A zapatista felkelés Mexikóban

A mexikói újzapatisták fegyveres felkelése többfajta értékelés­re adott alkalmat. Pedig az EZLN-nek nincs sok köze a ha­gyományos latin-amerikai gerillához, s a népi önrendelkezési jog barátai sem lelhetnek kincsesbányára benne.

A mexikói Chispas tartományban 1994 elejétől zajló fegy­veres felkelést a nemzetközi viták egy sorba állítják az utóbbi négy évtized gerillamozgalmaival. Ez az értelmezés teljesség­gel eltekint azoktól a létező különbségektől, amelyek a het­venes években a mexikóiakat is magukkal ragadó, eddigi la­tin-amerikai gerillaharcokat jellemezték, és figyelmen kívül hagyja, hogy az Ejército Zapatista de Liberación Nációnál (Zapatista Nemzeti Felszabadító Hadsereg) számtalanszor elha­tárolódott tőlük. A megmozdulás indiánfelkelésként való felfo­gása azt a gyanút keltette, mintha egy népi szervezkedéssel lenne dolgunk, ami megint csak tarthatatlan értelmezés, mert nem veszi számba, hogy a felkelés sem elméletben, sem gya­korlatban nem rasszista. Az EZLN ereje többek között épp abban áll, hogy a regionális konfliktusokat összeköti az egész köztársaságra kiterjedőkkel, s ezáltal Mexikóban az egész baloldali ellenzék reményévé és vonatkozási pontjává vált.

Hagyományos gerillák?

Az EZLN rendszeresen elhatárolódik a hetvenes és nyolc­vanas évek klasszikus gerillamozgalmaitól. Marcos parancs­nok, a legismertebb újzapatista, San Cristóbal de las Casas főterén adott egyik interjújában már a fegyveres felkelés első napján kijelentette, hogy az EZLN „nem klasszikus gerillahad­sereg, amely fosztogat, rabol vagy látványos rajtaütéseket hajt végre, hogy így ragadja meg a tömegeket". Az EZLN-nek csak annyi köze van elődeihez, hogy tanul a hibáikból: a sandinis­táktól, hogy nem szabad kritikátlanul megbízni a választá­sokban, s kizárólag tőlük várni a társadalom demokrati­zálódását, a salvadori FMLN-től pedig, hogy nem lehet be­szolgáltatni a fegyvereket addig, amíg nincsenek garanciák a társadalmi változásokra.

Az EZLN politikailag abban különbözik nagyon erősen a ha­gyományos latin-amerikai gerilláktól, hogy a társadalmi szer­vezetnek azokat az elveit, melyeket a mexikói alkotmány rög­zít, nem akarja megváltoztatni, csupán igazságos alkalmazá­sukat követeli. Jóllehet az EZLN híveinek megnyilatkozásai­ban sok minden antikapitalista kicsengést kap, dokumentuma­iban a szervezet újra meg újra elutasítja „a kommunizmust vagy a szocializmust". Ez az elutasítás ugyan elsősorban a létező szocializmusra vonatkozik, egészében véve azonban megállapítható, hogy „a marxi elméletnek és más szocialista eszmekincsnek nincs helye a közleményekben".

A mexikói alkotmányt, „a mi alkotmányunk"-at, ahogy az újzapatista alapító okirat, a Declaración de la Selva Lacandona nevezi, 1917 elején fogalmazták meg az 1910-ben kezdődő forradalom szereplőinek osztálykompromisszumaként. A maga idejében az egyik leghaladóbb alkotmány volt, amely a pa­rasztok számos érdekét figyelembe vette, s emiatt a forrada­lom révén hatalomra jutott államfő, a polgárságot képviselő Venustiano Carranza meg is tagadta az aláírását. A forradalmi parasztok és őslakosok erre újra fegyvert ragadtak, és 1917. február 5-én kikényszerítették a Carta Magna kikiáltását. Ez az alkotmány van érvényben néhány változtatással a mai na­pig, s rá hivatkoznak oly nagy hévvel az újzapatisták. A fel­kelés tehát abból a szempontból reformista, hogy pusztán a régóta érvényes alkotmány megvalósítását, valamint az 1992-ben eltörölt 27. cikkely visszaállítását tűzte zászlajára. (Az em­lített cikkely védte a kollektív és az ejido-földtulajdont, ezt a középkori közlegelőhöz hasonlítható intézményt, mivel lehe­tetlenné tette az eladását.) Egyúttal azonban a felkelés forra­dalmi is, amennyiben az alkotmány 1917 óta mindig is csupán komédia maradt, s utólag inkább egy beteljesületlen fegyver­szüneti egyezménynek kell tekinteni.

