Na jó, békés átmenettel kitört a polgári demokrácia. Igazából ezek után csak egy dolog izgat, nevezetesen az, hogy kit fog elrabolni nálunk a Rote Armee Frakció, a RAF, Vörös Hadse­reg Csoport. Ami természetesen nem tévesztendő össze a Munkásőrséggel, a Münnich Ferenc Társasággal.

A RAF és az annak megfelelő más szélsőjobb, szélsőbal szervezetek ugyanis tipikusan a nyugat-európai jóléti polgári társadalmak termékei és jelenségei. Most tehát, amikor hata­lomra került a polgári demokrácia, rehabilitálva a szabadsá­got, a tulajdont, bizton számíthatunk arra, hogy ennek a pol­gári demokratikus berendezkedésnek valamennyi résztve­vője meg fog jelenni a magyar politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális, bűnözési stb. közéletben: így a RAF is. S merthogy e RAF magyar lesz, mérget vehetünk rá, hogy nevébe fel fogja venni a nemzeti, a független, a demokratikus szavakat, vagy ezek szinonimáit.

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Netán megölni? Merthogy létéhez ez éppen úgy hozzá­tartozik, mint rózsához a tövis. A kérdésre próbáljuk a választ megtalálni annak az Európának a gyakorlatából, melyhez most oly elszántan csatlakozni kívánunk. Ámbár ez is eléggé problematikus. Mármint az, hogy mi kívánunk-e csatlakozni, s még az is, hogy Európához-e?

Az ügy ugyanis eléggé antropomorfizált, vagyis hát hungaromorfizált. Mint már nemegyszer a történelem folyamán, mintha megint azt hinnénk, hogy körülöttünk forog a világ, mi formáljuk a glóbusz képét. Kétségtelen, elöl jártunk a békés rendszerváltásban, a Nyugathoz való nyitásban, a társadalom demokratizálásában, de legalábbis Európa politikai térképé­nek újrarajzolásában. Erényeinket azonban próbáljuk meg kí­vülről, s ha lehet kissé felülről nézni: mi vagyunk-e a Föld haj­nalt hozó forgása, vagy a kiskakas, ki a maga szemétdombján méltán hiheti, kukorékolásával adott jelt a virradatra.

Ami jó a Siemensnek. ..

A nyomok az Európai Gazdasági Közösséghez vezetnek. Nem kis civódások közepette, rengeteg gyilkos érdekegyez­tetéssel, de a hetvenes évek elejére a közös piaci országok félig-meddig integrált gazdasága komoly riválisává lett az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának, melyet a másik ol­dalról a roppant dinamikus japáni gazdaság is szorongatott. Az USA-riválisok visszaszorítása csak átmenetileg sikerült: Keleten Japán mellett feltűntek a „tigrisgazdaságok" – bár ta­lán éppen Japán körbekerítésére. Tajvan, Dél-Korea, Indoné­zia, Szingapúr inkább sorolható az USA tényleges érdekszfé­rájába, mint Japánéba. Európa, az EKG vezényletével pedig zászlajára tűzte az egységes Európa megteremtését, azaz az országhatárok teljesen jelképessé válását: a tőke, az áru, a munkaerő szabad áramlását. A határidő is kitűzetett: 1992.

Az egységes Európa pedig ismét nagyon komoly és na­gyon veszélyes gazdasági ellenfele az Amerikai Egyesült Ál­lamok gazdaságának. Ez még akkor is így van, ha ma már elvi jelentősége is alig van a földrészeknek, vagy az azokon hú­zódó határoknak. Egy, az egész világot behálózó multinacio­nális konszernbirodalom elsődlegesen nemzetek feletti, s csak másodsorban, de azért el nem hanyagolhatóan amerikai – mondjuk, az „ami jó a General Motorsnak, az jó Ameriká­nak" mondás ma is igaz. S a GM csak egy a sok közül: a multik toplistáját még ma is az amerikai székhelyűek uralják.¹

Az igazi kihívás Európa és az USA, az USA és Japán, va­lamint Európa és Japán között történt. A világgazdaságot ma még szinte egyeduraló Amerika, a roppant innovatív Japán, s azon Európa között, mely felett öt éve még jócskán megkon­gatták a vészharangot: a perifériára szorul, s a jövő kultúrájá­hoz való hozzájárulása kimerül majd abban, hogy hány fokos hőmérsékleten illő fogyasztani a vörösbort.

Az Egyesült Európa a gazdaság egyesülése elsősorban, mert csak egy egyesült gazdaság lehet versenyképes az Egyesült Államok gazdaságával – melynek ma még része a szétszabdalt Európa szétszabdalt gazdasága. A Shell, a Rolls-Royce, a Springer, az Olivetti, a Renault, az Agfa, a Volvo csak úgy szabadulhat az Amerika uralta multik ölelésé­ből, csak úgy lehet azok és a japánok igazán komoly verseny­társa, ha az Egyesült Európa politikai keretében gazdasági egységet alkot, s ha minimálisra csökkenti az Amerikától és részben Japántól való gazdasági függőséget.

A Siemens elnöke nem véletlenül sürgeti például, hogy Nyugat-Európa fogjon össze a chip-gyártásban. A számítógépek, az informatika lelkét jelentő morzsák gyártásából ugyanis

47%-ban részesedik Japán, 41 %-ban az USA, míg az EGK csak 10, az NSZK pedig ezen belül 4%-ban. Gyakorlatilag te­hát Nyugat-Európa ebben a tekintetben kiszolgáltatottja riváli­sainak, s ez valóban megengedhetetlen. „Ami jó a Siemens­nek, az jó Európának is" – fogalmazhatjuk meg tehát az euró­pai egyesülés mottóját.

Az európai multik egyesülésének folyamata már javában tart.² Ebbe a folyamatba tartozik a Delors-terv, azaz közös központi bank, következésképp igazi közös pénz létrehozása. Ugyancsak fontos tárgyalások folynak az európai hatáskörű részvénytársaság egységes jogi lehetőségeinek megterem­tésére, eddig ugyanis csak az egyes országok nemzeti jog­szabályainak megfelelően volt létrehozható tőkeáramoltató társaság. A közös piaci országok viszonylatában a határátke­lés formaságai miatti várakozás a belső forgalom költségei­nek 2%-át teszi, ami 20 milliárd márkának felel meg. Ez elég jelentős összeg ahhoz, hogy eltöröljék a határokat.

A gazdasághoz igazodik a jog, s minden más is, így a po­litikai felépítmény is: az Európa-parlament kialakítása csak következménye a gazdaság egyesülésének.

