Az amerikai és a brit kormány Irakban vívott háborújára úgy kell tekintenünk, mint Amerikának az ún. lator államokkal szemben viselt keresztes háborúja újabb csatájára, egy újabb lépésre az új világrend megteremtése felé. Nem a nemzetek parlamentje, az ENSZ, hanem a legerősebb kapitalista hatalom érvényesíti akaratát a nemzetközi politikai és gazdasági rendet érintő fontosabb kérdésekben. Ám hogy az Egyesült Államok önkényesen átrendezte a közel-keleti hatalmi viszonyokat, nem jelenti azt, hogy az amerikai hegemónia a korábbinál biztosabb alapokon nyugodna, vagy hogy Bush elnök feloldotta volna az amerikai külpolitika ellentmondásait. A nemzetközi terrorizmust támogató lator államok ellen vívott keresztes háborújával Bush nem csillapította, hanem szította a nemzetközi ellentéteket, ráadásul akaratlanul is növelte a világpolitika amerikai hegemóniája ellen irányuló nemzetközi terrorizmus bázisát. Tanulmányomban ezekről a konfliktusokról lesz szó a legújabb katonai és gazdasági fejlemények tükrében.
***
Amerika nemzetközi stratégiája átalakult a koszovói háború és az afganisztáni invázió nyomán az elmúlt évtizedben. Mindkét háborút azzal a felkiáltással vívták, hogy az emberi jogoknak – a nemzetközi igazságosság nevében – győzedelmeskedniük kell, és hogy a Nyugat erkölcsi és politikai kötelessége a jó kormányzás garantálása a nemzetközi színtéren. Ebben a két háborúban – a NATO-n keresztül – nyugati szövetségesei egyhangúlag támogatták az USA intervenciós politikáját. Irak esetében azonban más történt: először váltak láthatóvá az imperialista koalíción belüli törésvonalak. Nem minden európai ország örült, hogy Bush katonai beavatkozásra törekszik Irakban, némelyikük az ENSZ égisze alatt elérendő békés megoldást részesítette volna előnyben. Az azonban kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Bush elnök és kis segédje, Blair rezsimváltást akar Bagdadban, ezért Washington és London nyíltan szakított a multilateralizmus alapelvével.
Amerika néhány szövetségese, különösen Franciaország, Németország és Belgium visszautasította Bush diktátumát, sőt, némi tétovázás után Oroszország is az ellenszegülők mellé állt. De a "régi Európa" nem tudta megakadályozni Irak megszállását. Politikai és katonai erőként egyelőre nem számottevő az EU, csak gazdasági konstrukcióként létezik. Bár a közös európai intervenciós haderő felállítását az amerikai katonai fölény ellensúlyozására irányuló első lépésként értékelik, a kérdés az, vajon idejében a német és francia gyorsreagálású erők köré építik-e az új haderőt, és felszerelik-e az Európán kívüli bevetéshez szükséges, modern fegyverzettel. A katonai kutatás-fejlesztésre és fegyverzetvásárlásra fordított európai kiadások ugyanis jóval szerényebbek az amerikainál. 2001-ben az amerikai katonai kiadások 39340 millió dollárt tettek ki a K+F és 59878-at a fegyvervásárlások terén, miközben Nagy-Britannia 3986 és 8597, Franciaország 3145 és 5450, Németország pedig 1286 és 3398 milliót fordított hasonló célokra. Hajlandó-e Németország és Franciaország többet áldozni katonai potenciáljának fejlesztésére, vagy nem? Problémát jelent az is, hogy az európai haderő egységes parancsnokságot és stratégiát kíván (mostanáig a NATO küzdött ezzel a feladattal).
A berlini fal leomlása óta a NATO nem tudta megújítani stratégiáját, ezért az Egyesült Államok saját céljai érdekében használhatta a szervezetet. Washingtoni ösztönzésre terjeszkedett a NATO Közép-Európában. A "Partnerség a békéért" örve alatt jelent meg az amerikai haderő a korábbi szocialista blokk legtöbb államában. Amerika megkapta a NATO támogatását az afganisztáni beavatkozáshoz. Ezen felül Washington megkapta Moszkva áldását a közép-ázsiai katonai jelenlétre, hiszen a véget nem érő csecsenföldi háború révén a két hatalom a terrorizmusban megtalálhatta a közös ellenséget. Amerika iraki intervenciója végül mégis kiváltotta Moszkva ellenkezését; a gazdasági érdekek a franciákhoz és németekhez való újbóli közeledésre ösztönözték Putyint.
A NATO esetleges felbomlása persze komolyan tetszene Moszkvának. Az orosz nacionalizmus elutasítja a NATO jelenlétét az orosz határok mentén, ráadásul egy ilyen külpolitikai siker jól jönne Putyin 2004-es választási megmérettetése előtt. Putyin és köre azzal is tisztában van, hogy valós és közvetlen gazdasági érdekei Európa és nem Amerika mellett szólnak. Az afganisztáni háború után az oroszok elvesztették a térségbeli befolyásuk jó részét. Az orosz iparba és infrastruktúrába való közvetlen amerikai befektetés sosem volt igazán számottevő. Bizonyos, a korábbi nukleáris arzenál leszereléséért felajánlott pénzeket az amerikaiak át sem utaltak. A közös űrprogramok nem jelentettek elég lehetőséget az orosz űriparnak. A Bush-Putyin szövetség csak a körülmények és az opportunizmus eredménye volt. Az oroszokat érdekeik Európához kötik, ahol olaj- és földgáztermelésük nagy részét eladják. Az orosz iparnak szüksége van az európai tőkére az autó-, repülőgép- és űriparban, az atomerőművek és az infrastruktúra fenntartásához és korszerűsítéséhez. Az orosz kormány ezért azt reméli, hogy a német és francia ipari csoportok kelet felé terjeszkednek a rubel (az olaj- és gázexport növelése révén) sikeres stabilizációja után.
Az Oroszországba irányuló külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága mégis 50%-kal visszaesett 2001-ben, és tovább csökkent (650 millió dollárra) 2002-ben is. Különösen az EU oroszországi tőkeexportja csökkent jelentősen, aminek természetesen a világgazdasági lassulás és a tőkepiaci buborék kipukkanása az oka. Nem várható, hogy a globális működőtőke-áramlás egyhamar új lendületet vegyen, ráadásul a fejlett országok vonzzák magukhoz a tőke nagyobbik részét, a fejlődők csak annak egyharmadát kapják. Ennek oka, hogy az USA és az EU kínálja a legvonzóbb "üzleti környezetet". A közép-európai országok az EU-csatlakozásra való felkészülés során ezért versengenek gazdaságuk versenyképesebbé tételében. Ha az orosz üzleti környezet elérné akár a közép-európai színvonalat, dollármilliárdokkal több tőkét vonzana. Oroszország esetleges EU-csatlakozása pedig jelentősen növelné a tőke globális expanzióját (az európai multik keleti terjeszkedése révén).
Az EU keleti bővítését azonban belső viszály és széthúzás hátráltatta, ami még az Unió intézményi reformját is csaknem megakasztotta. A szegény csatlakozók gazdasági és politikai követelései elégedetlenséggel töltötték el az alapító országokat. A Rumsfeld megfogalmazása szerint az "új Európa" polgárainak jó része viszont bizalmatlan a brüsszeli eurobürokráciával szemben, ezért az EU kicsi, önérdekkövető államok laza szövetségének tűnik számukra. Az eddig alkalmazott eljárások döntésképtelenséghez vezetnek. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát? Az Európai Alkotmánynak kell új intézményi dinamikát kölcsönöznie az EU-nak, ezúttal a kisebb tagállamok rovására. Az EU fejlődése a Maastrichti Szerződés (1991) óta egyébként is saját, a nagytőke igényei által megszabott logikáját követi: a neoliberális (gazdaság)politika szellemében támogatja a piacok liberalizációját és az állami vállalatok privatizációját. Most jött el a pillanat, hogy a brit kormányt az Európa melletti egyértelmű döntésre kényszerítsék, de amíg Blair hezitál, megjósolhatatlan, hogy mikor olvad be az angol font is az euróba.
Az iraki háború zavart okozott Blair Munkáspártjában (a New Labourben) is, sokan nem lelkesedtek Bush imperialista nézeteinek és katonai kalandjainak támogatásáért. A békemozgalom azokban az országokban is jelentkezett, amelyek kormányai ellenezték az iraki beavatkozást, és nagy tömegek vonultak az utcára. Még magában az Egyesült Államokban is találkozhattunk háborúellenes megnyilvánulásokkal. Az emberek többsége szerint ezt a háborút az olajért vívták. A koszovói és afganisztáni háborút a bombázások mellett a helyi "zsoldosok" felfegyverzésével nyerték meg, ezúttal azonban tekintélyes méretű amerikai és angol megszálló haderőt mozgósítottak, nem utolsósorban az olajkutak, vezetékek, finomítók és kikötők biztosítása végett.
