A magyar és a kelet-európai rendszerváltás gazdasági, szociális és politikai sa­játosságai iránti érdeklődés az egész nemzetközi baloldalon egyre élénkebb és elmélyültebb. Ezt bizonyította a folyóiratunk által szervezett nemzetközi kon­ferencia is, amelynek anyagaiból következő számunkban kaphat ízelítőt az ol­vasó. Ez alkalommal a hazánk történetével – mindenekelőtt az 1956-os felkelésével – foglalkozó jól ismert angol baloldali kutató, Bill Lomax igen­csak meggondolkodtató tanulmányát közöljük. Különösen fontosnak azért tart­juk, mert a magyar „rendszerváltást" abban a történeti kontextusban tárgyalja, amelyet az új rendszer ideológusai – minden pompázatos forradalmi frázis el­lenére – egyszer sem mertek becsületesen megvizsgálni. Mennyiben bukott el 1989-90-ben 1956 szocialista hagyománya, mennyiben merült feledésbe, mennyiben tűnt el 1956 progresszív munkástanácsi öröksége a rendszerváltás restaurációs eufóriájának ködfüggönye mögött? (A szerk.)

***

Az 1956-os magyar forradalmat gyakran úgy tekintik, mintha az az értelmiségé lett volna, vezetői írók és egyetemisták; míg 1989 őszének eseményeit, a kommunista rezsimek hatalmának megdöntését Kelet-Európa szerte mint a „népek forradalmait" írják le. Világos, hogy az igazság ennek épp ellenkezője: a vé­gén még a kommunisták is rájöttek, hogy 1956 „népfelke­lés" volt, 1989-ben pedig az elitek cseréje, az értelmiség hatalomra jutása ment végbe. Hogyan lehetséges hát, hogy az ilyen elterjedt értelmezések ennyire ellentmondanak a té­nyeknek – miért állítja az ideológia a feje tetejére a világot? Az itt következő rövid írásban ezzel a kérdéssel foglalkozom.

1956 sok megfigyelő számára a liberális értékek győzel­mét jelenti a totalitarianizmus felett; 1989 a demokrácia diada­lát. Az ilyen jellegű értelmezések egyaránt elterjedtek a bal- és a jobboldalon. Sokkal többen szálltak szembe az 1956-os for­radalommal azon az alapon, hogy az a kapitalizmus restauráci­ójára irányuló ellenforradalmi kísérlet volt, mint ahányan kétségbe vonták az 1989-es változások céljait. Ugyanakkor, azt hiszem, ez az értelmezés is nyilvánvalóan visszájára fordít­ja az igazságot.

Hannah Arendt, a politikai filozófia egyik legkiemelkedőbb művelője azok közül, akik a magyar forradalmat liberális forra­dalomnak tekintették, azt a tényt emelte ki, hogy ennek célja – szerinte – nem a materiális nyomor enyhítése, a szociális felté­telek javítása volt, hanem valójában, a társadalom privilegizált tagjainak mozgalmaként, tisztán politikai szabadságjogok meg­teremtését célozta meg. Dicsérte a munkástanácsok szerepét, azonban csak addig, amíg azok kizárólagosan politikai intéz­mények maradtak. Azokat a kísérleteiket, amelyek a gyárak át­vételére, az ország egészét átfogó új gazdaságirányítási rendszer kidolgozásában való részvételre irányultak, Arendt eleve halálraítéltnek, végzetesen hibásnak tekintette.

Némileg paradox módon, Kemény István, a magyar szo­ciológus követi Arendtet abban, hogy a munkástanácsoknak csupán korlátozott szerepet tulajdonít, azonban, vele ellentét­ben, ő ezeket elsősorban gazdasági, nem pedig politikai intéz­ményeknek tekinti. Joggal dicséri a munkástanácsokat, amiért nem követeltek maguknak minden hatalmat, hanem egy olyan rendszerre törekedtek, amelyben nem lehetséges abszolút ha­talom; ám amellett is érvel, hogy a munkástanácsok egyáltalán nem kívántak maguknak politikai hatalmat: azzal csupán hiva­tásos politikusokat akartak megbízni.

Mindkét nézettel vitatkozni fogok, mivel ezek egyaránt ideologikus értelmezésnek tűnnek a számomra: egyik sem fér össze a tényekkel, s egyik sem méltányolja kellőképpen a munkástanácsok mozgalmának sem spontaneitását és eredeti­ségét, sem gazdag összetettségét.