Multicsoportok egymásért és egymás ellen

Ám nem elég az Összefogás: az Egyesült Európa nem rendezkedhetik be autarkiára. Az amerikai érdekszféra kiterjed az egész világra, az amerikai gazdaság diktálja ma a versenyfel­tételeket dollárkamatláb-változtatásokkal, nyersanyagforrá­sok, közlekedési útvonalak ellenőrzésével, elsősorban az amerikai multik befolyásolják az úgynevezett világpiaci ára­kat, melyekhez mi az utóbbi húsz évben oly kétségbeesetten próbáltunk, nem sok eredménnyel, igazodni. Az MSZMP, de még az MSZP gazdaságpolitikája is egy olyan piacot tétele­zett fel, melyet Marx írt le a szabadversenyes kapitalizmus te­kintetében. E marxi értelemben vett, a dolog természetéből következően jelentős mértékben absztrahált piacfogalmat gazdaságpolitikusaink a huszadik század harmadik harmadá­ban reálisan működő piacként értelmezték, s roppant nagy volt csodálkozásuk, amikor kiderült, ez a piac nem reménye­ink szerint működik. Valószínű, hogy ebbe a hibába, leg­alábbis eleinte, az új magyar „polgári" kormányzat is beleesik. A jelenkori kapitalizmus piaca már messze nem „elismerő" piac, mely objektíven megméri a ráfordítást, a hatékonysá­got, az értéket; a világpiaci árak úgy alakulnak, hogy vezérel­hessék a világpiaci folyamatokat, mégpedig a meghatározó multinacionális csoportok érdekeinek megfelelően. Ennek a piacnak a játékszabályait részint a multinacionális tőkecso­portosulások határozzák meg, részint pedig a különböző cso­portok egymással vívott küzdelméből keletkeznek, jobbára tu­datos kompromisszumként. Erről közgazdászaink – leg­alábbis a napi politika szintjén – nemigen akarnak tudomást venni.

Az Egyesült (Nyugat-)Európának – ideologikus szinten – szüksége van Kelet-Európára, hogy Európa lehessen, gya­korlatban pedig az Európa keleti felében lévő nyersanyagra, félkésztermékre, munkaerőárura, s a ma még ugyan szerény mértékű, de potenciálisan mégis jelentőssé válható fizetőké­pes keresletére van szüksége, arra tehát, hogy e térség köz­vetlenül az ő befolyása, ellenőrzése, irányítása alatt álljon. S ebben egyezik az amerikai törekvésekkel: Amerikának szint­úgy érdeke, hogy Közép-Kelet-Európát ő befolyásolja, ellen­őrizze, irányítsa. Ám ha az érdeke ugyanaz is, indíttatása más. Azt valószínűleg nem tudja, de főképpen nem is akarja megakadályozni, hogy Kelet-Európa gazdasága Nyugat-Eu­rópa gazdaságához integrálódjon. De az igenis érdeke, hogy befolyása legyen a „beleurópai" folyamatokra, hogy gazda­sági riválisának, az Egyesült (Nyugat-)Európának annektált európai kapcsolatait ellenőrizhesse, szükség esetén befolyá­solhassa.

Jó okunk van ezt feltételezni: történt hasonló eset a már emlegetett hetvenes évek elején a híres-nevezetes olajárrob­banásokkal. Dehogyis akarta az Egyesült Államok megfosz­tani Nyugat-Európát, mint komolyodó gazdasági ellenfelét a nélkülözhetetlen olajtól! Csak éppen rontott Nyugat-Európa (no meg Japán) versenyképességén a drága közel-keleti olaj, melyre elsősorban ők voltak rászorulva, sokkal inkább, mint az Egyesült Államok. Az OPEC nem autodidakta szervezet, nem „magától" kezdte a csillagos égig emelni az olaj árát: egy amerikabarát Szaúd-Arábia, Irán, Venezuela nem kockáztat­hatta volna meg, hogy az USA érdekei ellen, még pontosab­ban, hogy ne az USA érdekei szerint viselkedjen. Nem is szólva az ügy olyan apróságairól, hogy az olajbiznisz hét nő­vére közül öt véletlenül éppen amerikai céghelyű (volt akkor).³

A hetvenes évek elejének harca újból fellángolt. Trom András a Népszabadság 1990. május 3-i számában Japán: Jentalány címmel foglalja össze az USA új gazdasági hábo­rúját Japán ellen: „A dollár megerősödése mögött semmikép­pen sem az amerikai gazdaság teljesítőképességének ugrás­szerű javulása áll… – csak politikai okokkal magyarázha­tó … Ma már egyértelműen arra irányul Washington erőfe­szítése, hogy gyengítse Japán külföldi versenyképességét, és befelé fordulásra kényszerítse a távol-keleti nagyhatal­mat…" A cikkben idézi David Williamst, a Tokyo Business Today szemleíróját, aki arra a következtetésre jutott, hogy „miközben a világ Kelet-Európával van elfoglalva – holott a gorbacsovi reformok és a kelet-európai átalakulás a világnak egy kevésbé fontos térségében hozták el egy korszak végét – nem vették észre, hogy az Egyesült Államok Japánnal szem­ben kialakított új politikája a világgazdaságot ütötte szíven… Az igazi forradalom nem Budapesten, Bukarestben, illetve Moszkvában ment végbe, hanem Washingtonban. Washing­ton olyan politikai játszmába kezdett és olyan kereskedelmi háborút folytat Japánnal szemben, amely ma már veszélyez­teti e két nagyhatalom katonai szövetségét is."

Visszatérő karikatúratéma a rozoga USA és a dinamikus, erős Japán. A nyolcvanas évek második felében Japán száz­milliárdos aktívumokat könyvelhetett el az USÁ-val szemben. Az USA ezermilliárd dolláros államadósságának jelentékeny része japán kezekben van, például az 1988 májusában kibo­csátott, 30 éves lejáratú USA-kincstárjegyek több mint 40%-át Japán vásárolta fel. „De a közhiedelemmel ellentétben – írja a Figyelő 1989. november 23-i számában Gara Szabolcs (Kiárusítás vagy életelixír?) – az amerikai piacon nem a japán beruházók a legaktívabbak. A statisztikák tanúsága szerint a legtöbb működő tőke Nagy-Britanniából áramlik be az ország­ba: míg 1979-ben 9,8 milliárd, 1988 végén már mintegy 90 milliárd $ brit tőke működött az amerikai gazdaságban. (…) Részesedésük az összes külföldi működőtőkéből eléri a 29 százalékot. (…) Emlékezetes esemény volt az amerikai Standard 0/7 felvásárlása, amely 7,6 milliárd $-ért került a Bri­tish Petroleum tulajdonába. (…) A külföldi beruházók sorá­ban a holland cégek foglalják el a második helyet, részesedé­sük 1989 elején 17 százalékos volt. (…) A japán beruházók a harmadik helyet foglalják el az amerikai gazdaságban: része­sedésük 16 százalékos, a beruházott tőke nagysága megkö­zelíti az 50 milliárd dollárt. (…) Az amerikai cégek felvásárlá­sára eddig fordított 304 milliárd dollárnyi összegből a kanadai vállalatok 8, a nyugatnémetek 7, a svájciak 5, a franciák pedig 4 százalékkal részesednek. (…) Számítások szerint az ame­rikai nemzeti vagyon mintegy 5 százaléka van külföldi kézben".

Nyugat-Európa ugyanúgy részese e háromoldalú harc­nak, mint az USA vagy Japán – nehezen képzelhető el egy európai-japán összefogás az amerikaiak ellenében, legfel­jebb taktikai megfontolások alapján, átmenetileg.

Az egyesülés gondjai

Az egységes Nyugat-Európa előtt is sok még a kérdőjel. Kér­dés például, hogy a német egyesülés nem zavarja-e meg túl­ságosan Európát az egyesülésben. Az NSZK gazdasága ed­dig is túlontúl erős, de még kiegyensúlyozható volt: felmerül­het az a kérdés, hogy Anglia esetleg nem keres-e menedéket az USA „védőszárnyai" alatt, ellensúlyozandó a megnöveke­dett német gazdasági potenciált. „Bízzunk benne", hogy nem, noha a nőnemű konzervatív brit kormányzat mindig is jobban kacérkodott a filmsztár amerikaival, mint kontinentális partne­reivel.

