A Végtelen Igazság matematikája

Az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erõszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus azonban tünet, nem betegség.

Új-Delhi, 2001. szeptember 24.

A Pentagon és a Világkereskedelmi Központ elleni elképzelhetetlen szeptember 11-ei öngyilkos támadások után az egyik amerikai csatornán ezt hallhattuk a hírolvasótól: “A Jó és a Gonosz ritkán mutatkozik meg annyira egyértelműen, mint az a múlt kedden történt. Számunkra idegen emberek ismerőseinket mészárolták le. Méghozzá megalázó (kár)örömmel.” Ekkor hangja elcsuklott, majd sírva fakadt.

Itt van a kutya elásva: Amerika a tévéképernyőn ritkán látható, s ezért ismeretlen emberek ellen folytat háborút. Mielőtt bárki pontosan meghatározta vagy kiismerte volna az ellenség természetét, az Egyesült Államok – a közvélemény nyomására és zavarba ejtő szónoki fordulatokkal – “nemzetközi terrorellenes koalíciót” verbuvált össze, mozgósította hadseregét, a légierőt, a haditengerészetet, a médiát, és elkötelezte mindezeket a harc mellett.

A baj az, hogy ha egyszer Amerika háborúba indul, aligha fog összecsapás nélkül visszafordulni. Ha nem talál ellenséget, a feldühödött otthoniak kedvéért majd csinál. És ha egyszer egy háború elkezdődik, akkor annak meglesz a maga lendülete, logikája és jogalapja, mi meg elfelejtjük, miért is tört ki eredetileg.

A világ legerősebb országa látványosan és reflexszerűen kap ingerülten fegyver után, hogy a régi ösztönnel újfajta háborút indítson. Most, hogy önvédelemről van szó, Amerika hadihajói, szárnyasrakétái és F-16-os vadászrepülői kiöregedett, hasznavehetetlen tárgyaknak bizonyulnak. Ami az elrettentést illeti, nukleáris bombáinak arzenálja már ócskavasnak is értéktelen. Konyhakés, papírvágókés és düh – ilyen fegyverekkel fogják az új évszázad háborúit vívni. A düh a siker titka. Sem a vámvizsgálat, sem a csomagátvizsgálás nem tudja kimutatni.

Ki ellen harcol Amerika? Szeptember 20-án az FBI azt nyilatkozta, hogy a gépeltérítők némelyikének személyazonossága bizonytalan. Ugyanezen a napon George W. Bush azt mondta, hogy ő pontosan tudja, kik a terroristák, és mely államok támogatják őket. Ez úgy hangzik, mintha az elnök tudna valamit, amit az FBI és az amerikai nép nem.

Szeptember 20-án a Kongresszusban elmondott beszédében ifjabb George Bush Amerika ellenségeit “a szabadság ellenségeinek” nevezte. “Az amerikaiak azt kérdezik: de hát miért gyűlölnek minket?” – folytatta Bush. “Szabadságainkat gyűlölik: vallásszabadságunkat, szólásszabadságunkat, választási, egyesülési és egyet-nem-értési szabadságunkat.” Ez a megfogalmazás az embereket két jelentős dolog elfogadására kéri: vegyék tudomásul, hogy ellenség az, akit az amerikai kormány annak nevez, még ha nincs is hozzá elég bizonyíték; másodszor, az ellenség motivációi azok, amelyeket az amerikai kormány megnevez, még ha ezt sem tudja alátámasztani.

Stratégiai, katonai és gazdasági okokból az Egyesült Államok számára létfontosságú annak sulykolása a közvéleménybe, hogy az amerikai szabadság- és demokráciaeszményt, illetve az amerikai életformát érte támadás. A jelenleg uralkodó gyászos és felháborodott hangulatban mindezt igen könnyű elhitetni, ám ha igaz is lenne, érdemes elgondolkodni azon, hogy miért éppen az amerikai gazdasági és katonai fölény szimbólumait – a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont – választották célpontul a merénylők, miért nem a Szabadság-szobrot? Lehet, hogy a támadáshoz vezető alvilági düh nem is az amerikai szabadságból és demokráciából merítette erejét, hanem abból, hogy az USA felülmúlhatatlan elkötelezettje és támogatója ezek ellentéteinek: a katonai és gazdasági terrorizmusnak, az ellenzékiségnek, a katonai diktatúrának, a vallási elvakultságnak és az elképzelhetetlen népirtásnak – saját határain kívül?

Nehéz lehet most az árván maradt átlag-amerikainak könnyes szemmel ránézni a világra, amely talán közömbösnek tűnik. Pedig ez nem közömbösség, csupán jel. Annak jele, hogy már nem vagyunk képesek meglepődni. A bölcsesség, amely kifáradt abban, hogy mindig tudja, mi zajlik, végül magához tér. Az amerikai népnek tudnia kell, hogy nem ő, hanem kormányának politikája ilyen gyűlöletes. Mindannyian részvéttel néztük, milyen bátran és méltósággal végezték munkájukat az amerikai tűzoltók, katasztrófamentők vagy a közönséges hivatalnokok a támadást követő napokban. Az amerikai embereknek nem lehet kétsége, hogy a világon mindenhol örülnek nekik, páratlan zenészeiknek, íróiknak, színészeiknek, csodálatos sportolóiknak, filmjeiknek.

Amerika fájdalma a történtek miatt mélységesen mély és mélységesen nyilvános. Furcsa lenne, ha ezt bárki is határok közé kívánná szorítani. Ugyanakkor sajnálatos lenne, ha ahelyett, hogy kihasználnák a lehetőséget, és választ keresnének szeptember 11-e miértjére, az amerikaiak az egész világ sajnálatát, a gyászhoz és a megtorláshoz való jogát kisajátítanák maguknak. Mert így ránk marad, hogy a valóban súlyos kérdéseket feltegyük, és a kemény válaszokat ezekre megfogalmazzuk. Aztán az amerikaiak fájdalmuk és a rossz időzítés miatt nem fognak minket szeretni, figyelmen kívül hagynak, talán el is hallgattatnak.

A világ valószínűleg soha nem fogja megtudni, mi motiválta azokat a bizonyos géprablókat, akik azokba a bizonyos amerikai épületekbe belerepültek. Nem sikeremberek voltak. Nem hagytak búcsúlevelet, vagy politikai üzenetet, semmiféle szervezet nem vállalta magára a felelősséget. Csak annyi ismeretes, hogy hitük abban, amit tettek, legyőzte az ember természetes életösztönét, s azt a vágyat, hogy emlékezetes legyen. Úgy tűnik, hogy indulataik hőfokát nem tudták annál alacsonyabbra leszorítani, mint amit tettek. Végül, mint tudjuk, kilyukasztották a világot. Ismeretek hiányában a politikusok, politikai elemzők és írók (köztük én) a cselekedetet saját politikai céljaikra fogják fordítani, és saját érdekeik szerint magyarázzák majd. Ez a fejtörés, a merénylet politikai hátterének elemzése csak jót hozhat. Viszont a háború elkerülhetetlennek látszik. Bármit is kívánunk még elmondani, gyorsan kell megtennünk.

Érdemes lehet egy-két kérdést tisztázni, még mielőtt Amerika a terror-ellenes nemzetközi koalíció élére áll, még mielőtt aktív közreműködésre hívja (és kényszeríti) az országokat a csaknem isteni küldetésben, amely a “Végtelen Igazság Hadművelet” nevet viselte mindaddig, amíg fel nem hívták a figyelmet arra, hogy ez sértheti a muzulmánokat, akiknek a hite szerint csak Allah rendelkezhet végtelen igazsággal. Ezután a “Tartós Szabadság Hadművelet” elnevezést kapta. Tehát: Végtelen Igazság vagy Tartós Szabadság – de kinek? Ez most Amerika harca az Amerikán belüli terror ellen, vagy harc a terror ellen általában? Mi is lesz itt pontosan megtorolva? Mintegy hétezer tragikusan elvesztett élet, az a bő másfélmillió négyzetméter, ami a manhattani irodaházakban megsemmisült, a Pentagon egy épületszárnyának lerombolása, munkahelyek tömeges megszűnése, légitársaságok potenciális csődje, a New York-i tőzsde összeomlása? Vagy ennél több?

