Vajon a feminista politikának a fizetett munka világában kell-e hadállásokat foglalnia, hogy onnan szálljon síkra a jobb feltéte­lek kivívásáért, avagy a nők meg nem fizetett tevékenységét, a háztartás eltorzította „létújratermelő" munkát¹ tekintse-e harci te­repének, s innen kiindulva küzdjön a társadalmi munkamegosz­tás gyökeres megváltoztatásáért? Vajon a felszabaduláshoz – minden bonyodalom ellenére – megkerülhetetlenül a bérmunka mezején át vezet az út, vagy a közvetlen létfenntartást érintő munka- és termelőviszonyok kiépítése, megerősítése, kiszélesí­tése és önállósítása a feladat?

Kellős közepén vagyunk annak a (meglehetősen éles) vitá­nak, amely e különböző koncepciók között robbant ki a nőmoz­galom, a nőkutatás berkeiben, meg a harmadik világra és a fejlődő országokra irányuló kutatások feminista „szegletében". A vita jelenlegi mérlege nem túl rózsás. Míg az egyik oldalon egy bizonyos elméleti és gyakorlati pragmatizmus bontakozik ki, ódzkodás az átfogó elméletektől és stratégiáktól (mondván: „itt minden kérdés olyan összetett, hogy nehéz egyértelmű megálla­pításokat tenni"), addig a másik oldalon a vita hullámai túlcsap­nak a partokon, és a felek oly élesen körülhatárolt elemzésekre és álláspontokra jutnak, olyan egydimenziós „táborok" – képződnek, hogy ez csak torzításokhoz és bénultsághoz vezethet.

A szembenálló felek jellemzésére olyan címkék váltak közke­letűvé, mint „háztartáspártiak" („létújratermelés-pártiak"), illetve „egyenjogúsítók". A dolog lényegét illetőleg mindkét címke mel­léfog, hiszen – bár gyakran ezt olvassák a fejükre – valójában sem a „létújratermelés" mellett voksolók nem propagálnak vala­miféle visszatérést az ipari társadalom előtti önálló gazdálkodás­hoz, ahol is a nők elsősorban a gyermekekért és a közvetlen lét­reprodukció biztosításáért felelősek, netán egyszer s mindenkorra függő és megalázó háziasszony- és anyaszerepre vannak ítélve; sem pedig ellenlábasaikat nem vezérli a kereső munkához, a pénzhez és a hatalomhoz való jobb hozzájutásért folytatott fára­dozásaikban a férfi-életforma puszta utánzásának vágya, tehát egyszerűen az a törekvés, hogy egyenlő jogokat kapjanak a ka­pitalista rendszeren belül. Mindazonáltal mégiscsak tény, hogy meglehetősen mély különbségek állnak fenn a két típusú indítta­tás nézetrendszere és az ezekből adódó gyakorlati következte­tések között.

Elméleti sarokpontok

Miközben a létreprodukció felértékelése" és az „igazságosabb bérviszonyok kivívása" – úgy látszik – egyre kibékíthetetlenebb ellentétet idéz elő a nőmozgalom soraiban, a valóságban a meg nem fizetett háztartási munka és a (pénz) bevételekhez való hoz­zájutás gondja egyaránt részét képezi a nők mindennapjainak. Azzal, hogy lerombolódtak az iparit megelőző társadalmak nép­tömegeinek gazdasági egzisztencia-alapjai, tehát felszámolódott a döntően a használati értékre és a közvetlen ellátásra orientált, sőt potenciálisan akár független önellátásra is képes agrárház­tartás létformája, korántsem következett be, hogy a fizetett és „szabad" pénzkereső munka kiváltotta volna azt a munkát, amely a közvetlen létfenntartásra és önreprodukcióra irányul. Bár az emberek most arra kényszerültek, hogy eladják munka­erejüket a manufaktúrákban, a gyárakban, a piacon – az így megszerzett csereértékeket és árukat mégiscsak szakadatlan, meg nem fizetett „otthoni" munkával kellett használati tárgyakká átalakítani, és csak ez a fizetetten háztartási, mezei és kerti munka tette lehetővé a mindennapi megélhetést az alacsony szintű bevételek ellenére. Ám ez az új típusú „önfenntartó" mun­ka, ha megint csak a közvetlen meg- illetve túlélés megszervezé­sére irányult, irányul is, önmagában már nem képes azt biztosí­tani, így hát bármennyire emlékeztessen is bizonyos elemeiben ez a tőkés beágyazottságú „önfenntartó" munka az iparit meg­előző vagy nem-ipari tevékenységformákra, mégis azoktól töké­letesen eltérő jellegű: ettől fogva a kereső munkával alkotott aszimmetrikus szimbiózis részét alkotja, és azzal együtt szük­ségszerű eleme a tőkés felhalmozás alapjainak.