Az afganisztáni háború azonban bebizonyította, hogy kis megszálló ("békefenntartó") erő nem garantálhatja egy etnikailag és vallási szempontból megosztott ország rendjét. Egyetlen országba sem lehet erőszakkal elhozni a demokráciát. Előre megjósolható volt, hogy törzsi és vallási vezetők töltik majd be a Szaddám bukása után keletkezett hatalmi űrt. Eközben a nagy olajvállalatok osztozkodnak a zsíros zsákmányon, a legjobb szerződéseken, abban a reményben, hogy az olcsó iraki olaj stabilizálja majd a nemzetközi olajárakat. Az Egyesült Államokban sokan reménykednek abban, hogy az iraki nyersolaj világpiaci térhódítása csökkenti majd az amerikai energiaszámlát. Az iraki olajkutak ellenőrzése ugyanakkor állandó megszálló erő jelenlétét teszi szükségessé az országban. De nem csak a helyi főnökök és katonai vezetők próbálnak majd hatalomra és ezzel olajjövedelmekre szert tenni, hanem Irak szomszédainak is érdeke lesz némi "olajjáradékért" küzdeni. Az Egyesült Államok számára a török ambíciók kordában tartása lesz a legnehezebb. Az ankarai rezsimet egyelőre távol tartották Iraktól, de az igyekszik a Moszul és Kirkuk környéki olajmezőket ellenőrzése alá vonni. A török ambíciók korlátozásának egyetlen lehetséges módszere az ország EU-integrációja lehetne, de az európai országok nem akarják befogadni Törökországot, mert félnek, hogy egy muzulmán tagország megtörné Európa keresztény identitását. Az EU ezért a "keresztény" Kelet és nem a "muzulmán" Dél felé terjeszkedik, és senki nem akarja napirendre tűzni a mediterrán régió integrálását a szervezetbe.
Eközben Bushnak otthon is növekvő ellenállással kell megküzdenie. Az ellenállást ezúttal nemcsak a demokraták jelentik, hanem azok a republikánusok is, akik az üzleti élet aggályainak adnak hangot, hogy a költséges külföldi akciók nem hozzák majd a remélt hosszú távú hasznot. Bush sok ellenséget szerzett és megosztotta saját szövetségeseit. Külpolitikai unilateralizmusa szakít az elődei által a hidegháború során és azt követően is követett multilateralizmussal. Kiindulópontja, hogy az USA katonai és politikai ereje – nagy valószínűséggel – elegendő a Közel-Kelet "demokratikus" átalakítására, bábkormányok teremtésére. Paul Bremer, korábbi terrorizmusellenes külügyi vezető iraki kormányzóvá való kinevezése is mutatja az amerikai "biztonsági állam" külföldre terjeszkedését. A költségek miatt azonban jobboldalról is érkeznek kritikák: konzervatív publicisták, például ifj. Llewellyn H. Rockwell azon gúnyolódnak, ahogy az amerikai kormány a finomítók lebombázása után biztosítani akarja az iraki lakosság földgáz-ellátását. Elég egy pillantást vetni Afganisztánra, ahol Kabult kivéve semmi nem változott, és a talibán is újrarendezi sorait. Sok konzervatív nem ért egyet a Bassár el-Asszad szír elnök, vagy az iráni ajatollahok ellen intézett verbális támadásokkal, mert attól félnek, hogy Bush egy iszlám elleni általános háborúba viszi az országot, ami még instabilabbá tenné a régiót, ahonnan az amerikaellenes terrorizmus leghűségesebb harcosait toborozzák. A kritikusok szerint Bush a tűzzel játszik, az amerikai imperializmus leggyengébb láncszeme a Közel-Kelet.
