Két egymást követő folyóiratcikkben, a majdnem-Nobel-díjas-nagy-magyar-közgazdász (a továbbiakban: MNNMK) „a magyar­országi reformfolyamat és posztszocialista átalakulás négy olyan jellegzetességet emel ki, amely megszakítás nélkül, a politikai szférában következett rendszerváltást követően is, folyamatosan jellemezte az elmúlt harminc év fejlődését: a lakosság anyagi jólétének prioritása, erős paternalista jóléti állam, a reformfolya­mat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom".¹

E sorokból nyilvánvaló módon kiderül, MNNMK írásai lénye­gében politikai töltetű és politizáló szövegek. Hiszen nem má­sok, mint a hatalom gyakorlásával kapcsolatos töprengések és főleg állásfoglalások. Emiatt, szerintem, politikai elemzést igé­nyelnek.

Vizsgáljuk meg sorban az MNNMK által elemzett négy jelleg­zetességet, azután pedig egy-két további politikai meggondolá­sát. Ahol szükséges, sőt kötelező, igyekszem biztosítani a ma­gyar fordítást is, mivel szerzőnk hadilábon áll Magyarországon mindenki által (talán túlságosan is) felfogható szavakkal.

1. Az első idézett jellegzetessége a magyar gazdaságnak „a lakosság anyagi jólétének prioritása". Ez lefordítva magyarra, a következőt jelenti: az egymást követő magyar kormájxyok elsőbb­séget biztosítottak a lakosság anyagi jólétének és, hála ennek, MNNMK szerint, Magyarországot „évtizedeken át viszonylagos politikai nyugalom jellemezte" és „nagy súllyal érvényesült a tár­sadalmi-gazdasági biztonság követelménye is". Ez a politika pedig, ha jól értem szerzőnket, kedvezőtlen hatással van Ma­gyarországra.

Nehéz belátnom, miért ez a következtetés politizáló fejtegeté­seinek kiindulópontja. Hiszen a legjobb politikai rendszerek és a sok nemes lelkű politikus elsőrendű célja a lakosság jóléte, biztonsága és nyugalma. Vajon mit takarhat a szerző eme politikai álláspontja?

Hasonló okokból kifogásolható a szerző által idézett második jellegzetesség is. MNNMK elítéli az „erős paternalista jóléti álla­mot", amely „vetekszik a legfejlettebb skandináv országokéval". MNNMK-nak joga van ezt erősnek „éreznie". Lehet ez a politikai véleménye, de tudnia kell, hogy mások még a skandináv jólétet is gyengének tarthatják. Elsősorban politikai és nem gazda­sági döntés kérdése, hogy egy társadalom hogyan osztja fel az összjövedelmét. (Megjegyezendő, hogy nem értem a „pa­ternalista" szót sem. A lélektan freudi változatában, a szó az apa szerepének a túlburjánzását jelenti és szigorúan megkülönböztetendő az anyáskodástól. MNNMK által szeretett és cikké­ben látszólag felhasznált „politikai gazdaságtanban" nem szere­pel egyik fogalom sem. Tehát a szó mögött megint valami politi­kai álláspont lenne?)

A harmadik és a negyedik jellegzetesség, „a reformfolyamat és átmenet fokozatossága és a politikai nyugalom", nyilvánvaló­an összefüggő jelenség. MNNMK aláhúzza: „Még ha a gazda­sági nehézségek súlyosbodtak is, az egymást követő kormányok inkább 'keresztülevickélést' (muddle through) folytattak" a „poli­tikai nyugalom" érdekében. A szerző nem veti fel azt a kérdést, hogy a nehézségek talán elsősorban a reformfolyamatokból és az azt követő úgynevezett átmenetből következtek. A „keresztülevickélések" lényege és célja éppen a reformfolyamat és át­menet keresztülvitele: a piacgazdaságnak álcázott államtalanítás, a jövedelmek és később a vagyonok nagyfokú megkülönbözte­tése és bizonyos körökre korlátozott magánosítás. Ezen folya­matok keresztülvitelét a „politikai nyugalom" csak elősegíthette, sőt megkönnyíthette a gazdasági és politikai hatalom átvételét.

Szerintem a politikai szélcsendben végrehajtott 1995. márci­us 12-i intézkedések ugyanakkor egy gazdasági államcsínyt je­leztek. Lehetőség volt erre, mivel a reformfolyamatnak új szaka­szába érkeztünk, amelynek az a jellegzetessége, hogy a"*kormányon lévő pártok többé nem félnek a néptől. Ez történik, ami­kor a lélekbúvárok által ismert „paternalizmus", MNNMK szavai­val élve, már nem „minősül tabunak" (a néprajzosok által jól is­mert babonás vallási tilalomnak). Valószínűleg e csúfnak tartott tabu eltávolításáért, egy Torgyán, egy Thürmer vagy egy Csurka naponként imáiba foglalja mind MNNMK-t, mind egymást köve­tő kormányainkat. Nem értem, miért csodálkozik MNNMK a „ki­bontakozott nacionalista, antiszemita, a Horthy-rezsimet reha­bilitáló megnyilvánulásokon".

2. MNNMK megállapítja: „A magyar gazdaságpolitika a hatva­nas évek elejétől kezdve 'fogyasztáspárti' volt. Ez éles szakítás volt a gazdaságpolitika sztálini klasszikus szocialista prioritása­ival." Mórickával együtt kérdezhetjük: na és akkor mi van? Ez a politika a fogyasztóknak kedvezett és nem a vagyonosodóknak. De MNNMK szigorú politikai álláspontja nem késik a megállapí­tással szemben. Az „elhalasztott beruházások", a „külföldi tarto­zások", a „társadalmi jóléti elkötelezettségek" és az „elhalasz­tott környezetvédelem" vagy a „végbement környezeti rombolás" stb. stb. együttesen egy össz-"társadalmi adósságot" képez a jövő korosztályaival vagy társadalmával szemben.

Bűnös nép bűnös kormányai! „A jelen kedvéért feláldozták a jövőt." Mint ha MNNMK visszasírná a „sztálini klasszikus szoci­alizmus prioritásait", mármint, édes anyanyelvünkön, a befekte­tés elsőbbségét, ami a mai magyar helyzetben egy kicsiny ré­teg vagyonosodását jelentheti. MNNMK megrója a magyar nép­nél tapasztalható „hedonizmus felé való fordulás erősödését". Mint ha csak nagyrabecsült plébánosomat hallanám, aki mindig hasonló nyelvezettel élt. De vajon célravezető-e MNNMK-nak közgazdából erkölcscsősszé és ez utóbbiból politikussá válása?

Kétségtelen, az „elhalasztott beruházások" és „környezetvé­delem" vagy „a végbement környezeti rombolás" a jövő század embereinek hiányzik vagy őket terheli. így van ez már Ádámtól és Évától kezdve. Azóta, hogy az ember két lábra állt (tízezer évvel ezelőtt), de talán már előbb is, állandóan megterheli a jövő emberiségét. Talán ebben rejlik az eredeti bűn kereszt(y)ény ta­nítása is. Ezért szemrehányható őseinknek már az is, hogy a napjainkban élő emberekkel szemben is jól eladósodtak, és egyáltalán, elősegítették születésünket. Bizonnyal MNNMK-nak van ötlete az adósság hatékony behajtására. Különben, ha bű­nösek őseink, bűnösek vagyunk mi is és bűnösek, valószínűleg utódjaink is, mert olyan szüleik voltak, mint bűnös kortársaink: ez már apáról, illetve anyáról fiúra, illetve lányra száll, a végte­lenségig. MNNMK írását olvasva a végrehajtónak sok száz éves munkatervre lesz szüksége. Ugyanakkor a mai piacgazdálkodás­nak nevezett magyarkodásban szabad-e egyáltalán a terv szót használni?

MNNMK továbbmegy. A „társadalmi adósságba" beleérti a „kül­földi tartozásokat" és a „társadalmi jóléti elkötelezettségeket" is. A fogalmak és tények micsoda keverése és kavarása. Vegyük egyiket a másik után. Mi a jelentősége a „külföldi tartozásoknak"? Szerintem nincs másról szó, mint a hetvenes és nyolcvanas évek párt-, bank- és gazdasági (ma még mindig hatalmon lévő) elitje stratégiájának az egyik és súlyos eredményéről. Az elit egyedüli célja a nyitás volt a tőkés Nyugat felé, és ez sikerült. Sőt, ez az elit uralkodó osztállyá vált (ha szabad még egyáltalán ezt a csúf átkos-kincstári szót használnom).

Az osztállyá formálódó elit az eladósodással befolyó összegekből megalapította honi gazdasági tőkéjét. A magánosítások 1980-as évekbeli burkolt avagy hivatalos kezdetétől a jobban tájékozottak nem csodálkoztak a magyarországi felhal­mozott pénzek elkápráztató nagyságrendjén. Ez az új osztály 1995. március 12-i jövedelem-átcsoportosítási intézkedéseivel benyújtotta a számlát a magyar nép 75-80%-ának, és egyúttal újra bebizonyította a pénzes Nyugatnak, hogy ki az úr a háznál, illetve ebben a peremjellegű, rosszul fejlesztett közép-kelet-eu­rópai országban.

3. Ha nem járna tragikus következményekkel, mulatságos len­ne olvasni, hogy MNNMK társadalmi adósságnak nevezi a „tár­sadalmi jóléti elkötelezettségeket", hogy „népszerűsködő gazda­ságpolitikáról" cseveg, és hogy Magyarországról mint egy „ko­raszülött jóléti államról" tart szabadelőadást. Csak politikai hun­cutsággal lehet ezeket a társadalmi szempontból nagyszerű el­kötelezettségeket adósságként vagy népszerűsködésként ele­mezni. Hiszen ezek az elkötelezettségek a nép egyetértésével születtek. Ez a politika jogot ad a többségnek az alapvető jólét­hez. Ezt az állam megvalósítja a jövedelmek jogos újraelosz­tásával, ami elérhető a gazdagokat „jobban sújtó" adók és tb-hozzájárulások segítségével.

Új törekvéseink vég nélküli anyagi igényeit már az újraelosztás fogalma is zavarja – ténye még inkább. Kész mozgósítani céljai elérése érdekében a Nemzetközi Valutaalapot, a nagy nyugati ipari és pénzügyi csoportok vezetőit, a Világbankot, az EU-t, a világ pénzügyi sajtóját, a baráti nyugati politikusokat vagy köz­gazdákat stb., akik mindig tündököltek a látszólagos tárgyilagos­ság és a tudományoskodás mezején. Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a közületi jóléti elkötelezettségek nagyság­rendje és növekedése egyértelműen egy haladó és korsze­rű társadalmat jelez.

Nem tudom, MNNMK mire alapítja megállapítását, amely sze­rint „a jóléti kiadások feltornázása olyan szintre [került], amelyet az adóbevételek nem képesek fedezni". Semmiféle politikai gaz­daságtani ismérv sem tiltja kormányainknak, a költségvetés ki­egyensúlyozása céljából, a lakosság meggazdagodott 20%-ának növekvő megadóztatását. Ehelyett, gazdaságtalan módon, a közkiadások csökkentését hajtják végre, a kiegyensúlyozott gaz­dasági fejlődést fékezve. Viszont a sok száz éves politikai gaz­daságtant megcsúfolva MNNMK „koraszülött jóléti állam" jelsza­va a legrosszabb Rákosi-korszakra emlékeztet (amit kitelepítve éltem meg).

A társadalmi jóléttel kapcsolatos visszalépések a nép többsé­gének kárára és a kisebbség előnyére valósultak meg. Jelzik Ma­gyarország latin-amerikanizálódását. Ebben a kérdésben a nyu­gati országok példája természetesen nem követendő példa, ahol némelykor hasonló fejlődéseket lehet megfigyelni. Habár éppen most sokan írnak az Egyesült Államokban arról, hogy az ameri­kai lakosság 80%-ának a fogyasztóképessége, az elmúlt 25 év elszegényesedése után, kezd hiányozni a termelés újraindítá­sához. Egyébként marad az Európa-szerte használt gazdasági érv: a mai társadalmi terhek elviselhetetlenek. Itt is, ott is az érv félrevezető. Elég rá emlékeznünk, amikor a nyugati vagy a ma­gyar kormányok megszervezték a „társadalmi jóléti elkötelezett­ségeket", akkor országaik – Magyarország is – lényegesen sze­gényebbek voltak, mint ma, és mégis elbírták! Ez a hióbhír, ez a bosszantó rémisztés megint csak egy politikai fortély lenne te­hát?

Szép költői kép lehetne MNNMK megállapítása, miszerint „mind nagyobb társadalmi adósságot görgetünk magunk előtt". Ám vajon a politikai valóságban a kijelentés mögött nem szigo­rúan vett osztályérdekek lappanganak, nem politikai fogások rej­tőznek, az imént feltárt érdekek megvalósítása céljából?

4. Politikai szempontból jól érthető módon MNNMK számára ismeretlen egy alapvető gazdasági ismérv és érvelés. Ez az is­mérv a jövedelemelosztás kérdése, amely összefügg a vagyon felhalmozásával. Ez utóbbi pedig pontosan szabályozza a tulaj­donjog-elosztást, illetve a gazdasági élet természetét. Nincs sem elméleti, sem gyakorlati piac, ami jól működne, ha a vagyon- és a jövedelemkülönbségek nincsenek megszüntetve, vagy legaláb­bis lényegesen csökkentve. Hiszen az ilyen gazdasági hatalmi különbségek elkerülhetetlen módon meghamisítják a piac eszményi működését és elméleti hatékonyságát. Kis létszá­mú uralkodó osztály tagjainak váltakozó vetélkedése és össze­fogása a leghatástalanabb, pazarló gazdaságot fejleszti. Ezt a fajta gazdaságot eddig csak úgy-ahogy és csak a XX. század folyamán sikerült megfékeznie a szakszervezetekkel szövetke­ző szociáldemokráciának.

Az 1968-as reform következményeként, és a hatékonyság szó­lamát hangoztatva, az új elit „elfogadtatta" a magyar néppel a keresetek szükségszerű növekvő különbségének az elvét, tarkítva egy kis propagandával, egy kis rászorítással (hiába, volt akkor még párt és rendőrségi fegyelem). Ugyanabban az idő­ben, szerzőnk aláhúzza, „a tervutasítások megszüntetésével az egyik alapvető tulajdonjog, a szabályozás joga számottevő rész­ben átkerült az állami vállalati menedzsment kezébe", amely „ettől kezdve képessé vált saját tulajdonosi érdekei érvényesítésére később, a posztszocialista periódusban is" (az. 1990 utáni idő­szakban).

1968-tól kezdve alakult ki egy új tulajdonosi réteg, amely óriá­si pénzforrásokkal rendelkezett, majd később vagyonokat hal­mozott fel. Ez a folyamat, amint szerzőnk igen bölcs társada­lomtudósként aláhúzza, az elit számára „folyamatos és fokoza­tos átállást jelentett". A nép többségét is hozzászoktatta a tőkés rendszer áldásaihoz. Következésképpen, az 1980-as években, sikeresen „részt vállalhatott" a magánosításban, egyedül vagy a nyugati tőkének bedolgozva. Ezzel magyarázható a tulajdon in­gyenes szétosztása helyett a magyar magánosításnál használt úgynevezett „piaci értékesítés" bevezetése. Ez a módszer lett éppen ezen új elit számára a legszerencsésebb megoldás, mi­vel a széles és szegényedő néptömegek már nem szólhattak bele ügyeibe.

5. MNNMK szerint mégis „Magyarországon a jövedelmeken belül mind inkább csökken a munkával szerzett jövedelmek rész­aránya". Egy táblázat alapján bemutat egy kettős fejlődést. 1980 és 1992 között, MNNMK szavaival élve, „piacból", illetve „mun­kából származó jövedelmek" erősen csökkentek, és a társadal­mi jövedelmek megnőttek, de a kettő együttvéve apadt a lakos­ság összjövedelmében. Ebből a kettős fejlődésből kiindulva MNNMK megfelelőnek tartja az 1995 márciusa utáni kormány határozatait, amelyek továbbra is elősegítik „a reálbérek^, és a jóléti kiadások csökkentését". Az olvasó már valószínűleg meg­érti, miért nincs szó MNNMK-nál a tulajdonosi tőkés jövedelmek­ről, amelyek ugyanebben az időszakban majd a semmiből lé­nyeges mértékben nőttek a lakosság összjövedelme hányada­ként.

Szerzőnk három fontos szempontot is elfelejt aláhúzni:

1. a tőkés jövedelmek élvezőinek száma csekély (egy vagy két százaléka az összlakosságnak), szemben a munkából élők millióival;
2. a „társadalmi jóléti jövedelmek" szintén munkából származ­nak, hála tb-hozzájárulás fizetésének; a „piacról" csak a falusi kofáknak jön be jövedelme;
3. milyen az egyénekre vagy családokra szóló jövedelmek el­osztása. A jövedelemelosztás tanulmányozása különlegesen ta­nulságos lehet ott, ahol szakadék választja el a felső százezreket az alsó millióktól, és ha például tudja az ember a magyarorszá­gi bankigazgató és egy mérnök fizetése közötti különbséget (ne is beszéljünk a takarítókról vagy tanárokról). Ha az egyik 50-60 milliót keres évenként, akkor a másik átlagosan 1 vagy 2, azaz egy vagy két milliót. Ezt a különbséget nem támasztja alá sem­miféle termelékenységi/jövedelmezőségi eltérés. Még akkor sem, ha hiábavalóan feltételezzük, hogy a közgazdászok képessek egyértelműen egyedi jövedelmezőséget mérni teljesen önkényes feltételezések nélkül.

Ilyen körülmények között a magyar úgynevezett piacgazdaság csak úgy működhet, ahogy működik, tehát rossz hatékonyság­gal: egyrészt tíz éve tartó magas áremelkedésekkel, melyek biz­tosítják a valós bérjövedelmek folyamatos csorbítását és a vál­lalati hasznok tartósságát, másrészt lényeges munkanélküliség­gel, ami fenntartja a „bérfegyelmet", illetve a dolgozók nem ön­ként vállalt szerénységét, a vállalati hasznosság növelésére. MNNMK-nak a Hyde Park sarkához méltó beszéde bátran állít­ja, hogy „inflációt (magyarul áremelkedést) gerjeszt a bérek fel­lazítása". Holott tudnia kell, hogy az egy dolgozóra eső ma­gyar valós bér 1982 óta csökkent, miközben a termelékeny­ség tovább nőtt. Nem említi: hol a sokat ígérgetett jólét, a lakos­ság többségének a jóléte, amelyről annyit hallottunk a Grósz-, a Németh-, az Antall- és a Horn-kormányoktól? MNNMK-tól nem várhatunk ezekre a kérdésekre választ, mivel mélyen egyetér­tett és egyetért az 1968-as gazdasági reform céljaival, a ma­gyar elit által bevezetett piackodó gazdálkodással.

