A kelet-európai kapitalizmus és az európai integráció jövője

Ma már világos, hogy az eredeti várakozásokkal szemben a kelet-európai rendszerváltások eredményeként megvalósuló kapitalizmus el fog térni a nyugati modellektől. Ezen a majdani európai integráció sem fog változtatni. Mindkét fejleményben jelentős szerepet játszik a sokat emlegetett globalizáció.

1994 óta veszek részt a Berlini Szabadegyetem Politikatudományi Tanszéke által szervezett, “Átalakulási folyamatok a kölcsönösen függő világban” című kutatási programban. Ennek kilenc alprogramja a transzformáció számos aspektusát elemzi a globalizálódó világban, különös tekintettel arra, milyen visszahatásai voltak a közép- és kelet-európai rendszerváltásoknak a világ más részeire, leginkább a nyugati ipari országokra. Mindazonáltal a következő megfontolások nem a program keretében lezajlott vizsgálódás legfőbb eredményeit foglalják össze. A kutatás során választ kaptunk az eredetileg feltett kérdések egy részére, de közben olyan új problémák merültek fel, amelyek megválaszolására a kutatási munka későbbi fázisaiban fog sor kerülni. A következőkben néhány hipotézist fogok bemutatni a közép- és kelet-európai posztszocialista országokban végbement folyamatok és a nyugat-európai integráció fejlődésének lehetséges kölcsönhatásairól. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ezek nem egy kiérlelt elemzés végkövetkeztetései, hanem eddigi eredményeink puszta extrapolációi.

Európa a hidegháború végén

Peter Gowan brit politikai elemző valószínűleg fején találta a szöget, amikor a mostani helyzetet úgy jellemezte, hogy “a hidegháború vége a vége felé közeledik” (Gowan, 1997. 4.). Valóban, a hidegháború vége nem egy konkrét pillanat, ahogyan sokan hitték 1989–90-ben, amikor egyik “történelmi esemény” a másikat követte. Hat-hét év elteltével egyre világosabb, hogy a hidegháború vége maga is egy korszak, az útkeresés kora, amelyet leginkább az illúziók, valamint hamis és ezért be nem teljesülő remények jellemeznek.

Nyugaton ezeket az illúziókat legtisztábban Francis Fukuyama képviselte, amikor megalkotta híres metaforáját “a történelem végéről”. Ez pontosan kifejezi, hogyan látta a nyugati politikai elit a keleti államszocialista rendszerek összeomlását. Ezen elképzelés szerint a Nyugat már magasabb fokra jutott a Fejlődésben, a többieknek pedig, Délen és Keleten, a fejlődés érdekében a nyugat-európai és észak-amerikai fejlett ipari országokban kialakult szervezeti formákat kell bevezetniük. A piacgazdaság és a kompetitív demokrácia (valamint a többpártrendszer, a szabad választások, a civil társadalom) felé tartó ezen átmenetet pedig a Nyugat segítségével kell megvalósítani.

Délen, a Harmadik Világban ezt már kipróbálták: a Világbank és az IMF erős nyomása mellett számos helyen lezajlottak a Szerkezeti Kiigazítási Programok. De 15 év strukturális kiigazítás ezen programok hatalmas kudarcát hozta, ha az eredményeket a kitűzött célokhoz viszonyítjuk. Nem oldották meg az adósságválságot, és nem sikerült javítani a programot bevezető országok világgazdasági pozícióját. Csupán azt érték el, hogy gazdaságuk megnyílt a globalizációs folyamat előtt, növelve a szegénységet és óriásivá duzzasztva a feketegazdaságot.

Kelet-Európában a nyugati gazdasági és társadalmi formák meghonosítása az átalakulási folyamat egyik legjelentősebb célja. Az a hiú remény, hogy ezeket a célokat egy viszonylag rövid “átalakulási perióduson” belül el lehet érni, a legtöbb reformert – leginkább a “legradikálisabbakat” – teljes behódolásra késztette a nyugati szakértők és tanácsadók előtt, akikről azt hitték, birtokukban van a biztos recept, hogyan lehet egy piacgazdaságot 500 nap alatt felépíteni.