***
Az amerikai diplomácia figyelme több forró pont között oszlik meg a Közel-Keleten. Szíria nem szövetséges ebben a játszmában, csak egy hasznos gyalog. Asszad a békéért cserébe a Golán-fennsíkot akarja visszaszerezni Izraeltől. Jordánia viszont a Nyugat régi szövetségese. Mindkét állam szomszédos Izraellel, ezért óvatosnak kell lennie igényei megfogalmazásában. Szaúd-Arábia és a Perzsa-öböl többi kicsi, félfeudális állama mindig is kliensország volt, de az amerikai csapatok jelenléte csak a fundamentalizmust és az Amerika-ellenességet táplálja. Szaddám bukása viszont lehetővé teszi az amerikai katonák régión belüli átcsoportosítását, vagy csapatok kivonását is. De a nyugati típusú demokráciának az Arab-félszigeten való elterjesztéséért vívandó keresztes háború egyelőre nincs a politikai napirenden. Az iraki olaj birtokában a félsziget politikai átalakítása várhat néhány évet. Először a logisztikai problémákat kell megoldaniuk Irakban, hiszen az olajkutak lehetővé teszik az OPEC ellenőrzését és az olajárak megszabását is.
Eközben Bush küzd a palesztin-izraeli kérdéssel. A konfliktus megoldása rendkívül nehéznek ígérkezik, hiába veti latba Bush összes tekintélyét a tárgyalások során. Taktikájának legfontosabb eleme a "régi" Jasszer Arafat lecserélése az "új" Mahmud Abbasszal. Nem a palesztin kormányfő személyes kvalitásai vagy legitimációja jelentik azonban a problémát, hanem hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet nacionalistái teret veszítenek a terrorizmust támogató, vallási fundamentalista Hamásszal szemben. Ariel Saron nem hajlandó tekintettel lenni a Gázai övezetben vagy a nyugati parton élő palesztinok követeléseire. Saron fő célja megőrizni kormányának egységét, melyet a nyugati parti zsidó telepek felszámolásának terve bontott meg. Tudja, hogy a folytatódó palesztin merényletek miatt halogathatja a nyugati parti probléma végleges megoldását. A palesztinok közben egyre inkább csalódnak a Nyugatban és növekvő számban fordulnak az iszlám fundamentalizmus felé. Az izraeli kormány viszont atomhatalomként és Amerika védenceként biztonságban érzi magát. De Saron sorsa mégis a palesztin terrorizmus leállításán múlik, hiszen az izraeli középosztály nagyobb része ma már a békére szavaz Nagy-Izraellel szemben. A választások világosan Saron tudtára adják majd, hogy saját népe sem túl elégedett a rossz gazdasági helyzettel.
Amerikának a lator államok és a nemzetközi terrorizmus ellen vívott keresztes háborúja új lendületet kapott a Republikánus Pártnak a Fehér Házban erős pozíciókat birtokló keresztény szárnya ideológiai igényei miatt. Bush terrorellenes háborújának célja, hogy megelőzze az innen érkező bírálatokat, és meggyőzze őket, hogy ez a megújult keresztény, aki Krisztust nevezte kedvenc gondolkodójának, megváltást hoz majd. De Bush nem cselekedhet kedve szerint. A demokraták több mint 40 helyet megtartottak a Szenátusban a 2002. novemberi választásokon, így obstruálhatják Bush politikáját. A gazdasági nehézségek is gyengítik Bush pozícióját a választási kampány kezdetének közeledtével, a demokrata elnökjelöltek pedig részletekbe menően szembesítik majd az elnököt hazai és külföldi vállalásainak teljesítésével. Kalifornia árampiacának kudarccal végződő deregulációja és az üzleti élet elégtelennek bizonyult szabályozása mutatja Bush gazdasági akcióinak gyengeségeit. Bush, aki az amerikai adminisztrációt multimilliomosokkal töltötte meg, nem alhat nyugodtan a média figyelmét felkeltő pénzügyi és vállalatvezetési botrányok után. 2002 júliusában a Kongresszus elfogadta a Sarbanes-Oxley törvényt, a legfontosabb változtatást a befektetők védelme terén az 1930-as évek óta. A törvény, amely pl. a vállalat vezetőit teszi felelőssé a könyveikben szereplő félrevezető információkért, azonban messze elmarad a csaknem száz évvel ezelőtti reformoktól, amikor Teddy Roosevelt a SEC megteremtése, az Értékpapírtörvény és a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet szétválasztó Glass-Steagull törvény meghozatalával küzdött a rablóbárók és a trösztök ellen.