6. Az 1995. márciusi intézkedésekkel kapcsolatosan MNNMK felveti a politikailag jogos kérdést: „Szabad-e egy reformot ke­resztülerőltetni, ha a lakosság igen nagy része ellenzi?" Szá­mára a válasz igenlő, „de csak több feltétel szigorú megtartása esetén: …A kormány a legnagyobb lelkiismeretességgel meg­győződött arról, hogy nincs más alternatíva" (magyarul nincs vá­lasztás két lehetőség között), „köteles megmaradni az alkotmá­nyos demokratikus jogrend keretei között" és „őszinte elhatáro­zása, hogy feltétel nélkül alá fogja magát vetni a legközelebbi választáson a lakosság ítéletének". Tehát a szerző szeme előtt egy felvilágosult és alkotmányos uralkodó példaképe lebeg.

Az olvasó, sőt a nép vagy a nemzet őszintén örülhet, hogy MNNMK szerint nem kell szükségszerűen elviselni egy parancs­uralmi rendszert – az amúgy is társadalomellenes gazdasági in­tézkedések után. Kétségei ott születnek, amikor nem látja tisz­tán, hogy ki fogja meghatározni a kormány „lelkiismereti" álla­potát és a demokratikus elhatározáshoz való hajlamát. Gyóntatóm hivatkozik gyakran lelkiismeretemre és komoly elhatározá­somra. MNNMK talán rábízná országunk sorsát és kormányunk megítélését? Szintén talányosnak tűnik az olvasónak MNNMK hallgatása egy fontos kérdésben. Nem említi feltételei között az intézkedések megbízhatóságát, valószínű hathatósságát. Hiszen a nép nagy többségének érdekében kell történnie, mivel ő a szen­vedő-fél, és ez az érdekeltség bizonyítandó. Sajnos, MNNMK jól tudja ez bizonyíthatatlan, sőt az elmúlt korszak magyar gazda­sági tapasztalatai is ezellen szólnak. Eddig az elmúlt majd két évtized intézkedéseinek igazi haszonélvezője csak egy elenyé­sző kisebbség.

7. Befejezésül még néhány megjegyzés. Szerintem MNNMK több olvasóra találna, ha politizálásában kevesebb idegen szót használna. Szövegében van olyan oldal, ahol a megértés hát­rányára 10-20 idegen szót találtam. Rosszakaratú feltételezés lenne részemről azt hinni, hogy kerüli a szélesebb olvasóközön­séget, mely megértené politikai álláspontjait. Önmagában a ke­véssé érthető vagy félreérthető, de elbűvölő idegen szavakkal való vagdalkozás nem tűnhet-e politikai jellegűnek, az olvasók szerző általi megtévesztésének?

Különleges, de MNNMK figyelmét elkerülte, hogy az 1956-os magyar forradalom előtt már 1953-ban Kelet-Németországban „fegyveres felkelés tört ki a fennálló politikai rend és a szovjet megszállás ellen". Talán, mert ezt munkások kezdeményezték, ez nem számít? Ugyanakkor a forradalom következményei kö­zött nem említi, hogy az események közben és után, közel két­százezer magyar 'kitámolygott' Magyarországról (magamat is be­leértve), és ez a tény nem volt hatás nélkül a magyar gazdasági fejlődésre.

Végül MNNMK posztszocialista időszaknak nevezi az 1990 utáni időket. Számomra ez roppant mulatságos akkor, amikor nem is olyan régen a választók döntő többsége a Magyar Szo­cialista Pártot a Parlamentbe küldte. Akarva,.akaratlanul a szer­ző ezzel is jelez valamit. De erre sincs magyarázatom, hiszen már negyven éve nem élek Magyarországon.

Jegyzet

¹ A szerzőt, kiváló közgazdaként, Kornai Jánosnak hívják. Az idézett két cikk a Közgazdasági Szemle 1995. decemberi és 1996. januári szá­maiban látott napvilágot „Négy jellegzetesség, a magyar fejlődés politi­kai gazdaságtani megközelítésben" címmel. Ezekből a cikkekből szár­mazik a macskaköröm között idézett összes mondat vagy mondatrész.