Átmenet a kelet-európai típusú kapitalizmusba?

A zsebükben levő neoliberális tankönyvek által támogatott reformerek és nyugati tanácsadóik valójában “tükrözött leninizmust” valósítottak meg (Gowan, 1995). Hayeket használva fel Hayek ellen, a szocializmus helyébe kapitalista piacgazdaságot akartak teremteni. Ez a törekvés nem tartott sokáig. Hamarosan világossá vált, hogy a neoliberális elmélet nem képes a kapitalista társadalom kialakulására és fejlődésére konzisztens modellt adni (Hübner, 1992. 565.). Így azután nem is meglepő, hogy úgynevezett “nem várt fejlemények” és “nem terv szerinti eredmények” figyelhetők meg szinte minden országban.

A kapitalista társadalom megteremtésére irányuló kétségbeesett kísérlet oka és a kudarc fő felelőse leginkább az a történelmietlen szemlélet, amellyel a neoliberális politikai gazdaságtan a tőkés termelési módot és az annak kialakulásához szükséges feltételeket vizsgálja. A kapitalista gazdaság ugyanis nem a társadalom feltételezett “természetes állapota”, hanem a társadalmi fejlődés hosszas folyamatának eredménye, amelynek szükséges előfeltételei minden országban mások és mások. Ez mindenesetre egyáltalán nem új felismerés – Vera I. Zaszulicshoz intézett válaszlevelében már Marx kifejtette, hogy az általa A tőkében leírtak a nyugat-európai kapitalizmusra vonatkoznak, a kelet-európai kapitalizmus fejlődése pedig számos történelmi tényező függvénye.

Anélkül, hogy további részletekbe bocsátkoznánk, közismertnek foghatjuk fel azt – már ha nem számítjuk a neoliberális közgazdászokat –, hogy a kapitalista társadalom létrejöttéhez nemcsak a technológiai fejlettség egy bizonyos foka szükséges, de differenciált társadalomszerkezet, valamint fejlett ipari munkamegosztás is. A kapitalista társadalmat tehát olyan bonyolult rendszerként lehet elképzelni, amelyben számos alrendszernek különféle forrásokat kell biztosítania a társadalom mint egész fejlődéséhez. A gazdasági alrendszer az anyagi források mobilizálására és ezen forrásoknak a társadalmi csoportok közötti elosztására specializálódott. A politikai alrendszer teremti meg a gazdasági alrendszer politikai támogatottságát azáltal, hogy biztosítja a társadalmi kohéziót a gazdasági többlet újraelosztása és a politikai döntéshozatalban való részvétel jogának garantálása segítségével. Végül a kulturális alrendszer teremti meg azokat a normákat és értékeket, amelyek többé-kevésbé tudat alatt irányítják az egyének cselekedeteit.

Ezek alapján nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság kialakulását és további fejlődését nagyban meghatározzák az adott térség történelmi–kulturális előfeltételei. A kapitalista fejlődés tehát függ a történelmi “fejlődési úttól”. De a kapitalista fejlődés lehetséges változatai nemcsak a tértől – azaz az adott térség történelmileg kialakult körülményeitől – függnek, hanem az időtől is: mely pillanatban lép az adott ország vagy régió a kapitalista fejlődés útjára. Ezért a világgazdasági helyzet meghatározza, mit tehetnek az újonnan belépők annak érdekében, hogy utolérjék az ipari országokat. Ennél a pontnál a jelenleg zajló globalizációs folyamat – “a globalizáció kora” – döntő jelentőségű.

Ha a fentiek fényében végiggondoljuk a kelet-európai országok átalakulásának lehetséges eredményeit, nem tűnik túl kockázatosnak megjósolni, hogy feltehetően egy “különleges típusú kapitalizmus” (Albert, 1991) felemelkedését figyelhetjük meg. Ennek legfontosabb vonásait azonban még nem sikerült feltárni. Mindenesetre a globalizáció nem csak az “újonnan jötteket” érinti, hanem az úgynevezett fejlett országok fejlődési kilátásait is befolyásolja.

Átmenet az európai integráció egy új formájába?

