Beszélgetés Konok Péter könyvéről. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.)

Elhangzott az Eszmélet Baráti Körben, 2006. december 4-én.

Résztvevők: Konok Péter, Bartha Eszter és Székely Gábor

 

Konok Péter: Kutatásom célja azoknak a baloldali radikális mozgalmaknak a bemutatása és elemzése volt, amelyek a bolsevik orientációjú kommunista mozgalmaktól, valamint a Szovjetuniótól, a kommunista pártoktól függetlenül, illetve azokkal szemben állva alakultak ki és működtek. Természetesen a "baloldali radikalizmus" meglehetősen esetleges megfogalmazás – bizonyos értelemben maga a bolsevizmus is annak tekinthető -, ám egy ilyen összetett jelenség megnevezésére nehéz frappáns terminológiát találni. Az általam használt terminus technicusnak vannak történeti gyökerei (először az egyik legnevesebb ide köthető ideológus és mozgalmár, Anton Pannekoek használta), de természetesen buktatói is. Jobbat nem találtam, de természetesen egy szűk kifejezés nem pótolhatja a részletes elemzést.

Munkámban a téma fókuszát némileg szűkíti, hogy egyrészt – sajnos – túlhangsúlyozott a nyugati (nyugat-európai és amerikai) térség, másrészt alapvetően a marxista vagy legalábbis marxizáló irányzatokra koncentráltam. (Ebből a szempontból persze a kollektivista anarchizmus kakukktojásnak látszik, története azonban többnyire párhuzamosan fut a többi baloldali radikális mozgalommal, másrészt gyakori a "szintézisre" való törekvés – éppen a jelentősebb történelmi csomópontokban. Ugyanakkor ebben a témában vannak magyar nyelvű publikációk, sőt monográfiák is [Bozóki, Sükösd, majd Seres], amelyek azonban nemegyszer igencsak vitathatóak, a téma meg nem értéséről tanúskodnak. Ennek oka leginkább éppen az, hogy ezek a munkák az anarchizmust önmagában, teljesen különálló eszmetörténeti konstrukcióként kezelik.) Az általam vizsgált irányzatok egyébként még abban sem közösek, hogy "baloldalinak" tartják magukat: sokan értelmezték közülük úgy, hogy kívül állnak a jobb- és baloldaliság rendszerén, mivel a forradalmi cselekvés többé már nem a rendszeren belül, hanem csak avval szemben kereshet alternatívákat. Mindegyik egységes azonban abban, hogy a társadalmat osztályalapon szemléli, abban – különböző leosztásokban – osztályharcot lát.

A téma egyik alapvető problémája éppen magának a "baloldaliságnak" a megragadása; világos, hogy egységes "baloldalról" a vizsgált időszakban csak olyan absztrakciós szinten beszélhetnénk, amely már alkalmatlan lenne az elemzésre, de még az események puszta leírására is. Éppen a huszadik század – és különösen a legvége – bizonyította be egyértelműen, hogy sem a "baloldaliság", sem pedig a "radikalizmus" nem statikus fogalmak (bár elvi szinten erről Marx óta mindig beszéltek, gyakorlati következtetéseit ritkán voltak hajlandóak figyelembe venni), hanem a mindenkori társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok, és egyben – ezzel többé-kevésbé ellentmondásos összefüggésben – a társadalmi, nemritkán pedig egyéni pszichológiai állapotok függvénye. Ez ma már szinte politológiai közhely, ám a múlt század első felében még korántsem volt ennyire egyértelmű. A fő kérdés számomra a negációk struktúrája: mivel (kivel) szemben, illetve mi (ki) ellen kell "baloldalinak" lenni? E két, látszólag azonos kérdés messzemenően különböző problémákat takar: az elsőre többé-kevésbé egységes válasz született – a kapitalizmussal (burzsoáziával) szemben fogalmazódik meg a "baloldaliság". A második szempont viszont, a konkrét ellenség meghatározása, vagyis az adott harci tevékenység taktikai vetületei, már igen sokrétű, és magában foglalja a "baloldal" belső háborúit; sőt nemritkán az elsőre is visszahat (népfrontok, osztályközi szövetségek, illetve ezek elutasítása; a nemzeti burzsoázia támogatása az "idegen tőkével" szemben; a "kis nemzetek" kérdése; stb.). A kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek. A reálpolitika megkívánta a pozitív állításokat, majd a pozitív cselekvést is; a baloldali radikalizmus – szemben a szociáldemokráciával, illetve az általuk "radikális szociáldemokráciának" (Pannekoek) tételezett bolsevizmussal – az előbbit (jobb esetben) naiv utópiának, (rosszabb esetben) politikai machiavellizmusnak, a "munkások becsapásának" tekintette, az utóbbit pedig (mind a szociáldemokrácia parlamentarizmusát, mind a bolsevik hatalmat) revizionizmusnak tartotta. Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták.

A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista "pálfordulása" (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló "szocializmus" egyik központi kategóriája éppen az állam lesz, amely sem öngyilkosságot elkövetni, sem pedig "elhalni" nem fog, sőt alaposan megerősödik. Ezzel párhuzamosan a hatalom centrumába kerülő bolsevikok hozzákezdtek a "kommunizmus" intézményesítéséhez és egyben kisajátításához (ez sokkal inkább egyazon folyamat két aspektusaként, mintsem elkülönült politikai szándékokként jelentkezett). Ez volt a "baloldaliság", illetve a konkrét esetben a "kommunizmus" körüli viták közege, amely meghatározta a baloldali radikalizmus további fejlődését. A "felek" egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott.

Amennyiben az általános, tágan értelmezett "baloldaliságot" inkább morális oldalról, mint egyfajta értékek gyűjteményét közelítjük meg, akkor is hasonló eredményre jutunk: nincs, nem létezett egységes "baloldaliság". Tulajdonképpen szinte lehetetlen olyan értéket találni, amelyet az összes, magát baloldaliként definiáló, vagy kívülről így definiált irányzat, szervezet stb. elfogadna és felvállalna. Ez nem csupán ezeknek a feltételezett "alapértékeknek" (pl. demokrácia, önigazgatás, szabadság, egyenlőség, szolidaritás stb.) a viszonylagosságát, de rendszerspecifikus voltát is jelzik. Mivel ugyanezek az elnevezések már az 1920-as években antagonisztikusan mást jelentenek a radikális baloldal (persze ez is durva leegyszerűsítés) számára, mint a hagyományos – a revizionista szociáldemokratáktól a bolsevikokig terjedő spektrumú – baloldaliak számára, így egy, a radikális baloldallal foglalkozó munka jelentős terminológiai problémákat vet fel, és ez természetesen sok vitára is alapot adott.

Az alcímben (Baloldali radikalizmusok a 20. században) a "20. század" nem pusztán időhatározó szerepet tölt be a "főtéma" mellett: ez a történet tulajdonképpen a század egy lehetséges története, a baloldali radikalizmus szűrőjén keresztül bemutatva. A baloldali radikális mozgalmakat századunk során számtalanszor eltemették már – 1923 után, 1939 után, 1945 után, 1968 után, a nyolcvanas évek közepén stb. -, és mégis mindig képesek voltak valamilyen formában megújulni. Ennek néhány okára is igyekeztem kutatásom során válaszokat találni. A baloldali radikalizmusok közös erőssége (és persze egyben gyengeségük is) éppen az állandó és saját logikai rendszerében következetes rendszerkritika, a kompromisszumokra való képtelenség. Soha nem folytattak reálpolitikát: így egyrészt soha nem is válhattak hatalmi tényezővé a különféle politikai konstellációkban, másrészt viszont gyakran képesek voltak feltárni az adott társadalom olyan alapvető ellentmondásait, amelyeket más politikai-elméleti irányzatok nem voltak képesek meglátni. Huszadik századi történetük így nemcsak egyfajta mozgalomtörténet, hanem a század története, vagy legalábbis egy lehetséges története.

Ugyanakkor fontos ezeknek a mozgalmaknak és irányzatoknak a megismerése a szűkebben vett (és bár ma nem túl divatos, de számomra például alapvető fontosságú) munkásmozgalom-történet szempontjából is. Bár korábban – objektív, ideológiai okokból – nem kaptak nagyobb figyelmet, és gyakran elhallgatták még a létüket is, valójában, még ha az "oldalvonalról" is, de fontos szerepük volt általában a munkásmozgalom és még általánosabban véve a politikai gondolkodás fejlődésében. Egyes ritka időszakokban (1918-1922, 1968) komoly tömegerejük is volt, de mégis inkább abból a szempontból fontosak, hogy puszta létezésükkel, kritikájukkal maguk is formálták a "mainstream" mozgalmak – a kommunista, szociáldemokrata pártok, szervezetek stb. – elméletét és gyakorlatát. Kritikájuk és elemzéseik hasznosak lehetnek a teljes munkásmozgalom megértéséhez is. Különösen igaz ez a "létező szocializmusra" nézve (illetve, az időhatárokat kitágítva, a bolsevizmus hatalomra kerülésétől egészen a ma is létező "szocialista országokat" tekintve): jól ismerjük ezek legitimizációs ideológiáját és az annak antitéziseként fellépő "antikommunista" ideológiát is. Kevéssé ismert azonban a "harmadik oldal" véleménye (vagy pontosabban és némi képzavarral az egyik harmadik oldal véleménye), amely nem volt ugyan nagyszámú, mégis komoly felkészültségű és tehetséges, megragadó ideológusokkal bírt. Az 1920-as évektől kibontakozó és lényegében mindmáig tartó "államszocializmus" kontra "államkapitalizmus" vita önmagában is (hasznos) köteteket tölthetne meg, amint ezt éppen az Eszmélet által kezdeményezett vita is bizonyítja. Arról nem is beszélve, hogy a vita a baloldali radikalizmuson belül is érdekes felosztásokat eredményezett. A "államszocializmus-államkapitalizmus"-vita magukban az érintett ("szocialista") országokban persze nem volt túlságosan jelentős, hiszen a baloldali radikalizmusnak – bár hagyományai voltak – nemigen akadtak itt képviselői a huszadik század második felében. (Komolyabb baloldali radikális hagyományokkal főként Bulgáriában, Csehszlovákiában és persze a Szovjetunióban számolhatunk. A "jugoszláv modell" is nyújtott bizonyos mozgásteret. Magyarországon a huszadik század első felének mozgalmai már a harmincas évek közepére felbomlottak.) 1968 körül Jugoszláviában is voltak tagjai a Szituacionista Internacionálénak, akik némileg zavaros, mégis lendületes és szuggesztív kiáltványban fogalmazták meg viszonyukat a "létező szocializmus" e sajátos válfajához. Másutt inkább az "emberarcú szocializmus" kialakítása került egy időre napirendre, amely a legkevésbé sem a baloldali radikálisok elképzeléseit tükrözte, és jottányit sem változtatott az általuk "államkapitalistának" tételezett viszonyokon, vagy ha igen, akkor inkább megerősítette azokat. A "két világrendszer" radikálisai nemigen találtak közös nevezőt, és ebben tulajdonképpen a bipolaritás domináns ideológiájának egyfajta inverzét adták. A "létező szocializmus" (fél)múlttá válásával az ideológiai zűrzavar csak fokozódott; a visszatekintő elemzés legitimizációs szempontjai Kelet-Európában is egyre erősödni látszanak, és mindjobban a napi politika eszközeivé válnak.

