A kilencvenes években elterjedt pünkösdizmus Peru történetének első nagy vallási mozgalma a XVI. század óta. A szerző feltárja, milyen összefüggésben áll az új irányzat a megelőző évtizedben uralkodóvá vált neoliberális gazdaságpolitikával.
Egy kiürített moziterem színpadán lézerfény pásztázza a zenészeket, akik éppen befejezték elektromos gitárjaik hangolását. Az egyik sarokban fiatalember billentyűzik szintetizátoron… Egyszer csak vagy nyolcszáz ember átszellemülten, kezét az égnek emelve, amerikai és latinos stílusú dalokat kezd énekelni. Mi ez, underground éjszakai lokál? Talán rave- vagy rockkoncert? Egyik sem, hanem a pünkösdista “Agua viva” (“Élővíz”) egyház1 vasárnapi istentisztelete, amely minden héten telt házat vonz. A moziterem öreg, karmazsinvörös zsöllyéiben Lima “jó társaságának” s újgazdag középosztályának tagjai jönnek össze.
Később, a szertartás alatt a gyülekezetből különös zsoltár kel szárnyra: dicsérőének, amelyet, úgymond, a Szentlélek ihletett. Nyelve érthetetlen, némelyeknek azonban megadatott a tolmácsolás kegyelme: a pünkösdisták visszaadták a “nyelveken szólás” becsületét, amit a hozzáértők “glosszoláliának” hívnak. Ezután Juan Capurro lelkész, eredeti szakmája szerint mérnök, az “Agua viva” egyház alapítója, hosszú, narratív, humort sem nélkülöző prédikációba kezd, amelyet meg-megszakítanak a hívek kérdései, közbetapsolásai és allelújái. A háromórányira nyúlt szertartás végén az öltönyös-nyakkendős, kezében sétálómikrofont tartó prédikátor tanúságtételre invitálja az “isteni gyógyulás” kedvezményezettjeit, mire több tucatnyian emelkednek szólásra. “Béna volt a balkezem” – kiált fel egy asszony. “Megszabadultam gyomorfájdalmaimtól” – állítja egy férfi, míg társa arról vall, hogy visszanyerte hátgrincének hajlékonyságát… A hívek “szellemi jólétet” – azaz békét, örömet és egészséget – keresni jönnek ide, megfürödni az érzelmek áradásában.
Öt évszázad katolikus túlsúlya után Peru most vallási mutáción esik át. 1961-ben az evangelikánusok és a pünkösdiek a lakosság alig 1,6%-t képviselték. Mai részarányuk 7,2%, amihez hozzá kell adni további 2,5%-ot kitevő adventistát, mormont, Jehova-tanút is.2 A pünkösdizmus látványos térhódítását az evangéliumi egyházak s egyes katolikus szektorok “pünkösdizálódásának” jelensége is kiegészíti, amit a karizmatikus mozgalmak közvetítenek. Manuel Rodriguez atya limai “gyógyító miséjét” minden vasárnap közvetíti egy magán-tévécsatorna.
A pünkösdizmus3 befolyással van vagyonos rétegekre: az “Agua viva” egyháza a főváros legelegánsabb szállodáiban megrendezett ebédeken szerez magának híveket. A vallás e válfaja azonban, amely a század elején Los Angeles egyik lerobbant negyedében született, mégis inkább a szegénységhez kapcsolódó jelenség. Független kisegyházai az Andok térségeitől a limai külvárosokig sorjáznak, s olyan médiumok kötik őket össze, mint például a Radio Victoria, amelynek főrészvényese “Az Isten – szeretet” egyház, s amely az éteren át direktben gyógyít és űz ördögöt…
Az őslakosság, különös módon, egy hagyományosan bensőséges (az üldözött Krisztust középpontba állító) spiritualitástól egyfajta rajongó vallásosság felé tart. A hangsúly a “személyes megtérésre” kerül, amelyet sokan – az addigi kaotikus módon leélt élet utáni – “új születésnek” neveznek. A megtérés általában olyan személyes ethosz kialakításával jár, amely szigorú előírások betartását követeli meg (az alkoholtól, a dohányzástól való tartózkodást). A felfogás alapja azonban az egyén és a közösségen belüli szolidaritás.
