Egy francia szenvedély: a trockizmus (II. rész)

Az irányzat történeti áttekintésének folytatása a „baloldal baloldalának" a szociális rendszerek reformja által kiváltott kilencvenes évekbeli nagy visszatérésétől. Az elmúlt közel két évtized francia politikai tagoltságának átrendeződése közepette a trockizmusnak volt egy esélye az érdemi revitalizálódásra. Hogyan történhetett ez, és mi lett az eredménye?

A nagy visszatérés

A trockisták nagy visszatérése a kilencvenes évek közepére, végére tehető. Lényegében a „baloldal baloldalának" (Bourdieu kifejezése) szín­relépése helyezi őket újra a figyelem középpontjába. A jobboldali Alain Juppé vezette kormány 1995-ben hirdette meg az ún. Plan Juppét, a francia szociális rendszerek átfogó reformját. A neoliberális irányú reform pontos menetrendet is felvázolt a szociális rendszerek átalakítására. A reform hihetetlen mértékű társadalmi ellenállást váltott ki, melyet a közvélemény többsége is támogatott: ez meghátrálásra kényszerítette a kormányt. A neoliberális társadalmi modell ellen tiltakozó mozgalom elemeinek számbavétele – hihetetlen sokszínűségük miatt – igen nehéz feladat: talán a legegyszerűbb megoldás a tiltakozás formáinak alapján történő csoportokba sorolásuk. Alapvetően négy csoportról beszélhetünk a szűken vett a politika, a társadalmi mozgalmak, a szakszervezetek és az értelmiségi-tudományos-kulturális világ területein. A tiltakozásban felmerülő témák is rendkívül szerteágazóak, mégis talán ki lehet emelni öt ún. föderatív témát, melyek természetesen gyakran össze is függnek egymással:

  1. az antiglobalizáció (franciásabban: az altermundializmus);
  2. a jóléti állam szociális vívmányainak védelme;
  3. a rasszizmus, a szélsőjobb elleni fellépés;
  4. a társadalom kitaszítottjainak jogai;
  5. a liberális (Magyarországon inkább: „neoliberális") „dogmák" elleni lázadás.

Lényeges kérdés, hogy ezek a szerteágazó szervezetek, egyesületek, mozgalmi hálók valódi univerzumot alkotnak: nemcsak a köztük levő személyi átfedések miatt, hanem a közös gondolkodásmód, a közös attitűdök, a közös világlátás okán is. A baloldal baloldala egy valódi tár­sadalmi kultúra tehát. Lényegében ennek a társadalmi kultúrának alkotják a politikai szárnyát napjaink trockistái.

Ebben az LCR jár az élen: a párt hangsúlyosan a mostani társadalmi mozgalmak politikai képviselőjeként tűnik fel, tagjai, vezetői számtalan szerepet töltenek be a legkülönfélébb mozgalmakban, sztrájkokban, tiltakozásokban.1 A párt már jórészt maga mögött hagyta a tradicionális marxista nyelvezetet,2 egyfajta minden kisebbség mellett kiálló, nyitott, a kulturális baloldalt is képviselő (ha nem lenne szentségtörés egy trockista pártot így nevezni, azt mondhatnánk: liberter) képet alakított ki magáról. Szimbolikus, hogy a párt propagandájában, képi világában Che Guevara egyértelműen felváltotta Trockijt, míg a rossz nyelvek szerint a párt elnökjelöltje, Olivier Besancenot jobban ismeri az NTM szövegeit, mint Trockijéit (a Nique Ta Mére egy párizs-külvárosi rapegyüttes)…

A másik két, napjainkban jelentősnek számító trockista párt teljesen más arcéllel rendelkezik. A PT a trockisták lambertista ágának ma is létező szervezete. Noha indul a választásokon, támogatottsága ele­nyésző, a jelentőségét speciális harci fegyvere adja. Ennek lényege, hogy titkosan beléptetik a tagjaikat a nagy baloldali pártokba és szak­szervezetekbe, de már kevésbé azért, hogy belülről forradalmasítsák ezeket, hanem azért, hogy elfoglalják a legkülönbözőbb posztokat. Mivel a lambertisták harcosan antisztálinisták, nem a kommunistákhoz, hanem a szocialistákhoz (a legismertebb példa erre Jospiné), illetve az 1948 óta kommunista CGT-vel rivalizáló szakszervezetekhez léptetik be tagjaikat. Főleg a Force Ouvriére nevű szakszervezetet volt szokás emlegetni a 70-es, '80-as években mint lambertistát (az FO a harmadik legnagyobb szakszervezet Franciaországban a CGT és a CFDT után; nyilvánvalóan csak a vezérkaráról volt szó). A szakirodalom egybehangzó véleménye szerint a lambertisták szoros kapcsolatot ápoltak és ápolnak a francia szabadkőművességgel is. Maga a PT inkább hasonlít egy titkos szervezethez, hálózathoz, mint egy politikai párthoz: a csatlakozáshoz különböző próbákat, kemény ideológiai képzést kell kiállni, az entrisme forradalmi értelme pedig rég eltűnt már. Mindenesetre a PT léte komoly muníciót ad a „trockista összeesküvésben" hívők számára. A lambertisták mára valamiféle „nemzeti" trockizmus képviselőivé váltak: erősen Európa­ellenesek, a francia nemzetállami és szociális modell védelmezői, inkább republikánusok, mint szocialisták. A PT választási jelentősége elenyésző: sosem haladta meg az egy százalékot.

