A bűnözéssel foglalkozó különböző módszerű statisztikák egybehangzó tanúsága szerint Magyarországon – ellentétben a korábbi helyzettel – valamikor az 1980-as évek legelején elszabadult a pokol. 1980-1985 között ugyanis az ismertté vált közvádas bűncselekmények abszolút száma meredeken emelkedett. (1975: 120.889 = 100%, 1980: 130.470 = 107,9%, 1985: 165.816 = 137,2%, 1975-höz viszonyítva 37,2%-os emelkedés), és a felderítetlenül maradt bűncselekmények száma is (1975: 25.488 = 100%, 1980: 34.022 = 133,5%, 1985: 52.700 = 200,6%) 100,6%-kal nőtt. Az ismertté vált bűncselekmények legjelentősebb, így az összbűnözés terjedelmét is jelentős mértékben meghatározó bűncse­lekménycsoportja, a vagyon elleni bűnözés is ugyanilyen tendenciát mu­tatott: (1975: 69.385 = 100%, 1980: 78.643 = 113,3%, 1985: 101.778 = 146,6%). Ez utóbbin belül egyébként a legnagyobb arányban a lopás (1975: 55.324 = 100%, 1980: 64 595 = 116,7%, 1985: 86.214 = 155,8%), ezen belül is a betöréses lopás (1975: 11.946 = 100%, 1980: 15.807 = 132,3%, 1985: 25.104 = 211%) fordult elő.

Emelkedő tendenciát mutatott továbbá a személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma, a közlekedési bűncselek­ményeken belül pedig a súlyos testi sértést és a halált okozó közúti bal­eset bűncselekményének száma is.

1985-tól már nemcsak elszabadult, de ránk is szakadt a pokol. Az eddig meredeken emelkedő mutatók ebben az időszakban már draszti­kus növekedést mutattak.

Az ismertté várt közvádas bűncselekmények (1989: 225.239) 1970-hez viszonyítva (122.289) 84,3%-kal – de 1985-höz (165.816) képest is 35,9%-kal – emelkedtek, a felderítetlenül maradt bűncselekmények szá­ma 1970-hez képest (1970: 19.541, 1989: 101.080) 417,2%-kal növeke­dett. A vagyon elleni bűncselekmények száma (1989: 160.644) 1970-hez képest (1970: 68.298) 135,2%-kal, 1985-höz képest (1985: 101.778) 57,8%-kal emelkedett, ezen belül a lopások (1970: 29.599 = 100%, 1985: 86.214 : 291,3%, 1989: 143.073 = 483,4%), és még ezen belül is a betöréses lopások (1970: 6.516 = 100%, 1985 : 25.104 =384,7%, 1989: 43.074 = 660,0%) száma mutatott igen jelentős növeke­dést. A vagyon elleni bűncselekmények drasztikus elszaporodását szemlélteti az is, hogy a közösségi tulajdon elleni bűncselekményekkel okozott kár 1989-ben 7,13-szorosa, a személyek javaiban keletkezett kár pedig 34,05-szorosa az 1970-ben okozott kárnak. A személy elleni bűnözésen belül a szándékos súlyos testi sértések száma ebben az időszakban minden évben meghaladta az 5.000-et, sőt 1986-ban a 6.000-et is. Figyelemre méltó, hogy a befejezett emberölések száma is 1986-ban érte el az eddigi legmagasabb értékeket.

Az 1989-ben ismertté várt 88 932 bűnelkövető 36,3%-a volt büntetett előéletű, és 17,1%-a visszaeső. A bűnözők e legveszélyesebb csoport­jának száma az előző évhez képest 5,3%-kal nőtt (1988: 14.399, 1989: 15.163).

Az 1988. évhez viszonyítottan 11,5%-kal emelkedett a fiatalkorú bűnelkövetők száma (1988: 8.667, 1989: 9.661), a 10.000 fiatalkorú la­kosra jutó gyakoriság 146,4-ről az 1989. évben 154,8-re nőtt.