1996-ban Madeleine Albrighttól, aki akkor az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete volt, azt kérdezte a közszolgálati tévé: mit érez annak az ötszázezer iraki gyermeknek a halála kapcsán, akik az amerikai gazdasági szankciók következményeként vesztették életüket. Azt felelte: “nagyon nehéz döntés volt”, de mindent összevetve “úgy látjuk, érdemes volt”. És Albrightnak ez a kijelentése nem került az állásába. Utazgatott tovább a világban, képviselte az amerikai kormány nézeteit és szándékait. Ami ennél is fontosabb: az Irak elleni szankciók változatlanul érvényesek. A gyerekéletek változatlanul pusztulnak.

Helyben vagyunk. Civilizált és civilizálatlan (más szóval “ártatlan embereket lemészároló” vadság) homályos szétválasztása, ha jobban tetszik: civilizációk összeütközése vagy kölcsönös károkozás. A Végtelen Igazság rafinált és részletekig kidolgozott matematikája. Hány iraki élet kell a világ jobbá tételéhez? Hány halott afgán ér egy halott amerikait? Hány gyermekélet teszi ki az összes elvesztett emberéletet? Hány mudzsaheddinnek kell meghalnia cserébe a meghalt bankárokért?

Világszerte megbabonázva nézzük, ahogy a Tartós Szabadság Hadművelet a tévéképernyőn kibontakozik. A világ szuperhatalmainak szövetsége közrefogja Afganisztánt, a legszegényebb, leglepusztultabb, legleromboltabb országok egyikét, ahol a tálib kormány rejtegeti azt az Oszama bin Ladent, akit felelősnek tartanak a szeptember 11-ei támadásokért. Az egyetlen dolog a lakossága, ami a többi országgal egy sorba emelheti Afganisztánt. (Benne félmillió hadirokkant árva. A beszámolók szerint ezek a beteg emberek özönlenek a távoli, megközelíthetetlen falvakba a repülőgépekről ledobott művégtagokért.) Afganisztán gazdasága teljes zűrzavar. Egy megszálló hadsereg számára az jelenti az igazi problémát, hogy nincsenek hagyományos értelemben vett térkép-koordináták vagy támpontok – nincsenek laktanyák, ipari komplexumok, vagy vízvezeték-hálózat. A szántóföldek tömegsírok. Az ország vidéki területei alá vannak aknázva – a legfrissebb becslések szerint tízmillió taposóakna van beásva. Az amerikai hadseregnek először ezeket az aknákat kellene felszednie, aztán utakat építenie, hogy katonáival behatolhasson. Egy esetleges amerikai támadástól való félelmében egymillió ember hagyta el otthonát, és menekült a pakisztáni határ mellé. Az ENSZ becslése szerint nyolc millió afgán polgár fog azonnali segítségre szorulni. A BBC arról tudósít, hogy ahogy a készletek apadnak – az élelmiszer és egészségügyi segélyszervezeteket evakuálták –, korunk egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófája elé nézünk. Ennyit az új évszázad Végtelen Igazságáról… Az emberek éhen halnak, miközben arra várnak, hogy megöljék őket.

Amerikában “lazán” mondogatják: “Afganisztánt kőkorszaki állapotokba kell visszabombázni.” Volna szíves valaki végre bejelenteni a rossz hírt: Afganisztánban kőkorszaki állapotok uralkodnak. És ha ez vigasz: az Egyesült Államoknak nem kis szerepe van ebben. Lehet ugyan, hogy az amerikaiak nem tudják pontosan, Afganisztán merre található (állítólag mindenki térképet vásárol), de az amerikai állam és Afganisztán régi jó barátok. 1979-ben, Afganisztán szovjet megszállása után a CIA és a pakisztáni ISI (Inter Services Intelligence, a.m.: szolgálatközi hírszerzés) együttműködve a CIA legnagyobb titkos akcióját hajtotta végre a vietnami háború óta. Ennek az volt a célja, hogy a szovjetellenes afgán erőket összefogva szent háborút, iszlám dzsihádot indítsanak, amely a Szovjetunió muzulmán tagországait szembefordítja a kommunista rendszerrel, s végül destabilizációhoz vezet. Kezdetben ez a háború a Szovjetunió Vietnamját jelentette, végül ennél is több lett. Az évek folyamán a CIA – az ISI közvetítésével – negyven iszlám országból származó szélsőséges mudzsaheddinek tízezreit pénzelte és sorozta be katonának, hogy Amerika nevében harcoljanak. Az egyszerű mudzsaheddinek nem tudták, hogy a maguk dzsihádját voltaképpen Sam bácsi helyett folytatják. (A sors iróniája, hogy Amerika sem tudta, hogy egy ellene irányuló majdani háborút finanszíroz.)

1989-ben, vérben ázva a tíz éve szüntelenül dúló konfliktus miatt, az oroszok visszavonultak, és egy porig rombolt civilizációt hagytak maguk után. Afganisztánban polgárháború bontakozott ki. A dzsihád átterjedt Csecsenföldre, Koszovóba, végül Kasmírra. A CIA további pénzeket ölt bele, és továbbra is ellátta fegyverekkel, csakhogy a fenntartás költségei óriásira nőttek, és még több pénzre lett szükség.

A mudzsaheddinek elrendelték, hogy “forradalmi adó” gyanánt a gazdák termeljenek ópiumot. Az ISI védelme alatt több száz heroingyártó laboratóriumot helyeztek üzembe Afganisztán-szerte. Két évvel azután, hogy a CIA odaérkezett, az afgán-pakisztáni határvidék vált a világ legnagyobb herointermelőjévé, egyúttal az amerikai utcák kimeríthetetlen drogforrásává. Az állítólag 100-200 milliárd dollár közötti éves bevételt a katonák kiképzésére és felfegyverzésére fordították.

1996-ban a tálibok – az idő tájt veszélyes, keményvonalas fundamentalisták jelentéktelen szektája – hatalomra jutottak Afganisztánban. Anyagi hátterüket az ISI, a CIA régi csatlósa biztosította, s számos pakisztáni politikai párt támogatta őket. A tálib államrendnek a terror lett az alapja. Első áldozatait saját soraiból, főként a nők közül szedte. Bezáratta a lányiskolákat, elzavarta az állami munkahelyek nődolgozóit, érvényt szerzett az ún. saria törvényeknek, amelyek értelmében az “erkölcstelennek” bélyegzett nőket halálra kell kövezni, a házasságtörés bűnébe eső özvegyeket pedig élve kell eltemetni. Tekintve, hogy a tálib kormányzat az emberi jogok szempontjából negatív csúcsot döntött, aligha valószínű, hogy a jelenlegi háború kimenetele, vagy a polgárok életének veszélybe sodrása megrettentené, eltéríthetné céljaitól.

A történtek után elképzelhető lenne-e annál groteszkebb dolog, mint hogy Oroszország és Amerika most közösen rombolná le újra Afganisztánt? Az a kérdés, hogy le lehet-e rombolni a pusztulást? Még több bomba Afganisztánra csak szétgörgeti a romokat, összedönti a régi sírokat és megzavarja a halottak nyugalmát. A kietlen ország a szovjet kommunizmus temetője, egyben az amerikai dominanciájú, egypólusú világ ugródeszkája. Jut itt tér a neokapitalizmusnak és az üzleti globalizációnak, amit ugyancsak Amerika ural. És most Afganisztán készen áll, hogy nyughelye legyen azoknak a szépreményű katonáknak, akik megvívják és megnyerik ezt a háborút Amerika számára.

