályozza, hatásukat fel­függessze vagy közömbösítse, megszüntetésükről nem is beszélve.' Ezek a gazdasági erők sokkal meghatározóbbak a népek jólétét illetően, mint saját döntéseik vagy demokratikusan megválasz­tott kormányaikéi. Ezenfelül e világgazdasági erők nagy része fölött senki sem képes kontrollt gyakorolni. Bizonyos esetekben a politikai demokráciához fordulás csak elfedi a saját ügyek ke­zelésében való tehetetlenséget, amelynek az emberek e de­mokráciákban ki vannak téve. A civil részvételi demokrácia a népek válasza és alternatív harci eszköze a civil társadalomban.

(Ford.: Szalai Miklós)

Hivatkozott irodalom

Amin, Samir 19?? La Desconnection. Paris, La Découverte.

Bello, W. és ? Rosenfeld 1990.?

Frank, Andre Gunder 1967. Capitalism and Underdevelopment in Latin America. New York: Monthly Review Press.

— 1988. American Roulette in the Globonomic Casino: Retrospect and Prospect on the World Economic Crisis Today. In: Research in Political Economy, Paul Zarembka, Ed. Greenwich, JAI Press, pp. 3-43.

— 1990/a Revolution in Eastern Europe, Lessons for Democratic Socialist Movements (and Socialists). In: The Future of Social­ism: Perspectives from the Left. William K. Tabb. Ed. New York; Monthly Review Press, 1990. pp. 87-105.

— 1990/b No End to History/ History to No End? Social Justice, San Francisco, Vol. 17, No. 4. 1990. dec. lásd még: ENDpapers 21, Nottingham, No. 21. Autumn 1990.

—1991/a. Ismertetés Bernard Nossiter: Fat Years and Lean: The American Economy Since Roosevelt c. könyvéről (publikálatlan).

—1991/b. The Underdevelopment of Development. Scandinavian Journal of Development Alternatives, jún. Spanyolul megjelent bővített változata: El Subdesarrollo del Desarrollo: Ensayo Autobiografico con una Bibliográfia de sus Publicaciones. Caracas, Editorial Nueva Sociedad, 1991.

—1991/c. The Centrality of Central Asia. Studies in History, New Delhi, előkészületben. Lásd még: Comparative Asian Studies, Free University Press for Center for Asian Studies. Amsterdam, előkészületben.

Frank A. G. és Fuentes, M. 1990: Social Movements in World History. In: S. Amin, G. Arrighi, A. G. Frank és I. Wallerstein: Transform­ing the Revolution. Social Movements and the World System.

Fuentes, M. és Frank, A. G. 1989. Ten Theses on Social Movements. World Development, XVII., febr. 2.