A bűnözés minőségi változása

A bűnözés nem csupán mennyiségében változott, hanem minőségében is, és ezek a változások is igen riasztóak. A bűncselekmények nagyság­rendjében, súlyában, társadalmi veszélyességében, az egyes bűncse­lekmények és az elkövetők felderítésében olyan negatív folyamatok ér­vényesülnek, amelyek nem csupán a régebbi kedvezőtlen tendenciák egyszerű felerősödését jelzik, hanem a bűnözésen belüli minőségi válto­zásokra irányítják a szakemberek figyelmét. Olyan lényeges minőségi változásokra, amelyek ma már önálló mozgásformával bírnak, és ame­lyeknek csupán kísérő jelenségei a felvázolt negatív tendenciák. E minőségi változások sorában kiemelkedő szerepe van a bűnözés szer­vezettsége fokozódásának, a szervezett bűnözés egyes elemei megjele­nésének, elterjedésének, egyes területeken történt megerősödésének.

A szervezett bűnözés

A vagyon elleni bűnözés területén a szervezett bűnözés egyes elemei mind a személyi kapcsolatrendszerben, mind a tárgyi oldalon markán­san megragadhatók. A személyi oldal funkcionális viszonyrendszerében megjelentek az ötletadók (tippadók), a megrendelők, a bűnszervezők, a végrehajtók, a segédkezők, a bűnös vagyon tisztára mosói, a védeke­zést és a védelmet segítők. E személyek sajátos strukturálódása alapján jöttek létre a sorozat jellegű, igen jelentős kárt okozó, relatíve hosszabb ideig működő bűnöző társulások. A végrehajtásban megjelenő sajátos elemek – a sértettek céltudatos kiválasztása, a munkamegosztás techni­kai specializálódása, a kifelé és befelé megnyilvánuló magas fokú kons­piráció, a modern technikai eszközök alkalmazása, a modern infrastruktú­ra erőteljes kihasználása, a raktározás, az őrzés, az önbiztosítás, a va­gyonszerzés legalizálása stb. – mind azt bizonyítják, hogy a szervezett bűnözésnek nyugati szakirodalmából megismert jellemzői a hazai bűnö­zés e szűk szelvényénél is jelen vannak.

A prostitúció területén az elit szállodák, éjszakai bárok és az illegális nyilvánosházak tekintetében mutatható ki a szervezett bűnözés külön­böző fokozatainak jelenléte. E bűnöző társulások személyi köre a biz­tonságos partnerválasztás, az aktus kulturált színhelyének biztosítása, a valuta kockázatmentes beváltása érdekében formálódott vállalkozássá.

Az idegenforgalommal összefüggő bűnözés tekintetében különösen a csempészet terén jelentek meg jól szervezett bűnöző társulások. Meg­kockáztatható az a kijelentés, hogy az e területen kialakult csempészhá­lózatok már a szervezett bűnözés magasabb szintű megjelenési formái­nak jellemzőit mutatják. Elkülönült egymástól a beszerzésre, behozatal­ra, az értékesítésre, a fizetőeszköz-átváltásra és a valuta kijuttatására szervezett hálózat.

A szervezett bűnözés alapvetően vagyonszerző bűnözés, így a jelen­léte kimutatható mindazon eszközcselekmények körében, amely akciók közvetlen anyagi haszonnal járnak. A vagyon elleni bűncselekmények köréből a lopás, ezen belül is a betöréses lopás, a gépkocsilopás és a műkincslopás, az erőszakos bűncselekmények közül a rablás ós a zsa­rolás, az élősdi bűncselekmények közül a tiltott szerencsejáték és a prostitúció, az intellektuális bűncselekmények közül pedig a „fehér gallé­ros" bűnözést alkotó cselekmények egy része (uzsorakölcsön, hitel-, adó- és ingatlanmanipuláció) emelhető ki.

A fiatalkorúak bűnözése

A bűnözés minőségi változása körében elengedhetetlenül szükséges a fiatalkori bűnözés alakulásának áttekintése is. Régóta ismert tudomá­nyos „közhely", hogy amilyen a ma fiatalkori bűnözése, olyan a holnap felnőttkori bűnözése, és hasonlóképpen, amilyen a ma gyermekkori, olyan a holnap fiatalkori bűnözése. Az adatok egyértelműen azt jelzik, hogy mind a fiatalkorú bűnelkövetők, mind az ezek stabil utánpótlását jelentő gyermekkorú bűnelkövetők száma lényegesen emelkedett az el­múlt években, ós ez a kedvezőtlen trend valószínűleg hosszú távú folya­mat. A fiatalkori bűnözés elsősorban vagyon elleni bűnözést jelent, de a társadalmi beilleszkedési problémák kiéleződésére utal az erőszakos és garázda jellegű elkövetők viszonylag stabil és, sajnos, magas aránya, valamint a fiatalkorúaknál a garázdaságot elkövetők számának draszti­kus emelkedése.