A „fegyveres reformizmus" címet politikájának még egy to­vábbi aspektusával is kiérdemelte az EZLN. Egyáltalán nem kérdőjelezi meg ugyanis a termelési eszközök magántulajdo­nát, csak azt követeli, hogy érvénytelenítsék azokat a földki­sajátításokat, amelyeknek sok paraszt esett áldozatául. A ki­sajátítások részben illegálisan történnek, a nagybirtokosok fe­hér csendőreinek segítségével végrehajtott rablással vagy a többnyire írástudatlanságban tartott parasztok becsapásával. Az alkotmány fent nevezett 27. cikkelyének reformja óta le­gálisan is folyik a „kisajátítás", úgy, hogy egyszerűen szabad utat engednek a tőkés termelési módnak. Ami a technológiai fejlettséget és a tőkefelhalmozás fokát illeti, a Mexikón belüli, valamint a Mexikó és az USA közötti szélsőséges különbsé­geket tekintve a NAFTA életbelépése óta már csak idő kér­dése, hogy az érintett földek gazdát cseréljenek. A parasztok­nak akkor aztán nem lesz eladni való mezőgazdasági termé­kük, kizárólag csupán munkaerejüket kínálhatják még föl áru­ként. Ezt azonban egyre nehezebb eladni, úgyhogy az utóbbi évben egyedül Chiapas tartományban tizenötezer ember halt meg éhség vagy könnyen gyógyítható betegségek következ­tében.

Az, hogy az EZLN megkérdőjelezi a törvényes „kisajátítást", s követeli, hogy a földtulajdon bizonyos formáiban megint el­adhatatlan legyen, nem forradalmi gondolat, mégis az ellen a tőkés alapelv ellen irányul, mely szerint minden és min­denki áruvá tehető. Az első világba, azaz az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezetbe (NAFTA) való belépés előkészületeként Mexikó kénytelen volt feloldani azokat a törvényi szabályozásokat, amelyek fékezték a tőke szabad áramlását, hogy kedvére tegyen a Bush- és Clinton-kormány szabadke­reskedelmi házalóinak. Jóllehet az USA és a mexikói mező­gazdasági minisztérium egyhangúlag azt állítja, hogy a zapatista felkelésnek semmi köze sincs a 27. cikkely eltörléséhez, Marcos parancsnok kijelentette, hogy az EZLN, mely a nagy­birtokosok fehér csendőrei ellenében pusztán önvédelmi csa­patként jött létre, csak a 27. cikkely reformja és az 1988-as választási csalások óta radikalizálódott.

A latin-amerikai hagyományos gerillamozgalmakhoz képest további politikai különbség, hogy az EZLN sem a hatalmat nem akarja megragadni, sem jelölteket nem kíván indítani az általa követelt szabad, egyenlő és titkos választáson. Az újzapatisták ez utóbbi lehetővé tételében látják egyik szerepü­ket. Csakhogy a kormány által augusztus 21-ére kiírt válasz­tás nyilvánvalóan már most manipuláció tárgya. A baloldali ellenzéki párt, a PRD (a Demokratikus Forradalom Pártja) a szúrópróbák során úgynevezett feltupírozott választási listákra lelt, amelyeken elhunyt vagy más helységekben is regisztrált személyeket tüntettek föl. Másrészt az EZLN olyan tényező­nek látja magát, amely a választás után képes garantálni, hogy az új kormány ne „felejtse el" választási ígéreteit, s ne is dönthessék meg a társadalom reakciós erői, amint az Sal­vador Allendével történt Chilében.

Az EZLN-t az is megkülönbözteti latin-amerikai előfutáraitól, hogy kifejezetten nem politikai élcsapatként tekint magára. A felkelés mellett nem egy kis csapat döntött abban a remény­ben, hogy példája majd iskolát csinál. Az EZLN saját állítása szerint számtalan helyi gyűlésen megkérdezte az érintett te­rületek minden lakosát, nőket, férfiakat, sőt gyerekeket is, s ezt követően döntött a harcok megkezdéséről. Marcos pa­rancsnok, aki a műveleteknek ezt a részét irányította, arról számolt be, hogy ő maga hosszabb előkészületi időt javasolt (ez mostanáig tíz év volt), bajtársai azonban választás elé állították azzal, hogy vagy visszatérnek a városba, vagy en­gednek a többség akaratának.

Katonai szempontból az EZLN – a térség eddigi gerillacsa­pataitól eltérően – hadseregként szervezte meg magát. Szem­tanúk legalább négyezer egyenruhás férfi és (harmadrészben) női harcost láttak mint az állandó hadsereg tagjait, pedig va­lószínűtlen, hogy a kiterjedt és nehezen megközelíthető „fel­szabadított vidéken" minden csapategységgel találkoztak vol­na. Ennél sokkal több a milicista, aki csak riasztás esetén fog fegyvert. Azok a tudósítók, akik már végigkísértek Közép-Ame­rikában gerillaharcokat, s most ellátogattak a zapatisták által ellenőrzött területre, egybehangzóan állítják, hogy soha nem tapasztalták még egy felkelésben a (klasszikus) katonai szer­vezettség és a csapaterősség ahhoz fogható szintjét, mint amelyet Chiapasban láttak. Arra a kérdésre, hogy honnan sze­rezték stratégiai ismereteiket, Marcos parancsnok elmondta: „Pancho Villától azt, ami a reguláris hadsereget illeti, és Emiliano Zapatától azt, ami a parasztnak gerillává és a gerillának paraszttá történő átalakulását illeti. A többit a mexikói hadse­reg egyik kézikönyvéből, amely valahogy hozzánk került, a Pentagon egyik kézikönyvéből, meg egy francia tábornok né-hány szövegéből, akinek a nevére már nem emlékszem."

Összefoglalóan tehát meg kell állapítani, hogy az EZLN az önmagáról alkotott képet és gyakorlatát tekintve is igen távol esik Latin-Amerika hagyományos gerillamozgalmaitól. S akár tetszik, akár nem, az a széles támogatottság, melyet a mexi­kói lakosság körében élvez, nem utolsósorban erre vezethető vissza. Mexikó túl közel fekszik Közép-Amerikához, semhogy a mexikói baloldal még meg tudná szépíteni a régi gerillamoz­galmat. Az, hogy az EZLN követelései reformista kicsengésűek, tovább erősíti ezt a folyamatot. Mexikóban elevenen él még az 1910-1919-es forradalom áldozatainak emléke (szá­zadunknak ebben az első nagy forradalmában az összlakos­ság tíz százaléka halt meg). A történelem majd megmutatja, hogy az EZLN „fegyveres reformizmusa" jobban szolgálja-e a társadalmi viszonyok radikális átalakulását, mint holmi önjelölt forradalmi mozgalmak.

Indiánfelkelés?

Január első napjaiban a német sajtó beszámolói igazán meg­feleltek a Kari May-olvasók ízlésének: „Indiánfelkelés Mexikó déli részén." Egyikük-másikuk talán az EZLN „Zapata él!" jel­szavát is ösztönösen megváltoztatott formában súgta maga elé: „Winnetou él!" A gyengéd tekintetű rézbőrű hollófekete lovával és vértestvérével, Old Shatterhanddel, a német, tehát a jó Cortesszel, változatlanul a garanciát jelentő ember sok millió olvasó számára, aki semmit sem gyűlöl jobban, mint azokat a szörnyűségeket, melyeket a gonosz gyarmatosítók, az angolok, spanyolok és franciák követtek el a derék indiá­nok ellen. A harmadik világ „népei" máig nagyra értékelik ezt a „humanitárius" indíttatást, s egyik-másik mexikói el is mo­solyodik, amikor meghallja, honnét jött e cikk egyik szerzője: „Németországból!" Nem ott volt az a Hitler is, aki jól megadta az imperialista gringóknak? (Bár csaknem mindig azt is hoz­záteszik, hogy „az az ember" az európai zsidók megsemmi­sítésében „túl messzire ment".)

Marcos parancsnok állítása szerint az EZLN-ben rajta kívül csak két olyan mexikói harcol, akiknek az ősei két kontinens­ről származnak – ennyiben ez nagyon is helyi mozgalom. En­nek ellenére a zapatisták nyilatkozataiban és gyakorlatában nincs semmi, ami arra engedne következtetni, hogy népi moz­galomnak tekintik magukat, bármennyire is ezt sugallják bizo­nyos nyugati publikációk. Harcuknak nincs köze „a népek ön­rendelkezési jogához", aminek jelenleg Európában „etnikai tisztogatás" az egyik megnevezése. Az újzapatisták nem tá­madják meg sem a turisták ezreit, akik Chiapas természeti szépségeit keresik föl és folklorisztikai látványosságként cso­dálják meg az őslakosokat, sem a sok ezer guatemalai me­nekültet.

Az EZLN rasszizmusellenes mozgalom, hiszen többek között az a célja, hogy véget érjen az őslakosok egyén­ként és közösségként való rasszista elnyomása. Ez a kö­vetélés azonban egyetlenegyszer sem csapott át a „fordított rasszizmus" elvébe, s nem nyilvánították „jobb emberekké" az őslakosokat. Az EZLN felhívásai mindig valamennyi mexikói­hoz szólnak, akik igazságosabb társadalmat akarnak, sőt né­mely megfogalmazás szerint a „föld mindig igaz lakójához". A legmélyebb őserdőben elrejtett falvakból és településekről, azokról a területekről, melyeket részben csak több napi gya­loglással lehet elérni, az ország technológiailag legfejletle­nebb vidékeiről, a legnyersebb partikularitásból érkeznek olyan hangok, s indulnak ki olyan akciók, amelyek egyfajta, a föld igazgatási központjaiban már elfeledettnek hitt univerzalizmust hirdetnek.