Két magyar szerző, Fehér Ferenc és Heller Ágnes elgon­dolása szerint a magyar forradalmat leghelyesebben a „radiká­lis demokrata" terminus írja le. Ez a forradalom létrehozta saját, új és eredeti intézményeit, amelyek között éppúgy szerepeltek a munkástanácsok, mint a hagyományos politikai pártok. Így létrejött egy „új, radikális politikai közösség", s a szocializmus mint radikális demokrácia éledt újra. Az ő véleményük szerint éppúgy, mint szerintem, a munkástanácsok egyaránt voltak a gazdasági és a politikai emancipáció szervei.

A forradalmárok csaknem minden esetben abban a hitben tevékenykednek, hogy a világ újrateremtésében, egy új és igazságosabb társadalom megalkotásában vesznek részt, s a forradalmakra mindig jellemző volt az idealizmus és az önfelál­dozás szelleme, résztvevőiknek az a meggyőződése, hogy ügyük hatalmasabb, mint a puszta önérdek. Hannah Arendt ezt mint a forradalom újdonságát és kreativitását, eredetiségét reprezentáló, „forradalmi szellemet" említi, amely megteremti a közös cselekvés alapjait s az új népközösség létrejöttét inspirá­ló elveket. Meglehet, Shelley szavai fejezik ki legjobban e szel­lemiség lényegét: „Áldás volt megélni azt a hajnalt". Talán megengedik, hogy felidézzem ennek egyetlen megnyilvánulá­sát 1956-ból. Egy akkori fiatal joghallgató, aki a Nagybudapesti Központi Munkástanács tevékenységében működött közre, úgy emlékszik, hogy amikor a szervezetet betiltották, társai a követ­kező szavakkal bocsátották útjára: „Közöttünk éltél. Tudod, mi­ért harcolunk. Ha külföldre menekülsz, vidd magaddal az eszméinket is – a világ munkásaihoz. Nem a kormányokhoz, mert tőlük soha nem kértünk és nem is vártunk semmit. De a népek hadd tudják meg az igazságot…" Sok résztvevő számá­ra az 1956-os forradalom volt életének legfontosabb esemé­nye, s a legtöbb esetben mindmáig az maradt – ennek oka, azt hiszem, a forradalmi szellem részegítő erejében rejlik.

Véleményem szerint a forradalmi szellem gondolatát leg­jobban Rousseau-nak, a felvilágosodás filozófusának „általános akarat" fogalma világítja meg, amely a közjót, a társadalom ál­talános érdekét képviseli, az általános értékeket a partikuláris értékek helyett. Ezért tűnnek rendkívüli eseményeknek a forra­dalmak, ezért érzik úgy résztvevőik, hogy valami olyasmiben vesznek részt, ami nagyobb náluk, maguknál, s ezért tekintik e forradalmakat a filozófusok és társadalomtudósok „világtörté­nelmi" jelentőségű eseményeknek. S valóban, a forradalmak nem csak saját társadalmuk javát képviselik. Gyakran érezzük, hogy kihatással vannak az emberiség sorsára, az egész embe­ri fajra.

S ezért nem érzem úgy, hogy az 1989 őszi események megérdemelnék a „forradalom" nevet. Az egyik legélénkebb emlék, ami azokból a napokból megmarad, azoknak a kelet-né­meteknek a képe, akik Magyarországról Nyugatra menekültek, vagyis – ahogy leggyakrabban mondták – a „szabadságba". „Szabadságon" azt értették: „megmenekülés". Mi sem áll távo­labb a múlt forradalmait jellemző reményteli szellemtől. Nem jut eszembe egyetlen forradalom sem, amit az jellemzett volna, hogy a forradalmárok elmenekülnek hazájukból, legalábbis azelőtt nem, hogy a forradalmukat leverték volna. Ezekben az eseményekben sehol sem jelent meg a teremtés vagy az uni­verzalitás eleme: az emberek tisztán önérdekből cselekedtek. Ha egyáltalán beszélhetünk közös érdekről, akkor a rousseau-i „mindenki akarata" jöhet szóba legfeljebb – az egyéni vagy specifikus érdekek összege -, azonban semmi sem volt, ami akárcsak hasonlított volna is az általános akaratra. S ez nem csak a kelet-németek viselkedéséből látszik. Percekkel azután, hogy meghozták a döntést, amely lehetővé tette, hogy eltávoz­zanak, a magyarok sáskák módjára szállták meg a budapesti kelet-német táborokat: taxisofőrök, akik utasokat kerestek a ha­tárig, s mások, akik a kelet-németek járműveire vagy egyéb olyan tárgyaira alkudtak, amit azok nem vihettek magukkal. S ez igencsak elüt a magyarok 1956-os viselkedésétől.

Keserű és kegyetlen paradoxon, hogy az 1948-tól 1953-ig tartó sztálinista rezsim a közös emberség és szolidaritás érzé­sét hívta életre a magyar társadalom egészében, ez az érzést, amely oly tisztán mutatkozott meg az 1956-os forradalomban, s amely megannyi külföldi megfigyelőt is megihletett; a Kádár­rezsim liberálisabb korszaka viszont az önzés és szemé­lyes előmenetel törekvéseit erősítette, s aláásta a közösség és együttérzés szellemét, amely az elnyomás és közös ínség fel­tételei között virágzott. Az 1989-es események semmilyen módon nem képviselték az 1956-os forradalom szellemé­nek újraéledését – ellenkezőleg, azt tükrözték, hogy a Ká­dár-rezsim sikeres volt e szellem s az általa hordozott általános értékek megsemmisítésében, a népesség depolitizálásában, s abban, hogy az egyén viselkedését a közér­dek helyett az önérdek felé fordítsa.

A mai Magyarország, annak során, amit sokan a liberális demokráciába való átmenetnek tekintenek, a Kádár-évek örök­ségének terhét viseli. Az új demokratikus rezsimet egyre in­kább az a veszély fenyegeti, hogy elveszti legitimitását, s távolról sem világos, hogy megvannak-e a feltételek a liberaliz­mus és a demokrácia további együttélésére vagy akárcsak ar­ra, hogy a kettő közül egy is fennmaradjon. Liberalizmuson a hatalom megosztását és a korlátozott kormányzást értem; de­mokrácián pedig a társadalom valamennyi érdekének politikai képviseletét és artikulációját. A liberalizmus a hatalom korláto­zását, a demokrácia a hatalom elosztását követeli meg.

Valamennyi kommentátor megfigyeli az új politikai pártok gyenge társadalmi gyökereit s az emberek irántuk tanúsított apátiáját és érdektelenségét. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy a nép mindörökre visszavonult volna a politika színpadá­ról. Ellenkezőleg: 1990 októberének végén olyan spontán népi megmozdulás ment végbe, amelyet sokak 1956 őszéhez ha­sonlítottak. A kormány bejelentette a benzin árának 75%-os emelését, mire a taxisok és a teherautósofőrök sztrájkba kezd­tek, s blokád alá vették Budapest és a vidéki városok főbb híd­jait és főútvonalait. A pártok csaknem egyhangúlag elítélték a blokádot, mint egy szektor érdekcsoportjának alkotmányellenes cselekedetét. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatták, hogy a lakosságnak több mint 80%-a támogatta a sztrájkot. Bár a kormány kezdetben a blokád erőszakos feloldását szor­galmazta volna, végül kapitulált, s jelentós engedményeket tett a sztrájkolóknak.

Az incidens a piacgazdaságra való áttérés okozta növekvő elégedetlenségből fakadt. Az elmúlt évben a termelés több mint 20%-kal esett vissza, az infláció pedig meghaladta az 50%-ot. A további piacosítás és privatizáció tervezett intézke­dései a jelenlegi ipari kapacitás több mint egyharmadának megszüntetésével s egymilliónál jóval nagyobb számú munka­nélkülivel járnak majd. Ez könnyen több mint hárommillió em­ber megélhetését sodorhatja veszélybe. S ha valamennyi érintett csoport a taxisokéhoz hasonló módon adna hangot elé­gedetlenségének, s hozzájuk hasonló támogatást kapna a la­kosságtól, az ország egyszerűen kormányozhatatlanná válna. Egy „általános akarat" megteremthetné a demokrácia foly­tonosságának alapjait, azonban a mai Magyarországon nem létezik „általános akarat". A „mindenki akaratának" érvényre jutása viszont vagy anarchiába sodorja az orszá­got, vagy visszatéríti a diktatúrához.

Számos megfigyelő rámutatott már Kelet-Európa új de­mokráciái korai összeomlásának veszélyeire s az esetleges „latinamerikanációra" – mind a Nyugat-Európától való egyre na­gyobb függőség, mind az esetleg katonai rezsimek létrejötté­hez vezető növekvő nacionalizmus tekintetében. Jómagam azonban úgy vélem, a katonai puccsokra kisebb az esély, mint arra, hogy fokozatos visszacsúszás történjék az autoritarianizmusba, amely esetleg professzionális vagy technokratikus jelle­gű is lehet. Magyarország főbb pártjai valamennyien liberálisak, azonban éppen a nagy liberális, John Stuart Mill mondta, hogy a politikusok az orvosokhoz hasonlatosak, a páciensnek pedig nem az a dolga, hogy a kúrát megszabja, hanem az, hogy be­vegye a doktor által rendelt orvosságot. Ahogy Magyarorszá­gon elmélyül a gazdasági és társadalmi válság, a liberális pártok egykönnyen megállapodhatnak egy szakértői kormány létrehozásában – a parlamentben nincs hiány közgazdászokból és ügyvédekből -, amely elrendelné és végrehajtaná a kúrát. Ezzel véget érne az a fajta demokratikus pártpolitizálás, ame­lyet Nyugaton ismerünk, ráadásul – egy ideig – egy ilyen fejle­mény a lakosság támogatását is élvezné. Végső soron azonban ez a szcenárió mindenképpen a demokratikus sza­badságjogok és az érdekek szabad artikulációjának és képvi­seletének legalábbis részleges felfüggesztéséhez vezetne.

Ez azonban nem az egyedül lehetséges forgatókönyv. Az autoriter út a – demokratikus módon kormányozhatatlan -"mindenki akaratának" elfojtásához és a hatalomnak egy szűk, bár meglehet, jóindulatú, civilizált és liberális elit kezébe adásá­hoz is vezethet. Ez a liberalizmus győzelmét jelentené a de­mokrácia fölött, bár kétséges, maga a liberalizmus meddig élné túl ezt a győzelmet.

Egy másik szcenárió szerint a politikai pártok és a civil tár­sadalom más intézményei – a szakszervezetek, érdekcsopor­tok, polgári egyesületek – olyan irányba fejlődnének, hogy képesek legyenek a társadalom egészének tágabb érdekeit to­vábbítani, artikulálni, kifejezni és képviselni. Ehhez az embe­reknek a jelenleginél jóval szélesebb körű részvételére volna szükség a politikai folyamatokban és a döntéshozásban. Így létrejöhetnének azok a feltételek, amelyek mellett a liberaliz­mus és a demokrácia egyaránt tovább élhet. Annak azonban, hogy ez következik be, nem sok jelét látom.

Egy harmadik lehetőség 1956 forradalmi szellemének újra­éledését vonná maga után, s ezzel a „mindenki akaratának" át­alakítását egy új „általános akarattá". Nehéz elgondolni, hogy egy ilyen mozgalom milyen más ideológiai kifejezést találhatna magának, mint a szocializmust – amely a társadalom általános érdekeit képviseli a piac partikuláris érdekeivel szemben. 1990 őszén a magyar író, Konrád György, korának általános vélemé­nyét tükrözte, amikor azt mondta, hogy „a kapitalizmus az az ár, amit a demokráciáért fizetnünk kell". Ám Kelet-Európa ma azzal a veszéllyel néz szembe, hogy meglehet: a kapitalizmus ára éppen az lesz, hogy a frissen kivívott demokrácia nem él soká. Másfelől viszont könnyen lehetséges, hogy a demokrácia megmentése a szocializmus eszméjének feltámasztásával ér­hető el.

1956 radikális demokrata és, sok tekintetben, szocialista forradalom volt. Még ha egyáltalán forradalmaknak nevezhetők is az 1989-es események, akkor is inkább liberális, semmint demokratikus forradalmak voltak. Valóban, sokan a történelem végét és a szocializmus halálát látták bennük. A liberalizmus azonban felettébb gyönge alapot nyújt a demokráciához. A de­mokrácia összeomlása és a valamiféle autoriter kormányzás­hoz való visszatérés ellen a legerősebb garanciát talán egy újfajta népi szocializmus megjelenése adná, amely hangot és képviseletet nyújtana azoknak az érdekeknek és csoportoknak, amelyek a mai rendszertől egyre jobban elidegenednek és el­távolodnak, vagy éppen eltávolíttatnak.

1956 szocialista szellemének újjászületése megdöbbente­né az írástudókat, a világot pedig ismét szilárdan talpára állíta­ná.

(Ford.: Szalai Miklós)