A szerzők rövid ismertetése könyvükről: Grenzen der Globalisierung, 1996

Különösen német nyelvterületen vált klasszikussá rövid idő alatt a globalizáció témakörében Elmar Altvater és Birgit Mahnkopf könyve: A globalizáció határai. A két berlini közgazdász-politológus e vaskos kötetben tekintette át azokat a tényleges gazdasági-társadalmi folyamatokat – az őket kísérő ideológiákkal együtt – amelyek a legutóbbi egy-két évtized globális változásait meghatározták. Az alábbiakban kísérletet teszünk főbb téziseik összefoglalására.

Elemzésüket a szerzők a kereskedelmi kapcsolatokra, a globális migrációs folyamatokra, illetve a közvetlen beruházásokra vonatkozó adatok megfigyelésével kezdik. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az első világháborút megelőző "Pax Britannica" korszakában a globális gazdasági integráció lényegében ugyanolyan mértékű volt, mint most, a huszadik század végén. A válságok és háborúk évtizedeiben a világpiac felbomlásának irányába mutató tendenciák erősödtek meg, de az integráció a második világháború után hihetetlenül felgyorsult. Különbséget kell tennünk az áru-, pénz- és tőke-, illetve munkapiacok elemzése között. Egy nemzetgazdaság nyitottsága nem csak statisztikailag vizsgálandó kérdés, hanem az intézményrendszeren belüli következményei is vannak. Például a központi bank függetlensége a nyitott nemzetgazdaság és a szabályozatlan piacok megfelelő kifejezője. Ha a gazdaságpolitika szuverenitásának elvét elvetjük, akkor a központi bankok a valutaverseny mindenkori igényeinek fognak engedelmeskedni. A piacokhoz kell alkalmazkodniuk, és képtelenek megvalósítani a kormányzatok politikai célkitűzéseit. Ezért a bank függetlensége nem a globális gazdasági rendszerrel, hanem a közvetlen állami politikával szemben létezik csak.

A huszadik század vége felé a következő négy tényező helyezi új megvilágításba a globalizációt. Nincs több fehér folt a világ térképén; a Föld képe az általános tudás részévé vált (többek között a műholdfelvételeknek köszönhetően); a tőkés piacgazdaság és a politikai demokrácia egy globális alternatíva nélküli szabályozási mechanizmusnak tűnik a "létező szocializmus" bukása után; a felhalmozás óriási méretűvé vált.

Valójában persze csak a verseny globális, és a világ összes régiója ki van téve ennek. A versenyképességet ugyanakkor mindig helyileg (lokálisan) kell megteremteni. Fontos tehát különbséget tennünk a globális és a lokális elemzés között, a "glokális" helyett. A globális verseny és a helyi versenyképesség igen komoly problémákat vet fel. A helyi szintű kivonulás épp annyira lehetetlen, mint a társadalmak teljes alárendelése a világpiacnak.

Altvater és Mahnkopf kimutatja, hogy a globalizáció nem vezethet valamifajta nyugodt állapothoz. A globalizáció korlátai először a társadalmi viszonyokkal szembeni gazdasági kényszerekként jelentkeznek, tovább súlyosbít a társadalmi dezintegráció "ördögi köre". A világpiac a szociális ellátás szabványosítását követeli meg, ami lényegében a hosszú évtizedek során kiharcolt szociális vívmányok eltörlését jelenti. A javak és a szolgáltatások árai mögött eltűnnek a termelés igencsak különböző regionális, nemzeti, helyi feltételei. Az egységes világpiaci ár nyomást gyakorol a termelési-, illetve munkafeltételekre, mégpedig a lehető legalacsonyabb színvonal felé terelve azokat. A kizsákmányolás ellen "társadalmi szerződéseket", illetve szövetségeket kötnek. Ezek egyrészt védő jellegűek, amennyiben az egykor elért szociális juttatások színvonalát kívánják megőrizni, másrészt a társadalom produktív erőforrásait akarják mobilizálni a versenyképességnek a globális viszonyok közötti növelése érdekében. Bizonyos mértékig még a világkereskedelem szociális (és ökológiai) előírásai is elláthatnak ilyen védő funkciót.

