Az ellenzék az alábbi nyilatkozatot 1927 nyarán dolgozta ki, és az SZKP XV. kongresszusára készítette el. A szerzőket pontosan megne­vezni ma már lehetetlen. A nyilatkozat azonban mindenképpen kol­lektív munkát tükröz: Victor Serge adatai szerint, amelyek sajnos nem mindig megbízhatóak (pl. ő 17 aláírót nevez meg, noha ténylegesen csak 13-an voltak), Zinovjev és Kamenyev dolgozta ki a mezőgazda­ságról és az Internacionáléról szóló fejezeteket, Trockij írta az iparo­sítással foglalkozó részt. Pjatakov és Szmilga vettek részt még e mun­kában mint az ellenzék képviselői. A program végleges összeállítását Trockij és Zinovjev végezte.

A programot a következő 13 fő írta alá: Muralov, Jevdokimov, Rakovszkij, Pjatakov, Szmilga, Zinovjev, Trockij, Kamenyev, Peterszon, Bakajev, Szolovjov, Lisdin és Avgyejev. Az aláíróknak ez a sor­rendje szerepel az eredeti orosz nyilatkozaton. Mindannyian a Köz­ponti Bizottság vagy a Szovjet Kommunista Párt más vezető szervei­nek tagjai voltak.

Az aláírók száma után az ellenzék nyilatkozatát gyakran A Ti­zenhármak Nyilatkozatának nevezik. Később külföldön is kiadták a platformot. Megtévesztő volt azonban, amikor Trockij neve alatt je­lent meg, s félrevezető volt Az orosz valóság cím is.

A nyilatkozat terjesztését a szovjet kommunista párt Politikai Bizottsága 1927. IX. 8-án megtiltotta; az ellenzék ennek ellenére illegá­lisan kiadta. A GPU (Állami Politikai Ügyosztály), amely előzőleg tit­kos ügynököt épített az ellenzékbe, szeptember 12-ről 13-ra virradó éj­szaka működésképtelenné tette annak nyomdáját. Az ellenzék több hívét bebörtönözték, deportálták, vagy, mint ahogy Preobrazsenszkijjel és Szerebrjakovval tették, kizárták a pártból. Ők voltak azok, akik politikai felelősséget vállaltak a nyilatkozat illegális terjesztéséért. Ugyanakkor az ellenzéket azzal a váddal illették, hogy soraiban egy­kori Vrangel-tiszt bujkál. A másik vád szerint egy fehérgárdista ellen­forradalmi szervezettel tart fenn kapcsolatokat, amely hatalomátvé­telre készülődik. Később fény derült arra, hogy az ellenzéken belül va­lóban volt egy Vrangel-tiszt, de éppen ő az a titkos ügynök, akit a GPU beszervezett.

Az ellenzék a nyilatkozat aláírására szólította fel híveit, de a nyomda gyors felszámolása és az elnyomás általános légköre miatt a remélt 20.000-30.000 aláírás helyett – Serge adatai szerint – csak 5.000-6.000-et tudott összeszedni. A becsült 20.000 fős ellenzéki csoport, amelynek tagjai aktívan vettek részt a pártéletben, és még relatíve erős frakciót alkottak, gyakorlatilag már nem rendelkezett semmilyen reális politikai pozícióval. Éppen ezért a kb. 1 milliós összlétszám mellett könnyűszerrel el lehetett távolítani a pártból.

Az itt közölt szöveg közvetlen forrása: Die linke Opposition in der Sowietunion. Texte von 1923-1928. Hrsg. von Ulf Walter, Bd. I-V. Berlin; Olle und Walter: 1976-1979. A több mint száz gépelt oldalas eredeti szövegnek körülbelül egynegyedéi, a legfontosabb téziseket publi­káljuk, amelyek kellőképpen dokumentálják a bolsevik párton belül annak a szárnynak a gon­dolkodását, amely a sztálini irány kibontakozásának megakadályozását tűzte napirendre az 1920-as évek közepén. Az olvasó természetesen felismeri, hogy a dokumentum korhoz kötött­sége kifejeződik a nyelvezetben is. Ma már így nem írnak sem a kommunisták, sem a szocialista baloldal más irányzatai. Úgy gondoljuk azonban, olvasóink a korhoz kötöttség ellenére sem pusztán történeti érdekességű dokumentumot kapnak kézhez. (Az Eszmélet szerk.)

*

(…) Új gazdaságpolitikánk nem tudja elkerülni az ellenséges erők, így a kulákok, nepmanok és bürokraták bizonyos mértékű növekedé­sét. Ezeket az erőket nem lehet egyszerűen államigazgatási intézkedé­sekkel vagy gazdasági nyomással megsemmisíteni. Az új gazdaságpoli­tika kialakításával (NEP) bizonyos teret engedtünk országunkban a tő­kés viszonyoknak, és ezt még hosszú ideig mint megmásíthatatlan tényt el kell fogadnunk. (…)

De a kisparasztokra támaszkodó és a középparasztokkal együtt­működő munkásosztály helyes, jól átgondolt, és szisztematikus politi­kájával felül tudunk kerekedni a negatív jelenségen. (…)

A helyes lenini politika ügyes manőverezést is megkíván. Lenin a kapitalista erők elleni küzdelemben gyakran alkalmazott mesteri fogá­sokat. Egyes esetekben engedett az ellenségnek, hogy túljárhasson an­nak eszén, máskor ideiglenesen visszavonult, hogy később annál ered­ményesebb legyen az előrelépése. A manőverezés ma is elengedhetet­len eszköznek számít. (…)

Az utóbbi időben viszont vezetőink kifejezetten eltávolodtak a le­nini gyakorlattól. A Sztálin-csoport irányítja az őt vakon követő pár­tot. Miközben ez a csoport az ellenség erőit rejtegeti, és hivatalosan minden dolognak sikeres látszatát kelti, a proletariátusnak nem ad át­tekintést a jelenlegi helyzetről, vagy ami még rosszabb, félrevezeti őt. Ide-oda ugrál ez a csoport, az ellenséges elemekhez alkalmazkodik, sőt beférkőzik azok kegyeibe is. Gyengíti és összezavarja a proletár se­reg erőit, fokozza a vezetőséggel szembeni bizalmatlanságot, és lerom­bolja a forradalmi hatalomba vetett hitet. A lenini manőverezési kísér­letekre való hivatkozással igyekszik mindig eltussolni alaptalan inga­dozását, amit egyébként sem ért senki, és csak a párt erőit gyengíti. Ennek egyetlen eredménye van: az ellenség időt nyer, és lépést tesz elő­re. A manőverezés ilyen értelmezésének „klasszikus” példáit Sztálin, Buharin és Rikov szolgáltatta Kína-politikájában, az angol-orosz bi­zottságban folytatott tárgyalásokon, nemzetközi síkon és a kulákokkal szemben tanúsított magatartásukkal belpolitikai síkon. (…)

E két évnek a végén – mely idő alatt pártunk politikáját valójában a Sztálin-csoport határozta meg – bizonyított ténynek vehető, hogy ez a csoport nem tudta megakadályozni a következőket:

1. Azoknak az erőknek a rendkívüli mértékű növekedését, ame­lyek tőkés irányba akarják terelni hazánk fejlődését.
2. A munkásosztály és a legszegényebb parasztok helyzetének romlását a kulákok, nepmanok és bürokraták növekvő hatalmával szemben.
3. A munkásállam általános helyzetének gyengülését a világkapi­talizmussal vívott harcban, a Szovjetunió nemzetközi pozíciójának romlását.

