Folyóirat kategória bejegyzései

A magyarországi alacsony jövedelmű népesség összetétele, helyzetének változása

A szerző a szegénység fogalmának különböző értelmezéseiből kiindulva (az átlagnál alacsonyabb jövedelműek, a társadalmi minimumszinten ill. ez alatt élők, ill. a legalacsonyabb jövedelmű népességtized) érdekes adatokat közöl a szegénység jelenlegi mértékéről. Röviden elemzi a szegények csoportjába kerülés különböző társadalmi okait. Felhívja a figyelmet az adórendszer, az érdekeltséghiány vagy a vállalatok nemzetközi kiárusításának szerepére a szegénység fokozódásában.

Kik az alacsony jövedelműek? A közvélemény többféle mó­don értelmezi az alacsony jövedelműeknek tekinthető népes­séget. A különböző vélemények szerint ők azok, akik

  • az átlagosnál alacsonyabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkeznek;
  • a társadalmilag indokolt minimális megélhetési szintnél ke­vesebb jövedelemmel rendelkeznek;
  • a legalacsonyabb jövedelmű népességtizedbe tartoznak.

Átlagnál alacsonyabb jövedelműek

1989-ben a lakosság egy főre jutó személyes rendelkezésű jövedelme 7.150 Ft-ra várható, e szint alatta lakosság mintegy 56-58%-a él. Az elmúlt másfél évtizedben az átlagjövedelem-szint alatt élők száma fokozatosan csökkent, a hetvenes évek elején arányuk még kb. 62-64% volt.

Megjegyzendő, hogy általában a lakosság feléről gondol­ják, hogy az átlagosnál szerényebb életnívón él, a másik fe­léről, hogy az átlagosnál tehetősebb. Mivel a kiugró magas jövedelmek az átlagot jobban húzzák felfelé, mint az alsó jöve­delemküszöb körül egyenletesen torlódók lefelé – az átlagjö­vedelem alatt élők aránya a legtöbb országban 60% körüli. (Pl. egy háromtagú, 9.000 Ft-ból élő család és egy 10.000 Ft-os jövedelemszinten élő egyedülálló összevont jövedelemátlaga alatt e négyfős csoport 75%-a él, és csupán 25%-a az átlag felett.)

Az 1989. évi havi 7.150 Ft-os jövedelmi fejadag tartal­mazza a kisgazdaságokban megtermelt élelmiszerek becsült értékét is. A nettó pénzjövedelem egy főre jutó összege kb. havi 6700 Ft. Figyelembe véve, hogy az adóilleték- és nyugdíjjárulék-terhek miatt a lakosságnak ennél mintegy 20%-kal több bevételhez kell hozzájutnia, személyenként havi 8050 Ft-ra tehető a bruttó lakossági jövedelmek havi átlaga.

A lakossági (56-58%-os) átlaghoz viszonyítva a nyugdí­jasok közel háromnegyede (kb. 72%-a) él az átlagjövedelem szintje alatt. Az aktív keresőkön belül a munkásság kéthar­mada – közülük a segédmunkások mintegy háromnegyede – a nagyüzemekben dolgozó parasztság közel 70%-a él átla­gosnál kevesebb jövedelemből; az értelmiségi foglalkozá­súak körében ez az arány kb. egyharmadnyi.

Budapesten a lakosság közel fele él az országos jöve­delmi átlag alatt, a vidéki városokban a lakosság valamivel több, mint 60%-a, a községekben lakók közel kétharmada.

Az aktív keresők körén belül az egyedül élők egytizede, az egygyermekesek kb. 55%-a, a kétgyermekesek több, mint 80%-a, a háromgyermekesek 94%-a, a négy- és többgyer­mekesek 99%-a él kevesebből, mint amennyi az egy főre jutó átlagos lakossági jövedelem.

Mind a munkásság, mind a szellemi foglalkozásúak köré­ben a 30 évnél fiatalabbak nagyobb aránya él az átlag-jövede­lemszint alatt, mint a 40 évnél idősebb korcsoportok között.

Szabolcs-Szatmár megyében a lakosság háromnegye­de, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében a lakosság kb. 70%a, Hajdú-Bihar megyében a lakosság kétharmada él az orszá­gos jövedelmi átlagnál szegényebben. Ugyanezen népesség aránya Csongrád és Komárom megyékben kb. 55%, Baranya megyében 50%.

Az egy főre jutó jövedelmek területenként, rétegenként eltérő nagysága általában jól tükrözi az életszínvonal-kü­lönbségeket: családtípusok jövedelmeinek az összehasonlí­tására azonban már csak nagyobb hibahatárral alkalmas. Nyilván más egy felnőtt szükséglete, mint egy gyermeké, és nyilván más egy rezsiköltségeket egyedül fedező személyé, mint pl. egy házaspáré. A jövedelemstatisztikában használa­tos, úgynevezett „fogyasztási egységek" feladata korrigálni ezt a torzító hatást: pl. egy egyedülálló fogyasztási egysége (1,4) eszerint három és félszeresen haladja meg egy háromé­ves gyermekét (0,4). A finomítás ellenére a gyermekes csalá­dok jövedelmi elmaradása riasztó marad: pl. a háromgyerme­kes családok 87%-a, a négy- és többgyermekes családok 97%-a az átlagosnál kevesebb egy fogyasztási-egységre jutó jövedelemből él.

A nagymértékű jövedelem-elmaradásnak ma adópolitikai jelentősége is van: a pénzügyi kormányzat részéről ugyanis egyre több nyilatkozat, cikk jelenik meg arról, hogy a három-és többgyermekes gyermeknevelés után járó, gyermeken­ként havi 1.000 Ft-os adóalap-kedvezményt meg kell szüntet­ni, mert ez csupán a gazdagoknak kedvez. Az állítás alapta­lanságát jelzi, hogy a „gazdag"-nak tekinthető – az egy fo­gyasztási egységre jutó országos átlagjövedelem mintegy másfélszeres szintjén élő – népesség aránya a háromgyer­mekesek körében fél százalék sincs, a négy- és többgyerme­kesek körében pedig csak ezrelékekben mérhető. (Csak összevetésül: a gyermek nélküli családok körében ez az arány közel 20%.) Az elmúlt évtizedek gazdaságot lebénító kényszerintézkedéseit mindig demagóg példákkal vezették be – gondoljunk csak a nagyvárosok körzetében a szövetke­zeti ipartelepítés tilalmára; a vállalati munkaközösségekre, ipari szolgáltató szakcsoportokra nehezedő ellenértékadó be­vezetésére, majd felsrófolására; az ingatlanszerzési korláto­zások bevezetésére és a házadó egyre gyakoribb felemelésé­re. Annyira szélsőségesen demagóg példával azonban egyik ellen-reformintézkedés sem büszkélkedhet, mint amilyet a mai fiskális propaganda ebben a kérdéskörben felmutat: a három-és többgyermekes családok több mint 99,5%-át arra hivat­kozva fosztanák meg eddigi jogosultságaiktól, hogy az igénybe vevők nem egészen fél százaléka „gazdag". A jog­fosztottak háromnegyede kifejezetten szerény jövedelmű, az átlagosnál alacsonyabb jövedelemszinten élő. Gyermekne­velési költségeik eddiginél keményebb adóztatása felerősí­tené marginalizálódásukat.

Társadalmi minimum-szint alatt élők

Alacsony jövedelműek azok – vélekednek sokan -, akik szo­kásos emberi szükségleteik kielégítéséhez nem rendelkez­nek elégséges jövedelemmel. Mi tekinthető „szokásos em­beri" szükségletnek?

Ha a lakosságot aszerint csoportosítjuk, hogy életmódja alapján a kor színvonalán szokásos szükségleteket milyen mértékben tudja életvitelében kielégíteni, akkor egy erősen baloldalra aszimmetrikus görbét kapunk eredményül: a lakos­ság közel harmada lényegében csak az alapvető szükségle­tekhez jut hozzá, és összesen mintegy kétharmada él olyan kiadási stresszhatások alatt, amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy gondot okoz időről-időre a bevásárlás, valamely ruhadarab megvétele, vagy az esedékes számlák kiegyenlí­tése. Gond nélküli életkörülmények csak a lakosság egyhar­madát jellemzik.

Élettani, szociológiai felmérések adhatnak választ csak arra a kérdésre – és ezek a válaszok szubjektívek, tükrözik a véleményalkotók életkörülményeit is -, hogy a lakosság mely része küzd naponta alapvető megélhetési gondokkal, mely része ritkábban. A jövedelemnagyság statisztikai megfigye­lése alapján csak megközelítően lehet becsülni – de rendsze­resebben – a minimumszint közelében élő népesség nagysá­gát. E becslések köznapi tapasztalatokon alapulnak – pl. azon, hogy hány forint kell egy családtag egyhavi kielégítő szintű élelmezésére, mennyi a minimálisan szükséges lakás­fenntartási költség stb.

Vázlatosan összefoglalva az egyes fogyasztási szintek sajátosságait, hozzávetőleg az alábbi típusok vélelmezhetek:

  • a táplálék-minimum szintje; 1989-ben ilyen alacsony jöve­delmi szinten a lakosság kb. 1 %-a él. Jövedelmük nem éri el a havi 1.700 Ft-ot, amennyiből fedezni lehet egy személy élettanilag kielégítő szintű élelmezését;
  • a biológiai minimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelemszin­ten – egy főre számítva havi 1.700 és 2.900 Ft közötti jöve­delmi sávban – a lakosság kb. 3%-a él. A biológiai mini­mum az egyén vegetálásához szükséges javak költségigé­nye. Túlnyomó része élelmiszerkiadás-azaz a táplálékmi­nimum – ezen kívül tartalmaz fagypontot kiküszöbölő fű­tési költséget, megfázástól védő ruházkodási kiadásokat. Nem tartalmaz olyan költségeket, amelyeknek fedezése függetleníthető az egyén fennmaradásától. Pl. a lakhatási költségeket a háztartás más tagja vagy állam, szociális intézmény is fedezheti; más költségek – pl. közlekedési, művelődési kiadások – sem elengedhetetlenül szüksége­sek az egyén biológiai fennmaradásához.
  • a létminimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelemszinten – egy főre számítva havi 2900 és 4000 Ft közötti jövedelemsáv­ban – a lakosság kb. 6%-a él. A létminimum a folyamatos életvitellel kapcsolatos, alapvetőnek minősített szükségle­tek kielégítésére nyújt lehetőséget. Szigorúan racionális életvitel esetén szavatolja az egyén számára a fennmara­dást. Nagyobb hányada személyi szükséglet – pl. élelme­zés, ruházkodás – kisebb része a háztartás tagjai közt felosztható közös költség (fűtés, lakásfenntartás). A létminimum bizonyos szükségleteket magasabb szinten elégít ki, mint a biológiai minimum – pl. a testet elfedő öltözék helyett megengedi több ruhadarab váltásra elégséges mennyiségének a birtoklását, fagypontot kikü­szöbölő fűtés helyett a lakások 14-16°C-ra történő felfűté­sét. Ugyanakkor a létminimum sem veszi figyelembe az egyénnek, mint társadalmi lénynek a szükségleteit. Pl. ez a jövedelemszint nem elegendő újság vagy rádió vásárlá­sára, nem nyújt fedezetet semmilyen élvezeti cikk fogyasz­tására, közlekedési kiadásokra, könyvvásárlásra.
  • a társadalmi minimum szintje; 1989-ben ilyen jövedelem­szinten – egy főre számítva a havi 4.000 és 5.200 Ft közötti jövedelemsávban – a lakosság 20%-a él. A társadalmi minimum körébe azok a javak és szolgáltatások tartoznak, amelyek a lakosság többsége szerint elengedhetetlenül szükségesek egy nagyon szűkös életvitelhez. Nem csu­pán az egyén puszta létezéséhez elégséges szükségletek tartoznak ebbe a körbe, hanem munkába járási kiadások, mérsékelt szinten újságokra, könyvekre fordított kiadás, illetve csekély mértékben élvezeti cikkekre (dohányzásra, alkoholfogyasztásra, üdítőital vásárlására) fordított kia­dás. Mint elengedhetetlen szükségletet, a társadalmi mini­mum összege tartalmazza a lakásszerzés, lakáshoz jutás társadalmilag átlagos költségét is.

Összességében a lakosság 30%-a él a társadalmi mini­mum sávjában, vagy annál alacsonyabb jövedelemszinten. A falusi, segédmunkás és különösen a többgyermekes csalá­dok körében ez az arány magasabb. Pl. a három- és többgyer­mekeseknél több mint 80% – annak ellenére, hogy ebben a körben a társadalmi minimum felső határa az országos átlag­nál alacsonyabb, egy személyre vetítve kb. 3.900 Ft. (A társa­dalmilag szükséges rezsiköltségek ugyanis eleve több sze­mély között oszlanak meg, mint a kisebb családokban.)

A legszegényebb népességtized

Magyarországon általában a népesség legalacsonyabb jöve­delmű tizedét, a legszegényebb 1 millió 50 ezer embert tekin­tik relatíve szegénynek. 1989-ben az egy főre jutó 3.600 Ft alatti személyes jövedelemből élők tartoznak ide: mintegy ötödrészük nyugdíjas, 70%-uk gyermekes család. Gyermek nélküli aktív kereső – pl. alkalmi munkás, egészségileg káro­sodott kiskeresetű – csak nagyon alacsony, kb. 8%-os arány­ban szerepel az alacsony jövedelműek között. A gyermekes családok számára hátrányos jövedelem- és adópolitika erős­ségét jellemzi, hogy arányuk a legkisebb jövedelműek között annak ellenére növekvő, hogy számuk a születések számá­nak visszaesésével párhuzamosan csökken.

Sajátossága ennek a „szegényszemléletnek", hogy lé­nyegében érzéketlen a javuló életkörülményekre. Mindig lesz legalacsonyabb jövedelmű népességtized, mindig lesznek eszerint szegények, függetlenül attól, hogy valójában küzdenek-e napi megélhetési gondokkal, vagy sem.

A relatív jövedelmi különbségek társadalompolitikai fon­tosságára már Marx felhívta a figyelmet híres és találó „palota és kunyhó" hasonlatával: hiába bővülne a kunyhó házzá, gaz­dája változatlanul szegénynek, jelentéktelennek érezné ma­gát, ha mellette a palota is hasonló arányokban bővülne.

Milyen eséllyel, kik kerülnek a legalacsonyabb jövedelmű népességtized közé? A gyermek nélküli keresők ide süllye­dési esélye minimális: kb. 3%. A nyugdíjasok mintegy nyol­cada tartozik a legalacsonyabb jövedelműek közé, hasonlóan a kétgyermekes családokhoz. A háromgyermekes családok több mint negyede, a négy- és többgyermekeseknek már több mint fele a legszegényebb egymillió lakos között van.

A nyolcvanas években a legszegényebb népességtized reáljövedelme – azaz jövedelmeinek a vásárlóértéke – ér­demlegesen – nem változott, a legmagasabb jövedelmű né­pességtized reáljövedelme azonban közel 20%-kal emelke­dett. Csökkent tehát a kiemelkedési esély, növekedtek a sze­gények és a gazdagok közötti jövedelmi különbségek. Mivel a legszegényebbek túlnyomó többsége gyermekes család, számukra tovább csökkentette a kiemelkedési esélyeket az 1988-tól bevezetett, eltartottak számára többségében érzé­ketlen személyi jövedelemadó rendszere.

Vessünk egy pillantást a leggazdagabbakra: az ország leggazdagabb félmillió lakosa – az össznépesség 5%-a – közé a felső szintű vezetők közel fele, a középszintű vezetők egyharmada, az értelmiségiek és önállók mintegy tizede jut fel. A gyermekes családok bekerülési esélye a „felsőházba" nagyon kedvezőtlen: a háromgyermekesek kb. 0,2%-a, a négy- és többgyermekesek 5-6 ezreléke jut el ilyen jövede­lemszintre. A bekerülési esélyek differenciáltságából kitűnik, hogy mennyire alaptalan adórendszerünket „gazdagpárti"-nak titulálni amiatt, hogy a három- és többgyermekes csalá­dok adóztatása folyamán figyelembe veszi a gyermekneve­lési költségek egy részét.

1988-tól érzékelhetően bővült a munkanélküliség. 1989 első negyedében már közel 25 ezer fő volt a nyilvántartott munkanélküliek száma, többségük képzetlen segédmunkás volt. Több városban – pl. Szerencs, Vásárosnamény, Tiszafü­red – közel száz munkanélküli számára egyetlen állást sem kínáltak, a szerencsésebb nagyvárosokban (Miskolc, Debre­cen) az állásfelajánlások száma az álláskeresők mintegy felét érte el. Országos méretekben csak minden ötödik állást ke­reső segédmunkásra jutott egy álláskínálat. Az alacsony jöve­delmű népességtizedben ismét növekvő tehát az aktív kere­sők, átmenetileg (tartósabban?) állás nélküliek aránya.

A magyarországi alacsonyjövedelműség sajátossága a pangó, tartós állapot. Aki alacsony nyugdíja, gyermekeinek száma miatt ilyen alacsony jövedelemnívóra süllyedt, az egy­hamar innen önerőből nem tud szabadulni. Nyugati piacgaz­daságokban a legalacsonyabb jövedelműek jelentős része „mobil", azaz átmenetileg kedvezőtlen üzletmenet vagy mun­kanélküliség miatt jutott a legalacsonyabb jövedelműek közé. Egy-két évi lesüllyedt állapot után a többség ismét elfoglal­hatja szokásos jövedelmi-társadalmi pozícióját.

Az elmúlt évtizedekben a legalacsonyabb jövedelmű népességtized relatív jövedelmi pozíciója fokozatosan javult. A hatvanas évek elején e népességtized jövedelme az orszá­gos átlag 36%-át tette ki, a hetvenes évek elején 40%-át, a nyolcvanas évek végén már 45%-át.