A másik trockista párt, a Lutte Ouvriére (LO) lényegében egy obskúrus szekta, titkos tagsággal, a tagoktól elvárt puritán, aszketikus életvitellel, a forradalom iránti megingathatatlan hűséggel. Az LO, mint említettem, 1947-ben jött létre a nagy Renault-sztrájk idején (vagy legalábbis ide vezeti vissza genealógiáját, hiszen többé-kevésbé láthatatlan volt egé­szen a '70-es évek elejéig). Ideológiáján, beszédmódján az évtizedek során nem sokat változtatott: munkásosztály, élcsapat, forradalom, kommunizmus a hívószavaik (már az is nagy előrehaladásnak számított, hogy a párt mára lemondott a proletárdiktatúráról…). A párt hangsúlyos ouvrierizmusát látva nem meglepő, hogy az LO harcát elsősorban a munkahelyekre összpontosítja, a szervezet titkossága miatt a befolyá­suk a szakszervezetekben nehezen felmérhető, de minden munkahelyi szereplő (tulajdonosok, szakszervezeti vezetők, állami hivatalnokok) határozottan állítja, hogy a sztrájkok élén sokszor állnak trockisták.3

A nagy újdonságuk nem ebben van, hanem abban, hogy először ismerték fel a trockista pártocskák között a választások – és így persze a média – propagandaerejét. Ezzel új szakaszt nyitottak a trockizmus történetében: a szóvivőjük, Ariette Laguiller 1974 óta minden elnökvá­lasztáson indul, de az LO mellett a LCR is hangsúlyosan a választásokon való részvétel felé fordult. Ennek legfontosabb célja nem feltétlenül a minél jobb szereplés (noha persze az is, hiszen ez anyagi támogatással jár), hanem a médiajelenlét.

Ráadásul közhelynek számít Franciaországról szólva annak megállapí­tása, hogy a médiában meglehetően felülreprezentált a '68-as, gauchiste nemzedék. Ez kétségtelenül így van, és ez a tény mindenképpen komoly szerepet játszik a trockisták meglehetősen szívélyes médiakezelésében. Például „Ariette" a média egyik kedvence. Az újságírók, tévériporterek elalélnak a gyönyörűségtől, ha emlékezteti őket, hogy ők tulajdonképpen a tulajdonosaik profitérdekeinek egyszerű kiszolgálói, vagy ha Ariette „Munkások, munkásnők" megszólítással kezdi mondandóját… Az LCR a legutóbbi elnökválasztáson a szintén hamar médiakedvenccé vált fiatal Olivier Besancenot-t indította. A fiatalember saját bevallása szerint igazi forradalmár. A tévéképernyőn.

Atrockisták, felülve a társadalmi tiltakozás keltette hullámokra, növelték szavazóik számát: a két trockista párt (LCR-LO) közös jelölteket indí­tott a municipális választásokon, és közös listát az 1999-es parlamenti választásokon. A nem többségi rendszerben zajló választásokon ez az összefogás eredménnyel is járt: több tucatnyi helyi (önkormányzati és regionális) tanácsnoki helyet és öt EP-képviselői mandátumot szereztek (az LCR ez utóbbiból kettőt birtokolt: Krivine mellett Roselyne Vachetta lett képviselő). A trockisták doktrinerségére jellemző, hogy az EP-ben például nem szavazták meg a globalizációkritikus mozgalmak egyik legfontosabb követelésének, az ún. Tobin-adónak a bevezetését, mert az nem tartalmazza a „szakítást a kapitalizmus logikájával"…

Hozzájárult további megerősödésükhöz az 1997-ben hivatalba lépett baloldali Jospin-kormány liberalizmusának ostorozása, sőt a 2002-es kampánynak a trockista pártok már a „nincs különbség a baloldali és jobboldali kormányzás között" jelszóval vágtak neki. A csúcson a két trockista elnökjelölt nagy meglepetésre összesen 10%-nyi szavazatot szerzett a 2002-es elnökválasztások első fordulójában (nagymértékben hozzájárulva egyébként Jospin kínos bukásához).

Kik azok a trockisták?

Ha a szociológia felől közelítjük meg a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy nagy vonalakban négy olyan nagy szociológiai kategória van, ahol a trockizmus vonzereje erősebb, vagy erősebb volt, mint máshol. Kezdet­ben főleg szindikalisták körében hódít a trockizmus. A szindikalisták, mint a francia párt bolsevizációjának ellenfelei, a francia kommunizmus első disszidensei. Általában időleges, rövid életű közelkerülésük Trockijhoz a közös antisztálinista platformon történt meg. A bolsevikoktól eltérő politikai kultúrájuk, az azzal gyökeresen szemben álló doktrinális elkép­zeléseik csak rövid időre sodorják őket a '20-as években Trockij mellé.

A kommunista mozgalom zsidó származású tagjainak felülreprezentált­sága a trockizmus híveinek körében elsősorban az újbaloldal trockizmu-sában, a 60-as, 70-es években jelentős, így ma elsősorban az LCR tagjai között jellemző. A kérdést a francia kommunizmus történetének talán legklasszikusabb kutatója, Annie Kriegel vizsgálta meg közelebbről. Is­mert történelmi jelenség, hogy magában a kommunista mozgalomban is felülreprezentáltak a zsidók, melynek a közkeletű magyarázata az, hogy ennek hátterében a zsidóság teljes társadalmi emancipációjának igénye, illetve egyfajta „felújított", forradalmi messianizmus áll. A trockizmussal így ez a bizonyos forradalmi messianizmus kap (a sztálini zsákutcával szemben) újabb lendületet; a trockizmus egyfajta visszatérés is a tiszta kommunizmushoz, a megvalósítható utópiához, az univerzalizmushoz. Kriegel másik észrevétele szerint egy trockista szervezet a világtól való elzártsága, az exegézis vágya, a gyakran a valóságtól teljesen elsza­kadt dogmatikai viták, vagy a „szent szövegek" valóban szinte vallásos tisztelete miatt némileg hasonlít egy stetlhez. Magának Trockijnak az alakja (noha ő személy szerint nem sokat törődött zsidóságával) is szinte önkéntelenül felszínre hoz nagyon mély zsidó hagyományokat. Egyrészt Trockij élete, vándorlásai országról országra a bolygó zsidó romantikus elképzelését idézik fel: most a „bolygó forradalmár" képében. Másrészt Trockij kálváriája felhívja a figyelmet a zsidó sors végletes fatalitására is: Trockij, akárcsak a kommunizmus ügyéhez csatlakozó többi zsidó, el akarta „felejteni" származását, a sztálini „trockistákkal" szembeni kampá­nyokban mégis ugyanaz a régi antiszemitizmus kerül elő velük szemben, melyről azt hitték, hogy a kommunista mozgalomban semmi keresniva­lója sem lesz. Ugyanazt érezhetik a kommunizmus ügyéhez csatlakozó zsidók, mint amit Trockij sorsa is bizonyít: a Párthoz való csatlakozás le­számolás a múlttal, a zsidó hagyományokkal, egyfajta megszabadulás a gyökerektől, feloldódás egy más típusú kollektívában… amely feloldódás azonban nem sikerült. Trockistának lenni egy zsidó kommunista számára ennek keserű, néha ironikus beismerése is.