A Sztálin-csoport legfőbb hibája, hogy ahelyett, hogy a teljes igazságot mondaná el a pártnak, a munkásosztálynak és a parasztság­nak, a valóságban eltitkolja a tényeket, kisebbíti az ellenséges erők nö­vekedésének veszélyét, és befogja az igazságot követelők száját.

A „veszély balról” jelszava – miközben jobboldali veszély áll fenn -, minden kritika durva, mechanikus elnyomása – amely kritika ráadá­sul csak a proletárforradalom sorsa miatt jelentkező jogos felhívás a proletariátus felé –, a jobbra fordulás nyílt, hallgatólagos eltűrése, a párt proletár és bolsevik magja befolyásának aláásása – mindez gyen­gíti és lefegyverzi a munkásosztályt abban a pillanatban, amely a prole­tariátus aktivitását, éberségét és párton belüli egységét, valamint a le­ninizmus örökségéhez való hű ragaszkodást követelné meg. (…)

A munkásosztály helyzete és a szakszervezetek

Az októberi forradalom – a történelem folyamán először – a munkás­osztály kezébe adta egy óriási állam kormányrúdját. A termelőeszkö­zöket ez az állam társadalmi tulajdonba vette. Az államosítás határo­zott lépés volt a régi társadalmi rendszer szocialista átalakításának irá­nyába, megszüntetve az embernek ember általi kizsákmányolását. A munkásosztály anyagi- és kulturális életkörülményeinek jelentős javí­tása a nyolcórás munkanap bevezetésével kezdődött. Az ország rend­kívül szegény volt, mégis a munkások helyzetének javítására munka­törvényeket hoztak – a legelmaradottabbak és a legszegényebbek szá­mára is, akik korábban meg voltak fosztva mindenféle csoportvéde­lemtől -, és olyan törvényes garanciákat biztosítottak, amilyeneket még a leggazdagabb tőkés államok sem adtak és nem is fognak adni. Napjainkban a szakszervezetek váltak a kormányzó osztály legfonto­sabb eszközévé. Ezek a szervezetek lehetőséget kaptak arra, hogy szervezzék a tömegeket – ez a lehetőség számukra minden más körül­mények között elérhetetlen maradt volna -, és közvetlenül befolyásol­ják a munkásállam összpolitikai irányvonalát. (…)

A szocializmus felé vivő úton való előrehaladásunk értékelésénél a következő döntő faktorokat kell megvizsgálni: 1. a termelőerők mi­lyen mértékben növekedtek, 2. erősödött-e a szocialista elemek ha­talma a tőkések felett, 3. mutatnak-e határozott javulást a munkásosz­tály életkörülményei? E javulásnak meg kell mutatkoznia anyagi vonatkozásban (az iparban foglalkoztatott munkások száma, a reálbérek növekedése, a munkás személyes költségvetésének jellemzői, életkö­rülmények, orvosi ellátás stb.), politikai síkon (párt, szakszervezetek, szovjetek, kommunista ifjúsági szervezetek) és végül kulturális téren (iskolák, könyvek, újságok, színházak). Elméletileg hamis és politi­kailag veszélyes az a törekvés, hogy a munkásosztály lényleges és konk­rét érdekeit háttérbe szorítsák és azokat a „céhszocializmus” lekicsinylő megnevezése alatt a munkások általános történelmi érdekével szembeál­lítsák. (…)

Munkásállamunkat ellepték a bürokraták. A felduzzadt és privile­gizált államigazgatási apparátus felemészti értéktöbbletünk jelentős ré­szét. Másodszor itt van a növekvő burzsoázia, amely, csoport szintén zsebre vágja az értéktöbblet nagy hányadát a közvetítő kereskedelem és a rendkívül nagymértékű árkülönbségekkel való spekuláció révén.

Általában véve elmondható, hogy ez alatt az átalakulási időszak alatt a munkások száma emelkedett és létfeltételeik javultak, nemcsak abszolúte, hanem relatív értelemben, azaz a többi osztályhoz viszo­nyítva is. De a legutóbbi időben éles fordulat következett be. A mun­kásosztály számszerű növekedése és helyzetének javulása ugyanis csaknem abbamaradt, miközben ellenségeink növekedése – minden szempontból – tovább tart, sőt üteme felgyorsul. Mindez azonban nemcsak a gyári munkások helyzetének romlásához, hanem a proleta­riátus szovjet társadalomban betöltött relatív szerepének csökkenésé­hez is vezet. (…)

A munkások helyzete

Az újjáépítés időszaka 1925 őszéig a bérek elég gyors ütemű növeke­dését eredményezte. De 1926-ban gyorsan csökkenni kezdtek a reál­bérek, csak 1927 elején sikerült megakadályozni a további béresést. Az 1926-1927. pénzügyi év első két negyedében a nagyiparban kifize­tett havibérek – moszkvai rubelben számolva – 30 rubel 67 kopeket il­letve 30 rubel 33 kopeket tettek ki, szemben az 1925 őszén kifizetett 29 rubel 68 kopekes fizetéssel. A harmadik negyedévben – nem pontos számítások szerint – a bérek 31 rubel 62 kopekre rúgtak. Vagyis megál­lapítható, hogy ez évben a reálbérek még mindig csak olyan magasak, mint 1925 őszén.

Természetesen a különleges helyzetű munkásrétegek és a külön­leges területek – elsősorban Moszkva és Leningrád – bérei magasab­bak és az általános anyagi helyzet kétségkívül jobb az átlagosnál. Ezzel szemben más, nagyszámú munkásrétegek anyagi helyzete jóval az át­lag alatti színvonalat mutatja.

Minden statisztikai számítás világosan bebizonyítja, hogy a bérek növekedése a munka termelékenységének emelkedése mögött marad. A munkaintenzitás nő – a rossz munkafeltételek nem változnak. (…)

A munkanélküliek közvetve vagy közvetlenül a költségvetést ter­helik. Az alkoholfogyasztás ugrásszerű növekedése szintén a munkás vagyoni állapotát rontja. A most bevezetett termelésracionalizálás is a munkásosztály helyzetét nehezíti, ha azt nem kíséri az iparés a keres­kedelem további terjeszkedése, ugyanis ezek a gazdasági ágak tudnák felszívni a máshonnan elbocsátott munkaerőt. A gyakorlatban a „raci­onalizálás” gyakran a munkások „kidobásával” és mások anyagi hely­zetének romlásával végződik. Ez persze mindenképpen bizalmatlan­sággal tölti el a munkástömegeket a racionalizálással szemben.

A munkafeltételek romlása közben mindiga leggyengébb csoport szenved a legtöbbet: a tanulatlan munkások, az idénymunkások, a nők és a fiatalkorúak tábora.