Akár egyedülálló, akár közösségben él is tehát, ma az összes férfi és nő, aki nem hárítja másra mindennapi létének meg­szervezését, „önfenntartó" munkás, mondhatnánk: háziasszony – hiszen ennek a torzult „túléltető" munkának döntő részét a nők végzik.² Ugyanakkor szinte minden „életfenntartó" munkával foglalkozó nő rászorul a pénzkereső munkából származó jöve­delemre, akár maga tesz szert rá, akár a férje, szülei, a gyerme­ke, vagy a vele együtt élő közösség valamely más tagja révén jut hozzá. A nők tehát nem lehetnek meg ilyen jövedelem nélkül, amely azonban nem is teszi őket szabaddá. Ha a nő maga ke­resi meg ezt a jövedelmet, a „szabad" bérmunka és az értékte­lennek minősülő „létfenntartó" munka közötti diszkrepancia a nőben magában testesül meg; .ráadásul a keresőmunka ezáltal még egy különös női – értsd: különösen kizsákmányoló, megalá­zó – jelleget is ölt.

A gyarmati hódítás és a termelési viszonyok átalakítása Afri­kában, Ázsiában és Latin-Amerikában különösen elmélyítette az eltorzított „létfenntartó" munka és a bérmunka közötti,szakadé­kot. Anélkül, hogy a szabályozott bérmunka itt is olyan széles­körűvé vált volna, mint az első világban, az itteni sajátlagos gaz­dasági szerkezetet lerombolták, és rabszolgamunka, kisparaszti robot, a nyomornegyedekben éhbérért végeztetett munka, gyer­mek- és summásmunka stb. formájában olyan munkaviszonyo­kat kényszerítettek ki, amelyekben a puszta létfenntartó tevé­kenység kiterjedten összefonódott és összefonódik az áruterme­léssel, és így hozzáférhetővé válik a tőke számára. A tőkés ter­melési módnak ez a sajátos megnyilvánulása tette lehetővé azt a kényszerű többlettermék-előállítást, amely a metropoliszok ipari növekedésének egyik előfeltételét képezte. így a pénzkere­sés és az életfenntartás közötti szakadás magasabb szinten is megismétlődött: a harmadik világ mintegy a világgazdaság „ház­tartásbelijévé" vált.

Az első világétól eltérően azonban a harmadik világ „létre­produkáló" szférája – elsősorban a kisparaszti gazdaságokban, még ha ezek kénytelenek is egyre több árut előállítani és mun­kaerőt eladni – rendelkezik, legalábbis potenciálisan, egy bizo­nyos anyagi bázissal is. Minden deformáció és kényszerintegráció ellenére, az önfenntartási munka még inkább abban a hely­zetben van (vagy újból és újból abba kerül), hogy maga is állít­son elő használati értékeket, anyagilag is hozzájáruljon a túl­éléshez, szemben mind a nagyvárosi értelemben vett házi mun­kával, mind a (kapcsolódó) bérmunkával, amely a legtöbb eset­ben meg van fosztva minden termelési eszköztől.

Ellentmondások a stratégiákon belül és a stratégiák között

A létreprodukció felértékelésének hívei egy ideje egyre meré­szebb kísérleteket tesznek arra, hogy gyakorlatinak szánt követ­keztetéseket vonjanak le az elméletből. A nőknek eszerint ki kel­lene törniük a rendszerrel való szakadatlan együttműködésből, és a közvetlen léthez való megmaradt kötődésüket mintegy sa­játos erőként fel kellene használniuk arra, hogy növeljék a sze­mélyes lét súlyát, s ezáltal gyengítsék a rendszert. Gyakorlati út­ként többek között nevelői-fogyasztói társulásokat, polgári kez­deményezéseket és átfogó fogyasztási bojkottot ajánlanak. Azonban azért a kísérletért, hogy a kapitalista „önfenntartó mun­ka" és a kapitalista árutermelés elméletileg már felismert ellent­mondásos összefüggéséből közvetlenül gyakorlati stratégiákat vezessenek le, az elmélet lényegének részbeni feladásával kell fizetni. Semmi sem világít rá erre élesebben, mint napjaink szó­csatáinak egynémely konkrét vitapontja.

Ez utóbbiak közül is központi jelentőségű: vajon a létező „ön-fenntartási" szféra vagy a létező árutermelés terén keresendő a gyakorlati nőpolitika legfőbb célpontja? A dilemmát nyilván az a felismerés táplálja, hogy bármely gyakorlatnak valamilyen for­mában a fennálló struktúrákból kell kiindulnia.

Ezt a kérdés megfogalmazásakor előfeltételezett egydimen­ziós szembeállítást azonban már eleve el kell vetnünk azon is­mereteink alapján, amelyek a háztartásnak és az "árutermelés­nek a kapitalista rendszeren belüli kibogozhatatlan összefonódottságára vonatkoznak. Ahol ebből vagy abból az irányból gya­korlati vonatkozásban egyáltalán adódnak valamiféle „egyszerű" lehetőségek a „létreprodukció" és az árutermelés kényszerösszefüggéseinek szorításából való tényleges (fokozatos) kibonta­kozásra, ezek végül is mindig éppen ennek a központi jelen­tőségű felismerésnek a rovására érvényesülnek. Ez a probléma a vita különböző aspektusaiban is lecsapódik.

Először is a leírt kényszerösszefüggésből való fokozatos ki­bontakozás gyakorlati lehetőségei utáni kutatás azt a kérdést veti fel, hogy a két oldal, ti. a létreprodukció és az árutermelés közül melyiknek van nagyobb hatalma a másik fölött, illetve, el­lenkezőleg nézve, melyikük függ inkább a másiktól? A „háztar­táspártiak" elméleti kiindulásából erre a kérdésre egyértelmű a válasz. Jóllehet a felhalmozás önállósága az élet termeléséhez és újratermeléséhez viszonyítva puszta látszat, nem az önrepro­dukció viszonyai határozzák meg az ipart, hanem az ipari viszo­nyok az önreprodukciót. És ez a valóságban újból és újból egyértelműen be is bizonyosodik: a harmadik világnak azok a próbálkozásai, amelyek egy létfenntartásra orientált gazdálko­dás megteremtésére törekednek, ha ugyan már a világpiac strukturális kényszerei nem fojtják el őket, legkésőbb akkor biz­tosan kudarcot vallanak, amikor aktuálisan fenyegetni kezdik a tőke lényeges, netán létfontosságú erőforrásait. Ezen a ponton a mindenkori államszervezet közvetlen és növekvő erőszakával kell szembenézniük, anélkül, hogy lehetőségük nyílna bármilyen adekvát válaszreakcióra. Ez olyan próbálkozásokra is érvényes, amelyek – legalább részben – már rendelkeznek a szükséges anyagi alappal egy létközpontú és a mindennapi ellátásra orien­tált termelési mód kiépítéséhez. Az első világban a létrepro­dukcióra koncentráló kísérletek mindenesetre már kezdete­ikben is a kapitalizmus kényszereiből való részleges kivonu­lást hozhatják magukkal. De az autonóm termelés és ellátás anyagi bázisának teljes hiánya itt is azt eredményezi, hogy óhatatlanul fennmarad a masszív függés a pénzbevételek meglététől. Tökéletes kivonulás tehát nem lehetséges, és – hacsak már eleve fel nem adják őket – nemritkán még ezek az önfenntartás központú tervezetek is végső soron a tőkés felhalmozás logikájába való, a korábbiaknál adott esetben még nagyobb fokú betagozódáshoz vezetnek.

Az ipar és a háztartás (ambivalens) hierarchiájának rögzítése azonban másfelől semmi esetre sem jelenti azt, hogy az üdvö­zülésért az árutermelés világába kell menekülnünk. Ugyanis még ha beletörődünk, hogy akár a legprimérebb saját szükség­leteink is kielégítetlenül maradjanak, akkor sem válik lehetséges­sé, hogy miközben az árutermelés terepén minden termelőnek egyenlő státust vívunk ki, ezáltal egyszersmind felszámoljuk a másik oldal, a létreprodukáló termelés lealacsonyító körülmé­nyeit. Márpedig mit érne és egyáltalán mit jelentene enélkül egy állítólagos „győzelem" az árutermelési szférában?

Mindez felveti a megfordított kérdést is: vajon a háztartás te­rületén az autonóm önreprodukció égisze alatt végrehajtott vál­toztatások valóban kényszerítőleg hatnának-e az árutermelés vi­lágára? Erre voltaképpen már van is válaszunk. Elméletileg egy ilyen változás természetesen fokozatosan aláásná az áruterme­lés jelenlegi konstrukcióját. Gyakorlatilag azonban ez nem kö­vetkezik be. Ugyanis mihelyt e változások valóban, tehát gazda­sági realitásként közel kerülnének ahhoz, hogy ilyen nyomást fejtsenek ki az árutermelési szférára, előbb-utóbb beleütközné­nek az árutermelés és a háztartás ellenkező irányú függésének kemény fényeibe, és tehetetlenné válnának e hierarchia hatal­mával szemben.

Végül van itt még egy momentum, amely látható szerepet játszik a gyakorlati stratégia fölötti vitában. Nevezetesen: hogy is állunk azokkal a tendenciájukban egy nem-kapitalista létfenntar­tási mód felé mutató momentumokkal, melyek még vagy már megmutatkoznak a mindennapi házi tevékenység körében? A háztartásközpontú harc hívei, különösen újabban, ezen a terüle­ten legalábbis olyan specifikus ismeretek és képességek meglé­tét mutatják ki, olyan pozitív társadalmi erőt fedeznek fel, az élet iránti olyan elkötelezettséget, amelyek éppen a nők (habár kény­szerű) háztartáshoz kötődéséből bontakoznak ki, és amelyek­ben csírájában tetten érhető az akarat és az erő: szembeszállni a fennállóval egy radikálisan életközpontú reprodukció eszmé­nyének jegyében. Ebben az elképzelésben helytálló az a felis­merés, hogy a tőkés rendszer tényleges jellegére való bármely ráeszmélés részben mindig annak a konkrét megtapasztalásá­ban gyökerezik, hogy ez a rendszer – lényegéből fakadóan – el­lehetetleníti az emberhez méltó életet. Ám ugyanez a tapasztalat megszerezhető a rendszer legkülönbözőbb pontjain. Az ellenál­lási potenciál korántsem egyedül a háztartási szférában halmo­zódhat fel. Egyébként az is hamis evidencia, ha ez utóbbinak a jelenlegi „női jellegéből", vagy a nőknek a mindennapi léthez kötődéséből arra a következtetésre jutunk, hogy ezekben az adottságokban a nőknek valami sajátságosan különös képessé­ge kezd kibontakozni: a létönmegújításra orientáltság. Ez éppoly értelmetlenség, mint amikor a férfiasság domináns motívumának kiáltják ki a pusztításra való természetes hajlamot, mint a férfiak történelemtől független „biológiai" meghatározottságának egye­nes következményét. (Mindeközben persze senki sem tagadja, hogy a nők és férfiak természeti meghatározottsága ténylegesen különböző.) A fennálló viszonyok között ezek a kissé utópiszti­kus próbálkozások is nyilvánvalóan annak a szükségszerű kuta­tásnak a megnyilvánulásai, hogyan lehetne megtalálni a szub­jektum cselekvési lehetőségeit egy olyan struktúrával szemben, melynek egyszersmind integrált részét képezi? Tagadhatatlanul van annak alapja, amikor a létreprodukció központú elmélet hívei – mondjuk, egy vásárlási bojkott meghirdetésekor – rámutatnak, hogy még az ellenszegülő szubjektum is aktívan bele van fonód­va ebbe a struktúrába, és ezáltal magán is hordozza azt. Aligha lehet például bármit is ellene vetni annak a megállapításnak, hogy a mai nyugati társadalmak olyan jelenségei, mint a máso­dik televíziós készülék, az évenkénti délszaki repülőút meg a többi luxusfogyasztás iránti kierőszakolt „szükséglet" kielégítése nem egyéb, mint (akaratlan) további beleszövődés a rendszer­be, olyan belesodródás a felhalmozási stratégiák logikájába, amely valójában elkerülhető lenne. Más kérdés azonban, hogy abból a tényből, miszerint ennek a fennállóhoz való alkalmazko­dásnak bizonyos formái elkerülhetők, nem lehet arra a következ­tetésre jutni, hogy a rendszerbe való beágyazottság már önma­gában is valamiféle hallgatólagos cinkossággal egyenértékű. Hi­szen ezt a beleszövődöttséget – éppen annak lényegi magvát tekintve – nem szabadon választjuk, és nem is szakadhatunk ki belőle tetszésünk szerint. A cselekvési szabadság visszanyeré­sére irányuló próbálkozásnak ilyen stratégia mellett az lenne az ára, hogy – bár világosan látjuk – elfeledkezünk róla: maga a legközvetlenebb értelemben vett önellátás mint cél igen nagy mértékben elkerülhetetlenné teszi a fogyasztási mechanizmusba való bekapcsolódást. Az ilyen kísérletek már ezért is gyakorlati­lag cinizmusba torkollnak. Elméletileg pedig a fogyasztás kény­szerpályáira vonatkozó tudásunk negligálása éppen a „létfenn­tartási stratégia" központi állításainak feladását jelenti.

