John Westergaard: Who Gets What? The Hardening of Class Inequality in the Late Twentieth Century.

A könyv három témával foglalkozik: az osztálykülönbségek to­vábbélésével – sőt megszilárdulásával; a közpolitika változó, az egyenlőtlenséget mérséklő vagy felerősítő szerepével; valamint a kulcsfontosságú osztálykülönbségekkel – e tematika kereté­ben a jólét elosztásával és a társadalmi igazságosság biztosítá­sával. Ezen témák lehetővé teszik, hogy Westergaard cáfolja azt a – többnyire – célirányos eszmét, amely szerint az osztálystruk­túra és az osztálytudat halott. Sorra veszi az „osztályhalál" kü­lönböző elméleteit, amelyek a foglalkoztatás újjászervezésén, különböző fogyasztási mintákon, háztartási stratégiákon, életcik­lusokon és választási mintákon alapulnak, majd bemutat egy három szintű elemzési eljárást: először azonosítja a hatalom for­rásait a kapitalista társadalomban – a kulcsfontosságú gazda­sági erőforrások feletti rendelkezés nyomán – és az ezekkel járó előnyöket; azután feltérképezi az erőforrások feletti rendelkezés­ben rejlő egyenlőtlenségeknek az életkörülményekre és az egyé­nek lehetőségeire gyakorolt hatását; harmadszor pedig, és csak az előbbi átgondolása után, megvizsgálja az egyén válaszadási lehetőségeit.

Ez a megközelítés alátámasztja azt az érvelését, hogy bár a gazdasági hatalom személytelenebb, mint régen, mégis „szem­mel láthatóan létezik egy felső osztály, amely egy még in­kább tőkeközpontú gazdaságban gyakorolt uralmán keresz­tül most még több hatalmat és előnyt élvez Nagy-Britanniá­ban, mint egy-két évtizeddel ezelőtt" (127.). Az 1980-as évek­ben a vagyon felhalmozódása egyes személyeknél, s a növek­vő jövedelmi egyenlőtlenségek „nyilvánvaló jelei annak, hogy a materialista osztályszerkezet inkább megszilárdult, mintsem fel­lazult volna" (137.). Ez még akkor is fennáll, ha a nemek szerinti megosztottságot is számba vesszük. Világos, hogy léteznek egyenlőtlenségek férfiak és nők között, de az egyes nemeken belüli megosztottság közel azonos. Tehát míg a nemek szerinti megkülönböztetés az egyenlőtlenségnek egy, az osztálytól el­különíthető dimenziója, addig a nemek közti egyenlőtlenségek hatásai inkább felerősítik, mint semlegesítik az osztályok sze­rinti megosztottságot. Hasonló az érvelés a faj és az osztály vi­szonyát tekintve: az osztály az az elsődleges struktúra, amelyen keresztül a fajjal kapcsolatos egyenlőtlenségek kifejeződnek. A következtetés nem az, hogy „az osztálykülönbségek 'magyaráz­zák' a nemek és etnikumok közötti egyenlőtlenségeket. Még csak az sem, hogy ez utóbbiak ipso facto eltűnnének, ha valamilyen módon az előbbi megszűnne… Azonban (…) egy hipotetikus, közel osztály-nélküli társadalom kisebb játékteret biztosítana a nemi és etnikai egyenlőtlenségeknek." (146.)

Számos egyéb újszerű megállapítás is fellelhető a műben. Westergaard különösen jól érzékeli a közpolitika viszonyulását a tőkés elosztás – szerinte – két fő szabályához: „a tulajdon és a munkapiaci jövedelmek szabályaihoz" (104.). Különféle köz­politikákat vizsgál, amelyek ugyan módosítják e két szabály ha­tását, de egyetlen kivételtől eltekintve a progresszív célok és hatások ellenére egyik sem képes jelentős mértékben megvál­toztatni a kapitalizmus működési szabályait:

„A minimális megélhetési feltételek szerencsétlenség esetén történő biztosítása, valamint a személyes kockázat jövedelem­hez igazodó további csökkentése arra irányul, hogy elkerüljék a profitszerzés és a foglalkoztatás motivációinak összeütközését. Az egyéni lehetőségek egyenlőségének megteremtését célzó intézkedések egy, a liberális kapitalizmussal egyidős törekvés­ből fakadnak, amelynek megvalósulását a rendszer belső ellent­mondásai és a mindennapok társadalmi valósága továbbra is gátolják. A fenti három közül egyik sem mond ki társadalmi igaz­ságosságra vonatkozó normát, amelynek ki kellene töltenie azt az erkölcsi űrt, amely a magánvállalkozásokra épülő gazdaság hozott létre … az újraelosztás szerteágazó módozatai ténylege­sen nem jutottak el odáig, hogy akadályozzák az üzleti tevékeny­séget, vagy hogy megfosszák azt az élet javaihoz való egyen­lőtlen hozzáférést előíró szabályaitól." (104.)