A trockizmus a kezdetektől tipikusan értelmiségi jelenség. Francia­országban elsősorban az elit értelmiség, a valódi haute intelligentsia körében volt jelentős magának Trockijnak a hatása. Az értelmiségi elit olyan tagjai, mint André Breton, André Malraux, Simoné Weil vagy André Mauriac főleg Trockij személyes vonzerejének a hatása alá kerültek. Egy olyan értelmiségit láttak Trockijban, aki politikusnak is megállja a helyét, egy teoretikust, aki cselekedni is képes, egy politikai vezetőt, aki nyitott a kultúra problémái felé, egy embert, akit a személyes tragédiái mintegy megtisztítottak az általa elkövetett véres tettektől. Ahogy Mauriac írta már a harmincas években: „A köztünk élő és cselekvő Trockij kevésbé tűnt embertelennek, mint véres kezű ellenfele."

Az értelmiségi elitnek ez a része tehát a szó szoros értelemben nem volt trockista, de természetesen nem kevés értelmiségi csatlakozott formálisan is valamely trockista szervezethez. Az ő csatlakozásuk két­ségkívül meggyőződésből történt; hittek a forradalom lehetőségében, és kategorikusan szemben álltak a sztálinizmussal. Mégis megvála­szolandó történeti kérdés azért, hogy vajon milyen előnnyel bírt az üldözött, abszolút kisebbségi trockizmus az értelmiségiek számára? Azt mondhatjuk, hogy a trockista szervezetekben az értelmiségiek valóban „csinálhatták a politikát". Míg az FKP-ben, noha összehasonlíthatatlanul több értelmiségi tagja volt, mint a trockistáknak valaha is, csak a csatla­kozott értelmiség presztízsére volt szükség, a hangsúlyosan ouvrierista4 (és történetének nagy részében végül is külföldről legalábbis erősen „orientált") pártban mindig a gyanakvás légköre vette őket körül. Ellen­ben egy trockista szervezetben a munkásokat fájdalmasan nélkülözve valóban a maguk urai lehettek. Sőt, birtokukban a marxista „tudomány­nyal", az új felvilágosodás új harcosai beszélhettek a munkásosztály nevében, és, mint jó leninisták, bevihettek kívülről az osztálytudatot a munkásosztály soraiba.

A trockizmus érdekes paradoxona, hogy maga Trockij gyakran fogal­mazott megvetően az értelmiségiekről, a valóságtól elszakadt „salonnard" forradalmárokról, a polgári világtól elszakadni képtelen intellektuelekről. Nyilvánvalóan persze ez egyfajta védekezés is volt: Trockij ugyanis az ún. területköziek, az európaizált, művelt, nyelveket beszélő, életük nagy részét Oroszországon kívül leélő forradalmárok ideáltipikus alakja volt. Ezt egyébként még Lenin is felhasználta ellene, amikor arról írt, hogy a trockizmus (ekkor még Trockij bolsevik fordulata előtt állunk) tipikusan értelmiségi, a gyakorlattól elszakadt „forradalmiság". Később pedig a sztálinisták állandó érvként hozták fel Trockijjal szemben a „kozmopolita értelmiségi" vádját (jóllehet ennek ekkor már antiszemita felhangjai is voltak). Nagy valószínűség szerint Trockij is tudtában volt annak, hogy konfliktusa (de nem csak az övé, ugyanez volt a helyzet másokkal is a régi gárdából, pl. Zinovjewel és Kamenyewel) az egyre sztálinistábbá váló pártbürokráciával nemcsak ideológiai vagy politikai jellegű, hanem szociológiai is. Trockij egyébként a párt szociológiai jellege és „történelmi feladata" közti ellentmondást úgy vélte feloldhatónak, mint Lenin: szigorú pártfegyelemmel.

Atrockizmus értelmiségen belüli presztízséhez, elsősorban a húszas­harmincas években, az is hozzájárult, hogy Trockij (csakúgy, mint Lenin) a proletariátusnak sosem tulajdonított az összemberi kultúrán belül önálló kultúrát. Másrészről síkraszállt az elkötelezett, forradalmi, de a hatalom­tól független művészet mellett is, melynek híressé vált dokumentuma az André Bretonnal írt 1939-es kiáltványuk (Pour un art révolutionnaire independent).

Az értelmiségiek számára még egy nagyon fontos vonzereje volt a trockizmusnak, mégpedig Trockij sokszor visszatérő éles kritikája a kö­zépszerűség ellen. Trockij műveiben 1925-től válik egyik fő motívummá a középszerűség bírálata. Véleménye szerint a Szovjetunióban kibontakozó ellenforradalomnak „szüksége lesz nagy emberekre, de az ellenforrada­lom első lépcsőjében Thermidornak középszerű emberekre van szüksége, akik nem látnak tovább az orruknál". Trockij számára Sztálin is csak „ko­rának legkiemelkedőbb középszerűsége". Ez a koncepció persze azt is lehetővé tette, hogy a szovjet forradalom „elfajulását" egyfajta kicsúszás-sal magyarázzuk: az eredeti igaz ügy kicsúszott Október véghezvivőinek, nagy embereinek (elsősorban természetesen Trockijnak) a kezéből, és a középszerűek irányítása alá került. A középszerűség ugyan legyőzte az intelligenciát, az ostoba a zsenit, de az Ügy attól még igaz maradt.

Másfelől a trockizmusnak kettős funkciója is volt az értelmiségiek számára. Egyrészt, sokaknál az elsődleges politikai szocializáció kere­tét alkotta: ekkor történt meg egy doktrína interiorizációja, csatlakozás egy ügyhöz, egy szervezethez, egyfajta vitakészség elsajátítása stb. Másrészt, sokaknál a trockizmus a kommunizmusból a társadalomba való „visszatérés" egyik állomása. Az ezt az utat bejáró Alain Besancon szerint a trockizmus a „levezető szelep" az olyan ember számára, aki éppen elhagyta a kommunista ellentársadalmat, de még nem csatlakozott a „normális" világhoz.