A francia bizonytalanságokat elemzi a The Economist 1988. március 12-i száma (Nemzetközi Szemle, 88/6.) A Merre tart Franciaország? című cikk „európai sokk"-nak ne­vezi 1992, azaz az egységes Európa jelszavát. Nem francia sajátosság a nemzeti identitás feladása feletti sajnálkozás, annak elemzése, hogy melyik európai ország tesz szert ve­zető szerepre: „A franciáknak, akárcsak a többi nyugat-euró­painak azonban még el kell dönteni, hogy Nyugat-Európát az egész világgal szemben nyitottá kívánják-e tenni, vagy pedig a nemzeti ellenőrzést és protekcionizmust kontinentálissal kí­vánják felváltani. A legtöbb nagy francia cég és bank nyitott Nyugat-Európát kíván. Sok kisebb vállalat és üzleti érdekelt­ség számára azonban az erődített Európa jelszava csalókán vonzónak tűnik." (Nem kétséges kinek lesz igaza. A dilemma kisebb léptékben nálunk is jelentkezik: egyfelől annak hang­súlyozása, hogy Magyarországnak „nyitottnak kell lennie" Európa felé, másfelől némely árvalányhajas elképzelés Ma­gyarország gazdasági önállóságát is megcélozza a politikai önállóság mellett.)

További kérdés a közös piaci országoknak, s Nyugat-Eu­rópa más, megközelítően egyenrangú országainak (elsődle­gesen is a skandinávoknak) az integrációja. A Renault-Volvo házasság példája kecsegtető ebből a szempontból, de a bi­zonytalanság is jól felmérhető. „Remélhetjük", hogy rövide­sen elhárul minden akadály, s Nyugat-Európa tőkecsoportjai kartellbe tömörülnek az USA-monopólium megtörésére, hogy igazi, s európai székhelyű multik ellensúlyozzák a tengerentú­liakat. Mert valamilyen ellensúlyra szükség van.

A versenytárgyalás anomáliái

Eddig a Szovjetunió katonai ereje tartott egyensúlyt a konti­nensek között, mostantól talán majd a multik egyensúlya lép előtérbe; újabb kérdés, lehet-e európai multiteremtődés az amerikai fegyverek árnyékában? Merthogy azok még ott, il­letve itt vannak Európában.⁴

Nem túl divatos dolog ma Leninre hivatkozni, de ami ma Európában (Kelet-Európában, s ebbe beleértve a Szovjet­uniót is) folyik, az nem más, mintáz érdekszférák újrafelosztá­sa. Finomabban szólva annak eldöntése, hogy melyik polgári demokrácia honosodjon meg ebben a térségben. Ha körbe­nézünk a hazai politikai erők között, csakhamar megsejthet­jük, ki melyik lóra tett: az amerikaira-e, vagy a nyugat-európai­ra. A szocdemek (panem et circenses) fennen hirdették, Eu­rópa velünk van; az MDF az Európához való csatlakozást he­lyezte kilátásba; az SZDSZ meg inkább az amerikai kapcsola­tot keresi, de legalábbis az angolszászt. Az MSZP, s annak (akkor még) kormányon levő tagjai próbálkoztak itt is, ott is, hol munkamegosztásban, hol egyszemélyben. Normális vi­szonyok között még egy államférfinak is magánügye, hogy ki a teniszpartnere, kies hazánkban viszont politikai közüggyé lett, hogy a miniszterelnök az amerikai nagykövettel fittneszel, míg a (volt) külügyminiszter ugyan egyedül kocog, de értékes pontokat szerzett a német-német egyesülés elősegítésével.

Ideális az lett volna, ha belpolitikai hatalmi harcukat e szempontból félretéve a kormányzásért versengő erők egyez­ségre jutnak abban, hogy „versenytárgyalást" hirdessenek: na, kedves polgári demokráciák, ki ígér értünk többet? Mit mondjak, a licit nem indult valami magasan: az a jó Bush elnök szinte bagót kínált. (Miért is ne, ha már egyszer ebben a tér­ségben fehér lóért is lehetett országot venni, vagy a helytartó alá elég volt fehér lovat tenni, hogy némi méltósággal vonul­hasson be a fővárosba. Az uralkodó közízlésnek engedményt téve itt arról is szólni kell, hogy aztán volt olyan időszak is, ami­kor elég volt kettős állampolgárságot adni a helytartóknak az ország birtoklásáért.)

Az Egyesült Államok minden jel szerint későn vette észre Közép-Kelet-Európa jelentőségét. Lawrence Eagleburger, az USA első külügyminiszter-helyettese, a kelet-európai orszá­goknak nyújtandó támogatás összehangolója szerint a térség jól képzett, de alacsonyan fizetett munkaereje igen vonzó a nyugati beruházók számára. Amerika vetélytársai ezért, nem­különben geopolitikai megfontolásokból, most versenyt fut­nak, hogy vezető pozíciókat szerezzenek ezekben a gazda­ságokban, így az amerikai gazdaságnak sincs veszíteni való ideje. Mindamellett elutasítja a térségnek nyújtandó új Marshall-terv gondolatát. (Népszabadság, 1990. április 13.)

Egyes üzleti körök drámaibban látják. Andrew Sarlós: „Amerika, Kanada, Anglia elkövetett egy óriási hibát, neveze­tesen, hogy jóformán egész Kelet- és Közép-Európát áten­gedte a német gazdasági befolyásnak. Mintha lemondtak volna erről a területről. Átengedték a Szovjetuniót is gazdasá­gilag. Ezért a hibáért drága árat fognak fizetni, mivel itt igen perspektivikus piacról van szó. A közép-kelet-európai és a szovjet piac végtelenül kecsegtető, s mire Amerika ezt felis­merve vissza fog térni ide, többszörös árat kell fizetnie majd érte." (Népszabadság, 1990. április 11.)

Még a japánok is előbb kapcsoltak, s megjelentek a tér­ségben. Nyilvánvalóan nem segítő szándékkal, hanem hogy Európában vegyék fel a versenyt európai ellenfelükkel.

S ha Magyarországon lett is volna belső egység a ver­senytárgyaláshoz – mint az elképzelhetetlen -, akkor sem ta­láltunk volna sok fogadókészségre; a hatalom megszerzé­séért folytatott kemény küzdelem kizárta ezt a lehetőséget.

Csak a hatalmi viszonyok tisztázódása után nyílt kény­szerítő lehetőség arra, hogy az MDF és az SZDSZ paktumot kössön. Ez a paktum látszólag elsődlegesen belpolitikai jelen­tőségű, ám nem kevésbé fontos a külföldi tőke megnyugtatá­sának szándéka. Az új, szabad és természetesen demokra­tikus parlament első ülésszakára időzített MDF-SZDSZ-paktum létrejöttében bizonyára annak is volt jelentősége, hogy a hatalom új birtokosai két vasat is megpróbáljanak a tűzben tartani: a germán-európaiét és az angol-amerikaiét. Kérdés, az eltérő orientációk összehangolódtak-e a paktum során, vagy pedig nyitott maradt: melyik demokráciát, melyik multi-csoportot csalogassák az országba. Az pedig már csak keve­seket érdekel, hogy a parlamenti „demokráciát" is megcsúfol­va, néhány ember megegyezett egy egész nép feje felett … Hatalom, ellenzék – viszonylagos dolgok, paktumok kérdése.