Egyetlen kivétel van, ami az elosztást egy bizonyos területen ellenállóvá teszi a magántulajdonnal és a piaci erőkkel szem­ben. Ahol az emberek képességeikre való tekintet nélkül, szük­ségleteik szerint, egyenlő alapon férnek hozzá az erőforrások­hoz. Nagy-Britanniában az egészségügyi ellátás áll legközelebb ehhez a modellhez, s habár az egészségügyi ellátás valódi egyenlősége nem valósulhat meg, amíg a létezés egyéb felté­telei nem egyenlőek, az mégis megszegi a kapitalista elosztás elveit.

A kapitalista elvek sérülése hatással van az osztályok szerinti meghatározottságra. Míg Westergaard felismeri az állami szek­tornak mind sajátos voltát, mind változó viszonyulását a tőke szükségleteihez, addig képtelen feloldani azt a szemmel látható paradoxont, hogy bár az egyes állami szerveknek eltérő a tőké­vel való kapcsolata, a foglalkoztatás formális struktúrája és fel­tételei mégis kevéssé különböznek. Részben azért képtelen fel­oldani ezt a paradoxont, mert a termelési viszonyokat viszony­lag figyelmen kívül hagyja. Westergaard szerint az állami alkal­mazottak csak annyiban munkások, amennyiben „munkájuk – a serkentés, a fenntartás vagy a megóvás által – megfelelően hoz­zájárul egy kiváltságos célra fordított össztöbblet előállításához, amelyből ők legfeljebb csak korlátozott mértékben részesülnek" (21.). A rendőrség és a hivatásos katonaság éppen ezt a több­letet megőrző szerepet tölti be, azonban a klasszikus szocialis­ta elemzés eddig nemigen tekintette őket egyenruhás munká­soknak.

Nyilvánvalóan Westergaard elméleti hozzáállása az oka an­nak, hogy nem sikerül elég figyelmet fordítania a termelési vi­szonyokra. Az osztály-nélküliség gondolatának módszeres táma­dása mellett vitát folytat a strukturalista marxistákkal is, akik az osztályok szerinti meghatározottságot a termelési viszonyokban betöltött helyen keresztül ragadják meg. Westergaard joggal kri­tizálja az általa vizsgált mű nagy részének absztrakt és klasszi­fikáló jellegét, mindazonáltal nem sikerül ezt a művet elhelyez­nie azon munkák sorában, amelyek válaszként születtek arra a jelenségre, hogy „a kapitalista munkafolyamatot" csaknem tel­jes egészében kihagyják az elemzésből: ez a jelenség megte­remtette a maga formalizmusát is, amelyben az osztályok sze­rinti tagozódás a termelő eszközök feletti rendelkezés kérdésé­re redukálódott. Nem beszélve arról, hogy az általa idézett mű az 1970-es években íródott, így napjainkban már alig van hatá­sa, legalábbis eredeti formájában.

Az, hogy főleg ennek a tendenciának a vizsgálatában mélyed el, abból a meggyőződéséből fakad, hogy szerinte a javak el­osztásának előtérbe helyezését weberiánus címkével illetik. Ez egy bizonyos fokig ugyan igaz lehet (habár Westergaard erre vonatkozóan nem szolgál példákkal), azonban a dolog lényege nem az, hogy nincs egyetértés a jövedelmek és az erőforrások egyenlőtlen elosztásának kérdésében. Jóval fontosabb az, hogy ezen egyenlőtlen részesedések önmagukban történő vizsgála­ta figyelmen kívül hagyja, hogy az egyenlőtlenség forrása a ter­melési viszonyokban rejlik – ezen szemlélet következményeként pedig nem sikerül feltárni a kapitalizmus kulcsfontosságú kizsák­mányolási viszonyait. Westergaard a maga módján elfogadja ezt a háromszintű elemzési modelljében. Továbbá elemzésének vannak olyan összetevői, amelyek tökéletesen beleillenek abba a szemléletbe, amely felhasználja a tőke szerepének és az álla­mi alkalmazottak feladatainak elkülönülését, mint fontos osztály meghatározó tényezőt.

Valójában Westergaard a struktúra meghatározására olyan fogalmat használ, amely a kulcsfontosságú erőforrásokhoz való egyenlőtlen hozzáférésen és annak következményeiről – az egyenlőtlen elosztásról – kialakított képén alapul, azonban ke­vés figyelmet fordít a kizsákmányolásra mint a kapitalista rend­szer naponta újratermelődő, központi problémájára. A kizsákmá­nyolás szerinte „a tőkés gazdaság össztöbbletéből való kirekesz­tés: gyakorlatilag a megtermelt összvagyonból való részesedés arányának megfelelően". (24.) Ez a megállapítás hangsúlyelto­lódáshoz vezet. Míg az elosztás eddig csak a termelési viszo­nyok lenyomata volt, most formailag is fontos osztály meghatározó tényezővé válik: ,A 'kinek mi jut' kérdésének ezért ugyanolyan központi jelentőségűnek kell lennie az osztályok feltérképezé­sében, mint a 'ki mit csinál' kérdésének" (24.). Ennek hangsú­lyozása egy olyan szociáldemokrata programmal cseng össze, mint amilyenről Marx oly lesújtóan írt A gothai program kritikája című művében.

(Fordította: Kocsis Viktória)