Folyóirat cikkek kategória bejegyzései

Kapitalizmus – késő kapitalizmus (egy elemzés tapasztalatai)

A jelenkori kapitalizmus Claus Offe által adott elemzésének bemutatása és értékelése. A kapitalizmus megújulóképességének magyarázata; a válságelhárító mechanizmusok; a mai kapitalizmusnak a korábbiaktól eltérő sajátosságai. Mennyiben összeegyeztethető kapitalizmus és demokrácia, illetve mennyiben érvényes ma is lényegi összeegyeztethetetlenségük tétele?

Mai világunk megértése szempontjából sokat jelent, ha megismerjük a frankfurti iskola harmadik nemzedékéhez tartozó nemzetközi tekin­télyű gondolkodó, Claus Offe kapitalizmus felfogását.

Offe felfogásában a késő-kapitalizmus1 nem minősül a kapitaliz­mustól teljesen különnemű, idegen dolognak. A késő-kapitalizmust mint egy meghatározott fejlődési fokot, az alapstruktúra jelentős szerkezeti változásaként vizsgálja, amely mindazonáltal a legköze­lebbi összefoglaló nem-fogalomra, a kapitalizmusra vonatkozik. Ezen az alapon bírálja Offe a ma működő társadalomtudományokat, külö­nösen az összehasonlító politikatudományt, mint amely nagyon ke­véssé képes arra, hogy a tőke mozgási törvényeire – és az általa meg­határozott társadalmi struktúra mozgására – irányuló marxi alapkér­dést felvethesse. A ma uralkodó társadalomtudományi iskolák Marxot úgy „múlják felül", hogy vagy háttérbe szorítják analitikus kérdésfelte­vését, vagy elkerülik a kapitalizmusfogalom elemzési síkját, vagy pe­dig gondolatilag ezen absztrakciós sík alatt maradnak. Mindezekben az esetekben a kapitalista rendszer identitását eleve önkényes foga­lomkezeléseknek és meghatározásoknak szolgáltatják ki.

Ebből következik, hogy nem lehet megkerülni a szociál-ökonómiai formáció elemzését: a tőke mozgástörvényeire épülő és általa meghatározott társadalmi struktúrára vonatkozó törvényszerűségek és kategóriák feltárását. Offe kiinduló pozíciójának ez az egyik oldala. A másik oldala pedig az – amivel a magam részéről szintén egyetértek -, hogy természetesen a klasszikus kapitalizmus korabeli marxi elem­zésének az egyszerű alkalmazása sem elégséges ahhoz, hogy teore­tikusan tisztázza a mai fejlődési fok valamennyi jelenségének lénye­gét, nem várható el tőle, hogy a ,,késő-kapitalizmus" kategoriális új­donságait tisztázza.

Ezek után ha a kapitalizmust mint az iparilag fejlett mai nyugati társadalmak elemzéséhez szükséges kategóriát vesszük szemügyre, vissza kell mennünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mit tekintsünk voltaképpen kapitalizmusnak, nem-fogalomnak. Milyen jegyek alapján nevezhetők e társadalmak akár ma, akár a múltban, vagy akár Észak-Amerikában, akár Nyugat-Európában vagy Japánban egyaránt kapitalistának? A kapitalizmus változó, fejlődő és egy­idejűleg sokféle formában megjelenő változatai mögött Offe a követ­kező úton ragadja meg a lényegi állandóságot: egyrészt a tőkefelhal­mozási folyamat társadalmi következményei felől, másrészt az ellent­mondás marxi dialektikus fogalma segítségével. A gazdasági növe­kedés fő változója – mutatja ki -, amely a tőkés rendszereket jellemzi, tulajdonképpen csak járulékos kifejezése az egyes termelési egysé­gek, tőkés vállalkozások által elért akkumulációnak. Ez a felhalmozás határozza meg a gazdasági, társadalmi és politikai problémák „feldol­gozásának" potenciálját, lehetőségeit; a további növekedést pedig a már elért akkumulációs szint, bázis határolja be. Ennek a növekedési folyamatnak nem ellenőrzött kísérő jelenségei vannak, amelyek kö­vetkezményeit és önromboló tendenciáit a kapitalizmusfogalomnak közvetett értelemben ábrázolnia kell. E nem szándékolt kísérőjelen­ségek a rendszert az önmagához való folytonos alkalmazkodásra kényszerítik. Ilyen nem szándékolt kísérőjelenségnek kell tekinte­nünk az uralmat, az elnyomást, az elidegenedés és a hiány jelensé­geit, melyek nem szükségszerűen osztályelméletileg írhatóak csak le. Ezeket a jelenségeket a kapitalista rendszer permanens válságaként fogja föl Offe, megkülönböztetendő a valóságos krízisektől, mint ami­lyen a forradalom vagy a gazdasági összeomlás.

A kapitalizmus fogalom tehát nem elemek összességét jelöli (amelyek egy társadalmi rendszerben egy adott időpontban megtalál­hatók, mint például bizonyos jövedelemelosztás vagy technológiai fej­lettségi színvonal, vagy a munkafunkciók megoszlása a népesség kö­rében, esetleg olyan összefüggések számbavétele, mint például az, hogy a politikai elit rekonstrukciója rendre az uralkodó osztályból tör­ténik) – bár bizonyára ezekben is megnyilvánulhatnak és megnyilvá­nulnak a kapitalizmus egyes vonásai. A kapitalizmus fogalomnak a változásban és a változatosságban megmaradó lényegi összetevői ugyanis nem ezek, hanem az a közös működési törvényszerűség, amely minden egyes kapitalizmust átfog, s amit Marx a termelés nö­vekvő társadalmiasodása és a privát elsajátítás ellentmondásának fo­galmával jelölt meg, illetőleg a termelőerők és a termelési viszonyok ellentmondásának dialektikus fogalmával fejezett ki. Arról az ellent­mondásról van tehát szó, hogy a tőkefelhalmozás folyamatában a köl­csönös függőségi viszonyok – nem szándékoltan, de ténylegesen – kiterjednek, másrészt viszont ellentmondás áll fenn egyfelől e folya­mat, másfelől annak tudatos szervezése és tervezése között. A köl­csönös függőségi viszonyok tervezését és szervezését akadályozzák azok a termelési viszonyok, melyek a magántulajdon és a privatizált beruházási stratégiák miatt állnak fenn. Az „unorganisierte Fakticität" (szervezetlen tényszerűség) által előálló társadalmiasulás szembe­kerül a felhalmozási folyamat privát jellegével, és egyenlőtlenségek­hez, aszinkronitásokhoz vezet. A „magántulajdoniság", az adott ter­melési viszonyok következtében bizonyos, főleg a nem piackonform humán szükségleti szférák és egyes életterületek elhanyagolttá, alul­fejletté válnak. A tényszerű társadalmiasulási folyamat és a magántu­lajdoniság ellentmondásának következtében előállnak olyan jelensé­gek, melyek Offe szerint az irracionalitás közös nevezőjére hozhatók, mint a mindenkori válságok. De – szemben Marxnak és Engelsnek azzal a feltételezésével, hogy itt egy rendszeren belüli mozgás rendszeridegen konzekvenciájáról van szó, ahol a rendszeride­gen konzekvenciák szétfeszítik a rendszer kereteit – Offe úgy fogja fel az alapellentmondás szerepét, mint ami a rendszert az önmagához való folyamatos alkalmazkodásra kényszeríti.2 Él és működik az alapellentmondás, de feloldódik egy új mozgásformában. A kapitalizmusértelmezés ezen pontján vetődik fel azután a késő-ka­pitalizmus specifikumainak megragadása.

Offe láthatólag arra törekszik, hogy a kapitalizmus fogalom elem­zésekor saját elképzeléseit összhangba hozza a marxi politikai gaz­daságtannal. A döntő eltérést – amelynek elemzése messzire vezet­hetne, és amelyet itt csak jelölni, de kibontani nem tudok – mégis az adhatná meg, ha az általa ellentmondásnak, alapellentmondásnak, esetenként antagonisztikusnak nevezett fejlődésdinamikai törvény­szerűséget összevetnénk Marx egyes írásainak és A tőkének azon el­képzelésével, amely a kapitalizmust nem feltétlenül és nem egysze­rűen ellentmondásként, hanem az ellentmondás egy sajátos lételmé­leti formájaként, antagonizmusként fogta fel. Eszerint Marx valójában nem is adta a kapitalizmusnak mint olyannak a fogalmi meghatározá­sát, hanem a tőkeviszonynak az elméletét tárta fel, amelynek lényege nem a fogalmiság, hanem a kategóriák elméleti építkezése és kölcsö­nös összefüggése.