***
A multilaterális külpolitika és a "régi Európával" kötött szövetség bármikor újra felmerülhet az USA világhatalmát biztosító olcsóbb megoldásként. Az afganisztáni és közel-keleti "békefenntartás" rákényszeríti Busht, hogy jobban tekintettel legyen Európára külpolitikája alakítása során, a gazdasági konfliktusok pedig az EU-val vívott kereskedelmi küzdelem kompromisszumos megoldására ösztönözhetik. A WTO 2002-ben úgy döntött, hogy az EU négymilliárd dollár értékben foganatosíthat szankciókat az amerikai exporttal szemben, az exportot támogató amerikai adópolitika által okozott versenyhátrány kompenzálásaként. Az EU az amerikai adótörvény megváltoztatásának reményében nem él ugyan a szankciók kivetésének lehetőségével, de a kapcsolatok megromlása esetén az megtorló eszközként továbbra is a kezében van. Az EU az acélimportra kivetett akár 30 százalékos vám miatt is bepanaszolta az Egyesült Államokat a WTO-nál. Az újraválasztásra készülő Bush hazai elégedetlenséggel is szembesül protekcionizmusa miatt, hiszen az acél-, mezőgazdasági-, textil- és faipari lobbiknak tett engedményeivel kivívta a többi érdekcsoport haragját. A Bush-adminisztráció azzal az ígérettel kezdte működését, hogy mivel a pénzügyi mentőakciók (bailout) drágák, erkölcsi kockázatot és így rossz ösztönzést jelentenek, a segítségnyújtás megtagadása gondosabb gazdaságpolitika követésére kényszeríti a kormányokat. A latin-amerikai államcsődök (különösen Argentína esete 2001-ben) viszont mérsékeltebb megközelítés elfogadására késztették Busht, és megmutatták a latin-amerikai zűrzavar kezelésének költségességét. Amikor a brazil gazdaság helyzete bizonytalannak tűnt 2002 nyarán, Bush támogatta az IMF-et az intézmény történetének legnagyobb volumenű mentőakciójában. A baloldali Lula da Silva és a baloldali peronista Kirchner megválasztása Brazíliában, illetve Argentínában mérsékelt megközelítésre kényszeríti a Bush-adminisztrációt, akik a szabad kereskedelemben látják a régió megváltásának eszközét – valószínűleg idén zárják majd le az amerikai kontinens 2005-re tervezett szabadkereskedelmi övezetéről folytatott hosszú tárgyalásokat, bár ha a WTO 2003 szeptemberi, Dohában megrendezendő fordulóján a mezőgazdasági kereskedelem területén elérhető eredményekben bízik, Brazília a terv megtorpedózása mellett is dönthet.
Bush eddigi teljesítménye, annak ellenére, hogy a szabad kereskedelem híve, felemás. Az előtte álló legnagyobb kihívás a 2001. novemberben Dohában kezdődött legújabb WTO tárgyalási forduló továbbvitele. Csakhogy a kereskedelmi tárgyalások jellemzője hosszadalmasságuk. Az első tárgyalási pont Dohában a mezőgazdaság. A gazdag kapitalista országok napi egymilliárd dollárt költenek farmereik támogatására, többet Fekete-Afrika teljes GDP-jénél. Az Egyesült Államok régóta érvel a mezőgazdasági termékek kereskedelmének liberalizálása mellett, de egy 2001-ben meghozott törvény, amely 190 milliárd dollár támogatást irányoz elő a következő tíz évben az amerikai farmerek számára, erősen kikezdi érvelésének hitelét. A második tárgyalási pont a szolgáltatások. Szolgáltatás címszó alatt a legkülönbözőbb szektorokat tárgyalják, a turizmustól, szállítástól, távközléstől és pénzügyi szolgáltatásoktól kezdve az oktatásig, a környezetvédelmi és magán egészségügyi szolgáltatásokig. A szolgáltatások teszik ki a világ gazdaságának három-, de a világ kereskedelmének csak egyötödét. Mindenesetre a szolgáltatások kereskedelmének növelése az amerikai vállalatoknak kedvezne. A harmadik pont a dömpingellenes szabályozás megújítása. Az Egyesült Államok és az EU régóta visszaél ezzel a protekcionista eszközzel, amely lehetővé teszi a kormányok számára hogy a túl olcsónak tartott importot korlátozzák, hogy védjék saját nem eléggé versenyképes iparukat, pl. az acél- és vegyipart. A dömpingellenes szabályozás egységesítése ezért a fejlődő országok egyik fő követelése, e nélkül a gazdag országok tovább támogathatnák a liberalizálni ígért, de versenyképtelen szektoraikat. Dohában az USA egyetértett a szabályozás újratárgyalásával, de azóta kevés jelét adta, hogy valóban hajlandó lenne rá. A negyedik pont a szellemi tulajdonra vonatkozó WTO-szabályozás áttekintése. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis a szegény országoknak ugyanazt a védelmet kell nyújtaniuk a szabadalmak, szerzői jogok és védjegyek tulajdonosainak, mint a gazdagabb országoknak. A fejlődő országok számára különösen fontos a generikus gyógyszerek importjának megkönnyítése.