A bűnözés változása mögött meghúzódó összefüggések

Az eddigiek alapján logikusan merül fel az a kérdés, vajon milyen társa­dalmi, pszichológiai és szociálpszichológiai összefüggések húzódnak meg a bűnözés mennyiségi és minőségi változása mögött? Amennyiben a bűnelkövetők társadalmi hátterét vizsgáljuk, megállapítható, hogy egy­re homogénebbé válnak, vagyis többségük az „alsóbb" társadalmi réte­gekbe tartozik. A megállapítás bizonyításához az szükséges, hogy egy ún. „tisztított bűnözés" fogalmat alkalmazzunk a vizsgálatnál (a termino­lógia bevezetése és értelmezése dr. Tauber István nevéhez fűződik). A „tisztított bűnözés", mint vizsgálandó halmaz, úgy kapható meg, hogy az összes bűncselekmény számából levonjuk azokat a bűncselekményeket, amelyek mögött egészen más társadalmi, pszichológiai és szociálpszi­chológiai összefüggések húzódnak meg (a közlekedési bűncselekmé­nyek döntő többsége, a gondatlan bűncselekmények többsége ós az ún. technikai jellegű gazdasági bűncselekmények), mint a bűnözés többsé­gét kitevő ún. klasszikus bűncselekmények (elsősorban erőszakos és vagyon elleni bűncselekmények) mögött. A tisztítás elvégzését követően a fennmaradó szándékos „klasszikus" bűncselekmények elkövetői köré­nek vizsgálata azt igazolja, hogy kb. 70-75%-uk a társadalom legalsóbb rétegeiből kerül ki.

Az természetesen továbbra is kérdés, hogy milyen összefüggés mu­tatható ki a hátrányos helyzet és a bűnözéshez vezető út között? Ez kü­lönösen annak az összefüggésnek az ismeretében érdekes, amelyre már többen is (Vígh József, Gönczöl Katalin, Tauber István) utaltak: a hátrányos társadalmi helyzetű rétegbe tartozó személyek többsége nem bűnöző, de a bűnözők többsége (itt is a klasszikus fogalmat alkalmazva) a hátrányos helyzetű személyek közé tartozik. Ez az összefüggés még-inkább igaz, ha a meghatározásokat sarkítjuk: azaz valaki minél hátrá­nyosabb helyzetű (többszörösen vagy halmozottan hátrányos helyzetű) pozícióban van, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy bűnelkö­vetővé válik. A kérdés logikusan itt is csak az lehet, hogy ez milyen fo­lyamatokon keresztül realizálódik?

A jelenséget több, korábban lezajlott, de hatásaiban ma is érvénye­sülő, valamint egyes, a közelmúltban kibontakozó folyamat együttes ha­tása magyarázza. Nevezetesen:

a) Makroökonómiai folyamatok

b) Mikroökonómiai folyamatok

Az említett feszültségek mikroközösségi szinten (márpedig az egyes em­ber szocializációja szempontjából a leglényegesebb – elsődleges – cso­port: a család) speciális családtípusokat hoztak létre.

1980-1985 között többek között az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke is részt vett „A fiatalkori bűnözés és a fiatal­kori spontán csoportok összefüggései" című empirikus kutatásban. Kuta­tásuk során 453 bűnelkövetővel és közel 200 nem bűnelkövető, de a bűnelkövetőkhöz hasonló rétegmutatókkal rendelkező fiatalkorúval ké­szítettek speciális interjút. A kutatás eredményeire támaszkodva meg le­het kísérelni egy családtipológia felállítását. A szülők együttélése és a családszerkezet alapján öt csoportot lehet képezni, és a második lépcsőben az egy-egy típus mögött meghúzódó mélyebb összefüggések elemzésére is van lehetőség.

Az első csoportba azokat lehet sorolni, akiknél a szükségszerűen adott családban kiegyensúlyozott viszonyok uralkodtak. A közösséget eredetileg nem terhelték problémák, konfliktusok. Később azonban sú­lyos ellentmondások keletkeztek, és ezek jelentős mértékben befolyá­solták a gyermek sorsát. A feszültségek ugyan nem vezettek a család felbomlásához, de eltávolították a szülőktől a gyermekeket, és az esetek egy jelentős részében negatív értékekkel rendelkező csoportokhoz so­dorták, vagy egyszerűen a gyermek elmagányosodott, nem rendelkezett igazi mikroközösségi viszonyokkal.