A globalizációnak létezik egy másik komoly korlátja is: a Föld ökológiai teherbíró-képessége. A termelés és fogyasztás nyugati-indusztriális modellje nem globalizálható, hiszen megvalósítása a rendelkezésre álló készleteknél jóval nagyobb erőforrások meglétét követelné meg. Ráadásul mindez korlátokat szab a fogyasztási szint demokratizálásának is.

Fejlődési modellek

Mindenekelőtt a különböző fejlődési paradigmákat kell megvizsgálnunk, mivel nemcsak a "létező valóság", hanem más "lehetséges valóságok" is léteznek. A sikeres fejlődési modellek valahogy mindig megoldották azt a problémát, hogy a külső megszorítások ellenére hogyan érhető el egyfajta rendszerszerű koherencia. A sikeres fejlődési modellek mindig egyfajta orientációt jelentettek (a dinamikus közgazdaságtan fogalmával élve: "attraktorok" voltak), melyhez az alternatív elképzelések egy idő után közelítettek. Ugyanakkor ezek a fejlődési modellek meghatározott regionális vagy nemzeti feltételekhez voltak szabva, és ezeken a határokon belül voltak alkalmazhatók. A globális rendszer különböző síkjai azonban összefüggenek, és ezt a rendszert különféle fejlődési rendellenességek és nem-egyidejű folyamatok jellemzik.

A két szerző szerint a globalizációval kapcsolatban fel kell tehát vetni az "uniformitás és fragmentáció" Janus-arcú problémáját. Három fogalmat kell itt megkülönböztetnünk: a fragmentációt, a frakcionizációt és a fraktalizációt. A fragmentáció a világ egyes régióinak az egységes világpiacból való kizárását, illetve a fejlődés fő vonaláról való leszakítását jelenti. Frakcionizációnak a regionális és nemzeti tőkének a globalizált pénzpiacok által előállított értéktöbbletből való részesedésért folytatott harcban való részvételét nevezzük. A fraktalizáció a globális rendszeren belüli önreprodukció alapelvének mechanizmusát jelenti, vagyis az ez ideig nemzeti szinten szabályozási funkciókat ellátó intézményi formáknak átvitelét nemzetközi vagy globális szintre. Erre példa lehet egyes jóléti intézmények nemzetköziesedése, vagy különböző valutaövezetek kialakítása kvázi-központi bankok alapításával.

"Kiszakító mechanizmusok"

A gazdaság fokozatosan kiszabadítja magát a társadalom és a politika kötelékeiből, és egy globális gazdasági rendszer alakul ki a nemzeti szintű állami szabályozás felett. Ezeket a folyamatokat a tér és idő olyan globális szervezeteinek megjelenése is alátámasztja, melyek élesen elkülönülnek az érintett emberek tényleges tér- és időérzékelésétől. Mindez súlyos következményekkel jár a modern városra nézve. A "globális városok" már nem csak egy adott régióhoz kötődnek, hanem csomópontok a pénzügyi szolgáltatások, a média, a szállítás, a turizmus stb. globális hálójában. Még a hasznosított energiák is felszabadítják magukat az emberi természet korlátozó ereje alól. Döntő tehát, hogy a termelés, egyidőben a mezőgazdaság eltűnésével, elszakad a természeti kötelékektől, aminek végzetes következményei lehetnek. Míg a mezőgazdasági termékek a világ egyes régióiban különbözőek voltak, addig mára ezek a különbségek eltűntek a mezőgazdaságban és az iparban egyaránt, és a globális piacon a legtávolabbi területek is versenyezhetnek egymással szinte azonos termékekkel ("like products", ahogy a GATT nevezi őket). A természetes térségek összetartó sokfélesége a piaci elvárások széttartó egyformaságában oldódik fel.

A verseny ezáltal globálissá vált, amit a "helyi verseny" is tovább súlyosbít. Ez a "megszállottak közötti kiszorítósdi", amelyből ráadásul nincs is kiút, hiszen a – természetbe való – visszavonulás lehetőségét szisztematikusan lerombolták. Már maga a pénz sem csupán a társadalomtól, hanem magától a reálgazdaságtól szakadt el. Másként fogalmazva: a monetáris és a reálszféra teljesen elkülönül egymástól. Ezeknek a kiszakító mechanizmusoknak ugyanakkor az is jellemzője, hogy ellenhatást is kifejtenek, mégpedig befolyásolják és szűkítik a társadalom és a politika mozgásterét. A kényszerek különösen fontosak a társadalmi érzékelhetőség szempontjából, hiszen tájékozódási pontokként funkcionálnak egy "komplex világban".

A mindenütt jelenlevő pénzfétis

A pénzfétis keletkezését és funkcióját Altvater és Mahnkopf a monetáris és a reálszférán belüli felhalmozás különbségéből kiindulva magyarázza. A marxi elmélet egyik fontos tétele szerint a tőkés rendszer kétféleképpen válik társadalmivá: a pénz és a munka által. Az értékek éppúgy, mint az értéktöbblet, a profit, a kamat egyidejűleg keletkeznek az áruk és a pénz körforgásában és a termelő munka során. Még ha a gazdaság valamilyen általános "virtualizálását" feltételezzük is, munkavégzés attól még folyik. A piaci verseny korlátaiból következően, a munkanélküliség is azonnal megjelenik. A pénz egyfajta követelés, tehát tulajdonjogot testesít meg, mellyel szemben szükségszerűen kötelezettségek állnak. Először tehát a pénzügyi eszközöket kell megvizsgálni, mobilizálhatóságukat, rugalmasságukat a világ pénzpiacán. Mindezek végső soron egy "másodlagos kapitalizmus" kialakulásához vezettek. A pénzügyi eszközök tulajdonosai idő és tér tekintetében gyakorlatilag korlátlan urai vagyonuknak. A "hagyományos" kapitalizmus korszakában még léteztek helyi vagy nemzeti korlátok. Ma már normális dolognak tekintik, ha nem járulnak hozzá a közösség életéhez (például adóelkerüléssel élve), ha éppen ez az útja vagyonuk növelésének. ők azok, akik globális versenyt gerjesztenek a valuták között, arra kényszerítve a központi bankokat, hogy megőrizzék az érintett valuta értékét a globális valutaversenyben, a "tőkekimenekítés" elkerülése végett. Mindezt csakis restriktív monetáris politikával tehetik meg, melyet kiegészít a kormányok restriktív költségvetési politikája, különösen a szociális kiadások területén. A globális pénztársadalom uralmának következményei a helyi munkatársadalomra nézve végzetesek.

A pénzvagyon másik oldala az adósság. Mivel a pénzügyi eszközök jórészt magánjellegűek, a (nettó) adósság csakis állami lehet. Más szavakkal, a globális monetáris vagyon gyors növekedése az államadósság ugyanilyen mértékű növekedését eredményezi a gazdag ipari országokban ugyanúgy, mint a "harmadik világban" vagy Kelet-Európában. Csupán a nettó külföldi adósságokat összeadva, világviszonylatban az összeg 200 milliárd dollár. A monetáris vagyon és az adósság kapcsolata egészen egyenlőtlen társadalmi viszonyokat és a kizsákmányolás új formáit hozza létre.

Mindezekből miatt tisztázni kell a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank szerepét is, vagyis meg kell magyarázni: hogyan működik a pénzvagyon és az államadósság kapcsolatának ellenőrzése. A nemzetközi pénzügyi rendszer felettébb instabil, a válság bármikor bekövetkezhet. Még a Bretton Woodsi intézmények sem lesznek képesek ezen változtatni. Gazdaságpolitikai ajánlásaik ehhez túlságosan általánosak (itt elsősorban a nemzetgazdaságok szerkezeti kiigazításának intézkedéscsomagjára gondolunk, amely "washingtoni konszenzus" néven ismert).

"A szabadkereskedelem ígéretei"

David Ricardonak a komparatív előnyökről szóló elmélete szinte hitvallássá vált a makroökonómián belül, és a mai napig meghatározza a GATT-on és a WTO-n (az új Világkereskedelmi Szervezeten) belüli kereskedelmi folyamatokat. A szabadkereskedelmi rendszernek azonban több belső ellentmondása van. Többek között képtelen összetettebb helyzetek magyarázására – például amikor nem csak két ország cserél egymással két árut, hanem több ország több terméket, vagy amikor magántulajdonban levő vállalatok a főszereplők. Továbbá igen problematikus a helyzet azon országok számára, melyek olyan termékcsoportra specializálódtak, melyek a termelési vertikumon belül nem kapcsolódnak a többi termékhez. Ezek a nyersanyagtermelő országok a legtöbb esetben fejlődési csapdába kerülnek: a nyersanyagexportra való szakosodás lehetetlenné teszi a változatos gazdasági és társadalmi viszonyok kialakulását.

A szabadkereskedelmi rendszer működése és érvényessége mindezen kívül azt követeli meg, hogy tér és idő veszítsék el eredeti jelentésüket, másszóval a szállítási költségek egyáltalán ne, vagy csak alig játsszanak szerepet. Az erősen lecsökkentett energia-költségek, a logisztikai forradalom és a bérköltségekre kifejtett igen erős nyomás volt az, ami lehetővé tette, hogy a szállítási költségek nem korlátozzák a verseny érvényesülését. Mindenekelőtt ez teszi lehetővé olyan globális piac kialakulását, ahol a világ összes régiója versenyezhet egymással technikailag és az energia-felhasználás tekintetében. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az utóbbi évtizedekben a szolgáltatások kereskedelme egyre nagyobb szerephez jutott, és a "formális" gazdasági kapcsolatok mellett egyre több "informális" kapcsolat is kialakult, melyek a barterügyletektől a csempészeten át az illegális dömpingig vagy a bűnözésig (drogkereskedelem, fegyverkereskedelem) terjednek. A világpiaci eladások mintegy 20%-a ezen a sötét oldalon történik, és statisztikailag igen nehezen követhető.

Közvetlen beruházások

Altvater és Mahnkopf nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a világkereskedelem növekvő része ágazatokon vagy vállalatokon belül folyik, ezért nehezen egyeztethető össze a komparatív előnyök elméletével. Emiatt ugyanis a specializáció tényleges alakulása eltér attól, amit a szabadkereskedelem doktrínái indokolnának. A közvetlen beruházások is hasonló tendenciát mutatnak: a beruházások egyre növekvő részben a szolgáltató (tercier) szektorba irányulnak, de maga a földrajzi elosztás is megváltozott. Az ipari országok és a "szabad bank-övezetek" a "harmadik világhoz" képest nagyobb hangsúlyt kapnak. Kelet- és Közép-Európa iránt továbbra is csekély az érdeklődés.

A közvetlen beruházások foglalkoztatási hatásai mennyiségileg összességében negatívak. Átmenetileg ugyan megnőhet a foglalkoztatási szint, de a termelékenységnövekedés elérésével a foglalkoztatás csökkenni kezd. A minőségi hatások még drámaibbak. A vállalatok transznacionálissá válásával a munkapiacok is transznacionálissá váltak, így nemcsak az alacsonyabb jövedelmű csoportokból származó alacsonyabb képzettségű munkásoknak kell egymással versenyezniük, hanem növekvő számban a magas képzettségűeknek is. A globális együttműködés, és egyidejűleg a bérszínvonal és a munkakörülmények versenye is a világméretű kommunikációs hálózatokon folyik. A globálissá vált munkapiac bizonyos szegmenseiben ezeknek a változásoknak káros hatásai vannak a nemek közötti kapcsolatokra.

A szolgáltatások előretörése

Az ágazati és foglalkoztatási szerkezetben bekövetkezett változások és a globális verseny kapcsolata távolról sem egyértelmű. Sok esetben a munkakörülményekben bekövetkezett változások okai (például függő munkavállalók függő önfoglalkoztatottakká válása) valószínűleg inkább a szolgáltató szféra előretörése mögött keresendők, mint magában a termelési rendszer változásában. Nehéz továbbá különbséget tenni a szolgáltatások és az ipari termelés között. Egy dolog mindenesetre biztosnak tűnik: a pénzügyi globalizáció és az összes piacon tapasztalható erősödő cserekapcsolatok időszakában a "globális városok", a globális kommunikációs hálók csomópontjai első számú szolgáltatási központtá válnak. A globalizáció "szoftverjét" képviselik. Ennek a folyamatnak persze kevés köze van a "virtualizációhoz", mivel a szoftver önmagában teljesen használhatatlan az energia- és anyagigényes termelési eljárások és a szállítás "hardverje" nélkül.

A "szolgáltatások" fogalma nagyon különböző, sőt egymással ellentétes társadalmi valóságot jelenthet. A magas képzettséget követelő tevékenységeket a "szoftver"-központokban jól fizetett férfiak végzik, míg a személyközpontú és alacsonyan fizetett munkákat nők látják el. A gazdagabb országokban modernizációs folyamatok biztosítják az ilyen típusú szolgáltatások iránti keresletet. A "szolgáltatói gazdaságnak" ebben a szegmensében egyfajta globális munkapiac alakult ki az elmúlt évtizedek során, melyen belül az ipari országokban céltudatosan alkalmaznak nőket (Dél-Koreából, a Fülöp-szigetekről) valamilyen igazolás segítségével, hogy ők ápolónők vagy házvezetőnők.

A globalizációs tendenciák tehát cseppet sem ellentmondásmentesek. A fejlődő országokban, de a fejlettekben is, egyre jobban növekszik az "informális" szektor, mégpedig a formális szektor árnyékában és annak funkcionális ekvivalenseként. Az informális szektorokban hiányzik a munka körülményeinek formális védelme, a foglalkoztatási feltételek nem biztonságosak, a bérek pedig alacsonyak. Az informális szektorokban, illetve a formális gazdaság informalizált szektoraiban döntően nők dolgoznak. A munkakörülmények tekintetében a globalizáció és a szolgáltatói szféra megerősödése semmi esetre sem segítette elő a nemek közötti egyenlőség javulását, sőt további igazságtalanságokhoz, megkülönböztetésekhez és egyenlőtlenségekhez vezetett. A helyzetet súlyosbította és tovább fokozta a nemzetközi migráció kialakulása. A munkakörülmények alakulásához hasonlóan a migráció is a "feminizáció" egyértelmű tendenciáját jelzi.

Szervezeti stratégiák

A globalizáció nehéz dilemma elé állítja a vállalatokat. Egyfelől a piaci és pénzügyi viszonyoknak megfelelően decentralizálniuk kell menedzseri struktúrájukat. Másfelől ellenőrzésük alatt kell tartaniuk a centrifugális erőket. A modern vállalat szétterjed a globális tér egészében, de egyben hatékony ellenőrzési és kooperációs mechanizmusokkal is kell rendelkeznie. Egy adott régión belül ez eddig nem volt probléma, hiszen a vezetés ugyanabból a közös kultúrából jött és hasonló tapasztalatai voltak. A bizalom így a szavahihető döntések talaján alakulhatott ki. Különböző kultúrák találkozásakor ez sokkal nehezebb. Itt válik világossá, hogy a "kiszakítás" (disembedding) folyamata miatt milyen súlyos problémák merülnek fel. Még akkor is adódnak nehézségek, ha a vállalaton kívüli versenyt belül próbálják szimulálni. A vállalat ugyan nyerhet a bizonytalanság okozta helyzeten, de a verseny alááshatja a vállalat szavahihetőségét a "stakeholderek" (a vállalat működésében érdekelt különböző szereplők) számára.

A nemzetgazdaság támogatása

A nemzetállam és a nemzetgazdaság működésének megértéséhez tisztázni kell a gazdaság és a politika kapcsolatát. Ha a kereskedelmi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor kiderül, hogy azok sikere attól függ, hogy a nemzetgazdaság mennyire tud sikeresen integrálódni a világpiacba; azaz a nemzetállam a sikeres politikával aláássa saját szuverenitását. Ha egy szabadkereskedelmi rendszerből indulunk is ki, a nemzetállam a globalizáció miatt elveszíti ugyan a szuverenitását, ebből azonban nem következik, hogy mint globális szereplő ne jutna szerephez. Csupán a funkciója változik meg, a "versenyző nemzetállam" pozíciójába kerül. Mindez a protekcionista gazdaságpolitikai stratégiákon keresztül jól bemutatható. Itt is fontos azonban a különböző irányzatok elhatárolása. Különbséget szokás tenni például a hagyományos protekcionizmus, amely a "fiatal, fejlődő iparágakat" védi, a "merkantilista protekcionizmus" (dömping- és leértékelési politika), az "imperialista protekcionizmus", mely nemcsak a nemzeti iparágakat védi, hanem a határokon túl is terjed, valamint a "neomerkantilista" politika között, amely a globalizációt is figyelembe veszi. A szerzők következtetése az, hogy a szabadkereskedelemnek a társadalmi viszonyokat és a környezetet romboló hatásaival egy másfajta protekcionizmust kell szembeállítanunk.

A neoliberális elméletnek az állami beavatkozás eredménytelenségéről vallott álláspontjával szemben több példát is fel lehet hozni a huszadik századból. Ezek arról tanúskodnak, hogy a közvetlen állami beavatkozáson alapuló tervezés hosszú évtizedeken keresztül sikeresen működött. Ilyen volt a szocialista tervezés keleten, vagy az importhelyettesítő iparosítás délen, illetve a teljes foglalkoztatottság elérését célzó keynesiánus beavatkozás nyugaton. A globális gazdaság neoliberalizmusa felváltotta ezeket a modelleket, eltüntetve a nemzetgazdaságok védőbástyáit, kitéve őket a világpiaci verseny nyomásának, az ökonómia felsőbbrendűségét hirdetve a politika és a társadalom felett.

Ez az irányzat annyira erős lehet, hogy még a nagyobb nemzetállamok sem tudnak tenni ellene. Ezért jönnek létre a különböző regionális szövetségek. Már a 60-as években léteztek különböző gazdasági tömbök, amit a regionális szövetségek alakulásának "második hulláma" követett a 80-as évek végétől kezdődően. Ez több okkal magyarázható. A két világrendszer harca véget ért, ennek következtében megszűnt a "vasfüggöny" és a rendszerek versenyéből adódó védettség. A GATT-fordulók keretében kialakult az egységes világpiac; az USA hegemóniája megrendült, miközben a nyugat-európai integráció előrehaladott állapotba került. A 80-as évekkel kezdődően a pénzügyi globalizáció kialakulásával azonban felerősödött az az igény, hogy megoldást találjanak a pénzügyi rendszer instabilitásaira; valamint a versenyképesség megőrzése érdekében megfelelő stratégiákat alakítsanak ki az erősödő globális versenyben.