***
Az unilateralizmustól a multilateralizmushoz való visszatérésről sokat fognak vitatkozni a globalizáció és a (főbb gazdaságokat és szatelitjeiket érintő) regionalizáció korában. A regionális integráció Európában és Latin-Amerikában van napirenden, miközben a közel-keleti és afrikai helyzetet a bomlás és a káosz jellemzi. Egyedül Ázsiában érvényesül a nemzetállamra, erőegyensúlyra és intrikáló diplomáciára épülő hagyományos geopolitika, mintha a megoldatlan területi problémákkal (Tajvan, Korea, Kasmír) küzdő Ázsiában újjászületne a vesztfáliai modell. Az atomhatalom India és Pakisztán szembenállása korunk puskaporos hordója. Az Egyesült Államoknak folyamatosan kell figyelnie és ellenőrzés alatt tartania a két riválist, de a többi ázsiai államnak is van saját ballisztikus programja, Észak-Korea pedig "virtuális" atomhatalom lehet. A Bush-adminisztráció persze el akarja érni Korea leszerelését, sőt a kommunista rezsim lemondását is. A régió geopolitikai helyzete azonban, különösen Kína gazdasági, katonai és politikai ambíciói miatt, nem teszi lehetővé az iraki típusú katonai beavatkozást. Amerika katonai jelenléte Dél-Koreában nem jelenti, hogy Bush ura lenne a helyzetnek, vagy tág tere nyílna a manőverezésre. A régió békéjét ezért csak multilaterális tárgyalásokkal, diplomáciai úton, Kínával és Japánnal egyaránt együttműködve és valamint gazdasági ösztönzőket alkalmazva lehet biztosítani. Talán lehetséges lesz valamikor Korea egyesítése, de semmiképp sem rövidtávon.
Ebben a nagyon bonyolult nemzetközi hatalmi játszmában Japán fokozatosan elveszti gazdasági befolyásának nagy részét. A japán gazdaság deflációval, pénzügyi sebezhetőséggel és idejétmúlt gazdasági modellel küzd. A vállalati botrányok és a nem versenyképes szektorok kikezdték a gazdaság alkalmazkodóképességét, amellyel az új gazdasági világrendhez idomulhatna. Le kell küzdeni a deflációt, különben az ország nem tud megszabadulni a magán és közszektort sújtó adósságproblémától, de mivel senki nem tudja, hogyan lehet ezt véghezvinni, fokozatos, egyre mélyülő reformokra lehet számítani. A legfontosabb intézkedések között valószínűleg szerepel a rossz hitelek közszféra általi átvállalása (bankkonszolidáció), sokkal agresszívabb monetáris politika kialakítása, a yen fokozatos, körültekintő gyengítése, és adókedvezmények révén a megtakarításoknak a vállalatok helyett a tőkepiacokra terelése. Az utóbbi évtizedekben Japán helyzete egyértelmű volt az USA fontos szövetségeseként, miközben az ország idegenkedik a nemzetközi konfliktusok kezelésében való részvételtől. Az új amerikai nemzetközi stratégia viszont olyan egyértelmű válaszadásra kényszeríti Japánt, amilyet mindig is kerülni igyekezett. A jelenlegi kormány szavakban támogatja majd Bush stratégiai céljait, de közben igyekszik tényleges részvételét a minimumon tartani. Bush közel-keleti keresztes háborúja mindazonáltal erős nyomás alatt tartja a japán külpolitikát: az Amerika-ellenes baloldal és a nacionalista jobboldal egyaránt aktivizálódott, sőt az üzleti élet is tiltakozott (a közel-keleti olajtermelőkkel ápolt jó kapcsolatai miatt) az iraki háborúban való részvétel ellen.