Jellemző, hogy ha a trockizmus némi tömegtámogatáshoz jut, az akkor sem a „célcsoport", a munkásosztály körében történik meg; elsősorban a munkáspártok fiataljai fogékonyak a trockista eszmék iránt (már a szovjet ellenzékkel is ez volt a helyzet). Ebben valószínűleg a pártbürokrácia megalkuvásába beleütköző fiatalok valódi forradalmiság iránti igényét kell látnunk. Egyébként maga Trockij is elsősorban a fiatalokban látta a pártbürokrácia elleni (nemcsak Nyugaton, hanem a Szovjetunióban is lezajló) küzdelem bázisát.

Atrockizmus minden bizonnyal lelkiállapot is: története Franciaország­ban is az izoláció, a meg nem értettség, a mindenkivel szemben állás históriája. Ebből az izolációból csak néha törtek ki; ezekben az ihletett pillanatokban érezhették úgy, hogy ők vannak az események középpont­jában. Azonban mikor a konjunktúra elillant, újra egyedül maradtak meg­csalt reményeikkel egy alapvetően ellenséges közegben. Ez az állapot nyilván nem maradt hatás nélkül a trockista aktivisták lelkivilágára. Egy trockista szinte Sziszüphosznak érezheti magát a keserű hétköznapokon, vagy a megcsalt remények másnapján. Az állandó kisebbségi lét, a ritkán felcsillanó lehetőségek gyors elillanása az embert vagy a reményeiről való lemondásra, a világgal való megbékélésre készteti, vagy éppen ellenkezőleg, megkeményíti elkötelezettségét. A trockizmus története ezért a folyamatos kilépések, „árulások", de a doktrinális hajlíthatatlanság története is. Ez utóbbi okozza a folyamatos belső vitákat, kizárásokat szét- és felbomlásokat, melyek szinte a trockizmus védjegyévé váltak.

Másrészről ne felejtsük el, hogy a trockisták testvérharcukat a sztáli­nista diktatúrával és annak leányvállalatával, a szintén sztálinista szer­vezetként működő FKP-vel vívták. Trockistának lenni a '30-as években gyakran még Nyugat-Európában is életveszéllyel járt (nemcsak Trockijt ölték meg szovjet ügynökök, hanem számos neves nyugati trockistát is), az FKP-n belül pedig valóságos boszorkányüldözés indult ellenük. Egy valóságosan is üldözött közösségről beszélünk tehát; a tagok lelkiálla­potára ez a helyzet nyilván nem maradt hatás nélkül.

A trockizmus másik védjegyévé az állandó szakadások mellett az ún. entrisme vált, mint taktika. Lényegében, mint láthattuk, ez a munkáspár­tokbavaló belépést jelentette, azzal a céllal, hogy azokat mintegy belülről forradalmasítsák. Ez tulajdonképpen állandó „frakciózással" járt együtt, hol nyíltan, hol titkosan. Komoly önellentmondást jelentett, hogy a trockis­ták hangsúlyosan a munkásegység („front unique") hívei voltak mindenütt és mindenkor, azonban ez együtt járt azzal, hogy egy szervezetbe voltak összezárva a reformistákkal is. Nyilvánvalóan egy ilyen helyzetben – az adott szervezetet megpuhítani (forradalmasítani) vagy megkopasztani (azaz a forradalmárokat belőle kiszakítani) akaró – trockisták nem ör­vendtek túl nagy népszerűségnek a szervezeten belül. Ráadásul maga az entrisme is éppen ellenkező következménnyel járt, mint amire a trockista szervezetek kitalálták: nem a testvérpártok forradalmasodtak, hanem a belépő (gyakran igen tehetséges, ráadásul a munkásmozgalmi nyelvet bárkinél jobban beszélő – és ez mindegyik munkáspártban fontos muní­ciót jelentett) trockisták adták fel forradalmi reményeiket. A legismertebb példa, Lionel Jospiné, nagyon is tipikus életutat jelez.

Atrockizmussal is az történik az évek során, mint általában az ortodo­xiától elszakadt, eretnek szektákkal: magához a dogmához fűződő hűség ortodoxabbá teszi őket magánál az ortodoxiánál. Persze ez a hűség von­zó is egyben; az eredeti leninizmus lángjának őrzői főleg az értelmiség körében jelentős presztízzsel bírnak. Komoly különbség van azonban a két trockista értelmiségi generáció között: míg a két világháború között Trockij hívei igazi elit értelmiségiek (Breton, Mauriac, Malraux, Weil), addig az újbaloldali trockisták inkább újságírók, színészek, „egyszerű" egyetemi emberek.

Mi okozza hát a trockizmus példátlan állóképességét Franciaország­ban? A legfontosabb nyilvánvalóan a szélsőbaloldaliság számára oly termékeny francia talaj. A másik ok éppen a trockisták bolsevizmusában keresendő: a bolsevik típusú szerveződési modell bár izolál, komoly erőt is biztosít magának a szervezetnek a továbbélésében. Ez ráadásul a troc-kistáknál kiegészül az entrisme jelenségével, így képesek akár más pár­tok szervezeteiben is „túlélni". A harmadik ok az FKP sztálinizációjának, a Szovjetuniónak való alávetettségénekés ouvrierizmusának Nyugaton egyedülálló mértéke: egy ilyen párt jóval kevésbé tudja integrálni az értelmiséget, sok tekintetben ez „csinál helyet" az újbaloldalnak, de a trockizmusnak is. A negyedik ok a trockizmus sokszínűsége. Ha csak a ma is jelentőséggel bíró három trockista irányzatra vetünk egy pillantást, akkor ez a sokszínűség elég szembeötlő.

A Lutte Ouvriére egy hiperbolsevik szekta, amely elsősorban a legel­esettebbekhez szól tradicionális, ouvrierista munkásmozgalmi nyelve­zettel; a választásokon tipikusan a proteszt szavazatok gyűjtője. A Ligue Communiste Révolutionnaire egy nyitott, minden társadalmi mozga­lomban részt vevő, valamiféle kulturális kommunizmust képviselő párt, amely elsősorban a városi fiatal értelmiség és a '68-as generáció tagjai között népszerű. A Parti des Travailleurs elsősorban egy titkos hálózat, amely kombinálja a lenini forradalmi marxizmust, a laikus Köztársaság védelmét, a jakobinus republikanizmust és a szociális jogok biztosítá­sának igenlését. Valamelyik trockista boltban végül is minden kapható, ezért ha egy mondatban kellene ítélkezünk a trockizmusról, akkor azt mondhatnánk: a trockizmus ugyan bukott eszme, de nagyon is sikeres politikai vállalkozás.