Az 1926. évben az iparnak szinte minden ágában csökkent a nők bére, összehasonlítva a férfiakéval. 1926 márciusának adatait vizsgálva, az ipar három különböző ágában a nők jövedelme – a tanulatlan mun­kások csoportján belül – a férfiak jövedelmének következő hányadát tette ki: 51,8%, 61,7% és 83%. A nők munkafeltételeinek javításához szükséges intézkedéseket még mindig nem hozták meg az olyan gazda­sági ágazatokban, mint a tőzegipar, ki- és berakodás stb. A fiatalok át­lagbére az általános munkásbérekhez viszonyítva állandó csökkenést mutatott: 1923-ban 47,1%-át, 1924-ben 16%-át, 1925-ben 43,4%-át, 1926-ban 40,5%-át és 1927-ben 59,5%-át tették ki azoknak…

A mezőgazdaság

A mezőgazdasági munkások bérei általában a törvényes minimum alatt találhatók – sőt ez még a szovhozokra is érvényes. A reálbérek átlaga nem emelkedik a háború előtti szint 63%-a fölé. A munkanap legtöbb­ször hosszabb ideig tart, mint nyolc óra. Az esetek túlnyomó részében még korlátai sincsenek az időtartamnak. A béreket rendszertelenül fi­zetik ki. (…)

Munkanélküliség

Az ipar lassú fejlődése sehol sem okoz olyan nagy problémákat, mint a munkanélküliség esetében, ami az ipari proletariátus legelszántabb tag­jainak sorait kezdte ki. A hivatalosan is nyilvántartott munkanélküliek száma 1927 áprilisában 1.478.000 volt. A munkanélküliek tényleges száma körülbelül két milliót tett ki. A munkanélküliek száma összeha­sonlíthatatlanul gyorsabban nő, mint a foglalkoztatott munkások össz­létszáma. Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság ötéves terve szerint iparunknak az öt év folyamán valamivel több, mint 400.000 ál­landóan foglalkoztatott munkásra lesz szüksége. Ez pedig a munkanél­külieknek az országból történő kiáramlása mellett azt jelenti, hogy 1931 végén a munkanélküliek száma legalább 3 millióra rúg majd. Az ilyen állapotnak az lesz a következménye, hogy megnő a jövőben a haj­léktalan gyermekek, a koldusok és a prostituáltak száma. Az a csekély kártalanítás és segély, amit a munkásoknak fizetnek, jogosan kelt fel­háborodást. Átlagosan 11,9 rubelt kapnak, ez az összeg 5 háború előtti rubelnek felel meg. A szakszervezetek átlagosan 6,5-7 rubel nagyságú munkanélküli segélyt fizetnek. De a segélyben a szakszervezeti tagság­nak csak mintegy 20%-a részesül. (…)

Az üzemi gyűlések fokozatosan elvesztik minden jelentőségüket. A munkások által elfogadott javaslatok többsége sohasem kerül át a gya­korlatba. Sok munkásban ellenszenv fejlődik ki az üzemi gyűlésekkel szemben, ugyanis a segítségükkel megvalósított, a munkások helyze­tén „javító” intézkedések gyakran a munkáslétszám csökkenéséhez vezetnek. Ezért érthető, hogy az üzemi gyűlések rendkívül gyéren lá­togatottak.

A szakszervezetek és a munkások

Az üzemekben a munkafeltételekről folyó vita, amiről a XI. pártkong­resszus is említést tesz, jelentősen felerősödött az utóbbi években. En­nek ellenére a szakszervezeti mozgalommal kapcsolatos új pártpoli­tika – a szakszervezeti vezetők cselszövései révén – oda vezetett, hogy a kongresszus is kénytelen beismerni: „A szakszervezetek gyakran nem voltak képesek feladatuk teljesítésére, mert első és legfontosabb feladatukat – az általuk irányított tömeg gazdasági érdekeinek védel­mét és anyagi helyzetük javítását – háttérbe szorították.” (…)

A végrehajtó apparátus választott tisztviselőinek csoportjában az üzemi dolgozók és a párttagsággal nem rendelkező munkások százalé­kos aránya rendkívül alacsony (2-13%). A szakszervezeti konferenci­ákon megjelenő küldöttek túlnyomó többsége olyan ember, akinek semmiféle kapcsolata sincs az iparral. Soha olyan távol nem álltak a szakszervezetek és a dolgozó tömegek az állami ipar vezetőségétől, mint manapság. A szakszervezetekbe szerveződött munkástömegek önálló tevékenységét felváltották a helyi titkárok, üzemigazgatók és a gyári és üzemi bizottságok vezetői közötti tárgyalások. A munkások­nak a gyári és üzemi bizottságokkal szemben tanúsított magatartása bi­zalmatlanságot tükröz. A közgyűléseken általában kevesen vesznek részt.

A munkások elégedetlensége, ami a szakszervezetekben nem talál visszhangra, a föld alatt nő tovább. „Az ember csak ne beszéljen túl so­kat! Ha azt a kis kenyérdarabkádat meg akarod tartani, jobb, ha nem jártatod a szádat!” Ilyen és ehhez hasonló hangokat gyakran hallani. (…)

Érthető az is, hogy a munkások miért igyekeznek a helyzetükön saját maguk javítani, a szakszervezet közreműködése nélkül. Már ez is sürgetően követeli a pillanatnyi szakszervezeti politika teljes megvál­toztatását.

A legfontosabb gyakorlati javaslatok

1. Mindenféle, a nyolcórás munkanap meghosszabítására irá­nyuló kísérletet meg kell akadályozni. A túlóra csak akkor engedhető meg, ha feltétlenül szükség van rá. Nem engedhető meg a kisegítő munkások alkalmazásával való visszaélés és az állandóan foglalkozta­tottak idénymunkásokként történő kezelése. Az egészségre ártalmas üzemekben a legutóbbi időben bevezetett munkanap-meghosszabításokat semmissé kell tenni.

2. A legsürgősebb feladat a bérek emelése, legalább olyan mér­tékben, amennyire a munka termelékenysége növekedett. A jövőben a munkajövedelem mindenféle növekedéséhez a reálbér emelését kell kapcsolni. Meg kell próbálni a különböző munkásrétegek bérét ki­egyenlíteni, mégpedig úgy, hogy az alacsony fizetésnek jövedelmét kell növelni, és nem a magas fizetéseket megnyirbálni.

3. Meg kell akadályozni a racionalizálási intézkedésekkel tör­ténő bárminemű visszaélést. Ezeket csak akkor lehet megvalósítani, ha szoros kapcsolatban állnak az ipar helyes irányú fejlesztésével, a munkaerő tervszerű elosztásával, és a munkásosztály – elsősorban az iskolázott munkások – termelőerőinek pazarlása ellen folytatott harccal.

4. A munkanélküliség kellemetlen következményeit enyhíte­nünk kell. E célból a munkanélküli-segélyeket egy bizonyos terület át­lagbéréhez kell igazítani. A munkanélküli-segély juttatásának maxi­mális időtartamát egy évről másfél évre kell kiterjeszteni. Nem tűrhet­jük a társadalmi biztosítás illetményének további csökkenését, és ko­moly harcot kell indítani annak szokásos ki nem fizetése ellen. Egyszer és mindenkorra fel kell hagyni azzal, hogy a felhalmozódott biztosítási pénzeket az általános egészségügyi ellátás intézkedéseinek végrehajtá­sára fordítsuk. Minden határozatot meg kell semmisíteni, amely kü­lönböző kibúvók segítségével megfosztja az igazi munkanélkülieket a segélyhez és a munkát keresők listájára kerüléshez való joguktól. Tö­rekedni kell a munkanélküli-segély emelésére – főként az ipari mun­kásoknál. Nagyszabású és hosszú távú terveket kell kidolgoznunk a társadalmi vállalkozások számára, hogy még a munkanélküliséget is a lehető legelőnyösebben használhassuk fel hazánk gazdasági és kultu­rális felvirágoztatásához.

