sz szilu84 bejegyzései

Munkás

A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.

Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.

A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).

A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.

Liberalizmus

Társadalompolitikai és gyakorlati politikai irányzat, illetve társadalomszervezési és politikai hatalomgyakorlási forma. A társadalom egymástól elkülönült szférákra tagolódó szerveződését tartja optimálisnak. Fő jellemzője, hogy hívei szükségesnek tekintik vagy valamelyik, vagy az összes társadalmi részterület (gazdaság, politika, jog, tudomány, művészet stb.) autonómiájának, sőt saját belső logikájának, öntörvényű mechanizmusainak érvényesülését. Azt vallják, hogy e terület (területek) működtetése speciális szakszerűséget követel, és szakintézményeket igényel. Az itt tevékenykedő szakbürokráciának (politikusok, jogászok stb.) bizonyos speciális szaktudás birtokában hivatásszerűen kell foglalkozni az adott szféra ügyeinek intézésével.

A liberalizmus mint elméleti és politikai irányzat a késő-feudális korszak polgári törekvéseinek kifejeződéseként keletkezett. Célkitűzése alapvetően arra irányult, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljon, vagyis a hagyományos feudális struktúráról leválasszon. Ismételt kísérleteket tett arra, hogy felszabadítsa a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást, érvényre juttassa a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekezett elérni az állam és az egyház különválasztását, a magánemberek civiltársadalmának a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

A különböző emancipációs törekvések közül a legnagyobb hangsúly a gazdaságra helyeződött, hiszen a polgárság számára a gazdasági hatalom megszerzésén keresztül vezet az út saját rendszerének kiépítéséhez. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő e terület liberalizálása: a „lassiez faire, lassiez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű, nyereségorientált piaci folyamatok felszabadítása mindenféle külső beavatkozás alól. Majd amikor a XIX. század második felére a szabad versenyen nyugvó piacgazdaság súlyos társadalmi és gazdasági konfliktusokat termel ki (munkáslázadások, túltermelési válságok stb.) megszületik a felismerés: a gazdaság stabilizálása olyan állami aktivitást követel meg, amely egyrészt fékezően hat a politikai rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. A liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia formájában – a tőkestruktúra konzerválásának érdekében – létrejön a kapitalizmus specifikus (a gazdasággal adekvát) politikai mechanizmusa. Ez olyan formalizált mechanizmust, automatizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, meghatározzák politikai aktivitásuk lehetőségeit.

A modern liberális rendszerekben tehát szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum.

A kelet-európai liberalizálási folyamat a nyugatihoz hasonló tendenciákat mutat. Itt a sztálini típusú hatalom a rendszer egészét alapvetően a politikai szféra felől szervezi, de története során arra kényszerül, hogy – saját pozíciójának megőrzése érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Így történnek kísérletek a gazdasági automatizmusok (piaci mechanizmusok) felszabadítására, illetve a politikai rendszer liberalizálására. Az eredmény sok szempontból emlékeztet a modern tőkés liberalizmusra: mindkét esetben kialakul a gazdaság és a politikai állam viszonylagos önállósága, és létrejön a gazdasági bürokrácia, valamint a politikai bürokrácia  összefonódása. De míg nyugaton az elkülönült gazdasági szféra létéből következett az elkülönült politikai szféra kialakulása, addig Kelet-Európában az bizonyosodott be, hogy a politikai államnak a társadalomtól való elkülönültsége nem biztosítható tartósan a gazdasági öntörvényűség bizonyos restaurálása nélkül.