Azt mondhatnánk most már, hogy a kapitalizmus fogalmon való túllépésnél Offe két teoretikus pillérre támaszkodik, amikor kísérletet tesz a „Spätkapitalismus" megragadására. Egyrészt a frankfurti is­kola azon Horkheimer alapította tradíciójához kapcsolódik, mely sze­rint a késő-kapitalizmus már nem a szabad szerződések rendszerén keresztül reprodukálódó társadalom, hanem olyan, amelyben a politi­kai döntéseknek (Horkheimer nyelvén: a rendszer parancsuralmi jel­legének)3 van alapvető jelentősége, nem pedig a gazdaság belső köz­vetítési folyamatainak, összfolyamatának. A gazdaság saját ellent­mondásai itt ugyanis nem vagy nem elsősorban a gazdaságon belül jelennek meg, hanem átkerülnek a politikum szférájába. Úgy is ki le­het fejezni ezt az állapotot, hogy a késő-kapitalizmusban a politikai rendszer növekvő autonómiára tesz szert, a gazdaság átpoliti­zálódik, és a gazdasági alaphoz képest – az átpolitizálódás miatt – a politikát már nem egyszerűen felépítményi jelenségként kell kezelni, hanem a rendszer működőképességét, túlélését bizto­sító formaként. A másik teoretikus pillér e működőképességet bizto­sító funkciókhoz kapcsolódik és a késő-kapitalizmus rendszerelmé­leti elemzését igényli: annak taglalását, hogy milyen problémákat vet fel strukturálisan ez a szociálökonómiai alakulat, és milyen mechaniz­musokat termel ki a problémák megoldásához. A két elméleti pillér, a politikai gazdaságtani elemzés érvényességi körének a beszűkülése (esetenként tényleges negligálása), illetőleg a rendszerelmélet érvé­nyességi körének a kitágulása és kitágítása együttesen vezetik át Offét ahhoz, hogy a késő-kapitalizmus specifikumait gondolatilag meg­adhassa.4 Elemzése értelmében a késő-kapitalizmus a korábbi szaka­szoktól több mindenben eltér. Utalásszerűén: a piacmechanizmus­ban, a monopóliumok, kartellek, oligopóliumok megjelenésében, ab­ban, hogy a műszaki haladást intézményesíteni képes, és abban, hogy a piac működési zavarait az állami intervenciókkal korrigálja. El­hárító mechanizmusok sora befolyásolja az újratermelési folyamat di­namikáját és feltételeit, elsősorban abban az irányban, hogy a gazda­sági válságot nem alap-, hanem következményproblémává alakítja át. Immanens gazdasági válságok helyett a társadalmi élet külön­böző területeire tevődnek át a korábban a gazdaságban fellépő válságjelenségek. Offe a késő-kapitalizmusnak tehát egy válságel­méleti értelmezését nyújtja, s e rendszernek eszerint éppen az a spe­cifikuma, hogy milyen válságelhárító, védekező mechanizmusokat hoz mozgásba.

Ezen elhárító mechanizmusok történelmileg fokozatosan kiala­kuló három kategóriájáról van szó.5 Egyrészt olyan mechanizmusok jöttek létre, melyek az egyedi tőkék képességét jelentették a fennma­radásra. Mindenekelőtt az oligopóliumoknak, monopóliumoknak és multinacionális egyesüléseknek az árkonkurenciát mérsékelő, eset­leg kikapcsoló hatásáról, illetőleg az egyes vállalkozásokon belüli me­nedzseri tervezésből eredő önfinanszírozási és profitstabilizálási eljá­rásokról van szó. (Megjegyzendő, hogy a multinacionális jelenségnek az egyedi tőkék síkján való kezelése Offe későkapitalizmus-felfogá­sának egyik gyenge pontja, mert ennek a tőkés világgazdaság elem­zésével kellene kiegészülnie, s ezt nem tette meg.)

Az elhárító mechanizmusok második kategóriáját jelenti a tudo­mányos-műszaki haladás intézményesítése, ami már nem egysze­rűen az egyedi tőkék, hanem az össztőke túlélési képességének a síkján megy végbe. Ez a tudománynak és a technikának mint döntő termelőerőknek, Ml. a kutatásfejlesztésnek az intézményes összekap­csolását jelenti a termelés szervezésével. Az össztőke túlélési képes­sége a tőkeértékesítés tartós profitstabilizálását tette lehetővé a mű­szaki-technikai innováció rendszeres biztosítása útján, a stagnácíók áthidalása révén, illetőleg új beruházásokkal, a keresleti és kínálati ol­dal bővítésével, a szükségletek gazdagításával.

Végül beszélnünk kell az elhárító mechanizmusok harmadik ka­tegóriájáról, ami a tőkés rendszer állami szabályozását jelenti, és lé­nyegében a kapitalizmus – tőkeértékesítés által meghatározott – poli­tikai, gazdasági és társadalmi összstruktúrájának fennmaradását cé­lozza. Ennek a mechanizmusnak a hatásmódja az értékesítési ne­hézségek intervencionista eszközökkel való megszüntetése, mérsék­lése. Politikailag ez az osztálykompromisszum aktív szervezését je­lenti, az államapparátus és a politikai rendszer szelektív teljesítmé­nyeirévén.6

Egészében véve ezen elhárító mechanizmusok jelentik a tőkés rendszereken belüli legfontosabb történelmi átalakulásokat, amelye­ket a funkcionális elemzés segítségével lehet megvilágítani. Offe árra is rámutat, hogy az alapstruktúra önromboló tendenciáit kifejező elhá­rító mechanizmusok – bár különböző síkokon fejtik ki hatásukat – mégis összefüggenek egymással. így például a műszaki haladás in­tézményesítése (amely az össztőke síkján érvényesül) nem mehetett volna végbe az állam katalizátori segédlete nélkül (amely viszont az összstruktúra síkján értelmezhető), hiszen a fejlődést egyebek között a fegyverkezési kiadások és háborús technikák kifejlesztési formái tették lehetővé. Mindezt Offe egy sematikus vázlat, táblázat révén is összefoglalja, amelynek természetesen csak a problémát szemléltető ereje van (lásd alább).7 A logikai-analitikai sorrendnek – me­lyet a megkülönböztető jegy és a legközelebbi nem-fogalom viszo­nyaként mutattunk be – az említett mechanizmusok történelmi fellé­pése csak nagyon durván felel meg. Offe nem tartott igényt arra, hogy az elhárító vagy kompenzációs mechanizmusok kialakulását történe­tiségükben is megragadja.

Kompenzációs mechanizmus

A rendszer-

-problé­mák síkja

Hatásmód

A mindenkor felme­rülő   „posztkapita­lista" ideológia ill. társadalomtudo­mányi interpretáció

I.

Piac szervezése: (oligopóliumok, mo­nopóliumok, kartel­lek, multinacionális egyesülések; az ár-konkurencia   meg­szüntetése: önfinan­szírozás;     mene­dzseri      tervezés: hosszúlejáratú pro­fitstabilizálás)

Az egyes töke ké­pessége a fennma­radásra

A fönnmaradást ve­szélyeztető verseny kikapcsolása (vagy távoltartása);

az ex­port- és importpia­cok megszerzése;

a költségteher (Konstendruck) és a reali­zációs problémák időleges emancipá­ciója

„menedzserosztály"

„lélekteli vállalat"

Burnham

Berle/Means

Crosland

II.

A műszaki haladás intézményesítése (tudomány és tech­nika mint első terme­lőerők, a kutatásfej­lesztés intézményes összekapcsolása a termeléssel;  ennek szervezete mint ter­melés)

Az össztőke túlélési képessége

Tartós    profitáblilis tökeértékesítés sza­vatolása rendszeres innováció útján; A stagnáció áthidalása (Hanson), ill. a tőke-megsemmisítés, új investment-outlets (Baran,   Sweezey) állandósításának létrehozása

technológiai-,

techno-,

posztindusztriális-,

posztmodern társadalom.

Bell

Lipset

Etzioni

Aron  

(Konvergen­cia-elméletek)

III

A kapitalista összrendszer állami sza­bályozása

A kapitalista tőkeértékesítés állal meg­határozott politikai, gazdasági és tár­sadalmi összstruktúra képessége a fönmaradásra

Az értékesítési ne­hézségek megszűn­tetése intervencionista

eszközökkel;

az osztálykompro­misszum aktív szer­vezése az államap­parátus révén

„technokratikus" (Schelsky),

„vegyes gazdaság"

„tervszerűség"

„új ipari állam"

„aktív társadalom"

„pluralisztikus társadalom"

„jóléti állam"

A késő-kapitalizmus intézményi újításai tehát az alapellentmon­dás közvetlen következményei, mind funkcionális minőségüket, mind azon történelmi helyzetet illetően, amelyben országonként eltérő idő­pontokban felmerültek. Egyetlen más társadalomtudományi interpre­táció sem képes hasonló sikerrel feltárni ezen intézményi változáso­kat. A liberális társadalomtudományok javaslatai – melyekből jel­lemző módon igen kevés van – nem is foglalkoznak az elhárító me­chanizmusok Offénél érintett kategóriáival. A társadalomtudományi kutatás szempontjából az itt ismertetett elképzelés leszámol a korai összeomlási elméletekkel, amelyek a gazdasági válság önpusztító erőinek az extrapolációján alapultak, és így kérdeztek rá a rendszer határaira. (Tegyük hozzá, hogy ezt az elképzelést főként a II. Interna­cionálé ökonomista teoretikusai vallották.) Ma viszont az adekvát kér­désfeltevés – vallja Offe -, hogy a késő-kapitalizmus milyen lehetősé­gekkel rendelkezik öntagadó tendenciájának leállításában, látenssé tevésében. Ez esetben a késő jelző nem egy mágikus előtag hozzá­adásával kívánja új időkeretek közé helyezni a kapitalizmus törté­nelmi létét, hanem a közös működési törvényszerűségek elemzésé­vel mutat rá a rendszer alkalmazkodó-önújjászervező jellegére, mely működési törvények akkor is érvényben maradhatnak, ha nem a meg­haladást, hanem az önátalakítást váltották ki. Offe szerint a késő-ka­pitalista rendszer stabilizáló és labilizáló összetevőit ez ideig sem a marxista, sem a polgári társadalomtudományok nem voltak képesek megfelelően súlyozni. A mai kapitalizmus elemzésében nem elégsé­ges a gazdasági válság és az osztálykonfliktus analízise. Ennek az analízisnek ki kell terjednie az önkorrekciós mechanizmusok hatásle­hetőségeinek figyelembevételére, azaz a tervszerűségi és technokratikus szabályozótechnikák elemzésére, a jóléti állami szociális gon­doskodás határainak, az osztálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív szervezetének, az intenzív fegyverkezésre irá­nyuló technológiapolitikának valamint a multinacionális és bürokra­tikus érdekcsoportok alakjában fellépő alkalmazkodó önátalakításának az elemzésére.8