Ignazio Silone szállóigévé vált szavaival élve, Franciaországban is igaz (talán még inkább, mint máshol Nyugat-Európában), hogy „az exkommunistáké a világ legnagyobb pártja", de ezt Franciaországban kiegészíthetjük azzal, hogy az extrockistáké sem jelentéktelen. Nagy különbséget fedezhetünk fel azonban a két csoport saját múltjához való viszonyulásában. A kommunista világot valamikor elhagyók még a kom­munistaságot meglehetős empátiával kezelő Franciaországban is megle­hetősen kritikusan viszonyulnak a múltjukhoz. Az FKP tagjaként, társutas vagy organikus értelmiségként leélt évtizedek mindenképpen magya­rázatot és önkritikát igényelnek. A trockizmussal kapcsolatban ez jóval kevésbé jellemző. Egyrészt a trockisták fél évszázados antisztálinizmusa nyilvánvalóan ad egy bizonyos reputációt exhíveinek (ez még akkor is így van, ha Trockij és hívei sosem a szovjet terrort mint olyat kérdőjelezték meg, hanem csak annak irányát). Ráadásul az is kétségtelen tény, hogy a trockizmus végül is egzisztenciális szakítást jelentett a sztálinizmus­sal. Atrockisták önkritikájának hiánya sokak szemét szúrja, sokan nézik értetlenül és némi dühvel, hogy a volt trockisták jó része koherensnek látja akkori és mostani életét. Noha ez persze nem igaz, mégis jellemző. Ennek legtisztább kifejtését Edwy Plenelnél (az LCR tagja, a legnagyobb napilap, a Le Monde főszerkesztője volt a '90-es években) és az általa bevezetett „kulturális trockizmus" fogalmában találjuk meg. Ennek ér­telmében a trockizmus – legalábbis annak újbaloldali ága – nem más, mint egy antisztálinista és egyben társadalomkritikai iskola, amely éppen kritikai irányultsága miatt egy generáció demokráciára való nevelésében játszott fontos szerepet. Trockistának lenni ebben az értelmezésben tehát – eltekintve konkrét tartalmától – inkább egyfajta szocializációs utat jelent, amely az antisztálinizmuson keresztül vezet a demokratikus társadalomkritikáig.

A „trockizmus" napjainkban

Ma már a trockista ideológia nem egy valamennyire is koherens dokt­rína, hanem inkább egy különböző elemekből építkező vulgata. A kép természetesen pártonként, irányzatonként eltérő, mégis találhatók közös pontok.

Az egyik ilyen a katasztrófaelmélet: eszerint a világ súlyos (szociális, környezeti stb.) problémáktól szenved, melyeknek a megoldása a kapi­talizmus jelenlegi viszonyai között lehetetlen. Ezért két út lehetséges: vagy a katasztrófa, vagy radikális változtatás. Mindenfajta visszafogott reformizmus egyrészt lehetetlen, másrészt nem oldja meg a problémákat. A kapitalizmus magát a civilizációt fenyegeti; valódi alternatívára van tehát szükség, amelynek a tartalma azonban általában vagy kevéssé konkrét, vagy lényegében nem lép túl a keynesiánus, modern szociál­demokrata javaslatokon. A trockista pártok például egyszerre hirdetnek leninista forradalmat, és állnak elő régi szociáldemokrata szociális tervek­kel. Nagyon úgy tűnik, hogy a radikális alternatívának inkább stratégiai jelentősége van (könnyen felhasználható a megalkuvó mérsékelt balol­dallal szemben): a „socialisme ou barbarie"-t felváltotta az ..alternative ou barbarie", különbséget téve az ún. „alternance" (politikai változás, pl. kormányváltás) és az ..alternative" (társadalmi, radikális változás) között. Láthatjuk, hogy ebben a világban a szélsőség és a realizmus könnyen megfér egymás mellett.

Alapvető azonban a mai szélsőbaloldal számára, hogy az egész reformizmus lehetséges volta kérdésessé vált. Véleményük szerint a jelenlegi rendszerben működő kormányzatoknak (legyenek azok bal­vagy jobboldaliak) a legfontosabb kérdésekben meg van kötve a kezük: a progresszív „posszibializmus" manapság éppen hogy nem posszibilis. Egy hasonlattal élve, a mai reformista egy olyan emberre hasonlít, aki kínlódva akar felfelé haladni egy olyan mozgólépcsőn, amely lefelé megy; a mai kapitalizmus – akár konjunkturális, akár dekonjunkturális szakaszában – mindenféle progresszív fejlődést lehetetlenné tesz, sőt a meglevő szociális vívmányokat is lerombolja.

Ez az értékelés azt is jelenti, hogy napjainkban a kapitalizmus ezen tendenciái elleni lázadásnak vagyunk szemtanúi: a szociális kérdés radi­kális formájában tért vissza. A baloldal pártjainak egyfajta új avantgárdot képezve kell ennek a lázadásnak az élére állnia. Az LCR fő ideológusa, Daniel Bensaíd kifejezésével: egyfajta hidat kell képezni a robbanás közeli szociális helyzet és a politikából való kiábrándulás között.

Manapság persze ennek az ellenállásnak a dinamikája nem a politi­kában, hanem a „társadalmi baloldal" köreiben van: a baloldali politikai pártok kötelessége az „osztályharc új formáinak" megfelelő stratégia kidolgozása és lehetőleg győzelemre vitele.

A szélsőbal mostani világlátásában a régi antiimperializmust felváltotta az antiglobalizáció vagy az altermundializmus, ahogy az antikapitalizmus átadta a helyét az antiliberalizmusnak (liberalizmuson gazdasági liberaliz­must értenek). Az antifasizmus vagy a rasszizmusellenesség megmaradt; ebben a világlátásban mind a fasizmus, mind a rasszizmus a kapitalizmus inherens tüneteként értékelődik. A korábbi osztályszemléletet felváltotta a társadalom két részre osztása: a „fentiek" (France d'en haut) és a „lentiek" (France d'en bas) szembenállása. Vagy más szavakkal: a társa­dalmon belüliek (les indus) és a társadalomból kirekesztettek (les exlus) ellentéte. A kulcsfogalom a kizsákmányolás helyett a társadalomból való kirekesztettség (l'exclusion) lett.