Távlatok, perspektívák

A jelenlegi gazdasági folyamatok a közeljövőben az alacsony jövedelműek, létminimum alatt élők táborát valószínűleg megnövelik.

A munkanélküliek száma minden jel szerint töretlenül nö­vekszik. Oka ennek az az egyoldalú támogatásleépítési poli­tika, ami üzemeket, tevékenységeket, álláshelyeket szüntet meg, de nincs arra megbízható mércéje, hogy milyen irány­ban kellene termelést bővíteni, milyen gyártmányokat kellene fejleszteni. A tulajdoni reform hiánya, a csak korlátozott tőke­áramlási lehetőség és a beruházásokat leblokkoló szigorú monetáris politika együttesen lehetetlenné teszi a szerkezet­javító, szelektív gazdasági növekedést, ezzel egyidejűleg vi­szont érvényesülnek a leépülésre, munkaerő-elbocsátásra ösztökélő gazdasági szabályozók. A csak leépülő gazdaság­ban óhatatlanul felduzzad a munkanélküliek tábora.

A csökkenő reálbér, a növekvő foglalkoztatási gondok egyre több embert kényszerítenek önálló vállalkozásra. Kö­zülük sokan tapasztalatlanok, meggondolatlanul kockáztatók, ezért növekvő az üzleti bukások száma. Nem kedvez a vállal­kozóknak a stagnáló-csökkenő reáljövedelem és az emiatti csökkenő kereslet sem. A pangó üzletmenet, majd a hónapo­kig tartó felszámolási eljárás, vizsgálatok stb. anyagilag telje­sen kimerítik a bukott vállalkozót, nem ritka ilyen esetben, hogy a család „negatív jövedelemből" él. Az ilyen helyzetben levő családok bevételeit ugyanis gyakran semmissé teszik a költségvetési befizetési kötelezettségek és hiteltörlesztések – így korábbi megtakarításaikat élik fel. Magyarország legala­csonyabb jövedelmű lakosai tehát nem olyan többgyermekes családok, egy nyugdíjból élő házaspárok, akiknél az egy főre jutó havi jövedelem 1.200-1.500 Ft, hanem olyan bukott, vagy átmenetileg kedvezőtlen üzletmenetet elszenvedő vállalko­zók, kisiparosok, kiskereskedők, szerződéses üzletben dol­gozók, mezőgazdasági kisárutermelők – akik családjaiban éves átlagban a havi egy főre jutó „jövedelem" mínusz 5-10.000 Ft is lehet. Mai néhány ezres számuk néhány év múlva tízezres réteggé is bővülhet.

Előreláthatólag növelik az alacsony jövedelműek arányát a nagyon magas hitelkamatok. Az 1989-től megállapított kiug­róan magas, 19,5%-os kamatok még szociálpolitikai támoga­tás ellenére is sok családnál felemésztik egy családtag kere­setét. Lakni kell, ez létszükséglet, emiatt nagyon sok fiatal kénytelen vállalni az uzsorás kamatokat és a megmaradó csekély jövedelemből a létminimum alá süllyedést. Sajnos, abban sem lehet bízni, hogy a magas hitelkamatok leblokkol­ják a lakosság lakásépítési szándékait, ami megnöveli a la­kásépítő vállalatok eladási nehézségeit és a fenyegető lakáskrach ifjúságbarát lépésre kényszerítené a pénzügyi kor­mányzatot. 1989 első negyedében mintegy harmadára zu­hant – az 1988. évi szint mindössze 37%-ára – a hitel segítsé­gével megkezdett lakásépítés. „Ha a lakosság képtelen épí­teni és horribilis árakon lakást vásárolni, tárjuk ki a kapukat a nyugati vásárlók előtt" – hangzott el a javaslat. Az 1989. május végén tárgyalt földtörvény külföldiek számára is akadályta­lanná tette az ingatlan- és földvásárlást. Csak egyetlen képvi­selő látott abban veszélyt, hogy míg a magyar keresők hat havi nettó munkabérükből, addig egy osztrák munkás másfél-két­heti keresetéből tud vásárolni egy m2 lakást – ki fog tehát szorulni a hazai vevő az ingatlanpiacról. Meg is kapta a kép­viselő a magáét az MTV riporternőjétől, miszerint „szemellen­zős" az aggodalma. A fiataloknak a jövőben tehát az eddigiek­nél még súlyosabb hitelfeltételekkel, még egyenlőtlenebb ke­resleti versenyben kell küzdeniük a lakásszerzésért.

Az ország kiárusítási folyamata természetesen nemcsak a lakásfronton érezteti hatását, nemcsak az új külföldi tulajdo­nosok egyéni szempontjai miatt növeli a munkahelyükről, föld­jükről elbocsátottak légióját. Várhatóan megnöveli egyensúlyi gondjaikat is, hiszen az eddigi adósságszolgálat mellett a jog­gal elvárt profitátutalásokat is teljesíteni kell. Mivel a külföldiek nyilván a legnyereségesebb exportképes vállalatokat vásá­rolnák meg, az állam az eddigiekhez mérten még kevesebb valutához fog jutni, – és számára más eszköz nem marad, minta még irreálisabb forintleértékelés és a még fékevesztettebb infláció. Az inflációt megnöveli az új árszerkezet kialaku­lásának folyamata – helyet kér pl. a költségek között a termő­föld utáni, eddiginél nagyobb járadék, szükségessé válhat – különösen a külföldi tulajdonlás fékezése érdekében – a va­gyonadó. Közvetve növelni fogja az inflációt az improduktív szférában foglalkoztatottak létszámbővülése is: folyamatosan épül ki az adószedői apparátus; a tulajdonreform-elképzelé­sekben pedig egyre határozottabban érvényesül az állami va­gyonkezelői központok létesítésének a gondolata és a hasz­nosíthatatlan káderállomány ide történő átmentése. A 20% körüli – több előrejelzésben, lengyel és jugoszláv példákra hivatkozva már 30-40%-ot is sejtetni engedő – infláció roha­mosan értékeli le a fix ellátmányokat (nyugdíj), családi pótlék, gyermekgondozási segély, nevelési és szociális segélyek), és süllyeszt le rétegeket a létfenntartási küszöb közelébe.

Az infláció a megtakarításokat is erodálja. Ma meg tud­nak élni tízezrek „mínuszjövedelemből" is, korábbi megtaka­rításaik felélése árán. Gyorsuló infláció azonban a megtakarí­tások felszámolását kényszeríti ki, és váratlan anyagi nehéz­ség esetén az eddigieknél élesebb reakciókat válthatnak ki a szociális problémák. A mai inflációs politika a lakosság bizton­sági tartalékait – tehát a tűrőképességét szavatoló visszavo­nulási lehetőségeit – aknázza alá.

Ha az adópolitika változatlan marad, számíthatunk az alacsony jövedelemszinten élők létszámának a további növe­kedésére is. Az eltartási kötelezettségekre érzéketlen adópo­litika ugyanis leblokkolja a többletteljesítményeket. Például egy négytagú családnál 1000 Ft-os többletmunka-vállalás esetén a családfő igen gyakran csak 500 Ft-ot kap kézhez a nyugdíjjárulék és a személyi jövedelemadó levonása után. ő személy szerint a többletteljesítmény ellenértékéből mind­össze 12-13% erejéig részesedhet. (A többlet-erőfeszítések ennyire torz díjazása távol áll mind a munka szerinti elosztás szocialista elvétől, mind a teherbírás szerinti adózás polgári elvétől.) A történelemből ismerjük: a többletmunka vállalásá­ban való tömeges érdektelenség rendszerint előidézi az adott termelési mód bukását. Persze hosszú idő alatt és nagyon sok társadalmi konfliktus árán.

***

1337_01Fekete.jpg A fenti írásban elemzett problémakör kezelésére, s az ilyen élethelyzetben élő emberek segítségére ma már társadalmi szerveződések is formálódóban vannak. Ezek egyike az Újpesti Családsegítő Központ, amelynek szakértői számítá­sokat végeztek, bemutatva az adott nagyvárosi környezetben élő eltérő összetételű, de tipikusnak tekinthető családok pe­remre szorulásának tényezőit és következményeit. Az alább közölt szöveg részlet az elemzésből. (A szerk.)

Megnéztük, hogy néhány gyakrabban előforduló élethely­zetben a szociális juttatások a társadalmi minimum mekkora há­nyadát fedezik, illetve, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a háztartás társadalmi minimuma biztosítva le­gyen.

 

I. Egyedülálló anya egy három évesnél idősebb gyerekkel:

1. Az anya dolgozik, keresete 4.500 Ft (legmagasabb adózat­lan alkalmazott nettó havi jövedelem – TB járulékkal csök­kentve), és kapja az ilyenkor járó 1.320 Ft családi pótlékot. Összes jövedelme tehát 5.820 Ft. A háztartás társadalmi minimuma 9.097 Ft. Tehát a család jövedelme a minimum 64%-át fedezi. Ahhoz, hogy a minimum biztosítva legyen, a tartásdíjnak 3.277 Ft-nak kell lennie, ez 16.385 Ft-os nettó, vagyis 28.306 Ft bruttó jövedelmet feltételez.

2. A férjet behívták sorkatonai szolgálatra. Korábban az apa tartotta el a családot. Ezért az anya és gyermeke katonai családi segélyre jogosult. Ennek összege 4.783 Ft, vala­mint jár az 1.320 Ft-os családi pótlék, összes havi jövedel­mük így 6.103 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,1 %-a, vagyis 2.994 Ft hiányzik a minimumhoz.

II. Egyedülálló anya egy két évesnél fiatalabb gyerekkel:

1. Az apa meghalt, az anya GYED-en van, korábbi alacsony (4.000 Ft-os) keresete miatt csak a GYED minimumát (2.980 Ft) kapja. Ezen kívül jár neki az árvasági segély: 2.580 Ft és 1.320 Ft családi pótlék. Ez összesen havi 6.880 Ft jöve­delmet biztosít, ami a társadalmi minimum 80,1 %-a.

2. A szülők elváltak. Az anya korábbi alacsony keresete miatt a GYED minimumát kapja, s 1320 Ft családi pótlékot. így az összjövedelem: 4.300 Ft. Ez a társadalmi minimum 50,1 %-a. Ahhoz, hogy a tartásdíj fedezze a minimumhoz szükséges hiányzó összeget, az elvált férjnek legalább 27.425 Ft-os nettó, vagyis 41.285 Ft-os bruttó jövedelem­mel kell rendelkeznie.

III. Egyedülálló anya két gyerekkel:

1. Az apa meghalt. Az anya GYES-en van a 2,5 éves kisebbik gyerekkel. Az 5 éves nagyobbik óvodába jár. A GYES 1.830 Ft, a családi pótlék 2.900 Ft (1.450 + 1.450), az árva­sági segély 2 x 2.580 = 5.160 Ft. A család összjövedelme tehát: 9.890 Ft. Ez a társadalmi minimum 85,4%-a.

2. A szülők elváltak, az anya egyedül neveli két 3 éven felüli gyerekét. Keresetéből 4500 Ft-ot kap kézhez. A két gye­rek után 2.900 Ft családi pótlék jár. Így a család összjöve­delme 7.400 Ft. Ez a társadalmi minimum 67,2%-a. A tár­sadalmi minimumhoz 4697 Ft hiányzik. A tartásdíj ezt csak akkor fedezi, ha az apa legalább havi 11.742 Ft nettó, azaz 17.422 Ft bruttó jövedelemmel rendelkezik.

IV. Házaspár két 3 éven felüli gyerekkel:

Az anya 4.500 Ft-ot kap kézhez. A családi pótlék 2.640 Ft. A kettő együtt 7.140 Ft. A társadalmi minimumhoz, tehát az apának havi 8.947 Ft nettó, vagyis 12.044 Ft bruttó jövede­lemmel kell rendelkeznie. Ekkora jövedelem esetén az adó egy hónapra jutó átlaga 3.103 Ft (a TB járulékkal együtt), ami 463 Ft-tal több a két gyerek után járó családi pótléknál.

V. Egy hetven éven felüli nyugdíjas nagyszülő és egy házas­pár három 3 éven felüli gyerekkel:

A nagymama csak a minimális öregségi nyugdíjat (3.080 Ft) kapja. Az anya 5.000 Ft-os havi keresetéből 4.500 Ft-ot kap kézhez. A három gyerek után a családi pótlék 4.350 Ft. A három együtt: 11.930 Ft. A férjnek tehát havi 11.328 Ft-os nettó jövedelemmel kell rendelkeznie, hogy a család elérje a társadalmi minimumot. Figyelembe véve az évi 36.000 Ft-os adóalap-csökkentési kedvezményt, ehhez 14.316 Ft-os bruttó havi jövedelemre van szükség.

VI. Idős, nyugdíjas házaspár:

Mindketten az öregségi nyugdíjminimumot kapják. A férfi hetven éven felüli, ezért 3.080 Ft-ot, a nő hetven éven aluli, ezért 2.880 Ft-ot kap. Kettőjük együttes jövedelme 5.960 Ft, ami kettőjük társadalmi minimumának az 59,9%-a. A hiányzó rész pótlásához havi 4.000 Ft-os keresetet bizto­sító munkát kell vállalniuk.

Egy (elkapart) alternatíva – A CSKP 1968-as akcióprogramjának margójára

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja. A szerző röviden ismerteti a 68-as csehszlovák pártprogram születésének körülményeit, a párt irányzatait (Novotny-hívek, centrum, reformerek) és a levert cseh kísérlet sorsának alakulását, majd közli magának a pártprogramnak – lényegére tömörített – változatát.

Az 1968-as csehszlovákiai eseményeknek, északi szomszé­djaink akkori politikai elképzeléseinek hiteles bemutatásával és feltárásával mindmáig adós a kelet-európai történettudo­mány. Míg az 1956-os lengyel és magyar válságok, az ehhez kapcsolódó reformelképzelések körvonalai lassan kirajzo­lódni látszanak, s megkezdődött – immár a hivatalos politiká­tól is zöld jelzést kapva – az 1945 utáni lengyel történelem ciklikusan ismétlődő válságainak feltérképezése is, hogy a glasznoszty által felszínre hozott hasonló jellegű szovjet prob­lémákról ne is beszéljünk – a Prágai Tavasznak továbbra is konokul hátat fordítunk (hacsak a felületes politikai publicisz­tikának nem tulajdonítunk jelentőséget).

Reménytelen kísérlet lenne az 1968-as csehszlovákiai események akárcsak vázlatos formában történő bemutatása is e rövid bevezetőben, de szükségtelen is. Szinte bizonyosra vehető ugyanis, hogy az eseményeket tárgyaló irodalom egy – remélhetőleg színvonalas – része a hazai szabad könyv­piacon is megjelenik, így itt és most csak oly mértékben térünk ki az akkor történtek körvonalazására, hogy hozzásegítsük az olvasót az CSKP Akcióprogramjának elhelyezésére a Prá­gai Tavasz forgatagában.

A reformer kommunisták szerint a csehszlovák megúju­lási folyamat azzal a beszéddel kezdődött, amelyet A. Dubček a CSKP KB 1967 októberi ülésén mondott. Az események nálunk kevésbé ismert szereplői, vagy akár a csehszlovák ellenzék egyes képviselői a kezdőpontot máshová helyezik. Egyesek az igen éles kritikákat megfogalmazó írókongresszusra, mások a strahovi diákok tüntetésére, megint mások talán még korábbra. Míg e kérdésben erősen megoszlanak a vélemények, az bizonyosnak látszik, hogy az események fel­gyorsulásához – legalábbis a párton belül – a CSKP KB 1968 januári ülése ( A. Novotný főtitkár elmozdítása, ill. Dubček elsőtitkárrá választása) adta a döntő lökést. Ezt követően ugyanis a KB – már említett – októberi plénumának téziseiről (ezek képezték az Akcióprogram kezdeti alapjait) már az al­sóbb pártszervekben is igen élénk, nem egy helyen éles vita kezdődött, s felgyorsult az Akcióprogram kidolgozásának üte­me. Az általunk közrebocsátott szöveg már február végére elkészült.

Márciusban, részben a párton belüli reformszárny meg­erősödése következtében, részben a pártközvélemény nyo­másának hatására, de leginkább talán a pártvezetésen belüli hatalmi harcok és személyes ellentétek eredményeként, a volt főtitkár a köztársaság elnöki posztjáról is távozni kénysze­rült, átadva helyét az akkor már 73 éves Ludvík Svobodának. Bár a párt és az állam élén bekövetkezett változások kétség­telenül gyorsították a reformra való felkészülés folyamatát, a CSKP Központi Bizottságának személyi összetételét sem az említett, sem a társadalmi-politikai, gazdasági és kulturális élet vezető posztjain később bekövetkező személyi változá­sok nem módosították jelentősen.

Fontosnak tűnik azt is jelezni, hogy 1968 januárjáig, vagy még inkább márciusáig, a reformokért vívott küzdelem épp­úgy a csehszlovák kommunisták belső ügye maradt, mint az 50-es évek politikai elítéltjeinek, illetve a 60-as évek- elsősor­ban értelmiségi – meghurcoltjainak rehabilitálásáért folytatott harc. Az említett időszakban a párt, bár kétségtelenül felvállal­ta, de tulajdonképpen ki is sajátította a reformok előkészíté­sét. Az, hogy a CSKP a megújulás ilyen korlátozott formáját részesítette előnyben, a korabeli kommunisták számára ter­mészetes dolognak tűnt. A hatalomról alkotott felfogásuk, az 1956-os események általuk levont tapasztalatai, az irányítás hagyományos beidegződései, az ország helyzetéről kialakí­tott – erősen retusált – képük mind-mind ezt erősítették. De az „irányított megújulást" diktálták a pártvezetésen belüli irányzatok különböző érdekei is. A „megújulás" felvállalásá­nak egysége mögött ugyanis a változások tartalmára és mély­ségére vonatkozóan igen eltérő értelmezések születtek.