A hívők toborzására indított kampányok során az igazságosság és a szegénység témaköre ritkán kerül szóba. A betegség, a munkanélküliség vagy a nyomor egyként a bűnös ember jele; ezáltal bármiféle társadalmi-gazdasági analízis megspórolható. Ezek az egyházak a Biblia tanításait követve szerveződnek (ez a gondolkodás egyedüli “iskolája”), kiiktatva a történelmre és kritikai szellemre való mindennemű hivatkozást. A lelkészek és a hívők bibliai idézetek egész tárházát tanulják meg, melyet azután betű szerint alkalmaznak, mint a szent szövegek olvasatának és értelmezésének sztereotíp mintáját. Az “Agua viva” egyház egyik üzletember tagja bevallja: szinte extázisba esett, amikor Alberto Fujimorit – az evangeliumiak támogatásával – megválasztották Peru elnökének. Ennek eléréséért imádkozott – mondja -, a fennálló hatalom iránti – a Biblia megfelelő szakaszával alátámasztott – feltétlen tisztelettől áthatva, majd hozzáteszi: “Néha jelentős sikereket könyvelhetünk el: két esztendőn keresztül az egész közösség azért imádkozott, hogy a valutaárfolyam stabilizálódjék, amit végülis sikerült elérni!”
A pünkösdizmus lefegyverez a társadalmi átalakulással szemben, s ezáltal az ultraliberalizmus szövetségeseként jelenik meg. A középosztály és a felsőbb rétegek (amelyek a tulajdonképpeni szektáknak is célpontjai) egyre inkább behódolnak az olyan ideológiáknak, mint a “jólét teológiája”. Egy olyan teológiának, mely az Egyesült Államokból jött, s amely szerint a gazdagság az isteni áldás jele, az egészség pedig a hittől függ.
Ami a társadalom kisemmizettjeit illeti, a pünkösdizmus – amelynek megvan a képessége, hogy befogadja a szegényeket – az erőszaktól megfélemlített, a falusi elvándorlás és az elvadult urbanizáció következtében talajt vesztett lakosság biztonság utáni vágyakozására adott válasznak tűnik.4 Vajon az ideológiák mai csődjének időszakában e szellemi megújulást – Peruban csakúgy, mint a többi latin-amerikai országban – nem a szociális integrálódásra s egy újfajta önazonosság megteremtésére irányuló próbálkozásnak kell-e tekintenünk? Ezt a törekvést illusztrálja – karikatúraszerűen – az “Új egyetemes szövetség izraelita missziójának evangelikánus egyesülete” nevet viselő vallási közösség. Az alapító, Ezequiel Ataucusi – aki önmagát “a Szentlélek harmadik megtestesülésének” tartja – már közel százezer hívet gyűjtött maga köré, “a szegények legszegényebbjei közül”, teszi hozzá Juan Ossio antropológus, aki szerint ez a mozgalom mintegy “a Fényes Ösvény békés alternatívájaként fejlődött ki”.
A katolikus egyház, amely “a szegények előnyben részesítését” kimondó opció hatására vált nyitottá a társadalmi kérdések iránt (az 1968-as medellini püspöki konferencia óta ez állt a latin-amerikai egyházak pasztorációjának tengelyében), most hátraarcot hajt végre. Olyan tekintélyelvű fordulatnak vagyunk tanúi, amelynek első számú célpontjai a felszabadítás-teológia követői. Ezt szolgálja az Opus Dei-hez közel álló püspökök (Peruban már heten vannak) vagy az önálló arculat nélküli egyházi méltóságok kinevezése.
Amikor Cuzco érsekét, Alcides Mendozát a pünkösdizmus térhódításának okairól kérdezzük, a fegyveres erők egykori (tábornoki rangú) püspöke elhárítja a választ, és a limai püspökkari konferencia titkárához utal. Az új vallási mozgalmak robbanásszerű terjedésével szemben, amelyet megkönnyített a “vallásszabadságot” kimondó 1979-es alkotmány, a katolikus egyház a nyugtalanság és a közömbösség között ingadozik, s elítéli a fundamentalizmust. Mario Galvez atya, Cuzco fővikáriusa szerint “az Egyesült Államok szervezte protestáns offenzíváról” van szó. Még ha ez egykor igaz is lehetett, az eseményeknek effajta értelmezése ma aligha igazolható; nincs látható jele sem összehangolt mozgalomnak, sem ideológiai egységnek. Rafael Rey képviselő (az Opus Dei tagja) az új mozgalmak sikerének okát a felszabadítás-teológiában látja, “amely legalizálta az osztályharcot a szentségekkel, az imádsággal, a tanítással és az erkölccsel szemben”.
Annak, hogy ennyien fordulnak az új mozgalmak felé, egyik oka alighanem a katolikus egyházon belül keletkezett vákuum: az egyház igen gyakran elmarad a lakosság elvárásaitól és kultúrájától. Pedig a klérus nem nagy létszámú. 1930-ban 3 ezer pap jutott hatmillió lakosra, s ez a létszám azóta sem emelkedett, noha a peruiak ma 23 milliónyian vannak. Az egyházi bázisközösségek, amelyek működése a laikus hívek részvételén nyugszik, kezdenek háttérbe szorulni. Gustavo Gutiérrez, akit a felszabadítás-teológia atyjának tekintenek, mindazonáltal nem adja fel, noha elismeri, hogy “az elköteleződés igényes cselekedet, amely nem mozgósíthat tömegeket az Egyházban”.
Peru első protestáns egyháza, az 1877-ben alapított metodista egyház elnöke, Jorge Bravo lelkész úgy véli: “az evangelikánus egyházakban nyilvánvaló változás megy végbe a mentalitás terén”. 1968-ban a metodisták, látván ezeknek az egyházaknak mindenféle szociális és politikai állásfoglalással szembeni elutasító magatartását,5 kiléptek a Perui Nemzeti Evangéliumi Zsinatból (CONEP), hogy megőrizzék a hit és a cselekvés egységén alapuló önazonosságukat. A CONEP azonban egyre inkább kezd foglalkozni a társadalom bajaival. 1984-ben, hat presbiter ayacuchoi meggyilkolása után a zsinat emberi jogi bizottságot hozott létre. Nemrégiben ez a bizottság elítélte az emberi jogok megsértésével vádolt tisztek amnesztiában részesítését kimondó törvényt, 1995 szeptemberében pedig a katolikus egyházzal közösen részt vett azon a tüntetésen, amelyet a törvénytelenül bebörtönzöttek védelmében szerveztek. Mindez alig másfél évtizede még teljességgel elképzelhetetlen lett volna. Számos (protestáns) lelkész vesz részt népkonyhák és menhelyek létrehozásában. A CONEP emberi jogi és szociális akcióbizottságának vezetője, Alfonso Wieland ügyvéd e változásokat kommentálva, fenntartásait is megfogalmazza: “Ha a szavak szintjén a változás egyértelmű is, a valóságban nem minden lelkész hajlandó hasonló szerepvállalásra.”
Egy másik újdonság az evangelikánusok és a pünkösdisták soraiban (az utóbbiak között valamivel kevésbé, minthogy náluk meglehetősen gyakori a közéletiség “diabolizálása”): a politikai kérdésekkel való foglalkozás. 1990-ben szerepük volt Alberto Fujimori államfővé választásában. (A második alelnök egyébként egy baptista lelkész, Carlos Garcia lett.) Öt évvel később, az 1995. áprilisi elnökválasztás során támogatásuk már korántsem volt ennyire egyöntetű, amiben nyilván szerepet játszott az a felismerés is, hogy Fujimori felhasználta őket első választási kampánya során, amikor gyakorlatilag még ismeretlen volt. Ami a kongresszusi választásokat illeti, az “evangéliumi” jelöltek száma negyven körüli (az összesen 1.600 jelöltből), közöttük – szinte valamennyi párt listáján elszórva – néhány pünkösdistát is találunk.
Az evangéliumi egyházak soraiban komoly feszültségek mutatkoznak. Sokan nyugtalanok a pünkösdisták “sikereit” látva, akik immár többségben vannak a CONEP-en belül is. A pünkösdisták valódi “szellemi háborút” folytatnak. Céljuk 2003-ra megtéríteni a lakosság egynegyedét, s felépíteni (vagy megszerezni) 50 ezer templomot (jelenleg már 19 ezerrel rendelkeznek). Ez persze meglehetősen túlzott ambíciónak tűnik, amely nem veszi tekintetbe a hívők belső migrációjának jelenségét, akik egyik mozgalomtól a másikhoz vándorolnak. Jean-Pierre Bastian, a latin-amerikai protestantizmus történész szakértője, figyelmeztet: “A pünkösdista egyházak többségének vezetői egy önmaguk által létrehozott vallási mozgalom főnökei: tulajdonosai, törzsfői és caudillói egyszemélyben.”6 Az ilyen autoriter modell – ahol a vallási vezető hatalma személyes karizmáján, s nem képzettségén alapszik – a belső ellentétek és a szektás elhajlás gyakori forrása.
Mindazonáltal a pünkösdizmus a XVI. század óta Peru történetének első nagy vallási mozgalma. Ma még hiányzik a történelmi távlat a “megtértek” ezen első s gyakran kérlelhetetlen generációjának elemzéséhez. A kérdés az, hogy vajon a hívők a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek hatására felismerik-e, hogy a “jólét teológiája” nem hoz mindenki számára megoldást, s hogy a Szentlélek nem az ő szolgálatukban áll…
(Fordította: Lugosi Győző)
Jegyzetek
1 Az “Agua viva” egyház eredete egy amerikai üzletemberek által létrehozott “Foursquare Gospel” (“Négyoldalú Evangélium”) elnevezésű mozgalomra nyúlik vissza.
2 INEI Censos Nacionales, 1993.
3 A pünkösdista irányzat elnevezés Latin-Amerikában több mint 420 különböző nevű csoportot takar; közöttük az Isten Gyülekezete egyházhoz tartozók alkotják a többséget. A pünkösdizmus a század elején tűnt fel az Egyesült Államok fekete bőrű metodistái soraiban, s követőinek száma, szerte a harmadik világ országaiban, jelenleg mintegy 150 millió. A pünkösdista kisegyházak részét alkotják annak az “evangéliumi csillagködnek”, amelybe Latin-Amerikában a történelmi protestáns egyházak is beletartoznak. Braziliában, ahol az Isten Gyülekezete egyház 1911 óta tevékenykedik, s független az Amerikai Kongregációtól, a pünkösdisták az elmúlt évtizedben évi 8%-kal gyarapodtak. 1994-es felmérések szerint a pünkösdiek a választásra jogosultak 10%-át alkotják (az evangelikánusok összesen 13,5%-ot). Összehasonlításképpen: a felszabadítás teológiájával szimpatizálók aránya 2%, a karizmatikusoké pedig 3,8%.
4 Dial (Párizs), 2038. sz., 1995. december
5 Ezek közül az egyházak közül néhánynak a meggyökerezését az 1969-es Rockefeller-jelentésben és az úgynevezett Santa Fé-i dokumentumokban (1980-1989) megfogalmazott kampány is segítette, amelynek célja az Egyesült Államok érdekeivel ellentétesnek tekintett felszabadítási teológia térhódításának megállítása volt.
6 V. ö. Le pentecőtisme en Amérique latine, une approche socio-historique. Genf, Labor et Fides, 1994.; l. még Harvey Cox: Retour de Dieu, voyage en pays pentecőtiste. Párizs, Desclée de Brouver,1995.