Atrockisták két pólus között helyezkednek el: egyrészt maguk a konk­rét követelések, harcok egyértelműen defenzív jellegűek. Maga a '95-ös legendás „alapító harc" (a szociális rendszerek neoliberális átalakítása elleni küzdelem nyitó dátuma) is tulajdonképpen a jóléti állam szociális rendszerének a megőrzéséről szólt. Persze a neoliberális váltás kor­szakában ezeknek a harcoknak kétségkívül van offenzív tartalma is (a társadalmi jogokat érintő visszalépés megakadályozása). Másrészről azonban a trockizmus képes magát nagyon offenzívnak is mutatni: a párt által vezetett forradalmat felváltotta a szinte mitikus „mouvementisme", a társadalmi mozgalmak elsöprő erejében és újdonságában hívő, szinte vallásos hit. Azt mondhatjuk tehát, hogy a trockizmus egyfajta munkás­osztály-pótlékot lát a mozgalmakban.5

Trockista politikai szélsőbal?

A fő kérdés 2002-ben az volt, hogy a trockisták visszatérésével át kell-e tehát rajzolni a francia politikai erővonalakat. Megszületett a második baloldal? Az azóta lezajlott választások lehűtötték a szélsőbal aktivistái­nak, politikusainak lelkesedését, és igazolták a politikatudomány 2002-es sejtéseit a szélsőbaloldal választói táborának jellegéről.

Ha a választók szociológiai összetételére vetünk egy pillantást, akkor azt mondhatjuk, hogy a szociális státusznak meglehetősen kicsi a je­lentősége a baloldali szavazatok struktúrájában, mint ahogy a politikai prioritások megítélésében sem érhető tetten egy szélsőbaloldali tábor. Tehát nem két, egymástól nagyban különböző szociopolitikai világot kell elképzelnünk a szélső-, illetve a mérsékelt baloldali szavazók esetében. A 2002 és 2007 között lezajlott (regionális, európai6 ) választások is azt igazolták, hogy a szavazatok nagyon gyorsan visszaáramlottak a mér­sékelt baloldal (elsősorban a szocialisták) pártjaihoz. Az LO-LCR közös lista is kevéssé váltotta be a hozzá fűzött reményeket; kiderült, hogy az LCR-tábor (a 2002-es Besancenot-szavazók) képzettebb, fiatalabb, kulturálisan liberálisabb szavazói nem szívesen voksolnak az ouvrierista, szektás, régi munkásmozgalmi nyelvezetet használó LO-jelöltekre. Avá-lasztói bázis preferenciáiban is megfigyelhető, hogy számos kérdésben (pl. a bevándorlás kérdése, a halálbüntetés, vagy annak megítélése, hogy jogos-e elvenni egy elítélt fiatalkorú bűnelkövető családjától a családi pót­lékot) az LO szavazói közelebb állnak a republikánus vagy a mérsékelt jobboldal szavazóihoz, az LCR választói viszont a mérsékelt baloldali véleményekhez. Csak a társadalmi egyenlőtlenségek megítélésében van azonos véleményen a két szélsőbaloldali választói csoport. Bizonyos, hogy a 2002-es sokk is megtette a hatását: a baloldali szavazók nem akarták még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni; az is egyértelmű, hogy a jobboldali kormány idején a „republikánus fegyelem" nagyobb szere­petjátszik (különösen egy olyan – okkal, ok nélkül – démonizált ellenfél esetében, mint Nicolas Sarkozy).

Mindenképpen már 2004-től egy ciklus végéről is beszélhetünk: jó egy évtizede először fordult elő, hogy a szélsőbaloldal nem tudta növelni a soron következő választásokon a szavazatainak számát, sőt szavazóinak több mint a fele két év alatt elveszett. Nagyjából ez a tábor lehet a politikai szélsőbaloldal „kemény magja", kicsiny (6-8%-nyi), de stabil és hosszú távon is életképesnek tűnő választói tábor. Ez a tábor nagyon markáns szociológiai jellemzőkkel nem rendelkezik (talán csak annyiban, hogy felülreprezentáltak köztük egyrészt a fiatalok, főleg a diákok, másrészt a közszférában dolgozók). A szocialista vagy kommunista „átszavazók" (azok tehát, akik a szocialistákhoz vagy a kommunistákhoz mondják közelállónak magukat, de a szélsőbaloldalra szavaznak) társadalmi státusza már jellemző: fiatal, képzett és alacsony jövedelmi kategóri­ába sorolható választókról van szó. Ezzel talán eljutottunk a levonható végkövetkeztetéshez is: ahhoz tehát, hogy valóban van egy jelentősnek mondható igény egy baloldalibb politikára, azonban ezt az emberek kevésbé a szélsőbaloldaltól, mint inkább a mérsékelt baloldal „szociális fordulatától" várják.

A2005 novemberében lezajlott népszavazás az európai alkotmányról úgy tűnt, hogy megfordítja a szélsőbal számára egyértelműen kedvezőt­len tendenciákat. Maga a Liga részt vett a „szociális nem" melletti kam­pányt szervező ún. antiliberális kollektívák munkájában a számukra sikert hozó népszavazáson. A helyi kollektívák felállítását javasló civil szerve­zetek (elsősorban az ATTAC-hoz is közel álló tudományos alapítvány, a Fondation Copernic) célja az volt, hogy ezekre a kollektívákra alapozva a széttagolt szélsőbaloldal (akár a Zöldek és a szocialisták baloldalával közösen) 2007-re egy esélyes „antiliberális" elnökjelöltet tud a szorítóba állítani. Ez a számításba vehető politikai pártok hatalmi érdekei miatt nem valósult meg (Jósé Bővé elnökjelöltsége az eredeti elképzelések erőtlen utánérzése volt csupán). A Ligán belül is éles vitákat váltott ki a követendő stratégia; végül a párt (ahogy az összes többi szélsőbaloldali szervezet) önálló jelölt állítása mellett döntött, azonban egy kisebbség a közös antiliberális jelöltet, Jósé Bovét támogatta.