A második csoportot azok alkotják, akiknek a családja születésétől fogva vagy huzamosabb ideje dezintegrált, belső konfliktusokkal terhelt. Itt a legkülönbözőbb gazdasági, szociális és életmódbeli problémákkal lehet találkozni. Az esetek túlnyomó többségében a fiatalkorú olyan csa­ládba születik, amely a társadalom perifériáján helyezkedik el, s amely­ben a hátrányos helyzet szimptómái halmozottan vannak jelen. Ponto­san fezek miatt nagyon gyakori, hogy a szülők válása vagy életközössé­gük megszakítása folytán a családi viszonyok felbomlanak. Az egyik vagy mindkét szülő új élet- vagy házastársi kapcsolatot, illetve kapcsola­tokat létesít, és számára (számukra) ez az új viszony válik elsősorban fontossá. A fiatalkorú emiatt kirekesztettnek, háttérbe szorítottnak érzi magát. Igyekszik menekülni e szituációból, a számára megalázó családi háttérből, s elsősorban a hasonló korúakból kialakult közösségek jelen­tik számára a biztonságot. E problémák fokozzák a gyerek belső pszi­chés feszültségét, és ez a magyarázata annak, hogy gyakran deviáns vagy halmozottan deviáns módon reagál bizonyos helyzetekre.

A fenti csoportba tartozó családok túlnyomó többsége hosszabb-rövi­debb ideje hátrányos helyzetű. A különböző társadalmi problémák vagy éppen a deviáns megnyilvánulások (alkoholizmus, bűnözés, idegbetegség, öngyilkosság stb.) náluk halmozottan fordulnak elő. A felbomló csa­lád, a dezintegrált körülmények az esetek egy jelentős részében tör­vényszerűen ezen jelenségek újratermelődéséhez vezetnek. A problé­más, hátrányos társadalmi helyzetű családok utódaikban újratermelik társadalmi viszonyaikat. Gyakran tapasztalható az is, hogy a család szétesése vagy átalakulása, felbomlása a volt családi közösség szinte valamennyi tagja számára az életút végleges kisiklását eredményezi. Úgy tűnik, képtelenek, vagy egyáltalán nem készültek fel, új közösségi viszonyok kialakítására. Infrastrukturális problémák miatt (pl. lakáshiány) a válást követően valamelyik volt házastárs olyan gazdasági, szociális helyzetbe kerül, amely szinte megoldhatatlan feladatokat hárít rá. Külö­nösen az alacsony jövedelmű rétegek esetében érzékelhető igen mar­kánsan ez az összefüggés.

Azokban az esetekben, amikor az elvált szülők valamelyike vagy mindegyike új családi közösséget alakít ki – amely egy idő után jól is funkcionál – megfigyelhető egy további összefüggés is. A régi családi viszonyok leépülése és az új kialakítása közötti időszakban a gyermek átmenetileg, de nagyon gyakran véglegesen eltávolodik a családi közös­ségtől. Ez az átstrukturálódás tehát a gyermek sorsának további alaku­lása szempontjából óriási veszélyeket rejt magában.

A harmadik kategóriába azokat lehet sorolni, akiknek a családja látszó­lag ép, de mégsem rendelkezik integráló erővel. Erre a körre döntően az jellemző, hogy a családi viszonyok rendezettek, ennek ellenére a szülők súlyos nevelési hibákat követnek el. Ennek az lesz a következménye, hogy a gyermek egyre inkább más mikroközösségekhez csapódik, és ez lesz számára a meghatározó. Így a család megszűnik integráló té­nyezőként funkcionálni. E családtípus további altípusokra is bontható:

