Tamás Gáspár Miklós rendkívüli műveltséggel nyűgözi le még a marxizmust egyáltalán nem ismerő, sőt az azt elutasító értelmiségi olvasóit is. Bálint György óta alighanem a legjobb baloldali, saját műfajt alkotó, elméleti publicistánk. Új tanulmánykötetében nagy erudícióval, utolérhetetlen stílusban és nyelvezettel, (történet)filozófiai tudással és olvasottsággal fejti ki nézeteit a világ és benne Magyarország „állásáról”, az élet értelméről. TGM e könyvében nem napi politikai elemzéseit teszi közzé, amelyeket sokan jól ismernek a sajtóból, hanem tematikai és időbeli  értelemben is különféle filozófiai-elméleti  írásait publikálja, amelyek egy része még nem jelent meg magyarul. A kötet nem egyszerűen reprezentálja TGM munkásságát, hanem ott van benne az egész TGM a maga teljes egyéniségével, szellemiségével, intellektuális történetével. „Mindhárom” TGM, mint művének egymásra épülő, együtt élő, egymásba kapcsolódó rétegei ott munkálnak a könyv szinte minden oldalán. Mintha a 90-es évek második felének TGM-je, vagyis a baloldali-marxista fordulata utáni TGM magával vinné a korábbi, a rendszerváltó, azaz a konzervatív-liberális TGM-et és a fiatalkori „anarcho-kommunista” TGM-et. A „három TGM” mellékesen módot ad arra is, hogy az értelmiségiek szélesebb, még komoly publicisztikát olvasó csoportjai egyben lássák TGM-et mint gondolkodót.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →

Komoly szellemi produktumok születtek és születnek napjainkban is a marxista hagyományhoz kapcsolódóan, mégpedig azt elevenen alkalmazóan, továbbfejlesztően. Néha különös módon. Fényesen bizonyítva, hogy ez az irányzat életképes, immáron 175 éve, ha mondjuk a Német ideológiától (1845) vesszük létezőnek – igaz, ez esetben osztanánk Luis Althusser episztemológiai cezúráját, amely a törésvonalat a fiatal és az érett Marx között ebben a – Marx és Engels által közösen írt – munkában látta. Wiener György, sokakhoz hasonlóan, mindenesetre alkalmaz ebből és a cezúra előtti művekből is elméleti belátásokat a helyi kommunizmusok lehetetlenségéről, noha tudja, hogy Engels nem igazán sajnálkozott azon, hogy e munka kéziratban maradt, mondván, azt nyugodtan átadhatják az „egerek rágcsáló bírálatának” – mivel a materialista történelemfelfogás kifejtése később, magasabb szinten, más munkáikban acélozottabban fogalmazódott meg. A Kommunista kiáltvány, amelyet – Max Webertől és Talcott Parsonstól eltérően[i] – Tamás Gáspár Miklós nem sokra tart, mondván, hogy nem a társadalomtörténet, hanem csak a kapitalizmus története osztályharcok története, sokaknál, éppen remek irodalmi stílusa, közérthetősége és mozgalmi-stratégiai jelentősége miatt jelölhet kiindulópontot. Tegyük hozzá: ez a munka sem tartalmazza még a társadalmi formák marxi elméletét, melyet Wiener empirikus kapitalizmuskutatással visz tovább és aktualizál, éspedig a tőkés formáció meghaladásának előfeltételét vizsgálva.  Nos, ezen irányzat létezik: magam a marxi alapozású kritikai elmélet megnevezést kedvelem leginkább,[ii] mert minden vita, véleménykülönbség, szaktudományos megalapozás ellenére van olyan közös gondolati alap, vezérlőeszmék, amelyek összperspektívába állítása elkülöníti és saját arcúvá teszi a polgári filozófiától, ökonómiától, társadalom- és történelemfelfogástól a marxizmust. Ennek hosszú története a tematikai sokféleség és elemzési változatosság egysége,[iii] amelyik mégsem esik szét a rossz végtelenségben: akkor nem, ha princípiuma marad, hogy keresse a polgári világ meghaladásának történelmi lehetőségeit, éspedig a győzedelmeskedni látszó globális kapitalizmus korában is. Persze tudjuk, hogy a hazai rendszerváltók úgy tesznek, mintha a rendszerváltoztatással megszűnt volna a hegeli–marxi dialektika érvényessége. A hazai mainstream létvakságban szenvedő hanyagolása ellenére sem ez a helyzet, sem a nagyvilágban, sem idehaza, ahol az új nemzedékek orientálódásában érezhető a kapitalizmuskritikus és antikapitalista gondolkodás iránti növekvő érdeklődés. Hagyományos, neo- és posztmarxista formákban jelen lévő magyarázatok léteznek a fennállóról, arról, amely uralma alatt tart széles néprétegeket, társadalmi csoportokat, ifjúságot, munkásságot, nőket. Nemcsak az anyagi javak előállításának és elosztásának – ergo a primer életlehetőségeket meghatározó – osztályszintű egyenlőtlenségeinek újratermelésével, hanem kultúriparának, médiahálózatainak, gyakran alpári fogyasztói mitológiájának erejével. De így sem tud mindenkit pacifikálni. Ugyanis az ideológiai államapparátusok (Althusser)[iv] – egyházak, magán- és közoktatás, család, jog, politikai rendszer a pártjaival, szakszervezetek, információ (médiahatalom, kultúra, irodalom, képzőművészet, sport, stb.) – „erőszakkal páncélozott hegemóniája” (A. Gramsci) sem mindenható: élethelyzetek, -viszonyok keserű tapasztalatai, a szellem szabadsága, a művészetek ereje, a tudományos fel- és megismerés öröme szerencsére protest horizontokat nyit a status quóval szemben. Az elidegenedés – részleges leküzdése – az egyéni életvezetésen, orientáción is múlik: önmagunkkal és közvetlen interperszonális kapcsolatainkkal szembeni felelősségként. Világtörténelmileg nehezebb az ügy: sok-sok egyéni erőfeszítés sem vezethet át rendszerszintű áttöréshez. Az utópista felvilágosítók a nevelés erejében bíztak. A liberális emancipátorok a képzett és művelt emberfőktől várják  társadalmuk jobbítását, mégpedig a vezető elit jóvoltából. Harmadik megoldás, ha objektív feltételek és szubjektív aktorok együttesét képzeljük úgy, mint amely az önfelszabadításhoz vezethet el – Megváltó hiányában. Ahhoz a társadalmi anyagcsere-folyamat – a tőkés rendszer struktúra- és funkciófüggő – viszonyrendszerének meghaladása szükségeltetik. Lehetséges ez? Mikor, miáltal? Pesszimista credóik ellenére is ezekért érdemes foglalkoznunk Wiener György e számunkban olvasható tanulmányával és Tamás Gáspár Miklós Antitézis. Válogatott tanulmányok 2001–2020. (Pesti Kalligram, 2021) c. kötetének közel sem teljességre törekvő kommentálásával.

Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →