Munkások a munkásállam után: a változás etnográfiája egy volt szocialista “mintagyárban”

A tanulmány a rendszerváltozás kritikai munkásnarratíváit elemzi, rámutatva, hogy a "létező kapitalizmus" kritikája nem vezetett el a kapitalizmus mint társadalmi rendszer elutasításához. A munkások "konzisztensen inkonzisztens" nézetei azon ellentmondások kifejeződései, ahogyan az "átmenetet" tapasztalják.

I. Bevezetés

 

A jelen kutatás témája annak bemutatása, hogyan értelmezik a rendszerváltást és a posztszocialista változásokat egy volt szocialista “mintagyár” munkásai. A gyárban lezajló “transzformáció” – puszta számokkal mérve – radikális volt, noha posztszocialista szemmel korántsem meglepő: a közel 20 ezres létszám kevesebb mint negyedére csökkent, és ez a trend a jövőben is folytatódni látszik. A dolgozat megkísérli a posztszocialista változásokat azoknak az embereknek a szemszögéből elemezni, akik keresztülmentek ezen az élményen.

A témaválasztást egyebek mellett az motiválta, hogy a munkáskutatás a hazai transzformációs szakirodalom meglehetősen elhanyagolt területei közé tartozik. Miközben tekintélyes szakirodalom áll rendelkezésre a régi és új elitekről, a rendszerváltás utáni munkásokkal egyetlen komoly munka sem foglalkozik. Az a tény nem meglepő, hogy a hegemón transzformációs diskurzust az értelmiség egy szűk csoportja generálja; itt azonban kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy ez a hegemón diskurzus egyedül az értelmiség posztszocialista narratíváira korlátozódik, és figyelmen kívül hagyja más társadalmi csoportok tapasztalatát. A marginalizált perspektívák (újra)felfedezése a transzformációs diskurzus kiszélesítésével várhatóan segít megszüntetni ezt a diszkrepanciát, és közelebb visz bennünket a posztszocialista változások megértéséhez.

E helyütt nem célom kitérni a transzformációkutatás elméleti problémáira; mindössze egy hiányosságra szeretném felhívni a figyelmet. A posztszocialista változás nagy paradigmái, miközben az állam és gazdaság makrostruktúráira fókuszálnak, kevés teret engednek a mindennapi élet mikrovilágában lejátszódó változásoknak, amelyeket Róna-Tas (1997) “kis transzformációknak” hívott. Az 1989–91 utáni Kelet-Európában nemcsak a tranzitológusok, hanem nagyon sok hétköznapi ember is osztotta azt az optimista gondolatot, hogy a rekapitalizálódással a volt államszocialista országok mintegy predesztinálva vannak arra, hogy felzárkózzanak a fejlett nyugati államokhoz. Sokan hittek abban, hogy a nyugati intézmények átvételével “korrigálható” a gazdasági elmaradottság, amelyet a posztszocialista Kelet-Európában szokás kizárólag a kommunista rendszernek tulajdonítani, és a rendszerváltás egyre növekvő jólétnek és modernitásnak nyit utat.

Ennek a “forgatókönyvnek” a kudarca megkérdőjelezte az egész tranzitológiai paradigmát, és lehetőséget adott arra, hogy más perspektívák is kialakuljanak. Ezek az új elméletek sem adnak azonban választ arra a kérdésre, hogyan próbálnak meg hétköznapi emberek megérteni egy olyan helyzetet, amelyben a “kis transzformációk” tapasztalata folyamatosan ellentmond a “modernitás várakozásainak” (Ferguson, 1999). Ahogyan Ferguson helyesen rámutat, a modernitás mítosza soha nem pusztán egy akadémiai mítosz volt, hanem olyan kategóriákat és premisszákat produkált, amelyek továbbra is formálják az emberek tapasztalatát és életük értelmezését, jóval azután, hogy a modernizációs paradigma hitelét vesztette a tudományos világban. Kutatásom célja annak bemutatása, hogy a munkások által tapasztalt “kis transzformációk” hogyan segítik elő ezeknek a kategóriáknak a redefiniálását, illetve hogyan alakulnak át a posztszocialista változás egy kritikus olvasatává.

A marginalizált perspektívák feltárásához, illetve a munkások posztszocializmus-értelmezésének rekonstruálásához az etnográfiát választottam mint az adatgyűjtés legígéretesebb eszközét. Az elsődleges adatok tizenhat “aktív” interjúból tevődtek össze, amelyeket az egy hónapos terepmunka alatt készítettem a munkásokkal (Holstein and Gubrium, 2002). Mivel a kutatás súlypontja a változás élményére esett, az összes narrátort a 40 év feletti korosztályból választottam, hogy valamennyiüknek legyen tapasztalata a gyár szocialista korszakából. A másodlagos adatok a gyári, illetve a városi levéltárakban található sajtóanyagok voltak, közöttük a gyári újság példányai, illetve a gyár vezetőivel készített interjúk.

Két lényegi következtetés vonható le a narratívák elemzése alapján. Az első az, hogy a “kis transzformációk” tapasztalata a posztszocialista változás kritikus olvasatát eredményezi. Az összes narratívában előforduló fő témák a gyár hanyatlása, a kollektíva szétesése, a munkanélküliségtől való félelem és a csökkenő életszínvonal. A “hanyatlásnak ezt a négy aspektusát” nemcsak a leghosszabb ideig tárgyalták a narrátorok, hanem a legnagyobb hangsúllyal is említették. Mivel láthatóan ezek voltak a munkások életében történt legnagyobb változások, az elemzésben is kiemelkedő szerepet kapnak.

Ami az első aspektust illeti, a dolgozat megpróbálja megmutatni, hogy a munkások tudatosan konstruálnak egy “ellendiskurzust” szemben az új menedzserek sikerpropagandájával. A munkások nemcsak a változásokban való csalódottságukat fejezik ki, hanem redefiniálják a “hivatalos” kategóriákat, hogy kialakítsák a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát. Amit ők látnak és tapasztalnak, az a kevés munka és a gyár szétesése, amelyet szembeszegeznek a sikeres átstrukturálás hivatalos olvasatával. Ebben a vonatkozásban a dolgozat amellett érvel, hogy ezek a narratívák a munkások közötti kritikus diskurzus termékei.

A hanyatlás második aspektusa a kollektíva szétesése. A narratívák tükrében a munkások intenzív kommunális életet éltek, amelyet mindannyian a veszteség érzetével idéztek fel. A kollektíva szétesését a narrátorok egységesen a gyár hanyatlásának tulajdonították. Mindannyian panaszkodtak arról, hogy állandó nyomás alatt élnek a folytatódó elbocsátások miatt, és ez a feszültség megmérgezi a munkahelyi atmoszférát. A munkások tipikusan a “nyugodt” és a “feszült” antonimákat használták, hogy megkülönböztessék a régi és új társadalmi hálózatot.

A munka hiánya jelentette a fő feszültségforrást valamennyi narrátor számára. Ez már a hanyatlás harmadik aspektusa. Mindegyik munkás arról számolt be, hogy a helyzet a gyárban nagyon bizonytalan, és állandó félelemben élnek az elbocsátások miatt. Ebből a szempontból azok, akik közel voltak a nyugdíjkorhatárhoz, relatíve szerencsésnek érezték magukat, mert nem kellene új munkahely után nézniük. Az 57 év alatti munkásokat azonban nagyon is foglalkoztatta a kérdés, mi lesz velük, ha elveszítik munkahelyüket a gyárban. Valamennyien úgy látták, hogy szakképzettségük és koruk miatt kedvezőtlen helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni, hogy a férfiak általában optimistábban látták az újraelhelyezkedés esélyeit, mint a nők, ami valószínűleg tükrözi a genderdiszkriminációt a munkaerőpiacon.

A hanyatlás negyedik aspektusa az anyagi biztonság elveszítése. A kutatásban részt vevő munkások túlnyomó része úgy ítélte meg, hogy sokkal rosszabbul él most, mint a múltban. Hogy kijöjjenek a fizetésből, a legtöbbjüknek le kellett mondani az olyan “luxusról”, mint az utazás, étterembe járás vagy az autó fenntartása. Különösen rossz anyagi helyzetbe kerültek az egyedülálló háztartásban élők; ők számoltak be a legradikálisabb életszínvonal-csökkenésről a kutatásban.

A második lényegi következtetés az, hogy a fenti negatív élmények igen kevés hatást gyakoroltak a kapitalizmus önmagában való megítélésére, amelyről a narrátorok egybehangzóan azt állították, hogy “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező szocializmus”. A munkások szemmel láthatóan a “Nyugattal”, és ezért az anyagi jóléttel és haladással, azonosították a kapitalizmust. A “kis transzformációk” tapasztalata és a “modernitás várakozásai” közötti ellentmondást azzal az érvvel oldották fel, hogy “valami elromlott” a kapitalizmus magyar meghonosításával.

A kérdést, hogy “mi romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalják ezek a narratívák. Gyári szinten az érvek két fő típusával találkozunk. Az első változat szerint a gyár hanyatlása a rossz vezetésnek tulajdonítható. Ezt a meglátást támogatták az egybehangzóan negatív vélemények az új menedzserekről, akiket a munkások inkompetensnek láttak, és közömbösnek a gyár jövője iránt.1 A városhoz való kötődés hiánya is gyakori kritikára adott okot (“azok a pestiek”). A munkások tipikusan úgy látták, hogy az új menedzsmentet nem érdekli a gyár és a kollektíva fennmaradása, hanem csak a “milliók”, amit a gyárban megkeresnek. Különösen igazságtalannak látták az óriási bérkülönbségeket a menedzserek és munkások között a gyár nyilvánvaló gazdasági gondjai fényében. A narrátorok gyakran explicite is összehasonlították a gyár karizmatikus államszocialista vezetőjét, aki “mindig hozott munkát a gyárba”, a mostani menedzserekkel, akiket “már réges-rég páros lábbal rúgott volna ki innen”.

A második típusú érvelés tudatos tervezésnek tulajdonítja a gyár hanyatlását. Voltak olyan narrátorok, akik azt mondták, hogy a “pestiek” szándékosan teszik tönkre a termelést, hogy a tulajdonosok eladhassák a gyár értékes ingatlanait. Azok a hírek, hogy a gyár központi fekvésű telephelyét egy izraeli befektető társaság vásárolná meg, összeesküvés-elméletek és rasszista érvek fabrikálásához vezettek a munkások körében. Néhány narrátor “kapcsolatot” látott az új vezérigazgató és az izraeli társaság között.

A nemzeti gazdaság szintjén a legtöbb narrátor a multinacionális vállalatokat okolta a magyar ipar tönkretételéért. Többen úgy látták, hogy a multik csak azért vásárolták fel a magyar gyárakat, hogy később bezárják őket, kiiktatva a potenciális vetélytársakat. A multinacionális vállalatok terjeszkedéséről vallott vélemények azonban nem voltak túl konzisztensek. Sok narrátor azt állította, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami nagy előny a munkások számára. Mindazonáltal általános volt a félelem, hogy a multik bármelyik percben “odébbállhatnak”, maguk mögött hagyva egy iparilag tönkretett országot és munkanélküliek tömegeit. A munkások általában tipikusan a kormánytól várnának segítséget, hogy közbeavatkozzon, és megvédje a magyar ipar érdekeit.

Ezeket az eredményeket bajosan lehetne bármely transzformációs paradigmába beilleszteni. Ellenkezőleg, a munkások kapitalizmusról vallott nézeteit a leginkább úgy összegezhetjük, hogy “konzisztensen inkonzisztensek”. Ezeket a következetlenségeket azonban semmiképpen nem érdemes azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konzisztens képet kialakítani a gyáron túli világról. Közelebb járunk az igazsághoz, ha a változás ellentmondásainak kifejeződését látjuk a narratívákban, ami pontosan tükrözi azt a módot, ahogyan a munkások az “átmenetet” tapasztalják.

 

Az adatok

 

Az elsődleges adatok tizenhat narratív interjúból álltak, amelyeket a munkásokkal készítettem az egy hónapos terepmunka alatt. A delikvensek összegyűjtéséhez a hólabdamódszert választottam. A szakszervezeti vezetők (nem merem használni a lejáratott “bizalmi” kifejezést) különösen sokat segítettek az interjúalanyok megtalálásában. Az interjúban részt vevő három nyugdíjassal a gyár nyugdíjasklubjában találkoztam, amelyet még a régi, “szocialista” vezérigazgató alapított. Néha a szerencse segített: az egyik résztvevővel például a buszon találkoztam. Az a tény, hogy több interjúra a munkahelyen került sor, valószínűleg elősegítette a munkások közreműködését.

Világos, hogy a kvalitatív metodológia egészen más problémákat jelent a reprezentativitás számára, mint a kvantitatív kutatás. Mivel az etnográfiai módszert használom, a kutatásom nem kíván “reprezentatív” lenni, ami egyébként is igen problémás fogalom a kvalitatív metodológiában (Hammersley and Atkinson, 1983; Burgess, 1984; Denzin and Lincoln, 1998). Mindazonáltal volt két kritérium, amit tekintetbe vettem az interjúalanyok kiválasztásánál. Egyenlő számú férfi és nő narrátort választottam ki, és törekedtem arra, hogy az “aktív” és “nyugdíjas” munkások számaránya nagyjából közelítsen az országos adatokhoz. A tizenhat alanyból három volt nyugdíjas (egy férfi és két nő), és egyikük egy évnél rövidebb időn belül eléri a nyugdíjkorhatárt (egy férfi).

Silverman (1993) “interjútársadalomnak” nevezte korunkat, utalva a technika elterjedt használatára tudásunk generálásában. A témának valóban óriási szakirodalma alakult ki az elmúlt két évtizedben (hogy csak néhányat említsünk, Douglas, 1985; McCracken, 1988; Reinharz, 1992; Finch, 1993; Rubin, 1995; Fontana and Fry, 1998; Wengraf, 2001; Holstein and Gubrium, 2002). A terepmunka alatt az “aktív” interjúkat használtam, amelyek a legmegfelelőbb eszköznek tűntek a kutatás céljára (Holstein and Gubrium, 2002). Miközben a konvencionális nézet szerint szigorúan ellenőrizni kell az interakciót, az “aktív” interjúk elismerten is kollaboratívnak számítanak. Ezért, mondja Holstein és Gubrium (2002), ahelyett hogy megpróbál megfelelni a “standardizált” interjúk módszertani restrikcióinak, a kutatónak fel kell vállalnia a kérdező aktív szerepét és tudását, és építenie kell a kérdező és a narrátor közös “adattermelő” munkájára.

Az interjúk 80–120 percig tartottak, és mindegyiket magnón rögzítettem. Minden résztvevőnek megígértem az anonimitást; a közzétett elemzésben a keresztnevek is fiktívek. Az első kérdések általános jellegűek voltak, hogy a narrátor elmondhassa, miket látott a legfontosabb változásoknak az elmúlt több mint egy évtized folyamán. Ezeket a kérdéseket utána a narrátor által felvetett témák vonatkozásában konkretizáltam. Általában mindegyik narrátort megkértem, hogy mondja meg, mi a véleménye a változásokról (amit a legtöbben meg is tettek, minden bátorítás nélkül).

Fontos rámutatni, hogy a genderkülönbség igen jelentősnek bizonyult az interjúk strukturálásában. Míg a férfiak nyilvánvaló érdeklődéssel hozták fel és vitatták meg politikai-gazdasági nézeteiket, a nők által konstruált narratívák elsősorban a családra és a háztartásra fókuszáltak. Mivel a kutatás nem célozta a genderszerepek konstrukciójának vizsgálatát, nem kívánok spekulatív fejtegetésekbe bocsátkozni a különbség magyarázatáról. Mindenképpen szeretném azonban felhívni a figyelmet a kérdésre, amely további elemzés tárgya lehet.

 

A kutatás korlátai

 

Nem kívánok e helyütt belemenni a kvantitatív versus kvalitatív módszerekről folytatott vitába, amelynek igen tekintélyes a szakirodalma (lásd ehhez pl. Hammersley and Atkinson, 1983; Denzin and Lincoln, 1998; Weinberg, 2002). Ahogy megjegyeztem, a kutatás nem kívánt reprezentatív lenni; a fenti két kritériumot leszámítva véletlenszerűen választottam ki a narrátorokat. Kétféle módon is megpróbáltam azonban növelni az általánosíthatóságot. Az egyik a térbeli “eloszlás”: a narrátorok mind különböző egységekben és egymástól földrajzilag is távol dolgoztak, mivel két különböző telephelyen folytattam az interjúkat. A másik stratégia az interjúk száma, amelynek segítségével várhatóan kiszűrhető a “nagyon extrém” megnyilvánulás. Az a tény, hogy a véletlenszerűen kiválasztott alanyok sok szempontból egybehangzó beszámolót adnak, mindenestre elegendően indokolja az általánosítást.

Természetesen világos, hogy a választott specifikus korcsoport határokat szab a generalizálásnak. A kutatás mindegyik résztvevője 45 év feletti ember. Mindannyian azt mondták, hogy koruk és elavult szakképzettségük miatt hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Gyakran explicite is összehasonlították magukat a gyerekeikkel, akik jórészt multinacionális vállalatoknál dolgoztak. Valószínű, hogy ezek a fiatal munkások egészen másképp látják a posztszocialista változást, mint a szüleik. Ugyanígy “kimaradtak” az interjúkból azok a munkások, akiket a gyár már régebben elbocsátott (és akik a túlnyomó többséget képviselnék). Őket csak a hólabdamódszer segítségével tudtam volna megtalálni; ezt azonban már nem engedte meg a szűk időkeret.

Az általánosítás másik korlátja maga az egykori szocialista mintagyár, amely nemcsak a megyében, hanem országos viszonylatban is sikertörténetnek számított. A gyár a 70-es évektől kezdve az Egyesült Államokba is exportált, és komoly médiafigyelmet kapott. Az ott dolgozó munkások nemcsak anyagilag, hanem társadalmi presztízst tekintve is kedvezőbb helyzetben voltak, mint az országos átlag. Ezért valószínű, hogy az ott dolgozók radikálisabban tapasztalták meg a gyár hanyatlását, mint az “átlagos” szocialista üzemek munkásai.

 

II. Analízis

 

Az analízis problémái

 

Az analízis diszkussziója az Altheide és Johnson (1998) által kialakított kritériumok szerint történik, amelyeket az értelmezési érvényesség értékelésére állítottak fel a kvalitatív kutatásban. A kutatók öt dimenziót különböztettek meg, amely problémás kérdést jelent az interpretáció számára. Ezek a megfigyelt dolog és a kulturális és történelmi kontextusok közötti összefüggés; a megfigyelt, a megfigyelő és a helyszín közötti kapcsolat; a perspektíva problémája; az olvasó szerepe a végső termékben; és az ábrázolási és retorikai stílus. Az alábbiakban megpróbálom ezeket a dimenziókat az elemzésem struktúrája és prezentációja szempontjából kifejteni.

Ami az első dimenziót illeti, a munkások által tapasztalt változások szélesebb kontextusának megteremtését célozta a transzformációs paradigmákat tárgyaló elméleti bevezető. Ahogyan fentebb érveltem, a gyár privatizációja, a menedzsment lecserélése és a tömeges elbocsátások a munkások hétköznapi “mikrovilágának” olyan változásai, amelyeket a globális tőkemozgás hoz létre és strukturál. A kutatás vonatkoztatási kerete ebből a szempontból nem a nemzetállam, hanem a változásokat generáló globális környezet.

A második dimenzióval kapcsolatban elismerem, hogy az idioszinkráziát nem lehet teljesen kiküszöbölni. Voltak narrátorok, akikkel könnyebben ment a beszélgetés, mint a többiekkel; voltak esetek, amikor rögtön megtaláltam a “helyes” kérdéseket, míg másokkal sokkal több időbe került eljutni azokhoz a témákhoz, amelyeket relevánsnak éreztek a rendszerváltás vonatkozásában. Nyilvánvalóan a narrátoroknak is megvoltak rólam a maguk konstrukciói. Az olyan megjegyzések, mint pl. “ezt írja meg, ez az igazság”, azt mutatják, hogy kapcsolatot láttak bennem valamiféle “hivatalos” személyhez. Meg kell azonban mondani, hogy az emberek általában sokkal készségesebben vettek részt a kutatásban, mint amire számítottam. Talán ez is jelzésértékű lehet arra nézve, hogy mennyit foglalkozik velük a hatalom.

 

A hanyatlás narratívái

 

Az alábbi rész részletesen elemzi a “hanyatlás négy aspektusát”, amelyek központi elemei voltak a narrátorok posztszocializmus-narratíváinak: a gyár hanyatlását, a kollektíva szétesését, az elbocsátástól való félelmet és a csökkenő életszínvonalat. Ezek voltak a narratívák kulcstémái, amelyeket a beszélők nemcsak a leghosszabb ideig tárgyaltak, hanem a legnagyobb hangsúlyt is adták nekik. Az alábbiakban megpróbálom megmutatni, hogyan alakul át a “kis transzformációk” élménye az “átmenet” kritikai olvasatává.

 

A gyár hanyatlása

 

A narrátorok egyértelműen úgy értelmezik a gyár utolsó tizenhárom évét, mint a hanyatlás és dezintegráció történetét. A “tündöklő múltat” szembeállítják a gyár mai körülményeivel és a jövőbe vetett hit hiányával. Az államszocialista időszakkal összehasonlítva a legtöbb munkás szerint a munka hiánya jelenti a legnagyobb változást és a panaszok leggyakoribbi forrását a narratívákban. A narrátorok gátlás nélkül beszéltek a megrendelések hiányáról; világosan kifejezték, hogy ez a gyár által tapasztalt gazdasági problémák gyökere. A spontán kommentárokból kiderül, hogy a munka hiánya gyakori beszédtéma a munkások körében.

 

“Nincs munka, az az igazság, akárhány embert megkérdezhet, de megmondom, ugyanezt mondja mindenki. Nincs munka, az emberek csak állnak és beszélgetnek, szidják a rendszert és az új menedzsereket.”

(Ferenc, 59)

 

“Nincs munka, nincs megrendelés, tudom, hogy nem kéne megmondanom, de ez az igazság, mindenki tudja, akárkit megkérdezhet, a dolgozókat, úgy értem, nem a menedzsereket. Az egyetlen profit, amit csinálnak, hogy eladják az egész gyárat.”

(Lujza, 48)

 

A gyár mostani állapotának kritikáját a munkások explicite is összehasonlították a “tündöklő múlt” emlékeivel. A legtöbb narrátor megemlítette, hogy régebben “dicsőség” volt a gyárban dolgozni, amit nemcsak anyagilag honoráltak jobban, hanem a városban is presztízst jelentett. A kutatásban részt vevő munkások több mint felének a házastársa is a gyárban dolgozott; és többen tettek említést arról, hogy a családban több generációnak is ez volt a munkahelye. Ezeknek az emlékeknek a fényében még kevésbé volt “tündöklő” a jelen.

 

“Miért jöttem a …gyárba? Hát, a férjem, apám, húgom, apósom, anyósom, sógorom, mindenki itt dolgozott. Nem, az anyukám nem, ő otthon volt. De különben az egész család. Akkor dicsőség volt a …gyárban dolgozni. Emlékszem, olyan büszke voltam, amikor az apám először behozott ide, hogy én a …gyárban dolgozom. Most (lemondóan nevet), hát most itt vagyok. Ha elküldenek, igazán nem tudom, mit csináljak.”

 

(Lívia, 50)

 

A narratíva világosan megmutatja, hogy nemcsak az anyagi biztonság veszett el, hanem “valami több” is a gyárban dolgozó munkások önbecsülésének vonatkozásában. Az államszocialista időszakban megszokott volt, hogy az emberek egész életüket egy munkahelyen töltik, ami elősegítette a munkásoknak a gyárral való azonosulását. Nagyon valószínű, hogy a gyárban dolgozó családtagok, ami nem csak Lívia esetére jellemző, elősegítették a munkahelyhez való személyesebb kapcsolat kialakulását. Több beszélő is elmondta, hogy nemcsak az anyagi biztonságot vesztették el, hanem a gyárban végzett munka “dicsőségét” is, ami szerves része volt énképüknek. A személyes veszteség világosan kifejeződik Tamás narratívájában, aki explicite összefüggésbe hozza a munka hiányát a régi presztízs elvesztésével:

“Mindig volt munkánk. Benne voltunk az ország öt legnagyobb ipari vállalatában. Már mondtam, hogy minden harmadik nap több vagon hagyta el a gyárat. Egy egész világrendszert láttunk el a termékeinkkel. Hol dolgozol? A …gyárban? Mindenki ismerte a …gyárat az országban. Mindenki ismerte az igazgatóját. Hogy magyarázzam meg? A japán is büszke, ha a Hondánál dolgozik. Érti, amit mondok? Ad az embernek valamit. Fontos vagyok, érdekes cégnél dolgozom, lesz munkám holnap is. Most? Megmondom őszintén, én már nem bízom a …gyárban. Nem bízom ebben a menedzsmentben. Ezer embert elbocsátottak. Nem kell ezen semmit magyarázni.”

(Tamás, 57)

 

A kutatásban részt vevő munkások világossá tették, hogy ez az olvasat radikálisan különbözik az új menedzsment és a gyárújság képviselte “hivatalos” diskurzustól. A narrátorok nemcsak kigúnyolták a fejlődés és haladás “hivatalos” reprezentációját, hanem tudatosan is létrehoztak egy kritikai diskurzust, amelyben szembeállították a munkások perspektíváját a menedzserek sikerpropagandájával. Minden beszélő lemondással vegyes iróniával emlegette az új menedzserek azon törekvését, hogy “jobb jövőképet” dolgozzanak ki a gyár számára. A munkások tipikusan úgy használták a “píár” kifejezést, mintha az egyenértékű lenne a régi marxista propagandával, amelyet hasonlóképpen “hazugságként” emlegettek. Az új “jövőképet” gyakran állították szembe a saját hitük elvesztésével a gyár jövőjében. Ebből a szempontból a következő három narratíva a munkások által konstruált kritikai diskurzus termékének tekinthető.

 

“Nem látom a jövőt a gyárban, az a legnagyobb szomorúságom. Régen folyamatosan fejlődött a …gyár. Nem tudom, tudja-e, hány ember dolgozott itt. Biztos vagyok benne, hogy több mint húszezer. Most mennyi lehet? 4000? 5000? Inkább hátramegyünk, mint előre. És az az igazság, nem látom itt a holnapot. Nincs munka. Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot. Addig én úgy érzem, hogy bejövök a munkába, és ha nincs munka, azt mondják holnap, hogy viszlát, nem adunk több munkát. Nincs biztonság. Ez az, amit érzek. És ez az, amit megtapasztalok.”

(Sándor, 48)

 

“Minden más volt itt régen, nem volt olyan ilyen bizonytalanság, mint ma. A …gyár egy biztos hely volt, a szomszédok irigyeltek, hogy könnyű neked, te a …gyárban dolgozol, jól keresel, mindig lesz munkád. Most mindenki azt mondja, hogy ennek a gyárnak nincs jövője. Nagyon jó lenne, ha minden úgy lenne, ahogy a gyárújságban írják. De nem úgy van. Nálunk ebben a hónapban kétszer leállították a termelést. Mit jelent ez? Hogy olyan jó a jövőképünk? Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs. Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.”

(Edit, 46)

 

“Nincs munka, nem vettek vasat, az ember ideges, mert dolgozni akar, és nincsen munka, számolja a perceket, mert így számolják a produktivitást, hogy a francba, még csak 300 perc és 480-nak kell lennie. Nem számít bele a fizetésbe, de megkérdezik, hogy miért csináltál kevesebbet, hát, főnök, azért, mert nem volt munka. És az emberek unják ezt. Elegük van, az az igazság. Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok. És nem értjük, miért van ez így. Minden …gyárnak van munkája, csak mi vagyunk a kivételek?”

(Judit, 53)

 

Két következtetés vonható le a fenti narratívák alapján. Az egyik a biztonság elvesztésének kifejezése, amelyet minden narrátor a gyárban lezajlott “átmenettel” hoz összefüggésbe. A “régen” kifejezés gyakori használata világossá teszi, hogy ez a dimenzió nagyon fontos a posztszocialista változásértelmezésük szempontjából. A gyár “folyamatos fejlődését” és az “irigy szomszédokat” szembeállítják a mai viszonyokkal, amelyeket legjobban a munka hiánya jellemez. A narrátorok világosan kifejezik, hogy ez bizonytalan jövőt jelent a munkások számára. Ahogyan Edit kijelenti, “Nem tudom, kinek van itt jövője, de nekünk nincs.”

A másik megfigyelés, hogy a narrátorok tudatosan alkalmazzák és újraértelmezik a “píár” elemeit, hogy kialakítsanak egy saját kritikai diskurzust. A munkások tudatában vannak annak, hogy amíg nincsen munka a gyárban, addig nincs fejlődés, és határozottan elutasítják a “hivatalos” optimista “píárt”. Az új menedzserek “jövőképe” például a kritikai diskurzus egy eleme lesz Sándor narratívájában: “Amíg nem látom, hogy az asztalom tele van munkával, amit másnap meg kell csinálni, addig én nem látom a holnapot.” Edit explicite is a menedzserekkel polemizálva fogalmazza meg kritikáját: “Mert nem látod a változásokat [mondják]. Dehogyisnem látom. Az a baj, hogy látom.” A kritikai diskurzust az a meggyőződés is támogatja, hogy a munkások nem olyan “ostobák”, hogy ne lássák meg a valóságot a “píár” mögött. Ahogyan Judit fogalmaz: “Itt mindenki végzett valami iskolát, majdnem mindenkinek megvan az érettségije. Nem vagyunk olyan tanulatlanok.” A “hivatalos” diskurzus elemeinek átvételével és átértelmezésével a narrátorok megmutatják, hogy tudatosan vesznek részt egy kritikai diskurzus kialakításában.

 

A közösség szétesése

 

A narratívák tükrében a gyár “régen” híres volt összetartó kollektívájáról. A narrátorok egyetértettek abban, hogy a család után a munkahely volt a társas tevékenységek legfontosabb színhelye. A munkahelyi kapcsolatokat elősegítette a volt szocialista vezérigazgató munkáspolitikája: a legtöbb narrátor a gyár által szponzorált szakmunkásképző iskolába járt, és a szakmai gyakorlatot is ott végezte. Az együtt töltött évek elősegítették az emberek integrációját. Sok beszélő explicite is azt mondta, hogy “együtt nőtt fel” a kollektívával.

 

“Itt az emberek mind ismerték egymást, a 122-esből jöttünk [az iskola száma], mi voltunk az első szakmunkástanulók, amikor felépült az új csarnok a repülőtéren, mikor is, 25, 26 évvel ezelőtt? Igen, így volt, együtt költöztünk ide a gyárral [később]. Mindenki Jóskának hívja itt a főnököt. Ő is velünk kezdett, mi itt mind egyszerre kezdtünk.”

(Lujza, 48)

 

A narrátorok egybehangzóan állították, hogy a munkahelyen kívül is aktívan vettek részt a közösség életében. Noha sok ilyen tevékenység ideológiai mozgalmakhoz kapcsolódott, mint a szocialista brigádok, a kommunista szombat, a társadalmi munka vagy a majális, a munkásoknak ezek elsősorban és leginkább a társas kapcsolatok színhelyét jelentették, amelyeket a veszteség érzésével idéztek fel. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkásokra nem tett nagy hatást az ideológiai nevelés, fontosnak tekintették, hogy ezek a tevékenységek erősítették az emberek közötti szolidaritást.

 

“Régen teljesen más volt a közösség, például voltak a szocialista brigádok, ma könnyű azt mondani, hogy propaganda meg kommunista baromság, de azt hiszem, hogy ma nem lehetne ilyesmit szervezni, én nem vagyok nosztalgikus, igazán nem, mert azok se voltak olyan jó idők, de valahogy más volt, mások voltak az emberek közötti kapcsolatok, ma meg senki nem törődik a másikkal, más kor, más stílus, mindenki azt mondja, de azért régen sem volt rossz, fiatalok voltunk, sokat jártunk szórakozni, nem volt az olyan rossz, ahogy ma mondják. Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag [nevet], hát voltam én is eminens könyvtári tag, ma is nagyon szeretek olvasni, én írtam mindig a brigádnaplót, meg jártunk előadásokra, terveztük a szocializmust [nevet], nem volt az olyan rossz, mentünk kirándulni a brigáddal, moziba [később], régen teljesen más volt a közösség, jó, volt egy csomó marxizmus, de nem vettük azt olyan komolyan, minket sem lehetett olyan könnyen beetetni.”

(Teréz, 49)

 

“Nagyon jó volt a közösség a …gyárban. Régen voltak közös kirándulások, közös bálok, a családok összejártak, együtt ünnepeltük a majálist, na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk [később], a brigádunk volt társadalmi munkán iskolákban meg óvodákban, emlékszem, egyszer csináltunk egy nyomoréknak tolószéket, nem, nem hiszem, hogy azok olyan rossz idők voltak, az emberek segítőkészebbek voltak, egészen másképp álltak hozzá az élethez.”

(Zsolt, 52)

 

Mindkét narrátor világosan kifejezi a különbséget a régi és új társadalmi hálózat között. “Régen teljesen más volt a közösség.” Miközben Teréz elismeri, hogy “azok se voltak olyan jó idők”, narratívája azt sugallja, hogy az aktív társas élet valamennyire kompenzált a rendszer szürkeségéért. A narrátor egyértelműen elválasztja azt, amit ő fontosnak tekint a “csomó marxizmustól”, amivel nem lehetett őt “beetetni”. Láthatóan fontos számára az a különbség, hogy “mások voltak az emberek közötti kapcsolatok”, ami alatt nyilvánvalóan azt érti, hogy az emberek több időt töltöttek közösségi tevékenységgel. Ezt a következtetést a szocialista brigádok társas aspektusának hangsúlyozása is támogatja: “Mentünk étterembe, borozni, aztán volt szalonnasütés, jártunk sokat könyvtárba, akkor volt még olyan, hogy eminens könyvtári tag.” Érdemes rámutatni, hogy a beszélő láthatóan büszke arra, hogy ő is ezek egyike volt, amiből kiderül, hogy a szocialista brigádok “nevelési” célkitűzéseinek nem minden aspektusát tekintette “beetetésnek”. Zsolt hasonlóan megkülönbözteti a számára fontos dolgokat az ideológiától, amelyet nem tekint fontosnak: “na jó, vittük a zászlót, de vittük a gyerekeket is, megittunk két-három sört, beszélgettünk, a gyerekek játszottak, pihentünk”. Terézhez hasonlóan Zsolt is úgy találja, hogy az emberek a múltban másképpen viszonyultak egymáshoz. A különbségek közé tartozik a nagyobb szolidaritás: “az emberek segítőkészebbek voltak”. Ahogyan Zsolt később részletesen kifejti, számára a szolidaritás csökkenése a rendszerváltás egyik legsúlyosabb társadalmi és emberi tapasztalata.

A múlt pozitív emlékeit a narrátorok egybehangzóan szembeállították a változás közösségromboló hatásával a gyári kollektívában. Mindegyik narrrátor panaszkodott arról, hogy nincsenek fiatalok a gyárban. Mindenesetre hozzátették, hogy “nagyon is megértik” a fiatalokat, hogy nem jönnek el dolgozni ilyen “nevetséges” fizetésért. Általában minden munkás úgy látta, hogy a multinacionális vállalatok a városban sokkal jobb fizetéseket és vonzóbb perspektívákat ígérnek a fiataloknak, mint az ő munkahelyük; sokan explicite is kijelentették, hogy nem is engednék a gyerekeiket ilyen “lepusztult” gyárban dolgozni.

A beszélők egyetértettek abban, hogy a gyár hanyatlása “verte szét” a kollektívát. Azt mondták, hogy a jobb munkások közül sokan önként mentek el jobban fizetett állásokba; sokukat pedig az “átszervezés” periódusában elbocsátották, vagy előnyugdíjazták. Mindegyik narrátor azt mondta, hogy a munka hiánya és az elbocsátásokról szóló pletykák nagyon “feszült” hangulatot teremtettek a munkahelyen. A munkások tipikusan a “nyugodt” és “feszült” antonimákat használták, hogy érzékeltessék a régi és új atmoszféra közötti különbséget.

 

“Semmi nem maradt meg a kollektívából. Lehetetlenné tették a fennmaradásunkat. A fiatalokat anyagilag, az öregeket meg ezekkel az ide-oda dobálásokkal és átszervezésekkel. Teljesen szétesett a régi kollektíva. Régen szerettem munkába menni, volt egy jó csapat, fiatalok, érdeklődők, jó lett volna kiképezni őket, de nem, lehetetlenné teszik őket ezekkel a fizetésekkel. 30-40 ezer egy hónapra? Hát hogy tudnak erre megnősülni, családot alapítani? Inkább elmennek az Audiba. És jól teszik [később], a szakmai érdeklődésem? Semmi, engem ez az egész már egyáltalán nem érdekel. Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.”

(Béla, 49)

 

“Nagyon kiszolgáltatottnak érezzük magunkat. Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk. Most mindenki feszült, az emberek nem beszélnek egymással, vagy rögtön elkezdenek kiabálni. Hallottuk, hogy a műhelyből ötven dolgozót elbocsátanak. És akkor mindenki azon gondolkozik, hogy vajon rajta van-e a listán. És nagyon feszültek vagyunk, mindenki ideges [később], látja, a férjem is itt dolgozik. Régen optimista volt, azt mondta, mindenki tud munkát találni, ha akar. Ma már nem mondja ezt.”

(Mária, 54)

 

A fenti két narrátorhoz hasonlóan a többi beszélő is azt mondta, hogy a gyár “átszervezése” és az “átmenet” tönkretette a kollektívát. A romló körülmények aláássák az emberek munkakedvét. “Régebben szívesen mentem dolgozni a …gyárba. Ma örülök, ha eljöhetek.” Érdemes rámutatni, hogy a motivációhiány a narratívák egyik közös aspektusa. A legtöbb beszélő egyetértett abban, hogy “sokkal kevesebb kedvvel” jön be dolgozni, mint régebben. Mária narratívája “tipikusnak” tekinthető abból a szempontból, hogy mindegyik munkás “állandó feszültségről” számolt be a folytatódó elbocsátások miatt, amelyek megmérgezték a munkahelyi atmoszférát. Ebből a szempontból a “feszültség” volt a rendszerváltással kapcsolatban leggyakoribban emlegetett kifejezés.

A feszültség másik két forrását az elbocsátások mellett a munkanélküliségtől való félelem és az életszínvonal csökkenése jelentette. A “hanyatlás e két utolsó aspektusát” tárgyalják a következő részek.

 

A munkanélküliségtől való félelem

 

A fentiek fényében nem meglepő, hogy az “aktív” munkások az elbocsátást nagyon reális és közvetlen veszélynek érezték az életükben. Egyiküknek sem volt azonban konkrét elképzelése arról, mihez kezdene, ha elvesztené munkáját a gyárban. Míg szemmel láthatóan “nagyon is sokat” foglalkoztak a gondolattal, egyikük sem talált még megnyugtató megoldást. A munkások egyetértettek azzal, hogy a biztonság elvesztése volt a legfájdalmasabb változás, amihez hozzá kellett szokniuk. Miközben mindannyian panaszkodtak a hétköznapi élet “feszültségeiről”, különböző véleménnyel voltak az újraelhelyezkedés esélyeiről. Az első választóvonal a nyugdíjhoz közeliek (57 felett) és az “aktív” korcsoport (57 alatt) között húzódott; a második az “aktív” férfiak és nők között.

A nyugdíjhoz közel állókat általában nem foglalkoztatta nagyon az újraelhelyezkedés gondolata. Megegyeztek abban, hogy nehezebb lesz az életük, és talán valami részmunkát kell vállalniuk mint pl. takarító vagy portás, de általában nem is próbálnának meg főállású munkahelyet keresni. Azt mondták, hogy a végkielégítés és a munkanélküli-segély elég lenne addig, amíg elkezdik kapni a nyugdíjat. Mindhárom narrátor ebben a korcsoportban állandó egészségügyi problémákról panaszkodott. Egyikük explicite is azt mondta, hogy őt többet nem érdekli “ez az egész”.

 

“Nincs hova mennem, mert hova vennének fel, na jó, valamit biztos találnék, de a legrosszabb esetben is csak három év, így le se sz…m az egészet, egy év rokkantsági, egy év munkanélküli-segély, aztán vége. Úgyhogy engem ez az egész nem érdekel. Ha fiatalabb lennék, egészségesebb, már réges-rég elmentem volna. Ne kérdezze, hogy hova, mert nem néztem szét.”

(Péter, 57)

 

A megkérdezett három nyugdíjas közül a nők részmunkaidőben dolgoztak, mert “nagy szükségük” volt az extra jövedelemre (mindketten egyedül éltek). Dóra (67) a nyugdíjasklub büféjében dolgozott, Hajnalka (63) pedig portás volt egy iskolában. Mindketten azt mondták, hogy ebben a korban “nehéz” állást találni. Hajnalkának például fél évet kellett várnia, amíg a munkaügyi központ felajánlotta neki a portásállást. Dóra egy barátnője révén kapta meg az állást. A férfi nyugdíjas rokkantsági pótlékot kapott.

Az “aktív” korúakat láthatóan sokkal inkább foglalkoztatták az újraelhelyezkedés esélyei. Markáns különbséget mutattak azonban a férfi–női narratívák. Míg a férfiak általában azon a véleményen voltak, hogy tudnak találni valamit, ha máshol nem, az informális szektorban, a nők sokkal rosszabbul ítélték meg saját esélyeiket. A legtöbbjük azt mondta, hogy örömmel maradna otthon, ha a család anyagi lehetőségei megengednék a jövedelem kiesését. Sok női narratívában a munkanélküliségtől való félelem a posztszocialista változás legerősebb aspektusa.

 

“Hogy mihez kezdek, ha kirúgnak? Ne aggódjon, nyugodtan megkérdezheti, nagyon sokat gondolkodtam én ezen. Nem tudom. Sírok. Milyen kilátásaim vannak? A baj az, hogy semmilyen. Csak ez az egy szakmám van, ez az egy iskolám. Nem tudom elképzelni, mihez kezdek. 49 éves leszek. Nem, tényleg nem tudom elképzelni, mi lesz velem. Szeretnék nyugdíjas lenni [nevet]. Ez a korcsoport és ez a végzettség – nagyon, nagyon rossz. Azt hiszem, a kormánynak támogatni kéne ezt a csoportot, ezt a társadalmi osztályt. Az az igazság, hogy van egy osztály, ami megöregedett, elnyűtt, elfáradt, nagymamák… akivel beszélek, mindenki panaszkodik.”

(Teréz, 49)

 

“Változások? Már mondtam. Nekünk a félelem, hogy elveszítjük az állásunkat. Nekünk ez a legfontosabb dolog, mind nagyon félünk tőle. Mert nem keresünk itt valami hű de sokat, nem szégyen az, megmondom, 54 ezret keresünk egy műszakban. De ha ez megmaradna [gondolkodik], igen, azt hiszem, az a legnagyobb változás, hogy félünk, hogy elveszítjük a munkánkat. Ez a legnagyobb baj nekünk, még tíz évem van a nyugdíjig, ha elmehetnék 55 évesen, nem panaszkodnék, de tíz év az nagyon sok, hogy bírjuk ki addig? Régen nyugodtak voltunk, volt munkánk, most félünk, végül is mi vagyunk a legrosszabb helyzetben, nem? Mert senki nem akarja alkalmazni ezt a korcsoportot, 50 év felett. Senki. Félünk, hogy nem találunk munkát [később]. Hát én visszamennék oda, amit már sokszor elmondtam magának. Szeretném, ha megmaradna a munkám. Szeretném, ha egészséges lennék, és megmaradna a munkám. Ez minden, amit szeretnék.”

(Lívia, 50)

 

Mindkét narrátor azt mondja, hogy a hozzájuk hasonló helyzetű nők halmozottan hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon a koruk, szakmájuk és a nemük miatt. Nem áll szándékukban szépíteni a gyárbeli helyzetüket: “nem keresünk itt valami hű de sokat”. A gyári munka elvesztése azonban még ezt a minimális anyagi biztonságot is veszélyezteti. A narratívákból világosan kiderül, hogy mindkét beszélő szerint bizonytalanok az újraelhelyezkedés esélyei. Ezen kumulatív hátrányok miatt látja Teréz “társadalmi osztálynak” a hozzá hasonló korú és foglalkozású nőket, akik nagyon is rászorulnának a kormány támogatására.

A férfiak általában optimistábbak. A legtöbb “aktív” férfi úgy ítélte meg, hogy találnának valamit, mert “ebben a városban mindenki talál munkát, aki igazán akar dolgozni”.

 

“Sokszor gondolkodtam én már ezen. Biztos, hogy nem lennék munkanélküli. Talán nem a szakmámban. De biztos, hogy találnék valamit. Én a múltban megteremtettem egy anyagi biztonságot. És mindenáron meg akarom tartani. Ki kérdezi manapság, hogy mit csinálsz a megélhetésért? Legfeljebb elvállalok akármilyen munkát.”

(Sándor, 48)

 

Mivel egyetlen beszélőnek sem volt tapasztalata a munkakereséssel, nem kell túl elsietett következtetésekre jutni a fenti narratívák alapján. A nők egyértelműen úgy látták, hogy nemük miatt (is) hátrányos helyzetben vannak a munkaerőpiacon. Érdemes azonban rámutatni egy másik fontos különbségre a férfiak és nők között. Ahogy a narratívákból kiderült, a férfiak kiterjedtebb hálózattal rendelkeztek, amire számíthattak a munkakeresésnél; legtöbbjük megemlítette, hogy részt vesz valamilyen mértékben az informális gazdaságban. A nők lehetőségei azonban csak a munkaügyi hivatalra korlátozódtak, ami sokkal kétségesebb eredményeket ígért. A nők korlátozott mértékű részvétele az informális hálózatokban lehet az egyik magyarázata pesszimistább “jövőképüknek”.

 

Az életszínvonal csökkenése

 

Az anyagi helyzet változása szempontjából három csoportot lehet megkülönböztetni. Az első – és legkisebb – csoport azokat az embereket foglalja magában, akik úgy látják, hogy a reálbérek csökkenését ellensúlyozni tudják az informális gazdaságban végzett extra munkával (2 elbeszélő).

 

“Délután 2-kor befejezem a munkát, aztán megyek dolgozni Ivánba egy maszek autószerelőhöz. És a fiaim is dolgoznak, négy kereső van a családban. Így ugyanolyan szinten élünk, mint azelőtt.”

(László, 51)

 

Később azonban László hozzátette, hogy azt várta volna, az anyagi helyzete jobb lesz, hiszen a fiai elkezdtek dolgozni, és nem szorulnak az ő támogatására. Így a “régi szint tartását” valójában hanyatlásnak is fel lehet fogni.

Lujzáék láthatóan családi stratégiákat használtak fel, hogy bekapcsolódjanak az informális gazdaságba:

 

“Miután elbocsátották a férjemet, nem hagytam neki időt arra, hogy elkeseredjen. Volt egy kis spórolt pénzünk meg a végkielégítés, mindent összeszedtünk, és nyitott egy autójavító műhelyt. Most dolgozik, néha besegítek neki a könyvelésben. Én nem panaszkodom. Nem lett jobb, nem lett rosszabb. Tartani tudjuk ugyanazt a színvonalat.”

(Lujza, 48)

 

A narratívából világosan kiderül, hogy a műhely megnyitását a kényszerűség és nem a vállalkozó szellem inspirálta. A feleség részvétele az üzletben megmutatja, hogy családi stratégiáról van szó, hogy spóroljanak a munkaerőn. Érdemes rámutatni, hogy a fenti esetben a feleség volt az, aki meggyőzte a férjet, hogy legyen vállalkozó. Míg Lujza nem árulta el, mennyi hasznot hoz havonta a műhely, valószínű, hogy a családi vállalkozásból származó (és, ahogy egy spontán kommentárból kiderült, némileg “adócsalt”) jövedelem teszi lehetővé a színvonal megtartását a családnak.

A második csoport azokból az emberekből áll, akik “komoly hanyatlásról” számoltak be, de felette voltak a létminimumnak (12 narrátor). Két közös sajátosság volt a csoport tagjainak életkörülményeiben. Olyan háztartásban éltek, ahol a házastárs is keresett, vagy (2 esetben) nyugdíjas volt, és 3 kivétellel dolgozó gyermekeik voltak, akik nem szorultak támogatásra. A háztartási kiadások csökkenése sem kompenzálta azonban a reálbérek csökkenését. A legtöbb narrátor azt mondta, hogy egyre nehezebben tudnak kijönni a fizetésből, annak ellenére, hogy lemondtak az olyan “luxusról”, mint utazás, étterembe járás vagy színházlátogatás. Míg a munkások gyakran szembeállították a szocialista időszak áruhiányát a fogyasztási javak mai kínálatával, rögtön utána hozzátették: “most minden van, de ki tudja megfizetni?”. Általános panasz volt, hogy nőttek a megélhetési költségek, és “nem tudunk semmit megtakarítani”. A beszélők egyetértettek abban, hogy a bérből és fizetésből élő ember “sokkal rosszabb” helyzetben van most, mint a régi rendszerben.

 

“Régen sokkal jobb ételeket tudtam venni, sokkal több pénzt tudtam költeni bevásárlásra. Mindent meg tudtam venni az akkori színvonalon. Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen. Régebben volt autóm. Most busszal járok. Ebben a hónapban megspóroltam a bérletet, mert a gyár bezárt két hétre, inkább gyalog jöttem be dolgozni. Nem akarom, hogy sajnáljon [elmosolyodik], nem, én sokkal jobban éltem régen.”

(Tamás, 57)

 

“Sokkal nehezebb ma a megélhetés, mint régen. Nagyon drága a rezsi. Csak a gázszámla volt 30 ezer múlt hónapban. Nem tudom, hogy jött ez ki, de be kell fizetni. Fizetéstől fizetésig élünk. Minden hónapban imádkozom, hogy nehogy valami váratlan dolog történjen. Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.”

(Lívia, 50)

 

Tamás láthatóan az anyagi hanyatlást összefüggésbe hozza a társadalmi degradációval. A középosztály külső jegyeinek elvesztését a narrátor szemében státusvesztést (is) jelent: “Most nem tudok félretenni, nem járok nyaralni, nem öltözködöm úgy, mint régen.” A történet, hogy inkább gyalog jár a munkahelyére, hogy spóroljon a buszköltségen, Tamás számára a társadalmi hanyatlás egyik aspektusa: “Nem akarom, hogy sajnáljon.” Lívia narratívájában a rezsi kifizetésének növekvő problémája és a felhalmozás lehetőségének hiánya mutatja a romló anyagi helyzetet. “Ha a férjem lebetegszik, igazán nem tudom, mit csináljunk, hogy fizessük ki a számlákat.” A Lívia által felsorolt gondok annyiban “közösek”, hogy minden narrátor panaszkodott a nagy rezsire, amit egyre nehezebben tudnak kifizetni, és a “tartalékok” hiányára. Sokuk nem volt biztos abban, hogy ki tudna fizetni “váratlan” költségeket. Nem véletlen, hogy az egészség első helyen volt a kívánságok között.

Azoknak a narrátoroknak, akiknek iskolás gyermekeik voltak, különösen nagy gondot jelentett anyagi lehetőségeik csökkenése. Az egyik legfájdalmasabb változás számukra az egyre drágább oktatás.

 

“Mondok egy furcsa dolgot. Azt hiszem, szabadabb voltam akkor, mint ma. Volt lakásom, autóm, biztos állásom, balatoni nyaralás, horgászás, nem jelentett gondot az, hogy bepakoljam a családot a kocsiba és lemenjünk Tatára a hétvégére. Vagy elmenni kempingezni. És nem tudom többet megengedni magamnak. Milyen szabadság az, ahol nem tudom elvinni a családomat egy közös nyaralásra? És dolgozom, van rendes állásom, nem iszok. Nem cigarettázom. Régebben kéthetente mentünk le Tatára, van ott egy tó, ott szoktam horgászni. És ma ezt nem engedhetem meg magamnak. Tavaly 40 ezret fizettünk ki a lányomnak könyvekre meg szótárakra. És még csak elsőéves. És akkor leülök, számolok, miből fizetjük majd az egyetemet? Mert nagyon jó tanuló, úgyhogy azt nem hagyom, hogy ne tanuljon tovább. De ahogy ma állunk, hát nem vagyok benne biztos, hogy fizetni tudom neki az egyetemet.”

(Béla, 49)

 

“Ezt sajnálom a legjobban, hogy olyan sok mindenből kimaradnak [a gyerekek], mert nem tudjuk megfizetni. Most sokkal nagyobbak a lehetőségek, mint amikor mi voltunk fiatalok, de nem mindenkinek. Én nem tudom kifizetni az angol nyári tábort a gyerekeimnek vagy a külföldi sítúrákat. És a könyvek, minden annyira drága. Régen nem voltak ilyen különbségek, az ember nem érezte magát kisebbnek a többieknél. A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik. Amikor kimegyünk elé, mindig mondom a férjemnek, hátul állj meg, hogy ne kelljen a gyereknek szégyenkezni, hogy milyen tragacsba száll ki meg be.”

(Edit, 46)

 

Láthatóan mindkét narrátor számára fontos problémát jelent, hogy korlátozott lehetőségeik vannak arra, hogy megfelelő hátteret biztosítsanak gyermekeik számára. Ez különösen nyomasztó a növekvő egyenlőtlenségek fényében: “A fiam osztálytársai, hát, a legtöbbnek a szülei menedzserek, bankárok, értelmiségiek. Én nem tudok velük lépést tartani. Az én fiam csak úgy tud nyáron táborba menni, ha előtte dolgozik.” Az, hogy a narratívákban szereplő gyerekek “nagyon jó” tanulók, növeli a szülők bűntudatát amiatt, hogy nem tudják nekik ugyanazokat a lehetőségeket biztosítani, mint a gazdagabb szülők. Az államszocialista időkhöz képest ez egy olyan különbség, amellyel mind a szülőknek, mind a gyerekeknek meg kell tanulnia együtt élni.

A harmadik csoportba tartozó 4 narrátor gyakorlatilag a létminimum alatt vagy éppen a küszöbön él. Valamennyien egyedülálló háztartásban élnek, vagy rokkantsági nyugdíjat kapnak. Ide tartozott a férfi nyugdíjas, egy elvált, dolgozó férfi és két özvegy dolgozó nő. Meg kell említeni, hogy a mintában levő két nyugdíjas nő is idekerült volna, ha nincs a félállásból származó extra jövedelem. A narratívák fényében ezek az emberek szenvedték el az életszínvonal “legradikálisabb” csökkenését. Elegendő idézni egyetlen narratívából, amely a posztszocialista változás egy különösen szomorú dokumentuma.

 

“Maga azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan magyarázza ezeket a dolgokat, én meg azzal, hogy élek majd a jövőben. Szeptemberben nyugdíjba megyek. Számolok, az étel nem lesz olcsóbb, inkább drágább, igaz? Most kapom meg a papírt, hogy emelték a tv-előfizetést, most 2460 Ft. Ebben benne volt a Discovery meg a Spectrum, azokat nagyon szeretem. De most számolok, idáig fizettem 1680-at, és most majdnem 600 lenne a különbség. Hát inkább megváltoztattam az előfizetést. Most nem jön be ez a két csatorna. De mit csináljak? Van egy kocsim, 15 éves, de ez az egyetlen dolog, ami felvidít, lemegyek, megnézegetem, megsimogatom, lemosom, megjavítom, volt, hogy egy hétig bablevesen éltem, hogy megvegyem bele az alkatrészt. Mindenkinek kell valami, ami örömet okoz neki, nem? De most, ahogy számolok, nem hiszem, hogy fenn tudom tartani az autómat.”

(Ferenc, 59)

 

Mi “romlott el” a kapitalizmussal?

 

A kutatás másik eredménye az, hogy a változás negatív tapasztalatai, amelyek a “hanyatlás narratíváivá” alakultak át, nem fordították szembe a munkásokat a kapitalizmussal. Éppen ellenkezőleg, ebben a vonatkozásban a beszélők igencsak vonakodtak attól, hogy feladják a “mo­dernitás várakozásait”. Egybehangzóan állítom, hogy a kapitalizmus “sokkal jobb” a munkásoknak, mint a “létező” szocializmus. A kapitalizmust a beszélők egyértelműen a “Nyugattal” és ezért az anyagi jóléttel és fejlődéssel azonosították. A munkások általában úgy látták, hogy a kapitalista országok gyorsabban fejlődnek, és jobb életszínvonalat biztosítanak az embereknek, mint a szocialisták. Tipikus érv volt, hogy a kommunista rezsimek szükségszerűen omlottak össze, mert nem voltak többé fejlődőképesek. Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a munkások kapitalizmusképét továbbra is meghatározza a modernitás mítosza.

A “modernitás várakozásai” és a “kis transzformációk” tapasztalata közötti ellentmondást a beszélők azzal az érvvel oldották fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmus visszaállításánál. A narrátorok a kapitalizmust láthatóan úgy értették, mint olyan rendszert, amelyet inkább visszaállítanak, mint “magától” kialakul. Ebből a szempontból gyakran emlegetett példa volt Ausztria, ahol “visszaállították” a kapitalizmust, és amely “láthatjuk, hogy hova fejlődött”. A beszélők azt mondták, hogy Magyarország “nem rosszabb, mint Ausztria”, és a magyar munkaerő képzettsége nem marad alatta a nyugatinak. Ezért csak a “külső körülményeken” múlott, hogy Magyarország nem ért el hasonló fejlettségi szintet.

A kérdést, hogy mi “romlott el” a kapitalizmussal, két szinten tárgyalták a narrátorok: a gyár és a nemzeti gazdaság szintjén. Az érvek két közös sajátosságát lehet megfigyelni ezen a két szinten. Az első az, hogy sokan tudatos szándékot vagy tervezést gyanítanak a kudarc mögött. Ez különösen fogékonnyá tette a munkásokat összeesküvés-elméletek fabrikálására, ami a gyári szinten rasszista érveket is eredményezett. A nemzeti gazdaság szintjén a munkások tipikusan a multinacionális vállalatokat okolták a potenciális riválisok szisztematikus kiküszöböléséért.

A másik közös jellemző a gyár és a magyar ipar egésze között megrajzolt gyakori analógia. Sok narrátor azt mondta, hogy a gyárukat az új tulajdonosok szándékosan tették tönkre, hogy megszabaduljanak a versenytársaktól. Ez az érv a nemzeti gazdaság szintjén a multinacionális vállalatok éles kritikájává alakult, amelyek bejövetele a beszélők szerint nagyon káros hatással volt a magyar ipar egészére. Mindenképpen rá kell azonban mutatni, hogy a multinacionális vállalatokkal kapcsolatban “konzisztensen inkonzisztens” nézeteket hangoztattak a beszélők. Sokan úgy látták, hogy új munkahelyeket teremtettek, ami javította a munkások helyzetét. Közös félelem volt azonban, hogy a “multik” bármikor összepakolhatnak és elmehetnek keletebbre (Románia, Ukrajna, Oroszország), ahol olcsóbb a munkaerő. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon, megrendszabályozza a multikat, és megvédje a magyar ipar érdekeit. A munkások láthatóan a nemzetállam keretei között képzelték el a “normatív kapitalizmust”.

 

“Ellenség belül”

 

A munka hiánya és a folyamatos elbocsátások nemcsak a gyár történetének kritikai olvasatát eredményezték, hanem radikálisan “kifordították” a hivatalos diskurzust. “Alulról nézve” elsősorban és leginkább az új menedzsment volt az oka a gyár gazdasági problémáinak.

Ezzel kapcsolatban az érvek két típusával találkozunk. Az első verzió szerint az új menedzserek inkompetensek, és nem érdekli őket a gyár jóléte. A munkások láthatóan olyan “klikket” láttak bennük, akiket senki nem ellenőriz. Ezért megtehetik, hogy “nem dolgoznak”, csak hazaviszik a “milliókat.” (A legtöbb munkás megemlítette, hogy a vezérigazgató havonta 16 milliót keres – egy információ, amelynek nem mondták meg a forrását.) A nagy fizetési különbségek a menedzserek és a munkások között különösen a gyár gazdasági gondjainak fényében tűntek igazságtalannak. A munkások nem értették, hogy tud egy “szegény” gyár ilyen óriási összegeket kifizetni. Sokan azt mondták, hogy ez is hozzájárult a gyár hanyatlásához.

A legendás szocialista vezérigazgatóra való visszaemlékezés láthatóan felerősítette a kritikákat az új menedzsmenttel szemben. Miközben a munkások elismerték, hogy a régi vezérigazgató politikai kapcsolatokat is felhasznált, hogy munkát hozzon a gyárba, rámutattak, hogy külföldön is nyitott piacokat, mert “utánament” a munkának. A régi vezérigazgatót azért is dicsérték, mert szigorúan ellenőrizte a vállalati vezetők munkáját, és nem tűrte a lazaságot. A beszélők tipikusan hozzátették, hogy a mai menedzsmentet “páros lábbal rúgta volna ki” a gyárból. Gyakran állították szembe a régi vezér alatti rendet és fegyelmet az új vezetéssel azonosított “káosszal és széteséssel”.

 

“Kevés a fegyelem, kevés a munka, mindenki tudja, másképp van, mint régen, amikor voltak a nagy megrendelések. Mert nekik az nem megoldás, hogy elmennek és munkát keresnek, nem, hanem inkább kirúgják az embereket, bár inkább a menedzsereket kéne kirúgniuk, mert azok kevesebbet csinálnak, mint mi. Azt mondja az új igazgató, nem tudok munkát adni, nincs munka. Azt mondja, nem az ő dolga, hogy munkát találjon. Hát akkor, kérdezem én, kinek a dolga, ha nem az övé? Miért kap 16 milliót egy hónapban? Mert ennyit kap. És nem tud nekünk megadni 5000 forint fizetésemelést. Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka? Ez a legnagyobb problémám, azért mondom. Nem akarok visszamenni Z. [a volt igazgató] idejére, de énnekem az a véleményem, hogy én itt nőttem fel, ebben a környezetben, ebben a gyárban, és rendes munkahelyen akarok dolgozni, rendes környezetben, és én úgy látom, hogy azok a vezetők rengeteget tettek ezért a környezetért, ezért az országért. Mert ez a város csak hálás lehet az olyan embereknek, mint Z, ez az én véleményem.”

(Tamás, 57)

 

A narrátor láthatóan nem tesz különbséget a szocialista igazgató és az új menedzsment feladata között. “Mert az nem megoldás, hogy azt mondja, nem tudok munkát adni. Elhiszem, de hogy lehet, hogy régen meg volt munka?”

Tamás nyilvánvalóan nem a csökkenő kereslettel, hanem a menedzserek inkompetenciájával hozza összefüggésbe a munka hiányát, akik “nem dolgoznak meg” a pénzükért. A beszélő explicite is szembeállítja az új menedzserek közönyét a szocialista vezérigazgató idejével, akinek “csak hálás lehet” a város. Több narratívában megfigyelhető a lokálpatriotizmus: többen kritizálták, hogy az új menedzserek nem kötődnek a városhoz, és nem is érdekli őket a környezet fejlesztése. A munkások tipikusan csak a “pestiekként” emlegették őket, akik közönyösek a helyi kollektíva iránt. A helyi viszonyokban való járatlanságuk több gúnyolódásra adott okot:

 

“Halljuk, hogy egy nap a pesti igazgató kitalálja, hogy angolul beszél egy értekezleten. Az itteni vezetők fele nem ért angolul. Ott ülnek, bólogatnak, és fogalmuk sincs, hogy miről beszél. Hát most mondja meg, kell nekünk egy ilyen igazgató?”

(Sándor, 48)

 

A második típusú érvelés szerint a gyár hanyatlása tudatos tervezés eredménye. Több beszélő is úgy gondolta, hogy a “pestiek” csak azért jöttek, hogy leépítsék a termelést, mert a tulajdonosok el akarják adni a gyár értékes ingatlanait és kivenni a pénzüket a gyárból. A hírek, hogy egy izraeli befektető cég venné meg a gyár központi fekvésű telephe­lyét, további összeesküvés-elméletekre adtak okot.

 

“A zsidó tőke tette tönkre ezt az országot, az itt az általános vélemény. És én egyetértek a kollégákkal, mert nekem is ez a tapasztalatom. Megmondom, én nem vagyok antiszemita, nekem nincs bajom a zsidókkal, de kezdenek meggyőzni engem. Megírta az újság, hogy valami luxusnegyedet akarnak itt építeni, hát most gondoljon azokra a munkásokra, akik itt dolgoztak egész életükben, az ő munkájukból épült fel ez a gyár, azért kaptunk olyan kevés fizetést, és most eladják egy izraeli cégnek. Amikor az emberek ezt meghallották, hát rögtön elkezdődött a zsidózás. Azt mondják, az új igazgató is az. Én nem tudom, de sokan azt mondják.”

(László, 51)

 

A narratíva világosan követi az összeesküvés-elméletek logikáját. Azt az általános kijelentést, hogy “a zsidó tőke tette tönkre ezt az országot”, a narrátor saját tapasztalatával “igazolja”: “kezdenek meggyőzni engem”. A kapitalizmus baloldali kritikája (“az ő munkájukból épült fel ez a gyár”) a szélsőjobboldali retorikából jól ismert érveléssé, a “kizsákmányoló” tőkének a “zsidó” tőkével való azonosításává torzul. A “kapcsolat” keresése az igazgató és az izraeli cég között nyilvánvalóvá teszi a rasszista érvelést.

Noha Lászlón kívül csak a férfi nyugdíjas fejtett ki nyíltan rasszista nézeteket, a spontán megjegyzésekből úgy tűnt, hogy az izraeli befektető céggel kapcsolatos hírek felerősítették az antiszemita megnyilvánulásokat. Érdemes rámutatni, hogy miközben a munkások kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy feladják a normatív kapitalizmusképet, sokuk láthatóan fogékonnyá vált az antikapitalista retorikára, ha az a “tőkéseket” a zsidókkal azonosította.

 

“Ellenség kívül”

 

Nemzeti szinten a munkások egyhangúan a multinacionális vállalatokat okolták a magyar ipar tönkretételéért. Ebből a szempontból a beszélők kiterjesztették az érveket, hogy mi “romlott el” az ő gyárukban, hogy az egész ország gazdasági helyzetét magyarázzák. A legtöbb narrátor úgy gondolta, hogy a “multik” közös stratégiája volt a versenytársak kiküszöbölése. A gyár “szándékos lezüllesztését” a munkások úgy értelmezték, mint a magyar ipar tönkretételére irányuló nagyszabású stratégia egy elemét.

Ennek ellenére érdekes módon a legtöbben úgy vélték, hogy a multinacionális vállalatok fejlődést jelentek az országnak. A narrátorok azonban általában hozzátették, hogy ennek a fejlődésnek az anyagi és technológiai alapja nem magyar, és így az ország nagyon ki van szolgáltatva a “külső hatalmaknak”. A fejlődés “helyes” útját nyilvánvalóan nemzeti keretek között képzelték el a beszélők.

 

“A rendszerváltásig saját magunktól fejlődtünk. Most a multik rengeteget fejlesztenek. De mi lesz, ha egy nap elhatározzák és odébbállnak? Mit hagynak itt nekünk? Az üres csarnokot? Mihez kezdjünk vele? A rendszerváltásig amit fejlődtünk, azt saját erőből értük el. Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják. És ha elmennek, az egész ország összeomlik.”

(Péter, 57)

 

A narrátor egyértelműen a “nemzeti kapitalizmusra” vonatkoztatva konstruálja meg a “fejlődés” és “fejlesztés” koncepcióit. A szocialista rendszert elsősorban és leginkább úgy értelmezi, mint modernizáló rezsimet. A szocializmus alatti lassabb fejlődést a beszélő szembeállítja az új perspektívákkal. “Ami fejlesztés azóta van, azt mind a multik csinálják.” A narrátor szerint azonban ez “látszatfejlődés”, mert központja kívül esik a nemzeti határokon. “És ha elmennek, az egész ország összeomlik.” Ebből a szempontból a multik által elért fejlődés úgy értelmeződik, mint “külsődleges”, és ezért megbízhatatlan hatások eredménye.

Miközben a legtöbb narrátor “bizonytalannak” látja a fejlődés új perspektíváit, káros hatásaik nagyon is “valóságosak”. A beszélők tipikusan úgy látják, hogy a multik bejövetele a magyar piacra “egyenlőtlen” versenyt teremtett a magyarok és külföldiek között. Így került “külföldiek” kezébe a nemzeti vagyon.

 

“Az volt a rendszerváltás, hogy mindent eladtak. És kiknek? Nem magyar embereknek. Külföldieknek. És nekik az a legfontosabb, hogy minél hamarabb kiszedjék a profitot.”

(Béla, 49)

 

A nemzeti vagyon kiárusításának vonatkozásában a munkások analógiát láttak a saját gyáruk esete és a nemzetgazdaság között. Azt mondták, hogy a “külföldi” tulajdonosok szándékosan züllesztik le a termelést, hogy megszabaduljanak a konkurenciától. A deindusztrializációt ezért úgy értelmezték, mint tudatos tervezés eredményét.

A “külföldi” tulajdonosok nemcsak kiküszöbölték a potenciális versenytársakat, hanem olyan privilégiumokat élveztek, amelyeket a beszélők különösen “tisztességtelennek” éreztek. A legfontosabb volt az adókedvezmény. Sok munkás, mint például Tamás, explicite is összehasonlította a saját gyárukat egy multival, hogy megmutassa, mennyivel jobb helyzetben van a fejlesztés szempontjából az utóbbi, mivel nem fizet adót.

 

“Azt hiszem, ezért gyűrűzik be ez a válság Magyarországra, mert nekünk is előrébb kellene lépnünk. Nekünk is fejleszteni kellene, invesztálni, új gépeket venni, és ezt nem bírjuk, mert meg vagyunk adóztatva. És a külföldi vállalatok, azok mind versenyképesek, mert nem fizetnek adót. Vegyük például az Audit, könnyű neki fejleszteni, ameddig nem fizet adót [később]. Én ott látom a problémát, hogy a kormány feltartja a kezét és megengedi, hogy mindent eladjanak. És az eredmény az, hogy minden csődbe megy. Mert én annak nem örülök, hogy az Audi virágzik. Mert ugyanúgy virágzik, mint Szombathelyen, amit megvett az Opel, hogy letelik az öt év, aztán amikor adót kellene fizetni, mit csinál? Fogja magát és elmegy. És most valahol Lengyelországban szerelik össze a kocsikat.”

(Tamás, 57)

 

Az észlelt egyenlőtlenségek, a növekvő függőség és a bizonytalan jövő láthatóan megsebezte a nemzeti érzelmeket. Míg a beszélők egyetértettek abban, hogy a környéken a multik adják a legjobb fizetést, tipikusan hozzátették, hogy ez még mindig “sokkal kevesebb”, mint amit a nyugati munkásnak fizetnének. Az “olcsó munkaerővel” való azonosítás láthatóan fogékonnyá tette a munkásokat a nacionalista retorikára.

 

“A világgazdaság már megmondta, hogy a magyar munkaerő túl drága, már nem tudnak olyan nagy üzletet csinálni. Függetlenül attól, hogy egy hetedét fizetik annak, mint Ingolstadtban. Én nem vagyok nacionalista, de azt hiszem, hogy a Csurkának nagyon is igaza van ebben a dologban. Nem kéne úgy lenni, mint a németeknél, hogy Németország mindenekfelett, de a magyar embereknek is tisztelni kellene az országukat. Mert nem vesznek minket semmibe, az az igazság. Nincsen semmi tiszteletünk.”

(Sándor, 48)

 

Az észrevétel, hogy a fejlődés megjósolhatatlan “külső” erők függvénye, erősen etatista érveket eredményezett. A legtöbb munkás azt mondta, hogy a kormány túl sok engedményt tesz a globális tőkének. A munkások tipikusan a kormánytól várnák, hogy beavatkozzon és ellenőrzés alá vonja legalább a gazdaság egy részét.

 

“Meg lehet nézni minden vállalatot, teljesen tönkreteszik őket, ha az állam nem lép közbe, mert az a cél itt, hogy tönkretegyék ezt a gyárat, ami virágzó vállalkozás volt valamikor, az a cél, hogy tönkretegyék, hogy ne legyen verseny. Én nagyon jól átlátom ezeket a dolgokat, egy másik példa a textilgyár, a konkurencia felvásárolta, azóta nem is volt semmi fejlesztés. Vagy ott van a Richards, mind komoly, nemzetközileg ismert cég, és mind csődbe megy. Ezt nem értem én ebben a rendszerváltásban, hogy miért nem avatkoznak közbe, mert jó, ne támogassák a veszteséges cégeket, de amiben lát az állam és az ország fantáziát, azt miért nem támogatják? Mert nekünk a saját érdekeinket kell néznünk, nem a külföldiek érdekeit.”

(Zsolt, 52)

 

Összegezve, a munkások a gyár hanyatlását a nemzeti gazdaság kontextusában értelmezik. Következésképpen a krízis lehetséges megoldását nem a globális gazdasági környezet megváltozásában, hanem a nemzeti gazdaság keretei között keresik. Ezzel a gondolatmenettel összhangban a munkások a multikat úgy fogják fel, mint megbízhatatlan, idegen és potenciálisan veszélyes elemeket a nemzetgazdaság “testében”. Ezért a narrátorok kiegyensúlyozó szerepet szánnának egy kapitalista államnak, amely “garantálná” a társadalmi igazságosságot és a gazdasági prosperitást.

 

Konklúzió

 

Az egykori szocialista mintagyárban egy drámai gazdasági, társadalmi és pszichológiai változás hétköznapi mikrovilágának lehettünk szemtanúi. A munkások nemcsak az életszínvonal (általában radikális) csökkenését tapasztalták, hanem meg kellett tanulniuk együtt élni a munkanélküliség örökös fenyegetésével és a gyári kollektíva szétesésével. A gyár hanyatlása nagymértékben befolyásolta a narrátorok önértékelését: valamennyien a rendszerváltás fájdalmas tapasztalatai között említették a mintagyár presztízsének elvesztését. A “kis transzformációk” ezen tapasztalatai nemcsak a “tranzitológia” hivatalos kategóriáit vonták kétségbe, hanem a “létező” kapitalizmus kritikai olvasatát eredményezték a munkások körében.

A hanyatlás szemléletes narratívái azonban nem kérdőjelezték meg önmagában a kapitalista rendet. A narrátorok tipikusan úgy emlegették a fejlett kapitalista országokat, mint követendő példákat. A kapitalizmus normatív felfogása mutatja a “modernitás várakozásainak” tovább élését, amelyek változatlanul befolyásolják a munkások posztszocializmus-képét. A tapasztalat és a várakozás közötti ellentmondást az az érv oldja fel, hogy valami “elromlott” a kapitalizmussal. A kapitalista változás “kon­zisztensen inkonzisztens” narratívái így alakulnak át az “ellenség” keresésébe, amely meghiúsította az “osztrák példa” követését. Gyári szinten ezek láthatóan az új tulajdonosok és menedzserek; nemzeti szinten pedig a multinacionális vállalatok. A “létező” kapitalizmus kritikája így végül összeesküvés-elméletek fabrikálásába és az erős állam ideológiájának támogatásába fordul át.

A kapitalizmusról vallott “konzisztensen inkonzisztens” nézetek azt sugallják, hogy a munkások változásolvasata egyetlen nagy transzformációs paradigmába sem illeszthető bele. Ezeket a “konzisztens inkonzisztenciákat” azonban hiba lenne azzal magyarázni, hogy a munkások nem képesek konceptualizálni a posztszocialista változást. Noha az új perspektívák kritizálják a tranzitológiai elméletet, helyette hasonlóan teleologikus téziseket állítanak fel, legyen az akár a kontinuitás mintázata, akár a periferiális fejlődés, ami a transzformációt determinálja. A kutatás “inkonzisztens” eredményei tehát valóban felajánlják a posztszocialista változás egy alternatív olvasatát.

 

Jegyzet

1 A gyárat 1997-ben privatizálták, és 2000-re a régi menedzsment nagy része kicserélődött (a gyár egykori, legendás hírű vezérigazgatóját 1990-ben nyugdíjazták).