Amúgy jócskán születtek szép elképzelések arra, hogyan találjuk meg szerencsénket. Jellemző eszmefuttatás Bogár Lászlóé a Valóság 90/3-as számában Változatok egy moder­nizációs stratégia megalapozásához cím alatt. Bogár feltéte­lezi, hogy a kitörés stratégiáját Magyarországon belül lehet megfogalmazni, de legalábbis két- vagy többoldalú egyezke­dések által, melyeken a kitörni igyekvő közel egyenrangú tár­gyaló fél:

„A kialakult társadalmi válságból való kitörés logikája számomra önként adódik az elmondottakból: 1. új alkumecha­nizmusokkal enyhíteni a világtársadalmi alávetettségen mint a belső gyarmatosítást kiprovokáló külső kényszeren; 2. új al­kumechanizmusokkal felszámolni a belső gyarmatosítást. (…) Vagyis külső és belső kiegyezésre van szükség: új ki­egyezésre a világtársadalom nyertesei és vesztesei között, és új kiegyezésre a belső gyarmatosítás vezérelte évtizedek nemzeti társadalmon belüli nyertesei és vesztesei között. A kétféle folyamat természetesen csak együtt és összehangol­tan lehet sikeres. (…) Nyugat-Európának igenis lehet érde­keltsége abban, hogy főként a közép-európai, kelet-közép­-európai válságzónát (Lengyelország, Csehszlovákia, Ma­gyarország, Jugoszlávia) átfogó nemzetközi szerződéses garanciákkal kiépített rendszer keretében reintegrálja, hogy felhizlalva ezt a pusztulás szélére sodródott juhnyájat, ké­sőbb rendszeresen nyírhassa gyapjukat. Fontos persze eh­hez azonnal hozzátenni azt is, hogy mindez azért elsősorban a juhnyájnak érdeke. Sőt az egyetlen lehetséges történelmi választása is … Az egyetlen távlati esély tehát ezeknek az al­ternatív világtársadalom igézetében az 1940-es évek végén kiszakadó társadalmaknak: reintegrálódni a világtársadalom azóta is egyetlenként létező rendszerébe. (…)

A sikeres reintegráció tehát csakis a három moderni­zációs gócpont közötti ügyes lavírozással, valamint a lehető legtöbb materiális és politikai támogatás megszerzésével ér­hető el."

De sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy az érdekeltek egymással alkusznak rólunk, semmint hogy külön-külön ve­lünk. S ez teljesen érthető: ha ketten együtt találnak egy lyu­kas kétfillérest, hát nem a kétfillérest kérdezik, kié akar lenni, azt meg végképp nem, hogy mennyiért. Bogár László is téve­sen hiszi, hogy a „juhnyájnak" bármiféle választási lehető­sége lenne – a „juhnyájat" vagy eteti tulajdonosa, vagy nem, vagy jó legelőre vezeti, vagy hagyja senyvedni a sziken, vagy eladja, elkártyázza, elzálogosítja, vagy nem, mi több: vagy el­rabolják tőle, vagy sem, amikor is részletkérdés, hogy farkas, végrehajtó vagy haramiabanda viszi-e magával.

A magyar birka ideológiája

Sorsunk tehát, így vagy úgy, Európához köttetik, közvetlenül vagy Amerika-ellenőrzötten. Európa nincs „velünk", hanem érdekszférájába vonja keleti felét. Csakhamar kiderül, ha ke­zesbárányként jól viselkedünk, akkor tisztes udvari szállítók lehetünk, mi, kelet-európaiak. Még örülhetünk, hogy rendsze­resen megnyírnak. Nem szégyenletes cím ez, birkának kivált nem, hány cég viselte büszkén hajdanán: királyi és udvari szállító!

Néhányan még bíznak abban, hogy „majd a magyar ész, a magyar termék!". A magyar ész azonban hamarosan az Uraitól az Atlanti-óceánig terjedő Európa óperenciántúli anya-birodalmában keresi az öreg hölgy kegyeit, merthogy az Egyesült Európában természetesen szabadon áramolnak az eszmék, s persze az eszméket, gondolatokat, s ami a fő, az új tudományos eredményeket termelő munkaerők. Európa leg­feljebb majd arra tesz erőfeszítéseket, nehogy a szürkeállo­mány a tengeren túlra vándoroljon, s ott váltsa anyagi erővé a szellemit. Sebaj, akkor majd a príma magyar áru! A világhíres Zsolnay, a mosolygó barack, az aromás, édes guruló málna, az majd kivívja értékének megfelelő árát a minőséget elis­merő piacon, szemben az évente kétszer termő, s emiatt ízet­len délszaki málnák, dinnyék kelendőségével. Európa házi­asszonyai majd körbejárják a piacokat, hogy – igaz hogy drá­gábban, de – hozzájuthassanak eme egyedülálló finomsá­gokhoz, hogy aztán hazatérve kidobálják a szemétbe a rosenthalokat, a meissenieket, vagy éppen kommersz tömeg­cserépedényeiket, hogy csakis és kizárólag zsolnaykban, herendiekben, hollóháziakban tálalhassák szeretteik elé. A gyermekek pedig tapsikolni fognak a magyar jonatánért, ben­ne a magyar kukacért, ami eleven áruvédjegyként bizonyítja, hogy íz, vitamin, s garantáltan vegyszermentes. Magyaror­szág, ha nem is csokréta lesz Isten kalapján, de legalábbis gyönyörűszép termő kertje az Európa-háznak.

Hess madár, hess; hiszen ha úgy lenne is, hogy a magyar áru utánozhatatlan, értékesebb a benne levő szellemi teljesít­mény és/vagy természeti adottságok által, vajon egy józan eszű Európának, az izmosodó euromultiknak érdeke-e elis­merni e (vitatható) árukiválóságot?

A magas fogyasztású rétegek áruellátását nem fogják a frissen kooptált vidékek félmanufakturális, tételezzük fel, a sok élőmunka miatt valóban értékesebb árucikkeivel ellátni, arra már ott vannak saját gyáraik, márkáik. A magyar termé­kek gyakorlatilag csak a tömegfogyasztást szolgálhatják. A tömegfogyasztási cikkek piaca viszont nem fogja elismerni az újratermeléséhez szükséges átlagosnál nagyobb ráfordí­tást, még ha ez a többlet többletértéket hoz is létre.

Ha tetszik, ha nem, a magyar gazdaság feloldódik majd a nyugat-európaiban, annak házicseléde lesz. Ami esetleg érté­kes magyar áru, az is tömegcikként jelenhet csak meg az Egyesült Európa piacán.

Kontinentális alap, kontinentális felépítmény

Kit fog tehát elrabolni a Nemzeti Független Demokratikus RAF? Mérvadónak két esetet vehetünk. Az akkor még nyugat­német RAF elrabolta, majd meggyilkolta Schleyert, az NSZK „gyáriparosok szövetségének" elnökét. Ez idő tájt az olasz RAF elrabolta, majd megölte Morót, azt a politikust, aki az olasz politikai erők nagy történelmi kompromisszumát előké­szítette. E két alapeset ismétlődése némi variációkkal azóta is meg-megtörténik: a nyugatnémet RAF egyik legutóbbi áldo­zata bankár volt, „fináncoligarcha". A germán RAF tehát első­sorban a finánctőke prominens képviselőinek kiiktatásával tá­madja a fennállót: a nyugatnémet RAF (olykor erős francia se­gítséggel) gazdaságorientált. A latin verzió a politikai életből merít, szintúgy a fennálló lerombolása érdekében: ő demok­ráciaorientált.

