Az egy évtizede kezdődött zapatista felkelés egyszerre helyi mozgalom és a globalizáció egyfajta szellemi és gyakorlati alternatívája. A zapatisták folyamatosan keresik azokat az elméleti és gyakorlati megoldásokat, amelyek elősegítik a mozgalom helyi megerősödését. Ez egyúttal szimbolikus támaszt jelent más alternatív mozgalmak számára is.

“Durito szerint: »Az élet olyan, mint egy alma.« Azt is mondja, hogy van, aki zölden, s olyan is, aki éretten vagy éppen rothadtan eszi. Némelyek azt is eldönthetik, hogy az almát milyen alakjában fogyasztják: püré (ezt Durito ki nem állhatja), lé, esetleg szósz formájában, szeletekben kekszek közé téve, vagy amit a gasztronómia éppen diktál. Az indián falvakban kénytelenek rothadt almát enni, a fiataloknak pedig az éretlen zöldeket adják – hadd emésszék. A gyerekeknek tartogatják a legszebbeket, ámbár lehet, hogy ezek meg férgesek vagy a hazugság mérgével fertőzöttek. Elvben a nők is kaphatnak szép almát, ám végül mi jut nekik? Narancs – abból is csupán egyetlen gerezd.

A zapatista, ha almát lát, hajnalban kimegy érte, hogy leszakítsa a fáról, s egy jól célzott csapással kettészeli. Durito szerint a zapatista nem eszik almát anélkül, hogy ne győződne meg róla, zöld, érett vagy rothadt-e. Felnyitja a magházat, óvatosan kiszedi belőle a magokat, felszánt egy darabka földet, s elveti. Könnyeivel és vérével öntözi, figyeli a csemeték növekedését. A fa virágzását és gyümölcseit azonban már nem fogja látni. A magot azért ülteti el, hogy egy napon, amikor ő már nem lesz, valaki egy hajnalon leszakíthasson egy almát a fáról, s szabadon eldönthesse: püré (amit Durito utál), szósz vagy lé alakjában kívánja elfogyasztani.

Ez a zapatisták dilemmája: elvetni a magot, őrködni növekedése felett, míg a többiek azért harcolnak, hogy szabadon eldönthessék, milyen formában szeretnék megenni a leszakított almát. Lám, ez a különbség a zapatisták és az emberek többsége között. Míg mindenki más csupán az almát látja, a zapatista a magot is észreveszi benne, s rögtön az jár a fejében, hogy felszántsa a földet, elvesse, s gondozza a hajtást.

Ettől függetlenül azonban mi, zapatisták is olyanok vagyunk, mint bármely emberfia – mondja Durito –, és kikacsint pilótasapkája alól.”

(Marcos alparancsnok a zapatistákról és az almáról – Varga Csilla fordítása)

 

 

“Harcolunk a munkáért, a földért, a fedélért, a táplálékért, az egészségért, a tanulásért, a függetlenségért, a szabadságért, a demokráciáért, az igazságért és a békéért. Nem szüntetjük be a harcot mindaddig, amíg elégtételt nem kapunk, és létre nem hozzuk országunk szabad és demokratikus kormányát.¹ ” A lacandonei őserdő 1994. január 1-jén Délnyugat-Mexikóban közzétett első kiáltványa egyértelműen fogalmaz. A mondandó határozott és világos megfogalmazása kifejezi az aláíró szervezet, a Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) karakterét. Néhány ezer maja indiánból álló, puskákkal hiányosan felszerelt “hadseregről” van szó, amelynek harcosai arcukat gyakran sállal vagy símaszkkal takarják el; ők kaparintották meg Chiapas állam négy fontos települését azon a napon, amikor életbe lépett az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada között.

A hatalmon lévők elképedése a lázadók elszántságával vetekedett. Lehet, hogy a meglepődés csupán színlelt volt, a felkelők vakmerősége azonban valóban öngyilkos jellegűnek tűnt. Bárhogyan is történt, a felkelés híre bejárta a világot, s a “mexikói csoda” elfeledettjeinek szokatlan rebelliója egy csapásra élénk nemzetközi visszhangot váltott ki. Amikor azután katonai erővel visszaszorították őket, hátországuk mélyére, saját falvaikba húzódtak vissza. Mexikóvárosban tömegtüntetésen követelték az ellenségeskedések befejezését, és január 12-én Carlos Salinas de Gertari elnök egyoldalúan tűzszünetet hirdetett ki. Ezt követően kimerítő tárgyalások kezdődtek a szövetségi kormány és az EZLN között.

 

“Negyedóra alatt” megoldható konfliktus?

 

1996. február 16-án a két fél végül aláírta a mai napig egyetlen megállapodást, amelyet San Andrés-i egyezménynek neveznek. Ez a “bennszülött jogokról és kultúráról” szól, s a résztvevők, valamint a kérdésben járatos “külső” tanácsadók és szakértők széles körének szellemi hozzájárulásán alapul, akiket a zapatista küldöttek hívtak meg a tárgyalásokra. Más témakörök – “Demokrácia és igazságosság”, “Fejlődés és jólét” – megvitatását is előirányozták, ám a zapatista lázadók ugyanazon év szeptemberében úgy döntöttek, “felfüggesztik” a párbeszédet. Ennek oka lényegében az volt, hogy a kormány szándékosan halogatta az aláírt megegyezés hatályba léptetését, s katonai zaklatások érték a zapatistákat támogató falvakat és tanyákat…

Hét évvel később – napjainkra – a mexikói politikai színtér némi demokratizálódása ellenére a helyzet alapvetően mit sem változott. Igaz, hogy több mint hetvenévi kormányzás után, 2000 decemberében az Intézményes Forradalmi Pártot (PRI) az állam élén a Nemzeti Cselekvés Pártja (PAN) váltotta fel, s kétségtelen, hogy az újonnan megválasztott elnök, Vicente Fox azzal kérkedett, hogy hatalmában áll “negyedóra alatt” megoldani a chiapasi konfliktust. S végül az is tény, hogy a “zapatisták mexikói menetelésével” (2001. március)² egy időben végül megszavaztak egy alkotmányreformot, amely a San Andrés-i egyezmény folytatását ígérte. Ám mivel a reform eltorzította az 1996-ban az Egyetértés és Rendteremtés Parlamenti Bizottsága (COCOPA) által megszerkesztett szöveget, a lázadók, a mexikói bennszülött mozgalmak és a megfigyelők többsége a realitás újabb semmibevételének tekintette, hogy a tervezet – Gilberto Lopez y Rivas, a COCOPA korábbi elnökének elemzése szerint – “megtagadja az őslakos népektől a jogi személyiséget”. A konfliktus megoldása tapodtat sem haladt előre. A továbbra is felfegyverzett EZLN változatlanul a chiapasi végeken sáncolja el magát.

A zapatizmus mindazonáltal nem korlátozódik a szövetségi kormánnyal való huzakodásra s a megfeneklett tárgyalásokkal kapcsolatos viszontagságokra. Tízesztendős közéleti ténykedése mély nyomot hagyott az emberekben – Mexikó határain messze túl is.

Tettei és állásfoglalásai, de belső fejlődése, a külvilággal folytatott párbeszéde s a változó körülményekhez való alkalmazkodása alapján is mindenki elismeri a mozgalom eredetiségét. A guerrillerók – akiknek közvélemény-formáló hatása fordítottan arányos haditetteikkel – mint a fennálló rend ellenzői nyíltan vállalják mozgalmuk történeti – bennszülött, marxista–guevarista vagy éppen keresztény – gyökereit, ugyanakkor nem elégszenek meg ezzel az örökséggel.

E latin-amerikai fegyveres mozgalom a szükségből kovácsol erényt, azaz nem tör a hatalom meghódítására; sőt azt szeretné, ha a lehető leghamarabb eltűnhetne, minthogy önmagát “abszurditásnak” tekinti. Meglehetősen zavarba ejtő jelenség. Bennszülött felkelés, amely harsány sajtóközleményekkel, kiáltványokkal, szimbolikus akciókkal és békés happeningekkel harcol igazáért. Szóvivőjük a művelt és ironikus Marcos “subcomandante”, akinek bon mot-jai a világhálón terjednek, s aki vitapartnereit rendre elbizonytalanítja. Maja indián hadsereg, “a globalizációval szembeni első szimbolikus mozgalom³”, amely törvényes jogokat követel, Mexikó demokratizálására és a neoliberalizmussal szembeni harcra bátorít. Poszthidegháborús jacquerie, amely eléggé identikus ahhoz, hogy ne híguljon fel, s kellően univerzalisztikus, hogy ne váljék köldöknézővé. Egy olyan regionális társadalmi mozgalom, amely egyszerre indián, mexikói és humanista – anélkül, hogy összetevői szembekerülnének egymással –, s amely kozmopolitizmusát meggyökerezéssel, a területhez kötődését pedig öniróniával oldja. Tagjai demokrata forradalmárok, akik a “civil társadalmat” a politikai kezdeményezés átvételére buzdítják. A felkelés “definiálatlanságáról” beszélnek, amikor mozgalmuk meghatározását követelik tőlük, kételyeiket pedig igazságnak csomagolva tálalják. A globalizációkritika egyik kis, úttörő csoportja ez, amely 1996 óta a világot az “első intergalaktikus találkozóra” hívja “az emberi(es)ségért, a neoliberalizmussal szemben”… A zapatista lázadók még a tekintélyrombolásban is rendhagyók.

A legutóbbi zapatista kezdeményezés az öt Caracol (csiga, spirál⁴ ) létrehozása volt Chiapas lázadó régióiban, 2003 augusztusában, a korábbi Aguascalienték helyett és helyén (La Garrucha, Morelia, Oventic, La Realidad és Roberto Barrios). 1994 óta az ellenállásnak és a párbeszédnek e térségei jelentették a “civil társadalommal” való érintkezés kereteit. A zapatista autonómia megszilárdításában most újabb lépést jelent, hogy a Caracolok tervbe vették a “San Andrés-i egyezmény de facto életbe léptetését a felkelők által ellenőrzött területeken”. A magukat önhatalmúlag “autonóm zapatistának” hirdető több mint harminc közösség 1994 decembere óta helyi kormányzattal – öt “jól kormányzó tanáccsal” – rendelkezik, amelyek feladata az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás és a fejlesztés kérdéseire terjed ki.

 

A mitikus identitások elvetése

 

Az új keletű intézkedés, amelynek értelmében az EZLN és parancsnokainak szerepe ezentúl szigorúan katonai kérdésekre korlátozódik, szintén kettős – egymással összefüggő – célkitűzést takar: határozottabban kézben tartani a zapatista közösségek külső kapcsolatait mind külföldi partnereikkel (a nem kormányzati szervezetekkel, a nemzetközi szolidaritással), mind pedig a nem zapatista őslakosokkal…

A Caracolok stratégiája összhangban van a mozgalom egyedülálló jellegével, amilyenné – a halogatások és csalódások ellenére – az eltelt évek során vált. E stratégia abban bízik, hogy a chiapasi mozgósítás, amely egy autonóm paraszti és bennszülött társadalmi mozgalom méhében bontakozik ki, immár visszafordíthatatlan. A felkelés első napjaitól kezdve – lehetőségeihez képest – arra törekszik, hogy katonai zapatizmusból előbb-utóbb szociális, civil, nyitott és plurális zapatizmussá váljék. Bár a felkelők számára továbbra is a szociális igazságosság a legfontosabb cél, ennek elérése szükségképpen a hatalom felelősségén (mandar obedeciendo: engedelmeskedve parancsolni), a demokrácia újraértékelésén, valamint – szuverén és soknemzetiségű államok kebelében – autonóm, multikulturális térségek létrehozásán kell alapuljon.

E fontos vonás a zapatistákat – csakúgy, mint a földrész többi indián forradalmát – megkülönbözteti egyrészt a korábbi latin-amerikai forradalmároktól – akik kevesebbet törődtek azzal, hogy figyelmet fordítsanak a sokszínűség tiszteletben tartására és az egyenlőség fontosságára –, másrészt napjaink más önazonosság-kereső, szeparatista, görcsösen önmagukba forduló – gyakorta erőszakba vagy homogén, mitikus identitásokba menekülő – mozgalmaitól is.

Chiapason ugyanakkor nyomot hagyott a priista [a PRI-hez tartozó – a ford.] Ernesto Zedillo elnök kormánya (1994–2000) által folytatott felmorzsoló háború. A félkatonai egységek akciói és az “ingadozó” falvaknak biztosított juttatások a közösségek közötti és a közösségeken belüli konfliktusok kiéleződéséhez vezettek. Természetesen nehéz felbecsülni ezek valódi hatását a zapatistákat támogatók eltökéltségére, de a kimerültség jelei kétségtelenül tetten érhetők a lakosság körében, amelynek életkörülményei 1994 óta jelentős mértékben romlottak.

A Caracolokkal kapcsolatos kezdeményezés helyre akarja hozni, amit a felkelés egyes vezetőinek a többi őslakos szervezettel szembeni purista rendíthetetlensége elronthatott. Döntő fontosságú, hogy a szövetségi hatóságok milyen magatartást alakítanak ki a hatalom e párhuzamos struktúráival kapcsolatban. Ez – a nyilatkozatok alapján – jelenleg békülékeny vagy habozó; a térségben azonban változatlanul katonákat látni. Ám egy másik irányzat is kezd fontossá válni, amely a köztulajdon privatizációján keresztül az őslakosság és az állam közti feszültséget az őslakosok és a transznacionális vállalatok konfliktusává kívánja változtatni. A középpontban Chiapas természeti kincsei állnak.⁵

Országos szinten a közvélemény váltakozó rokonszenve az “arcnélküliek szava” iránt – ami egyfajta erkölcsi tekintéllyé alakult át – kétségtelenül ütőkártyát jelent a felkelés számára: ha bárki komolyan pályázik a szövetségi elnöki mandátumra, ajánlatos, ha nem fordul vele szembe. A felkelők demokratikus radikalizmusa azonban inkább csak vonz, mintsem elkötelez. Szociális, pártpolitikai vagy szervezeti megfogalmazásuk rendre kudarcot vallott, amikor az országos politika szintjére próbálták emelni. Marcos parancsnokhelyettes magatartásának – aki a körülményekhez alkalmazkodva osztogat jó és rossz pontokat – ebben nemigen van szerepe. Valószínű, hogy a döntő nehézség inkább abban rejlik, hogy a neoliberális globalizáció egyik kulcsszerepet betöltő országának közszférájába egy olyan elképzelést kellene beilleszteni, amely a politikai kultúra megújítását követeli, aminek kontúrjait ugyanakkor szándékosan megrajzolatlanul hagyja. Közben pedig a “Chiapas-kérdés” kikerült a prioritást élvező országos ügyek közül.

Nemzetközi szinten a zapatizmus sikere alapvetően azon múlik, hogy – egyrészt – mit tesznek vele az európai és észak-amerikai megfigyelők, illetve a “zapatizánsok”, másrészt azon, hogy milyen a fogadtatása szóvivőjük, Marcos alkalmi “kirohanásainak”. Ami az előbbieket illeti, a Szociális Világfórumok alterglobalizációs dinamikája valamelyest megkérdőjelezte Chiapas rendeltetését. A subcomandante tehetségéhez viszont, meghatározó súlyához a zapatizmus politikai meghatározásában/határozatlanságában s következésképp változatlanul élénk nemzetközi visszhangjában játszott szerepéhez továbbra sem férhet kétség. Ám ha eleinte mindenki könnyen megtalálta kedvelt ízeit a zapatista koktélban, a figyelem immár arra irányul, hogy mi az, ami elronthatja, kiforgathatja eredeti mivoltából. Magyarán: a zapatizmusról folytatott harcos, elméleti viták az alterglobalizációs mozgalmakat gyötrő dilemmákat juttatják eszünkbe: miféle plurális identitásra s milyen szervezeti stratégiára lenne szükség – milyen elérendő politikai eredmény érdekében?

 

Újfajta kritikai gondolkodás

 

Bármi történjék is az elkövetkezendő hónapokban, a zapatizmus tízesztendős hozadéka Latin-Amerika jelenében és a kontinens társadalmi harcainak dinamikájában – tekintélyes.

Az álarcot viselő felkelők – Chiapas és Mexikó demokratizálásának katalizátorai, a PRI bukásának előidézői, egy bennszülött-nemzeti, sőt latin-amerikai szintű, határozott, tömeges és demokratikus mozgalom motorjai, egy új, a különbözőségeket tiszteletben tartó univerzalizmus kezdeményezői – “felszólítanak, hogy haladjuk meg a nyugati modernitás által kibékíthetetlennek tartott ellentéteket⁶”: az egyenlőség és a másság közti feszültséget, az egyéni és a közös érdek kölcsönös kizárását… A zapatizmus “az »éneklő holnapok« és a posztmodern kiábrándulás, az identikus türelmetlenség és a kultúrák felbomlása között” “új kritikai gondolkodás meghonosításában”⁷ kíván részt venni.

Tíz évvel az igazságtalanság és a szegénység elleni látványos, 1994. január 1-jei felkelés után a lázadók érdemeinek világméretű elismerése a felkelés méltóságát erősíti, amiből maga is táplálkozik.

 

(Fordította: Lóránt Zsuzsa)

 

 

Jegyzetek

 

¹ Ya basta! Les insurgés zapatistes racontent un an de révolte, Dagorno, Párizs, 1994.

² Lásd Jacques Blanc, Joani Hocquenghem, Yvon Le Bot és René Solis: La Fragile Armada. La marche des zapatistes, Métailié, Paris. 2001; Caravana de la dignidad indígena, Ediciones L. Jornada, Mexikóváros, 2001.

³ Ignacio Ramonet: Marcos, la dignité rebelle, Galilée, Párizs, 2001.

⁴ “A zapatisták régóta hivatkoznak a csigavonalra, amikor tevékenységüket leírják: a spirál szélesen pásztáz, szüntelenül forog, ám mégsem körbe-körbe halad. Kisiklik a hagyományok ismétlődő gyűrűjéből, széttöri a kereteket, a rutint. Fejlődik, sosem zárt, nincs sem belseje, sem külseje, jön-megy bentről kifelé és kintről befelé, be- és kilélegzik, kisugárzik és beszív, összegyűjt és szétszór.” Joani Hocquenghem: “La stratégie de l’escargot”, http://cspcl.ouvaton.org ,2003.

⁵ Lásd Braulio Moro: “Une recolonisation nommée ’Plan Puebla-Panamá’”, Le Monde diplomatique, 2002. december.

⁶ Jérôme Baschet: L’Étincelle zapatiste. Insurrection indienne et résistance planétaire, Denoël, Párizs, 2002.

⁷ Ugyanott.