Egyszer hallottam egy fejtegetést arról, hogy mi az első mondat jelentősége egy könyvben – és arról, hogy mely mondatok voltak a leghíresebbek és leghatásosabbak. Gabriel García Márquez Száz év magány című könyvének nyitómondata az egyik legnépszerűbb. David Bacon könyvének első mondata pedig a legmegkapóbbak közé sorolható: “A NAFTA többször is megmártotta kését José Castillo szívében.”
Bacon könyve, mint azt az alcím is mutatja, háborúról szól. Olyan háborúról, amely ugyanolyan könyörtelen, mintha fegyverekkel vívnák, mégsem hagyományos vagy gerillaháborúról van szó. Osztályok és nemzetek küzdelme ez az amerikai–mexikói határon.
Az amerikai–mexikói határ mindig is nehéz régió volt geopolitikailag és gazdaságilag egyaránt. A jelenlegi határ annak köszönhető, hogy az Egyesült Államok megnyerte az 1846–48-ban Mexikó ellen indított háborút. A határ sok évig szabadon átjárható volt, és mindkét ország belpolitikája befolyásolta azt. A mexikóiak rendszeresen utaztak át a határon mindkét irányba, és ezek a kapcsolatok sok idő elteltével és az Egyesült Államokon belüli chicano nép kialakulása után is fennmaradtak.
A határ egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ahogy azt Bacon esszéiben bemutatja, és 1960-ra fontossága gyorsan nőtt mindkét országban. A maquiladoras létrehozatala, ami exportra szánt áruk gyártására jött létre nagyon alacsony munkabéreket kínálva, vonzotta az amerikai tőkét és a jobb megélhetés reményében munkát kereső mexikói munkásokat (valamint sok földművest). Immár legendássá vált az amerikai és más multinacionális vállalatok abbéli képessége, hogy ezt a helyzetet kihasználják. Nem csak új üzemek jöttek létre – egyes amerikai illetőségű vállalatok teljes mértékben ebbe a régióba költöztek.
Bacon könyve mégsem csupán e gazdasági tényekre összpontosít. Alapvetően ez a könyv az emberekről szól, és mostoha körülmények közti küzdőképességükről. Megérezvén a meggazdagodás lehetőségét, az egykor haladó PRI (Intézményes Forradalmi Párt, Mexikó több mint 70 éven át kormányon lévő pártja) nemcsak hogy bátorította az alacsony bérű foglalkoztatás felfuttatását, hanem együtt is működött a munkaadókkal a munkások önszerveződési próbálkozásainak letörése érdekében. Ezek a szakszervezetek, amelyek csak nevükben voltak munkásszerveződések, egyedül a járandóságok elszipkázására voltak jók, de nem tettek semmit tagjaik érdekeinek képviseletéért. Válaszként az önszerveződés egyéb progresszív formái kezdtek kialakulni, beleértve a független szakszervezeteket. A legismertebb független szakszervezeti mozgalom talán a Hiteles Munkásfront (a spanyol rövidítés szerint FAT), bár más hasonló szövetségek és egyedi szakszervezetek is működnek.
A The Children of NAFTA elkalauzolja az olvasót a maquiladorashoz és az ott alkalmazásban álló munkásokhoz. Ezenkívül azt is megvizsgálja, hogy milyen a helyzet a határ amerikai oldalán; milyen hatással volt a NAFTA és az azt szülő neoliberális globalizáció a gyárakban és a földeken dolgozó munkásokra. A könyv tehát egy harsány fölhívás a munkásosztály nemzetközi szolidaritására. Ez a szolidaritás pedig, hogy az egykori mozambiki elnököt, Samorát idézzem, nem jótékonyság, hanem a közös érdekek azonosítása. Kevés olyan könyv van, amely Baconhöz hasonló sikerrel volna képes bemutatni, hogy e szolidaritás anyagi alapjai ma is léteznek, és hogy a határ két oldalán a progresszív erők milyen lépéseket tesznek a megvalósítására.
A The Children of NAFTA ugyan egy kiváló és lenyűgöző könyv, engem mégis gondolkodóba ejtett és bizonyos fokig össze is zavart. A határon folyó karakán, heves küzdelem a munkásjogokért és Mexikó nemzeti önrendelkezéséért bámulatot kelt és segítségért kiált. Mindazonáltal míg Bacon alaposan kifejti a mexikói és amerikai munkások harcát a tőke kapzsiságával szemben, a stratégia kérdésének mélyebb kifejtésére nem kerül sor.
Bacon lenne az első, aki elismerné, hogy az amerikai tőke ahogy Mexikóba költöztette gyárait, nagyjából ugyanúgy ismét el is viheti onnan őket. Ráadásul a NAFTA létének köszönhetően több ezer mexikói földműves megélhetése vált semmivé, és több ezer mexikói munkás munkahelyét – mind a köz-, mind a magánszektorban – építették le vagy számolták fel. A munkások és farmerek harcának támogatásán kívül mit tehetnek azok, akik a neoliberális globalizáció alternatíváját keresik? Valamint milyen lépéseket lehet tenni – ha vannak ilyenek egyáltalán – a tőke mobilitásának korlátozására vagy megakadályozására ebben az időszakban?
A The Children of NAFTA végén két dologra jöttem rá. Először is arra, hogy a határokon átnyúló szolidaritás sokkal több, mint internacionalista retorika. Többre is van szüksége szimpátiatüntetéseknél. Szervezetek és intézmények létrehozását kell, hogy magában foglalja, amik a multinacionális tőkével foglalkozó stratégiai tervezésnek és koordinációnak találkozóhelyéül szolgálhatnak. A nemzetközi szakszervezeti titkárok voltak hivatottak ezt a szerepet betölteni, intézményüket pedig a 20. század elején hozták létre és főleg Nyugat-Európában volt elterjedt; de túl sokan vannak köztük, akik reménytelenül el vannak merülve a bürokráciában vagy továbbra is magukkal hordozzák a hidegháborús szakszervezetiség bűzét. Így a haladó erők előtt álló feladat annak eldöntése, hogy átalakíthatók-e ezek az intézmények vagy újak megalakítására van szükség. Ezt tovább bonyolítja annak szükségessége, hogy a formális munkásosztályon kívül a farmereket, a tartósan munkanélkülieket és más olyan társadalmi osztályokat is foglalkoztatni kell, amelyeket összezúz a neoliberalizmus.
Második következtetésem a politikai küzdelem és az államhatalom jelentőségével kapcsolatos. A szocializmus jelenlegi válsága közben népszerűvé vált a posztmodern és posztstrukturalista mozgalmakban megvetni az államhatalmat. Valójában a zapatistákat gyakran támogatták posztstrukturalista szövetségeseik az északi féltekén azért, mert állítólag lemondtak a mexikói államhatalomért való küzdelemről. Hogy valóban ezt tették-e a zapatisták, az egy másik kérdés, de világossá válik Bacon könyve és a neoliberális globalizáció tanulmányozása során, hogy a kapitalista újrarendeződés nem valami természetes evolúció következménye – sokkal inkább politikai döntések kombinációjáé, amiket az idők során a kapitalizmus stagnálása miatt hoztak.
Ez a következtetés azt jelenti, hogy azok a kérdések, hogy kié az államhatalom és hogy hogyan gyakorolják, továbbra is létfontosságúak mindazok számára, akik progresszívnek vagy baloldalinak tartják magukat. Ez akkor is igaz, ha olyan újító kormányról van szó, amely lehetővé teszi a munkásoknak, hogy gyakorolják az önszerveződés jogát, és akkor is, ha olyan radikálisabb irányultságúról, amely egy alternatív társadalmi-gazdasági paradigma megteremtésével próbálkozik. Ez az oka annak, hogy a Bush-kormányzat olyan mély érdeklődést mutat a brazil és venezuelai próbálkozások iránt, amik szakítani próbálnak az ún. washingtoni konszenzussal, és a regionális fejlődés egy más útjával próbálkoznak, amit a Bush-kormányzat el akar lehetetleníteni.
E témák teljes vizsgálata nélkül is a The Children of NAFTA egy kivételesen jól megírt, magával ragadó történet küzdelemről és reményről. A könyv a neoliberális globalizáció, az osztályharc és nemcsak a déli, de az északi félteke népei számára is egy más világ megteremtéséért folytatott küzdelmek megvitatásához is hozzásegíthet.
Ez a könyv csodálatra méltó, hasonlóan a compañeroshoz és compañerashoz – a határ mindkét oldalán –, akik gyakran elsöprő ellenállással, zsarnoksággal és tragédiával szemben állva eddig sem feledkeztek meg és ezután sem fognak megfeledkezni az osztályharcról.
David Bacon: The Children of NAFTA: Labor Wars on the U.S.-Mexico Border, University of California Press, Berkeley, 2004
(Fordította: Breuer András)