A negyedik csoportba a csonka család tartozik. Ezzel a fogalommal az olyan családot jelöljük, ahol a gyereket vagy gyerekeket – az egyik szülő halála, illetve a szülők válása következtében – hosszabb ideig vagy végle­gesen csak az egyik szülő neveli. A félreértések elkerülése végett rögtön szeretnénk leszögezni, hogy e megjelölés nem tartalmaz negatív értékítéletet (Sajnos eléggé általános mind a bűnügyi, mind az egyéb társada­lomtudományi tanulmányokban, cikkekben az a felfogás, amely szerint a csonka család általában a szocializáció szempontjából valamilyen rosszul működő, negatív irányba determináló közösség. A valóságban erről szó sincs. A külföldi és a hazai szociológiai kutatások eredményei egyér­telműen bizonyítják, hogy a csonka család is képes betölteni szocializációs funkciót, egy sor esetben még jobban, mint a látszólag ép, de működésé­ben dezintegrált család. Mégis e családtípusnál olykor komoly problémák, ellentmondások keletkeznek. Előfordul, hogy a családban – a legkülön­bözőbb okok miatt – már a felbomlás előtt olyan mértékben megromlottak a viszonyok, a családtagok egymás közötti kapcsolata, a légkör, hogy a gyerek már teljesen kiszakadt a közösségből, eltávolodott a szülőktől. Ilyen esetekben a közösség felbomlása már szinte közömbös a gyerek további sorsának alakulása szempontjából.)

Az ötödik csoportba azokat lehet sorolni, akiknek nincs családjuk. E ka­tegóriába is többfajta életsors tartozik. Ide sorolhatjuk a leányanyák intézet­be, állami gondozásba adott, illetve utalt gyermekeit, a később – szintén számtalan ok miatt – züllötté, vagy deviánssá várt családtagok, valamelyik vagy mindkettő halála miatt, vagy más nevelési problémák következtében idekerülő gyerekeket és az ilyen, illetve hasonló okok miatt születésüktől vagy kiskoruktól rokonoknál vagy máshol nevelkedő gyerekeket. Azonban itt sem lehet csak az intézmények vagy az életsorsok negatív értelmezé­séből kiindulni. Az intézetek, a nevelőszülők az esetek többségében vi­szonylag jól funkcionálnak. Tény azonban az is, hogy az ilyen körülmények között nevelkedő gyerekek közül a rendezett családi viszonyok kőzött ne­velkedőkhöz képest többen kerülnek összeütközésbe a törvénnyel, sót ezek egy része biztosítja a konok, többszörösen visszaeső bűnözők stabil utánpótlását.

A folyamat eddigi elemei alapján tehát megállapítható, hogy a makro­környezet egy meghatározott mikrokörnyezetet produkál, a mikrokörnyezet pedig kitermeli a fent említett családtípusokat. A családon kívül nincs igazi mikroközösség (olyan hagyományos értelmű baráti közösség, amelynek a szabadidő közös eltöltésén túl jellemzője volna olyan pszichológiai kap­csolatok megléte, amely a társadalomba történő integráció lehetőségét is biztosítja).

Az intézmények szerepe

A folyamat tetjeskörű leírásához az intézményrendszer problémáit is vizsgálat alá kell vetni. Az intézményrendszer „ideológiai csapdába" esett, mert azt vélelmezte, hogy mikroközösséget hatalmi – rendeleti – úton is létre lehet hozni. Nem vették figyelembe, hogy ezeknek a „frá­nya" mikroközösségeknek egyik ontológiai sajátossága, hogy leginkább önszerveződés keretében szeretnek létrejönni.

A fiataloknak – és itt nemcsak a bűnelkövetőkről van szó – jelentős há­nyada elutasítja a nem önszerveződés keretében létrejött intézmények által szervezett tevékenységi formákat. Nem pusztán az intézménnyel szemben megnyilvánuló ellenszenvről van szó, hanem arról is, hogy ezek az intéz­mények egyszerűen nem tudják megfelelően felmérni az ifjúság igényeit, érdeklődési körét, vagy ha igen, akkor sem mindig az ifjúság réteg specifi­kus és területileg is eltérően tagolt sajátosságainak megfelelően.

Végigtekintve most már a folyamatot, az eddigi empirikus kriminológiai kutatások alapján a következő kép rajzolódik ki előttünk.

A diszfunkcionális hatásokkal járó makrostrukturális összefüggések kö­vetkeztében bomlik a család; egyéb mikrostruktrurális közösség nincs, vagy csak formálisan működik; az egyes ember mikroközösségi kapcsolat nélkül az összes problémájával magára marad, és így hajlamosabb arra, hogy de­viáns magatartást tanúsítson.