A gazdaság nemigen ismeri a demokrácia fogalmát, csűrjük, csavarjuk, de ott a profit diktálja a tennivalókat. A „gyáriparosok szövetségének elnöke" nem egy-egy tőkés csoport, nem egy-egy monopólium érdekeit képviseli, hanem arra hivatott, hogy a sokszor érdekellentétben lévő tőkés cso­portok között megteremtse azt a viszonylagos egyensúlyt, ami az optimális tőkehozadékot biztosítja. Egy Schleyer a nyugatnémet össztőke legmagasabb hozadékáért felelős személy volt.

A demokratikusan választott parlament, a koalíciós kor­mányzat pedig igyekszik ehhez a legmegfelelőbb környezetet megteremteni. A nyugatnémet parlament egy wagneri opera komolyságával játszotta el a kurzusváltást azzal, hogy a drá­mai szende liberálisok, a maguk pár százalékos választási eredményével, a szociáldemokratáktól átpártoltak a keresz­ténydemokratákhoz.

Az igazi főszereplő tehát a gazdaság, s bár még mindig nem ildomos (ezúttal éppen) Marxra hivatkozni, a parlamentális demokrácia ehhez a tetszetős köntös.⁵ A wagneri opera szerepeit a gazdaság írta (akkor ráadásul az amerikai gazda­ság: elég megnézni, hogyan alakult az amerikai kamatlábpoli­tika, politikai hatalomra segítendő a konzervatívokat).

Ha a parlamenti demokrácia akadozik, működési zavarai vannak, attól a gazdaság még úgy-ahogy elvan: a sorozatos kormányválságokat átélt Olaszország gazdasága vígan meg­volt, miközben a politikai felépítmény inkább cirkuszhoz, mint komoly operához volt hasonló. Cirkusz vagy opera – tulajdon­képpen egyre megy: mindkettő szórakoztatja a publikumot, s akkor még hol van a kabaré, a társalgási vígjáték, az operett, a népszínmű . .. Ennél sokrétűbb már csak a politikai, a de­mokratikus intézményrendszer.

A germán precizitással dolgozó német RAF tehát a tény­leges mozgató képviselőjének megölésével támadta a rendet, míg a latin megelégedett a színpadi játék egyik szereplőjének kiiktatásával. Nem kétséges, melyik lehet hatékonyabb abban a logikai rendben, mely a RAF-ok viselkedését szabályozza – ha egyáltalában igazán hatékony lenne valamelyik is. Európa eddigi történelme ugyanis azt bizonyítja, hogy nem: sikeres beugrás mindkét esetben lehetséges, politikus helyett jön má­sik politikus, fináncoligarcha helyett egy másik. Mégis: a né­met RAF lényegretörőbb, legalább nem a szarva közt keresi a tőgyét…

Ami eddig országhatárok között zajlott, most kontinens­nyi méretekben jelentkezik: az Egyesült Európa össztőkéjé­nek legnagyobb hozadékáért felelős testületek kellenek, s ezek demokratikus kísérőformái is – Európa-parlament, melyre éppen akkora szerep jut, mint a nemzeti parlamentek­re. Európa szavazati joggal rendelkezői megválaszthatják a politikai felépítmény, a parlamenti színpad szereplőit, akik úgy tesznek majd, mintha mindentől függetlenek, s mindenre hatással levők lennének, s nem az euromultik akaratának „parlamentáris", azaz szalonképes végrehajtói. Európa sza­vazójogú polgárai pedig örülnek, hogy megválaszthatják poli­tikai vezetőiket, ha már a gazdaság vezetőit nem választ­hatják.

Periféria tájkép fiókigazgatókkal

Most már tényleg elkerülhetetlen a kérdés megválaszolása: kit fog elrabolni a magyar Nemzeti Független Demokratikus RAF? Van-e, lesz-e a magyar polgári demokráciában erre ki­csit is érdemes személy? Úgy vélem nem, nincs ilyen, s főleg: nem lesz!

Nincs a politikusok között: tán lett volna egy, Moro-típusú, aki megpróbálta összehozni a diktatórikus rendszer belső és hatalmon kívüli ellenzékét. Kiiktatására nem kellett rablás, gyilkosság – az inszinunáció, a lejáratás, a nevetségessé tétel elégséges volt. S bár sok politikusunk van újsütetű demokrá­ciánkban, ugyan van-e köztük elrablásra méltó?

S lesz-e magyar bankár, lesz-e magyar gyáriparosok szövetségének elnöke, elrablásra alkalmas?

Nemigen.

Legfeljebb fiókigazgatók lesznek, akik egy új birodalom keleti perifériáján viszik az ügyeket, az Egyesült Európának az Egyesült Államokkal vívott harca igényei szerint. Ma Magyar­országon nincs olyan erő, amely a magyar össztőke legna­gyobb hozadékáért érezne felelősséget: a többség Európá­hoz, azaz a formálódó európai multikhoz kíván csatlakozni – a nemzeti össztőke feloldódik az európaiban. Szegény, szeren­csétlen Nemzeti Független Demokratikus Vörös Hadsereg Csoport! Mint a magyar polgári demokrácia résztvevője, nem fogsz szerepet kapni: nem lesz kit elrabolnod. Itthon nem.

A polgári demokratikus társadalom egyik szereplője, a parlament már a színpadon – a többség el is hiszi, hogy ettől polgári egy társadalom. Ám míg a primadonnák előadják ma­gánszámaikat, a polgári társadalom tényleges főszereplője, pontosabban az előadás író-rendezője a háttérben marad, annál is inkább, mert ő nem ebbe a nemzeti társulatba tarto­zik. Internacionális. Az euromultik rövidesen be fogják kebe­lezni egész Közel-Kelet-Európát,⁶ s ezzel kiéleződik az USA-Európa párviadal. Nagy dilemma előtt áll az a Szovjetunió, mely igyekezett jó képet vágni a Jaltában érdekszférájába so­rolt kelet-európai országok elcsatolásához. A litván törekvé­sek óta semmi kétsége sem lehet az iránt, hogy Európa való­ban az Uraiig terjed: folyamatba tétetett a Szovjetunió feldara­bolása.

Pesszimista összefoglalás

Mindez, meglehet, a tények helytelen csoportosításán ala­puló spekuláció. Ám „ott, ahol a spekuláció a végéhez ér, te­hát a valóságos életnél kezdődik a valódi, pozitív tudomány, az emberek gyakorlati tevékenykedésének, gyakorlati fejlő­dési folyamatának ábrázolása. A tudatról szóló frázisok vé­gükhöz érnek, helyükre valódi tudásnak kell lépnie. A valóság ábrázolásával az önálló filozófia elveszíti létezési közegét. Helyére legfeljebb a legáltalánosabb eredmények összefog­lalása léphet, amelyek az emberek történeti fejlődésének szemléletéből vonhatók le. Ezeknek az elvonatkoztatásoknak önmagukban, a valóságos történelemtől elválasztva, egyálta­lán nincs értékük. Csak arra szolgálhatnak, hogy a történeti anyag rendezését megkönnyítsék, egyes rétegeinek egy­másutánját jelezzék. De semmiképpen sem adnak – filozófia módjára – receptet vagy szkémát, amelyhez a történelmi kor­szakokat hozzá lehet nyesegetni. Ellenkezőleg, a nehézség éppen ott kezdődik, amikor az anyag – akár egy elmúlt korsza­ké, akár a jelené – szemügyre vételéhez és rendezéséhez, a valóságos ábrázoláshoz fogunk. E nehézségek elhárítását olyan előfeltételek szabják meg, amelyek semmiképpen sem adhatók itt meg, hanem amelyek csak az egyes korszakokban élő egyének valóságos életfolyamatának és cselekvésének tanulmányozásából adódnak."