No és mi a helyzet Amerika bizalmas szövetségesével? Pakisztán szenvedése is óriási. Az Egyesült Államok kormánya nem volt szemérmes, amikor a demokrácia kialakulását megakadályozó katonai diktátorokat kellett támogatni. Mielőtt a CIA betette a lábát, Pakisztánban az ópiumnak csak kis, lokális piaca volt, ám 1979 és 1985 között a heroin-függők elhanyagolható száma tömegesre nőtt. Már szeptember 11-e előtt több millió afgán menekült élt sátrakban a határ mentén. Az ország gazdasága szétesik. Vallási erőszak, a globalizáció jegyében zajló szerkezeti harmonizációs programok és kokainbárók szaggatják az országot darabokra. A szovjetek elleni harcra rendszeresített terrorista-kiképző központok és medreszék, amelyek sárkányfogszerűen sorakoznak az országban, hihetetlenül népszerűvé tették a fundamentalistákat egész Pakisztánban. A tálibok, akik évek óta élvezik a pakisztáni kormány eszmei és pénzbeli támogatását, védelmét, materiális és stratégiai szövetségben állnak Pakisztán politikai pártjaival. És most az USA arra kéri (kéri?) Pakisztánt, hogy vágja le kis kedvencét, melyet oly sok éven át saját kezűleg nevelgetett a kiskertben. Musarraf elnök, miután megerősítette Amerika iránti elkötelezettségét, úgy érezheti, hogy valami polgárháború-féle készül kirobbanni.

India, részben földrajzi adottságainak, részben korábbi, előrelátó vezetőinek jóvoltából mindeddig szerencsésen kimaradt a nagy játszmából. Ha ne adj’ isten belekeveredett volna, szinte biztos, hogy demokráciánk nem élte volna túl. Napjainkban, mint azt néhányan rettegve figyeljük, az indiai kormány dühösen rázza a csípőjét, és valósággal könyörög Amerikának, hogy bázisait inkább Indiában, ne Pakisztánban építse ki. Miután közvetlen közelről figyelhettük meg, miként mocskolódott be Pakisztán, felfoghatatlan, hogy India is ezt akarná. Minden Harmadik Világ-beli országnak, amelynek törékeny a gazdasági rendszere és sokrétű a társadalma, mostanra már tisztában kell lennie azzal, hogy egy szuperhatalmat, mondjuk Amerikát meghívni (akár maradni, akár csak átutazni óhajt) annyit tesz, mintha téglával betörnénk saját autónk szélvédőjét.

A szeptember 11-ét követő médiahadjárat során a fősodorba tartozó tévéállomások általában megfeledkeztek Amerika afganisztáni pályafutásának történetéről. Így azok számára, akik ezt nem ismerték, a támadásokról szóló tudósítások megindítóak, felkavaróak lehettek, a cinikusoknak meg örömére szolgáltak. Ugyanakkor nekünk, akik tisztában vagyunk Afganisztán jelenkori történelmével, az amerikai tévétudósítások és a “Terrorellenes Nemzetközi Koalíció” szlogenje nem más, mint puszta sértés. Az amerikai “szabad sajtó”, akárcsak az amerikai “szabad piac” sokmindenért felelős.

A Tartós Szabadság Hadművelet látszólag az amerikai életforma fenntartásáért folyik, de végül valószínűleg teljesen alá fogja ásni azt. Meghatványozza a dühöt és a terrort világszerte. Az amerikai átlagember szemével nézve ez azt jelenti, hogy életét beteges bizonytalanságban kell leélnie: biztonságban van-e gyermekem az iskolában? Nincs-e ideggáz a metróban? Bomba a moziban? Hazaér-e a párom ma éjjel? Már előfordultak figyelmeztetések a biológiai hadviselés lehetőségéről: himlő, pestis, lépfene – az ártalmatlan permetező repülőgépek halálos szállítmánya. Lehet, hogy apránként adagolva végül rosszabb ez, mintha az atombomba egy csapásra semmisítene meg mindannyiunkat.

Az amerikai kormány és a világ többi kormánya ezt a háborús helyzetet egész biztosan ürügyül fogja használni a szabadságjogok körének szűkítésére, hogy korlátozza a szólásszabadságot, dolgozókat bocsásson el, packázzék az etnikai és vallási kisebbségekkel, csökkentse a közkiadásokat, és óriási összegeket áramoltasson át a védelmi ipar számlájára.

De milyen célból? George Bush elnök egyedül úgy “szabadíthatja meg a világot a gonosztól”, ha szentekkel népesíti be. Abszurd, ahogy az Egyesült Államok kormánya azzal az elképzeléssel játszadozik, hogy a terrorizmusnak az erőszak és az elnyomás fokozásával vethet véget. A terrorizmus ugyanis tünet, nem betegség. A terrorizmusnak nincs hazája. Nemzetközi jelenség, ugyanolyan globális vállalkozás, mint a Coca vagy Pepsi Cola, vagy a Nike. Amint veszélyt szimatolnak, a terroristák szedik a sátorfájukat és a nagyobb siker reményében egyik országból a másikba telepítik át az “üzemet”. Akárcsak a multik.

A terrorizmus mint jelenség talán soha nem fog eltűnni. De ha keretek közé próbáljuk szorítani, Amerikának először fel kell ismernie, hogy rajta kívül más nemzetek, másféle emberi lények is élnek ezen a bolygón, akiknek – bár nem szerepelnek a tévében – megvannak a maguk szerelmei, fájdalmai, történetei, dalai, szomorúságai és – az ég szerelmére! – jogai. Ehelyett, amikor Donald Rumsfeldet, az Egyesült Államok védelmi miniszterét megkérdezték, mit nevezne győzelemnek Amerika eme új háborújában, azt válaszolta: azt, ha el tudná hitetni a világgal, az amerikaiaknak meg kell engedni, hogy saját életüket élhessék tovább.

A szeptember 11-ei támadássorozat botrányos provokáció volt egy velejéig romlott világtól. Lehet, hogy az üzenetet bin Laden küldte (ki tudja?), és az ő futárai kézbesítették, de az is meglehet, hogy a feladók a korábbi amerikai háborúk áldozatainak szellemei voltak.

A Koreában, Vietnamban és Kambodzsában megölt milliók, az a tizenhét és félezer ember, aki akkor pusztult el, amikor Izrael – Amerika segítségével – 1982-ben lerohanta Libanont, azok az iraki tízezrek, akik a Sivatagi Vihar Hadművelet során vesztek oda, az a több ezer palesztin, aki a nyugati parton, az izraeli megszállás ellen folytatott harcok során esett el. És az a több milliónyi halott, akiknek vére az amerikai kormány által pénzzel és fegyverrel támogatott, kiképzett terroristák, diktátorok és tömeggyilkosok kezéhez tapad Jugoszláviában, Szomáliában, Haitin, Chilében, Nicaraguában, El Salvadorban, a Dominikai Köztársaságban, Panamában. És a felsorolás közel sem teljes.

Ahhoz képest, hogy milyen gyakran keveredik az ország háborúba, illetve konfliktusba másokkal, az amerikai nép rendkívül szerencsés. A szeptember 11-ei csapás mindössze a második ilyen eset volt egy évszázad óta. Az első Pearl Harbor volt. Hosszú út vezetett a megtorlásig, de végül Hirosimába és Nagaszakiba torkollott. Most a világ visszafojtott lélegzettel várja az elkövetkező rettenetet.