A CSKP Központi Bizottságának közel egyharmadát ki­tevő „Novotný-hívek" vezérük feláldozásával és néhány elke­rülhetetlennek mutatkozó kisebb korrekcióval lényegében megoldottnak látták a megújulást, s erejük nagy részét a belső hatalmi harcok, a „megújulásnak" más tartalmat tulajdonító mérsékeltebb, vagy progresszívebb reformerők visszatartása és korlátozása kötötte le. Számukra, akik az eseményeket tulajdonképpen a politikai „felhőrégióban" lejátszódó – a ha­gyományosnál valamivel talán bonyolultabbnak tűnő – „őr­ségváltásként", vagy még inkább személyes hatalmi harcok­ként fogták fel, már az is túl soknak tűnt, hogy az Akcióprog­ram téziseinek vitájába a KB az alsóbb szintű pártszerveket is bevonta. A múltra visszatekintve mindössze „hiányosságo­kat", esetenként „hibákat" emlegettek, s valószínűleg ez is volt szubjektív meggyőződésük, noha a KB jelentős része (most nem is beszélve a közvéleményről) e kifejezéseket eu­femizmusnak tekintette. Bár a csehszlovák hatvannyolccal foglalkozó nyugati és emigráns irodalom e csoportot – mely­nek sajátos „csehszlovák" dogmatizmusára itt nincs módunk részletesen kitérni – „sztálinistaként", „konzervatívként" és „moszkvabarátként" is emlegeti, legismertebb képviselőit szinte egységesen Vasil Biľakban, Alois Indrában és Miloš Jakešben jelöli meg.

A pártvezetés „centrista" (máshol: „mérsékelt konzerva­tív", „mérsékelt reformer", „nacionalista") csoportjának néze­teit és személyi összetételét már jóval nehezebb határozottan körvonalazni. Az irodalom is rendkívül bizonytalan e kérdés­ben; a szerzők nem egyszer egymásnak homlokegyenest el­lentmondóan nyilatkoznak e csoportosulásról, melynek képvi­selői közé éppúgy besorolják az Akcióprogram kidolgozásá­ban és megszövegezésében résztvevő Zdeněk Mlynářt, mint Oldřich Černík miniszterelnököt, vagy Drahomír Koldert, a CSKP KB egyik titkárát. Az efféle „beskatulyázás" persze erősen vitatható, miként az az álláspont is, amely a „centrista" táborhoz sorolja a CSKP KB „mocsarát", azt a szürke, középszerű többséget, amely 1968 januárjában éppoly lelkesen emelte Dubčeket az első titkári székbe, mint amilyennel 1969 áprilisában letaszí­totta onnan. A „centristákkal" kapcsolatos bizonytalanság leginkább abból fakad, hogy a Prágai Tavasz eseményei e csoport képviselőinek nézeteit és magatartását módosították a legnagyobb mértékben, így egyesek a Dubček-vezette re­formszárny támogatói lettek, mások még augusztus előtt eltá­volodtak a reformtörekvésektől, megint mások a megszállás után tagadták meg „reformmúltjukat".

Úgy tűnik, e rendkívül képlékeny politikai csoportosulás legkarakterisztikusabb képviselői valóban elkötelezték magu­kat a „múltbéli torzulások" felszámolása, és egy hosszan el­nyúló (10-15 éves) reformfolyamat mellett; megértőbben vi­szonyultak a reformerek számos elképzeléséhez és belátták a változtatások szükségességét is. A „reformokat" azonban a hatalmi struktúra alapelemeinek érintetlenségével, a társa­dalom aktív támogatását nélkülözve, s mindenekelőtt zökke­nőktől mentesen kívánták végrehajtani. Az elvek és a politikai retorika szintjén kétségtelenül „reformereknek" mutatkoztak, a gyakorlatban azonban megelégedtek a „liberalizálással" és a dömpingszerűen sokasodó vitákkal. „Önmérsékletük", és „óvatosságuk" jogosságát igazolandó, minden alkalmat ki­használtak arra, hogy vitapartnereiket emlékeztessék a hata­lom destabilizálódásának és a társadalmi-politikai folyamatok irányíthatatlanságának lehetséges veszélyeire. Igazságtala­nok lennénk, ha korabeli magatartásuk fő indítékait egyedül és kizárólag hatalmi pozícióik védelmében láttatnánk – jól­lehet ennek nem lebecsülendő a szerepe -, arra hivatkozva, hogy képviselőik egy része – pl. Kolder és Černík – 1968 augusztusát követően a „normalizálási politika" többé-ke­vésbé aktív támogatója lett. A „centristák" augusztus előtti „önmérsékletét" ugyanis jelentős mértékben meghatározta az a tudat is, hogy a prágai reformpolitikának meg kell állnia a Kreml ítélőszéke előtt.

Ami a Dubček nevével fémjelzett, párton belüli „reform­szárny" (máshol: „progresszívek", „demokrata kommunis­ták") helyzetét illeti, ez sem volt ellentmondásmentes. Egyfe­lől kétségtelennek tűnik, hogy képviselői (František Kriegel, Josef Smrkovský, Radovan Richta, Josef Špaček) őszintén és határozottan elkötelezték magukat a demokratizálás és a reformok megva­lósítása mellett; felismerték, és nyíltan beszéltek az ország­ban kialakult társadalmi-politikai válságról, s eltökélt szándé­kuk volt ennek felszámolása. Másfelől viszont ugyanilyen tény, hogy taktikailag nem voltak felkészülve a fordulatra: a kezdeti hónapokban (1967. október-1968. március) ők is této­váztak, nem ismerték fel az országot sújtó válság tényleges mélységét, s belenyugodva a „Novotný-hívek" és a „centris­ták" halogató taktikájába, maguk sem ösztönözték reformter­veik tömegtámogatásának evolutív kibontakoztatását. Bármi­vel magyarázzuk is magatartásukat (a párton belüli küzdelem erővonalainak szüntelen hullámzásával; a vezetésen belüli pozícióik kezdeti gyengeségével; a reformok elfogadtatásá­nak érdekében tanúsított óvatossággal; a hagyományos kom­munista beidegződésekkel, melyektől ők sem voltak teljes­séggel mentesek stb.), a tétovázással járó időveszteség olyan tényezőnek tűnik, amely döntő fontosságúvá vált az esemé­nyek további menetében.

1968 tavaszán ugyanis – egyfelől az elmélyülő társa­dalmi-politikai válság következtében, másfelől épp a pártpoli­tikától ösztönözve – felszabadultak és aktivizálódtak a párton kívüli erők is, s a társadalom nem elégedett meg a vitákkal: a reformokat meg is akarta valósítani. Úgy látszott, hogy a rob­banásszerűen megerősödő társadalmi aktivitás a párton be­lüli reformerők teljes győzelméhez vezet. A CSKP KB április eleji teljes ülésén a hosszú hónapok óta vitatott (s már február végén véglegesített szövegű) Akcióprogram, amely a reform­szárny szinte valamennyi követelését és elképzelését tartal­mazta, mint a Prágai Tavasz hivatalos politikai programja ke­rült elfogadásra. A KB kinyilvánította azt is, hogy a program rövid időre, a legközelebbi – előrehozott – pártkongresszusig szól, ahol – figyelembe véve az addigi tapasztalatokat és az egyes társadalmi intézmények, szervezetek, kollektívák aján­lásait – pontosabbá és részletesebbé kell tenni a cselekvési tervet. A dokumentum nyitottsága és lezáratlansága tehát nem kizárólag a párton belüli politikai irányzatok kompromisszumának eredménye, hanem annak a törekvésnek a kifeje­ződése is, hogy a társadalom maga alakítsa a demokratizáló­dás folyamatát. A Központi Bizottság ülésén alakult ki végle­gesen a Dubček-féle pártvezetés is, bár – s ez nem elhanya­golható szempont – a csehszlovák vezetés reformerei to­vábbra is a párton kívül (pl. a kormányban) rendelkeztek több pozícióval. Ugyancsak a reformerők győzelmét sejtette az Akcióprogramban foglaltak konkrét megvalósításának kez­deti lendülete. Nemcsak a korábbi ideológia radikális átérté­kelésére került sor, hanem szabad utat kapott a társadalmi önszerveződés, a cenzúra eltörlése pedig biztosította a korlá­tozásoktól és ellenőrzéstől mentes véleménynyilvánítás lehe­tőségét is.

A soha nem tapasztalt mértékben felpezsdülő közélet láttán a párt reformpolitikusai is elégedettek lehettek. A gomba módra szaporodó egyesületek, klubok, a korábbiak­ban formális szerepre kárhoztatott – s most újra aktivizálódó – politikai pártok, a kialakulóban lévő új, politikai szervezetek, mind-mind a reformok támogatóinak bizonyultak és – ami a párt reformerei számára még fontosabb volt – elismerték a CSKP „megújulásban" betöltött vezető szerepét. Az Elkötele­zett Pártonkívüliek Klubjának vezetője –  Ivan Sviták – a követke­zőket jelentette ki: „Illúzió lenne azt hinni, hogy ennek az országnak a lakossága kommunistaellenes. Jómagam sem vagyok az. Végső soron a KB-n belüli erőknek köszönhetjük, hogy egy olyan illegális klub, mint a mienk, akadálytalanul megalakulhat és gyülekezhet. Húszévi kommunista uralom után ebben az országban forradalmi átalakulások a kommu­nista párt nélkül elképzelhetetlenek. A kommunistaellenesség politikai katasztrófához vezethetne." Még a nagy vihart ka­varó Vaculík-levél – a „Kétezer szó" – is leszögezte, hogy „mindenekelőtt el fogunk utasítani minden olyan nézetet, amennyiben felmerül, hogy lehetséges bármiféle demokra­tikus megújhodás kommunisták nélkül, sőt, esetleg ellenük. Ez igazságtalan, de ésszerűtlen is lenne … Senki más nem rendelkezik hasonló konkrét programmal."

A még napjainkban is oly sokszor emlegetett „antiszoci­alista" és „szovjetellenes" megnyilvánulások komolytalanul periférikus jelenségek voltak, noha utólag visszatekintve, a Dubček-vezetésnek – épp a konzervatívok miatt – talán még ezektől is határozottabban el kellett volna határolódnia.

Tény, hogy a „Kétezer szó" igen élesen bírálta a CSKP 1948 óta folytatott politikáját, mint ahogy tény az is, hogy a kompromittálódott funkcionáriusok eltávolítását követelve említést tett „bojkottról", „sztrájkról", „tüntetésről", mint olyan lehetséges eszközökről, melyekkel a társadalom kikénysze­rítheti távozásukat. Ugyanakkor az is tény, hogy az egész dokumentumot a reformokért való aggodalom, a régi rendszer visszatérésétől való félelem hatotta át, s határozottan kiállt a párton belüli reformszárny és személy szerint Dubček politi­kája mellett. Általánosságban elmondható, hogy a párton kí­vüli csehszlovák reformmozgalom igen szoros szálakkal kötő­dött az ország 1945-1948 közötti, valamint a világháború előt­ti haladó, demokratikus hagyományaihoz, mindenekelőtt a pluralista társadalmi és politikai berendezkedés értékeihez, de ez nem volt idegen a CSKP Akcióprogramjának szellemé­től sem, hiszen maga a párt is olyan társadalom megteremté­sét tűzte ki célul, amelyben „egyetlen politikai párt sem mono­polizálhatja a szocialista államhatalmat, a politikai pártok koa­líciója sem", s ahol „közvetlen utat kell biztosítani a nép vala­mennyi politikai szervezete számára". Ha valami elmarasz­talót mondhatunk a „Kétezer szó"-ról, az az, hogy igen rossz időpontban került nyilvánosságra.

A pártvezetés többségét ugyanis – minden látszat elle­nére – megdöbbentette, de legalábbis váratlanul érte a refor­mok mellett kirobbanó tömegmozgalom. A vezetés zavartan, sőt idegesen reagált a társadalmi törekvésekre, s április végé­től kiéleződtek belső ellentétei.

A „Novotný-vonal" híveit elrettentette a társadalom el­lenük irányuló, igen éles kritikája, a felelősségre vonás köve­telése ugyanis elsősorban az ő pozícióikat fenyegette. A re­formokról a továbbiakban hallani sem akartak, s egyes képvi­selőik már ekkor úgy ítélték meg a Dubček-vezetés helyzetét, hogy igen közel került ahhoz a veszélyhez, hogy „szocialista­ellenes erők áldozatává váljon". De jelentősen csökkent a „centristák" egy részének is a reformok iránti megértése és bizalma, akik a társadalom spontán mozgalmai által min­denekelőtt az „irányított demokratizálást" látták veszélyeztet­ve, s aggódva tekintettek a párton belüli ellentétekre éppúgy, mint az időközben napirendre került politikai pluralizmus (vá­lasztások, többpártrendszer stb.) problémájára. A vélemé­nyek most már nemcsak a reformok ütemének és határozott­ságának kérdésében ütköztek, hanem éles polémia indult a csehszlovák „megújulás" egész jellegéről is. E vita tétje nem kevesebb volt, mint hogy a reformok megrekednek-e a „libe­ralizálás" és a „racionalizálás" szintjén, vagy valóban átfogó, strukturális változásokat hoznak a csehszlovák társadalmi­-politikai rendszerben.

Az önerőből való belső tisztázódást – bármilyen kellemet­lennek tűnik is szembenézni ezzel – lényegében a „szövetsé­gesek" akadályozták meg, akiknek az év elejétől folytonosan növekvő nyomása, a nyár elejére pedig már fenyegetővé váló kritikája a CSKP reformereire mérsékeltebb hangnemet kényszerített, a konzervatívok egy részében átmenetileg fel­erősítette a nacionalizmust, egy szűk csoport számára pedig jeladás volt az augusztusi megszállás titkos előkészítésére. A külső nyomásra létrejött „egység" – bár átmenetileg növelte a párt népszerűségét (a közvélemény-kutatás július végi adata szerint már csak 7% volt azok aránya, akik nem bíztak a CSKP-ben, holott egy hónappal korábban 48% volt ez az arány) – csak látszólag oldotta meg a problémákat, ténylege­sen a reformerek visszaszorulását és a konzervatívok előre­törését erősítette meg. Mindenekelőtt azzal, hogy megakadá­lyozta a „megújulás" párton belüli híveinek összefogását a társadalmi reformmozgalommal. A nyár folyamán a „megúju­lás" megvalósításának programját egyre inkább háttérbe szo­rította a „nemzeti egység" – tiszteletre méltó, de számos vo­natkozásban problematikus – jelszava. Miközben ugyanis az irányzatok összebékítése és a „szövetségesek" követelései­nek (a CSKP varsói tanácskozáson való részvételének és az „öt szocialista ország" CSKP KB-hez intézett levelének) visszautasítása új támogatókat és új népszerűséget szerzett a pártnak, egyre inkább háttérbe szorult a politikai rendszer demokratizálásának kérdése (mivel a reformokkal való előhozakodás az irányzatok közötti „szövetséget" veszélyeztette), s ami talán ennél is súlyosabb következményekkel járt, a csehszlovák vezetés sajnálatosan elszigetelődött Kelet-Euró­pában. Ez az elszigetelődés szinte előrevetítette egy draszti­kus beavatkozás árnyékát, de legalábbis ürügyül szolgálha­tott mindazon erőknek, akik az országon belül és kívül, a „megoldásnak" e formáját szorgalmazták.

Miközben a „megújulást" követelő társadalmi tömeg­mozgalom – most már a „nemzeti egységtől" is megerősödve – tovább fokozódott, a pártvezetés reformlendülete megtor­pant, lefékeződött. A CSKP KB Elnökségének június végi ha­tározata a „Kétezer szót" mint „felelőtlen politikai felhívást", amely „a párt új politikája és személy szerint Dubček ellen irányul", igen élesen utasította el. A dokumentum elítélésére a január előtti viszonyok híveinek egyre erősödő támadása közepette került sor. A pártvezetés tagjai körében a legna­gyobb felháborodást a dokumentum azon része váltotta ki, amely a külföldi fegyveres beavatkozás lehetséges veszé­lyére hívta fel a társadalom figyelmét. Arra a reális veszélyre, amelyre 1968 januárja és augusztus között a vezetés tagjai közül senkinek sem volt bátorsága figyelmeztetni…

Az 1968-as csehszlovák reformpolitika sorsa az augusz­tusi katonai megszállást követően véglegesen megpecsételő­dött. Az, hogy az áprilisban elfogadott Akcióprogram látszólag továbbra is érvényben maradt; hogy a Dubček-vezetés a moszkvai tárgyalások jegyzőkönyvének aláírása után (au­gusztus 26.) rövid időre még visszatért – már csak kellékei, epizódjai voltak egy megalázó és tragikus színjátéknak, mely­nek során a régi vezetés átadta helyét egy „újnak", amely nem téved többé konfliktusokkal, ellentmondásokkal, sőt oly­kor megrázkódtatásokkal is teli reformtörekvések sűrűjébe.

Abban a reményben bocsátjuk közre a Prágai Tavasz egyik legfontosabb dokumentumának legtanulságosabb részleteit (a teljes szöveg közlése – bármennyire is indokolt lenne – terjedelmi korlátok miatt nem áll módunkban), hogy újraolvasásuk talán ösztönzően hathat egy olyan kor kiútkere­sésére is, melynek pártjai, szervezetei és politikai vezetése nem kényeztetnek el bennünket hasonlóan átgondolt, való­ban demokratikus programokkal.

Az Akcióprogram eredetileg öt nagyobb részből, s eze­ken belül több kisebb fejezetből áll. A nagyobb egységek cí­mei a következők: I. Csehszlovákia útja a szocializmushoz

(írta: Jan Fojtík, Karel Kaplan és Radovan Richta), II. A szoci­alista demokrácia fejlesztéséért, a társadalom politikai irányí­tásának új rendszeréért (Zdeněk Mlynář), III. Népgazdaság és életszínvonal (Bohumil Simon és Karel Konba), IV. A tudo­mány, a műveltség és a kultúra fejlesztése (Radovan Richta és S. Provazník), V. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság nem­zetközi szerepe és külpolitikája (Pavel Auersperg). Az álta­lunk közzétett részletek az Akcióprogram II., III., és IV. részé­ből származnak, de e részeken belül is tömöríteni voltunk kénytelenek.

 

1336_01Talas.jpg

(Szocializmus igen – megszállás nem!!! – Ismert 68-as plakát. Forrás: wikipédia)

 

Csehszlovákia Kommunista Pártjának akcióprogramja

Most olyan időszakban vagyunk, amikor a kommunisták fordulathoz érkeztek a párt életében, az új társadalom építésében. Meggyőződé­sünk, hogy mozgalmunk ereje – ma talán még inkább, mint bármikor máskor – abban rejlik, hogy minden kommunista és szocialista, ha­zánk minden polgára felismeri, miről van szó e mozgalmas, nehéz pillanatokban, és megérti, hol a helye, hová kell az erőket tömöríteni, hol vannak az akadályok és melyik az előre vezető út.

* * *

A mai politika értelme az, hogy minden különbség nélkül létre kell hoznunk, s állandóan fel kell újítanunk a társadalmi csoportok kölcsö­nös bizalmán alapuló demokratikus kapcsolatokat és együttműkö­dést, lehetővé téve fejlett progresszív erőink összefogását. (…)

Tekintettel azonban az egységre és egész társadalmunk érde­keire, nem lehet szem elől tévesztenünk, vagy lepleznünk a külön­böző munkabeosztású, minősítésű, korosztályú, különböző nemű, nemzetiségű stb. egyének és szociális csoportok igényeit, s érdekeit. A múltban ezt a hibát gyakran elkövettük. (…)

A múltban a munkásoknak nem volt mindig lehetőségük, hogy érvényesítsék közvetlen és sajátos érdekeiket. A párt ezért arra fog törekedni, hogy aktivizálja a munkások társadalmi életét, teret nyisson valamennyi politikai és szociális jogai érvényesítése számára, külö­nösen a politikai szervezetek és a szakszervezetek közvetítésével, továbbá azáltal, hogy megerősíti a dolgozók kollektíváinak a termelés irányítására való demokratikus befolyását. A fáradságos munka meg­könnyítésére, a munka humanizálására és a munkások munkafeltéte­leinek javítására fog törekedni. (…)

Pártunk támogatni fogja az értelmiségiek és a többi dolgozó mind szorosabb egységét, harcosan fog fellépni az ellen, hogy lebecsüljék az értelmiségieknek társadalmunkban betöltött szerepét, mint aho­gyan az a legutóbbi időben előfordult. Fel fog lépni minden ellen, ami megbonthatja az értelmiségiek és a munkások kapcsolatait. Az is törekvéseinek célja lesz, hogy a nehéz és alkotó jellegű szellemi munkát igazságosan jutalmazzák. (…)

… Sokkal maradtunk adósak a fiataloknak. Politikai, gazdasági s kulturális életünk fogyatékosságai, s az e téren, valamint az emberi kapcsolatok terén elkövetett hibák súlya különösen a fiatal emberekre nehezedik: a szavak és a tettek közti ellentmondás, a nyíltság hiánya, a szópuffogtatás, a bürokrácia, valamint az a törekvés, hogy mindent hatalmi pozícióból kell megoldani szocialista életünk torzulásai min­den bizonnyal fájdalmasan érintették a diákokat, az ifjú munkásokat s a fiatal parasztokat. Azt kellett érezniök, hogy nem ők, nem a mun­kájuk, nem az ő törekvéseik döntik el saját jövőjüket. Sürgős felada­tunk tehát, hogy mindenütt felújítsuk kapcsolatainkat a fiatalokkal. (…)

Nem szabad megfeledkeznünk az idős emberek anyagi feltéte­leiről, társadalmi megbecsüléséről, tiszteletben tartásáról és olyan társadalmi érvényesülésükről, amely lehetővé teszi számukra a méltó s megérdemelt pihenést. (…)

Társadalmunk további fejlődésében számolnunk kell lakossá­gunk valamennyi rétegének aktivitásával, valamint a közéletben és a szocializmus építésében való részvételével. Nyíltan kijelentjük: a hívő emberekkel is számolunk; mindazokkal, akik hitük alapján, mint a szocialista társadalom egyenrangú és teljes jogú építői, részt akar­nak venni igényes feladataink teljesítésében. (…)

A szociális csoportok s egyének különböző érdekeinek érvényre juttatása, valamint egyesítése megköveteli, hogy kidolgozzuk és ér­vényre juttassuk életünk új politikai rendszerét – a szocialista demok­rácia új modelljét. Pártunk törekvéseinek célja olyan állami és társa­dalmi rendszer, amely megfelel társadalmunk egyes rétegei, s cso­portjai érdekeinek, s lehetővé teszi, hogy szervezeteikben érdekeiket kifejezésre juttathassák és szavuknak közéletünkben is súlya legyen. Elvárjuk, hogy a lakosság s intézményei kölcsönös bizalmának légkö­rében mind nagyobb súlya lesz az állampolgári felelősségnek, és mindenütt tiszteletben fogják tartani az emberek közötti kapcsolatok normáit.

Pártunk ezzel egyidejűleg arra törekszik, hogy a társadalomirá­nyítás demokratikus elvei szorosan összefüggjenek a szakszerű s tudományos irányítással és döntésekkel. Ha felelősségteljesen akar­juk felmérni, hogy mi egész társadalmunk érdeke, úgy mindenkor több, szakszerűen megindokolt javaslat s lehetőség elbírálásával kell megoldanunk minden vitás kérdést, és biztosítanunk kell a lakosság eddiginél sokkal részletesebb és nyíltabb tájékoztatását.

Ma, amikor már elmosódnak az osztálykülönbségek, az emberek társadalomban betöltött szerepének legfontosabb értékmérője az, hogy milyen mértékben járulnak hozzá társadalmunk felvirágoztatá­sához. Pártunk nagyon sokszor bírálta az egyenlősdit, de az gyakor­latilag ennek ellenére sohasem tapasztalt módon tért hódít, úgyhogy végül is fékezi lendületes gazdasági fejlődésünket s az életszínvonal emelését is. (…)

Ha most az egyenlősdi kiküszöbölésére s arra törekszünk, hogy a dolgozókat teljesítményeik alapján bírálják, nem szándékunk holmi új kiváltságos réteg létrehozása. Azt akarjuk, hogy az emberek jutal­mazása társadalmi életünk minden területén munkájuk társadalmi jelentőségétől és hatékonyságától, munkakezdeményezésük kibon­takozásától, felelősségük és kockázatuk fokától függjön. Ez egész társadalmunk fejlődésének érdekét szolgálja.

A párt vezető szerepét a múltban gyakran úgy értelmezték, mint a hatalom monopol összpontosítását a pártszervek kezében. Ez an­nak a hamis tézisnek felelt meg, hogy a párt a proletárdiktatúra eszkö­ze. (…)

A párt politikájának nem szabad odavezetnie, hogy a nem kom­munista polgároknak az legyen az érzésük, hogy a párt vezető sze­repe korlátozza őket jogaikban és szabadságukban, hanem ellenke­zőleg, hogy a párt tevékenységében jogaik, szabadságuk és érdekeik biztosítékát lássák. (…)

A párt az elmúlt évtizedben gyakran hangsúlyozta a szocialista demokrácia fejlesztésének követelményét. A párt intézkedéseinek célja az állam választott képviseleti szervei szerepének fokozása, az önkéntes társadalmi szervezetek jelentőségének és a nép aktivitása valamennyi formájának kiemelése volt. (…)

Ennek ellenére politikai rendszerünkben mindmáig megtaláljuk a centralista-direktív döntés és irányítás káros vonásait. (…)

Az emberek direktív irányításában előre nem látható különféle érdekeit és szükségleteit nem kívánatos, gátló körülményként kezel­ték, nem pedig a nép életének olyan szükségleteként, amellyel a politikának számolnia kell. Ezért a helyzeten nem segítettek a gyak­ran elhangzó jó szándékú jelszavak sem, arról, hogy „növeljük a nép részvételét az irányításban", mivel a „nép részvétele" éveken át főleg az irányelvek teljesítésében való részvételt jelentette, s nem azt, hogy a nép megvitassa a döntések helyességét. (…)

Célunk az egész politikai rendszer átalakítása úgy, hogy lehe­tővé váljon a szocialista társadalmi viszonyok dinamikus kibontakozá­sa, a széles körű demokrácia összeegyeztetése a tudományosan megalapozott, szakmailag hozzáértő irányítással, a társadalmi rend megerősítése, a szocialista viszonyok állandósítása, a társadalmi fegyelem erősítése.

(…) Demokráciánk biztosítson nagyobb teret minden egyén, minden kollektíva, az alacsonyabb és a magasabb fokú, valamint a központi irányítás minden láncszeme alkotó tevékenységének. (…)

* * *

A helyes irányú fejlődés alapvető feltétele szerintünk az, hogy a jövő­ben egész irányítási rendszerünkben világossá váljék, ki, melyik szerv és melyik dolgozó miért felel, milyen jogkörrel rendelkezik és milyen kötelességei vannak. Ehhez feltétlenül szükséges, hogy min­den szerv önálló legyen. A jövőben véget kell vetnünk annak, hogy a pártszervek helyettesítik az állami szerveket, a gazdaságirányítás és a társadalmi szervezetek szerveit. (…)

A dolgozók önkéntes, társadalmi érdekszervezeteit nem helyet­tesíthetik a politikai pártok, és ellenkezőleg: a politikai pártok sem zárhatják ki nálunk, hogy a munkások és a többi dolgozó érdekszerve­zetei közvetlenül befolyásolják az állam politikáját és részt vegyenek ennek az állami politikának a kidolgozásában és végrehajtásában. Egyik párt sem monopolizálhatja a szocialista államhatalmat, a politi­kai pártok koalíciója sem, ezért közvetlen utat kell biztosítani a nép valamennyi politikai szervezete számára. Csehszlovákia Kommu­nista Pártja minden eszközzel a politikai élet olyan formáit fejleszti ki, amelyek biztosíthatják a munkásosztály és az összes dolgozó közvet­len szavának és akaratának megnyilvánulását hazánk politikai dönté­seiben. (…)

Az önkéntes társadalmi szervezetek valóban épüljenek önkéntes tagságra és aktivitásra. Az emberek azért lépnek soraikba, hogy érde­keik érvényesüljenek. Joguk van a funkcionáriusok, képviselőik kivá­lasztására is. Ezeket nem szabad a társadalmi szervezetekre kívülről rákényszeríteni. Egységes tömegszervezeteinknek-melyeknek mű­ködése továbbra is szükséges, de amelyeknek felépítésüket, munka­módszereiket és a tagsággal való kapcsolatukat tekintve összhang­ban kell állniuk az új társadalmi feltételekkel – következetesen ezek­ből az elvekből kell kiindulniuk.

Ugyanakkor még az idén szükséges az alkotmányos gyülekezési és egyesülési szabadságjogok érvényesülésének olyan biztosítása, hogy törvény tegye lehetővé önkéntes szervezetek, érdekvédelmi tár­sulások, egyletek stb. létrejöttét, a lakosság különböző rétegei és csoportjai adott érdekeivel és szükségleteivel összhangban, bürokra­tikus korlátozások s anélkül, hogy bármely szervezet monopóliumra tenne szert. Ezen a téren a korlátokat csak a törvény szabhatja meg, csak az állapíthatja meg, hogy mi társadalomellenes, mi tiltott és mi jár büntetőjogi felelőséggel. A törvény által biztosított szabadságjo­gok ebben az értelemben, az alkotmánynak megfelelően, vonatkoz­nak a különböző vallású, felekezetű állampolgárokra is.

Dolgozóink véleménye és nézete hatásosan nem befolyásol­hatná politikánkat, a nép kritikájának és kezdeményezésének elnyo­mására irányuló törekvésekkel nem tudnánk szembeszegülni, ha minden állampolgárunk számára-következetesen megvalósított jogi normák közvetítésével – nem biztosítanánk az alkotmányban rögzí­tett szólásszabadságot, és általában a polgárok valamennyi politikai és személyi jogát. A szocializmus nem jelentheti csupán azt, hogy a dolgozó embereket felszabadítjuk a kizsákmányoló osztályviszonyok uralma alól. A szocializmusnak a személyiség teljes mérvű érvényre jutása érdekében többet kell nyújtania, mint a burzsoá demokrácia bármely típusának. A kizsákmányoló osztály uralma alól felszabadult dolgozó embereknek önkényesen, hatalmi szóval nem írhatjuk elő, hogy miről lehet és miről nem lehet őket tájékoztatni, melyik nézetüket hozhatják nyilvánosságra és melyiket nem. Ehhez hasonló korlátozá­sokat csak a törvény alapján lehet alkalmazni, amely megállapítja, hogy mi társadalomellenes. (…) Fontos döntések előkészítésében tekintetbe kell venni a közvélemény-kutatás eredményeit, amelyeket nyilvánosságra kell hozni.

A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja, hogy a sajtó­törvény minél előbb és az eddiginél pontosabban rögzítse, hogy az állami szerv mikor tilthatja le bizonyos tájékoztatás terjesztését (a sajtóban, a rádióban, a televízióban stb.). Szükségesnek tartjuk a tényleges előzetes cenzúra megszüntetését. Véget kell vetnünk a tájékoztatás késésének, eltorzításának és hézagosságának, meg kell szüntetnünk a politikai, valamint gazdasági tények indokolatlan eltit­kolását. Nyilvánosságra kell hoznunk a különféle intézkedések és megoldások alternatív javaslatait is, bővítenünk a külföldi sajtó beho­zatalát és eladását. Az állami, a társadalmi és kulturális szervezetek vezető tényezőinek kötelessége rendszeresen sajtótájékoztatókat tartani, és az újságoknak az időszerű kérdésekről tájékoztatót adni. Rendszeressé kell tenni a vállalatok évi gazdálkodási eredményeinek publikálását. A sajtóban szükséges különbséget tenni állami és párt-szerveink hivatalos állásfoglalása, valamint a publicisták állásfogla­lása között. Különösen a pártsajtó tükrözze a pártéletet, a fejlődést, a kommunisták eltérő nézeteinek a bírálat szellemétől áthatott szem­besítését stb. Mindez teljes egészében nem azonosítható az állam hivatalos állásfoglalásával. (…)

Az embereket a párt eszméinek és politikájának csak olyan harc­cal nyerjük meg, amely a kommunistáknak a nép érdekében végzett gyakorlati tevékenységére, az igazságnak megfelelő teljes tájékozta­tásra, a tudományos elemzésre támaszkodik.

Jogi normákkal pontosabban biztosítsuk a kisebbségben ma­radó érdekek és nézetek megnyilvánulási szabadságát (ismét a szo­cialista törvények keretében és összhangban azzal az elvvel, hogy a döntés a többség akaratához igazodik). (…)

Jogrendszerünkben fokozatosan meg kell oldanunk az állampol­gárok személyi jogainak és tulajdonjogának jobb, következetesebb védelmét. Elsősorban hatálytalanítanunk kell az olyan normákat, amelyek az állampolgárokat a gyakorlatban hátrányos helyzetbe hoz­zák az állammal és más intézményekkel szemben. (…) A közeljövő­ben szükséges elfogadni a már hosszabb ideje előkészített törvényt arról, hogy az állampolgároknak és szervezeteknek megtérítik azokat a károkat, amelyeket az állami szervek törvénytelen intézkedése okozott.