Összegezve, a következő kettős paradoxonra jutunk: az áru­termelés és a bérmunka elméleti szempontból hamis perspektí­va – de bármely politikai gyakorlat és bármely harc ezen a tere­pen semmiképpen sem az. És megfordítva: a lét reprodukálásá­ra és kiteljesítésére irányultság dominanciája elméletileg helyes társadalmi perspektíva – de a háztartásból mint olyanból aligha lehet közvetlenül gyakorlati stratégiát meríteni a lét jogainak kiví­vására. Jó lenne, ha a kiélezett gazdasági és politikai problé­máknak, a női élet valóságos ellentmondásainak nyomása végre nem abban csapódna le, hogy a vitákban tovább folyik e parado­xon négy oldalának egymás elleni egysíkú kijátszása.

(Ford.: Havas Ferenc)

Jegyzetek

Ez a tanulmány eredetileg a Peripherie című folyóiratban jelent meg; (1989), pp. 85-89. Egyébként a háztartás és a világgazdaság összefüggéseiről évek óta folyó kutatás fontosabb eredményei legújab­ban egy összefoglaló kötetben is rendelkezésre állnak. Joan Smith, Im­manuel Wallerstein (szerk.): Creating and transforming households – the constranints of world-economy. Cambridge University Press, 1992. (A szerzők megjegyzése.)

1 Az eredeti szöveg itt és a cikk számtalan további helyén a „Subsistenz" szót alkalmazza e fogalmi kör jelölésére. „Magyarra" termé­szetesen a latin eredetivel lehetne legkönnyebben átültetni „szubszisztencia"- vagy a z-vel magyarosodott egzisztencia mintájára – „szubzisztencia" – formájában. Az ilyen fordítói megoldás azonban, amilyen ké­nyelmes, olyan célszerűtlen. Eltekintve néhány „beavatottól", az olvasót vagy fárasztaná a szó mindenkori értelmezésének gyakori kényszere, vagy, ahogy az már lenni szokott, előbb-utóbb öntudatlanul is azt a stra­tégiát választaná, hogy miután átsiklott a számára üres (tehát egyszer­smind tudálékos) terminus fölött, a mondat többi részéből próbálná meg­fejteni, mit is jelent mindez. A fordításban ezért lemondtam a latin szó terminusszerű használatáról, és igyekeztem minden alkalommal éppen odaillőnek vélt magyar megfelelőkkel visszaadni a lényeget. Szubszisztencián a szerzők egyébként – amennyiben idézőjelben használják – nagyjából a puszta mindennapi létezés követelményeinek, anyagi és nem-anyagi értékeinek összességét, illetve az ezek megtermelésére irá­nyuló tevékenységformák rendszerét értik. Árutermelő, iparosodott tár­sadalmakban ez a fogalom nagyjából a legszélesebb értelemben vett háztartással azonosítható (szemben az élet újratermelésének másik, e társadalmakban domináns formájával, a bérmunkával). Ahol idézőjel nélkül szerepel a szubszisztencia fogalma, ott nem-kapitalista társadal­makra vonatkozik, ahol a produkció és a reprodukció nem válik szót két külön fázisra, mint az a modern társadalmakban történik, másszóval: ahol a szubszisztencia több a reprodukciónál vagy a háztartási munká­nál. (A ford.)

2 A „nőnek levés" és a „társadalmi értelmében vett női funkció betöl­tése" közötti különbség érzékeltetésére az újabb szakirodalomban szo­kásos a magyar nem kategória (vö. női nem) alatt és időnként helyett a sexus, illetve a genus szó (adott nyelvi megfelelőinek) használata. A sexus eszerint azon tulajdonságok összessége, mellyel az egyik vagy má­sik nem biológiai meghatározottságai folytán rendelkezik, a genus ellen­ben az adott nem társadalmi helyzetéből, funkcióiból fakadó adottságo­kat jelenti, melyek történelmileg eltérő formákat mutatnak. E fogalompár­ral könnyen feloldható lenne a „háziasszony férfi" látszólagos paradoxona. A kérdésről különben jó összefoglalást nyújt a Das Argument 33/6. (1991. december) száma. (A szerk.)