A fent jelzettek közül Offe – következetes gondolkodó lévén – több probléma megoldásának is nekifogott. Ezek közül a késő-kapita­lizmus működésének megértése szempontjából különösen az osz­tálykompromisszum pluralisztikus és/vagy korporatív intézményi összetevőinek elemzése jelentős. „A versengő pártok demokráciája és a keynesi jóléti állam: a stabilizálás és a felbomlás tényezői" című összefoglaló tanulmányában igényes elemzéseket találunk.9 Termé­keny kérdésfeltevése: mennyiben fér össze egymással a kapitalista magángazdaság és a politikai rendszerben a tömeges részvételt biz­tosító versengő pártdemokrácia. A kérdésfeltevés a klasszikus libe­ralizmusig és a klasszikus marxizmusig vezethető vissza. J. S. Millnél, A. de Tocqueville-nél és Marxnál ugyanis minden érvelésben eltérés ellenére közös mozzanat, az elemzés végső eredménye az, hogy a kapitalizmus és az általános és egyenlő választójogra épülő demokrá­cia összeegyeztethetetlen egymással. Marx azt várta (a francia de­mokratikus alkotmányfejlődést elemezve), hogy a demokrácia győze­lemre segítheti a proletariátust, megkérdőjelezve a polgári osztály­uralmat.10 A klasszikus liberálisok meggyőződése szerint a szabadság és függetlenség a társadalmi fejlődés legértékesebb vívmánya, ame­lyet minden körülmények között meg kell védeni a tömegtársadalom egyenlősítő fenyegetésével és a demokratikus tömegpolitikával szemben, amely szükségszerűen a nincstelenek és műveletlen több­ség zsarnokságához és „osztályuralmához" vezet.

A fasiszta rezsimek feltűnése a kapitalizmus történetében rávilá­gít arra, hogy milyen feszültségek lehetségesek a két intézményrend­szer között, valószínűsítve a fentebbi összeférhetetlenségi álláspon­tot. Az a tény viszont, hogy a legfejlettebb tőkés országokban a XX. század második felében létrejött az összhang a két tényező között, cáfolja az összeférhetetlenséget. Az általános választójogra épülő versengő pártrendszerek és az ellenzéki jelenség intézményesítésén nyugvó demokrácia mégis összeegyeztethetőnek bizonyul napjaink fejlett tőkés gazdaságaival.

Offe számára ebből következően éppen az vált eredeti kutatási kérdéssé, hogy a társadalmi szerveződés kétféle elvének együttélé­sét milyen intézmények és mechanizmusok milyen mértékben segítik elő, illetőleg milyen korlátai vannak a kettő összeférhetőségének. A kapitalista piacgazdaság és a polgári demokrácia összeegyeztethe­tőségét csak akkor érdemes elemezni, ha elismerjük, hogy léteznek bizonyos feszültségek közöttük. Például Lenin és a leninista hagyo­mány, hasonlóan az 50-es, 60-as években elterjedt elitista-pluralista demokráciaelméletekhez, tagadja a feszültség létét, úgy véli, hogy a kettő összefér: a tőke uralma és a polgári demokratikus formák közötti stabil harmónia azáltal valósul meg, hogy a tömegeket félrevezetik. A demokrácia ily módon a tömegek becsapásának eszköze. (Leninnél az 1905 és 1917 közötti orosz alkotmányos gyakorlat tapasztalata megalapozhatott egy ilyen következtetést, de ennek filozófiai síkra emelése, túláltalánosítása éppen az alapprobléma vizsgálatának el­vetését jelenti, ti. hogy nem evidens, meg kell magyarázni, mikor, mi­lyen feltételek mellett lehetséges vagy lehetetlen ez, és miért nem automatikus az összeférhetőség). Az elitista-pluralista elképzelés számára viszont attól evidens az összeférhetőség, hogy eltünteti a termelési módot, a gazdasági források elosztását, azaz függetleníti az osztályviszonyokat a demokratikusan kialakított politikai hatalomtól. A demokratikus formák és eljárásmódok teljes függőségét az osztály­hatalomtól (ami a lenini álláspont summázata Offe szerint) ebben a paradigmában a teljes függetlenségre cserélik fel -, így adódik szá­mukra az összeférhetőség magától értetődősége.

Az elmélettörténetből kibontott eredeti kérdésre – melyet tehát persze Kautsky „Az út a hatalornhoz"-a, és a II. Internacionálé így nem vethetett fel – a keynesi jóléti államnak és a demokrácia speciális verziójának fokozatos történelmi kibontakozása ad magyarázatot. A kapitalista növekedés dinamikus korszakában (kb. 1946-1973) a jóléti állam újraelosztási keretei között a szociális konfliktusokat mér­sékelni lehetett. A bérmunka-tőke ellentmondásra épülő alapszerke­zet nem kívánatos következményeit, mind a tőkeértékesülés, mind a munkaerő reprodukciójához szükséges értékcikktömeg szempontjá­ból kezelni lehetett az újraelosztó, kompenzációs mechanizmusokkal. Offe felteszi a kérdést: melyek azok a bővített újratermelés keretei kö­zött létrejövő politikai magatartásformák a keynesi jóléti államban (a továbbiakban: KJÁ), amelyek a makrogazdasági egyensúlyt, az összkereslet és összkínálat gazdaságpolitikai összehangolását, a növekedés állami eszközökkel történő elősegítését, a munkanélküli­ség visszaszorítását célozták meg, s egy hosszabb korszakon (economic boom) keresztül politikailag intézményesítették az osztály-kompromisszumot? Foglaljuk össze az érvelés fő vonalát:

  1. Mivel a kapitalista gazdaság ebben az időszakban pozitív végösszegű játszma, ezért ha valaki úgy játszik benne, mintha egy zéró összegű játszmában venne részt – ahol a résztvevők csak egy­mástól nyerhetnek el, de nem nyerhet mindenki -, akkor saját érdekei ellen cselekszik. Tehát minden osztálynak fontolóra kell vennie a töb­biek érdekeit: a munkásoknak a profit elvét, mivel csak megfelelő pro­fit és beruházási színvonal biztosítja a jövőbeni foglalkoztatottságot és a jövedelmek növekedését; a tőkéseknek pedig a béreket és a jóléti állam fenntartására fordított kiadásokat, mivel ezek biztosítják a tény­leges keresletet, illetőleg az egészséges, kvalifikált és jól szituált mun­kásosztályt.
  2. Az osztálykonfliktusokat nem a termelési mód, hanem az el­osztás nagysága, nem az ellenőrzés, hanem a növekedés dimenzió­jában értelmezik. Ez a konfliktus pedig alkalmas arra, hogy a pártok versenyével és korporatív egyeztetésekkel oldják fel.

Ám a stabilitás tényezői rögtön háttérbe szorultak, mihelyst a gazdasági környezet radikálisan megváltozott a 70-es évek derekától. A KJÁ-nak olyan nemkívánatos hatásai léptek fel, amelyeket nem­csak hogy nem lehetett gyógyítani ezekkel az eszközökkel, hanem amelyek egyenesen saját lényegéből következtek:

a)     A válság (részleges) eltüntetésével felfüggesztette az „alkotó rombolás" (creative destruction) pozitív funkcióját a tőkés gazda­ságban.

b)     Az állami támogatások kiterjedt rendszerével aláásta a vállal­kozói beruházásokat és a munka ösztönzését. Ez váltotta ki a kínálati gazdaságtan előtérbe kerülését a keresletösztönző keynesista megoldással szemben.

Az „a" és „b" tényezőt széles körben elismerik; a liberális-kon­zervatív, monetarista orientációjú szerzők pedig a felbomlás további fontos tényezőjeként említik azt is, hogy a KJÁ-ban a társadalompoli­tikai követelések „stop-szabály" nélkül maradnak, kivonják magukat a tőkéspiaci rendszer hatása alól.

Hogy a stabilitás és a felbomlás tényezői közötti harcban milyen történeti mértéket állíthatunk fel, azaz, hogy csak múltja, vagy pedig jövője is van-e a KJÁ-nak, ez nagy vitatéma a nemzetközi irodalom­ban. Offe nem tekinti a demokratikus kapitalizmus életképes, hosszú távú formájának a KJÁ-t. Nem, mert saját sikerei áldozatát látja ben­ne, amely csak addig teljesíthetett, ameddig a gazdasági cselekvőket váratlanul érte a hatása. Miután az állami támogatások beépültek a gazdasági cselekvők racionális kalkulációjába, egyrészt lerontják piaci alkalmazkodóképességüket, másrészt olyan mértékben növelik meg azokat a feladatokat, elvárásokat, amelyekre az államnak vála­szolnia kell, hogy több problémát okoznak, mint amennyit képesek megoldani.

Végeredményben, amikor a növekvő gazdaság átalakul recessziós pályára kerülő gazdasággá és „zéró összegű" társadalommá, a konfliktusok feloldására hivatott politikai-adminisztrativ rendszer üzemmódjában változás áll (állt) be. A kapitalizmus stabilizálódása a versengő pártok demokráciáján, illetőleg a funkcionális képviseletet megvalósító korporatív intézményi megoldásokon keresztül újra nyo­más, feszültség alá kerül. A szervezett kapitalizmus tendenciáját ki­kezdi a szervezetlenség ellentendenciája. Az osztályok közötti egyez­tetés politikai és gazdasági változatai, amelyek különösen a második világháború óta nyújtottak segítséget a kapitalizmus és a demokrácia kölcsönös összeférhetőségének megteremtésében, láthatóan bom­lani kezdenek. „Azt jelenti ez, hogy visszatérünk abba a helyzetbe, amely alátámasztja Marx és Mill egymáshoz közelítő álláspontját a politikai tömegrészvétel és a gazdasági szabadság antagonizmusával kapcsolatban? Igen és nem"11 – válaszolja Offe. Igen annyiban, hogy számíthatunk arra, hogy a konfliktusfeloldás intézményesített mechanizmusainak hatókőrén túl is megjelennek politikai feszültsé­gek. (Jelezzünk ilyeneket: vadsztrájkok, gyár- és lakásfoglaló moz­galmak, állampolgári engedetlenségi akciók, adófizetők lázadása, de az alternatív életformák és politikai képződmények is tipikusan ilyen reakciók a kései kapitalizmusban). Ugyanakkor nem, mert a „korai" és a „kései" kapitalizmus struktúrája között felállítható párhuzamok­nak szigorú határai vannak: a jelenkori pluralista szituáció alapvetően különbözik a kétpólusú osztálykonfliktus helyzetétől. Utóbbi két erő­sen szervezett kollektív cselekvőt feltételez a munkaerőpiac eladói és vevői pozíciójában, ma viszont a munkaerőpiac töredezett, megosz­tott. Mindenesetre a versengő pártdemokrácia és a keynesi jóléti ál­lam összeférhetetlenségét biztosító történelmi feltételeknek a meg­bomlása olyan gazdasági és politikai változásokkal járhat, melyek az előző periódusban elképzelhetetlenek voltak.

Egészében azt mondhatom, hogy jelentős korrekciók, finomítá­sok és változtatások szükségességének ellenére Offe hozzásegít a mai kapitalizmus adekvát értelmezési keretének felvázolásához. Munkáinak értő bírálója, Tim Guldimann mutatott rá arra, hogy Offe el­mélete differenciáltan képes elemezni a válságmegjelenés különböző funkcionális és okozati síkjait; ezzel szemben az átfogó társadalom­elemzés igényének nem felel meg, mert a termelés szférájába helye­zett alapellentmondást ilyenként nem elemzi, alábecsülve a gazda­sági rendszeren belüli konfliktusokat, válságokat. így nem is írhatja le, csak feltételezheti, hogyan közvetítődnek az immanens ökonómiai problémák a politikai-adminisztratív rendszerben.12

A továbbiakban ezt a nézőpontot az „összeférhetőség" kérdé­sére kell konkretizálnunk. Ha a növekedés vége, a stagnálás elgyengítheti-lehetetleníti a polgári demokrácia és a jóléti állam együttmű­ködését, akkor felmerül: nem kellene-e mélyebben elemezni a gazda­sági válság jelenségét, hiszen az már nemcsak kreatív pusztulásként, megújulásként (vagy ezek hiányaként) hat, hanem a politikai beren­dezkedés elveit, intézményeit is megváltoztatja. Ennyiben a késő-ka­pitalizmus fenti elemzése féloldalas, mert a politikai ökonómiai elem­zés feladatát nem veheti át módszertanilag egyenértékűen a funk­cionális elemzés. Szükséges tehát a funkcionális elemzés eszközei­nek a késő-kapitalizmusra való alkalmazása, de önmagában nem elégséges, mert nem előzte meg a gazdasági szféra gazdasági elem­zése. Tekintetbe véve Offe későbbi munkáját, és tovább finomítva a kritikai megjegyzéseket, az Arbeitgesellschaft (1984) ismereté­ben13 azt mondhatjuk, hogy míg a tőkés növekedést a munkaerő rep­rodukciója és a feldarabolódott munkaerőpiac alakulása szempontjá­ból behatóan elemezte, a tőkefelhalmozás és az értéktöbbletráta ala­kulása szempontjából elmulasztotta ezt megtenni. Pedig maga ütkö­zött bele a növekedés-felhalmozás problémába, mint a politikai rend­szer működésének belső feltételébe, s aligha védhető az az álláspont­ja, mely szerint nincsenek meggyőző válaszok a profitráta alakulásá­ra nézve.14

A tőke értékösszetételének alakulását figyelembe véve szerin­tünk felbontható, tovább elemezhető lenne a játékelméletből átvett plasztikus – mégis fontos összefüggésekben félrevivő – magyarázó séma, amit a plusz, illetőleg a nulla összegű játszma szembeállítása jelent Offénál. Társadalomelméletileg ugyanis a játékelméleti analó­gia hamisan egyszerűsíti le a történelmi-társadalmi valóságot. Szem­ben a játékokkal, itt nincs mindenre kiterjedő előzetes megállapodás (konszenzus) a cselekvési szabályokat illetően. Továbbá a játék lé­nyege, izgalma, szépsége és igazságossága abból fakad, hogy egyenlő feltételek, szabályok között egyenlő felek játszanak. Azokat az osztály-, réteg- és csoportstruktúrákat viszont, melyeket a munka­erőpiac, tőkepiac stb. elsődleges elosztási mechanizmusa hoz létre, nem jellemzi ilyenfajta egyenlőség. Közgazdaságilag pedig a gazda­sági szféra ökonómiai elemzéséhez, benne a profitráta-tendencia tör­vényeinek vizsgálatához, s közelebbről a fejlett tőkés országok életle­hetőségeinek megértéséhez éppúgy hozzátartozik az egyenlőtlen és hierarchikus világgazdasági rendből következő pótlólagos erőforrá­sok kimutatása, mint a belső oldal, a nemzetgazdaság működésének feltárása. A külső itt ugyanis belsővé válik. A jóléti állam statisztikai jel­lemzése bizonyítja – ha a legfejlettebb 24 tőkés ország (OECD) átla­gát nézzük -, hogy 1960 és 1982 között az összes állami kiadás a bruttó belföldi termék 30%-áról annak 41,5%-ára emelkedett, majd ettől kezdve nem nőtt, hanem enyhén csökkent 40%-ra.15 Ami azt je­lenti, hogy elég magas szinten stabilizálódott az állami újraelosztás, a liberális-konzervatív világértelmezés uralkodó szólamai ellenére. A mértékeket illetően történt bizonyos korrekció a jóléti állam tevé­kenységében, de a statisztikai tények fényében a beavatkozásnak azok az okai, amelyeket korábbi táblázatában Offe is összefoglalt, ma is fennállnak. Az alapokat tehát nem keverhetjük össze a mértékek­kel. Ezért ha Offétól eltérő megoldást keresünk a jelenségek magya­rázatára, akkor nagyon meggyőző Bhaduri indiai közgazdász különb­ségtevése a szociáldemokrata bérnövekedési modell és a profit (vagy export) vezette gazdasági növekedés között. Az utóbbi is lehet keynesiánus, csak éppen nem az irányzat keletkezésekor betöltött, szerin­tünk is a kapitalizmust ténylegesen is demokratizáló funkciója értel­mében. Ahogy egy magyar kutató találóan írja: „A különbség a keynesizmus korábbi formájához képest a költségvetési kiadások irá­nyának megváltozásában van: a szociálpolitikai ágakból a hadiiparba áramlanak a kiadások. A keynesizmus nagyjai közül Michail Kalecki és Joan Robinson megjövendölte a keynesizmus e lehetsé­ges fordulatát. Azt ugyanis, hogy a deficit finanszírozásán keresztüli konjunktúraszabályozást, és ezzel a klasszikus típusú válságok elke­rülésére hozott keynesiánus receptet nemcsak a jóléti állam megala­pozására, azaz demokratikus célok érdekében lehet felhasználni, ha­nem egy konzervatív-antiszociális gazdaságpolitika érdekében is. E formát Joan Robinson elfajzott keynesizmusnak nevezte."16

Széles körben terjedő, viszont komoly elméleti megalapozottság­gal nem rendelkező álláspontokkal szemben Offe helyesen mutat rá arra, hogy a kapitalizmus önmeghaladása – a termelés minden társadalmasodási tendenciája és az elosztási viszonyokba való jóléti állami beavatkozás, kompenzációs mechanizmusok elle­nére – mind ez ideig nem következett be. A modern kapitalizmus a politikai demokratizálással civilizálódott, de innen a gazdasági de­mokrácia irányába történő elmozdulási kísérletek, kezdve a 20-as évek Németországától napjaink svédországi munkásalapjaiig, bár je­lentősek, nem hoztak áttörést. Sehol sem jutottak addig a pontig, hogy döntően módosították volna a beruházások nagyságával, fajtájával stb. kapcsolatos alapvető allokációs döntések pri­vát jellegét, s hogy ezek hatékony demokratikus ellenőrzés tár­gyaivá váltak volna.

Offe kísérlete kapcsán is erőteljesen aláhúzandó, hogy napja­inkra már aligha áll meg Althusser 1967-es álláspontja, mely szerint a tőkés termelési mód gazdasági szintjét ismerjük, de nem rendelke­zünk politikai és ideológiai szintjének elgondolásához szükséges marxista elmélettel.17 Offe mellett például Poulantzas, és nem ke­vésbé a politikai marxizmus legjobb angol képviselői (B. Jessop, R. Miliband, A. Gilbert stb.) sokat tettek azért, hogy feltárják a tőkés ter­melési mód mai fejlettségi szintjének megfelelő politikai struktúrákat és legitimációs mechanizmusokat.18 Munkásságuk rendszerezésre érett alkotó szintézisével végleg túlkerülhetünk az Althusser által megfogalmazott állapoton.

1055_04Szigeti.jpg

(Peter Kimmel)

Jegyzetek

1 C. Offe: Spätkapitalismus -Versuch Einer Begriffsbestimmung (1971) In: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Aufsätze zur Politischen Soziologie. Suhrkamp 1977.

A „késő-kapitalizmus" kategória több szempontból sem szerencsés. Először is germanizmus, másodszor pedig félreérthető: a cikkben is­mertetett gondolatrendszerben s általában a frankfurti iskola termi­nológiájában nem a kapitalizmus utolsó fázisát jelenti, hanem pusztán a korai kapitalizmus ellentétét („nem-korai"). A kategória az alábbi­akban ezzel a megszorítással értendő, használatát viszont a hű ismerte­tés igénye indokolja.

2 C. Offe: Tauschverhältnis und politische Steuerung. Zur Aktualität des Legitimationsproblems (1972) in: Strukturprobleme . . . pp 27-29.

3 Horkheimer: Traditionelle und Kritische Theorie. Zeitschrift für Sozialforschung, Paris (1937).

4 Azt, hogy a késő-kapitalizmus társadalmának elemzésében Offe szerint miért kell felválta­nia a marxi (és/vagy weberi) osztályelméletet a horizontális diszparitások integrációelméleti elemzésével, bemutattuk „Szervezettkapitalizmus-, késő-kapitalizmus-elméletek" (Tájékoz­tató 1989/1.266. oldaltól) című tanulmányunkban; illetőleg lásd Offe nemzetközileg nagy ha­tású tanulmányát: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen, Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme in: Kress, G. – Senghass, D.: Politikwissenschaft, Frankfurt, 1972.

5 C. Offe (1971) 21.oldaltól.

6 C. Offe (1971) mellett lásd még ehhez: Klassenherrschaft und politisches System. Die Se-

lektivität politischer Instutionen In: Strukturprobleme

7 C. Offe (1971) p. 22. (táblázat).

8 C. Offe (1971) p. 25.

9 Political Science 15/1983. pp 225-246.

10 Pontosítanunk szükséges Offe ábrázolásán. Csak a III. napóleoni „parasztállamcsíny" (1851) előtti marxi álláspontra nézve igaz az, amit Offe általános pozícióként tüntet fel.

11 Offe, Id.mű: p.246.

12 Tim Guldimann: Die Grenzen des Wohlfahrtsstaates. Verlag C. H. Beck, München, 1976. pp 83-89.

13 C. Offe: Arbeitgesellschaft. Strukturprobleme und Zukunftsperspektiven. Campus Verlag, Frankfurt/New York, 1984.

14 C. Offe: „Unregierbarkeit". Zur Renaissance konzervativer Krisentheorien. In: Habermas: Stichworte zur „Geistigen Situation der Zeit" I., Frankfurt, 1979.

15 „Economies en transition. L'adjustement dans les pays de l'OECD". Az OECD-titkárság át­fogó tanulmányát ismerteti: Neue Zürcher Zeitung, 1989,07.11.

16 Szegő Andrea: Világgazdasági függés, eladósodás, válság. In: Eszmélet 1989/1. p, 99.

17 Althusser: Marx – az eszmélet forradalma. Kossuth, 1968. p. 195. és Bihari Mihály: A politi­katudomány helyzete, in: Válság és reform. MPT Évkönyv 1987, p. 213.

18 Lásd például A politikai marxizmus az angolszász világban (Kossuth, 1988. szerk. Ágh A.) cimű válogatást.

A társadalomfejlődés tendenciái és a szocializmus

A szerző három érvet sorakoztat fel a szocializmus mellett. Ezek: a társadalmi egyenlőség, amely inkább garantálja a jólétet, mint a javakért történő versengés; a munkás idejének kisajátítását megszüntető munkaidő-csökkentés; s a társadalmi szolidaritás és együttműködés, amely a versenynél is hatékonyabb magatartásnak bizonyulhat.

A stockholmi szerző alább olvasható írása egy jellegzetesen jóléti tár­sadalom, egy fejlett tőkés szociális piacgazdaság körülményei között született. Ez a kapitalizmus a magyar gazdaság számára jelenleg adott lehetőségek fölött áll, sokak számára ez testesíti meg azt a „szocializ­must", amely felé haladnunk kell. Az írásból azonban az mindenkép­pen kiderül, hogy a kapitalizmus szociális korlátozása nem szünteti meg alapsajátosságainak érvényesülését, amelyek változatlanul kor­látként jelentkeznek a benne élők számára.

1054_04Herlitz.jpg

(Ogonyok)

E cikk célja, hogy bemutasson három, a szocializmus mellett szóló klasszikus érvet. Ezen érvek közös eredete az 1789-es francia forradalom jól ismert jelszavában van: „Szabadság, egyenlőség, testvériség".

Cikkem első pontja a társadalmi egyenlőséggel foglalko­zik. Felsorolom érveimet, hogy bemutassam: a társadalmi jó­lét lényegbevágó feltétele a javakhoz és szolgáltatásokhoz való hozzájutás egyenlő jogosultsága valamint a társadalmi hierarchia megszüntetése.

A második pontban a munkanap lesz a középpontban. A munkanap lerövidítése döntő fontosságú, ha meg akarunk szabadulni a kizsákmányolástól, mely alapvetően – a marxi definíció szerint – a munkás idejének kisajátítása. [ E pont kifejtésére az itt olvasható cikkben igen kevéssé kerül sor. – A szerk.]

A harmadik téma, mely a testvériséggel foglalkozik, bi­zonytalanabb és nincs részletesen kifejtve. Ez azt fogja taglal­ni, hogy az információs társadalomban a piac összeomlása gyakori, és a tervezés lehetetlen, illetve elnyomó jellegű. Az együttműködés és a jól tájékoztatott népesség kombinációja döntő fontosságú, mert a probléma nem abban áll, hogy kevés az információ, hanem abban, hogy nehéz szelektálni őket.

Véleményem szerint nem helyénvaló a fejlett ipari orszá­gokban növekvő jólétről beszélni, mert a világ egy ökológiai katasztrófa kockázatával néz szembe, és egyre szorítóbb a természeti kincsek kimeríthetőségének ténye. Meg vagyok győződve arról, hogy a gazdag országoknak csökkenteniük kell a természeti kincsek fogyasztását és ez a csökkentés ko­moly problémákat fog okozni.

A demokratikus és oligarchikus jóléti társadalom

A háború utáni gazdasági fellendülés tetőpontján csak né­hány közgazdász törte a fejét a gazdasági fejlődés korlátozá­sán. Figyelemre méltó kivétel volt Roy Harrod, a keynesi nö­vekedési elmélet egyik megalapítója. Egy rövid cikkében,1 melyre akkoriban nem figyeltek fel, különbséget tett a jóléti és az oligarchikus jóléti társadalom közt. A demokratikus jóléti társadalom szolgáltatásokra és árukra épül, melyek terme­lése úgy nő, ahogy a társadalomban a termelékenység növek­szik. Mivel az áruk és szolgáltatások termelése a termelé­kenységgel együtt növekszik, elosztásuk a termelékenység növekedése mellett demokratikus lehet. Másrészt vannak ja­vak, melyek elosztása szükségképpen egyenlőtlen. Ezen ja­vak összessége azonban nem nő együtt a termelékenység­gel. Erre példa a luxuscikkek esete, melyek használati értéke ritkaságuk függvénye, mint pl. régiségek, híres művészek festményei, gyémántok és így tovább. De ugyanilyen jó példa a személyes szolgáltatások igénybevétele. Azt is megfigyelte, hogy a szolgáltatások elosztását bizonyos fokú megkötések jellemzik. Például nem lehet mindenkinek saját személyes szolgálója. Ez maximum a népesség felének kiváltsága lehet, ami annak a ténynek tudható be, hogy ha valaki szolgálót tart, másoknak szolgálóknak kell lenniük.

Tegyük félre egy pillanatra a luxuscikkek esetét és vizs­gáljuk meg, hogyan lehet demokratikusan szétosztani a szol­gáltatásokat. Itt két probléma merül fel. Az első azzal áll kap­csolatban, hogy különbség van az áruk fogyasztása és a szol­gáltatások fogyasztása között. Egy áru fogyasztása egy adott időpontban lehetetlenné teszi, hogy másvalaki ugyanazt az árut ugyanabban az időpontban fogyaszthassa. Ugyanakkor az áru fogyasztásához nem kell közreműködnie senkinek sem. Ez viszont nem igaz a szolgáltatások fogyasztására. A szolgáltatásokhoz szükséges legalább egy másik személy közreműködése.

A másik probléma mennyiségi jellegű és a szolgáltatások termelékenységének növekedésével áll kapcsolatban. Általá­nos feltevés az, hogy a termelékenység lassan vagy egyálta­lán nem nő a szolgáltatások területén. Ezt úgy lehet alátá­masztani, hogy a szolgáltatások fogyasztása nem más, mint a szolgáltatást nyújtó személyek munkaidejének fogyasztása, ezért a munkaidő lerövidítése gyakran csökkenti a szolgálta­tások hasznosíthatóságát. Ebben az esetben lehetetlen nö­velni a munka hatékonyságát. Mások abban a tényben talál­nak magyarázatot, hogy a legtöbb szolgáltatás nem produktív hanem improduktív célokat szolgál. A szolgáltatásokat nyújtó szervezetek nagyobb méretűek, a jellegükből fakadó bizony­talanság miatt. Erre példa a tűzoltóság. A tűzoltóság nagysá­gát nem lehet úgy megállapítani, hogy az csak az éppen most pusztító tüzeket fékezze meg. Mindenképpen tartalékkapaci­tással kell rendelkeznünk, mivel nem tudjuk mikor és hol fog tűz kitörni.

Ha a szolgáltatások termelékenysége nem növekszik, ennek az az eredménye, hogy a gazdaság általános termelé­kenységnövekedésével a szolgáltatások egyre drágábbak lesznek. Ez a következőképpen indokolható meg. A termelé­kenységgel együtt a jövedelmek is nőnek, és ha a jövedelmek általában nőnek, a szolgáltatási szektorban is növekedniük kell. Ellenkező esetben a jövedelemkülönbség nőne, és túl ke­vesen vállalnak állást a szolgáltatóiparban. E folyamat ered­ménye, hogy egyre több erőforrás kerül a szolgáltatóiparba, ahogy a gazdaság növekszik. Ez – a posztindusztriális társa­dalommal foglalkozó legtöbb szerző szerint – azzal jellemez­hető, hogy a szolgáltatásokban foglalkoztatottak száma nö­vekszik, míg az ipari és agrár szektorban csökken. Ám ahogy a szolgáltatások iránti igény nő, úgy lesznek azok egyre nehe­zebben elérhetők. Egy kapitalista gazdaságban – ahol a szolgáltatásokat piaci alapon osztják szét – a jövedelmek elosztása egyre egyenlőtlenebbé válik. Ez a posztindusztrialisták közös „forgatókönyve". Egy olyan magasabb fejlett­ségű társadalom felé haladunk, melyben a jó és rossz jövedel­mek közti különbségek hangsúlyozottabbá válnak.

A társadalmi innovációk és a szolgáltatások áruvá válása

Ezeket a gondolatokat J. Gershuny és I. Miles vizsgálta néhány évvel ezelőtt.2 Demonstrálták azt, amit már számos más kutató is megfigyelt: a háború utáni időszakban számos területen az árukat szolgáltatások váltották ki. Ennek kiinduló­pontja az a tény, hogy az emberek azt szeretnék, hogy kielé­gítsék a szolgáltatások iránti igényeiket. A szolgáltatások egész hierarchiája áll fenn, és ezek közül megvásárolhatók az alapvetőek, mint az élelmiszer és lakás, valamint az exkluzí­vabbak, mint a szórakozás, képzés és iskola vagy a kultúra. Ezeket a szolgáltatásokat különböző módon lehet nyújtani, te­hát különböző szolgáltatási módokat különböztetünk meg. Igen jól el tudjuk határolni a tradicionális illetve innovatív mó­dot. Az előbbi munkaerőigényes, és gyakran maga után vonja a közvetlen kapcsolatot azokkal a személyekkel, akiket azért fizetnek, hogy a vásárló nevében valamely tevékenységet el­végezzen. A tőkeigény nem magas és az eszközök gyakran hosszú életűek. Ezzel szemben definiálhatunk egy innovatív szolgáltatási módot; ez a mód teljesen más költségstruktúrá­val rendelkezik. A járulékos költségek az állandó költségek­hez képest sokkal alacsonyabbak. Ennek a módnak meglehe­tősen magasak a tőkeköltségei, de a munkaerő költsége nem szignifikáns, mert megkívánja a saját munkaerő használatát-melyért nem kell fizetni – vagy az informális munkaerőt.

„A munkabér összköltségének csökkenése három folya­matnak tudható be: a gépesítés, mely csökkenti a fizikai munka részarányát; a technológiai automatizálás, mely egy­szerűsíti a szolgáltatás feladatát és végül a szolgáltatások­ban dolgozók tudásának és képességeinek megtestesülése (szoftver). Ez utóbbit a második folyamat általánosabb megfo­galmazásának is tekinthetjük."

Ma a háború utáni időszakot úgy tekinthetjük, mint a szol­gáltatások tradicionális módjának átmenetét az innovatív módba, amely által csökkent a szolgáltatások fogyasztása és meggyorsult a szolgáltatásoknak áruval való helyettesítése. Ez az átmenet nem egyszerű folyamat. Ennek oka a szolgálta­tások árainak növekedése, mely az ott dolgozókat drágábbá és nehezebben megszerezhetővé teszi. Ez a mechanizmus nem áll fenn az állami szolgáltatások területén, és ezért ott késhet az innovatív mód előretörése. (. . .) Az innovációs módba való átmenethez azonban több más dologra is szük­ség van. Az ember nem tudja használni a kocsiját, ha nincs meg az utak infrastruktúrája, és a mosógépet sem vízvezeték és elektromos hálózat nélkül. Tehát általában a szolgáltatá­sok tradicionális módjából az innovatív módba való átmene­tet társadalmi innovációként is tekinthetjük, mely magában foglalja új infrastruktúrák létesítését is.

Ez a megközelítés igen hasznosnak bizonyul a háború utáni kapitalizmus fogyasztási mintájának leírásához. A tartós fogyasztási cikkek fogyasztásában megmutatkozó növeke­dést nagyrészt a társadalmi innováció eredményeként érté­kelhetjük. (Ezek a modern konyha, mosógép, lemezjátszó és így tovább.) Ugyanígy foghatjuk fel a közlekedési rendszer át­alakulását és a szupermarket intézményét is. Ezek mind azonos módszert követtek: növekvő tőkeköltségek, csökkenő élőmunkaerő-igény és egyidejűleg a saját vagy informális munkaerő alkalmazása. Gershuny-t követve azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus ily módon az oligarchikus jóléti társadal­mat demokratikussá alakította át.

Ezek a társadalmi innovációk a munkaerőpiacra is hatás­sal voltak. A szolgáltatásokban dolgozók átalakultak szoftver­gyártókká, azaz a tőkeeszköz szükséges bemeneteiről gon­doskodnak, hogy az teljesítse szolgáltatási funkcióját. Általá­nosabban megfogalmazva, egy olyan tendencia fog fellépni, hogy az embereknek szembe kell nézniük a jövedelem eltűnő használhatóságával, mert a növekvő használhatóság az in­formális munkából származik.

Azonban van néhány probléma a növekedés destruktív korlátaival kapcsolatban. Először: reális-e, hogy ez a folyamat tovább folytatódik és ugyanilyen demokratikus hatással lesz a jóléti társadalom elosztására is? Másodszor és általánosab­ban: a vásárlót tényleg nem érdekli, hogy a szolgáltatási funk­ciót áru vagy személyes kiszolgálás valósítja meg? Továbbra is döntő különbség lesz a hagyományos orvosi kezelés és az orvosi diagnózist felállító számítógépek között, és így a gaz­dagok az orvosok szolgáltatásait fogják élvezni borsos áron, míg a legtöbb ember a számítógépprogramokra lesz utalva. Látható, hogy ebben az esetben egy talán egyre demokratikusabbá váló jóléti társadalmat jövendölhetünk meg, amelyben azonban egyenlőtlenségek továbbra is fenn fognak állni.

A növekedés társadalmi korlátai

Mintegy tíz évvel ezelőtt hozta nyilvánosságra Fred Hirsch a növekedés korlátairól szóló téziseit. Hirsch3 véleménye sze­rint a kapitalizmus gazdasági fejlődése azt a tendenciát mutat­ja, hogy a társadalomban az élet mind több területén a maxi­malizmust hajszoló viselkedésforma terjed. Hirsch képtelen­ségnek tartja a társadalom növekvő jólétét. Szerinte az egyé­nek közti versengés állandó növekedésével kell szembenéz­nünk. Egy állandó kényszer miatt növekszik a termelés, hi­szen az egyéneknek növekvő fogyasztási igényük van, hogy megtartsák pozíciójukat a jóléti társadalomban. (. . .)