Miközben az EZLN családi és falusi struktúrákra épül föl, s abból húz előnyt, hogy tagjai az elfoglalt terület minden szög­letét ismerik, célja messze túlmegy e terület határán. Az újzapatisták számos hivatalos közleményéből patetikus, de nem nacionalista pátoszú hang érződik ki. A CCRI második nyilat­kozatában, amelyet a San Cristóbal de las Casas-i katedrá-lisban lezajlott béketárgyalások alkalmából adtak ki, ez áll: „Mi, az EZLN, ugyanazzal a reménnyel jöttünk most is, mint ez év január elsején: nem a hatalom reményével, nem a né­hány kevesek számára való előnyszerzés reményével, hanem egy olyan béke reményével, amely igazságossággal, méltó­sággal, demokráciával és szabadsággal teljes. Azért lettünk katonák, hogy egy napon ne legyen többé szükség katonákra. Egy olyan mesterség öngyilkos útját választottuk, amelynek az a célja, hogy eltűnjön: a katonák azért lettek katonák, hogy egy napon senkinek se kelljen többé katonának lennie".

Az EZLN univerzalizmusa annál is inkább figyelemre méltó, minthogy más őslakos körzetekben épp a „modernizmus" legrepresszívebb elemei keverednek a hagyományos ideológiák és szervezeti formák ugyancsak legrepresszívebb elemeivel. Hírhedt példája ennek San Juan Chamula körzet, amelynek központja tizenöt kilométerre van San Cristóbaltól. Itt az ős­lakosok a harmincas években kiharcolták az önkormányzatot, amely egy sajátos formájú „bennszülött katolicizmus" segítsé­gével rendkívül represszív közösséget hozott létre.

A mexikói őslakosok egyébként nem ápolnak olyan kultúrá­kat, amelyek közvetlenül kapcsolódnának a spanyolok előtti hagyományokhoz. Ezekből a kultúrákból piramisromokon és szórványos írásbeli dokumentumokon kívül gyakorlatilag sem­mi sem maradt fenn. Amit ma „ősi bennszülött kultúraként" tartanak számon, az a XVII. században jött létre, már akkor egyfajta rekonstrukciós kísérletként. A latin-amerikai őslakosok színes ruhái például – melyeket a turisták különösen „auten­tikus" jelenségként csodálnak meg – pusztán a gyarmatosítók szigorúan ellenőrzött öltözködési előírásainak termékei. A szí­nek és minták könnyítették meg számukra a származási hely szerinti megkülönböztetést.

Merre tovább?

Chiapasban, mintegy az EZLN szélárnyékában, parasztok ez­rei foglaltak el részben vagy egészen csaknem háromszáz nagybirtokot. Időközben a hagyományos vagy 1994. január elsejétől újonnan megalakult parasztszervezetek a tartomány összes polgármesterének egyharmadát mondatták le akcióik révén.

A parasztok és őslakosok szervezeteinek tevékenysége a köztársaság egész területén megélénkült. A kisparasztok szer­vezete, El Barzon, mely elsősorban Mexikó északi részén, például Chihuahuában van jelen, arra inti a bankokat, hogy töröljék el adósságait, különben „valami történni fog". Az ilyes­fajta fenyegetéseket január elseje előtt még kinevették volna, ma viszont izgatott tanácskozásokat és számos esetben ko­moly engedményeket váltanak ki. így akarják megakadályozni azt, amit Marcos egy május 6-i interjúban helyezett kilátásba, ha az 1994. augusztus 21-i választásokon újabb csalás tör­ténne: az általános polgárháborút, amely az EZLN közremű­ködése nélkül is elkezdődhet. Ebben az esetben, hangsúlyoz­ta Marcos, nem katonailag szervezett erőkről lenne szó, ami szinte kizárná a béketárgyalások lehetőségét.

A mexikói baloldal részéről senki nem óhajt egy ilyen ko­rántsem valószínűtlen polgárháborút, amely bizonyosan sok szenvedéssel járna együtt, ugyanakkor kétséges, hogy akár a legcsekélyebb pozitív, emancipációs eredményt is elérhet­né-e. Az idő nyilvánvalóan nem érett egy ilyen forradalomra Mexikóban. Azt pedig, hogy az EZLN óvatossága és vissza­fogottsága, amely ma reformizmusnak tűnik, valóban különö­sen messze tekintő, hosszú időre tervezett forradalmi straté­gia-e, a jövő fogja megmutatni.

[Konkrét, 1994. 6. sz.]

(Fordította: Glavina Zsuzsa)