John Westergaard: Who Gets What? The Hardening of Class Inequality in the Late Twentieth Century.
A könyv három témával foglalkozik: az osztálykülönbségek továbbélésével – sőt megszilárdulásával; a közpolitika változó, az egyenlőtlenséget mérséklő vagy felerősítő szerepével; valamint a kulcsfontosságú osztálykülönbségekkel – e tematika keretében a jólét elosztásával és a társadalmi igazságosság biztosításával. Ezen témák lehetővé teszik, hogy Westergaard cáfolja azt a – többnyire – célirányos eszmét, amely szerint az osztálystruktúra és az osztálytudat halott. Sorra veszi az „osztályhalál" különböző elméleteit, amelyek a foglalkoztatás újjászervezésén, különböző fogyasztási mintákon, háztartási stratégiákon, életciklusokon és választási mintákon alapulnak, majd bemutat egy három szintű elemzési eljárást: először azonosítja a hatalom forrásait a kapitalista társadalomban – a kulcsfontosságú gazdasági erőforrások feletti rendelkezés nyomán – és az ezekkel járó előnyöket; azután feltérképezi az erőforrások feletti rendelkezésben rejlő egyenlőtlenségeknek az életkörülményekre és az egyének lehetőségeire gyakorolt hatását; harmadszor pedig, és csak az előbbi átgondolása után, megvizsgálja az egyén válaszadási lehetőségeit.
Ez a megközelítés alátámasztja azt az érvelését, hogy bár a gazdasági hatalom személytelenebb, mint régen, mégis „szemmel láthatóan létezik egy felső osztály, amely egy még inkább tőkeközpontú gazdaságban gyakorolt uralmán keresztül most még több hatalmat és előnyt élvez Nagy-Britanniában, mint egy-két évtizeddel ezelőtt" (127.). Az 1980-as években a vagyon felhalmozódása egyes személyeknél, s a növekvő jövedelmi egyenlőtlenségek „nyilvánvaló jelei annak, hogy a materialista osztályszerkezet inkább megszilárdult, mintsem fellazult volna" (137.). Ez még akkor is fennáll, ha a nemek szerinti megosztottságot is számba vesszük. Világos, hogy léteznek egyenlőtlenségek férfiak és nők között, de az egyes nemeken belüli megosztottság közel azonos. Tehát míg a nemek szerinti megkülönböztetés az egyenlőtlenségnek egy, az osztálytól elkülöníthető dimenziója, addig a nemek közti egyenlőtlenségek hatásai inkább felerősítik, mint semlegesítik az osztályok szerinti megosztottságot. Hasonló az érvelés a faj és az osztály viszonyát tekintve: az osztály az az elsődleges struktúra, amelyen keresztül a fajjal kapcsolatos egyenlőtlenségek kifejeződnek. A következtetés nem az, hogy „az osztálykülönbségek 'magyarázzák' a nemek és etnikumok közötti egyenlőtlenségeket. Még csak az sem, hogy ez utóbbiak ipso facto eltűnnének, ha valamilyen módon az előbbi megszűnne… Azonban (…) egy hipotetikus, közel osztály-nélküli társadalom kisebb játékteret biztosítana a nemi és etnikai egyenlőtlenségeknek." (146.)
Számos egyéb újszerű megállapítás is fellelhető a műben. Westergaard különösen jól érzékeli a közpolitika viszonyulását a tőkés elosztás – szerinte – két fő szabályához: „a tulajdon és a munkapiaci jövedelmek szabályaihoz" (104.). Különféle közpolitikákat vizsgál, amelyek ugyan módosítják e két szabály hatását, de egyetlen kivételtől eltekintve a progresszív célok és hatások ellenére egyik sem képes jelentős mértékben megváltoztatni a kapitalizmus működési szabályait:
„A minimális megélhetési feltételek szerencsétlenség esetén történő biztosítása, valamint a személyes kockázat jövedelemhez igazodó további csökkentése arra irányul, hogy elkerüljék a profitszerzés és a foglalkoztatás motivációinak összeütközését. Az egyéni lehetőségek egyenlőségének megteremtését célzó intézkedések egy, a liberális kapitalizmussal egyidős törekvésből fakadnak, amelynek megvalósulását a rendszer belső ellentmondásai és a mindennapok társadalmi valósága továbbra is gátolják. A fenti három közül egyik sem mond ki társadalmi igazságosságra vonatkozó normát, amelynek ki kellene töltenie azt az erkölcsi űrt, amely a magánvállalkozásokra épülő gazdaság hozott létre … az újraelosztás szerteágazó módozatai ténylegesen nem jutottak el odáig, hogy akadályozzák az üzleti tevékenységet, vagy hogy megfosszák azt az élet javaihoz való egyenlőtlen hozzáférést előíró szabályaitól." (104.)