Hirsch fő koncepciója a helyzeti áruk (positional goods) fogalma. Ezeknek az áruknak a hasznossága helyzetükhöz van kötve. Hirsch Wicksteed-et idézi, aki Napóleon mondá­sára utalt, miszerint: „bármelyik közkatona tábornok lehet", és így hangsúlyozta hadseregének demokratikus jellegét. De Wicksteed szerint nem lehet mindenkiből tábornok. A legtöbb katona hiábavalóan próbálná meg. Ennek az oka rendkívül egyszerű: csupán néhány tábornoki poszt van: mindegyik hadseregben több katonának kell lennie mint tábornoknak. Hirsch szerint a modern kapitalista társadalomban számos, az előzőkhöz hasonló eset van, és ezek az esetek mind fontosabbá válnak. Úgy vélem, itt arra gondol, hogy növekszik a termelés egy helyre csoportosulása és integrációja és a köl­csönös függőségek bonyolultsága mind a termelésben, mind a fogyasztásban.

Valójában a társadalom számos területét befolyásolja a helyzeti verseny. Szerintem ezen szituációk nagy része kap­csolatban áll az állandó sorban állással. Egy jól ismert példa a lakáspiac, mert a városokban mindig fellép az a jelenség, hogy kevés a jó lakás vagy ház. Ezért a jó lakásokért egyre élesebb a verseny, és nehéz ezt a kiélezett versengést elke­rülni, míg a lakosság nagyobb városokban koncentrálódik. Egy másik példa a munkaerőpiac. A vezető állásokból mindig kevés van, és csak néhányan tudják azokat megszerezni, bár sokaknak megvan hozzá a megfelelő végzettségük. Ahogy a termelés mind koncentráltabb módon növekszik, a vezető ál­lások száma csökken. A munkaerő- és lakáspiac talán a leg­kézenfekvőbb, de szerintem a helyzeti verseny fogalmát sok­kal szélesebben is értelmezhetjük: a mindennapi élet számos helyzetében érvényesül: különösen a kultúra és információ „fogyasztásának" területén.

Ha ez igaz, mindez a fogyasztók csalódottságát eredmé­nyezi. Növekvő különbség lesz a szükséglet és kielégített szükséglet között. Rengeteg erőfeszítés megy kárba. Sokan hosszú tanulmányokat folytatnak, hogy vezető állásba kerül­jenek, de ez csak néhányuknak fog sikerülni. Fiatalok napokig állnak sorban, hogy megszerezzék a legjobb jegyeket egy rockkoncertre, de ez csak a legszerencsésebbeknek juthat osztályrészül.

E hiábavaló cselekvések forrása a helyzeti áruk hiányá­ban keresendő. Ezeknek az áruknak az elosztása szükség­képpen egyenlőtlen, és ha a helyzeti verseny élesedik és a helyzeti áruk fontossága növekszik, elosztásuk annál egyen­lőtlenebbé válik.

De a helyzeti versennyel kapcsolatban a lehetőségek tár­sadalmi egyenlőtlensége csak az egyik probléma. A másik a hiábavaló célok elérésébe fektetett erőfeszítések elpazarlása és feleslegessége. Ezt a jelenséget koerciális akciónak nevezték el.4 Prominens példája a következő történet: A Rá­dió Luxemburg egy ötfontos magnószalagot hozott forgalom­ba, mely a munkanélkülieket megtanította arra, hogyan visel­kedjenek, ha meg akarnak szerezni egy állást. Ha ez a mag­nószalag jó lenne, mindenki számára kifizetődő lenne meg­venni. De vizsgáljuk meg azt az esetet, ha minden munkanél­küli megveszi és azonos álláselképzelésekkel rendelkeznek. Ebben az esetben mindenki elköltene öt fontot, de a munka­nélküliek sorában ugyanabban a pozícióban maradna. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a piaci összeomlásban is: az erőforrásokat társadalmi haszon nélkül fektetik be. A fenti példa különösnek tűnhet, de nekem más a véleményem. Valójában ezt minden sorban állási helyzetre alkalmazni le­het. Bárki kedvezőbb helyzetbe jutna, ha egy lépéssel előrébb mehetne a sorban, de ha mindenki ezt teszi, maga a sor változatlan marad. A piac gyakran arra ösztönzi a sorban álló embereket, hogy kezdeményezzenek, hogy javítsanak hely­zetükön; ők megpróbálják, és így erőfeszítéseket fektetnek be egy kudarcra ítélt akcióba.

A konklúzió: a helyzeti áruk és a verseny szoros össze­függésben állnak azokkal az árukkal, melyekből a társadalom szükségleteihez képest kevés van. Ezen áruk elosztása szük­ségképpen egyenlőtlen és az értük való verseny gyakran az erőforrások elpazarlását és kielégületlenséget szül. Hogy va­jon ezeknek a helyzeti áruknak a fontossága növekszik vagy csökken-e a jövőben, ez viszont a társadalmi szervezettségtől függ. Egy erősen központosított iparban csak néhány vezető állás van – erre példa a központosított állami szervezet. Egy olyan társadalomban, ahol a hatalom jobban megoszlik, több ilyen állás lesz. Egy olyan gazdaságban, ahol a központi terü­letek fontossága növekszik, nehéz lesz jó helyen lévő házat szerezni. Egy decentralizált környezetben mindez könnyebb. Vizsgáljuk meg az általános fogyasztási mintát! Ha a fogyasz­tás egysíkú, a „sok" és „kevés" fogyasztás között a különb­ség tiszta és az egyéneket eszerint rangsorolni lehet. Ha a fo­gyasztás differenciáltabb, ez a különbség egyre inkább el­veszti jelentőségét.

A szocializmus alkalmas lehet arra, hogy megszüntesse a jóléti társadalom növekedésének korlátait. [E korlátok ugyanis a tőkés társadalom természetéből következnek: a piaci verseny eleve „helyzeti árukat" preferál: a verseny monopóliu­mok megszerzéséért folyik, a jóléti társadalom pedig a fogyasztás terü­letén is „kötelezővé" teszi a pozícióharcot, függetlenítve a keresletet a fogyasztó szükségleteitől. – A szerk.] Azonban a szo­cializmusnak nem elég a jövedelmek egyenlőségéről gondos­kodnia, de olyan tervezési stratégiával is kell rendelkeznie, mely a népességet decentralizálja és a hatalmat sok kézbe osztja szét. A fogyasztás szükségletek szerinti differenciá­lása tovább növeli az egyenlőséget és jólétet.

A technológiai mód és a kapitalista fejlődés

Ennél a pontnál újra át kell tekintenünk a társadalmi innováció érveit, hogy meg tudjuk becsülni az oligarchikus jóléti társada­lom további demokratizálásának lehetőségeit. Ezek után szól­nunk kell a kapitalista fejlődés kilátásairól.

Erre jól használható koncepcionális keretet dolgozott ki a sussexi egyetemen egy kutatógárda, Christopher Freeman vezetésével. Munkájuk azok tradícióját követi, akik a kapita­lista fejlődést hosszú periódusok sorozataként fogják fel. De más szerzőktől eltérően nem találtak okot arra, hogy ezen pe­riódusok hosszának azonosnak kell lennie, valamint szerintük nem létezik egy olyan automatikus mechanizmus, amely gon­doskodna a gazdasági fellendülés időszakairól.

Vizsgálódásukban a technológiai paradigma vagy más néven a technológiai mód központi szerepet játszik, mert a kü­lönböző hosszúságú periódusokat mindig egy adott technoló­giai móddal lehet jellemezni. A technológiai mód sokkal több néhány alapvető eszköznél (mint például a gőzgép vagy elektromos áram), még ha maga a mód ezeken az eszközö­kön alapul is. Freeman szerint a technológiai mód összefüg­gésben áll a termelési rendszerbe történő befektetés új terüle­teivel illetve árucsoportjaival. Kapcsolatban van a termelési folyamat költségcsökkenésével, valamint további „diffúziós" hatásokkal, melyek az egész gazdaságot érintik. Mindez a technológiai fejlődés áttörésének eredménye, és ilyen érte­lemben az alapvető eszközöktől függ. A technológiai innová­ciót el kell fogadtatni szociális, politikai és környezetvédelmi szempontokból. Ezen kívül a technológiai módnak a gazda­ság egészére radikális módon kell hatnia.

A technológiai mód és a gazdaság más aspektusainak egymásra hatását a háború utáni növekedési ciklusban Carlotta Perez jól illusztrálta egy cikkében.5 A profitösztönzés az előrehajtó erő és a tőkeeszközök kiválasztásának kritériuma. A technológiai mód viszont az irányító eszköz, hisz ez gon­doskodik a választási lehetőségekről. Az utolsó hosszú perió­dus technológiai módja szorosan kapcsolatban áll azzal, me­lyet mások fordizmusnak neveznek.

„Ha példákat keresünk arra, mi is alkotja a technológiai módot, a harmadik és negyedik Kondratyev-ciklus között eb­ben az olcsó energia, a negyedik és ötödik Kondratyev között pedig az olcsó mikroelektronika szerepét látjuk kiemelkedő­nek. Az első a vegyipar állandó áramlását bővíti ki diszkrét, azonos egységek tömegtermelésére – ennek prototípusa Henry Ford autógyára volt. (Mindezt szervezeti szinten a ve­zetésnek és adminisztrációnak a termeléstől való éles elkülö­nülése egészítette ki, így valósítván meg Taylornak a tudomá­nyos vezetésről vallott nézeteit.) A második a mikroelektro­nika előnyeit kihasználó olyan rugalmas termelési hálózat, melyben minden tevékenységfajta (vezetői, adminisztratív, termelési stb.) egy totális és intenzív információrendszerbe in­tegrálódik, hogy információ-intenzív termékeket vagy szolgál­tatásokat állítson elő."