A 2007-es választások eredményei tulajdonképpen csak igazolták a 2002 óta lezajlott voksolások feltételezhető tendenciáit. A szélsőbaloldal (vagy inkább a nem szocialista baloldal, hiszen a Zöldek és a kommu­nisták is visszaszorultak) visszaesését csak súlyosbították az eseti kö­rülmények is, azaz Sarkozy személyisége és politikája, illetve a centrista Francois Bayrou népszerűsége (sok LCR- vagy LO-szimpatizáns már az első fordulóban Royalra szavazott, attól tartva, hogy Bayrou legyőzi a szocialista jelöltet). Az ezt követő parlamenti választások pedig újra igazolták a tényt, hogy ebben a többségi választási rendszerben csak azoknak a jelölteknek van esélye, akiket a nagy baloldali párt támogat (a sokadszorra temetett kommunisták például – igaz, már csak a három zöld képviselővel közösen – még a parlamenti frakciójukat is képesek voltak megőrizni).

Végkövetkeztetésünk tehát az lehet, hogy a „társadalmi baloldal" kultú­rája egyelőre nem hozott létre új törésvonalat a francia politikai rendszer­ben. A választói bázis 2002-ben a baloldal destabilizációjához volt elég, azóta pedig egy kicsiny, de már elkötelezett és állandónak tűnő szavazói bázisról beszélhetünk a politikai szélsőbaloldallal kapcsolatban.

A helyzet paradoxona az, hogy a szélsőbaloldal számára teljes kudarc­cal végződő 2007-es választások az LCR számára új perspektívákat nyi­tottak. A párt jelöltje, a választásokon igazi sztárrá váló Olivier Besancenot annyi szavazatot szerzett (4,07%), mint a többi szélsőbaloldali jelölt ösz-szesen, a párttagsága számottevően emelkedett. Ma elég valószínűnek látszik, hogy a francia szélsőbaloldalnak belátható ideig az LCR lesz a zászlóshajója. Az intelligens, kitűnő szónok és kemény politikai debatter, Besancenot az említett kedvezőtlen körülmények között igen figyelemre­méltó kampányt hajtott végre. Választási szlogenje is találó volt („Nos vies valent plus que leurs profits", azaz „Többet ér az életünk, mint a profitjuk"). A párt párizsi választási gyűlését négyezer ember (döntő többségében fiatal) előtt tartotta. Jellemző az LCR mai jellegére a fellépők névsora: beszédet tartott egy komoly feminista hölgy, egy öreg kommunista harcos Martinique szigetéről, egy borzasztóan ideges, borzasztó rossz beszédet mondó és persze borzasztóan megtapsolt szakszervezeti aktivista (CGT), egy fiatal „Remiste" (beilleszkedési segélyen levő) srác és az ifjúsági szervezetvezetője, egy lelkes, szimpatikus fiatal lány. Nagyjából ilyen ma az LCR: fiatal, szociális, szakszervezeti, feminista, színes.

Az LCR saját elmondása szerint több ezer új tagot szerzett a válasz­tások során, elsősorban Besancenot kampánybéli teljesítménye révén. Ez ki is élezte a párton belüli feszültséget a „régiek" és az „újak" között, akiket Besancenot személyisége és a „sarkozysme"-nek való minden fronton (sztrájkok, tüntetések) való ellenállás meghirdetése hozta a párt­ba. A régi tagok némi indignációval figyelik, hogy a párt kezd egyre jobban egyszemélyes szervezetté válni (ez főképp a médiában való szereplésre igaz, hiszen az LCR-nek továbbra sincs elnöke vagy főtitkára, lényegé­ben három szóvivője – Krivine, Besancenot és a már említett Roselyne Vachetta – és központi bizottsága irányítja a pártot).

Mindenesetre az LCR politikai célja ma már egy közös „antikapita­lista" (értsd: antiliberális) párt létrehozása, mely – egy, főképpen olasz mintára, centrum felé forduló Szocialista Párttal számolva – életképes stratégiának tűnik. Persze ennek a pártnak a kialakulása nagymértékben az érintett pártok közti hatalmi kérdés is, és egyelőre úgy tűnik, hogy az LCR dominanciára törekvését más pártokban nem fogadja túl nagy lelkesedés.

Az igazi nagy kifutási lehetőséget talán a kommunista (bolsevik) „újraegyesülés" jelentené a trockisták és az exsztálinisták (az FKP) részvételével. Ezt támogatja az FKP ún. Réfondateurs csoportja (már az elnevezés is az olasz mintát – egy nyugati kommunista párt sikeres megújulási kísérletét tükrözi), mely egyre szorosabb kapcsolatot ápol a trockista LCR-rel. Ezzel egyesülnének a kommunista ellentársadalom romjai és a legújabb társadalmi mozgalmakban komoly szerepet játszó trockisták. Ennek pozitívumai nyilvánvalóak: a PCF pont abban erős (a helyi politikában való fél évszázados részvétel, a megmaradt kék galléros munkásság mint társadalmi bázis stb.), amiben a trockisták gyengék, de ez fordítva is igaz (a trockisták jelentős szerepe az új mozgalmakban, népszerűségük a fiatalok, diákok körében, erős gyökerek a kulturális baloldal, illetve a média világában stb.). Egy újraegyesülésnek és egy ilyen politikai formáció életképességének az esélyei egyelőre nehezen fölbecsülhetőek.

Láthattuk hát, hogy a trockisták bizonyos szempontból az FKP örökösei a fennálló társadalmi rendszert érintő radikális kritikájukban. De vajon a mai szélsőbaloldal (és annak politikai szárnya: a trockista pártok) képes lesz-e átvenni a lassan eltűnő kommunista ellentársadalom szerepét a politikában és a társadalomban, vagy a trockistákat a kommunizmus temetése egyáltalán nem ügyetlen „menedzselőinek" kell tartanunk? A kérdésre, mely értelemszerűen jóval túlmutat maguknak a trockistáknak a jelentőségén, a jövő adhatja meg a választ.

Bibliográfia

Bourseiller, Christophe: De Trotsky á Jospin… La mosaíque trotskiste. L'Histoire, n. 263, mars 2002.