Ha ezt megkíséreljük lefordítani a magyar társadalmi valóságra és in­tézményrendszerre, a folyamat még inkább érzékelhetővé válik. A külön­böző negatív hatások szétbomlasztják a családi közösségét. Hogyan tudja ezt a társadalom, az állam kompenzálni? Sehogy! Amikor egy gyer­mek kikerül a családi közösségből, sokkal nagyobb a valószínűsége an­nak, hogy deviáns magatartást fog tanúsítani, mintha megfelelő mikro­közösségben élne. Az intézményrendszer a gyermek társadalmi vissza­illeszkedését nem tudja megoldani, és nem képes a szülő-gyermek kö­zötti (egyébként pótolhatatlan) pszichológiai viszonyt, kapcsolatot helyet­tesíteni sem. Azokat a gyermekeket, akik ilyen szituációba kerülnek, a társadalom általában még tovább stigmatizálja. „Jobb esetben" ők lesz­nek a rossz családból kikerülő, az állami gondozott, az intézetben ne­velkedett gyerekek, rosszabb esetben viszont a deviáns, az alkoholista, a bűnöző fiatalok.

Az iskolarendszer egész egyszerűen nem tud mit kezdeni ezekkel a gyerekekkel. Természetesen ennek is megvan a maga oka. Gazsó Fe­renc már régen megállapította, hogy az iskolarendszerben ugyanúgy ér­vényesülnek a társadalmi ellentmondások, egyenlőtlenségek, mint ma­gában a társadalomban, az iskola a társadalmon belül nem egy „üveg­ház". Ez azt jelenti, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek ezen a szűrőn általában nem jutnak át, kiesnek, kibuknak. Ez olyan további törést okoz az életükben, amit semmi más nem tud kompenzálni. Nem véletlen, hogy a fiatalkorú bűnözők között igen magas azoknak a gyerekeknek a szá­ma, akik valamilyen szinten megszakították iskolai tanulmányaikat. Igaz ez akkor is, ha ma már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az iskolarend­szer nem tud megfelelni a tőle elvárt funkcióknak. Még így is többet tud azonban nyújtani, mint amit azok kapnak, akik még innen is kiszorultak.

Értékrendszer- változások

Az eddig érintett, a bűnözés irányába determináló hagyományos hatáso­kat más folyamatok is befolyásolták. Már az 1970-es évek közepén, de különösen az 1980-as évek elején tért hódított Magyarországon az a je­lenség, amit úgy nevezünk, hogy a második gazdaság szférája.

A második gazdaság megjelenése – többek között – annak is a kö­vetkezménye, hogy a társadalom értékrendszerében egyre inkább a tel­jesítmény, és azon belül is a pénz vált a leginkább orientáló tényezővé. Ez alapvetően felborította a korábbi értékrendszert. Azok a családok, amelyek legalábbis megkísérelték az új társadalmi elvárásokhoz igazodó „szinten tartást", kénytelenek voltak egyre aktívabban közreműködni e szférában. Ennek azonban (a most nem említett pozitív hatásai mellett) alapvetően negatív hatásai is voltak:

A második gazdaság rendszere, a pénzre és az anyagi javakra ori­entált értékszemlélet egy új, Individualista „látásmódot" is eredmé­nyezett. Ez a szemlélet alapvetően felerősítette a „mindenáron" va­gyonhoz jutás „szükségletét". Az eddigiekből törvényszerűen adódik, hogy felerősödött a szervezett bűnözés is.

Amennyiben dr. Dános Valér definícióját vesszük kiindulópontként, amely szerint a szervezett bűnözés „az összbűnözés alstruktúrája, társu­lásos, foglalkozásként űzött hivatásos bűnözés, munkamegosztáson és magas fokú konspiráción alapuló vagyonszerző és egzisztenciateremtő bűnözés", úgy a téma szempontjából két elem érdemel külön figyelmet. A bűnöző életprogramot megtestesítő szervezett bűnözést hivatásosan, foglalkozásszerűen folytató bűnismétlő a bűncselekményt anyagi haszon­szerzés céljából követi el. Ezek a vagyoni haszonszerző cselekmények mint eszközcselekmények a szervezett bűnözés keretében mindig újabb és újabb, folyamatos sikerrel kecsegtetnek, és mindenkor mérhető előnnyel járnak. Az elkövetők vagyonszerző foglalkozásnak tekintik a bűnözést, amely magas életnívót, luxus-életkörülményeket biztosít szá­mukra. Hamar eljutnak annak a felismeréséhez, hogy szükségleteik tör­vénysértő módon, a szokásosnál kevesebb erőfeszítés árán is kielégít­hetők, nem is akármilyen színvonalon. A „bűnös vagyont" már csak tisz­tára kell mosni, és a külső szemlélő előtt mint legális és tisztességes tőke jelenik meg, amely igazolja az érintett személyek jobb életminőségét. A képlet igen egyszerű: bűncselekmény + a pénz tisztára mosása = jólét. Kialakul a bűnöző életprogramot igazoló és vonzóvá tevő nézetrendszer, és a szervezett bűnözés „kemény magja" így válik a szervezett bűnözés­ben érintett és az azon kívüli bűnözők számára is referenciacsoporttá. Leegyszerűsítve tehát megállapíthatjuk, hogy a szervezett bűnözés az in­dividualizált szemlélet bűnözésre lefordított reagálási módja.