Az ázsiai gazdasági csoda 1997-ben ért véget, amikor Thaiföld leértékelte valutáját, és a pánik végigsöpört a régión. A gazdaságok gyors és tartós gyógyulása miatt azonban mindez már távoli múltnak tűnik. Habár az IMF nem látta előre a veszélyt, és merev előírásai vitathatóknak és nem-hatékonyaknak bizonyultak a problémák kezelésében, az ázsiai fellendülés az IMF által felügyelt gazdaságpolitika és a nemzetközi tőke beáramlása kombinációjának eredménye volt. A rövidtávú devizahiteleket jórészt visszafizették vagy átütemezték, a helyi valuták többsége sincs már a dollárhoz kötve, az exportorientált iparágak és az IT-szektor továbbra is virágzanak, és hozzájárultak a nemzetközi tartalékok növeléséhez. A szemérmetlen "uram-bátyám"-kapitalizmusnak vége Tajvanon, Dél-Koreában és Malajziában; de Thaiföldön, Indonéziában és a Fülöp-szigeteken a közpénzek kezelése még mindig követhetetlen, a bankok működését lezáratlan viták gátolják, és hiányzik a friss tőke. Habár meggyengültek az ázsiai pénzügyi válság során, az ázsiai hatalmak a problémák ellenére sem omlottak össze. Pakisztánban sem tér el teljesen a fent vázolttól a helyzet, habár az USA-nak kell kordában tartania a lázadókat és a Musarraf elnök uralma ellen tiltakozó mozgalmakat. Ázsia leggyengébb láncszeme azonban Indonézia, a világ legnépesebb muzulmán állama, ahol öt év parlamentáris demokrácia sem volt elég a hatalom megszilárdítására, növekszik a terrorizmus és a katonaságnak még mindig komoly befolyása van az eseményekre. Akár ki is vonulhatnak a kaszárnyákból.
Dél-Korea a válság sújtotta többi ázsiai országnál könnyebben jutott túl a krízisen, a bankok feltőkésítése és a rossz hitelek felvásárlására létrehozott állami vagyonkezelő alapítása árán. A vállalatcsoportok (chaebolok) és exportorientált vállalkozások már nem kaphatnak olyan könnyen hitelt, alaptevékenységükre kell koncentrálniuk és – nem egyszer egész részlegeik eladásával – meg kellett tisztítaniuk mérlegüket. A régió talpra állásában szerepet játszott Kína, a közvetlen tőkebefektetések oroszlánrészét elszipkázó kereskedelmi hatalom is, mivel a versenyképesség kíméletlen növelésére kényszerítette szomszédait. Kína ugyanis egyszerre jelent fenyegetést és lehetőséget a többi ország számára (Ázsia 2003-as exportjának növekedése mögött is jórészt Kína áll). A nyersanyagok és félkész termékek egy része ugyanakkor továbbexportálásra kerül, elsősorban az Egyesült Államokba, és az USA gazdaságának lassulása visszahat az exportáló országokra, problémát okozva ezzel Kína és az egész régió számára.
***
A fenti áttekintés fő tanulsága, hogy – a Közel-Keletet kivéve – az amerikai külpolitika nem ment át lényegi változáson. Washingtonnak sok problémával kell szembenéznie Ázsiában, ahol a hidegháborúból megmaradt szakadékok továbbra is robbanékonnyá teszik a helyzetet. Afrikára jellemző marad a káosz, Latin-Amerikában pedig az Amerika-ellenesség hátráltatja Washington szorosabb együttműködést és szabadkereskedelmi övezet létrehozását célzó erőfeszítéseinek sikerét. Az iraki háborúval Washingtonnak sikerült megosztania a NATO európai tagjainak egységét, de nem sikerült megakasztania Európa egységesülésének folyamatát. Amerika jelenleg hatalmának csúcsán áll, és a hárompólusú világ kialakulásának perspektívája ingerültté teszi a Fehér Ház politikacsinálóit. Mostanáig elég volt Amerika gazdasági és katonai fölényére támaszkodniuk a hidegháború utáni világrend kialakításában, de mostantól aggódhatnak, hogy Amerika vezető szerepét kiüresíti az Amerika-ellenes érdekcsoportok hálózata, és/vagy olyan államok szövetségei, melyek nagyobb szerepet szeretnének játszani a világgazdaságban, vagy csak nagyobb befolyást kívánnak gyakorolni a saját gazdasági, politikai és katonai érdekeiket érintő folyamatokra.
(Fordította: Szilágyi László)
