Az európai nőpolitika

A nemek egyenlősítése és az egyenlő elbánás politikája az EU-ban

Már 1957-ben, az EU alapító szerződéseiben megfogal­mazódott az „egyenlő munkáért egyenlő bér" alapelve (119.). Az Európai Bizottság e határozatból kiindulva az 1970-es évektől kezdve több olyan irányelvet alakí­tort ki, amelynek célkitűzése a nemek egyenlő keze­lése a munkaerőpiacon, a szociális jogok és a munka­jog területén. Az EU nőpolitikája igyekszik megszün­tetni a munkaerőpiacon és a munka világában érvé­nyesülő hagyományos, a nőket hátrányos helyzetbe hozó nemi sztereotípiákat. Ezzel messze túlmutat azon, ami e kérdéskörben a legtöbb tagországban ál­talánosan elfogadott, vagy akár törvényileg rögzített.

Az „egyenlőség" a nők számára azonban ismételten kétélű fegyvernek bizonyul. Hogy ez a fegyver melyik irányba fog elsülni, azt sem az EU liberális-progresszív női lobbijának szándékai, sem pedig a közvet­lenül érintett nők többségének kívánságai nem képe­sek meghatározni. Jól példázzák ezt a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmával kapcsolatos legújabb fejlemények az EU térségében. Az EGK, Hl. később az EK és az EU tagállamainak többségében évtizedeken át érvényben volt a nők éjszakai foglalkoztatásának többé-kevésbé széles körű tilalma. E szabályozások létrejötte már történelmileg is kétirányú törekvések­ből fakad. Egyrészről a női munkaerő speciális védel­méről és a „család érdekeinek" szem előtt tartásáról volt szó. Másrészről viszont a női bérmunka korláto­zásának hátterében – kimondva vagy kimondatlanul – az a szándék állt, hogy a „férfi"-munkahelyeket megóvják az olcsóbb női konkurenciával szemben.

1992 februárjában az EU tagállamai közül 9 fel­mondta az ILO 1948-ban kötött 49. számú nemzetközi egyezményét, amely tiltotta a nők éjszakai foglalkoz­tatását az ipari szektorban. A lavinát az Európai Bíró­ságnak egy 1991-ben hozott határozata indította el7 Ez a határozat egy francia munkaadó elleni eljárás során született, aki az érvényes nemzeti jogszabályokat meg­szegve éjjeli műszakot vezetett be női dolgozóinak. Az Európai Bíróság ítéletében leszögezte, hogy a Közös­ség 1976-ban hozott 76/207-es számú irányelve – amely azt az elvet rögzíti, hogy mindkét nemnek egyenlő esélyei és lehetőségei vannak bármely munkahelyhez való hozzáférhetőség tekintetében – az éjszakai mun­kát csak az egyik ném számára tiltja. Az EU tagálla­mok előtt azóta elvben két lehetőség áll: vagy elfogad­ják az éjszakai munka tilalmát mindkét nem számára, vagy pedig feloldják a nők éjszakai foglalkoztatásá­nak tilalmát. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyenlő el­bánás e két formája közül a reálpolitikai körülménye­ket ismerve melyik van napirenden. Már önmagában az a tény, hogy az itt vázolt precedens értékű ügyet munkaadói oldalról kezdeményezték, mutatja, hogy a dereguláció korában merről fúj a szél.

Az NSZK-ban az Alkotmánybíróság a történtek ha­tására 1992-ben úgy határozott, hogy a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalmát fel kell oldani. A belga munkaügyi miniszter már pár hónappal az ILO-egyezmény felmondása után törvényjavaslatot nyújtott be a tilalom lazításával kapcsolatban. Várható, hogy szá­mos EU tagállam követi majd példájukat, nehogy gaz­daságuk „versenyhátrányba" kerüljenek az EU belső piacán. Az európai egységesülés újabb lökést ad an­nak, hogy a nemzetállami politikák a tőke értékesülési feltételeinek javítását szolgáló részfunkcióvá alakulja­nak át Franciaország Olaszország, Spanyolország „te­lephelyein" vagy bárhol másutt. A nemek egyenlő ke­zelése ezen feltételek mellett nem lesz más, mint a munkaerő védelem nélküli egyenlősítési folyamata a tőke és a piac oltára előtt.

