Folyóirat cikkek kategória bejegyzései

Egy könyv margójára

Bill Lomax-Kemény István A magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok c. könyvéről.

Nem sokkal lapzárta előtt akadt kezembe egy új és fontos könyv: A ma­gyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. (Magyar füzetek, Pá­rizs) A rendkívül érdekes kötetet Bill Lomax és Kemény István rendezte sajtó alá. Folyóiratunk különös figyelemmel kíséri azokat a mozgalma­kat, amelyek magukban hordozzák a jövő társadalomszerveződésének, az önkormányzati, dolgozói és lakóterületi szerveződéseknek elemeit, csíráit. Az egyik fontos történelmi „csíra": az 1956-os munkástanácsok! Nem véletlen, hogy az Eszmélet 2. száma éppen e témakörben publikált dokumentumokat. Így természetes, hogy azonnal felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a fentebb jelzett könyvre. A könyv valódi jelentőségére azon­ban aligha lehet következtetni az előszóból, amely olyan „olvasatot" kölcsönöz a könyvnek, amely éppen gyakorlati tapasztalatainak „sem­legesítésére" irányul. A szerkesztő szándékait nem ismerjük, de egy bi­zonyos: a munkástanácsokat a liberális demokrácia élharcosainak te­kinti: „A követelések listáján – az ország függetlenségén kívül – minde­nütt megtaláljuk a nyugati mintájú parlamentáris demokráciát. . ." Kemény István az előszóban másutt megjegyzi, hogy a munkások „munkástulajdont" akartak, de ehhez nem fűzi hozzá, hogy éppen ezál­tal is meghaladni kívánták „a nyugati mintájú parlamentáris demokrá­ciát"; a többpártrendszert éppen a maguk szolgálatába kívánták állítani, nem pedig egy politikai elitréteg hatalmi machinációjaként képzelték el. A kötet dokumentumainak sokasága igazolja állításunkat. Nincs itt terünk részletes elemzésre vagy dokumentálásra, kénytelenek vagyunk csupán egy idézettel cáfolni „a nyugati mintájú" fejlődésről szóló le­gendát.

A magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének javaslata: hozzuk létre a Termelők Tanácsát! E dokumentum a Népakarat novem­ber 29-i számában jelent meg, amelyben egyebek között ez a kitétel olvasható: „…számos, gyors intézkedést kell tenni annak érdekében, hogy a szocialista demokrácia erőteljesen fejlődjék, a lehetőségből valósággá váljék. Már most foglalkozni kell azzal, hogy eddigi államha­talmi struktúránk az új helyzetnek és új követelményeknek megfelelően megváltozzék. Biztosítani kell, hogy a munkásosztály vezető szerepe az államhatalomban ténylegesen és sokoldalúan érvényesüljön. Mert a munkásosztály az a vezető és szervező erő, amely elsősorban képes mindkét irányban megvédeni, megőrizni és továbbfejleszteni eddigi szocialista vívmányainkat. Arra van szükség, hogy társadalmunk min­den, de különösen gazdasági kérdéseiben valójában a munkásosztályé és az anyagi javak, a nemzeti jövedelem létrehozásában részt vevő min­den dolgozóé legyen a döntés joga. A munkástanácsok létrejötte üzemi viszonylatban ezt biztosítja. Biztosítani kell azonban azt is, hogy anyagi javaink hovafordításáról, gazdasági fejlődésünk módjáról és üteméről a jövőben az ország felső vezetésében is közvetlenül a termelők döntsenek.

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szerve­zetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhata­lom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó parasztok termé­szetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasol­juk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásá­nak kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államha­talmunk új szerve lenne. … a Termelők Tanácsának alapvető funkció­ját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irá­nyítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó ha­tározatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben köz­vetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit. . ." (Vö. 92. o.)

Azon idézetek száma, amelyek ebben a szellemben foglaltak állást '56 októberében-novemberében, tetszés szerint szaporítható. Köszönet Kemény Istvánnak e könyv kiadásáért, de vele szemben azt kell hangsú­lyoznunk, amit e dokumentumok valóban állítottak: se kapitaliz­must, se sztálinizmust, hanem a termelők társadalmát, vagyis a gazda­sági demokráciát. Ez több mint a polgári demokrácia.

Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről

Rövid ismertetés egy amerikai szerző művéről (Herbert Schiller: The Corporate Takeover of Public Expression), amely az információ áruvá változtatásának – és néhány érdekcsoport általi kisajátításának – következményeit elemzi.

Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

 

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

1062_04Landau.jpg

(Peter Kimmel)