A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat

A valutaunió, ami a 90-es évek nyugat-európai politikájának kulcsmozzanata, több problémát is felvet a globalizáció szempontjából. Ez az unió "egy több sebességű Európa" felé vezet, amely előnyös lenne mindazon országok számára, amelyek képtelenek teljesíteni a monetáris unió kemény maastrichti kritériumait. A monetáris uniónak igen szomorú jövője van, ha kizárólag a pénztársadalom elvárásait követi a munkatársadalommal szemben, vagyis aláássa a jóléti állam monetáris stabilizációval szembeni minimumait, valamint lerombolja magát a jóléti rendszert és a társadalmi szolidaritás maradék forrásait. A kereskedők és a pénzemberek Európájának ezért nincs jövője.

A kelet-európai átalakulási folyamat előrejelzései sem annyira biztatók, mint azt egyes elemzők 1989 óta gondolják. Várhatóan egyfajta "hibrid kapitalizmus" jön létre itt, vagyis világpiacba integrált szektorok és nagy informális gazdasági szektorok együttélése. Mindez a szabályozás új formáinak kialakulásához vezet. A nyugat-európai integráció és a kelet-európai átalakulási folyamat a földrajzi zártságból, illetve az ebből következően igen erős egymásra utaltságukból adódóan olyan szervezeti formák kialakulásához fog vezetni, amelyekhez a megfelelő intézményi szabályozórendszerek még nem jöttek létre.

Európán kívüli gazdasági blokkok

A világ különböző térségeiben nagyszámú regionális szövetség alakult ki. Ilyen többek között a NAFTA és a MERCOSUR Észak- és Dél-Amerikában, az AFTA Dél-Ázsiában, és bizonyos integrációs lépések történtek már Afrika déli részén is (SADC). A példák megerősítik az elméleti várakozásokat. A regionális integrációnak csak azokon a területeken van esélye, ahol már elérték a diverzifikált termelés egy olyan minimális szintjét, amely elősegítheti a nemzetközi munkamegosztás kialakulását a régión belül, emellett létezik valamilyen hegemón hatalom, amely a "vezető" szerepet fel tudja vállalni; adott tehát a politikai akarat a szövetség létrehozására, illetve a közös értékek megléte is elősegíti az integrációt. Altvater és Mahnkopf úgy véli, hogy a regionális gazdasági szövetségek nem védenek a globalizációs tendenciák ellen, de mivel egyelőre nem létezik más alternatíva, egyfajta "második legrosszabb" megoldásként értékelhetők.

Környezetvédelem és demokrácia

Könyvük utolsó részében a szerzők a Föld korlátozott teherbíró képessége szempontjából vizsgálják a globalizáció hatásait. Összehasonlítják az emberi történelem "prométheuszi forradalmait", a mintegy 5000 évvel ezelőtti neolitikus forradalmat, a kb. 200 évvel ezelőtti ipari forradalmat, illetve a termelés fordista, szénhidrogén-felhasználásra épülő modelljén belül a fosszilis energiaforrások felhasználását. Úgy vélik: léteznek olyan "objektív" természeti korlátok, amelyek a természetre vonatkozó társadalmi viszonyokként ragadhatók meg. Vagyis a Föld korlátozott teherbíró képességéből következően az ipari országok termelési és fogyasztási modellje nem válhat globálissá a túlzott méretű erőforrásfelhasználás következtében.

A globális igazságosság elvét követve közkézen forog a "környezeti tér" koncepciója (miután a globalizáció keretében már végbement a természeti környezet tökéletes lerombolása). Ez az elképzelés a természeti javak olyan interpretációját adja, amelyhez a kereslet magától igazodik. De hogyan? A piaci mechanizmus által, amely a globalizáción keresztül a környezet összes korlátját felrúgja, vagy az egyéni lemondás segítségével, amely mindaddig irracionális marad, amíg nincs társadalmi szabályozás, esetleg a természet lerombolásának növelésével, vagy a "vidám társadalom" virtualizációjával? A válasz, sajnos, kijózanító. A szűkülő természeti környezethez való alkalmazkodási mechanizmusok csupán egy lehetőséget nyújtanak a természeti rombolás megfékezésére. Mindez csakis akkor lehet sikeres, ha a természethez való emberi viszonyulás változik meg gyökeresen, ha egy újabb "prométheuszi forradalom" játszódik le.

