Vajon új világrend született-e 2003 tavaszán? Az első válaszom: nem, mert napjaink alapvető világfolyamatai már az 1970-1980-as években beindultak. A második válaszom egy kérdés: miért éppen 2003 tavaszán? Mintha a szerkesztőség figyelmét túlságosan a napi események határoznák meg. A harmadik pedig: mi az, hogy világrend? Mi volt a szerkesztőség előfeltételezése a rend szó használatával kapcsolatosan? Szerintem, világunknak a legfontosabb jellege a rendszeres rendetlenség, vagyis ellentmondások egymásutánja, amikre állandóan csak félmegoldások sikerednek.

Az 1990-es évtized és az azt megelőzőek ellentétei és békésebb időszakai jól beilleszkednek napjaink alapvető világfolyamataiba. Ha jól látom, kettős folyamatról lehetne beszélni: a tőkés rendszer majd' világméretűvé válásáról és a nemzetközi nagyhatalmi viszonyok, illetve kapcsolatok lassú, de lényeges módosulásáról. Egy geopolitológus szemszögéből egyrészt ezek a folyamatok kiváltották a szereplők és a játszmák megsokasodását, illetve emezek előidézik azokat, sok-sok ellenségeskedéstől és háborúskodástól kísérve. Másrészt, a tőkés rendszer legújabb folyamatainak ellentmondásai feszültségeket keltenek, és ezekből is újszerű villongások és viszályok születnek.

Az angolai, ruandai és kongói, tíz-tizenöt éve óta tartó vérengzések, vagy a szomáliai, a jugoszláv és a Fülöp-szigeteki polgárháborúk, vagy pedig Afganisztán és Irak lerohanása – mindez nem más, mint igen szomorú és sok szenvedést okozó kísérőjelenségek sora. Gazdasági téren a mind nagyobb vállalatok kialakulása, a magánosítások és az egymást követő válságok a legszembeötlőbbek. Közös sajátságuk az USA és más nagyhatalmak, úgy is mint a nemzetközi nagyvállalatok jelenléte, de sokszor részvétele is ezekben az eseményekben.

Ez a jelenlét, illetve részvétel számomra összefüggésben van a tőkés rendszer lassú világméretűvé válásával és a nemzetközi nagyhatalmi kapcsolatok módosulásával. Itt megemlítendő Rosa Luxemburg vitája Vlagyimir I. Leninnel. Utóbbi Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka című 1916-os könyvében, azt próbálta levezetni, hogy a rendszer elérkezett a beteljesüléséhez. Vlagyimir Iljics tévedett. A sokkal tisztábban látó Rosa Luxemburg azzal érvelt, hogy a tőkés felhalmozás vígan folytatódhat, míg a tőkés termelési mód földrajzilag tovább terjedhet. Neki lett igaza, mivel a rendszer az egész XX. században teret hódított. Újabb és újabb termelési alkalmak és fogyasztói lehetőségek nyíltak meg. Nem csak földrajzi szempontból, hanem a keynsiánus "jóléti társadalom" közkiadásaival és a "fogyasztói társadalom" újdonságai által: a fiatalok és a nők növekvő piacával például. Fejtegetéseim főleg eurázsiai központúak.

 

 

A tőkés rendszer majd' világméretűvé válása

 

A tőkés rendszer állandó fejlődésben van a XVI. század óta, és földrajzilag mindinkább kiterjeszkedik az egész Földre. Az 1945 utáni és máig tartó növekedésével a rendszer majdnem világméretűvé vált. Ez a folyamat, ami távolról sem fejeződött be, összetett történés. Ha jól látom, három időszakot lehet megkülönböztetni ebben a történelmi folyamatban, amelyek egyébként részben fedik egymást . Az állam és a magántőke kölcsönös kapcsolódása biztosítja az utóbbi előrenyomulását. Természetesen mind az államok, mind a vállalatok között vannak kicsik, nagyobbak és birodalom jellegűek. Ezek állandó és változó hierarchikus rendszerekbe illeszkednek, illetve ilyeneket képeznek. Nagyon leegyszerűsítve, a második világháborút követő időszakot ekképpen lehetne leírni:

Tőkés rendszer: nemzetközi bankok	Állami rendszer: vállalatok nem piaci politikák
1945-1970 A világkereskedelem a világtermelés növekvő hányadát teszi ki
A kereskedelem és fogyasztás nemzetközivé váládsa: Észak – Dél és centrum – periféria viszonylatban.	SZabadkereskedelmi intézkedések, fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása (neokolonializmus)
1960-1990 A nemzetközi vállalatok hálózati szerveződése
A termelés nemzetközivé bválása, az árak, a termelékenység, az előállítási és szállítási költségek és körülmények függvényében.	SZ+Gazdasági szabályozók csökkentése (adó, munkajog, korlátozott munkaerő – vándorlás), társadalmi előírások növelése és költségek megnyírbálása (Munkanélküliség, egészségügy, oktatás), közlekedési világrendszer kiépítése és működtetése.
1980- A tőke és a tőkepiac egységesítése és egyesülése
Vállalati magánosítás, egybeolvadások és felvásárlások a tőkés felhalmozás kibővítésére és a verseny csökkentésére, a magántulajdon és a nagy részvényesek hatalmának kiterjedése a Föld egészére.	SZ+G+Magánosítás "divatja", a magántulajdon világméretű biztosítása, az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése, világ – hatalmi rendszer kiépülése.

 

 

Összefoglalva, a folyamat képletét felírhatjuk így: (Világkereskedelem és -termelés + a tőkés magántulajdon kiterjedése) + (Sz + G + M) = a tőke világméretű térhódítása. E nagyméretű folyamatot elősegítik a következő tényezők:

 

• A fogyasztás kiterjesztése: új országok, új fogyasztók felé: gyerekek/fiatalok – nők stb.
• A fogyasztási szokások és a kultúra (oktatás) egységesülése a keresetek és vagyonok fontosságának függvényében.
• A műszaki kultúra és fejlődés kiterjedése a számítástechnika és távközlés területére.
• Az előzőekre támaszkodva a termelékenység növekedése mind magán, mind közületi téren.
• Új fizetési és hitelmódok.
• A neokonzervatív (a tulajdonjog szentsége és emberjogi hatalomgyakorlás) és neoliberális (a piac mindenhatóságának gyakorlata) eszmék elterjesztése.

A folyamat nem zajlik le helyi jellegű, részleges vagy általános válság nélkül.

 

• A vállalatok nagy számban jönnek létre és közülük sok tönkremegy.
• Gazdasági ágazatok és települések szűnnek meg, ezzel egy időben újak jönnek létre.
• Intézményes nehézségekkel küzdő nemzetállamok keresik a beilleszkedést nagyobb közjogi egységekbe, és ezekből új politikai-gazdasági egységek alakulnak ki: Délkelet-ázsiai-nemzetek Szövetsége (ASEAN), Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (ALENA), Dél-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Mercosur), Európai Unió stb.
• A pénzügyi rendszerek válsága (dollár) és új rendszerek megteremtése (euró).

 

A vizsgált időszakban, mint ahogy jeleztem, a tőkés rendszer majdnem világméretűvé vált. Ugyanakkor, a játszmának nincs vége. Vannak még országok és területek, amelyeket a tőke még nem olvasztott be, különösen a déli féltekén. Létezik a társadalomban nagyszámú eltérő vagy más jellegű stratégia, hagyományos gyakorlat vagy új kezdeményezés: szövetkezeti vállalkozások, fogyasztók szövetkezése, szakszervezetek, "nem kormányzati" szervezetek működése, közösségi takarékpénztárak, eredeti társadalmi-gazdasági szervezetek, haladó egyházak, "altermondialisták" stb.

 

 

A nagyhatalmi viszonyok módosulása

 

A fontos nyersanyagok és fogyasztási piacok biztosítása, a közlekedési világrendszer kiépítése és megóvása, úgy is mint az oligopolisztikus vállalatok engedélyezése és hatalmának kiterjesztése a Föld egészére s a világhatalmi rendszer kiépítése, ez mind-mind az államok feladata. Márpedig az államok, illetve a születő államközösségek bizonyos alá-, illetve fölérendeltségüknél fogva, csak a maguk módján és a történelmüktől meghatározott úton vehetnek részt a tőke világméretű kiterjeszkedésében. Mint ahogy már jeleztem, alá-, illetve fölérendeltségük állandóan változó, és működési lehetőségeik is bizonytalanok, hullámzóak.

A vietnami háborút az USA az 1970-es években, az afgán háborút a Szovjetunió az 1980-as években elveszti. Az 1945 után született kettős uralom a világon meggyengült. Az 1970-es évek végétől Kína és India évről-évre erősödik és közepes fontosságú atomhatalommá lép elő. Az 1990-es évek fordulóján a Szovjetunió felbomlik, de tíz évvel később Oroszország (Oroszország) megint nemzetközi szerepet tölt be. Az 1980-as évektől az Európai Unió (EU) erőteljesen nyomul, létrehozza független pénzét és mára önálló hadsereget állít fel. Az 1990-es években láthattuk Japán viszonylagos gyengülését.

Kína mellett az EU az USA legfontosabb ellenfele a XXI. század elején, utóbbi ezért állandóan keresi Oroszország szövetségét. Ugyanakkor igyekszik mind Oroszországot, mind Kínát bekeríteni, kisebb-nagyobb sikerrel: a dél-kaukázusi térségtől Közép-Ázsiáig, egészen Japánig és Koreáig. Próbálja megakadályozni Brüsszel és Moszkva közeledését, egy új Ostpolitikot. Oroszország sem marad rest, és fokozatosan kiépíti új szövetségi rendszerét az USA legfontosabb ellenfeleivel. Érthető módon és nem mindig könnyen, Kína és India egyforma távolságot igyekszik tartani a többi nagyhatalomtól. Némely "közép-európai" ország politikai vezetői, az USA gyámolításával mintegy biztonsági jótállásként adták el népeiknek a NATO-alapszerződés ez egyetlen aránylag érdekes, de viszonylagos értékű ötödik cikkét¹ . Mind a Balkánon, mind a Közép- és Délkelet-Ázsiában lezajló események mutatják, az USA képtelen megbirkózni a nem katonai kérdésekkel. És a katonai sikerei sem biztosítottak, még stratégiailag törpe ellenfelekkel szemben sem, lásd Afganisztánt és Irakot, ahol a gerillaháborúzás tartósnak bizonyul.

Az USA egyáltalán nem örül az euró megteremtésének, sem a lassanként kialakuló európai kül- és biztonságpolitikának, s a növekvő fontosságú EU-nak, 25 éve tartó folyamatos bővülésével. Sőt, az Európai Katonai Bizottság, ami sok száz magas rangú tiszt közreműködésével, stratégiai tervezéssel foglalkozik és hadgyakorlatokat szervez 2001 óta, egyenesen nyugtalanítja Washingtont. Európát kedvetlenné teszi az USA vadnyugati "hepciáskodása", illetve időnkénti határozott erőszakoskodásai, diplomáciai egyoldalúsága, a nemzetközi jog semmibevétele, az érzéketlenség emberi jogi és környezetvédelmi kérdésekben stb. A világpolitikában kialakul két nagyon különböző fajtájú külpolitika, ami nem hagyja érzéketlenül az európai nagyvállalatokat sem.

Az 1980-as reageni évektől kezdődő új amerikai külpolitika, aminek a mostani "terrorizmus elleni háború" a pillanatnyi betetőzése, szabad kezet adott és nyújt még ma is több nukleáris kis- és nagyhatalom számára: például Kínának az ujgurok ellen, Oroszországnak Csecsenföldön, az izraeli kormánynak Palesztinában stb. Az elmúlt 15-20 év legnagyobb eseménye az amerikai "világbirodalom" tényleges bővülése és retorikájának, szónoki fogásainak viszonylagos hatékonysága² . Az 1991-es iraki bombázástól egészen a 2002-es afganisztáni rakétatámadásig és Irak lerohanásáig, megfigyelhettük az események katonai oldalát: látványos hadműveletek, kevés amerikai kockázattal, aránytalanul sok ártatlan áldozattal.

Az is biztos, hogy nem hivatalos, nemzetközi "majdnem" megegyezésekre támaszkodva³ és kiemelten belső használatra, a nagyhatalmaknak, de több más ország számára is a terrorizmus ürügyül szolgált három fontos területen: a zavaró kisebbségek elnyomására, a rendőri intézkedések súlyosbítására és különböző szigorításokra az igazságszolgáltatás terén: lassanként a fogyasztók, a környezet vagy a dolgozók érdekvédelme bűnüggyé válhat.

 

 

"Aki nincs velünk, az ellenünk van, tehát terrorista"⁴

 

Washington ideológiai sikereinek betetőzése a most már két évtizede a "terrorizmusról", a "Gonosz birodalmáról" vagy "tengelyéről", a "rothadt országokról", az iraki "különleges fegyverekről", az "áruló államokról" vagy az Iszlámról szóló beszédek érvényesülése és népszerűsége⁵ . Ezek a szólamok persze elfelejtetnek számukra nem kellemes tényeket⁶ . Ezek a beszédek időlegesen elhitetik azt a kétes meggyőződést is, hogy csak az USA képes hatásosan küzdeni a terrorizmus ellen. A retorika rávesz mindnyájunkat, hogy az ellenfelet vagy máshogy gondolkodókat ellenségnek lássuk. Provincializmusban szenvedő megfigyelők számára talán "a civilizációk összecsapásáról" szólna a magyarázat, és nem látnák a világ mai átalakulásának fajlagosságát és fontosságát.

A geopolitikában, a fogalomképzés és -elképzelés már önmagában is egy stratégia. Az USA stratégiáját megalapozza egy alapvető, népszerű amerikai "elbeszélés": az egész világ tudja, Amerika a mindenség legjobb országa, az ország kapitalizmusa s politikai rendszere a legkiválóbb, és minden nép erre áhítozik. Ugyanakkor, Washington sorra veszti el harcait a világ közvéleménye előtt. Cselekedeteinek és propagandájának törvényességi és erkölcsi alapja meginog. Ennek természetesen bomlasztó hatása van.

A piac-fundamentalista vagy szélsőséges "vallási megújulási" mozgalmak támogatják a szélsőséget megjátszó amerikai elnököket vagy egyik-másik latin-amerikai ország vezetőit. Egészen kiemelkedő módon, a világ jobboldali körei számára a piac-fundamentalizmus biztosítja az akármilyen tulajdonhoz való legteljesebb jogot, és törvényesíti az abból húzott jogos-jogtalan hasznot. Ez a biztosíték alátámasztja a kapitalizmus fellegvárának tekintett Amerika iránti hűségüket is.

Ugyancsak az USA malmára hajtják a vizet a radikális neokonzervatív vagy neoliberális⁷ nézeteket nagyszájúan hirdető Haider, Blair, Berlusconi vagy Aznar fajtájú politikusok és követőik. Hasonlóan viselkedik a "közép-európai" országok új vezetőinek lényeges hányada is, akik nemrégen még az egypártrendszer hű vezetői vagy követői voltak. Az általuk levezényelt magánosításban szerzett vagyonuk és társadalmi megalapozottságuk gyengesége magyarázhatja hangosságukat és elkötelezettségüket az USA iránt.

Ugyanakkor a radikális muzulmán csoportosulások elsősorban hittársaikat támadják a Fülöp-szigeteken, Indonéziában, Afganisztánban vagy Boszniában, gyakran alkalmi amerikai támogatottsággal a múltban s talán a jelenben is. Amikor ezek a csoportok csalódnak az USA-ban, "pálfordulatként" megtámadják az amerikai érdekeltségeket. De egyúttal támadva érzik magukat az igen tevékeny és támadó protestáns és hindu szekták által. Érdemes emlékeztetni az olvasót egy geopolitikai és történelmi tapasztalatra: a birodalmaknak nincsenek szövetségesei.

 

 

Az állami és magánérdekek összefonódása

 

Stratégiai szempontból, a katonai kérdések mindig egyidejűek a gazdaságiakkal. Elég két példát említeni. Az USA energiahordozóktól való függése a legnagyobb a gazdaságilag fejlett világban már egy jó évszázada, az amerikai lakosonkénti fogyasztás túlméretezettsége és a korlátozott helyi források miatt. Ezért először a latin-amerikai, majd a közel-keleti arab országok kőolajmezőit igyekszik ellenőrzése alá vonni tűzön-vízen át. Közép-Európa katonai ellenőrzése és gazdaságpolitikai beilleszkedése párhuzamosan zajlott le a helyi tőke nemzetközivé válásával, az 1980-as évektől.

Minden nagyhatalom számára a gazdasági és katonai érdekek kart karba öltve kapcsolódnak a magánérdekek és a közjó kérdéseivel. Szeretjük, nem szeretjük, ez az összetett helyzet alakult ki a világban. Az új Bush II-elv lényege is: Amerika akkor támad, amikor szükségesnek találja saját érdekei szempontjából, és ha kell, "megelőző" katonai beavatkozást alkalmaz, sőt, nukleáris háborút kezdeményez. Ez a katonailag elég erőszakos fellépés és a diplomáciai egyoldalúság szerintem az USA és az amerikai nagyvállalatok viszonylagos gyengülését jelenti. Így van ez más esetben is. 2001-től kezdve Oroszország próbálkozik a "shanghaji csoportot⁸ " erősíteni és fontos megállapodásokat ír alá Kínával kőolaj-vezetékek építéséről.

Ahogy az előzőekben láttuk, az amerikai "világbirodalom" kibővülése és retorikája kettős jellegű: ideig-óráig sikeres katonai-diplomáciai szempontból, de hosszabb távon korlátozott hihetőségében a provincializmusa, a messianizmusa és nacionalizmusa miatt⁹ . Az EU közös kül- és biztonságpolitikája függ Európa adottságaitól, ellenségképétől és védelmi elgondolásaitól. Eurázsia félelmei és nagyhatalmi játszmái meghatározzák az EU és a jövőbeli NATO közötti kapcsolatokat, az Atlanti-óceán két oldala közötti viszonyt és magának Európának a geopolitikai állapotát.

 

Geopolitikailag az EU-nak sok a lehetősége

 

Jelen pillanatban az EU 15-ök lakossága és nemzeti terméke lényegesen magasabb, mint az USA-é. Egyszersmind, ha összeadjuk a katonai kiadásokra és a kémszolgálatokra költött pénzeket s a fejlődő országoknak adott segélyek vagy kölcsönök évi összegét, az európai költségvetési kiadások hasonló nagyságrendűek, mint az amerikaiak. A fejlődő országoknak nyújtott támogatások 55%-át az EU biztosítja, és csak ezek egyharmadának felelnek meg a hasonló amerikai kiadások. Az EU-nak gyakorlatilag nincs nemzetközi államadóssága, míg az USA szövetséges és tagállamainak jelentős – történelmileg soha sem látott – tartozása van a nem amerikai nemzeti bankok, a nem amerikai magánszemélyek és vállalatok, tehát a külföld felé. Ez a körülmény állandó veszélyt jelent az ország gazdasági szilárdságára.

Az EU katonasága legalább a kétszerese az USA-énak, még ha műszakilag az utóbbinak van is előnye (de nem lényeges) és ha az előbbi nagy része az amerikai hadseregnek alárendelt is, legalábbis háború esetében. A "békefenntartásra" mozgósított európai alakulatok tízszeresét teszik ki az amerikaiaknak. Sokan úgy vélik, a katonai erő szerepét ma egyre inkább a gazdasági tényező veszi át. Ha ez igaz lenne, akkor nehezen érthető az USA lázas és világméretű katonai terjeszkedése a hidegháború óta, például Közép-Európában vagy Indonéziában, ahol kevés a számára jelentékeny nyersanyag.

Az USA egyedüli hatalomnak tekinti magát, és egyesek annak is tartják. Ma az EU sok szempontból egységesebb és erősebb, mint 20-30 évvel ezelőtt, de rá is hatottak a neoliberális szelek. Képes-e megbirkózni ezzel a nehéz világhelyzettel. Kibővülésével egyidejűleg egy önálló, de önmérsékelő hatalommá való fejlődése leginkább kielégíti a többi nagyhatalom biztonsági követelményeit és hozzájárul a világ jólétéhez és békéjéhez, anélkül, hogy túlságosan legyengülne katonailag. Mit tesz a gazdasági hatalmával majd? Követi az USA példáját vagy népei által rákényszerül egy "másik Föld" kialakítására, ahol a közérdek fontosabb, mint a magán-, illetve a tőkés érdekeltség?

Lehet, szemünknk előtt egy újfajta világ születik. Ez a réginek csak folytatása, folyton megújuló és bővülő alapokon. A világ nagyhatalmi viszonyainak megszilárdulása, az eurázsiai térség biztonsági rendszerének kialakulása és a Nyugat-, illetve Közép-Európa stratégiai célkitűzéseinek megteremtése és formáinak kialakulása legalább 10-15 évet igényel. Párhuzamosan a tőke terjeszkedése sem ellentmondásmentes és szokásos buktatói is számosak. Talán néhány évtizeden belül Vlagyimirnak lesz igaza és nem Rosának többé. Ki tudja?

 

 

Jegyzetek

 

1 A cikk csak tanácskozást ír elő, akkor, ha a bármelyikük elleni fegyveres támadást mindnyájuk ellen irányuló támadásnak tekintik. Nincs előírva, mit tekintenek fegyveres támadásnak, még ha az ENSZ-alapokmány 51. cikkére is hivatkoznak; nincs szó arról, mit lehet tanácskozásnak tekinteni; nincs pontosítva, ki adhat parancsot az esetleges katonai döntések végrehajtására, hiszen a NATO európai katonai főparancsnoka egyúttal az amerikai hadsereg európai főparancsnoka is: az amerikai elnök vagy a NATO legfelső döntéshozó szerve az Észak-atlanti Tanács. Megjegyzem, hogy a nyugat-európai Unió, ami ma része az EU-nak, jobb biztosítékot nyújt, amennyiben kölcsönös védelmet nyújt tagállamainak.

2 Viszonylagos, hiszen számításba kell venni a szomáliai és libanoni felsülést, és tudomásom szerint Szaddám Huszein és Oszama bin Laden még vígan élnek, de lehetséges, hogy ez utóbbiaknak Washington a terrorista "mumus" szerepét osztotta ki. Csecsenföld hasonló szerepet játszhat a putyini Oroszországban, miként a Kasmír-kérdés Indiában vagy Pakisztánban és a nyugat-kínai Szinjiángban az ujgur nép Kínában.

3 Itt gondolok például az 1999-es washingtoni NATO "stratégiai nyilatkozatára", amit egyik kormány sem terjesztett a parlamentek elé, és a NATO, illetve az Európai Gazdasági és Együttműködés Szervezete keretében megszervezett rendőr- vagy belügyminiszteri találkozókra.

4 A szójáték "to be with US or against US" elfogadása vagy elutasítása egy-két ezer bombát jelenthet az utóbbi esetben.

5 Az 1939-45-ös háború után az amerikai propaganda hasonló jellegű. Az 1950-es években "az Eisenhower-adminisztráció hirdetett úgynevezett felszabadítási propagandája nem volt több puszta retorikánál, amelynek fő célja a kommunistaellenes morál fenntartása volt a vasfüggöny mögött. Amerika nem feledkezik meg a rab nemzetekről. (Lásd Békés Csaba: "Győzhetett volna-e a magyar forradalom 1956-ban?", in: Romsics Ignác (szerk.): Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Osiris, Budapest, 2002.)

6 Természetesen, mélyen hallgatva Izrael vagy Pakisztán atomfegyvereiről, a Fülöp-szigetek vagy Indonézia szerény emberjogi gyakorlatáról, az amerikai bankok kikerülhetetlen részvételéről a kábítószer-kereskedelem kifizetési rendszerében, a nemzetközi vállalatok kétes adó- és munkajogi ügyleteikről, egyik-másik keresztény egyház vagy más felekezetek szélsőséges viselkedéseiről stb.

7 E szavak elé biggyesztett "neo" szócska jelzi a konzervatív és liberális nézetek szélsőséges kifejezésmódját.

8 A csoport tagjai: Kína, Oroszország és a közép-ázsiai országok többsége. Az 1990-es években a csoport létezése sikeresen megoldotta a határok kitűzését az érintett országok között és azok hatékony tiszteletét, majd megszüntette a más ország ellenzékének támogatását és serkentette a gazdasági kapcsolatokat.

9 Lásd: Michael Massing: "Unseren War" The New York Review, 2003. május 29.