*

A bűnügyi tudományok történetében az 1947-es óv hozott fordulópontot. Ebben az évben tették közzé a Wallenstein-féle szondázás eredményét. Ez a tanulmány egy olyan kérdőív segítségével készült, amely 40 bűncse­lekményt tartalmazott (beleértve az emberölést is). A kérdőívet 1.020 „tisz­tességes", még el nem ítélt férfi és 678 ugyanilyen nő töltötte ki. A megkér­dezett személyek 91 %-a ismerte el, hogy a megjelölt bűncselekmények kö­zül egyet vagy többet elkövetett. A férfiaknál átlagosan 18, a nőknél pedig 11 bűncselekmény jutott egy főre.

A bűnügyi gondolkodásmódban ettől kezdve jelentós változás állt be. A bűnügyi tudományok képviselői egyre inkább azt a nézetet követték, hogy a bűnözés réteg specifikus voltán kívül az is jelentős tényező, hogy a bűnüldö­zés, a büntető igazságszolgáltatás szervezete mintegy szűrőként működik, vagyis az intézményrendszer mindig a könnyebb ellenállás irányába halad. Fritz Sack például a következő megállapítást tette a kriminális populáció körét illetően: „Egy társadalom tagjainak mintegy 80-90%-a életében leg­alább egyszer elkövetett valami olyan cselekményt, amelyet a törvény bün­tetni rendel. Ugyanakkor ezeknek a cselekményeknek csak egész kis há­nyada kerül az állami szankciók malmai közé." Sutherland és Mannheim már konkrétan arról ír tanulmányaiban, hogy a társadalom „védtelen" réte­gei sokkal esélytelenebbek a bűnüldöző és igazságszolgáltató szervekkel szemben, és jóval nagyobb az esélyük a büntetőeljárásba történő bekerü­léshez, mint a társadalom közép- és felső rétegeinek.

Ez a mechanizmus valószínűleg napjainkban is így érvényesül. Leg­alábbis erre utal az a német-magyar összehasonlító vizsgálat, amelyet az ELTE Állam és Jogtudományi Kar Kriminológiai Tanszéke és a Hamburgi Egyetem Kriminológiai Tanszéke közösen végzett A kutatás eredményei alapján ugyanis a következőket lehet regisztrálni: Hamburgban a fiatalko­rúak bűnözése átlagban mintegy 6-6,5%-kal magasabb, mint Budapesten, és egyes területeken eléri a 8-10-szeresót is. Ilyen eltérő volumenű bűnö­zés láttán mindkét ország hivatalos intézményrendszere késztetést érzett a reagálásra. Nem váratlan módon lényeges interpretációs különbség alakult ki közöttük. A német vélemény szerint nem ennyivel magasabb náluk a fia­talkori bűnözés, pusztán Magyarországon rossz a feljelentési készség. A magyarok viszont az eltérő jogrendszerrel magyarázzák ezt a jelentős kü­lönbséget (a két országban nem egyforma a szabálysértések ós a bűncse­lekmények köre, egyes szabálysértési alakzataink Németországban bűncselekménynek számítanak).

A vizsgálat legérdekesebb megállapítása azonban az volt, hogy ha a büntető eljárást nyomon követjük, belép az ún. filter-system, vagyis a lé­nyeges eltérés ellenére az eljárások végén kb. ugyanannyi fiatalkorút ítél­nek végrehajtható szabadságvesztésre Hamburgban is, mint Budapesten. Mindezek arra ösztönzik a kívülálló szakembert, hogy levonja azt a követ­keztetést, miszerint egy-egy társadalom végső soron közel azonos mennyiségű bűnözőt tud csak elviselni.