5. A munkások életkörülményeit szisztematikusan kell javítani. Minden lakásügy esetében hűnek kell maradnunk osztálypolitikánk­hoz. A nem proletár elemek lakáskörülményeinek javítása semmikép­pen se a munkások rovására történjen. Tilos kiűzni lakásukból az elbo­csátott munkásokat és a rövidített munkaidőben dolgozókat.

Energikus intézkedéseket kell foganatosítani a szakszervezetek egészségesebb fejlődése érdekében. Vívmányait és kedvezményeit elérhetővé kell tenni az alacsonyabb fizetésűek számára is. (…)

Az állami vállalkozásokkal foglalkozó bizottság lakásépítési ter­vét – mivel a szocialista politikával összeegyeztethetetlen – el kell vet­ni. Az üzleti vállalkozásokat olyan mederbe kell terelni, amelyben la­kásépítésre szánt pénzüket, az erre a célra kijelölt földparcellákat és a hozzátartozó hitelt úgy használják fel, hogy a következő öt évben a munkások lakáskörülményeinek határozott javulását idézzék elő.

6. A kollektív szerződéseket a munkásgyűléseken írásba kell foglalni. A következő pártkongresszuson vissza kell vonni a XIV. párt­kongresszus azon határozatát, amely a gyárak és üzemek vezetőségé­nek kényszerdöntési jogkört biztosított. A munkatörvény a jogok mi­nimumának és nem maximumának tekintendő, amely jogokra a mun­kások mindig igényt formálhatnak. A kollektív szerződéseknek garan­ciákat kell tartalmazniuk a munkások és alkalmazottak létszámcsök­kenésével szemben – a szerződés időtartamára (a megengedett kivéte­leket nyomósán meg kell indokolni). A munkateljesítmények nagysá­gát egy munkás átlagteljesítménye után és a munkaszerződés egész időtartamára kell kiszámítani. Minden esetben tiltott dolog minden­nemű szerződésváltoztatás (normarendezés), amely a korábbi megál­lapodáshoz képest rontja a munkás bércsoportját.

7. A bérek és bérnormák hivatalát a munkások és szakszerveze­tek hatékony ellenőrzése alá kell vonni, valamint meg kell akadályozni a bérek és bérnormák folyamatos romlását.

8. Növelni kell a biztonsági berendezésekre és a gyári munkakö­rülmények javítására szánt kiadásokat. A védelmi előírásokat megsze­gőknek magasabb büntetést kell fizetniük a munkások javára.

9. Felül kell vizsgálni a munka törvénykönyvének minden értel­mezését, és azokat, amelyek a munkakörülmények romlásához vezet­nek, meg kell szüntetni.

10. A női dolgozókra a következő előírás legyen érvényes: „Egyenlő munkáért egyenlő bért!” Ennek megfelelően a női munkát nagyobb megbecsülésben kell részesíteni.

11. A meg nem fizetett tanoncmunka végzését megtiltjuk, csak­úgy, mint a fiatalok bérének csökkentésére tett kísérleteket. Intézke­déseket kell hozni az inasmunka feltételeinek javítására.

12. A takarékrendszert semmilyen esetben sem szabad a mun­kások létérdekének megsértésével működtetni. Vissza kell adnunk a dolgozóknak azokat a „kis kedvezményeket”, amelyeket korábban megvontunk tőlük (gyermekotthonok, ingyen menetjegyek stb.).

13. Sürgősen fel kell hívnunk a szakszervezetek figyelmét a szezo­nális foglalkoztatás problémáira.

14. A munkásoknak az üzemekben nyújtott orvosi segítség szín­vonalát emelni kell (mentőautó, elsősegélynyújtó állomás, kórházak stb.).

15. A munkások lakta területeken növelni kell az iskolák számát.

16. A munkásszakszervezeteket meg kell erősíteni, ennek érde­kében állami intézkedéseket kell foganatosítani. (…)

*

(…) A mezőgazdasági hitelek esetében meg kell szüntetni, hogy ezek – mint ahogy általában eddig szokásos volt – a falu módos köreinek pri­vilégiumát képezzék. Véget kell vetnünk azoknak a jelenlegi viszo­nyoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a szegények amúgy is erősen megcsappant megtakarításait ne a maguk számára kijelölt célra, ha­nem a módos- és középparasztok javára használják fel.

A magántulajdon növekedését vidéken a kollektív mezőgazdaság gyorsabb fejlesztésével kell kiegyenlíteni. Fontos, hogy tervszerűen támogassuk a parasztok – főként a szegényparasztok – törekvéseit a szakszervezetekbe történő belépésre. (…)

A pártnak minden körülmények közölt elő kellene segítenie a kö­zépparasztság gazdasági fejlődését. A felhasználható eszközök: ügyes árpolitika folytatása a gabonák esetében, minden lehetséges szakszer­vezeti hitelnyújtás kiépítése és bővítése, e legszámosabb csoport jól megszervezett és fokozatos átvezetése a gépesített és kollektív nagy­üzemi termelésre. (…)

A fennálló földadó-rendszert úgy kell megváltoztatni, hogy a leg­szegényebb parasztcsaládok 40-50%-a mentesüljön adófizetési kötele­zettsége alól, anélkül azonban, hogy ez a kiesés a középparasztság tö­megeinek fokozottabb megadóztatása révén kiegyenlítődne. Az adó­szedést és az adók nagyságát fokozatosan az adófizetők alsó rétegeinek érdekeihez kell igazítani.

A szovjetek és a kollektív gazdaságok létrehozásához sokkal na­gyobb összegeket kellene engedélyezni. Az újonnan létrehozott kol­lektív gazdaságokkal és a kollektivizmus más formáival sokkal kíméle­tesebben kellene bánni.

Szövetkezetek

A falun folyó szocialista építés legfőbb problémája a mezőgazdaság re­formja a gépesített szövetkezeti nagyüzem bázisán. A legegyszerűbb útnak e cél eléréséhez a parasztok számára a szövetkezet létrehozása mutatkozik, amint ezt Lenin A szövetkezetek létrehozásáról c. mű­vében már leírta. Ez az az óriási előny, amit a proletárdiktatúra és a szovjetrendszer a parasztoknak biztosítani tud. Csak a földművelés iparosítása tudja ennek a szocialista szövetkezeti rendszernek, a kol­lektivizmusnak az alapjait megteremteni. De nem lesz igazán eredmé­nyes a munka az igazán jól működő szövetkezeti rendszer kialakítása irányában, ha a termelés egész folyamatában nem hajtunk végre techni­kai revolúciót. (…)

A szövetkezeti építés továbbá csak az együttműködő lakosság le­hetőleg nagymértékű függetlensége alapján lesz eredményes. A szö­vetkezeteknek a nagyiparral és a proletár állammal meglévő igazi szö­vetsége megköveteli a szövetkezeti szervezetek szabályozott vezeté­sét, kizárva minden bürokratikus módszert. (…)

A Szovjetunió és a nemzetközi tőkés gazdaság

A két kibékíthetetlen, ellenséges gazdasági rendszer – a kapitalizmus és a szocializmus – között folyó hosszú harcban az eredményességet a két rendszer munkatermelékenységének viszonyával határozzák meg. Ezt pedig a piaci feltételek szerint a belföldi és a világpiaci árak közötti viszony alapján ítélik meg. Erre a fontos tényre gondolt Lenin, amikor egyik utolsó beszédében attól a közelgő „megpróbáltatástól” óvta a pártot, „amelyet számunkra az orosz piac találkozása hoz a világpiac­cal, amelynek alá vagyunk rendelve és amelyhez kötve vagyunk, amitől nem tudunk szabadulni”. Ezen okból Buharin elméletét, amely szerint gazdaságunk mindenféle ütemben, még a „teknősbékatempóban” is a szocialista fejlődés útját járná, csupán kispolgári elgondolásnak fogad­hatjuk el.