A globalizáció és a környezetvédelmi korlátozások, illetve a demokrácia kapcsolatát is elemezni kell. A globalizáció támogatta a demokratizációs folyamatot Latin-Amerikában és Kelet-Közép-Európában. A politikai diktatúrának nincs sok értelme, ha a világpiac korlátaival kell szembesülnie; egyszerűen diszfunkcionálissá válik (ha egyáltalán "funkcionális" volt valaha is). A piac túlsúlya ugyanakkor a demokrácia létét is fenyegetheti, amely így csak a formális szabályozásra redukálódhat. Ráadásul a demokratikus részvétel "terei" is feloldódnak a nemzetállamok határainak eltűnésével. Ehelyett új terek alakulnak ki, mint például a környezeti tér. Az öko-politika kétségtelenül elvezetett új politikai szereplők, új beavatkozási formák és újonnan szabályozott területek megjelenéséhez. A globális rendszerben mindezek a "globális irányítás" fogalmával foglalhatók össze. Mindez azonban nem ad választ arra a problémára, hogy a nemzetállammal együtt a jóléti állam is olyan válságba kerül, amely sokkal több egyszerű költségvetési egyensúlytalanságnál. A társadalmi igazságosság normái a bizonytalanság zónájába kerültek, mivel a pénztársadalom igényei maguk alá gyűrték a munkatársadalom szempontjait. (Itt olyan konkrét kérdésekre kell gondolni, mint az öregségi nyugdíjrendszerek tőkésített formájúra való átállítása, vagy az ökológiai problémáknak a demokráciára kifejtett hatásai.) Az alapvető dilemma a két német szerző szerint az, hogy ha a természeti környezet igénybevételét le kell lassítani, akkor az a "termelékenységi megegyezésnek", vagyis a termelési viszonyok fordista formájának végét is jelenti. Ha pedig a politikai demokrácia addig működik jól, amíg a gazdaság növekszik, akkor az új helyzet ebből a szempontból is át kell gondolni, hiszen a gazdasági növekedés "dinamikusan egyenlősítő alapelve" nélkül a jóléti növekedést csakis az újraelosztás radikálisan egyenlősítő politikájával érhetjük el.

Alternatív "fejlődési pályák"

Befejezésül Altvater és Mahnkopf áttekinti a jelenleg létező alternatív megközelítéseket, amelyek szerintük nem elég radikálisak. Mindenesetre az alternatív gazdaságpolitikának vannak perspektívái. Ezek azonban csak ott alkalmazhatók, ahol sok globalizációs probléma halmozódott fel, így a pénzügyek és az energiafelhasználás. Ezért érdemes foglalkozni az energia-adókkal, a transznacionális tőkemozgások adójával (Tobin-féle adó), a munkaórák csökkentésével és a nyereségtermelő foglalkoztatástól független minimális jövedelem bevezetésével.

Ha a globalizáció azt jelenti, hogy a versennyel kapcsolatos összes korát ledől, akkor újakat kell felépítenünk. Ha a globális átalakulás folyamatában a pénztársadalom kap prioritást, akkor a munkatársadalmat is meg kell erősíteni. Ezek lehetnek a legfontosabb orientációs pontok egy olyan politikai dialógus számára, amelynek általánosnak (azaz nemzeti és kulturális határokon túlmutatónak) kell lennie, valamint ki kell tudni állnia a globalizáció tudományos elemzésének próbáját.

[Münster, Verlag Westfalisches Dampfboot, 1996.]

(Az ismertetést a szerzők által készített tartalmi összefoglalás alapján Szabó Miklós fordította és szerkesztette.)