Egy új technológiai mód bevezetése irányadó hatással van a foglalkoztatási szerkezetre. A technológia módszereket kínál, melyekkel csökkenteni lehet a munkaerőigényt, és nö­velni lehet a szellemi munkaerő használatát. A fellendülés ele­jén a munkások körében nem csökken a foglalkoztatottság, mivel a növekedési effektus erősebb a racionalizálási hatás­nál. A foglalkoztatottsági struktúra fejlődése kijelöli a jövede­lem elosztásának új irányát: a középkeresetű csoportok lét­száma növekszik. Ezt úgy is tekinthetjük, mint a jövedelem egyenlőbb elosztása felé tett lépést, legalábbis azok számára, akik jövedelemmel rendelkeznek. A jövedelemelosztási rend­szerben bekövetkezett változás elősegíti az új fogyasztási modell kialakulását is. A régi fogyasztási piac élesen megosz­tott volt; luxuscikkekre és alapvető árukra, mint pl. élelmiszer, ruházkodás, lakbér. A kibontakozó fogyasztási modell előse­gíti a termék-, és termelési innovációt, mely a luxusárukat be­viszi a tömegtermelésbe. (…) Ebben az összefüggésben fel­idézhetjük Gershuny szociális innovációját, mely igen jól il­leszkedik ebbe a modellbe.

A társadalom és egy új technológiai mód

Freeman, Perez és még sokan mások véleménye szerint egy új technológiai mód van kialakulóban. Hogy vajon ez egy új növekedési ütemet fog-e eredményezni, az még nyitott kér­dés. A fellendüléshez nem elegendő csupán egy új technoló­giai mód. Ki kell elégíteni az intézményi követelményeket is.

A második világháború utáni növekedési érának a sikere részben a következőkben keresendő: A növekvő public szek­tor, az adópolitika és makrogazdasági tervezés, a társada­lombiztosítási rendszer (mely sokak számára lehetővé tette a tartós fogyasztási cikkek vásárlását), a képzési rendszer (mely kitermelte a fehérgallérosokat), valamint a nemzetközi intézmények, melyek létrehozták a nemzetközi kereskedel­met és egységes piacot. Azonban ezeket az intézményeket nem a technológiai mód határozta meg. Ezek a második világ­háborút követő gazdasági és politikai harcok eredményekép­pen jöttek létre. A szervezeti keretek és a technológiai mód között harmonikus együttműködésnek kell fennállnia, hogy a növekedés folytatódhassák, és Freeman valamint Perez szerint ez napjaink problémája.

Hogy milyen lehetne egy új intézményi rendszer, ez még nyitott kérdés. Ami az új technológiai módot illeti, a legtöbb szerző azt a mikroelektronikához és a biotechnológiához kapcsolja, illetve általánosan megfogalmazva az informá­ciós technológiához.

Perez szerint az új technológiai módnak van néhány jel­lemző tulajdonsága. Ezek közt legfontosabb az erős nemzet­közi jelleg (a megfelelő infrastruktúrával, mely a telekommunikáció segítségével lehetővé teszi gigantikus konglomerátu­mok működtetését a maximális profit elérésére), melynek kö­vetkeztében az ügynökségi hálózatok is világméretűvé vál­nak. A gyárak optimális nagysága bizonyos területeken óriási, mivel méretüket nem egy bizonyos termék, hanem egy vál­tozó termékcsoport piaca határozza meg. Az „információs árukat" óriási iparágak hozzák létre. Miután e termékcsoport igen rugalmas és más termékekhez képest könnyű őket meg­változtatni, gyors lesz a változás.

A mikroelektronika és még inkább a modern biotechnoló­gia ökológiai hatását elfogadható szinten kell tartani. A mikro­elektronikáról azt tartják, hogy csökkenti a hulladéktermelést és nyersanyag-felhasználást, és lehetővé teszi számos ter­mék kisebbé tételét, valamint vezérli az energiafelhasználást, ezen kívül a telekommunikáció részben kiváltja a fizikai szállí­tást is. A biotechnológia fejlődése új, forradalmi növényfajták és ökológiai szempontból előnyös alternatív energiatermelés lehetőségét teremti meg.

A nagy információtartalmú áruk

Nem akarok ahhoz a véleményhez ragaszkodni, miszerint a technológiát adottként kell elfogadnunk (vagy elvetnünk, a visszafejlődés árán). Ellenkezőleg, szerintem a technológiai váltás olyan folyamat, melyben a társadalom tagjai alakítják magát a folyamatot és annak eredményét. Ugyanakkor úgy vélem, hogy bizonyos időszakokban a technológiai fejlődés különböző elemei közös irányban haladnak. Ez az alapja az ipari társadalmak periodizációjának, az ipari forradalmaknak, melyekből az elsőt a gőzgéphez kapcsolják, a másodikat pe­dig az új típusú energiaforrásokhoz (elektromosság és olaj).

Napjainkban egy olyan piaccal állunk szemben, mely nö­vekvő mértékben képes felszívni azokat az árukat és innová­ciókat, melyekben az áru fő részét annak információs tartalma alkotja. Az ilyen típusú termékek tipikus költségszerkezete nagy fix költségeket (beleértve az információs szoftver költsé­gét) és alacsony marginális költségeket mutat. Extrém ese­tekben, mint például a számítógépipar, a marginális költségek közel nullává válnak.

Több évvel ezelőtt az ilyen költségszerkezettel rendel­kező árukat „állami áruknak" nevezték liberális közgazdá­szok, utalva arra, hogy a piac még akkor sem termeli ki őket, ha megvan a hasznosságuk. (Klasszikus példa erre a vasút és a városi parkok.) Manapság ezt az érvelést már ritkán lehet hallani.

Vizsgáljuk meg az ilyen típusú áruk piaci helyzetének néhány aspektusát. A marginális költségeken alapuló árrend­szer idejétmúlt, hiszen így a teljes bevétel soha nem haladná meg a költségek összegét. Helyette egy bizonyos típusú mo­nopóliumra épülő árrendszert kell alkalmaznunk. Ez csak ideiglenes monopólium, melyet a termékben megtestesülő in­formáció alkot. Amint a terméket eladták, a megtestesülő információ már nemcsak a gyártóé: a monopólium hamarosan megtörik és a versenytársak sokkal alacsonyabb fix költsége­ken hasonló termékeket gyártanak, alacsonyabb áron. Ha a terméket lehetséges a vásárló által hozzáférhető eszközökkel másolni, az a piacot romba döntheti. A normál vevő ismeri ezt a helyzetet. Ha a vásárló gyorsan meg akarja szerezni az in­formációs árut, akkor kifizeti az új érték magas árát. Különben vár, abban a meggyőződésben, hogy előbb vagy utóbb ala­csonyabb áron vagy ingyen megkapja azt.

Az ilyen típusú piacokra való bejutás igen kockázatos. Egy termék akkor fog „túlélni" ezen a piacon, ha van elég vá­sárló, aki hajlandó kifizetni a magas bevezetési árat. A legtöbb vásárló ezt még akkor sem teszi meg, ha hasznosnak találta az árut. A piaci árrendszer használhatatlan, éppúgy mint a fo­gyasztók és gyártók közötti jelzési rendszer.

A magas bevezetési ár hozza azt a hasznot, mellyel a to­vábbi termékfejlesztéseket finanszírozzák. Tehát nem a tö­megvásárlók, hanem az innovatív cégek vásárlásai kormá­nyozzák a termék innovációs útját. A vásárló és eladó között a bizalmatlanságon és egyenlőtlen információkon ala­puló kapcsolat fejlődik ki. Ez általában tovább rontja a pia­cot. Ha mindezt az autóiparral akarnánk modellezni, akkor a legtöbben használt kocsival járnának, miközben az autóipar az egyre gazdagabb gazdagoknak tervezné az új típusokat.

Nem merem állítani, hogy ez lesz a jövő domináns piaci helyzete. Csak azt akartam illusztrálni, hogy a tudás-, és infor­mációtermelés esetén a piac gyakran nem funkcionál. Ez az­ért van, mert a tudás fejlesztéséhez olyan bizalom és együtt­működés szükséges, melyet a piaci tranzakciós hatások meg­zavarnak. Ez annak a ténynek is betudható, hogy a piac elvi­leg a ritka erőforrások (jó vagy rossz) elosztási rendszere. A tudás és információ társadalmi értelemben ugyan lehet rit­ka, de csak a monopolizált tulajdonjogok miatt. Különben az információ közös, és a gazdasági probléma leszűkül a vá­lasztásra. Márpedig az együttműködés jobban megvalósítja ezt, mint a verseny. (…)

A jelen változásának természete tehát abba az irányba hatna, hogy az információ felhasználás monopolisztikus struk­túrája egy demokratikusabb struktúrának adja át a helyét.

(Ford.: Bálint György)

Jegyzetek

1 Roy Harrod: „The Possibility of Economic Society" in: Problems of US Economic Development. New York, I. kötet, pp 207-213.

2 Jonathan Gershuny: Social Innovation and Division of Labour. Ox­ford, 1983.

3 Fred Hirsh: Social Limits to Growth. 1976.

4 A. Ellis-K. Heath: Positional Competition or an Offer You Can't Re­fuse. London/New York, 1983.

5 Carlotta Perez: Structural Change and Assimilation of New Techno­logies in the Economic and Social System. Futures, October 1983, pp 157-375.