S ha már idéztük Marxot és Engelst, A német ideológiát, érdemes még néhányat lapozni:

„A társadalmi hatalom, vagyis az a megsokszorozott ter­melőerő, amely a különböző egyéneknek a munka megosztá­sában megszabott együttműködése által létrejön, ezen egyé­nek számára – minthogy az együttműködés maga nem ön­kéntes, hanem természet adta – nem mint saját, egyesült ha­talmuk jelenik meg, hanem mint idegen, rajtuk kívül álló erő, amelyről nem tudják, honnan és hova tart, amelyen tehát nem lehetnek már úrrá, amely most, ellenkezőleg, sajátságos, az emberek akarásától és megfutásától független, sőt ezt az aka­rást és megfutást éppen irányító szakaszok és fejlődési fokok sorozatán megy át.

Ez az »elidegenülés« – hogy a filozófusok számára ért­hetően fejezzük ki magunkat – természetesen csak két gya­korlati előfeltétellel szüntethető meg. Hogy »elviselhetetlen« hatalommá váljék, vagyis olyan hatalommá,.amely ellen forra­dalmat csinálnak, ahhoz az kell, hogy az emberiség tömegét teljesen »tulajdonnélküliként« hozza létre, s egyszersmind el­lentmondásban a gazdagságnak és műveltségnek egy meg­levő világával – amely gazdagság és műveltség a termelőerő nagy megnövekedését, fejlődésének magas fokát előfeltéte­lezi; másrészt pedig a termelőerők e fejlődése (amivel egyben már adva van az emberek világtörténelmi – s nem helyi – léte­zésében meglevő empirikus egzisztencia) már azért is szük­ségszerű gyakorlati előfeltétel, mert nélküle csak a nélkülö­zést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen is­mét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szemét, továbbá, mert csak a termelőerőknek ez­zel az egyetemes fejlődésével tételeződik az emberek egye­temes érintkezése, ennélfogva egyrészt valamennyi népben egyidejűleg létrehozza a »tulajdonnélküli« tömeg jelenségét (általános konkurencia), mindegyik népet függővé teszi a töb­binek a forradalmasodásaitól, és végül világtörténelmi, empi­rikusan egyetemes egyéneket állít a helyi jellegű egyének he­lyébe. Enélkül 1. a kommunizmus csak mint helyi jelenség lé­tezhetnék, 2. magának az érintkezésnek a hatalmai nem fej­lődhettek volna ki mint egyetemes, s ezért elviselhetetlen ha­talmak, hazaisütetű-babonás »körülmények« maradtak vol­na, és 3. az érintkezés minden bővülése megszüntetné a helyi kommunizmust. A kommunizmus empirikusan csak az ural­kodó népek tetteként »egyszerre« és egyidejűleg lehetséges, ez pedig a termelőerő egyetemes fejlődését és a vele össze­függő világérintkezést előfeltételezi."

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 A multinacionalista vállalatok „toplistája" az 1988. évi állapotok sze­rint bruttó üzleti forgalmi számokkal (milliárd francia frank):

A 21-50. helyen 10 amerikai, 5 japán, 4 francia, 3 nyugatnémet, 2-2 dél-koreai, olasz, svájci, egy-egy holland és brit; az 51-100. helyen 20 amerikai, 7 japán, 5-5 francia és nyugatnémet, 4 brit, 2 svéd, egy-egy belga, brazil, indiai, kanadai, kuvaiti, mexikói, svájci cég található.

Az első száz között tehát egyformán 39 az európai és az USA-be­li, valamint 15 a japán. Ám míg az amerikaiak teljes üzleti forgalma 17.874,6 milliárd francia frank a kimutatás szerint, addig az európai­aké csak 5.201,1 milliárd, a japánoké pedig 2.020,1 milliárd. A kimuta­tás természetesen nem tesz utalást a listán szereplők egymás közötti és egymásban való érdekeltségeiről. (Forrás: l'Expansion 1989/Nov., Dec., 1990/Jan. számai.)

2 Az egyik legjelentősebb eseménye ennek a folyamatnak a francia Renault és a svéd Volvo fúziója. Az 1988. évi erőlistán a Renault a 12., a Volvo a 26. helyen szerepelt – egyesülésük előkelőbb helyre hozza fel a közös vállalatot. A folyamat arra is példa, hogyan lehet előkészí­teni a EGK-hez tartozó és az azon kívüli országok politikai egyesülé­sét is.

Az európai multitoplista az L'Expansion 1989/Dec.-1990/Jan. száma alapján egyébként a következő: 1. Royal Dutch-Shell (Holl.-NBr.), 2. British Petroleum (NBr.), 3. IRI (O), 4. Daimler-Benz (NSZK), 5. FIAT (O), 6. Siemens (NSZK), 7. VW (NSZK), 8. Bat Industries (NBr.), 9. Unilever (Holl.-NBr.), 10. Philips (NSZK), 11. Nestlé (Svájc), 12. Renault (F), 13. VEBA (NSZK), 14. ENI (O), 15. BASF (NSZK), 16. Hoechst (NSZK), 17. PSA (F), 18. Bayer (NSZK), 19. CGE (F), 20. Elf Aquitaine (F), 21. ICI (NBr.), 22. Ferruzzi (O), 23. ASEA B. Boveri (S), 24. Thyssen (NSZK), 25. Bosch (NSZK).

Az olasz apokalipszis négy lovasa címmel ír a The Economist 1988. április 2-i számában. Az első lovas, a Carlo De Benedetti tulaj­donában levő Olivetti 1986-ban magába olvasztotta a Triumph Adlert, s ezzel Európa legnagyobb irodai automatikával foglalkozó csoportja lett. A Benedetti-holdinghoz tartoznak francia autóalkatrész-gyárak, élelmiszeripari cégek, sőt érdekelt az Yves Saint-Laurent divatház­ban is.

Silvio Berlusconi indította az első kereskedelmi televízióadót Franciaországban, s ott van az NSZK-beli tömegkommunikációban is.

Gianni Agnelli FIAT-ja francia üzemeket birtokol, Angliában pedig egyenesen Ford-érdekeltségben van részesedése. Partneri viszony­ban áll a franciaországi Hachette mamutkiadóval, otthon pedig a csa­lád birtokában van a La Stampa és ellenőrzi a Corriere della Serát. A távközlés, a televízió sem hagyja hidegen. Agnellit érzékeny szálak fűzik a legnagyobb francia élelmiszeripari csoportosuláshoz, a BSN-hez is.

A Raul Gardini-féle Ferruzzi-csoport uralja a keményítő, a cukor, a lenmag európai piacát, a fluortartalmú vegyszerek és a polipropilén gyártásában pedig világelső. Azzal, hogy felvásárolta a Montedison részvényeinek 42 százalékát, Olaszország második legnagyobb ma­gánkézben lévő csoportosulása lett.