Nem rejtőzhetünk el a kapitalista környezet elől kizárólag a nem­zetgazdaság védőszárnyai alá. Egy ilyen gazdaság éppen elzárkózása miatt rendkívül lassan tudna csak fejlődni. Ennek következményekép­pen a nemzetgazdaság mind a kapitalista hadseregek és flották (az in­tervenció), mind a túlnyomóan olcsó tőkés áruk inkább felerősödött, mintsem legyengült nyomásának, versenyének lenne kitéve.

Ameddig a kapitalista országok technikai színvonala magasabb mint a miénk, a szocialista fejlődés életben maradása számára szükség­szerű fegyvert jelent a külkereskedelem monopóliuma. De a most ki­alakulóban lévő szocialista gazdaság csak akkor tudja megvédeni ezt a monopóliumát, ha állandóan közeledik a világgazdaság műszaki szín­vonalához, termelési költségeihez, az ott megtalálható termékek minő­ségéhez és árához. A gazdasági vezetőség célja ne egy zárt, önellátó gaz­daság kialakítása legyen, ami színvonal- és fejlődési ütem- eséshez vezet. Ellenkezőleg, törekedjen a vezetőség arra, hogy a világgazdaság rend­szerében képviselt relatív súlyunkat növelni tudja, amelyet e tempó le­hetőleg nagy felgyorsulása vezet be.

Ehhez a következőkre van szükség: 1. Meg kell érteni, hogy ex­portunk óriási jelentőséggel bír, és most – sajnos – veszélyes módon összipari fejlődésünk mögött marad. (A Szovjetuniónak a világkeres­kedelem összforgalmából való részesedése az 1913. évi 4,22%-ról 1926-ban 0,97%-ra esett vissza.) 2. Különösen a kulákokkal szemben folytatott politikánkat kell megváltoztatni, ami a későbbiekben lehe­tővé tenné számunkra, hogy a szocialista exportunkat gátló további nyerstermék-felhalmozást megakadályozzuk. 3. Erősítenünk kell kapcsolatainkat a világgazdasággal az iparosítás meggyorsítása útján, sokkal fokozottabban kell támogatnunk a szocialista elemeket, mint a gazdaságban élő kapitalista elemeket. Korlátozott erőinket fokozato­san és jól megfontolt terv szerint új termelési típusra kell fordítanunk, amely a legszükségesebb és a leghasznosabb gépek nagy hozamát biz­tosítja.

Meghamisítjuk az egész perspektívát, ha az izolált szocialista fejlő­désben és a világgazdaságtól független növekedési ütemben reményke­dünk. Ezáltal gazdasági vezetőségünk eltér a helyes iránytól, és elve­szíti a világgazdasági kapcsolataink kedvező rendezéséhez szükséges szálakat. Ebben az esetben pedig már nem tudunk dönteni, mit kellene saját magunknak gyártani és mit importálni külföldről. Ha elfordulunk az elszigetelt szocialista gazdaság elméletétől, néhány év lefolyása alatt a következő eredményeket érhetjük el: segéderőink összehasonlítha­tatlanul gyorsabb kihasználását, az ipar gyorsabb fejlődését, gépgyár­tásunk tervszerű és gyors növekedését. Ez elvezet a foglalkoztatott munkások számának gyorsabb növekedéséhez és az árak tényleges csökkenéséhez is – egyszóval a Szovjetunió igazi megerősödését idézi elő kapitalista környezetben. (…)

A szovjetek

Minden polgári állam bürokratikus apparátusa a lakosság fölé emelke­dik és megszilárdítja uralmát, miközben a vezető osztálynak segít ab­ban, hogy kellő mértékben összetartson, a tömegeknek pedig az ural­kodó csoportokkal szemben tanúsítandó félelemről és alázatosságról prédikál. Amikor az októberi forradalom a régi államgépezetet a munkások, parasztok, katonák szovjetjeivel, azaz a tanácsrendszerrel váltotta fel, a bürokratikus állam régi halványára a történelem eddigi legnagyobb csapását mérte.

Pártunk programja erről a kérdésről a következőképpen nyilatko­zik:

„Az elkeseredett harcban, amelyet az orosz kommunista párt a bürokratizmus ellen kezdett meg, a teljes győzelem kivívása érdeké­ben a következő intézkedéseket tanácsolja: 1. A tanácsok minden tag­ját kötelezően be kell oszlani az államigazgatás meghatározott munká­jára. 2. E tevékenységi kört állandóan változtatni kell, ily módon min­den tag lassanként részt vesz az államigazgatás minden részének mun­kájában. 3. Az egész dolgozó lakosságot – az utolsó emberig – fokozato­san be kell vonni az államigazgatás munkájába. Ezeknek az intézkedé­seknek tényleges és mindenoldalú megvalósításával – mely intézkedé­sek további lépést jelentenek azon az úton, amelyre egykor a Párizsi Kommün lépett – leegyszerűsödik az államigazgatási tevékenység, és általános emelkedést idéz elő a munkások kulturális életében.”

A „szovjet bürokrácia” kérdése nemcsak felduzzadt hivatalnoki apparátust jelent. Alapjában véve ez a bürokrácia által játszott osz­tályszerepnek a problémája is, szociális kapcsolatainak és rokonszen­vének, hatalmának és privilegizált helyzetének, a nepmanhoz és a ta­nulatlan munkáshoz, az értelmiségihez és az analfabétához, a szovjet-”excellencia” feleségéhez és a legostobább parasztfeleséghez való vi­szonyának kérdése is. De voltaképpen melyik oldalon áll a hivatalnok?

Ez az az alapvető kérdés, amelyet munkások milliói vizsgálnak nap mint nap, mindennapi életük tapasztalatai segítségével. (…)

Milyen irányba tart a szovjet állam apparátusának fejlődése né­hány év óta? Sikerült-e elérnie a költségek egyszerűbbé válását és csök­kenését? Közeledik-e a városi és vidéki dolgozók tömegeihez? Csök­kenteni tudja-e az uralkodó réteg és az alattuk lévők közötti mély szaka­dékot? Hol tart az életkörülmények nagyobb egyenlőségét célzó irány a gyakorlatban? Teszünk-e előrelépést ezen a területen? Mindenki előtt világos, hogy ezen kérdések egyikére sem lehet igenlő választ adni. (Azt már nem is kell megemlíteni, hogy tényleges és teljes egyenlősé­get csak akkor lehet elérni, ha az osztályokat megsemmisítjük.)