Fontos körülmény továbbá, hogy mind ez ideig politikai és jogi síkon következetesen nem rehabilitálták az olyan embereket – kom­munistákat és nem kommunistákat -, akik az elmúlt években törvény­telenségek áldozatai lettek. (…)

Sem azokban a politikai szervekben, amelyeknek feladata a múltbeli törvénytelenségeket helyrehozni, sem pedig a biztonsági, az ügyészi és a bírói apparátusban nem szabd ülnie olyanoknak, akiknek múltbeli tevékenységük folytán a legcsekélyebb személyes érdekük fűződik ahhoz, hogy a hibák helyrehozását fékezzék. A párt tudatában van annak, hogy az ártatlanul elítélt és üldözött embereknek senki sem adhatja vissza életük elveszített éveit. Törekedni fog azonban arra, hogy még az árnyéka is eltűnjön annak a bizalmatlanságnak és megalázásnak, amely a törvénytelenségek következtében gyakran az áldozatok családját és rokonságát is sújtotta. (…) A szocializmus­nak éppen a demokrácia és a polgári szabadságjogok elmélyítésével keli igazolnia, hogy túltesz a korlátozott burzsoá demokrácián. így vonzó példaképévé válhat a demokratikus hagyományokkal rendel­kező fejlett ipari országok haladó mozgalmainak is. (…)

(…) A párt a nemzeti bizottságokban olyan szerveket lát, ame­lyeknek feladata továbbfejleszteni a helyi önigazgatás és a népi köz­igazgatás haladó hagyományait. A nemzeti bizottságok alapvető po­litikai küldetése védelmezni az állampolgárok jogait és szükségleteit, egyszerűbbé tenni az olyan ügyek intézését, amelyekkel a lakosság felkeresi a nemzeti bizottságokat, érvényesíteni a közérdeket, har­colni a különféle intézmények olyan törekvései ellen, amelyek egyet jelentenek az emberek becsapásával, és szükségleteik semmibevé­telével. (…)

A párt a Nemzetgyűlésben szocialista parlamentet lát, amely egy demokratikus köztársaság parlamentjének minden funkcióját gyako­rolja. (…) A Nemzetgyűlésnek olyan szervvé kell átalakulnia, amely valóban eldönti a törvényeket és a fontos politikai kérdéseket, és nemcsak jóváhagyja az előterjesztett javaslatokat. A párt támogatja a Nemzetgyűlés ellenőrző szerepének elmélyítését egész közéle­tünkben és konkrétan a kormány iránti viszonyában. Ebből a szem­pontból szükségesnek tartja az ellenőrzés apparátusának teljes alá­rendelését a Nemzetgyűlésnek, hogy az szerveként működjön. (…)

* * *

A párt politikája abból a követelményből indul ki, hogy az állami me­chanizmusban ne kerüljön sor a hatalom túlságos összpontosítására egy láncszemben, az apparátusban, vagy egyénnél. Gondoskodnunk kell tehát a jogkörök olyan megosztásáról és az egyes láncszemek kölcsönös ellenőrzésének olyan rendszeréről, hogy az egyik lánc­szem esetleges hibáit és túlkapásait idejében helyrehozhassa a má­sik láncszem tevékenysége. Ennek a követelménynek feleljen meg, ne csak a választott és végrehajtó szervek viszonya, hanem az állam­hatalom és az igazgatás végrehajtási mechanizmusán belüli viszony és a bíróságok helyzete, valamint működése is. (…)

A párt rendkívül fontos politikai kérdésnek tartja a biztonsági apparátus helyes állami beosztását. (…) A biztonsági apparátusra a törvényesség múltban való megszegésének és annak szemszögéből tekintett [a párt], hogy a biztonsági szolgálat a múltban a poli­tikai szervek és így a párt fölé kerekedett. (…) A CSKP Központi Bizottsága szükségesnek tartja a biztonsági szolgálat szervezeti át­építését, az egységes Nemzetbiztonsági Testület kettéosztását két különböző, egymástól független szervre, az Állambiztonságra, és a Közbiztonságra. (…) Minden állampolgárnak bizonyosnak kell lennie abban, hogy politikai meggyőződéséért és nézeteiért, személyi hitval­lásáért és tevékenységéért nem válhat az állambiztonsági szervek figyelmének tárgyává. A párt világosan kijelenti, hogy ezt az appará­tust nem irányíthatják, és nem használhatják fel a szocialista társa­dalom belpolitikai kérdéseinek és ellentmondásainak megoldására. A Közbiztonság harcol a bűnözés ellen, és védi a közrendet. (…) Jogi­lag pontosan körvonalaznunk kell a közrend védelmének egyes olyan feladatait, amelyeknek teljesítésében a közbiztonság alá lesz ren­delve a nemzeti bizottságoknak. Jogi normákkal szükséges tisztáz­nunk a biztonsági szolgálatnak a kormány és a Nemzetgyűlés általi ellenőrzését. (…)

A párt jogi politikája abból az elvből indul ki, hogy a jogügyletek­ben (beleértve az állami szervek közigazgatási döntéseit) a törvé­nyesség alapvető záloga a politikai tényezőktől független és csak a törvényhez igazodó bírósági eljárás. Ennek az elvnek alkalmazása megkívánja a bíróságok társadalmi és politikai szerepének, valamint tekintélyének elmélyítését. (…) Ennek megfelelően párhuzamosan rendezni kell az ügyészség helyzetét és feladatait is, nehogy a bírósá­gok fölé kerekedjen. Biztosítanunk kell egyben azt is, hogy az ügyvé­dek teljes mértékben függetlenek legyenek az állami szervektől. (…)

* * *

A gazdasági élet demokratizálódása a gazdasági reformot szoro­sabbra fűzi a politikában és a társadalom irányításában előttünk álló folyamatokkal, és olyan új elemek megválasztására és érvényesíté­sére ösztönöz, amelyek továbbfejlesztik a gazdasági reformot. A gaz­dasági élet demokratizálása jelenti a vállalatok és a vállalati tömörülé­sek önállóságát, viszonylagos függetlenségüket az állam szerveitől, a fogyasztó ama jogának teljes és tényleges érvényesítését, hogy szükségleteit és életstílusát maga határozza meg, munkaterületét szabadon választja; jelenti továbbá a dolgozó rétegek, a különböző szociális csoportok jogát és igazi lehetőségét gazdasági érdekeik alakítására és megvédésére a gazdaságpolitika megalkotásában.

A gazdasági demokrácia fejlesztésében pillanatnyilag a legfonto­sabbnak a vállalatok gazdasági helyzetének, jogkörének és felelőssé­gének rendezését tartjuk.

A gazdasági reform hovatovább odavezet, hogy a szocialista vállalatok dolgozó kollektívái fogják viselni a vállalat jó vagy rossz irányításának következményeit. A vállalkozó tehát a vállalati kollek­tíva lenne, amelyet a vállalat vezetősége irányít. A vállalatvezetést (igazgatót, esetleg kollegiális vezető szervet) olyan jogkörrel kell felru­házni, hogy szabadon dönthessen és megfelelő vállalkozói kockázat­tal oldhassa meg a mindennapi problémákat és a vállalat hosszú távú fejlődésének kérdéseit. A vállalkozói tevékenységet a vállalatveze­tésnek a dolgozói kollektíva érdekében kell végeznie, amit a dolgozók és a társadalom demokratikus keretek között ellenőriz.

Az ellenőrzés végett kollektív szervet (képviseleti, felügyelő taná­csot) kell létrehozni, amely nem avatkozik bele a vállalatvezetés intéz­kedéseibe, hanem a társadalom általános érdekei szempontjából el­lenőrizné a vállalat fejlődését, és meghatározott esetekben beavat­kozhatna, illetve be kellene avatkoznia (érvényteleníteni egyes dönté­seket, javasolni az igazgató visszahívását stb.). Ebben a kollektív szervben a vállalat dolgozói képviseltetnék magukat, többségben azonban a vállalaton kívüli tényezők lennének. Olyan emberekről van szó, akik az adott vállalkozói szakmában szaktekintélynek számíta­nak, vagy akik munkabeosztásukból eredően érdekeltek a vállalat optimális fejlődésében; bankszakemberek, a vállalat alapítói, a köz­ponti gazdasági szervek dolgozói stb. E szervek összetételét és be­avatkozásaik módját (beavatkozásra sor kerülhet például a társa­dalmi tulajdon elfecsérlése, a vállalat stagnálása esetén) a vállalatok jellegéhez, nagyságához és társadalmi jelentőségéhez kell idomítani. Egyben meg kell határozni a felügyelő szerv tagjainak érdekeltségét, felelősségét, leválthatóságát.

Ezzel kapcsolatban felül kell vizsgálni a szakszervezetek szere­pét is. (…) A szocialista gazdaságban is szükség van arra, hogy a munkások, a dolgozók szervezetten védelmezzék emberi, szociális és egyéb érdekeiket, s így partnerként szerepeljenek a gazdasági vezetés valamennyi kérdésének megoldásában. (…) A szakszerve­zetek kommunistái ezekből az elvekből kiindulva fogják kezdeményezni, hogy a szakszervezet mint önálló demokratikus alakulat a párt akcióprogramja alapján maga elemezze eddigi helyzetét, belső életét, a központi és szövetségi szervek tevékenységét, és saját politikai vonalat dolgozzon ki e kérdések megoldására.

A vállalatnak meg kell adni a hovatartozás jogát. A vállalatok felettes szerveit nem szabad felruházni állami adminisztratív hatalom­mal (ilyenek a mai vezérigazgatóságok). Lehetővé kell tenni számuk­ra, hogy a vállalatok gazdasági érdekei és szükségletei alapján az adott szakágazat feltételeit figyelembe véve a jövőben önkéntes tár­sulásokká alakuljanak. A vállalatoknak jogukban álljon dönteni a tár­sulások tevékenységének tartalmáról, legyen joguk kilépni, önállósul­ni, s belépni olyan társulásokba, amelyek jobban biztosítják a terme­lés koncentrációjából és szakosításából valamint az integrációs fo­lyamatokból eredő funkciójukat. Az új integrációs csoportosulás első­sorban gazdasági érdekek szerint és társadalmi szabályozással tör­ténjen. (…)

Elvetjük ama korábbi leegyszerűsített, sematikus eljárást, amely­nek alapján történt a termelés és a kereskedelem szerkezeti felépíté­se. A vállalatok szerkezete legyen sokrétű, mint ahogyan sokrétűek a piac igényei is. Ezért számolnunk kell kis és közepes nagyságú szocialista vállalatok fejlesztésével is. Ezek jelentősége elsősorban abban van, hogy komplettálják a termelést, újdonságaikkal gyorsan gazdagítják a piacot, rugalmasan reagálnak a megrendelők különféle igényeire. A termelés és a kereskedelem szerkezeti struktúrájának fejlesztésében teret kell adni a gazdasági versengésnek, tekintet nél­kül a vállalkozás fajtájára és formájára. Erre a versengésre elsősor­ban a közszükségleti és élelmiszercikkek termelésében és értékesí­tésében van szükség. (…)

Támogatjuk a különböző formában történő hitelnyújtást a mező­gazdasági vállalkozásnak. Tanácsoljuk a mezőgazdaság hitelrend­szerének felülvizsgálatát. A Központi Bizottság egyben ajánlja, hogy a termőföld jobb kihasználása érdekében a mezőgazdasági és a többi állami irányító szervek keressék és támogassák a vállalkozás más formáit is a hegyvidéki, hegyaljai és határmenti területeken, beleértve a parlagon heverő termőföld bérletbe vételét magángazdálkodó csa­ládok által. (…) A magángazdálkodók termelése aránylag kis há­nyada az össztermelésnek, de szükség van rájuk, s ezért munkájukat a gazdálkodási feltételek javításával meg kell könnyíteni. Lehetővé kell tenni számukra az együttműködést a szövetkezeti és az állami vállalatokkal. (…)

(…) Célszerű lesz egyes szövetkezeteket önállósítani, meg­szüntetni a szövetkezetek adminisztratív centralizációját, és a szövet­kezeti vállalatok felett csak olyan szerveket tanácsos létrehozni, ame­lyek gazdaságilag hasznos tevékenységet végeznek. A szövetkezeti vállalkozás fejlesztésével kapcsolatban célszerűnek tűnik alaposan átdolgozni a tagok tulajdonjogi viszonyait a szövetkezeti vagyonhoz.(…)

* * *

A tervezés és az állam gazdaságpolitikája egyrészt a különböző – vállalkozói, fogyasztói, foglalkoztatási, nemzeti stb. – érdekek egybe­hangolására, másrészt a gazdaság távlati és közvetlen prosperitá­sára épüljön. Az állam gazdasági tevékenysége elválaszthatatlan ré­szének kell tekinteni az olyan hathatós intézkedéseket, amelyek meg­védenék a fogyasztót, ha a termelő és kereskedelmi vállalatok vissza­élnének monopolhelyzetükkel és gazdasági hatalmukkal.

A gazdaságirányítás fontos része az átgondolt műszaki politika, amely a világ műszaki haladásának elemzésére és a hazai gazdaság­fejlesztési koncepcióra támaszkodik. Célja a termelési bázis műszaki színvonalának irányítása, és olyan közgazdasági feltételek teremté­se, amelyek érdekeltséget biztosítanak a legkorszerűbb technika ér­vényesítésében. (…)

Sok reményt fűzünk a piac pozitív funkcióinak felújításához. A piac a szocialista gazdaság működési mechanizmusa, amely ellenőr­zi, hogy a munkaráfordítás a vállalatokban társadalmilag célszerűen történt-e. Nem tőkés piacra gondolunk, hanem szabályozott és nem ösztönös – szocialista piacra. A tervnek és a gazdaságpolitikának pozitív erővel kell hatnia a piac normalizálására. A társadalomnak kellő körültekintéssel, perspektívával, a lehetőségek tudományos fel­tárásával, a fejlődés legjobb irányának megválasztásával kell tervez­nie jövőjét. Ezt azonban nem lehet elérni a piaci tényező (a vállalatok és a lakosság) önállóságának elnyomásával, mert így egyfelől aláás­suk a gazdasági ésszerűségre irányuló érdekeket, másfelől deformál­juk az információs és döntési folyamatokat, amelyek nélkül a gazda­ság nem működhet.

* * *

Tekintettel gazdaságunk korlátozott nyersanyagbázisaira és a hazai piac szűk méretére, gazdaságunk széles körű bekapcsolódása a fej­lődő nemzetközi munkamegosztásba elkerülhetetlen ahhoz, hogy a termelés anyagi bázisában a tudományos-műszaki forradalomra jel­lemző változásokra kerüljön sor.

Nemzetközi gazdasági kapcsolataink fejlesztésének alapja to­vábbra is a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal, főleg a KGST-országokkal való gazdasági együttműködés. A jövőben ez az együttműködés egyre inkább termékeink versenyképességétől fog függni. (…) Kapcsolatainkban a KGST-országokkal arra fogunk töre­kedni, hogy jobban érvényesüljön a gazdasági számvetés és a köl­csönösen előnyös csere.

Az egyenjogúság, a kölcsönös előnyösség és a megkülönbözte­tés kizárása alapján aktívan támogatni fogjuk gazdasági kapcsolata­ink fejlesztését a világ többi országával, amelyek érdeklődést tanúsí­tanak eziránt. Támogatjuk a nemzetközi együttműködés progresszív formáinak fejlesztését, főleg a termelési kooperációt, a tudományos-­műszaki ismeretek cseréjét, a licenckereskedelmet, és a megfelelő hitel- és tőkekapcsolatokat az érdekelt országokkal.

A világpiac hatásának kitett gazdaság megköveteli az adminiszt­ratív értelemben vett külkereskedelmi monopólium megszüntetését és a külkereskedelmi ügyletek direktív irányításának felszámolását. A Központi Bizottság szükségesnek tartja a közgazdasági szabály­zókra és a közvetett irányítás eszközeire épülő hatékony állami keres­kedelmi és devizapolitikát.

* * *

A gazdaságpolitika fejlesztésében a párt az életszínvonal tartós emel­kedését tartja az alapvető célnak. A múltban a gazdaság fejlődését – a beruházások hosszú ideig tartó megtérülésével – egyoldalúan a nehézipar fejlesztésére irányították, ami jelentős mértékben a mező­gazdaság és a közszükségleti ipar, a kereskedelem, a közszolgáltatá­sok és a nem termelő bázis, különösen a lakásépítés fejlesztésének rovására ment. A gazdaság fejlődésének ezt az egyoldalúságát nem lehet megszüntetni egyik napról a másikra. Ha azonban kihasználjuk a termelés- és munkaszervezésben, valamint a termelés és a termé­kek műszaki és közgazdasági színvonalában meglévő nagy tartalé­kokat, ha tekintettel leszünk az új irányítási rendszer kellő kihasználá­sának lehetőségeire, akkor alapvetően meggyorsíthatjuk a források kialakítását és ezen az alapon a nominálbérek és az életszínvonal emelését minden vonatkozásban. (…)

A jelenlegi időben a lakásépítés megoldását az egész életszín­vonal döntő kérdésének tartjuk.

* * *

A jelenlegi szakaszban társadalmunk fejlesztését sokkal nagyobb mértékben kell a tudomány, a műveltség és a kultúra fejlesztésére és érvényesítésére alapoznunk. (…)

A szocializmus a munkásmozgalom és a tudomány szövetkezé­sével jött létre. Ezen erők között nincs alárendelt viszony és kompro­misszum. (…) A szocializmus a tudományon áll és bukik, éppúgy, mint ahogy a dolgozók hatalmán áll és bukik. (…)

Ma, amikor világszerte tért hódít a tudományos-műszaki forra­dalom, erősen megváltozik a tudomány társadalmi helyzete. (…) Törekedni fogunk arra, hogy eltávolítsuk a tudomány és a társadalmi gyakorlat közé tornyosuló akadályokat. (…)

A szocialista társadalom további fejlődése a nép műveltségének növekedésétől függ. Ezért elsődleges feladatnak tekintjük iskolarend­szerünk továbbfejlesztését. (…)

Gazdaságunk és egész társadalmunk dinamikus fejlődése meg­kívánja, hogy véget vessünk a műveltség, az iskola és a tanítók lebe­csülésének, és biztosítanunk kell, hogy iskolarendszerünk sokkal na­gyobb mértékben részesedjék a társadalmi forrásokból. (…)

A nevelő- és oktatómunka országos, társadalmi jelentőségű. (…)

A párt őrizni és biztosítani fogja mind a művészi alkotás szabad­ságát, mind pedig a művészi alkotásokhoz való hozzáférhetés jogát. A kultúra és a művészet szükséges autonómiáját kifejezésre kell jut­tatniuk a szakterületükön dolgozó kulturális önigazgatási szervek döntéseinek is. (…)

A kultúra egész területét – tekintettel annak jelentőségére – mél­tóképpen és felelősségteljesen kell gazdaságilag biztosítani, meg kell védeni a piac és a kereskedelem ösztönösségétől. A kulturális célokra szánt eszközöket stabilizálni kell és a nemzeti jövedelem fejlődésével összhangban progresszíven növelni is. (…)

* * *

A fentebb vázolt intézkedéseket nem azért tesszük, mintha bármiben is lemondanánk eszményeinkről – még kevésbé azért, mintha ellenfe­leinknek engedményeket tennénk. Ellenkezőleg: meggyőződésünk, hogy ezek az intézkedések segítségünkre lesznek abban, hogy meg­szabaduljunk attól a ballaszttól, amely az ellenségnek hosszú éveken át sok előnyt biztosított azáltal, hogy fékezte, eltompította és megbé­nította a szocialista eszmék hatékonyságát, a szocialista példa vonz­erejét.