3 Amerikai az Exxon, a Socal, a Texaco, a Mobil, a GulfOil; angol-hol­land a Shell, angol a British Petroleum.

4 Az amerikai katonai jelenlét Európában és a világ más részén nem­csak amerikai érdekeket jelent. Jean Ziegler (Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében, Kossuth Könyvkiadó, 1977.) a kö­vetkezőket írja:

„Ha az Egyesült Államok váratlanul lemondana Brazília fölötti uralmáról, azaz ha lemondana arról, hogy finanszírozza, felszerelje, kiképezze a hadsereget, a rendőrséget, és befolyásolja a szakszerve­zeteket valamint a népi szervezetek elnyomására hivatott számos ap­parátust, vajon a brazíliai svájci vállalatok továbbra is bezsebelhet­nék-e azokat a fantasztikus profitokat, amelyekre 19.68 óta szert tesz­nek? Erre a kérdésre nyilvánvalóan nemleges választ kell adnunk. A katonai diktatúra, a nyílt terror és a kínvallatás elengedhetetlen felté­tele annak, hogy az idegen multinacionális társaságok kizsákmányol­hassák az emberi munkát és az ország természeti kincseit. (…) Ma az itt ténykedő európai vagy japán másodlagos imperializmusok kö­zött egyiknek sincsenek elégséges pénzügyi és katonai eszközei. (…) Ha tehát elemezzük az észak-amerikai elsődleges imperializ­mus és a svájci másodlagos imperializmus közös tevékenységét Bra­zíliában, hajlandók lennénk – legalább első látásra – feltételezni, hogy ez utóbbi teljesen függő helyzetben van az előbbitől. Valójában a hely­zet bonyolultabb: a két oligarchia gyakorlata között nem csekély el­lentmondás van."

Hasonló következtetésre jut Liska Tibor is a Szent barmunk – a politika alaprendje című könyvében: „A világkonszernek többségük­ben amerikai eredetűek, és máig is elsősorban amerikai érdekeltség­ben maradtak. De bármily sok érv támasztja is alá a nagyvállalatok internacionalizálása = a világgazdaság amerikanizálása egyenletet, az is tény, hogy a nemzetközi konszerneknek az USA-étól, illetve álta­lában a származási országukétól lényegesen eltérő érdekeik is van­nak. Ezek külön érdekeikben önálló hatalom voltuknak tudatában vannak. Ám ha nem lennének is, önállósodásuk, a nemzeti talajtól való elszakadásuk szinte a természeti törvények szívósságával, mint­egy automatikusan végbemegy. E külön érdekek érvényesülése ma már egyebek között milliárd dolláros nagyságrendben sújtja az USA külkereskedelmi mérlegét."

Mindemellett az is igaz, hogy az amerikai jelenlét terhes, s ahogy az euromultik erősödnek, egyre terhesebb. Ezt példázta Franciaor­szág kiválása a NATO katonai szervezetéből, s ezt példázza a fel-fel­újuló vita az amerikaiak európai haderőinek nagyságáról, a NATO-tagállamok hozzájárulásáról.

Henry Kissinger és Cyrus Vance (Newsweek 1988. június 6.: Na­pirend 1989-re) nem hagy kétséget a jelenlét lényegét illetően: „Az Egyesült Államoknak egyértelművé kell tennie, hogy a NATO nem védhető meg olyan elegendő mennyiségű és típusú nukleáris és ha­gyományos fegyver nélkül, amely képes a nukleáris ellenfelet elret­tenteni, amely továbbra is fölényt élvez a hagyományos erők néhány jelentős kategóriájában és atomfegyverekkel rendelkezik saját terüle­tén . Nem tesz jó szolgálatot a szövetségnek, ha enged a szélsőséges javaslatoknak vagy hóbortos elképzeléseknek – amilyenek például Európa teljes atomfegyver-mentesítése, kötelezettségvállalás arra, hogy nem vetnek be elsőként atomfegyvert, vagy olyan állítások, amelyek szerint az SDI áthatolhatatlan pajzsot jelent majd. Az ilyen utópisztikus elképzelések aláássák a komoly vitát egy közös atlanti stratégiáról, és éppen azokat a fegyvereket bélyegzik meg, amelye­ken a hihető elrettentésnek alapulnia kell a belátható jövőben. (…) Amerika szerepe a világban közvetlenül függ az Egyesült Államok gazdasági erejétől és teljesítményétől. A külpolitika és a gazdaságpo­litika mindinkább kölcsönös összefüggésbe kerül."

Henry Kissinger a Magyarország 1990. április 13-i számában is nyilatkozott: „Az amerikai csapatoknak továbbra is Európában kell maradniuk. Ennek két oka van: az egyik, hogy Eurázsiában ma a Szovjetunió az egyetlen számba vehető atomhatalom. Ezzel szembe kell állítani az amerikai haderőt, hogy a Szovjetunió mindig legyen tu­datában: ha komoly nyomást akarna gyakorolni valakire, szembeke­rül nukleáris ellenfelével. A másik ok az, hogyha netán Németország semlegessé akarna válni, a nyugat-európaiak tudják, hogy óceánon túli barátaik megóvják őket egy ilyen német külpolitikai ábránd követ­kezményeitől.

– Ezt úgy is mondhatnánk, hogy az Egyesült Államok ily módon akarja fenntartani befolyását. Hiszen az európai átalakulás gyengíti itteni pozícióit…

Henry Kissinger: Szerintem a világon már csak egyetlen szuper­hatalom van, s ez az Egyesült Államok. Nem tudom, miért csökkenne feltétlenül a befolyása … Az, hogy egy-két hadosztálya Európában van, önmagában nem garantálja a befolyását. Sokkal fontosabb ga­rancia az, hogy az Egyesült Államoknak szükségszerűen meghatáro­zott szerepet kell betöltenie a kontinensen."

Az amerikai csillagháborús terveket általában a Szovjetunió és az USA összefüggésében elemezték. De nyilvánvaló, hogy az SDI-program – ha egyáltalában megvalósítható – akkor is a világ urává te­szi az USÁ-t, ha a Szovjetunió megszűnik katonai nagyhatalomnak lenni. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európa gyorsan felvette az SDI által dobott kesztyűt, s meghirdette saját EUREKA-programját. Az SDI ugyanis, még ha nem hozza is létre a tökéletes ernyőt az USA felett, arra mindenképpen alkalmas, hogy újabb tudományos-technikai for­radalmat indukáljon, az pedig nyilvánvaló hatással van a polgári gaz­daságra is. Az USA különben is élen járt a katonai kutatási eredmé­nyek gyors polgári alkalmazásában: mindenki, aki teflonserpenyőben sütötte meg a reggeli tükörtojását, s elektromos karóráján ellenőrizte az idő múlását, közvetve hozzájárult az amerikai hadiipari kutatások gyors megtérüléséhez. Az EUREKA-program ezt vette figyelembe: az új tudományos-technikai forradalomból Európa nem maradhat ki sa­ját eredmények nélkül, különben gazdasága bánná, ha amerikai kuta­tási eredményekre kellene hagyatkoznia.