A kelet-európai államszocialista rendszerek bukása után az általánosan elterjedt nézet az volt, hogy szükség van az EU (és a NATO) kiterjesztésére Kelet felé, és ennek a kiterjesztésnek azokat a sémákat kell követnie, amelyeket a 80-as években a Dél felé való terjeszkedés során használtak (Hardes–Stupp, 1996). Ez a megközelítés világosan jelzi, hogy a 90-es évek elején kialakult új globális gazdasági helyzetből fakadó következményeket teljesen figyelmen kívül hagyták. Így hát kevéssé meglepő, hogy a Bertelsmann Tudományos Alapítvány és a müncheni egyetem Európa Kutatócsoportja által éves rendszerességgel publikált “Jelentés az integrációs felkészültség fokáról” (Bericht zum Stand der Integrationsfähigkeit, Weidenfeld, 1995) című kiadványban a keleti kiterjesztést úgy kezelik, hogy Nyugaton semmiféle változtatásra nincs szükség, Keleten pedig csak a már meghatározott kritériumokhoz való alkalmazkodás szükséges.

A valóság azonban kissé különbözik ettől az illuzórikus téveszmétől. Mivel az EU jelentős külső verseny nyomásának van kitéve – az észak-amerikai (NAFTA) térség és a Távol-Kelet részéről –, az európai integrációs folyamat legfőbb céljait újra kell gondolni. Az EU-ban domináns szerepet játszó országok a transznacionális vállalatok támogatásával megpróbálják az európai integrációs stratégiákat a változó világgazdasági helyzethez igazítani (Altvater–Mahnkopf, 1993). A kompetitív előnyök kiharcolásához az szükséges, hogy az egész régió versenyképes legyen. Így a globális verseny elkerülhetetlenül drasztikus változásokat hoz az integrációs folyamat eredeti céljaiban. Az EK/EU korai időszakában az alapötlet az volt, hogy olyan egyesült Európa jöjjön létre, ahol a tagállamokban közel azonos társadalmi jólét valósul meg. A termelési és életfeltételek homogenizálása volt talán a legfontosabb cél, amely egyesítette az EK/EU tagjait, és a közösséget olyannyira vonzóvá tette. Érthető, hogy a gazdasági és társadalmi jóléti szint gyors növekedésének és a gazdag és versenyképes “testvérek” által nyújtott segítségnek az eszméje miért olyan vonzó a kelet-európai reformállamok számára. De, sajnos, az idők megváltoztak. A gazdasági integráció ma már egyáltalán nem jelenti a régió homogenizálását. Nem szükséges, de nem is kívánatos húsz Szilikon-völgy létrehozása; szükség van kutatási–fejlesztési központokra, de alacsony bérű alrégiókra és a természeti erőforrások kiaknázására specializált területekre is (Lipietz, 1997). Így az integráció általi felzárkózás régi és vonzó ideáját legalábbis részben feladták az átfogó versenyképesség kedvéért, mely utóbbihoz szükségesek a gazdaságilag és politikailag egységes régió részterületei közötti nagyobb eltérések (Bieling, 1995 és Ziltener,1995).

A “globalizáció kora” két különböző folyamatot juttat érvényre. Az egyik egy differenciálódási vagy heterogenizálódási folyamat, annak érdekében, hogy a legkülönfélébb termelési feltételek egyaránt jelen legyenek; a másik egy mélyebb integráció és homogenizáció a centrumterületeken, ahol erősen támogatott kutatási–fejlesztési létesítmények, magasan képzett személyzet és fejlett kommunikációs hálózatok koncentrálódnak. Ez a kettős cél jellemzi a Maastrichti Szerződés valódi szellemét. A “konvergenciakritériumok” felállítása nem szolgál más célt, mint egy olyan, méltányosnak vélt mechanizmus létrehozását, amely objektíven elkülöníti azokat, akik bekerülnek, és azokat, akik nem. A kvalifikációs kritériumok szelekciós mechanizmusként működnek. Ez feltehetően azt jelenti, hogy hamarosan két csoportja lesz a teljes jogú EU-tagállamoknak: azok, amelyek egyúttal az Európai Monetáris Uniónak (EMU) is tagjai, és azok a másodosztályú tagállamok, amelyek nem képesek bejutni oda. Ezt a feltételezést nem cáfolja az az euro-bürokrácia által közölt hír, miszerint 1998-ban várhatóan csaknem mindegyik jelenlegi EU-tag megfelel majd a konvergenciakritériumoknak – hiszen közismert, hogy ez a kétes siker csupán “piszkos statisztikai trükköknek” köszönhető.