Mindenképpen fontosnak tartottam felkutatni és elemezni, hogy milyen hozadéka van ezeknek a mozgalmaknak (amelyek, ez elég nyilvánvalónak látszik, adott formájukban a múlt mozgalmai) napjaink társadalmában. Hiszen számos olyan jelenség, amelyet ma természetesnek tartunk, itt (is) gyökerezik: a bázisdemokratikus elképzelések, a civil szerveződés, az ellenkultúra, de még napjaink reklámtechnikáinak (!) egy része is, amely a szituacionista "aktív esztétika" örököse. Az antiglobalizációs mozgalmak pedig újra rámutattak, hogy a "baloldali radikalizmus" bár új formákban, de továbbra is jelen van, és részét képezi a kapitalista rendszer kritikájának. Sőt, napjainkra nézve egyre fontosabb politikai elvárásként jelentkeznek azok az elképzelések, amelyeket ezek a mozgalmak vetettek fel (nemigen köztudott például, de a környezetpusztítás globális hatásaira és az emberi környezet megváltoztatásának pszichológiai vonatkozásaira először Amadeo Bordiga mutatott rá) és képviseltek már a huszadik század közepe előtt is. Arról már nem is beszélve (dehogynem!), hogy a kapitalizmus, az ember és a természet kizsákmányolása nemhogy enyhült volna (hiszen erre strukturális okokból képtelen), hanem a problémák egyre súlyosabbak. A radikális, rendszerszintű kritika minden múltbeli valós és viszonylagos kudarca ellenére a jövő (véleményem szerint egyetlenként vállalható) ígérete marad. Rosa Luxemburg "dilemmája" – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban. És egyre égetőbb lesz. A kudarcok, a tanulságok megértése így messze fontosabb, mint hogy pusztán tudományos érdekességet lássunk benne. Ez azonban nem indokolhatja a tudományos megközelítés elvetését, egy baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását. Ha valaki – mint némely kritikusom – erre érez kedvet, ám tegye. Én úgy vélem, a reális szkepticizmus (ami végső soron minden forráskritika, sőt minden kritikai gondolkodás alapja) többet használ, mint a lelkes fanatizmus. Persze lehet, hogy tévedek.

Végül, és a fentiekhez szervesen kapcsolódva, némi problémát jelentett még a "radikalizmus" értelmezése is: ha a baloldali radikalizmust alapvetően "baloldaliságánál" fogva helyezzük egy adott kontextusba (ott "radikálisként" elemezve), akkor nem éppen ennyire jogosult-e, ha a "radikalizmust" tekintjük kiindulópontnak, és ebből a szempontból nem a baloldal más elemeivel, hanem a radikalizmusok egyéb képviselőivel (jobboldali radikalizmusok, fundamentalizmusok stb.) állítjuk őket relációba. Felmerültek ilyen kritikák. Véleményem szerint azonban ez semmiképpen sem központi kérdés; vannak persze ilyen elemzések, egyfajta jogosultságukat nem vitatom. Ugyanakkor szerintem a "radikalizmus" valamilyen jelző nélkül értelmetlen – csakis az adott politikai színtéren belül nyer megkülönböztető jelentést, avval van kölcsönhatásban. A – mondjuk, bal- és jobboldali – radikalizmusok egyenlősítése leginkább az elaggott, mesterségesen táplált totalitarizmuselmélettel látszik rokonságban lenni, ezért legfeljebb bírálni érdemes – már amennyiben érdemes egyáltalán. A "kommunizmus és fasizmus egykutya" jellegű narratívákat részemről meghagynám a politikai elméletfaragóknak, a történeti legitimitások iparosainak és a lelkes amatőröknek.

 

Székely Gábor: Mindenekelőtt, Konok Péter dolgozata komoly intellektuális élményt jelentett azon írásokhoz képest, amelyek az utóbbi időkben kezembe kerültek a kommunizmus és a szocializmus tárgykörében. Mind az írás mondanivalója, mind pedig gazdag forrásbázisa alapján jelentős munkának tartom, s nem csupán a magyar nyelvű irodalomban.

Ennyit bevezetőnek. Viszont nehéz hozzászólni egy kötethez, amelynek születésénél kezdetektől bábáskodtam. Elkészültekor, a munkahelyi vitán, a teljes, a jelen kötetnél majd kétszer terjedelmesebb kézirat megjelentetését ajánlottam. Nem pusztán az elvégzett hatalmas munka és annak színvonala okán, hanem azért is, mivel újabb átfogó publikációra e témából vajmi kevés esélyt láttam.

Az alapkoncepcióval beszélgetéseink kezdeteitől nem értettem egyet. Úgy éreztem, és érzem ma is, hogy Konok Péter túlságosan elfogult azokkal, akik a radikális baloldal képviselőiként megjelennek kötetében. Természetesen nem volt könnyű helyzetben: néhány kivételtől eltekintve, mint a náci kollaboránssá vált Jacques Doriot, valóban megragadó, sőt elbűvölő, kulturált személyiségekről van szó. Nem is beszélve az ideális célokról, a valóban – ma már komolyan alig használható jelzővel – magasztos eszmékről. Ami hibádzik, azt nevezhetjük akár apróságnak is: a konkrét történelmi helyzet pontos elemzése és az ebből következő valós feladatok meghatározása. Náluk ennek felmérése, Konok Péternél ezek jelzése. Nem, a baloldali radikálisok nem voltak fantaszták, ezt Konok Péter jól láttatja. Helyzetértékelésük szinte csak hajszálnyira tért el a bolsevikokétól, vagy a szociáldemokrata baloldal elképzeléseitől. Ez a hajszálnyi egyrészt az időtényezőben, másrészt a megoldandó feladatok sorrendjében és rendjében nyilvánult meg. S a tévedés következménye számukra is a bukás, pontosabban a bukások sorozata lett. A történelemtudományban örök vita, vajon érdemes-e foglalkozni a kérdéssel: mi lett volna, ha? Jelen esetben nyugodtan fogalmazhatunk úgy: mennyiben változott volna meg a történelem, ha a radikális baloldal céljait írja zászlajára a nemzetközi munkásmozgalom forradalmi irányzata? Könnyen belátható, ezt Konok Péter is láttatja, hogy a radikális baloldal, vagy újbaloldal az utóbbi több mint fél évszázadban, a legkülönfélébb történelmi helyzetekben bizonyította alkalmatlanságát abban, amit Gramsci és a "gyakorlat filozófiája" teljesített – a szocialista vagy kommunista társadalom esélyeinek felmérését, a konkrét teendők megjelölését. Konok Péter sem állítja, hogy e radikalizmus története sikertörténet, sőt. Valahol mindig előbúvik a mindennel szemben kritikus anarchista, aki a kemény vitákban is megérzi a vitázók földhöz vagy éppen hatalomhoz ragadtságát. Persze inkább a bolsevik oldalon.

Természetesen mindez elsősorban, sőt mindenekelőtt a két világháború közötti mozgalomra vonatkozik. Arra az időszakra, főleg a húszas évekre, annak is az első felére, amikor a "baloldali radikális" pártok nemcsak elméleti, hanem gyakorlati formálói voltak a történéseknek. A sok megszorítás nem véletlen. Konok Péter is több helyen jelzi nem csak a vezető személyiségeknek, de magának a mozgalomnak az unikális, időben és térben korlátozott befolyását.

Miről is volt szó? Hát éppen ezekben az években nem a forradalomról!

"Amennyiben nem sikerül a kispolgári népi tömegekben felkelteni a munkásosztály iránti bizalmat, hogy vezetésével lerázhatják a nemzeti elnyomást, úgy ezek a tömegek eszközzé válnak e csatatér hiénáinak a kezében, akik legőszintébb nemzeti érzelmeiket arra fogják felhasználni, hogy Németországban a reakció hatalmát hozzák létre, amely Németországot még inkább a mocsárba vezeti." Majd később: "Amikor megkíséreljük a kispolgári tömegek megnyerését, azt nem kicsinyes ravaszkodásból, nem a fasiszta mozgalom rövid időre történő szétrobbantása céljából tesszük, sőt nem is azért, hogy szövetségeseket nyerjünk meg a hatalom megragadásához. Egy hatalmas, sokmilliós réteg meghódításáról van szó, amelyre szükségünk van a hatalomért folytatott küzdelemben, amelyre szükségünk van a szocializmusért folytatott harcban." (Inprekorr, 1923. augusztus 3., 1117. p.) E sorokat a baloldali radikálisok által legkeményebben támadott, ebben az időben nacionálbolsiknak bélyegzett Komintern-emisszár, Karl Radek vetette papírra 1923 nyarán, újabb össztüzet kiváltva maga ellen. (Persze, amint e sorokból is látható, ő valóban nem volt besorolható, akárcsak Buharin, Pjatakov, Preobrazsenszkij, Oszinszkij, a baloldali radikális mezőnybe; még a bolsevikok táborán belül sem voltak baloldaliak, ahogyan azt Konok Péter véli.) A helyzetből levont következtetés, szerinte és Lenin szerint is, az volt, hogy a "forradalmi hullám apálya" és a szélsőjobb erősödése (Mussolini már hatalmon, Hitler egyre népszerűbb) körülményei között a proletárdiktatúrát célul kitűző közvetlen, vagyis azonnali forradalmi harcot le kell venni a napirendről. A jobboldallal és a tőkének a 8 órás munkanap, a munkanélküli-biztosítás stb. elleni támadásával szemben szélesebb összefogásra van szükség: ezt a munkáskormány és az egységfront újraértelmezése, az összefogás lehetőségeinek mérlegelése, együttműködés a szociáldemokrata pártokkal, sőt polgári, kispolgári vagy akár katonai erőkkel is. E koncepciót már 1921 nyarán, a Komintern III. kongresszusán kimunkálták, de azt csak részben sikerült keresztülverni. A "baloldal" – nem a radikális baloldalról, hanem a Kominternen belüli keményekről van szó; hogy csak a magyarokat említsem: Kun Béla, Rákosi Mátyás, Pogány József (vagyis képviseltettük magunkat rendesen) – nyomására nem fogadták el Lenin kemény javaslatát, miszerint: mindenkit ki kell zárni a Kominternből, aki nem ért egyet az egységfronttal. Ekkor a kizárandók körébe tartoztak volna az akkori a baloldali radikálisok is, de így időt kaptak.

Konok könyvének egyik fő gyengéje, hogy bár ígéri, végül is nem tisztázza: mi a baloldali radikalizmus kapcsolata a bolsevizmushoz, annak eredeti koncepciójához? A tézisekben ismét találhatók sorok, ahol ezzel megpróbálkozik, szerintem sikertelenül. Mert nem hiszem, hogy a bolsevizmus bármely időszakában a baloldali radikalizmus kategóriába lett volna sorolható – amint ez áll a könyv bevezetésében, s ismétlődik a tézisekben. A tévedés gyökerét valahol abban a felfogásban látom, amelyben Konok Péter úgy véli, igaz hosszabb tűnődés után, hogy "a kommunizmus (vagyis az anarchizmus) elsődlegesen negációkban fogalmazódott meg, és ezt éppúgy tekinthetjük erősségnek, mint gyengeségnek is". Eltekintve attól, hogy a "vagyis", tehát a kommunizmus és az anarchizmus azonosnak tételezése több mint vitatható, s bár az előbbinek valóban része a negáció (annyiban mindenképpen, hogy az a kapitalizmussal ellentétes tartalmat hordoz), azonban lényege nem ebben van, hanem éppen a pozitív kifejtésében, amelynek eredeti marxi értelmezését napjainkban a már több mint száz kötetre tervezett MEGA (Marx-Engels-Gesamtausgabe) összeállítói kísérelnek meg helyreállítani a maga teljességében. Az eddigiekből azonban már eddig is kitűnt, hogy a 19. század munkásmozgalmában értelmezett kommunizmusnak nem volt köze sem elméletben, sem pedig a gyakorlatban az anarchizmushoz. Marx vitriolos megjegyzéseinek nem kis része irányult ellenük, nemkülönben kötötte le az I. Internacionálé fórumait az anarchistákkal folytatott veszkődés. Persze nem ez volt a lényeg, ezért is használom a "veszkődés" kifejezést (remélem Konok Péter nem veszi zokon), hanem éppen e kommunizmus pozitív programja és a különböző utópiák közötti különbség.

Ez vezet tovább, amikor Lenin esetében véleményem már teljesen eltér Konok Péterétől. Lenin természetesen soha nem volt "baloldali radikális". Sőt, meglehetősen konzervatív gondolkodó volt – ha ma talán meglepően hangzik is ez. Vagyis nem az a démoni személyiség, aki a kötetben megjelenik. Bizonyíthatóan nem ez volt a véleménye a Leninnel keményen vitázó Pannekoeknek, a még élesebben fogalmazó Rühlének, vagy Gorternek, vagy éppen az őt egyenesen tisztelő Bordigának. Lenin nem volt cinikus, amint Konok Péter véli. Ha tetszik, indulatos volt, bár meglehetősen ritkán, igaz, akkor szinte politikushoz nem méltóan, de őszintén. Általában inkább fékezte magát; bizonyára ez is hozzájárult a gutaütéséhez. Elkeseredetten szemlélte, hogy a "nyugatiak" nem értik, egyrészt mi van Oroszországban – ez volt viszont szerinte a kisebb baj -, de azt sem, mi folyik náluk, Nyugaton. Ezt bizonyítja, hogy végül is nem a radikális baloldaliakkal folytatott, lényegében szellemi párviadal, hanem az otthoni dolgok alakulása keserítették el (az egyre izmosodó párt- és állami apparátussal szemben legfelsőbb szervként a Munkás-Paraszt Ellenőrzés felvetése, tiltakozása a "nagyorosz sovinizmus" s végül Sztálin mind koncentráltabb hatalma ellen).

"Ennek megfelelően a bolsevizmus és a baloldali radikalizmus konkrét ellenségképe módosult: az 1920-as évek elejétől a fő veszélyt immár többé-kevésbé egymásban látták" – írja téziseiben Konok Péter. A csatazaj persze valóban nagy volt, a bevezető Pannekoek-idézetek csak a legkíméletesebb megfogalmazások példái lehetnek. A fő veszély megjelölését azonban pontosítani kell. Lenin, Trockij, a sokat átkozott Buharin és Zinovjev csak egy relációban látták fő veszélynek a radikálisokat, még 1920-1923-ban is: a munkásmozgalmon, pontosabban a forradalmi mozgalmon belül. A Komintern megalakulásakor, a kommunista pártok formálódásakor. Ez világosan látható a "Baloldaliság…"-gal egy időben, a Komintern II. kongresszusán, 1920-ban elfogadott 21 felvételi feltétel pontjaiból. E pontok a Komintern arculatát voltak hivatva megvédeni a fő veszély ellen, amit a szervezet felhígulása jelentett volna. Így e feltételek nem a "baloldaliak" ellen irányultak – akkor még Lenin is reménykedik megtérésükben -, hanem a centristák beözönlésének a megakadályozására. De utalhatok az 1929 és 1932 között már hivatalos rangra emelkedett szociálfasizmus minősítésre, amely szintén jobbra csapott.

Idetartozik a tézisekben is megismételt, talán félreérthető gondolat. Itt Konok Péter kommentár nélkül megismétli a "radikális"-vádat, valamint az állam szerepével kapcsolatos értékelést, miszerint: "A bolsevik vezetés és személyesen Lenin 1917-es etatista »pálfordulása« (ami önmagában is komoly elemzések tárgya kellene hogy legyen) már arra engedett következtetni, hogy a vezetésük alatt esetleg valóban kialakuló »szocializmus« egyik központi kategóriája éppen az állam lesz…" Szerintem pálfordulásról szó sincs, viszont a helyzet konkrét elemzéséről annál inkább, s nem is 1917, hanem a Párizsi Kommün óta. Az Állam és forradalom körüli vita (Buharin) nem is erről szólt, hanem az állam nehezen meghatározható képe, illetve a polgári, kapitalista állam nem kívánatos, részleges, ugyanakkor konkrét és valószínűleg megkerülhetetlen szerepéről, egy olyan valóságban, amely Oroszországban a közvetlen jövőt, vagyis a szocialista forradalmat követő periódust jelenthette. Elég, ha csak két oldalt olvasunk Lenintől, hogy lássuk töprengését és végkövetkeztetését, melynek lényege: "Marx viszont erről egy árva szót sem írt, sőt, ellenkezőleg, »a kommunista társadalom jövendő államiságáról« beszél!! (Neue Zeit, IX, 1. 573. p.)." (LÖM, 33. köt. 140. p.) Mindebből, véleményem szerint, az következik, hogy a bolsevikok, pontosabban Lenin és munkatársai, úgy vélték, hogy abban a világban, amely a kapitalizmus és a kommunizmus együttélésére volt kárhoztatva, az állam fennmarad. Ebben a konstrukcióban ugyanis messze-messze volt még a Marx által tételezett "kommunista államiság", amely valóban az emberiség lehetőségeinek teljesebb kibontakoztatása felé mutató társadalmat készíthette volna elő.

Konok Péter azt írja, hogy a "centrumba kerülő bolsevikok hozzákezdtek a »kommunizmus« intézményesítéséhez és egyben kisajátításához…" Szerintem nem volt mit kisajátítani, sem pedig intézményesíteni. Amihez a bolsevikok hozzákezdtek, az egy konszolidációs folyamat volt, a hatalom konszolidálása. Ennek első koncepciója, a hadikommunizmus, kétségtelenül kudarc volt, éppen a kommunizmust illetően. Nem közelített a kommunizmushoz, sőt. A tanácsállamot megvédte a cári restaurációtól (a polgári nem is fenyegetett, többek között azért sem, mert a fehérek lényegében monarchisták voltak), s létrehozott egy államot, vagy inkább egy kváziállamot (az 1918-1920-ban létrehozott struktúra polgári értelemben bizonyosan nem volt államnak nevezhető), amely, mint remélték, gyorsíthatja a kommunizmus megvalósulását. Amit a bolsevikok ekkor kisajátítottak vagy kisajátítani kényszerültek (Lenin), az nem a "kommunizmus" volt, hanem a forradalom, majd a polgárháború vezénylő posztjai voltak. A helyzet majd a 20-as évek második felétől változik, még határozottabban és évtizedekre a kommunizmussal szemben. Inkább azzal a diplomatikus megfogalmazással értek egyet, ami később a tézisekben is áll: "A »felek« egymást kölcsönösen utópizmussal, illetve hatalomvággyal vádolták: tulajdonképpen egyik vád sem volt megalapozott."

Napjaink valóságából úgy tűnhet, hogy a vita a radikálisok és a bolsevikok között azzal zárható, hogy mindkettejük helyzet- és teendő-értékelése elégtelen volt. Ha itt megállunk, valóban mondhatjuk: így történt. Ha továbblépünk, és kilépünk a kettejük közötti viszonyrendszerből, már más a helyzet. Teljesen egyetértek Konok Péterrel abban, hogy a kommunista forradalmi eszmék, ezek radikális vonulatai, pontosabban képviselőik, ma is lényeges szerepet töltenek be a létező kapitalizmus rendszerének a kritikájában, s abban is, hogy "Rosa Luxemburg »dilemmája« – szocializmus vagy barbárság – soha nem volt égetőbb kérdés, mint napjainkban". Persze ugyanezt a gondolatot idézhettük volna Marxtól vagy éppen Lenintől is.

Az elmondottakból, gondolom, érzékelhető, hogy nem tartozom a "baloldali radikális üdvtörténeti traktátus megírását" hiányoló bírálók s Konok Pétert ezért elmarasztalók táborába. Azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy a megjelent munkában is kevésnek tartom a mozgalom 1945 utáni olyan jelentős személyiségeinek a bemutatását, mint Franz Fanon, Régis Debray, Jack Woddis és az éppen csak említett Herbert Marcuse. Viszont komoly érdeme a dolgozatnak Ante Ciliga beemelése a magyar politikatörténeti irodalomba.

Befejezésül: Konok Péter munkája egyedi. Mindenekelőtt abban, hogy a saját gondolatok gazdagsága mellett szinte a teljes vonatkozó irodalom feldolgozását megtalálhatjuk benne. Továbbá abban, hogy egy olyan szellemiség ismertetésére, bemutatására vállalkozott, amelyekkel ma aligha találkozhatunk mediatizált világunkban. Felkeltve talán azok érdeklődését is, akik már kiábrándultan, legyintve, elkeseredetten vagy éppen elfásulva szemlélik jelenünk valóságát.

 

Bartha Eszter: Én a könyvet elsősorban olvasói szemmel szeretném értékelni, illetve gyakorló tanárként abból a szempontból is, mennyire lehet a könyv egy szélesebb közönség számára is élvezetes vagy legalábbis tanulságos olvasmány.

A könyv témájánál fogva mindenképpen nagyon fontos hiánypótló munka, hiszen a "sztálini fordulat" óta a hivatalos ideológiával szembehelyezkedő baloldali eszmék képviselői nemcsak megnyilvánulási lehetőséget nem kaptak, hanem nemritkán az életükkel fizettek a "másként" gondolkodásukért. Ezen előzmények után az államszocializmussal következetesen szembehelyezkedő baloldali radikális irányzatoknak nyilvánvalóan nem sok szerep jutott a kelet-európai országokban az államszocialista rendszer fennállása idején. A rendszerváltozással újabb "apály" következett a baloldali radikalizmusok kelet-európai történetében: a rendszerváltozás első éveiben "mainstream"-nek tekinthető a tranzitológia, amely – a modernizáció új "várakozásainak"¹ megfelelően – a kapitalizmus építésében és a neoliberális modell átvételében látta a régió gazdasági-társadalmi felzárkózásának legfőbb biztosítékát. Ez a szellemi légkör éppen nem kedvezett a baloldali eszmék újrafelfedezésének; egyébként a történelem iróniája, hogy a néphit gyakran azokat a "másként" gondolkodó baloldaliakat is következetesen a megtagadott államszocialista múlttal azonosítja, akik semmilyen közösséget nem vállaltak/vállalnak az elmúlt rendszerrel. A modernizációs várakozásokból való kiábrándulás pedig, úgy tűnik, nem a mégoly főgonosznak kikiáltott baloldali radikalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, a szélsőjobboldal táborát szélesíti egész Kelet-Európában – legalábbis az elmúlt évek politikai eseményeinek tükrében.

Konok Péter könyve így mindenképpen szembemegy az árral, vagy legalábbis a mai divatos szellemi áramlatokkal, és egy olyan "alternatív" történet megírására vállalkozik, amelyet a hazai szakirodalomban senki nem kísérelt meg ilyen széles spektrumon: vagyis azon marginális baloldali perspektívák bemutatására, amelyek kívül rekedtek a "hivatalos" kommunista párttörténeten. A könyv – amellett, hogy összegyűjti és rendszerezi ezeket a kevéssé ismert baloldali irányzatokat – egyfajta "ellennarratívának" is tekinthető, annyiban, hogy a baloldali radikálisok perspektívájából közelíti meg az államszocializmust, illetve tárgyalja a bolsevik párttal való szakítás ideológiai-történeti hátterét. A "létező szocializmusnak" számos elméleti bírálata létezett – ne felejtsük el, hogy éppen Trockij az, aki megfogalmazza a sztálinizmus talán legeredetibb, de mindenképpen az első nagy hatású kritikáját, amelynek számos jövendölése később beigazolódott² -, ám nyilván nem véletlen, hogy a totalitárius elmélet, amely lényegében a nácizmussal azonosította a sztálini rendszert (tágabb értelemben ez persze a fasizmus-kommunizmus-analógia), jóval inkább bevonult a rendszerváltozás utáni köztudatba, mint az államszocializmust balról bíráló elméletek. Konok Péter könyve ebben az értelemben is fontos munka, mert rámutat arra, hogy a baloldali radikálisok jóval a sztálinizmus kiépülése előtt fogalmazták meg a saját álláspontjukat, és fordultak szembe a bolsevikokkal. A párt utólag mindent megtett azért, hogy kitörölje az emlékezetből a belső harcokat (meg azokat az eszméket, amelyeket legalább olyan veszélyesnek éreztek a baloldalra nézve, mint a kapitalizmust).³ Ez a harc azonban része a baloldali eszmetörténetnek – függetlenül attól, melyik fél álláspontjára helyezkedünk. Konok Péter könyve így mindenképpen fontos adalék a baloldali gondolat huszadik századi fejlődéséhez.

A könyv külön érdemeként kell megemlíteni a globális nézőpont alkalmazását. Ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy a szerző kitekint a baloldali radikális mozgalmakra olyan távoli országokban is, mint az Egyesült Államok és Mexikó, hanem tárgyalja a kelet- és nyugat-európai baloldali radikalizmusok fejlődésének összefüggéseit, illetve bemutatja, milyen alapvető elvi nézetkülönbségek álltak a nyugati radikálisok és a bolsevik párt közötti szakítás hátterében. A szerző maga is elismeri, hogy az előbbiek helyzetértékelése sokszor távol állt a politikai realitásoktól: következetesen elvetették például a parlamentarizmust mint a forradalmi harc eszközét, ugyanakkor Nyugat-Európában, ahogy a Spartakus-felkelés kudarca is megmutatta, nem sok esélye volt az októberi forradalom "megismétlésének". A baloldali radikálisok elképzelései így sokszor inkább csak utópiákat kínáltak, semmint valódi politikai programokat (és a szektás létforma sokszor, ahogyan a szerző is megjegyzi, egészen extrém elképzelések és persze állandó frakcióharcok forrása lett). 1968-ban – amelyet a könyv külön tárgyal – találkozott a tömegek forradalmi aktivitása a baloldali radikálisok elképzeléseivel; 1968 utóélete azonban azt mutatja, hogy az "új baloldal" elméleti-kulturális hatása lényegesen nagyobb volt, mint társadalomszervező ereje.

Végül, de nem utolsósorban a könyv pozitívumai között mindenképpen rá kell mutatni arra, hogy nagyon jó stílusban megírt, olvasmányos és könnyen áttekinthető munkáról van szó, amely tankönyvként is kitűnően használható. Külön kiemelném itt nemcsak a szerző gondos tényfeltáró munkáját (ami nem csekélység, mert igen szerteágazó irányzatokat tárgyal), hanem kiváló rendszerező képességét is. A baloldali radikalizmusok tipológiája olyanoknak is eligazítást nyújt, akik egyébként nem tanulmányozták a baloldali eszmerendszert, és érdeklődő olvasóként közelítenek a témához. Az 1968-as diáklázadások ideológiai hátterét kitűnően bemutató könyv az egyetemi oktatásban is sikeresen használható segédanyag lehet. A függelékben olvasható dokumentumok a szerző gondos válogatását dicsérik: segítik az olvasó eligazodását a baloldali radikalizmusoknak a bolsevikokkal való szakításától az 1968-as lázadásokig átívelő történetében, a diákoknak pedig megkönnyítik a forrásolvasást. Mindent egybevetve, a könyv nemcsak fontos hiánypótló munka, hanem élvezetes olvasmányélményt kínál a baloldali mozgalmakban kevéssé járatos olvasóknak is.

Ahogy mondani szokták, a végére maradt a feketeleves: a sok pozitívum mellé nézetem szerint két kritikai megjegyzés kívánkozik. Az első az, hogy míg a szerző a német-holland baloldali kommunizmus tárgyalásánál rámutat arra, hogy a radikálisok sokszor nem tudtak adekvát választ adni az aktuális politikai helyzetre, addig a szovjet-orosz baloldal 1917 utáni történetének tárgyalásakor sokszor hiányzik a kellő forráskritika és történeti szemlélet, és egyoldalúan lineáris a "fejlődés" Lenintől Sztálinig.⁴ Hozzá kell tennünk, hogy itt egyáltalán nem pusztán elvi vitáról volt szó; az októberi forradalom után nyilvánvalóan nemcsak arról volt szó, hogy melyik irányzat hogyan képzelte el a szocializmus megvalósítását, hanem nagyon is aktuális politikai, ha úgy tetszik, hatalmi kérdésekben kellett dönteni. A szerző is hangsúlyozza, hogy a mahnovscsina alatt például javában folyik a polgárháború, és ugyanez volt a helyzet 1918 nyarán is, amikor a petrográdi sztrájkra a bolsevik hatalom fegyverrel válaszolt. Nem tudhatni persze, mi lett volna, ha Lenin vezetésével megy végbe az új szovjet rendszer konszolidációja, de erre nézve legfeljebb spekulációkba bocsátkozhatunk. Tény viszont, hogy Lenin elméleti támadásai az általa a kommunizmus gyermekbetegségének nevezett baloldali radikális irányzatok ellen még az eszmetörténethez tartoznak, és semmiképpen nem előlegezik meg az ellenfelek fizikai kiirtását, amelyet Sztálin valósít meg, és ő is "csak" a Nagy Terror idején. Hogy a 20-as évek légköre még más volt, és a kiábrándulás sem volt teljes, arra példa éppen a mahnovscsina történetének krónikása, Pjotr Arsinov, aki a Nyesztor Mahno által vezetett ukrajnai anarchista felkelés leverése után Berlinbe, majd Párizsba emigrált, megírta a mozgalom történetét, tevékenykedett a franciaországi anarchista körökben, majd 1932-ben visszatért bolsevik meggyőződéséhez, és kérvényezte hazatérését a Szovjetunióba. Kevéssé valószínű, hogy ezt megtette volna, ha a bolsevikokat a baloldali eszme árulóinak, de a legjobb esetben is az államkapitalizmus építőinek tekinti, vagy ha legalábbis előre látja – az anarchista felkelés leverésének tapasztalatai alapján – a nagy pereket. (A hányatott életű anarchista bolsevik története szomorúan végződött, mert a sztálini tisztogatások áldozata lett.) A sztálini "Nagy Terror" azonban semmiképpen nem "vezethető le" Lenin elméleti munkásságából, annál is kevésbé, hiszen Sztálin áldozatai között többségben voltak a bolsevik párttagok. A szerző helyesen írja, hogy meggyőződés vagy még inkább hit kérdése, hogy kit tekintenek "kiátkozottnak" vagy, éppen ellenkezőleg, egyedül üdvözítőnek az egymással is vetélkedő baloldali radikális irányzatok, itt azonban nagyon úgy néz ki, hogy a bolsevik pártnak (és benne Leninnek) jutott az Ördög szerepe… Pedig az 1920-as években senki nem látta előre a Nagy Terrort, folytak viták a párton belül és a társadalomban is, és, ahogyan éppen a sztálini fordulat mutatja, korántsem volt még eldöntve, hogy milyen társadalmat fog Szovjet-Oroszország felépíteni. Így a szerző differenciáltabb képet adhatott volna a szovjet-orosz baloldalról, ha többet ír arról, hogyan illeszkedtek bele a baloldali radikális irányzatok a forradalom utáni Szovjet-Oroszország társadalmi-politikai kontextusába, illetve milyen társadalmi csoportokra támaszkodtak ezek a mozgalmak.

A másik probléma inkább elméleti jellegű. Ahogyan a szerző is hangsúlyozza, a bemutatott irányzatok között voltak valóban marginális hatásúak, míg mások meg tudták szerezni a tömegek támogatását, legalábbis egy adott történeti pillanatban (pl. a német tanácskommunizmus vagy az 1968-as diáklázadások). Ugyan nem az eszmetörténet feladata, de talán érdemes összehasonlítani néhány példát, milyen esetekben tudtak komoly mozgalommá fejlődni a baloldali radikális irányzatok. A James Dean főszereplésével kultuszfilmmé vált Rebel without a Cause óta tudjuk, hogy lázadni ok nélkül is lehet (egyébként a szerző is megkülönbözteti a társadalmi mondanivalóval rendelkező anarchistákat az "életstílusból" lázadóktól); ma is érvényes kérdés azonban, hogy kinek és milyen mondanivalóval sikerül megszólítani a tömegeket. A baloldali radikális irányzatok sikerei és kudarcai talán ezért (is) érdemesek a további elemzésre, mint ahogyan a frakcióharcok azt a tételt is igazolják, hogy ha a baloldali radikalizmus nem is, de a szektásság még sokáig a kommunizmus gyermekbetegsége marad.

 

 

Jegyzetek

 

1 James Ferguson használta könyvének címében "a modernitás várakozásai" kifejezést. A könyv egyik fő tézise, hogy a periféria országaiban (a szerző a zambiai rézbányák munkásságát vizsgálta, akik munkahelyüket és egzisztenciájukat vesztették el a bányák bezárásával) tovább élnek "a modernitás várakozásai" – vagyis az a remény, hogy a kapitalista világrendszer keretein belül maradva felzárkózhatnak a centrum-országokhoz, noha komoly elméleti iskolák "cáfolták" a modernizációs paradigmát. (James Ferguson: Expectations of Modernity: Myths and Meanings of Urban Life on the Zambian Copperbelt. University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 1999.)

2 Trockij az 1936-ban megjelent Elárult forradalom című művében fogalmazza meg a sztálinizmus marxista alapú bírálatát, amely szerint a sztálini fordulatra az adott lehetőséget, hogy a munkásosztály helyett a bürokrácia kezébe került a termelőeszközök feletti uralom. Maga Trockij – későbbi követőivel ellentétben – ezt még nem tekintette a kapitalizmus visszaállításának; szerinte erre majd csak akkor kerül sor, ha a sztálini bürokrata elit veszélyeztetve érzi a hatalmát, és ezért visszaállítja a magántulajdont. Ma már elmondható, hogy pontosan ez vetett véget a gorbacsovi peresztrojkának. Erről lásd Krausz Tamás: A peresztrojka és a tulajdonváltás. In Krausz Tamás – Sz. Bíró Zoltán (szerk.): Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (1985–1991). Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 2003, 52-102.

3 Érdemes megemlíteni, hogy nem sokkal a rendszerváltozás után jelentek meg Krausz Tamás könyvei a szovjet kommunista párton belüli elméleti vitákról, levéltári források alapján (Pártviták és történettudomány. Viták "az orosz fejlődés" sajátosságairól, különös tekintettel az 1920-as évekre. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991; Szovjet thermidor. A sztálini fordulat előzményei, 1917-1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996.)

4 A szerző maga is elismeri, hogy a mahnovscsina megírásához komoly levéltári munkára van szükség. Ez nem lehet elvárás persze, de talán kevésbé egyoldalú képet kapunk a bolsevik párt szerepéről, ha a szerző levéltári forrásokat is felhasznál. A baloldali ellenzék Sztálinnal való szembekerülését Krausz Tamás levéltári források alapján vizsgálta (Szovjet thermidor. A sztálini fordulat szellemi előzményei 1917–1928. Napvilág Kiadó, Budapest, 1996). A szerzőnek érdemes lett volna erre a könyvre komolyabban reflektálni.