A NEP időszakában, vagyis az új magángazdaságok lehetőségé­nek, felvirágzásának ideje alatt akadályozták és későbbre halasztották az egyenlőség kivívását, de ennek elérése nem lehetetlen. Számunkra a NEP nem a kapitalizmus, hanem a szocializmus felé vezető utat je­lenti. Ezért nincs más út előttünk, mint az, hogy az egész dolgozó la­kosságot fokozatosan bevonjuk az államigazgatás rendszerébe, és tervszerűen harcoljunk a nagyobb egyenlőség eléréséért, ami a NEP ideje alatt a párt egyik legfontosabb feladata. Azonban ez a harc csak akkor lehet eredményes, ha az ország növekvő iparosításának és a pro­letariátus az anyagi- és kulturális építőmunka minden ágában erősödő hatalmának a bázisán folyik. Az átmeneti időszakban a nagyobb egyenlőségért vívott harc semmiképpen sem zárja ki a tanultabb mun­kások magasabb fizetését, a szakemberek anyagi helyzetének javítását. Ugyanígy nem zárja ki a tanárok és a hozzájuk hasonlók fizetésének emelését, mint ahogyan az a polgári államokban szokásos.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a hivatalnoki sereg lét­száma az utóbbi években állandó növekedést mutat. A hivatalnokok nem konszolidálódnak, a köznép fölé emelkednek, és összefonódnak a városi és falusi módosabb elemekkel. (…)

A városi szovjetek, amelyek a legfontosabb segítőeszközt jelentik ahhoz, hogy a munkásokat és az alsó tömegeket az utolsó szál emberig be tudjuk vonni az államigazgatási munkák elvégzésébe, az utóbbi években minden eddigi jelentőségüket elvesztették. Ez világosan mu­tat arra a tényre, hogy az osztályerő-viszonyok kétségtelenül eltolódtak a proletariátus rovására. Az ilyen jelenségeket nem lehet egyszerűen egy fentről kapott hivatalos rendelettel megszüntetni. Csak szilárd osz­tálypolitikával lehet legyűrni ezeket – határozott harccal, amely az új kizsákmányolók ellen folyik, és a szovjet államban a proletariátus sze­repének növekedését, nagyobb megbecsülését eredményezi.

Molotov „elmélete” – amely szerint nem követelhetjük a munká­soknak az államigazgatási munkába való bevonását, illetve az állam­nak a munkásokhoz való közeledését, mert az állam maga egy munkás­államot testesít meg – a legrosszindulatúbb bürokratikus tétel, amit el lehet képzelni. (…)

A „bürokratizmus ellen” folyó pillanatnyi hatósági küzdelem, amely nem a munkások osztálytevékenységén nyugszik, hanem ezt az apparátus működtetésével akarja helyettesíteni, nem tud és a későb­biekben sem lesz képes átfogó eredményeket hozni. Sőt, sok esetben a fennálló bürokratizmust segíti és tovább erősíti.

A tanácsok belső életében az utóbbi években is egy sor reakciós folyamat ment végbe. A tanácsok egyre kisebb és kisebb mértékben vesznek részt fontos politikai, gazdasági és kulturális kérdések döntési munkálataiban. Egyre inkább a végrehajtó bizottságok és az elnökség függelékévé válnak. Ugyanakkor meghosszabítják a tanácsi szervek újraválasztásai között eltelt időszakokat, ami viszont fokozza ezen szervek függetlenségét a munkástömegektől. A tanácsi gyűléseken a különböző problémákról folyó viták valójában csak látszatviták. Mind­ezen jelenségek nagy mértékben megnövelik a hatósági elemek dön­tési körét. (…)

A választási alapelv teljes egészében elvesztette jelentőségét és a választókkal szembeni felelősségről értelmetlen dolog beszélni. (…)

(…) A tanácsok „újjáélesztése” érdekében fokozni és erősíteni kell a munkások, a napszámosok, a szegény- és középparasztok osz­tálytevékenységét. (…)

A városi tanácsokat a proletárhatalom igazi szerveivé kell alakíta­nunk, illetve annak eszközévé kell tennünk, hogy a széles tömegeket a szocialista vállalatokat irányító munkába bevonjuk. (…)

A nemzetiségi kérdés

A szocialista fejlődés általános ütemének lelassulása, az új burzsoá ré­tegek városon és vidéken egyaránt megfigyelhető növekedése, a pol­gári értelmiségi réteg megerősödése, a bürokratizmus növekedése az állami szerveken belül, a rossz pártirányítás, valamint mindezekkel kapcsolatban a nagyhatalmi sovinizmus és a nacionalista gondolkodás feltámadása leginkább a nemzetiségi valamint az autonóm köztársa­ságoknak a Szovjetunión belüli létével kapcsolatos problémákban jut kifejeződésre.

A problémák csupán megduplázódnak azáltal, hogy néhány ilyen köztársaságban még számolni kell a tőkés fejlődés előtti kultúrák ma­radványaival is. (…)

A nagyhatalmi sovinizmusra támaszkodó bürokratizmus odáig vezetett, hogy a szovjet-centralizáció a hivatali állások nemzetiségiek közötti elosztásával kapcsolatos viták forrásává vált (dél-kaukázusi fö­deráció). A központ és a határvidékek közötti kapcsolat teljesen meg­romlott. Ez a „szovjetek” fogalmát a nemzetiségiek számára vitathatat­lanul semmitmondóvá telte. Az autonóm köztársaságok fölötti bürokra­tikus gyámkodást olyannyira túlzásba vitték, hogy ezeknek már arra sem maradt joguk, hogy a helyi és orosz lakosság közötti vitás kérdé­sekben dönthessenek. Mind a mai napig ez a nagyhatalmi sovinizmus – különösen pedig abban a formájában, ahogy a kormányzó szervben megnyilvánul – a legjelentősebb akadálya annak, hogy a különböző nemzetiségbeli munkások ténylegesen összeforrjanak.

A szegények tényleges támogatása, szorosabb szövetség megvaló­sítása a szegény- és a középparasztok valamint a vidéki munkások kö­zött, az utóbbiak független osztályhatalommá való szervezése – mind­ez különösen fontos a nemzetiségi területeken és köztársaságokban. Ha nem valósul meg a vidéki munkások tényleges szervezése, a szegé­nyek szövetkezeti és szervezeti összefogása, annak a veszélynek le­szünk kitéve, hogy elmaradott keleti területeinket a rabszolgaság tra­dicionális állapotában hagyjuk, s ezáltal az ezeken a területeken talál­ható pártszervezeteket megfosztjuk az alsóbb osztályokból származó becsületes párttagoktól. Az elmaradottabb vagy az ébredező naciona­lista területeken kommunistáink feladatának kell lennie, hogy éppen a nemzeti ébredés folyamatát próbálják szocialista irányba terelni. Ennek legfontosabb eszközei a helyi nyelv és az iskolák fejlesztése, valamint a szovjetszervek nacionalizálása. Olyan területeken, ahol bizonyos súr­lódások vannak a nemzetiségekkel vagy a nemzetiségi kisebbségekkel, ez a nacionalizmus-ha egyidejűleg a polgári elemek növekedése is kí­séri – gyakran nagyon agresszív formát ölt.

Ilyen esetekben a nacionalizálás általában a nemzetiségi kisebbsé­gek rovására történik. A határkérdések a nemzetiségi gyűlölet forrása­ivá válnak. Ily módon a nacionalizmus teljésen elmérgesíti a párt, a szovjetek és a szakszervezetek munkáját.

Az ukranizálást, a türkmenizálást stb. csak abban az esetben tud­juk helyesen megvalósítani, ha a szövetség szerveiből teljes egészében kiirtjuk a bürokratikus törekvéseket és a nagyhatalmi elképzeléseket. Ez a folyamat csak abban az esetben valósulhat meg helyesen, ha a nemzetiségi köztársaságokban a proletariátus megőrzi uralkodó szere­pét, ha mi magunk az alsóbb osztályokra támaszkodunk, s szakadatlan és könyörtelen harcot folytatunk a kulákok és soviniszta elemek ellen.