Egyetlen kivétel van, ami az elosztást egy bizonyos területen ellenállóvá teszi a magántulajdonnal és a piaci erőkkel szemben. Ahol az emberek képességeikre való tekintet nélkül, szükségleteik szerint, egyenlő alapon férnek hozzá az erőforrásokhoz. Nagy-Britanniában az egészségügyi ellátás áll legközelebb ehhez a modellhez, s habár az egészségügyi ellátás valódi egyenlősége nem valósulhat meg, amíg a létezés egyéb feltételei nem egyenlőek, az mégis megszegi a kapitalista elosztás elveit.
A kapitalista elvek sérülése hatással van az osztályok szerinti meghatározottságra. Míg Westergaard felismeri az állami szektornak mind sajátos voltát, mind változó viszonyulását a tőke szükségleteihez, addig képtelen feloldani azt a szemmel látható paradoxont, hogy bár az egyes állami szerveknek eltérő a tőkével való kapcsolata, a foglalkoztatás formális struktúrája és feltételei mégis kevéssé különböznek. Részben azért képtelen feloldani ezt a paradoxont, mert a termelési viszonyokat viszonylag figyelmen kívül hagyja. Westergaard szerint az állami alkalmazottak csak annyiban munkások, amennyiben „munkájuk – a serkentés, a fenntartás vagy a megóvás által – megfelelően hozzájárul egy kiváltságos célra fordított össztöbblet előállításához, amelyből ők legfeljebb csak korlátozott mértékben részesülnek" (21.). A rendőrség és a hivatásos katonaság éppen ezt a többletet megőrző szerepet tölti be, azonban a klasszikus szocialista elemzés eddig nemigen tekintette őket egyenruhás munkásoknak.
Nyilvánvalóan Westergaard elméleti hozzáállása az oka annak, hogy nem sikerül elég figyelmet fordítania a termelési viszonyokra. Az osztály-nélküliség gondolatának módszeres támadása mellett vitát folytat a strukturalista marxistákkal is, akik az osztályok szerinti meghatározottságot a termelési viszonyokban betöltött helyen keresztül ragadják meg. Westergaard joggal kritizálja az általa vizsgált mű nagy részének absztrakt és klasszifikáló jellegét, mindazonáltal nem sikerül ezt a művet elhelyeznie azon munkák sorában, amelyek válaszként születtek arra a jelenségre, hogy „a kapitalista munkafolyamatot" csaknem teljes egészében kihagyják az elemzésből: ez a jelenség megteremtette a maga formalizmusát is, amelyben az osztályok szerinti tagozódás a termelő eszközök feletti rendelkezés kérdésére redukálódott. Nem beszélve arról, hogy az általa idézett mű az 1970-es években íródott, így napjainkban már alig van hatása, legalábbis eredeti formájában.
Az, hogy főleg ennek a tendenciának a vizsgálatában mélyed el, abból a meggyőződéséből fakad, hogy szerinte a javak elosztásának előtérbe helyezését weberiánus címkével illetik. Ez egy bizonyos fokig ugyan igaz lehet (habár Westergaard erre vonatkozóan nem szolgál példákkal), azonban a dolog lényege nem az, hogy nincs egyetértés a jövedelmek és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának kérdésében. Jóval fontosabb az, hogy ezen egyenlőtlen részesedések önmagukban történő vizsgálata figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőtlenség forrása a termelési viszonyokban rejlik – ezen szemlélet következményeként pedig nem sikerül feltárni a kapitalizmus kulcsfontosságú kizsákmányolási viszonyait. Westergaard a maga módján elfogadja ezt a háromszintű elemzési modelljében. Továbbá elemzésének vannak olyan összetevői, amelyek tökéletesen beleillenek abba a szemléletbe, amely felhasználja a tőke szerepének és az állami alkalmazottak feladatainak elkülönülését, mint fontos osztály meghatározó tényezőt.
Valójában Westergaard a struktúra meghatározására olyan fogalmat használ, amely a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésen és annak következményeiről – az egyenlőtlen elosztásról – kialakított képén alapul, azonban kevés figyelmet fordít a kizsákmányolásra mint a kapitalista rendszer naponta újratermelődő, központi problémájára. A kizsákmányolás szerinte „a tőkés gazdaság össztöbbletéből való kirekesztés: gyakorlatilag a megtermelt összvagyonból való részesedés arányának megfelelően". (24.) Ez a megállapítás hangsúlyeltolódáshoz vezet. Míg az elosztás eddig csak a termelési viszonyok lenyomata volt, most formailag is fontos osztály meghatározó tényezővé válik: ,A 'kinek mi jut' kérdésének ezért ugyanolyan központi jelentőségűnek kell lennie az osztályok feltérképezésében, mint a 'ki mit csinál' kérdésének" (24.). Ennek hangsúlyozása egy olyan szociáldemokrata programmal cseng össze, mint amilyenről Marx oly lesújtóan írt A gothai program kritikája című művében.
(Fordította: Kocsis Viktória)