Amerikán belül viszont vannak, akik az amerikai gazdaságot fél­tik attól az amerikai katonai potenciától, mely nemcsak az amerikai multik érdekeit védi. Arthur Schlesinger, jr.:

„A katonai erő növelésének és a katonai megoldásoknak meg­szállott kergetése súlyos árat követelt. Amerika katonai vezető szere­pének hiábavaló hajszolása politikai és gazdasági vezető szerepének elvesztésével járt. A roppant katonai költségvetés, párosulva a jelen­tős adócsökkentésekkel, békeidőben példanélküli költségvetési defi­cittel, felértékelt dollárral, továbbá azzal járt, hogy Reagan őrsége ide­jén az Egyesült Államok hitelezőből a világ első számú adósává lett. A tudomány és a technika ráállítása katonai kutatásokra visszatartotta a termelékenység növekedését, és még nagyobb veszélybe sodorta Amerika versenyképességét a világpiacon. Az amerikai tudósok keze – írja a The Economist – meg van kötve. Kutatásaiknak vagy arra kell irányulniuk, hogy elrettentsék az oroszokat, vagy arra, hogy verse­nyezni tudjanak a japánokkal. Nem számíthatnak többé egyetlen olyan szerződésre sem a Pentagontól, amelyek alapján mindkét cél­nak meg tudnak felelni. Reagan katonai prioritásai kiélezték Amerika pénzügyi és ipari sebezhetőségét." (Nemzetközi Szemle, 88/7-8.)

Reagant szidni egy demokrata számára kötelességszerű, mind­amellett a jövőnek tett befektetésként is felfogható a reagani politika. Az amerikai hatalmi körök általában megtalálják annak a módját, pél­dául a „gyenge dollárral", hogy a nem amerikai multik profitját meg­csapolják. De igazsága is van a kritikának: az USA-védernyő alatt a nem USA-székhelyű multik túlontúl megerősödtek – az egységes vi­lággazdaságban általában egymással nem versengő multinacionális tőkecsoportok differenciálódnak, pillanatnyilag a három centrumba. Ma már nem nemzeti imperialista hatalmak vetélkednek a világ újra­felosztásáért, hanem az érdekeiket egyeztetni nem teljesen tudó nemzetek feletti monopóliumok.

5 Egy Marx-tanulmány tévedése cím alatt a Valóság 89/9. számában Fricz Tamás mindazonáltal már helyre teszi Marxot, aki „az általános választások alapján működő parlamentben sem lát mást, mint egy osztály uralmát a másik felett". Fricz elegánsan figyelmen kívül hagy­ja, hogy mi annak a bizonyos uralomnak az alapja, így aztán könnye­dén állítja: „Mindezzel azt kívánom aláhúzni, hogy Marx megközelí­tésmódjával ellentétben polgári demokratikus viszonyok között a par­lamentnek, a politikai államnak létezik egy sajátos sine qua nonja, s ez pedig az általános érdekek képviselete." Fricz eljut arra a következte­tésre, hogy „Ellentétben Marxszal, aki a munkásosztály különös érde­két azonosította a társadalmak általános érdekével, én azt hangsú­lyoznám, hogy a munkásosztálynak is megvan a maga valóságos, nem fő-, hanem részszerepe a társadalomban, amelynek alapján a többi osztályhoz, réteghez hasonlóan meg kell kapnia részarányos szerepét, részarányos képviseletét a demokratikus politikai beren­dezkedésben. És éppen így, ezzel a részarányos politikai képviselet­tel, különérdekeinek ilyen érvényesítésével segítheti elő leginkább az általános, közösségi és nemzeti érdekeknek a társadalmi élet közép­pontjába kerülését. Úgy gondolom, hogy csak egy ilyen, a részará­nyos politikai részvétel szempontjait előtérbe helyező munkáspolitika válhat adekváttá a történelemben, minden ezen túlmutató elképzelés – így a kommunizmus is – csak fölösleges utópizmus, mely adott eset­ben erősen hátráltatja a társadalmi-politikai viszonyok demokratizá­lódását." – Ez (majdnem) tiszta beszéd: a munkásosztály, ha nem is a mennyországba, de legalábbis a parlamentbe megy, részarányo­sán persze. Most már csak az a kérdés, hogy a gazdaság urai, elvita­tott szóhasználattal a termelőeszközök tulajdonosai, a multik, a fináncoligarchák részarányosán vesznek-e részt a parlamentben? S ha igen, akkor miért nem?

„A két szövetségi kamarának együtt 244 képviselője van. Ezek a képviselők együttesen több mint 1000 igazgatótanácsi tagsággal rendelkeznek. Ebből a számból le kell vonni mintegy 250 olyan tagsá­got, amelyek közérdekű részvénytársaságokkal kapcsolatosak (vas­utak, elektromos művek stb.). Mindamellett marad 750 poszt, amely a polgári pártok 115 képviselője között oszlik meg. Ezek igen tekinté­lyes jövedelemmel járó pozíciók a bankbirodalmak, az ingatlanfor­galmi vállalatok, a fegyvergyárak, a multinacionális ipari és kereske­delmi vállalatok-svájciak és külföldiek-igazgatótanácsában … De a tőke 115 képviselője közt is van egy arisztokrácia, amely az oligar­chia adományai közül a legtöbbet halmozza föl: a két kamara 81 pol­gári képviselője egymagában 431 igazgatótanácsi tagsággal rendel­kezik. Peter Hefti államtanácsos, glarisi képviselő egymaga 37 igaz­gatótanácsnak tagja … A nép azon 115 képviselője, akik megválasz­tásuk másnapján átváltoztak a tőke képviselőivé legalább 15 milliárd svájci frankot képviselnek." (Jean Ziegler: Vizsgálat egy…)

A szabad, demokratikus választásokon a magyar parlamentbe jutott képviselők közül mindössze három „munkás" található-megle­hetősen részaránytalan a munkásosztály képviselete. Igaz, igazgató­tanácsi tagok is kevesen. Még.

6 „A létező szocializmus szétesése (…) az elmúlt hónapokban (…) példátlan, senki által el nem képzelt gyorsaságúra váltott. Olyannyira, hogy ez Keleten és Nyugaton egyaránt tanácstalanságot kelt, aggo­dalmat vált ki, a Nyugatnak nincsen erre stratégiája, még taktikája se igen. Maga a Kelet pedig botladozik e próbálatlan úton. A folyamatok jószerével ellenőrizhetetlenek. S a fölszabadulás, az újrakezdés örö­mét csorbítja a félelem: a sodrásban túl sok a tajték, a hordalék. So­vány vigasz, ha tudjuk, hogy a roskatag házat akár fölrobbantják, akár magától dől össze, a romok fölött sokáig szállong a fojtogató por. Ennyi, amit 1990 januárjának végén, lapzártakor írhatunk kiegészítésül. Ennyi, és semmi több." – kesereg Lázár István a Valóság 90/2. szá­mában. Két megjegyzés. Lehet, hogy a valóban el nem képzelt gyor­saságú átalakulásra nincs a „Nyugatnak" (melyiknek?) taktikája. Stratégiája viszont fellelhető. Magyarul is megjelent Brzezinskinek egy cikke az MTI „zöld", belső használatra szóló kiadványában 1988 elején, melyben éppen egy ilyen stratégiát vázol fel, a demokratikus polgári átalakulást. A másik: a romok fölött sokáig szállonghat a parla­mentarizmus, a demokrácia pora. Ahogy a szocializmust, úgy a pol­gári demokráciát sem lehet rendeletileg bevezetni. Az viszont bizo­nyos, hogy a gazdaságot csakhamar integrálja Európa, s ezen belül Németország.