Ezek a kérdések különösen fontosak olyan ipari központokban, mint pl. a Don-vidék vagy Baku, amelyek proletár lakosságának na­gyon széles tömegeit a környező területektől eltérő nemzetiségbeliek képezik. Ilyen esetekben a város és vidék közötti helyes kulturális és politikai kapcsolat csak különösen figyelmes és őszintén testvéries vi­szonyra épülhet, amelyen belül a város tekintettel van a másként fejlő­dött vidék eltérő anyagi és szellemi igényeire, s mindketten határozot­tan ellenállnak minden olyan polgári kísérletnek, amely a vidéki körze­tekkel kapcsolatos bürokratikus intézkedések vagy a kulákság várossal szembeni reakciós gyűlölete kapcsán éket szeretne verni a vidék és a vá­ros közé. (…)

Az októberi forradalom következtében a nemzetiségi köztársasá­gok és területek dolgozói számára lehetségessé váll felemelkedés az oka annak, hogy ezek a tömegek mindenképpen a nyilvános életben való közvetlen és szabad részvételre törekednek. Bürokratikus kor­mányunk azáltal kísérli meg ezt a részvételt megbénítani, hogy a töme­geket a helyi nacionalizmus körüli lármával próbálja elrémiszteni.

Pártunk XII. kongresszusa hangsúlyozta ama harc szükségességét, amely a „nagyhatalmi sovinizmus maradványai”, „a Szovjetunión belül élő népek gazdasági és kulturális egyenlőtlensége” valamint „a naciona­lizmus maradványai ellen folyik, azon népek esetében, amelyek az orosz elnyomás súlyos jármát voltak kénytelenek elviselni”. (…)

A konferencia ugyanakkor egyöntetűen hangsúlyozta, hogy azok­nak a kommunistáknak, akik a centrumból az elmaradottabb köztársa­ságokba, illetve területekre mentek, nem a tanítók, hanem a segítők szerepét kellett volna magukra vállalniuk. Az utóbbi években ez az egész teljes egészében az ellenkező irányban haladt. A nemzetiségi pártapparátusok vezetői – a Központi Bizottság Titkársága által irá­nyítva – a párttal, illetve a szovjetekkel kapcsolatos minden problémá­ban önmaguknak tartják meg a tényleges döntés jogát. Ily módon a nemzetiségek tényleges munkásaiból valamiféle „másodosztályú” kommunista réteget csinálnak, szerepük teljes egészében formálissá válik. (…)

Az ötéves gazdasági tervben éppen ezeken az elmaradott határterü­leteken kell megvalósítanunk az ipar fejlesztésének gyorsabb tempóját. Olyan ötéves tervet kell kialakítani, amely a nemzetiségiek lakta terüle­tek és köztársaságok érdekeit jobban szem előtt tartja. (…) Határozott harcot kell indítanunk ama mechanikus nyomás ellen, amelyet az ural­kodó nemzetiségi nyelv gyakorol azokra a munkásokra és parasztokra, akik más nemzetiségekhez tartoznak. Minden köztársaság területén garantálni kell a nemzetiségi kisebbségek tényleges jogait, s mindenek­előtt hallatlanul nagy figyelmet kell fordítanunk arra a viszonyra, amely a korábbi elnyomók s az általuk korábban elnyomottak között kialakulhat. Nyelvi kérdésben a dolgozó tömegeknek teljes választási szabadságot kell biztosítanunk. (…)

A sajtóban nyilvánosságra kell hozni Lenin levelét, amely Sztálin­nak a nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontját bírálja.

A párt

Az oroszországi kommunista párt a proletárforradalom lényeges esz­köze. Az orosz kommunista párt a Kommunista Internacionálé vezető pártja is. Soha egyetlen pártnak nem volt ilyen jelentős, történelmi fe­lelőssége, mint a miénknek. Ezért, valamint a kezében összpontosuló hatalom miatt, mindenféle félelem nélkül elemeznie kell saját hibáit is. Föl kell tárnia saját gyenge oldalait; szem előtt kell tartania a néptől való eltávolodás veszélyét is, hogy a megfelelő időben hozott intézke­désekkel ezt meg tudja akadályozni. Ezt így tették Lenin életében is, aki állandóan figyelmeztetett minket arra a veszélyre, hogy pártunk a beképzelt kicsinyeskedők pártjává válik. Amikor pártunk pillanatnyi helyzetéről, az árnyoldalakat sem mellőzve, a következő képet alkot­juk, mi az ellenzék, szeretnénk szilárd meggyőződésünket és remé­nyünket kifejezni, hogy a párt az igazi lenini politika segítségével győ­zedelmeskedik majd gyengéin, s ezáltal képessé válik történelmi fel­adatainak betöltésére. (…)

Másfél év során pártunk 100.000 üzemi munkást vesztett el. 1926-ban a pártból való „automatikus” távozás 25.000 kommunista tagot érintett, akiknek 76,5%-a ipari munkás volt. A „tisztogatási folyamat”, amely a tagok újbóli felvételét is jelentette, hivatalos adatok szerint (me­lyek kétségtelenül bizonyos mértékig kedvezőbb színben kívánják fel­tüntetni a tényeket) mintegy 80.000 tag kiválását jelentette. A tagok leg­nagyobb hányada az ipari munkások soraiból került ki. (…)

Az eszerek és a mensevikek jelentősége a pártapparátuson belül, a vezető posztokon megnövekedett. A XIV. Kongresszus idején saj­tónkban a felelős és vezető posztok mintegy 38%-át töltötték be olyan személyek, akik más pártokból jöttek át hozzánk. (…)

Az utóbbi évek során, miközben a bolsevik párt egész tradíció­rendszere a pártkongresszusokon hozott közvetlen határozatok egész sorával egyetemben súlyos sérülést szenvedett, a párton belüli demok­rácia szisztematikus szétrombolásának lehetünk tanúi. A tisztségvise­lők tényleges választása a gyakorlatban teljesen kihalófélben van. A bolsevizmus szervezeti alapjait lépésről lépésre meghamisítják. A párt szervezeti szabályzatát tervszerűen változtatják, hogy ezáltal a vezető­ség hatásköre növekedjék, s így a közönséges párttagok jogai csökken­jenek. A különböző kerületi bizottságok választásának időpontját a Központi Bizottság egy, két vagy esetleg több évvel is elhalasztja.

A felsőbb bizottságok vezetői lényegében elmozdíthatatlanok, mi­közben három-ötéves időszakokra kapják meg a kinevezésüket.

Valójában érvényét vesztette a párttagok azon joga, hogy „alap­vető problémák esetén a párt törvényszékén tiltakozhassanak”. A kongresszusokat és a konferenciákat anélkül hívják össze, hogy, mint az Lenin életében szokás volt, előzőleg az egész párt szabadon megvi­tatott volna minden kérdést. Az ilyen vita iránti igényt a pártfegyelem megsértésének tekintik.

A jelenlegi irányvonal természetes kísérőjelensége, hogy azokat a régi párttagokat, akik a cári korszakot vagy legalábbis a polgárháborút végigszenvedték, s független, egyéni elgondolásokkal bírnak, egysze­rűen kizárják a pártból. Olyan új elemekkel helyettesítik őket, akik min­denekelőtt feltétlen engedelmességükkel tűnnek ki. Ennek az engedel­mességnek, amelyet fentről a forradalmi fegyelem nevével illetnek, va­lójában semmi köze sincs a forradalmi fegyelemhez. Nem ritka az olyan eset, hogy az új kommunistákat azon munkások soraiból választják ki, akik annak idején a cári tekintély iránti legnagyobb alázatossággal tűn­tek ki. Most egyik napról a másikra a munkásosztály helyi szövetségei­nek valamint a közigazgatási intézményeknek a vezető állásaiba fész­kelik be magukat. A forradalom legnehezebb pillanataiban behízelgik magukat, élesen ellenséges magatartást tanúsítva a régi munkástagok­kal valamint a munkásosztály vezetőivel szemben.

Ez a jelenség még sokkal gyűlöletesebb formát ölt az állami appa­rátusban, ahol az ember gyakran találkozik az igazi, törekvő szovjet­tisztviselő tökéletes figurájával. Ünnepi alkalmakkor esküt tesz az ok­tóberi forradalomra, az általa vállalt feladat iránti közömbösség jel­lemzi, teljes egészében valamiféle polgári miliőben él, magánéletében szidja a pártvezetőket, pártgyűléseken pedig ugyanezt az ellenzékkel teszi.

Egy vezető beosztású párttagnak, mindenekelőtt egy párttitkár­nak sokkal több joga van, mint funkció nélküli, „alul elhelyezkedő” párttagok százainak. Azt a folyamatot, hogy magát a pártot fokozato­san helyettesíti saját hivatalnoki apparátusa, csak elősegíti Sztálinnak azon elmélete, amely a minden bolsevik számára sérthetetlen lenini elv tagadása, és amely szerint a proletariátus diktatúráját csak a párt dikta­túrája tudja megvalósítani.

A pártéletben lévő demokratikus magatartás eltűnése a munkásde­mokrácia megszűnését vonja maga után, ami tapasztalható mind a szak­szervezetekben, mind a többi párton kívüli tömegszervezetben. (…)

Nem csak az történik, hogy a meggyőzés módszere helyett a kény­szer módszerét alkalmazzák, hanem mindennapossá vált a párt megté­vesztésének módszere is. Mióta a pártnevelést a hivatalos propaganda szintjére csökkentették, általános tendencia figyelhető meg a párt egy­szerű megkerülésére. (…) A párt, apparátusának jelenlegi hibás irányvonala miatt, passzív ellenállásba húzódott vissza. (…)

A párton belül azonban nemcsak a törtetés, a bürokratizmus és a protekcionizmus növekedésének lehetünk szemtanúi, hanem olyan idegen, osztályellenes forrásokból táplálkozó szennyes áramlatoknak a hatását is megfigyelhetjük, mint például az antiszemitizmus. Pusztán a párt fennmaradására való törekvés is azt követeli meg, hogy kímélet­len harcot indítsunk az ilyen mocsokságok ellen. (…)

Ezen tények ellenére elnyomó intézkedéseket kizárólag a balolda­liakkal szemben alkalmaznak. Általános gyakorlattá vált, hogy az el­lenzékhez tartozókat helyi gyűléseken mondott beszédeik, éles hang­vételük, vagy pusztán azon kísérleteik miatt, hogy Lenin testamentu­mát felolvassák, a pártból kizárják. A politikai tájékozottság, hozzáér­tés, sőt, ami még fontosabb, a párt iránti odaadás tekintetében a kizártak gyakran messze fölötte állnak a pártban bennmaradtaknak. Ezek az elv­társak, így hogy pillanatnyilag a párton kívülre kerültek, most meg­próbálják eddigi pártos életüket a párt keretein kívül folytatni. Gyak­ran ezek az elvtársak sokkal hűségesebben, sokkal odaadóbban szol­gálják a pártot, mint néhány ottani törtető nyárspolgár, akik nyugod­tan maradhattak a pártban. (…)

*

A Központi Bizottságnak lehetővé kell tennie a párt minden tagja szá­mára, hogy tanulmányozhassa mind a párton belüli viták lényegét, mind pedig a pillanatnyi harcok alakulásának módját. Mindezt azáltal kellene megvalósítania, hogy közben a sajtóban, gyűléseken, röpira­tokon minden olyan dokumentumot közzétesz, amelyeket mindeddig elrejtett.

Minden elvtársnak és az elvtársak bármely csoportjának lehető­séget kellene nyújtani arra, hogy véleményüket a párt előtt nyilváno­san, a sajtóban, gyűléseken stb. megvédhessék. A különböző nézetek rövid ismertetését (a Központi Bizottság programjavaslatát, helyi szervek, csoportok vagy tagok programjavaslatát stb.) a Pravdában, annak mellékletében, valamint a helyi pártújságokban is legalább két hónappal a XV. Pártkongresszust megelőzően nyilvánosságra kellene hozni.

A vitát tárgyilagosan, és elvtársiasan kellene lebonyolítani, min­den személyes támadás és indulat mellőzésével. (…) Az egész párt­apparátus döntő többségének olyan gyári munkásokból, haladó párt-kommunistákból kell állniuk, akik mind a párttal, mind a párton kívüli tömegekkel jó viszonyban vannak. Az apparátusnak semmiképpen sem szabad pusztán fizetett hivatalnokokból állnia, tagjainak sorát ál­landóan munkásokkal kell felújítani. A helyi szervek költségvetését alapvetően a tagok hozzájárulásából kell fedezni. A helyi pártszervek­nek meghatározott időközönként beszámolót kell készíteniük tagjaik számára kiadásaikról és bevételeikről. Csökkenteni kell a párt mostani költségvetését, az apparátusnak folyósított összeget. A pártmunka je­lentős hányadát ingyenesen elvégezhetnék olyan párttagok, akik szá­mára ipari és egyéb tevékenységeik mellett erre a célra időt biztosíta­nánk. (…)

Harcolnunk kell a titkárok azon törekvései ellen, hogy személyük leválthatatlan legyen. Meghatározott időtartamokat kell megállapíta­nunk a titkári és más fontos posztok betöltésére. Könyörtelen harcot kell vívnunk a pillanatnyilag fennálló korrupció ellen, a legtöbb cso­portban tapasztalható hanyatlás, protekcionizmus és „burzsoászolidaritás” ellen. (…)

Már a X. Kongresszuson, Lenin irányításával egy sor olyan hatá­rozatot fogadtak el, amely a nagyobb egyenlőség szükségességét hang­súlyozta a pártban és a dolgozó tömegek soraiban. A párt már a XII. kongresszuson felhívta a figyelmet arra, hogy a pártmunkások burzsoá elemekkel való érintkezése milyen veszélyeket rejt magában. (…) Az egyenlőtlenség aláássa a demokráciát, a párton belüli korrupció egyik forrása, és a kommunisták tekintélyének megingásához vezet. Tekintet­tel arra, hogy az eltelt években ez az egyenlőtlenség hallatlan mérték­ben megnövekedett, ezt a kérdést újra fel kell vetnünk és forradalmá­rokként meg kell oldanunk.

Mi, az ellenzék, elítélünk minden olyan kísérletet, amely két párt alakítására irányul. A sztálini csoport az, amely miközben arra törek­szik, hogy a lenini ellenzéket kiszorítsa a kommunista pártból, a „két-párt-programjáról” beszél. Mi azonban nem akarunk egy újabb pártot létrehozni, hanem csak a „közös” kommunista párt irányvonalának helyreállítására törekszünk. (…)