Valaki nemrégiben ezt mondta: “Ha Oszama bin Laden nem volna, Amerikának ki kéne találni.” Bizonyos értelemben ez is történt. Bin Laden azoknak a harcosoknak az egyike volt, akik 1979-ben a CIA-akciók keretében Afganisztánba települtek. Egyéni ismertetőjegye, hogy a CIA “csinálta meg”, és az FBI üldözi. Két hét alatt “gyanúsítottból” “első számú gyanúsítottá” lépett elő, majd ezután – jóllehet semmi valódi bizonyíték nem indokolja – az “Elfogni – élve vagy halva!” feliratú plakátokra került a képe. Mindent egybevetve lehetetlen lesz bizonyítékot szerezni (olyat, ami megáll a bíróság előtt) arról, hogy bin Ladennek közvetlen kapcsolata van a szeptember 11-ei merényletekkel. Ez ideig úgy tűnik, a legsúlyosabb bizonyíték vele szemben az, hogy nem ítélte el azokat. Abból, amit működési helyéről és életkörülményeiről tudunk, elképzelhető, hogy nem személyesen tervezte és vitte véghez a támadássorozatot, hanem ő volt az ötletadó személyiség, “a holding vezérigazgatója”. A tálibok válasza bin Laden Amerikából címzett kiadatási kérelmére tőlük szokatlanul ésszerűen hangzott: “Kérjük a bizonyítékot, akkor megkapjátok.” Erre Bush azt felelte: a kiadatás “nem alku tárgya”.

(Ha már a “vezérigazgatók” kiadatásánál tartunk, lehetne Indiának is egy kérése? Adják ki az amerikaiak Warren Andersont, aki a Carbide Egyesület elnöke volt, és felelős az 1984-es bhopali gázszivárgás tizenhat ezer halálos áldozatáért. A szükséges bizonyítékokat már bemutattuk. Ott találhatók az akták között. Akkor tehát megkaphatjuk?)

De ki Oszama bin Laden valójában? Vagy másként: micsoda Oszama bin Laden? Amerika családi titka. Az amerikai elnök sötét hasonmása. Vad ikertestvére mindenkinek, aki szépnek és civilizáltnak akar látszani. Annak a világrésznek a szülötte, amelyet Amerika külpolitikája elhanyagolt: ágyúnaszád-diplomáciája, nukleáris arzenálja, vulgáris nevén “egészpályás letámadásként” emlegetett politikai stílusa, a nem amerikai életek iránt tanúsított fagyos érzéketlensége, barbár fegyveres intervenciói, a despotikus és diktatórikus rendszereknek nyújtott támogatása, végső soron könyörtelen gazdaságpolitikája révén, amely sáskajárás módjára zabálta fel a szegény országok gazdaságát. Prédára leső multijai révén, akik elszívják előlünk a levegőt, elfoglalják a földjeinket, elisszák a vizünket, és elveszik gondolatainkat.

Most, hogy a családi titok napfényre került, az ikrek kontúrjai egymásba mosódnak, míg egyszer csak felcserélhetőkké válnak. Fegyvereik, bombáik, pénzük és kábítószereik egy ideje közösen keringenek a legfelső körökben. (Az amerikai helikoptereket fogadó Stinger-rakétákat a CIA szállította, az amerikai kábítószerfüggők heroinja Afganisztánból származik. A Bush-kormányzat segélyként nemrég 43 milliárd amerikai dollárt küldött Afganisztánnak “kábítószer ellenes harcra”…) Sőt, most már egymás szólamait is kölcsönveszik. Mindketten “a kígyó fejének” nevezik a másikat. Mindketten Isten segítségét kérik, ezenkívül a Jó és a Gonosz tág, több ezer éves fogalmait használják. Mindketten politikai bűntények részesei. Mindketten veszélyesen fel vannak fegyverkezve – egyikük a szemérmetlenül erősek egész nukleáris arzenáljával, másikuk a kimondottan szegények vakító és pusztító erejével. Tűzgömb és jégcsákány. Ólmosbot és balta. Ne feledjük: egyik sem elfogadható alternatíva a másik helyett.

Bush ultimátuma a világ népeihez – “vagy velünk vannak, vagy a terroristákkal” – öntelten arrogáns. Ezt a választást az emberek nem kérték, nincs rá szükségük – és nem is kell, hogy teljesítsék.

(Fordította: Battyán Katalin)