A patriarchális színezetű régi nővédelem vagy a mindenkinek kijáró védelem helyébe a belső piac egyenlő, szabad munkaerejének a munkaadók érdeke­inek való kiszolgáltatása lép. Ami az 1970-es években úgy kezdődött, mint a nőknek a jóléti állam által tá­mogatott, szociálisan és munkajogilag védett felszaba­dítása a hagyományos háziasszonyi szerepből és a pat­riarchális családjog alól, az most ebben az összefüg­gésben egyre inkább fenyegető kiszolgáltatottsággá válik. A női emancipációnak az individualizálódáson és a szakmai önmegvalósításon keresztül megvalósí­tandó programját a mai kapitalizmusban az a veszély fenyegeti, hogy szétforgácsolódik a nyereségérdekelt­ség és az újratermelési kötelezettségek közötti ellent­mondás ismételt kiéleződésével. Ugyanakkor az a tény, hogy a férfiak egyre bővülő körének bére már nem elegendő a család fenntartásához, lehetetlenné te­szi a nők számára, hogy visszavonuljanak a háztartás­ba, és arra kényszeríti őket, hogy kereső tevékenységet folytassanak, szinte bármilyen áron. A következmé­nyek már most jól láthatóak: a kereső tevékenységet végző nők, anyák és egyedülálló anyák száma (egy­idejűleg növekvő női munkanélküliség mellett) az EU egész területén évek óta emelkedő tendenciát mutat. Emellett az esetek többségében a nők azok, akik rész­munkaidőben dolgoznak. Nincsenek megbízható összesített adatok arra vonatkozólag, hogy a nők hány százaléka áll ún. „nem védett munkaviszonyban". A másik oldalon azonban a gyermeknevelés és a háztar­tás felelőssége még mindig elsődlegesen (sőt a gyer­meküket egyedül nevelő anyák tekintetében kizáróla­gosan) a nőket terheli. A szociális juttatások ezzel egy­idejű eltűnésévei, a kevés és egyre dráguló bölcsődei férőhellyel stb. megtetézve, a fent említett tényezők kétszeres, sőt háromszoros terhet rónak a nőkre. Egyes országokban már statisztikailag is jól kimutatható, hogy a nők egyre gyakrabban válnak egy modern „szegénységi csapda" foglyaivá.

A hivatalos egyenlősítés politikája az EU-ban a nő­ket elsősorban mint munkavállalókat ragadja meg. Mindez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy így az „egyenlőség" címén még inkább erősödik a nőknek a piac meghatározó erőinek való kiszolgáltatottsága: Az EU részéről igazából még nem körvonalazódott olyan nőpolitika, amely a nők anyagi és szociális igényeit ezen piaci erőkkel szemben biztosítani és megvalósí­tani szándékozna. Mint ahogy az EU szociálpolitiká­jának egészére, úgy nőpolitikájára is érvényes az, amit a nők éjszakai foglalkoztatásának tilalma elleni táma­dás csak illusztrál: „Európa" ma az: áru-, tőke- és mun­kaerőpiacok európaizálását jelenti, de semmi esetre sem egy elfogadható szociális és társadalompolitikai minimumrendszer megvalósítását és európaizálását. A munkavállalók védelmének és a szociális bizton­ságnak burkolt vagy nyílt, közvetlen vagy közvetett aláaknázása azért érint sok nőt különösen durván, mert egyrészt a történelem során soha nem tapasztalt mértékben és mind ez ideig teljesen ismeretlen mó­don kényszerülnek a munkaerőpiacon való részvétel­re, másrészt mert éppen az újratermelési szférához va­ló kötődésük folytán „hátrányos helyzetben" vannak ezen a piacon.

Jegyzetek

Az irányelvek az EU jogában (a határozatokkal ellentét­ben) nem közvetlenül kötelező érvényűek a nemzeti joggya­korlat számára. Csak a közös célt fogalmazzák meg kötelező jelleggel, és az e cél eléréséhez alkalmazott eszközök tekin­tetében szabad választást engednek a tagországok számára. A valóságban ezen irányelveknek a gyakorlatba való átülte­tése, megvalósítása sokszor meglehetősen vontatottan halad. Az Európai Bíróság joggyakorlatának viszont közvetlenül ezen irányelvek megvalósításán is kell munkálkodnia, és kö­telező jellegű rendeleteket hozhat a. nemzeti jog megváltoz­tatására.

Ezen tendenciák statisztikai alátámasztását lásd:

  • Women and Structural Change. New Perspectives. OECD Publications, Párizs 1994
  • Kommission der Europishen Gemeinschaften (kiad.): Die Lage der Frauen auf dem Arbeitsmarkt. Entwicklungs-tendenzen in den zwölf Landern der Europischen Gemeinschaft 1983-1990, (= Sonderhefte von Die Frauen Europas, 36. szám) Brüsszel, é. n.