A fenti állítások összegzéseként legfőbb következtetésem, hogy az európai integráció mélyítése és bővítése nem a jól ismert hagyományos formákat fogja követni. Ami a mélyítést illeti, a “maastrichti stratégia” könnyen létrehozhatja a “koncentrikus körök Európáját”, amelyben a centrum EMU-tagországait a másodosztályú EU-tagállamok félperifériája öleli körül. Az európai perifériát pedig a kelet-európai gazdaságok alkotnák, amelyek nem tagjai, csak társult tagjai az EU-nak. Így az utóbbiak nem részesülhetnek a tagállamoknak kijáró támogatásokban, ám legalább meglesz az a relatív előnyük, hogy az EU-n keresztül kijuthatnak a világpiacra, és ily módon benne lesznek a nemzetközi munkamegosztásban.

Mindenesetre a mostani helyzetben ezek pusztán feltételezések. A XXI. századi Európa valódi vonásait csak további kutatások révén ismerhetjük meg.

(Fordította: Magi István)

[Arndt Hopfmann előadása a Budapesti Vitafórumon, 1997 novemberében hangzott el.]

Irodalom

Michel Albert: Capitalisme contre Capitalisme. Paris, 1991.

Elmar Altvater – Birgit Mahnkopf: Gewerkschaften vor der europäischen

Herausforderung. Münster, 1993.

Hans-Jürgen Bieling: Maastricht, neoliberale Hegemonie, deutsche Machtpolitik. Wilderspruch, no. 29. (1995), 39–49.

Peter Gowan: Noe-Liberal Theory and Practice in Eastern Europe. New Left Review, no. 213. (Sept/Oct. 1995), 3–60.

Peter Gowan: The dynamics of European Enlargement. Labour Focus on Eastern Europe, no. 56. (Spring 1995), 4–28.

Heinz-Dieter Hardes – Stefan Stupp: Die Integration Südeuropas: Wirtschaftlicher Wegweiser für eine Osterweiterung der Europäischen Union? Osteuropa-Wirtschaft, 41. (1996) 4., 354–383.

Dirk Holtbrügge: Ökonomische Voraussetzungen und Folgen einer Osterweiterung der EU. Osteuropa, 46. (1996) 6., 537–547.

Kurt Hübner: Wege nach Nirgendwo: Ökonomische Theorie und osteuropäische Transformation. PROKLA, no. 89. (Heft 4/1992), 552–579.

Gabriella Izik Hedri: Die EG und die Staaten des “Visegráder Dreiecks”. Osteuropa, 43. (1993) 2., 154–166.

Jakob Juchler: Die osteuropäische Krise und die Integration Europas. Widerspruch, no. 29 (1995) 101–109.

Kazimierz Laski: Economic Reforms in Central and Eastern Europe since 1989: a Critical Re-evaluation of Some Aspects from the Point of View of the Theory of Effective Demand. Budapesti előadás vázlata, 1995. szeptember 15–16.

Alain Lipietz: Die Welt des Postfordismus. Über die strukturellen Veränderungen der entwickelten kapitalistischen Gesellschaften. Supplement der Zeitschrift “Sozialismus”, 7–8/97.

Sylvia Pintaris: Macht, Demokratie und Regionen in Europa: Analisen und Szenarien der Integration und Desintegratio. Marburg, 1996.

Berndt Röttger: EG-metropolitane Integration und die Krise Linker Wirtschaftpolitik. PROKLA, no. 92., 23. (1993) 3., 473–490.

Werner Weidenfeld (szerk.): Mittel- und Osteuropa auf dem Weg in die Europäische Union, Bericht zum Stand der Integrationsfährigkeit. Güthersloh, 1995.

Patrick Ziltener: EU-Entwicklungsperspektiven und -blocaden. Widerspruch, no. 29. (1995),80–94.