Castagnez-Ruggiu, Noelline: Histoire des idées socialistes en France. La Découverte, Paris, 1997. Courtois, Stéphane – Lazar, Marc: Histoire du Parti Communiste Frangais. PUF, Paris, 1995.

Desanti, Domnique: Les staliniens. Fayrad, Paris, 1975.

Dreyfus, Francois G.: Histoire des gauches en France. Grasset, Paris, 1975.

Dreyfus, Michel – Groppo, Bruno – Ingerflom, Claudio Sergio – Lew, Ro­land – Pennetier, Claude – Pudal, Bernard – Wolikow, Serge: Le siécle des communismes. Seuil, Paris, 2004.

Fencsik László: A mai trockisták. Kossuth, Budapest, 1974.

Figeueres, Léo: Trockij és a trockizmus. Kossuth, Budapest, 1970.

Furet, Francois: Egy illúzió múltja. Esszé a XX. század kommunista ideológiájáról. Európa, Budapest, 2000.

Gauchet, Marcel – Poulet, Bemard – Raynaud, Philippe – Pomian, Krzysztof-Courtois, Stéphane: L'énigme trotskiste. Le Débat, jan.-febr. 2003.

Just, Stéphane: Stalinisme et gauchisme, 1969. http://www.marxists.org/francais/just/stal_gauch/stal_gauch.htm 

Kergoat, Jacques: Histoire du Parti Socialiste. La Découverte, Paris, 1997.

Krausz Tamás: A száműzött Trockij. Kolibri, Budapest, é. n.

Lazar, Marc: Le trotskisme, une passion francaise. L'Histoire, mars 2004.

Lazar, Marc: Le communisme, une passion frangaise. Perrin, Paris, 2005.

Lindenberg, Daniel: A gauche de la gauche. In: Becker, Jean-Jacques – Candar, Gilles (dir.): Histoire des gauches en France. La Découverte, Paris, 2004.

Mandel, Ernst: Auto-organistaion et parti d'avant-garde dans la conception de Trotsky, 1989. http://www.marxists.org/francais/mandel/works/1989/11/em19891115.htm

Marcon, Lily: Le crépuscule du communisme. Presses de Sciences Po, Paris, 1997.

Marie, Jean-Jacques: Trotsky, le trotskisme, et la IV" Internationale. PUF, Paris, 1980.

Marquis, Gilbert: Michel Pablo: un marxiste critique, un révolutionnaire. Utopie Critique, n. 8.

Ory, Pascal – Sirinelli, Jean-Francois: Les intellectuels en France de I'affaire Dreyfus á nos jours. Armand Colin, Paris, 1992.

Pablo, Michel: A nouveau sur le parti. In: Vers la République autogérée. Sous le Drapeau du Socialisme, Numero Special 103. Pablo, Michel: Autogestion – elé du développement économique du XXI. Siécle. Sous le Drapeau du Socialisme, sept. 1991.

Pudal, Bernard: Les communistes. In: Becker, Jean-Jacques-Candar, Gilles (dir.): Histoire des gauches en France. La Découverte, Paris, 2004.

Rieffel, Rémy: Les intellectuels sous la V" République. Hachette, Paris, 1995.

Trockij, Lev Davidovics: Életem. Kossuth, Budapest, 1989.

Trockij, Lev Davidovics: Az elárult forradalom, k. n., 1988.

Trotsky, Léon: Leur morale et la notre. http://www.trotsky-oeuvre.org

Trotsky, Léon: Pour un art révolutionnaire independent. http://www.trotsky-oeuvre.org

Willard, Claude: Socialisme et communisme frangais. Armand Colin, Paris, 1967.

Winock, Michel: La passion de l'égalité. L'Histoire, n. 263, mars 2002. Winock, Michel: Le siécle des intellectuels. Seuil, Paris, 1997.

Jegyzetek

A tanulmány 1. része az Eszmélet előző, 76. számában jelent meg. (A szer­kesztők)

1 A mozgalmi szektor liberterei, vagy egyszerűen a politikától távolságot tartani kívánók, ingerülten figyelik, hogy ezek a bolsevik szekták lényegében lenyúlják ezt a mozgalmi világot (például az akcionista szociológia nagy öregje, Alain Touraine számára, mivel ezek a mozgalmak a társadalmi innováció legfontosabb hordozói, az ún. dérive politique a legnagyobb veszély). Másrészről a politika bevitele ebbe a világba természetesen a pártpolitikai vitákat is hozza magával (erre a legkirívóbb példa a francia ATTAC).

2 Mint említettem, a Liga a trockizmus pablista ágához csatlakozik. Mikor Pablo leszámolt trockizmusával, ennek az ágnak a legfontosabb ideológusává a belga Ernst Mandel vált. Mandel 1989-estrockizmus-szintézisében lényegében eljut a munkástanácsokra épülő proletárdemokráciához, ahol a párt szerepe már nem kitüntetett.

3 Ez persze vagy igaz, vagy nem, hiszen könnyen elképzelhető, hogy mindhá­rom típusú szereplő a bázis radikalizálódását látva rögtön trockistát kiált.

4 Mind ideológiájában, mind szervezeti összetételében az alapoktól a pártve­zetés csúcsáig. A francia párt ennyire hangsúlyos és szociológiailag igazolható munkás-karaktere valószínűleg egyedülálló jelenség a bolsevik, de talán a mun­káspártok történetében is.

5 Legalábbis az LCR esetében ez a helyzet. Laguiller kisasszony nem sokat vára mozgalmak újjáéledésétől; az antiglobalistákat például előszeretettel nevezi „petit-bourgeois altermondialiste"-oknak.

6 A két trockista pár mindkétszer közös listát állított a szavazatmaximálás érdekében. A regionális választásokon összességében 4,53%-ot szereztek (és egyik régióban sem lépték át a küszöböt, így a választási rendszer megváltozása miatt – 10%-ra emelték a küszöböt – elveszítették képviselői helyeiket), az európai választáson pedig 3,33%-ot kaptak, aminek következtében szintén elveszítették eddigi pozícióikat.

***

Pierre Boussel-Lambert, a IV. (torckista) Internacionálé történelmi alakja, az Internacionalista Kommunista Szervezet (Párt) alapítója 2008. január 16-án 87 éves korában elhunyt. A francia trockista munkásmozgalom „lambertista" szárnyának szellemi vezetőjét a Pere Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra.