Nemzeti kánon és baloldali irodalom – Agárdi Péter: “… a múltat be kell vallani” c. könyvéről

Agárdi Péter: „…a múltat be kell vallani". Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Argumentum Kiadó, Budapest, 2006.

Idézeteket kiragadni természetesen mindig veszélyes, hiszen egy-egy jól megválasztott költői sorral akármit, de annak az ellenkezőjét is éppúgy igazolni lehet. A József Attila-kultuszhoz számos olyan idézet tartozott, amely az eredeti kontextusból kiragadva a pártállamban némi egyoldalúsággal propagált kommunista költő képét volt hivatott erősíteni. Kevesebb buzgalommal ugyan, de a rendszerváltozás után megindult a költőnek a kommunista örökségtől való elhatárolása, gondolok itt elsősorban a „Talán dünnyögj egy új mesét, / fasiszta kommunizmusét" híres József Attila-sorra. Pedig ugyanebből a versből éppúgy kiragadhatóak lennének az alábbi, talán ma is aktuális rendszerkritikai sorok: „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt; / ki szenet árul, ki szerelmet, / ki pedig ilyen költeményt", noha az utóbbira már a költő korához képest is jelentősen csökkent a kereslet. A vers befejezése pedig kifejezetten pesszimista az emberi természetet mint olyat illetően, azt sugallva, hogy ez utóbbi teszi a rendszereket olyanná, amilyenek: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát (Világosítsd föl). József Attilának ezzel az egy versével tehát nagyon sok társadalomfelfogást igazolni lehet, kezdve a sztálini rendszer bírálatától egy markánsan antikapitalista nézőpontig.

Hasonlóan több értelmezést enged meg az Agárdi Péter „…a múltat be kell vallani": Nemzeti kultúra – baloldali tradíció című könyvének mottójául választott József Attila-sor. A szerző maga is hangsúlyozza, hogy a kötetben szereplő tizenhat tanulmányt az a törekvés köti össze, hogy a baloldali irodalmat visszahelyezze a „legitim" nemzeti kultúrába. A baloldali kultúráról elmondható, hogy politikai pártfogói többet ártottak neki, mint ellenségei: legalábbis a pártállam kiépítését követően az a kísérlet, hogy szocializálják az irodalmat, nemcsak a többi hagyomány negligálását vagy erőszakos beolvasztását jelentette az ily módon egyeduralkodó „kommunista" kánonba, hanem a baloldali hagyomány erőteljes megcsonkítását is. Az olyan szocialista írók, mint például Kunfi Zsigmond, éppúgy nem fértek bele ebbe a kánonba, mint ahogyan a keresztény-nemzeti kurzusba sem, de említhetjük itt Sinkó Ervin nevét is, akinek a sztálini korszak visszásságait leleplező, Egy regény regénye című munkája hasonlóan nem volt aktuális a Rákosi-rendszerben. Durva hiba lenne azonban a kulturális egyeduralomra tett kísérlettel azonosítani a szocialista korszak egészének kulturális politikáját. Egyrészt, még a tisztán „kommunista" kánon is integrálni próbálta a nemzeti hagyományt, és az 1950-es évek ifjúsági irodalmában is felfedezhető egy nagy adag nacionalizmus. A történeti vizsgálódást a Rákosi-korszakban sem lehet helyettesíteni a nemzeti kultúra totális kisajátításának narratívájával. Másrészt, a Kádár-korszakra egyre kevésbé igaz, hogy csak egy hagyományt ismer el; legalábbis számos olyan munka megjelenik, amely igencsak feszegeti a hegemónnak tekintett szocialista kultúra határait. Nagyon is szükség van tehát a szocialista korszak kultúrapolitikájának történeti vizsgálatára, amely természetesen elválaszthatatlan a baloldali hagyomány újraértékeléséről, hiszen a József Attila-kultusz megértéséhez is szükséges a történeti kontextus ismerete.

A kötet tanulmányai a fenti két cél közül inkább az utóbbit tartják szem előtt, vagyis a baloldali hagyományt kívánják mind a hegemón szocialista kultúrával, mind pedig a rendszerváltozást követő, ellenkező előjellel megfogalmazott célkitűzéssel (vagyis a nemzeti kultúra „megtisztítása" a baloldali gondolkodástól) szemben, ha úgy tetszik, „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti kultúrában. Talán kritikusi túlbuzgalom mindjárt a címbe belekötni, ám a verset nem ismerők számára az idézet félreértésekre adhat okot. Mivel a rendszerváltozás utáni baloldalnak amúgy is mintha állandóan exkluzálni kellene magát az államszocialista múlt miatt, az idézet ezt a szégyenlős magatartást erősíti, holott a tanulmányok – nagyon kevés kivételtől eltekintve – az 1945 előtti magyar baloldali irodalommal foglalkoznak, amelynek még nincs olyan múltja, amit be kellene vallani. József Attila verse természetesen nem erről szól, mégis érdemes idézni a teljes versszakot, hiszen sokan talán már azt sem tudják, melyik versből való az idézet: „…Én dolgozni akarok. Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani. / A Dunának, mely mult, jelen s jövendő, / egymást ölelik lágy hullámai. / A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés" (A Dunánál). A múlt, amit „be kell vallani", az egész magyar történelem, és talán nem véletlen, hogy József Attila ebben a „nemzeti" versében hangsúlyozza szülei nem-magyar származását: „Anyám kún volt, az apám félig székely / félig román, vagy tán egészen az. / Anyám szájából édes volt az étel, / apám szájából szép volt az igaz." Mivel a nemzeti kultúra körüli viták ma is igencsak ideologikus síkon zajlanak, talán szerencsésebb lett volna a szerzőnek egy kevésbé könnyen „félreérthető" címet választania, hiszen a tanulmányok éppen azt kívánják megmutatni, hogy a baloldali tradíció nemcsak létezik, hanem büszkén is vállalható Magyarországon.

A mottóul választott idézet nem érdemelne ilyen hosszú kritikát; a „szégyenlősen" vállalt múlt azonban a kötet egészén végigvonul. Itt nemcsak az államszocialista múltról van szó, hanem Agárdi Péternek a Kádár-korszak kulturális életében játszott szerepéről, amelyet a könyv bevezetőjében és tanulmányaiban lelkiismeretesen tisztáz. A személyes múlttal való szembenézés azonban sokszor indokolatlanul is bocsánatkérő magatartásra készteti a szerzőt, mintha minden állásfoglalásáért előre is elnézést kellene kérnie, amiért a rendszerváltozás után is baloldaliként gondolkodik. Hangsúlyozom, nem arról van itt szó, mintha Agárdi Péter szégyellné baloldaliságát, hanem sokkal inkább arról, mintha attól tartana, bármely, mégoly alapos kutatómunkával alátámasztott, tudományos megállapítása is hiteltelenül hangzik az egykori „pártideológus" szájából. Pedig csaknem húsz évvel a rendszerváltozás után túl kellene már lenni a „kommunistázás" magas erkölcsi gyakorlatán. Miért hitelteleníti Agárdi Péter baloldali irodalomtörténeti munkáját az a tény, hogy az előző rendszerben kultúrpolitikai szerepet is vállalt? (Még akkor is, ha az ilyen következetesség ritka a mai politikusok és ideológusok között.) Különösen feltűnő a szerzőnek ez a túlzottan is bocsánatkérő magatartása Haraszti Miklós A cenzúra esztétikájáról című könyvéről írt tanulmányában, amelyben Agárdi Péter megkísérli a „cenzor" szempontjából bemutatni a kádári kultúrpolitikát. Nem feladatom itt belemenni a kelet-európai disszidens értelmiségnek a rendszerváltozásban játszott szerepébe, mint ahogyan a másként gondolkodáshoz szükséges egyéni bátorságot sem kívánom elvitatni. Ettől függetlenül azonban A cenzúra esztétikájáról szóló könyv éppúgy politikai szempontok alapján íródott, mint az egykori szocialista propaganda, és egyik sem alkalmas arra, hogy megismerjük belőle a kádári kultúrpolitikát. Agárdi Péter – helyzeténél fogva – valószínűleg többet látott ebből „felülről", mint a pártállamot eleve elutasító disszidensek. Helyreigazítását ezért nem lehet pusztán az egykori pártállami múlt „mentegetésének" tekinteni.

A kádári kultúrpolitikával azonban a szerző – talán éppen ilyen szubjektív okok miatt – csak esetenként, egy-egy tanulmányba beépítve foglalkozik. Az első rész elsősorban a szocialista baloldali hagyomány újrafelfedezését (vagy a régi kánon kibővítését) tekinti feladatának: így többek között olvashatunk tanulmányokat Kunfi Zsigmondról, Faragó Lászlóról, „akinek a kérdőjel volt a kedvenc írásjele", valamint Illyés Gyula és a pártállam kapcsolatáról. De talán ennél is fontosabb Agárdi Péternek az a törekvése, hogy meggyőzze a mai baloldalt a szocialista hagyomány ápolásának szükségességéről. Míg a pártállam korában a kultúrát elsősorban ideológiai eszköznek tekintették, addig a rendszerváltozás után ismét igazolódni látszanak József Attilának a bevezetőben idézett sorai: a kultúra immár olyan árucikk, amelyet egyre kevesebben hajlandóak megfizetni. Agárdi Péter több tudományos írásában is érvel amellett, hogy miért kell mégis egy szocialista pártnak a baloldali hagyomány, és rámutat arra, hogy a magyar munkásmozgalomtól és a szociáldemokrata programtól elválaszthatatlan volt a népművelés ügye (amelyet egyébként Kunfi Zsigmond is nagyon szorgalmazott). De éppúgy része a baloldali örökségnek Szabó Ervin és a public library meghonosítására vonatkozó elképzelése is. Megkérdezhetjük persze, hogy mennyiben aktuális a mai politikában – amikor mindenhol az állami szféra leépítése, az oktatás és a kultúra piacosítása a gazdasági bajokra javasolt „csodarecept" – a szociáldemokrácia mint kulturális misszió. Hiba lenne azonban pusztán „aktuális" politikai programokban gondolkozni, hiszen egy-egy politikai választás olyan értékrendet fejez ki, amely ennél jóval mélyebben beágyazott. Agárdi Péter idézi a következő József Attila-töredéket: „Ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen fel a történelem dobogójára." Ugyanezt a gondolatot fogalmazhatjuk meg tágabban: hagyomány nélkül nincsen igazi politikai mozgalom. Maurice Halbwachs több munkát írt az emlékezés tisztán társadalmi jellegéről, és A társadalmi osztályok és hagyományaik című tanulmányában mintha a hagyományok is követnék a létező társadalmi hierarchiát: a feudális rendben a nemesség a történeti hagyomány őrzője és letéteményese, míg a feudalizmus letűntével ez a polgárság tiszte lesz. Halbwachsnál kimondatlanul is az uralkodó társadalmi osztályok „feladata" az emlékezés; ezt továbbgondolva azonban elmondható, hogy a baloldali hagyomány nélkül nincsen ma is érvényes szocialista üzenet. Ez pedig nem „helyettesíthető" egy nemzeti vagy polgári narratívával, hiszen éppen attól fosztja meg a baloldalt, ami eredeti benne. A szocialista irodalom újrafelfedezésének így nagyon is van aktuális üzenete.

Az erkölcsi „érem" másik oldala, hogy Agárdi Péter tanulmányainak többsége az 1990-es években jelent meg, amikor a baloldali örökség felvállalása nem volt hálás feladat. A rendszerváltozást követően sokan éppolyan nagy buzgalommal kívánták a nemzeti kultúrát megszabadítani a baloldali hagyománytól, mint amennyire az előző rendszer igyekezett uralkodóvá tenni a szocialista irányvonalat. Itt elsősorban a konzervatív, keresztény-nemzeti felfogás reneszánszára gondolok, de hasonló kísérletek történtek arra is, hogy tisztán polgári szellemben írják újra a magyar kultúrát. Sajnálatos, hogy az emberek ritkán tanulnak a múlt hibáiból; pedig az előző rendszernek éppen ezzel a hegemón felfogással sikerült lejáratnia a szocialista kultúrát. És a kultúra körüli harcot, úgy tűnik, nem oldja békévé az emlékezés, annál is kevésbé, mert a politikai jobboldal fő politikai üzenete a baloldalnak a nemzet egészéből való kirekesztése, ami kevéssé segít egy integráns kultúrafelfogást. Pedig az a kísérlet, hogy minden baloldaliságot száműzzenek a nemzeti kultúrából, éppen olyan csonkítással fenyegeti az utóbbit, mint amikor egy elképzelt kommunista kánon jegyében kívánták megerőszakolni ezt a hagyományt. Természetesen mindenkinek szíve joga kiválogatni egy életműből az őt megragadó elemeket, és az is nagyrészt ízlés dolga, hogy kihez melyik értelmezés áll közelebb. A posztmodern azonban korántsem érvényteleníti a baloldali narratívát; legfeljebb annyit mondhat, hogy az nem hegemón, hanem egy lehetséges értelmezés. Éppígy vitatható, hogy mi az irodalom feladata (ha van neki egyáltalán), és előfeltétele-e az alkotásnak egy progresszív, humanista világkép. Az utóbbi lehetőségét azonban a posztmodern sem tagadja; és a huszadik század története ismeretében azt kell mondanunk, hogy korántsem elkerülhetetlen a haladás.

Nem véletlenül József Attila a főszereplője a második rész hét tanulmányának, hiszen életművében összegződik a baloldal számos dilemmája, noha a pártállam mindent megtett, hogy szigorúan csak a munkásmozgalmi költőt ismerje el. Agárdi Péter rámutat arra, hogy József Attila szocializmusképe sokkal árnyaltabb volt, mint ami belefért a felülről propagált kultuszba, mint ahogyan költészetére is számos baloldali irányzat hatott, az anarchizmustól a mérsékeltebb szociáldemokrata irányvonalig. Ha igaz az a tézis, hogy a posztmodern irodalom nyitott az értelmezések felé, akkor József Attiláról elmondható, hogy, horribile dictu, posztmodern költő volt, hiszen akár egyetlen versébe is belefér a modern antikapitalizmus, a kommunista diktatúra bírálata és a freudizmus. A számos lehetséges József Attila-értelmezés ellenére azonban van két pont, ahol a költőt nem lehet félreérteni. Az egyik a jobboldali nacionalizmus következetes elutasítása; amit A csodaszarvas című versében is megfogalmaz: „Az az előd nem volt boldog. / Nem boldogok az utódok. / Az ős haza odaveszett, / de a vágy nem emlékezet." Az „úri Magyarország" birodalomépítő ambícióival való leszámolás azonban korántsem jelenti a nemzeti múlt megtagadását: amire szükség van, az egy autentikusabb emlékezés. Ennek letéteményesét Európa-szerte sokan látták akkor a munkásosztályban; erre utal a címben idézett József Attila-sor. Noha szocializmusképe sokat változott, baloldaliságát a költő soha nem tagadta meg. 1934-es töredékében rezignáltan állapítja meg: „Nincs szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a munk…" – itt megszakad a mondat.1 Mintha ezt a gondolatot fejezné be Könnyű, fehér ruhában című versében: „Nem szeretnek a gazdagok, / mig élek ily szegényen. / Szegényeket sem izgatok, / nem állok én vigasznak ott, / ahol szeretni szégyen." Munkásmozgalmi múltjából a költő kiábrándulhatott, de nem az embereket, hanem azokat a viszonyokat hibáztatja, amelyek megfosztják a munkásokat az irodalom élvezetétől.

József Attilából polgári költőt faragni legalább olyan nehezen lehet, mint amennyire Kosztolányi Dezsőből munkásmozgalmárt. Nem lehet a költőből csak az önmarcangoló embert kiemelni, hiszen a társadalmi kontextus nélkül nehezen érthető, miért nem találta helyét abban a polgári világban. Agárdi Péter hét tanulmánya megkísérli revideálni mind a költő kultuszához kapcsolódó kommunista kánont, amelyik csak a politikát látta meg József Attila költészetében, mind pedig azokat a törekvéseket, amelyek megpróbálják minden baloldaliságától megfosztani életművét. A tanulmányok számos értékes adalékkal szolgálnak József Attila szocializmusképéhez és politikai gondolkodásához, amely éppúgy hatással volt költészetére, mint pszichológiai érdeklődése. Hogy az irodalmi vita mennyire átpolitizált, azt jól mutatja, hogy a József Attila-centenárium kapcsán még azt a Fejtő Ferencet is érték jobboldali támadások, aki pedig nemkívánatos szerzőnek számított a pártállam idején. Úgy tűnik tehát, hogy egyelőre József Attilát sem lehet „helyi értéken" elhelyezni a nemzeti panteonban.

Agárdi Péter a kötetben összegyűjtött tizenhat tanulmányának azon közös törekvése, hogy a pártállam és a rendszerváltozás után „újra felfedezze" a baloldali hagyományt, mindenképpen tiszteletre méltó. A „bevallott" múlt fontos tanulsága, hogy a szocialista hagyományt éppúgy nem lehet kirekeszteni a nemzeti kultúrából, mint ahogyan a konzervatív vagy polgári tradíciót sem. A baloldal nem hazudhat polgári múltat magának, mert ezzel saját identitását veszélyezteti, és politikailag sem nyerne vele sokat. Szükséges szembenézni a pártállami múlttal, de éppen az 1945 előtti magyar szocialista baloldal nem vádolható a Rákosi-rendszer bűneiért. Ennyi erővel a rendszerváltó értelmiség is felelőssé tehető azért, hogy a rendszerváltozást követően százezrek vesztették el állásukat és a korábbi biztos egzisztenciát. Az emberi egyenlőségen alapuló, humanista világkép egyre inkább utópia – de kérdés, hogy ha lemondunk az utópiákról, lehet-e az irodalomnak releváns társadalmi üzenete, vagy a költők tényleg csak arra várnak, hogy „pénzre váltsák" a költeményt.

Jegyzet

1 Idézi Agárdi Péter könyvének 219. oldalán.