(…) A szocialista társadalom új, mélyen demokratikus és a cseh­szlovák feltételeknek megfelelő modelljét akarjuk megvalósítani. Ta­pasztalataink éppúgy, mint a marxista tudományos ismeretek arra az egyértelmű következtetésre vezettek bennünket, hogy célunkat nem érhetjük el a régi utakon, a már régen elavult eszközökkel és a ben­nünket állandóan visszavető durva módszerekkel. Felelősségünk tel­jes tudatában kijelentjük, hogy társadalmunk nehéz időszakba lépett, amikor már nem bízhatunk a hagyományos sémákban. Nem szorít­hatjuk az életet szabványok közé, még a legjobb szándékkal felállított sablonok közé sem. Most az a feladatunk, hogy ismeretlen feltételek között egyengessük utunkat, kísérletezzünk, s az alkotó szellemű marxista gondolkodás és a nemzetközi munkásmozgalom ismeretei alapján a szocializmus fejlődésének új formát adjunk. (…) Senki sem bocsáthatná meg nekünk, ha ezt elmulasztanánk, ha lehetőségeink­ről lemondanánk. (…)

 

(Az Új Szó melléklete, 1968. április 10.)

A bonapartista államfilozófia

Az 1939-ből származó írás a sztálini rendszer olyan kritikája, amely sokat megelőlegez a Sztálin által kiépített Adminisztratív Rendszer ellen a nyolcvanas években indított támadás érvei közül. (Az állami erőszak feleslegessége, az önállóság elfojtásának kárai, a nómenklatúra, a bürokrácia kiváltságos kaszttá válása és önérdekvédelme. A sztálini rendszer nem szocializmus.)

1335_01Tockij.jpg

Buda István alkotása (1986)

A 18. moszkvai pártkongresszuson elhangzott Sztálin-beszéd fő mondanivalója kétségkívül az új államelmélet meghirde­tése volt. Sztálin szükség diktálta kényszerből, s nem veleszü­letett hajlamai folytán merészkedett erre az ingoványos terü­letre. Még alig telt el egy kevés idő azóta, hogy félreállították és eltiporták Krilenkót és Pasukaniszt, a két hithű sztálinista jogászt, pusztán azért, mert Marx, Engels és Lenin gondo­latait hangoztatták azzal kapcsolatosan, hogy a szocializ­musban az állam fokozatosan elhal. A Kreml ma semmi­képp nem tud megbékélni ezzel a gondolattal. Hogy már most elhaljon? Hiszen a bürokrácia még csak most kezd életre kelni! Krilenko és Pasukanisz tehát egyértelműen „kár­okozók".

Egyébként a környezetünkben élők is nehezen tudnák felfogni az állam elhalására vonatkozó régi elméletet.

A munkásokat a gyárakhoz kötötték, a parasztokat a kol­hozokhoz. Mindenki személyigazolványt kapott. A mozgás­szabadságot megszüntették. A munkahelyi késés bűntény­nek számít. Árulásnak minősül, ha valaki az engedelmesség elemi követelményét sem teljesíti, azaz nem borul le a „vezér" előtt, hogy Sztálin kritizálását már ne is említsük. Az államha­tárokat határőr-alakulatok és rendőrkutyák őrzik, oly sűrű láncban, mint sehol másutt a világon. Gyakorlatilag senkit nem engednek se ki, se be. Azokat a külföldieket pedig, akik már régebben kerültek az országba, szisztematikusan kiirtják. A szovjet alkotmánynak, a „világ legdemokratikusabb" alkot­mányának a lényege az, hogy a megadott időpontban minden állampolgár köteles megszavazni azt az egyetlen jelöltet, akit Sztálin vagy ügynökei kiválasztottak. A sajtó, a rádió, az agi­tációs és propagandagépezet, a közoktatás, mind teljes egé­szében az uralkodó klikk kezében van. Hivatalos adatok sze­rint a pártból öt év alatt legalább félmillió embert kizártak. Nem tudni pontosan, hányan kerültek közülük börtönbe vagy kon­centrációs táborba, hányat lőttek le, hányat száműztek messze vidékekre. Mindenesetre százezrekre vár ugyanaz a sors, mint a pártonkívüliekre. Ezekkel a milliókkal, családjukkal, rokonaikkal, barátaikkal nehéz lenne megértetni, hogy a sztá­lini állam hamarosan elhal. Mert ez az állam csak a többi embert fojtogatja, ő maga távol áll a haldoklástól. Épp ellenke­zőleg, oly tobzódva él és virul, amire még nem volt példa az emberiség történelmében.

S mindezen közben kijelentik: a szocializmus megvaló­sult. Az ország a kommunizmus teljes felépítése felé halad – hangzik a hivatalos verzió. Aki kételkedik, azt Berija győzi meg. De van itt még egy alapvető nehézség. Ha elfogadjuk Marx, Engels és Lenin álláspontját, azt kell mondanunk: az állam osztályuralmi szervezet. A marxizmus már rég lelep­lezte az összes többi államdefiníciót, mint a kizsákmányolás érdekeit szolgáló elméleti falszifikációt. De mit jelent akkor az állam egy olyan országban, ahol „az osztályokat már meg­semmisítették"? A Kreml bölcsei már jó ideje törik ezen a fejüket. Első teendőjük természetesen az volt, hogy letartóz­tattak mindenkit, aki csak figyelmeztetni merte őket a marxista államelmélet létére. De ez önmagában nem volt elég. Leg­alább látszólag meg kellett teremteni a sztálini abszolutizmus elméleti megalapozását. Erre két menetben került sor. Öt év­vel ezelőtt, a 17. pártkongresszus idején Sztálin és Molotov megmagyarázta, hogy a rendőrállam léte azért szükségszerű, hogy felvehessék a harcot a régi uralkodó osztályok „maradé­kával", különösen pedig a trockizmus „maradványával". Bár ezek száma – mint mondták – elenyésző, de annál „vadabbul" tartják magukat. Épp ezért rendkívül éber és kíméletlen har­cot kell folytatni ellenük. Ez az elmélet mindenekelőtt döbbe­netesen ostoba. Miért kellene az erőtlen „maradék" leverésére egy egész totalitárius államot kiépíteni, amikor maguknak az uralkodó osztályoknak a megdöntésére is bőségesen élendő volt a szovjetdemokrácia? Erre a kérdésre senki sem adott választ.

Mindemellett és mindennek ellenére azt a 17. kongresszus időszakában kiagyalt teóriát nem lehetett elvetni, hogy az utóbbi öt év jórészt a „trockizmus maradványainak" felszá­molása jegyében telt. A pártot, a kormányt, a hadsereget, a diplomáciát lefejezték, vérét lecsapolták. Olyannyira messzire mentek, hogy a legutóbbi kongresszuson Sztálin már kényte­len volt kijelenteni saját apparátusának megnyugtatására, hogy a továbbiakban már nem fog az össznépi tisztogatások eszközéhez folyamodni. Ami persze nem igaz: a bonapartista állam kénytelen lesz ezután is fölmorzsolni a társadalmat, nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is. Sztálin azonban képtelen ezt beismerni. Esküdözik, hogy a tisztogatások nem kezdődnek újra. De ha ez így van, s a trockizmus „maradvá­nyait" a régi uralkodó osztályok „maradékával" együtt végleg felszámolják, akkor, kérdem én: kivel szemben van szükség az államra?

Sztálin ezt már nem hagyja válasz nélkül: „Az állam szük­ségességét az indokolja, hogy kapitalista országokkal va­gyunk körülvéve, s ez veszélyeket jelent egy szocialista or­szág számára". A maga szeminarista monotóniájával egyre csak azt hajtogatja, variálgatja, hogy: „a belső katonai elnyo­más funkciója megszűnt, elhalt…, már csak a külső támadá­sokkal szembeni katonai védelem funkciója maradt meg teljes egészében." Majd pedig: „ami pedig hadseregünket, büntető különítményeinket és hírszerző egységeinket illeti, ezek ereje már egyáltalán nem az ország belseje felé irányul, hanem kifelé, a külső ellenségek felé."

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy ez így is van. Tételez­zük fel, hogy a centralizált bürokratikus apparátus fenntartá­sát és erősítését kizárólag csak az imperializmus nyomása teszi szükségessé. Ám az állam lényege szerint nem más, mint az embernek ember fölött gyakorolt hatalma. A szocializ­musnak viszont az a feladata, hogy ezt a hatalmat minden formájában megszüntesse. Ha az állam fönnmarad, sőt to­vább erősödik és még vadabbul tombol, ez azt jelenti, hogy a szocializmus még nem valósult meg. Ha a privilegi­zált államapparátust a kapitalista környezet hozta létre, akkor ez azt jelenti, hogy egy szocialista ország kapitalista környe­zetben nem épülhet föl. Sztálin a fürdővízzel együtt kiöntötte a gyereket is: miközben a bonapartista hatalomfelfogást akarta igazolni, egyúttal megcáfolta saját alapvető elméle­tét is arra vonatkozóan, hogy a szocializmus egyetlen országban is felépíthető.

Sztálin új elméletének azonban csak az a része helytálló, amelyben megcáfolja régi elméletét, a többi hajítófát sem ér. Az imperialista veszély elleni harchoz egy munkásállamnak természetesen szüksége van hadseregre, parancsnoki állo­mányra, felderítő osztagra stb. De szüksége van-e annyi ez­redesre, tábornokra, marsallra, akik természetesen megkap­ják a maguk jövedelmét és privilégiumait? 1920. október 31-én, amikor a spártai fegyelmet követő Vörös Hadseregnek még nem volt külön tisztikara, külön hadseregparancsban mondták ki: „a hadsereg szervezetén belüli… egyenlőtlen­ség bizonyos esetekben teljességgel indokolt és elkerülhetet­len, más esetekben viszont egyáltalán nem szükségszerű, sőt időnként már-már bűnös méreteket ölt." „A parancs záró­passzusa így hangzott: „A hadsereg nem tűzhet ki maga elé olyan teljesíthetetlen feladatot, hogy haladéktalanul felszá­molja soraiban az összes privilégiumot, hanem arra kell állan­dóan törekednie, hogy ezeket az előnyöket valóban a mini­mumra csökkentse. A lehető legrövidebb idő alatt fel kell szá­molni azokat a privilégiumokat, amelyek egyáltalán nem a hadügy szükségleteiből következnek és mindenképpen sértik a Vörös Hadsereg katonái közötti egyenlőség"és bajtársias­ság érzését." Ilyen volt az akkori szovjet hatalom politikai irányvonala. A mai politikai kurzus épp az ellenkező irányba halad. Márpedig, ha a polgári és katonai ügyeket irányító kaszt tovább nő és erősödik, akkor ez azt jelenti, hogy a társa­dalom egyre távolabb kerül a szocialista ideáltól, ahelyett, hogy közeledne hozzá – függetlenül attól, hogy kire hárítható emiatt inkább a felelősség: a külföldi imperialistákra avagy a hazai bonapartistákra.

Ugyanez a helyzet a hírszerzés terén is. Sztálin szerint a hírszerzés az állam kvintesszenciája. „Hírszerzés nélkül nem foghatnánk el és nem büntethetnénk meg a külföldi hír­szerzők által a nyakunkra küldött besúgókat, gyilkosokat, szabotőröket" – hangzott a sztálini intelem azon a kongresszu­son, ahol jószerivel a GPU-ügynökök voltak többségben. Ter­mészetesen senki sem tagadja, hogy az imperialista ármánnyal szemben szükség van a hírszerzésre. A kérdés azonban az, hogy milyen szerepet töltenek be ezek a hírszerző szervek a szovjet állampolgárok életében. Az osztály nélküli társadal­mon belül mindenképpen érvényesülnie kell a belső szolidari­tás kötelékének. Sztálin többször is beszélt felszólamlásaiban erről a szolidaritásról, a „monolit" társadalom hírhedt elvéről. Ám ez azt jelenti, hogy a besúgók, szabotőrök, károkozók is oltalmat, együtt érző közeget igényelnek. Minél magasabb fo­kon érvényesül egy társadalmon belül a szolidaritás, minél erősebben kötődnek tagjai a fennálló rezsimhez, annál kisebb tere marad az antiszociális elemek burjánzásának. Mert ho­gyan is magyarázhatnánk másképp, hogy a Szovjetunióban – ha hihetünk Sztálinnak – lépten-nyomon olyan bűncselek­ményeket követnek el, amelyek a rothadó kapitalista társada­lomban sohasem fordulnak elő? Elvégre nem foghatnak min­dent az imperialisták gonosz szándékára! A bacilusok hatását sem elsősorban életképességük határozza meg, hanem az, hogy mennyire ellenálló velük szemben az élő szervezet. De hogyan kerülhetett egy „monolit" szocialista társadalomba – ráadásul a legmagasabb beosztásokba – annyi imperialista ügynök? Azaz: egy szocialista társadalomban hogyan lehet­nek a besúgókból és diverzánsokból kormánytagok, sőt kor­mányfők, politikai bizottsági tagok vagy épp felelős beosztású hadseregfőnökök? S végül, ha a szocialista társadalom annyira rugalmatlan, hogy csak egy teljhatalmú, univerzális és totalitárius hírszerző szervezet mentheti meg, akkor már na­gyon rosszul állnak a dolgok. Ha már olyan gazemberek áll­nak a hírszerző osztag élén, akiket egyszerűen le kell lőni, mint Jagodát, vagy szégyenletesen elkergetni, mint Jezsovot, akkor kiben bízhatunk ezután? Berijában? S ha egyszer neki is üt az órája?!

Valójában azonban, mint ismeretes, a GPU egyáltalán nem besúgókra vagy imperialista ügynökökre vadászik, ha­nem az uralkodó klikk politikai ellenfeleire. Sztálin egész egy­szerűen „elméleti" szintre akarja emelni saját koholt agyszüleményeit. De miféle okok kényszeríthetik a bürokráciát arra, hogy önnön valóságos céljait leplezze, s forradalmi ellenfeleit külföldi besúgóknak nevezze? Az imperialista környezet még nem magyarázat az efféle koholmányokra. A valódi okoknak belsőknek kell lenniük, azaz magának a szovjet társadalom­nak a struktúrájából kell következniük.

Próbáljunk magánál Sztálinnál kiegészítő utalásokat ke­resni erre vonatkozóan. „Az állam elnyomó funkciója helyett kialakult egy új funkció, mely szerint az állam rendeltetése az, hogy megvédje a szocialista tulajdont a népi javak tolvajaitól és fosztogatóitól" – veti kőzve anélkül, hogy bármi köze is lenne mondanivalójához. Megjegyzéséből viszont az követ­kezik, hogy az államnak nemcsak külföldi besúgókkal, hanem hazai tolvajokkal szemben is megvan a maga létjogosultsága, ráadásul ezek a tolvajok oly nagy befolyással bírnak, ami még a totalitárius diktatúra létét is igazolja, sőt egy új államfilozófia alapjául szolgálhat. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az egyik ember lop a másiktól, akkor a társadalomban még súlyos ínség és kiáltó egyenlőtlenség uralkodik, ami megint csak lopásra ösztökél. Ezzel már közelebb jutottunk a dolgok gyö­keréhez. A szociális egyenlőtlenség és az ínség olyan ko­moly történelmi tényezők, amelyek már önmagukban véve is indokoljak az állam létét. Az egyenlőtlenség min­dig védelmet igényel, a privilégiumokat szintén óvni kell, a kisemmizettek támadási kísérleteit pedig meg kell torol­ni; és a történelmileg kialakult államnak épp ez a funk­ciója!

A „szocialista" társadalom struktúrájával kapcsolatosan nem az a fontos, amit Sztálin beszédében elmondott, hanem az, amiről hallgatott. A munkások és alkalmazottak létszáma

– Sztálin állítása szerint – 1933-ban még 22 millió volt, de 1938-ra már 28 millióra emelkedett. Az „alkalmazotti" kategó­ria azonban nemcsak a szövetkezeti ügyintézőket foglalta magába, hanem a Népbiztossági Tanácsok tagjait is. A mun­kásokat és alkalmazottakat együvé számolják – s ez mindig is így történik a szovjet statisztikában -, hogy ne lehessen rájönni, milyen nagyszámú máris, és milyen gyorsan növek­szik a szovjet bürokrácia, s főként, milyen gyors ütemben nőnek kiadásai.

A két kongresszus között eltelt öt év alatt a munkások és alkalmazottak éves béralapja – Sztálin állítása szerint – 35 milliárdról 96 milliárdra nőtt, azaz, csaknem megháromszoro­zódott (ha most figyelmen kívül hagyjuk a rubel vásárlóerejé­nek változását). De hogyan oszlik meg ez a 96 milliárd a különböző kategóriákhoz tartozó munkások és alkalmazottak között? Erről egy szó sem hangzik el. Sztálin csak annyit közöl velünk, hogy „az ipari munkások éves átlagkeresete 1933-ban 1.513 rubel volt, de 1938-ban már 3.447 rubelre emelkedett." Itt most hirtelen csak a munkásokról beszél; de könnyen bebizonyíthatjuk, hogy továbbra is a munkásokról és alkalmazottakról együtt véve van szó: elég, ha beszoroz­zuk az éves átlagkeresetet (3.447 rubel) a munkások és alkal­mazottak összlétszámával (28 millió), éppen 96 milliárd rubelt kapunk. A munkások helyzetének kozmetikázása érdekében a „vezér" a tények oly durva elferdítését is megengedi magá­nak, amit még a legkevésbé lelkiismeretes kapitalista ország­beli újságíró is szégyellne. A 3.447 rubeles évi átlagkereset – a pénz vásárlóerejének változását figyelmen kívül hagyva – tehát csak annyit jelent, hogy ha összeadjuk a segédmunká­sok, szakmunkások, sztahanovisták, mérnökök, trösztigazga­tók és az iparban működő népbiztosok fizetését, akkor egy főre átlagosan évi 3.500 rubel esik. De mennyivel növekedett öt év alatt a munkások, mérnökök és a legfelső szintű vezetés bérezése? S mennyi jut most egy segédmunkásra? Minderről egy szó sem esik. A fizetés, a jövedelem átlagértékeinek szá­mításához mindig csak a legsilányabb polgári apologéták fo­lyamodtak. A civilizált országokban ezt a módszert már szinte teljesen elvetették, hiszen már senkit se csaphatnak be vele. A megvalósult szocializmus országában viszont igen kedvelt módszernek számít, holott itt kellene, hogy a legáttekinthetőbbek legyenek a társadalmi viszonyok. „A szocializmus – leltár" – mondta Lenin. „A szocializmus – csalás" – tanítja Sztálin.

Nagyon durva hiba lenne, ha azt gondolnánk, hogy a Sztálin által megadott átlagértékbe a legfelső „alkalmazotti réteg", azaz az uralkodó kaszt minden jövedelme beleszámít. Valójában ugyanis az úgynevezett „felelős beosztású munka­társak" hivatalos, viszonylag szerény javadalmazásukhoz még titkos pótlékokat is kapnak a központi vagy a helyi bizott­ságok pénztáraiból, autóhasználat illeti meg őket (sőt külön autógyárakat is létrehoztak abból a célból, hogy kiváló minő­ségű autókat gyártsanak a „felelős beosztású munkatársak" számára), gyönyörű lakásokat, nyaralókat kapnak, kórházak, szanatóriumok állnak rendelkezésünkre. Különféle „szovjet palotákat" építenek nekik hiúságuk kielégítésére, már-már teljesen kisajátítják a felsőfokú tanintézeteket, a színházakat stb. Ezek a hatalmas jövedelmek (az állam számára – kiadá­sok) persze nem számítanak bele a Sztálin által emlegetett 96 milliárd rubelbe. Ennek ellenére Sztálin még csak fel sem meri vetni azt a kérdést, hogyan oszlik meg a 96 milliárdos legális béralap a munkások és alkalmazottak, segédmunká­sok és sztahanovisták, alacsony és magas beosztású alkal­mazottak között. Talán kételkednünk sem érdemes abban, hogy a hivatalos béralap-növekedés oroszlánrészét a sztaha­novista mozgalom és a mérnökök premizálása emésztette fel. Sztálin igencsak egyszerű célt követ akkor, amikor e már önmagukban véve is módfelett gyanús átlagértékekkel ope­rál; amikor egy kategóriába sorolja a munkásokat és alkalma­zottakat; amikor a legfölső bürokráciát is beolvasztja az alkal­mazotti rétegbe; amikor az „átlagfizetések" meghatározásá­nál „elfelejti" megemlíteni az alkalmazottakat, s csak munká­sokról beszél: nos, célja mindezzel pusztán csak annyi, hogy a privilegizált kasztok kolosszális és egyre növekvő jövedel­mének elleplezésével becsapja a munkásokat, becsapja az egész világot.

„A szocialista tulajdon védelme a tolvajokkal és fosztoga­tókkal szemben" tehát azt jelenti, hogy jórészt a bürokraták jövedelmét kell megvédeni a lakosság privilégiumokkal nem rendelkező részének támadásaitól. Nem árt még azt is hozzá­tennünk, hogy a bürokrácia titkos jövedelmei a szocializmus semmiféle elvével nem támaszthatók alá, sem pedig az or­szág törvényeivel nem igazolhatók – ez a jövedelem tehát nem egyéb, mint lopás. A legalizált lopás e formáin kívül a lopásnak vannak még kifinomult illegális formái is, amelyek fölött Sztálin kénytelen szemet hunyni, mivel ezek a tolvajok jelentik legfőbb támaszát. A bonapartista államapparátus tehát olyan szerv, amely a népi javak bürokrata tolvajai­nak és fosztogatóinak védelmezésére szolgál. És ez az elméleti meghatározás már jóval közelebb áll az igazsághoz.

Sztálin kénytelen összevissza hazudozni államának szo­ciális természetét illetően, ugyanazon oknál fogva, amely mi­att a munkások fizetését illetően is hazudnia kellett; mindkét esetben a privilegizált parazitákat képviseli. Egy olyan ország­ban, amely már megvívta a maga proletárforradalmát, egyen­lőtlenséget hirdetni, arisztokráciát teremteni és privilégiumo­kat halmozni csak úgy lehet, ha hazugságáradatot zúdítunk a népre, s egyre kegyetlenebb megtorlásokkal fenyegetjük.

A lopás és fosztogatás, a bürokrácia fő jövedelemfor­rása, a szó tudományos értelmében nem számít kizsák­mányolásnak, a néptömegek érdekei és helyzete felől te­kintve azonban összehasonlíthatatlanul rosszabb min­denféle „organikus" kizsákmányolásnál. A bürokrácia – a szó tudományos értelmében – nem vagyonos osztály, bűne mégis tízszer annyi. Az államgépezet épp azért működik aka­dozva, mert hiányoznak a kiforrott osztályviszonyok, s az ok­tóberi forradalom társadalmi bázisán ezek nem is alakulhat­nak ki. A rendszeres lopás védelme érdekében a bürokrata apparátus kénytelen rendszeresen fennakadásokat előidézni működésében. Mindez együttvéve alkotja a bonapartista gengszterizmus rendszerét.

Az elméletek álomvilágában élnénk, ha azt gondolnánk, hogy ez az állam képes a békés „elhalásra". A bonapartista kasztot szét kell zúzni. A szovjet államnak újjá kell születnie. Csak ekkor nyílik lehetőség az állam elhalására.

 

Bjulletyeny oppozicii, 1939. május-július

(Kiemelések: a Szerkesztőség)

(Fordította: Kiss Ilona)

 

Szolgáló állam és “szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről

Vita folyik arról, hogy a mai nyugati államok tőkés osztályállamok vagy – a kapitalisták és a munkások közös érdekét képviselve – osztályfelettiek. A tanulmány (funkcionális elemzés alapján) arra a következtetésre jut, hogy a kormányzatok egyidejűleg képviselnek tőkés felhalmozási, karitatív szociális, társadalmi békét szolgáló politikai és saját hivatalnoki érdekeket. Ennek következtében különböző funkciók végrehajtása mosódik össze az ár-, jövedelem- és foglalkoztatáspolitikában: eredetük és alakulásuk áttekinthetetlenné válik.

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?1

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.2 Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás3 tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."4 Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.5 Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.6

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

  • piaci versenyszisztéma;
  • szabad piaci árképzés (keresleti és kínálati viszonyok hatása az árakra);
  • a piaci szereplők (tőke, munkaerő, eladó, vevő) szabad mozgása.

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

  • a bizonytalan piacra termelés és a fix piacra (pl. ver­senytárgyalás eredményeként kapott megrendelésre) való termelés között;7
  • a magánvállalat és az állami vállalat profitmaximalizá­lási kötelezettsége között;
  • a versenyhelyzetben és a monopolhelyzetben lévő vál­lalat között (a gazdasági lehetőségek maximális kihasználá­sának követelménye, illetve ennek hiánya);
  • a költségminimalizálási kényszer, illetve a kínálati mo­nopóliumból fakadó döntési szabadság az alacsonyabb ár melletti nagyobb termelés, illetve a magasabb ár melletti ki­sebb termelés révén elérendő nyereség között.8

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.9

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.10

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.11 (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

1059_04Tuto.jpg

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.12 ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

  • garantált hozzájárulásra bizonyos, részben ingyenes, részben államilag támogatott kollektív szolgáltatásokhoz (ok­tatás, egészségügy);
  • a megélhetést biztosító segélyre munkanélkülivé válás esetén;
  • a gyermekekről, öregekről, betegekről való jelentős mértékű szociális gondoskodásra.

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,13 és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

  • nem azok a funkciók realizálódnak, amelyeket a tőke­közösség, illetve amelyeket a szociális közösség optimá­lis működése megkívánna, hanem amelyeket a kormányzat preferál;
  • ismételten előfordul, hogy a nyereségorientált árkép­zés vagy a szociális-jóléti szempontú árképzés helyett ezek politikailag módosított formája valósul meg;
  • a jövedelmek tőke-logika szerinti illetve jóléti logika szerinti képződése is bizonyos kormányzati kontrollnak van alávetve.

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.14

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

  1. a tőkeközösség logikájából fakadó (vagyis nyereség­orientált) nemzetgazdasági beruházásokra;
  2. a szociális közösség szempontjait követő karitatív jut­tatásokra;
  3. az állami keretek újratermelését szolgáló funkciók költ­ségeinek fedezésére;
  4. a hatalmi struktúra – kormányzati pozíciók – stabilizá­lása érdekében létrehozott és fenntartott munkakörök finan­szírozására.

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.15 A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,16 amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.

A humánus tőke kora?

A tőkés fejlődés törvényei a közösségi munkaerő minőségileg bővített újratermelésére kényszerítik a tőkésosztályt. Ezzel megszűnik az egyéni munkaerő egyoldalú szakosodása, az össztőke újratermelése pedig alárendelődik az összmunkaerő termelésének: véget ér a pre-kommunista társadalmak története. Bukásra van ítélve minden olyan társadalom, amely a dologi tőkefelhalmozáson alapul. Ez egyaránt érvényes az elkülönült dologi magántőke újratermelésén alapuló klasz-szikus kapitalizmusra és a dologi össztőke-felhalmozáson alapuló állammonopolista szocializmusra.

Ha természetnek többet, mint mire
Szüksége van. nem adsz. az emberélet
Az állatéval egy értékű lesz." Shakespeare1

 1058_04Slemer03.jpg

(Sarkantyú Mihály fotói)

Vallottuk és hirdettük, hogy a kommunista termelési mód a ka­pitalizmusból fejlődik ki – ne csodálkozzunk tehát, hogy a fej­lett kapitalizmus itt-ott már kommunisztikus vonásokat mutat: a kapitalizmus világtörténelmi érdemei közül ugyanis az egyik legfontosabb a holtmunka alárendelése az élő­munka termelésének – ezt pedig a Kommunista kiáltvány a kommunista társadalmi formáció megkülönböztető sajátossá­gának tekintette a kapitalizmussal szemben:

„A polgári társadalomban az eleven munka csak eszköz a felhalmozott munka gyarapítására. A kommunista társada­lomban a felhalmozott munka csak eszköz a munkások életfo­lyamatának kibővítésére, gazdagítására, előmozdítására."2

A kapitalizmus története azt látszik igazolni, hogy a tőkés árutermelésre alapozott termelési mód ebben az értelemben is szálláscsinálója a munka társadalmának.

Körülbelül az első világháború óta a tőkés fejlődés cent­rumában az extenzív munkaerőforrások elapadásával a tő­késosztály rákényszerül arra, hogy – az eszmei3 össztőkés képviselője, az állam közvetítésével – egyre nagyobb részt vállaljon az összmunkás bérmunkaerejének bővített újrater­meléséből. Okosabb és egészségesebb bérmunkás több ér­téktöbbletet termel – ez Owen óta közhelyszámba megy -, ám a tőkés önmagától nem „jótékonykodik", hiszen akkor nem lenne az, ami: a tőkefunkció megtestesítője. Csak akkor szánja el magát erre a méltán világtörténelminek nevezhető lépésre, ha a termelésbővítés logikája eljuttatja a humán beruházás, az intenzív munkaerő-fejlesztés szükséges­ségének felismeréséhez.

Bevezető gondolatok: Egy paradoxon, és annak feloldási kísérlete

A munkaerőáru értékének marxi elemzése logikai ellentmon­dással terhes, és itt, bármennyire is száraznak tűnjék első lá­tásra, a továbbiak jobb megértése céljából pár gondolat ere­jéig szükséges kitérnünk a kapitalizmus marxista politikai gaz­daságtanának e problémájára:4

  1. Ha – mint ahogy Marx állította – a bérmunkás munka­erőárujának értéke valóban csak a ráfordítások (létfenntartási eszközök, szolgáltatások stb.) értékével egyenlő, akkor ter­melésekor nem képződött értéktöbblet, akkor tehát a bér­munkás munkaerőáruja olyan áru, amelynek termelése nem árutermelés, maga a munkaerőáru pedig nem áru.
  2. De hát miért is kellene nekünk ezt a paradoxont elfo­gadnunk? Tegyük fel, hogy a munkaerőáru mégiscsak áru, termelése tehát árutermelés, értékében tehát a ráfordításo­kon túl értéktöbblet is képződik!

Ez az ártalmatlanul elvontnak tűnő gondolati játék messzire vezet, egészen odáig, hogy ki kell jelentenünk: ha ez így van, akkor a bérmunkás – kisárutermelő (ti. saját munka­erejének kisárutermelője), és mindig is az volt. Százötven évvel ezelőtt is kisárutermelő volt, akkor is, amikor sajátos árujában megtermelt értéktöbbletét nem realizálhatta, amikor árujának ellenértéke csak az egyszerű önújratermelésre volt elég.

Nyomorgó és egyre jobban elnyomorodó, néhol az éhen-halás szélén álló munkások – ez volt az a kézzel fogható reali­tás, amellyel Marx (akárcsak Engels, akitől a munkaerőáru paradoxonra vezető értékmeghatározásának tétele az eredeti formájában származik5 ), nap mint nap találkozhatott „a tőkés termelési mód és az ennek megfelelő termelési és forgalmi vi­szonyok klasszikus hona"6 , a múlt század közepi Anglia mun­kásnegyedeiben. A munkás itt puszta létét termelte újjá, élete a biológiai egzisztálásra szorítkozott, ezért élhetett Marx – jo­gosan – azzal az empirikus, munkaérték-elméletéből nem kö­vetkező előfeltevéssel, hogy a bérmunkás munkaerőárujának újratermelése nem munka7 , bár a szó egy tágabb értelmében véve termelés.8

Ez az előfeltevés ugyan ellentmondott az elméletnek, hi­szen így posztulálódott egy olyan áru léte, amelynek újrater­melésekor nem egy munkafolyamat terméke jön létre, és ezért termelésekor nem képződik új érték – ám éppen, mert ez az előfeltevés egy reális, a valóságos folyamatoknak megfe­lelő elvonatkoztatás eredménye volt, ezért nem zavarta a ka­pitalizmus politikai gazdaságtanának marxi kifejtését. A mun­kaerőáru újratermelésének vizsgálata nem tartozott a tőkés termelés vizsgálatába, hiszen a társadalmi újratermelési cik­lus e szelete nem a tőkések gondja volt.

Egy gyakorlatilag kimeríthetetlen munkaerőtömeg állt a tőkésosztály rendelkezésére, a tőkések számára tehát a mun­kaerőáru termelésének költségei csak annyiban számítottak termelési költségeknek, amennyiben meg kellett termelni a munkások által elfogyasztandó létfenntartási eszközöket, ki­elégítve ezzel a munkások munkaerő-újratermelési eszköz­szükségleteit. A munkaerőáruban képződő értéktöbbletet mindenféle ellenérték nélkül egész egyszerűen elsajátították, a munkások kizsákmányolása tehát már árujuk megvételekor megkezdődött, amikor munkaerőárujukat – a túlkínálat miatt – kénytelenek voltak értéken alul eladni.

Mivel itt a csere nem volt egyenértékes, ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy ez az adásvétel még a polgári tisztesség, a polgári jog követelményeinek sem felelt meg, ugyanis árutu­lajdonosok egyenlőtlenségét, gazdasági alá- és fölérendelt­ségi viszonyát előfeltételezte. A munkásosztály kizsákmá­nyolása kettős volt: kizsákmányolták az adásvétel aktusá­ban, a munkaerőáruban foglalt értéktöbblet elsajátítása­kor, és kizsákmányolták – ezúttal már „törvényesen" – a tő­kés vállalkozó termelőeszközeivel megtermelt értéktöbb­let elsajátításakor is.

Úgy tűnik, hogy fejlett tőkés országokban, a nem véletle­nül „fogyasztóinak" nevezett jóléti társadalmakban a tőkés ki­zsákmányolásnak ez a nyers formája már a múlté: egy nyu­gat-európai szakmunkás keresetéből kényelmesen meg tud élni, személyi tulajdonát, vagyis létfenntartási eszközeinek a munkaereje újratermeléséhez szükséges tömegét bőví­teni tudja. Akár részvényt is vásárolhat, kisárutermelővé vál­hat9 – ha személyi számítógépén nem háztartási költségeit számolja ki, hanem pl. programot ír, amit eladhat, akkor már nem tagadhatjuk azt, hogy személyi tulajdonának egy részét a szó klasszikus értelmében is termelőeszközként, kisárutermelői magántulajdonként használja. A kapitalizmus fejlődésé­vel a kismagántulajdon nem bizonyult átmenetinek, újrater­melődik, ez vitathatatlan tény. Mivel magyarázható ez?

Hogy egy bérmunkás klasszikus értelemben vett kisáru-termelővé változzék, annak minimálisan két feltétele van: Esélyt kell erre kapnia, és képesnek kell erre lennie, ma­gyarán

a)     létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mobili­zálható eszközökhöz kell jutnia, és

b)     munkaerőáruján túl pluszmunkaerővel kell rendelkez­nie, amellyel ezt az eszközmennyiséget megmozgathatja.

A b) feltétel teljesülésének nincsen elvi akadálya, hiszen a bérmunkás nem bocsáthatja összmunkaerejét áruba, annak egy részét „önfenntartó-reflektív munkaerőként" (fogadjuk el ideiglenesen ezt a munkaterminust) vissza kell tartania önma­gának, másképpen nem tudná mivel újratermelni összmunka­erejét:

1058_04Slemer02.jpg

Ahhoz, hogy a bérmunkás az egyszerű önújratermelés ciklusából kilépjen, a tőkésnek kell közreműködnie, tőle függ az a) feltétel teljesülése. A bérmunkás, aki munkaerőárujának kisárutermelője, látensen képes arra is, hogy dologi áruk kis-árutermelője legyen. Ez a képesség „valósággá csak akkor válik, amikor a tőke ösztökéli, mozgásba hozza (…)"10 Mind­addig, amíg a tőkés csak a megvásárolt munkaerőáru megter­melésekor elfogyasztott létfenntartási eszközöket biztosítja munkása számára, vagyis a munkaerőáru árát a valós érték alá, a munkaerő egyszerű újratermeléséhez szükséges mini­mumra szorítja – és miért is ne tenné ezt, hiszen semmi sem kényszeríti a jótékonykodásra! -, az a) feltétel nem teljesül. A bérmunkás értéktöbbletet termel a tőkésnek, miután már kényszerűen átengedte saját áruja értékében foglalt érték­többletét, a tőkés pedig a birtokában levő összértéktöbblettel azt csinál, amit akar.

Elsősorban mennyiségileg és minőségileg bővíti a terme­lést. Új és új termelőerőket von be a termelésbe, a holt- és élő­munka egyre nagyobb hányadát állítja az értéktöbblet-terme­lés szolgálatába. Ám a szükséges és jól képzett munka­erőtömeg bővítésének fizikai határai vannak.

Századunk első évtizedeire befejeződött a világ gazda­sági felosztása, továbbá a paraszti tömegeknek az iparba való áramlása, elapadt az egyszerű munkaerő addig „kimeríthe­tetlennek" tűnő forrása. A legfejlettebb kapitalista orszá­gok tőkésosztálya rákényszerült a munkaerő intenzív fej­lesztésére. Rákényszerült arra, hogy a meglevő egyszerű munkaerő tömegét „bonyolítsa", magyarán, hogy a bérmun­kásokat ösztönözze az egyre magasabb szintű és egyre sok­oldalúbb szakképzettség megszerzésére. A magasabb szak­képzettség, a sokoldalúan konvertálható munkaképesség megszerzése és továbbfejlesztése pedig pontosan az a mun­katevékenység, amit a munkaerőáru minőségileg bővített új­ratermelésének nevezhetünk. Egy karrierorientált vállalati ösztönző-rendszer a vállalaton belül nyújt esélyt a munkaerő vertikális és horizontális mobilitására, amely szervesen kiegé­szíti a vállalatok közötti munkaerő-áramlást. Ez utóbbit az eszmei össztőkés képviselője, az állam támogatja, mente­sítve az elkülönült termelő magántőkét ez alól a funkció alól. A munkaerő-áramlás mindkét formája része a munkaerő tár­sadalmi méretű bővített újratermelésének.

Ez – a munkaerő innovációja, ami ugyan továbbra is első­sorban maguknak a bérmunkásoknak a „magánügye", ám vegyük észre, hogy itt végső soron a tőkésosztályra ható gaz­dasági kényszer, a munkaerő-bővítés extenzív forrásainak ki­merülése háramlott át a bérmunkások osztályára, történelmi­leg oldva fel azt a marxi posztulátumot, amely szerint a munkaerőáru termelése nem munka. A rendszeres, céltu­datos, óriási szellemi energiákat lekötő képzés és önképzés ugyanis már semmi esetre sem azonosítható a puszta létet fenntartó fogyasztással, sokkal több, mint egy biológiai folya­mat természetes automatizmusa.

Roppant érdekes viszony alakul ki azzal, hogy a tőkés rendszeresen önképzésre ösztönzi munkását: ezzel ugyanis gyakorlatilag szerződést kötnek a munkaerő bővített újrater­melésére, szemben a hagyományos bérmunka-szerződés­sel, amely az egyáltalában való munkaerő-újratermelésre irányul.

Ez utóbbi közvetlen történelmi előzménye az a folyamat volt, amelynek során a városi és falusi kisárutermelőket bér­munkássá változtatták árujukra kötött állandó adásvételi szer­ződések, majd termelési megbízások révén. Az ily módon be­dolgozóvá vált kisárutermelő egyre kevésbé tudta realizálni dologi árujában foglalt értéktöbbletét, ugyanis egyre inkább a megrendelőtől függött, aki a nyersanyagot és a munkaeszkö­zöket biztosította számára. Ezzel a folyamattal párhuzamo­san rákényszerült a tömegtermelésre is, amely egy ponton túl már nem növelhető gépek bevonása nélkül. Ha az ehhez szükséges tőkét sikerült volna felhalmoznia, akkor kisárutermelőnk tőkés termelővé válhatott volna, ehhez viszont éppen az egyre kevésbé realizálódó értéktöbbletre lett volna szüksé­ge. A kör bezárult: a kisárutermelő számára egyetlen út ma­radt: a bérmunkaszerződés, a proletarializálódás.11

De térjünk vissza a munkaerő innovációjára! A munka­erőáru bővített újratermelésének anyagi ösztönzése az érté­kesebb munkaerő több csereértékkel való ellentételezését je­lenti, vagyis azt, hogy a munkaerőáru megvételekor a tőkés­osztály – legalábbis részben – kénytelen elismerni a mun­kaerőáruban foglalt értéktöbbletet.

A tőkés és a bérmunkás tehát megosztoznak a munka­erőáruban foglalt értéktöbblet egy részén, amely mind ez idáig a tőkés kizárólagos tulajdona volt, és az ő értéktöbbletének egy részét képezte. A munkásarisztokrácia megvásárlásában a politikai érdekeken túl12 közvetlen és jól felfogott gazdasági érdekek is közrejátszottak13 .

A tőkés vállalatok – a tudományos-technikai forradalom barikádjaiként – mára már óriási munkaerő-termelési egysé­gekké is változtak: egy modern nyugati vállalat karrierorientált ösztönzőrendszere magukat a bérmunkásokat teszi érde­keltté abban, hogy egyszerű munkaerejüket „bonyolítsák", magyarán, hogy magasabb és többirányú szakképzettséget szerezzenek. Mivel a bérmunkások aktív részvétele nélkül sa­ját munkaerejük bővített újratermelése nem lenne lehetséges, ezért a tőketulajdonos – magasabb munkabérekkel, humani­zált munkakörnyezettel stb. – biztosítja e bővített újratermelés anyagi feltételeit. A fentiekben láttuk, hogy ennek érdekében nem is kell lemondania a polgári jog szerint őt megillető érték­többlet egyetlen részecskéjéről sem: egészen egyszerűen ki­fizeti a bérmunkásoknak azt az új értéket, amit azok mun­kaerőárujuk termelésekor létrehoznak, és amelyet a kapi­talizmus első, nyers formáiban minden ellenérték nélkül elsajátított.

A bérmunka extenzív tartalékainak kimerülésével tehát a bérmunkás lehetőséget kap arra, hogy – hasonlóan kisáruter­melő őséhez – realizálja értéktöbbletét, de előbb nem dologi, hanem munkaerőformában: a tőkés szerződést köt vele a bő­vített munkaerő-termelésre, cserébe nemcsak munkaerejét, hanem létfenntartási eszközeinek tömegét is bővíteni tudja, A tőkés bővített újratermelési igényeitől függ aztán, hogy a to­vábbiakban a bérmunkás realizált értéktöbbletét saját munka­erejének minőségi fejlesztésére vagy fogyasztási cikkeinek bővítésére, netán pazarló fogyasztásra használhatja-e fel.

A folyamatnak azonban a tőkés újratermelés bővítésé­nek lehetőségén túl van további következménye is: a bérmun­kás munkabérében több ellenértéket kap vissza, mint amennyire munkaerőáruja megtermelésére eredetileg szüksége volt, vagyis létfenntartási eszközein felüli mennyiségben mo­bilizálható eszközökhöz jut. Ezzel teljesül az a) feltétel – a bér­munkás személyi tulajdona, vagyis munkaerőárujának újratermeléséhez szükséges eszköztulajdona kibővül, klasszikus értelemben vett kisárutermelői eszköztulaj­donba nő át.

Semmi meglepő – vagy legalábbis semmi megmagya­rázhatatlan – nincs tehát a hagyományosan „munkásosztály­nak" tekintett társadalmi csoport ún. megszűnésében.14 A munkásosztály, vagyis az a társadalmi csoport, amely megélhetését alapvetően munkaereje eladása révén biz­tosítja, létezik, és sokkal inkább politikai-gazdasági té­nyező, mint bármikor a történelemben. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a munkásosztályon belül megindult egy átrétegződés15 , amelynek egyik felszíni jele a munkás­osztály tulajdonában levő létfenntartási eszközök bővülése, hagyományos értelemben vett kisárutermelő eszközzé válá­sa. Pontosabban: a személyi tulajdonú létfenntartási esz­közök mindig is termelőeszközei voltak a bérmunkaerő­áru termelésének, de mennyiségi bővülésük elérheti azt a pontot, amikor már nemcsak a saját tulajdonú munkaerő­árut, hanem más, „külsővé-idegenné vált" árut is termel­hetnek vele.

(Az eddigi gondolatok szárazságukon túl, persze, puszta spekulációnak is tűnhetnének, ha konkrét gazdaságtörténeti tények nem igazolják, vagy éppen cáfolják azokat. Az, hogy az amerikai növekedési rátához az oktatás az első világhá­ború óta egyre számottevőbben járult hozzá, mindenesetre empirikus tény.16 A kismagántulajdon állandó újraterme­lődésének ténye17 szintén a fenti gondolatmenetet látszik igazolni.)

1058_04Slemer01.jpg

És mit tesz ezalatt – hogy egy irodalmias fordulattal éljünk – az eszmei össztőkés képviselője, az össztőkés állam?

Biztosítja e változások társadalmi feltételeit. Az össztőkés állam az adók és más eszközök révén a nemzeti jövede­lem egyre nagyobb hányadát a közfunkciók gyakorlására, és ezen belül közoktatásra, közegészségügyre, infrastruktúrára fordítja. A munkaerő bővített újratermelése ezzel magán­termelésből egyre inkább közösségi termeléssé válik – habár itt a közösség továbbra is a pénzközösség.

A szociális állam elsősorban a nem-termelői vagyont adóztatja meg, azt az értéktöbbletet, amelyet a tőkésosztály saját fogyasztására kíván felhasználni, kiemelve azt a terme­lőtőke bővített újratermeléséből. Ezzel a közösségi összmunkaerő-újratermelés anyagi forrásain túl biztosítja azt is, hogy a tőkésosztály valóban tőkeforgató, vállalkozó, menedzserosz­tály legyen: elenyésző hányadát teszik ki a pazarló, „kemény­kalapjukban a pénzeszsákjukon üldögélő és szivarozó" tőké­sek. Ez a tagadás tagadása: a magántőkés – kisárutermelő elődjéhez hasonlóan – ismét közvetlen termelőként kény­telen részese lenni a termelési folyamatnak, hiszen az össztőkés elválasztja egyre inkább társadalmiasuló ter­melőtőkéjétől. Formálisan továbbra is maga rendelkezik ma­gánvagyona termelőtőke-részével, de valójában nem rendel­kezik vele szabadon, „nem szállhat ki az üzletből", nem élheti fel tőkéjét stb. Míg eredetileg a tőkésosztály választotta el ter­melőeszközeitől a kisárutermelőket, most az össztőkés teszi ugyanezt a magántőkésekkel.

Az össztőkés összmunkás-funkciói: egy történelmi analógia

A tőkés társadalom e fejlett fokának történelmi előfeltétele az eredeti magántőke-felhalmozás és a permanens ipari-tech­nológiai forradalom. Az össztőkés szociális állam csak ezen az anyagi bázison teljesítheti összmunkás-funkcióját: a közösségi összmunkaerő minőségileg bővített újra­termelését.

Az össztőkés állam szerepe a kapitalizmusban törté­nelmi analogonja annak a szerepnek, amit az abszolút monar­chia a feudalizmus bukásakor játszott.

Nemcsak a polgárság, hanem az abszolút monarchia is haszonélvezője volt az eredeti tőkefelhalmozásnak. Az ab­szolút monarchia a nemesség összérdekeit képviselte a ne­messég magánérdekeivel szemben: akkor bukott meg, ami­kor ezt a sajátos érdekkonfliktust nem tudta kezelni.

Bukásához az abszolút monarchia azzal járult hozzá, hogy a polgárság felhalmozott tőkéjének járadékát egészen egyszerűen felélte, ill. improduktív módon használta fel a há­borús-elosztói szférában.

Az alcímben említett analógia szempontjából itt két dolog a fontos:

1.     1.A feudalizmus bukásakor az arisztokrácia elosztói funkciójában lehetetlenült el, ám mindaddig szükség volt rá, amíg az elosztásnak ez a módja kifizetődőbb volt az újrater­melés egésze szempontjából.

2.     Az abszolút monarchia, mint a polgárság „összfeudalista" szövetségese, kibékíthetetlen érdekkonfliktusba került a „magánfeudalista" nemességgel, és ezzel egy fejlettebb új­ratermelési mód (elosztási- és termelési mód) képviselője­ként lépett fel. Ebben az érdekkonfliktusban mind a klasszikus arisztokrácia, mind pedig maga az abszolút monarchia felszá­molódott.

A forradalmi változás logikája

A monarchia „átmenekítése" – ahol sikerült – abban a forra­dalmi formában történt, amit Marx a „szubjektum és prediká­tum felcserélésének" nevezett: azelőtt a király által oktrojált alkotmány, most az alkotmány által oktrojált király.18 A polgár­ság mint a királyság függvénye, majd a királyság mint a pol­gárság függvénye – vagy: földtulajdontól függő tőketulajdon, majd tőketulajdontól függő földtulajdon. Nem nehéz észre­vennünk az adókból eltartott, de teljes passzivitásra kényszerített alkotmányos uralkodó személyében a földtulajdonát a tőkésosztálynak járadékért bérbe adó arisztokrácia képvise­lőjét, azét az arisztokráciáét, amely létét ezután már csakis a magántulajdon szentségének köszönhette.

Az összmunkás mint az össztőkés függvénye

Az össztőkés állam mint „összkizsákmányoló" saját osztály­alapját szünteti meg a magántőke-tulajdon korlátozásával. Csak a polgárosodó (gazdagodó, okosodó, vállalkozó) bér­munkás lehet a támasza, amelynek munkaerejét egyre inkább ez a bizonyos össztőkés állam termeli meg, a társadalom összmunkaerejének megtermelése pedig már klasszikusan összmunkás-funkció. Kapitalista, vagy szocialista formájától függetlenül csak addig és csak olyan mértékben tudja bukását elkerülni, ha az állami jövedelmeket produktív módon, a mun­kaerő bővített újratermelésére használja fel. Itt az össz­munkás létében egyértelműen függvénye az össztőkésnek, a társadalmi összmunkaerő-tulajdon pedig az össztőketulaj­donnak.

Az össztőkés mint az összmunkás függvénye

E függőségi viszony megfordítása világtörténelmi jelentőségű folyamat: jelenti a holtmunka termelésének alárendelését az élőmunka termelése alá, de jelenti a gazdasági-politikai elidegenülés megszűnését, az árutermelés és az állam fokoza­tos elhalását is. Ez a megfordítás politikai tett, annak az álla­potnak az elérése, amelyben a dolgozó és adózó polgárok befolyása alá kerül az össztőke működtetése, az államigaz­gatás egész rendszere, ahol az össztőketulajdon válik az összmunkaerő-tulajdon függvényévé.

A munkamegosztás, az árutermelés és az állam

Az árutermelés és az állam elhalása egy tőről fakad: a munka­megosztás megszűnéséből.

Az önfenntartó természet adta ősi közösségek felbomlá­sának egyik alapvető oka a termelőközösségek termékfeles­legeinek állandósult cseréje volt, amelynek köszönhetően ezek a közösségek bizonyos tevékenységi formákra szakosodtak. A munkamegosztás e horizontális formáját egészítette aztán ki a közösségek közötti vertikális munkamegosztás, bizonyos központi helyet elfoglaló közösségek kiemelkedése a többiek közül. Az osztálykülönbségek megje­lenése is tulajdonképpen ide köthető: egy központi közösség vezető rétege lépett fel uralkodó osztályként más közössé­gekkel szemben.

A termelőmunka vertikális és horizontális megosztása termelőközösségeken belül is megjelent, ha másként nem, hát úgy, hogy a külső munkamegosztás a közösségek egybe­olvadásával belsővé vált. A vertikális munkamegosztás függvényévé vált a horizontális munkamegosztásnak. Ez utóbbi rögzítette ugyanis azt az állandósult elosztói-újrater­melői funkciót (fegyveres elosztás, redisztribúció, termékcse­re), amelynek betöltésére törzsi-közösségi vezetők „szako­sodtak", és akiket természetesen a közvetlen termelők tartot­tak el az önfenntartáshoz szükséges termék feletti többletter­mékből. Minél sokrétűbbé vált a horizontális munkamegosz­tás, annál nagyobb jelentőségre tett szert a differenciált mó­don megtermelt termékek termelőerővé változtatása, vagyis az újratermelési ciklus újraelindulását biztosító elosztás.19

A differenciált munkamegosztás csúcsa az a bizonyos bérmunkás, akit Chaplin „Modem idők" c. filmjében megis­merhetünk: a Taylor-rendszer szerint robotoló, egy-két moz­dulatra „szakosodott" proletár, aki tulajdonképpen már nem több mint egy gépszörny minél kevesebbet gondolkodó, be­szélő, érző alkatrésze…

Ez a bérmunkás aztán biztosan nem képes ama feladat ellátására, amelyet Marx és Engels kissé hegeliánus termino­lógiával ugyan, de igen érzékletesen így írtak le:

„(…) az egyéneknek a termelőerők meglevő totalitását el kell sajátítaniuk, nemcsak azért, hogy eljussanak öntevé­kenységükhöz, hanem már egyáltalában azért is, hogy létezé­süket biztosíthassák. Ezt az elsajátítást először is az elsajátí­tandó tárgy szabja meg – a totalitássá kifejlődött és csak az egyetemes érintkezés keretében létező termelőerők. Ez az el­sajátítás tehát már erről az oldalról is a termelőerőknek és az érintkezésnek megfelelő egyetemes jelleggel kell, hogy bír­jon. Ezeknek az erőknek az elsajátítása maga nem egyéb, mint az anyagi termelési szerszámoknak megfelelő egyéni képességek kifejlesztése. A termelési szerszámok totalitásá­nak elsajátítása már ezért is a képességek totalitásának kifej­lesztését jelenti magukban az egyénekben."20

Ha figyelmesen elolvassuk a fenti gondolatsort, beláthat­juk: részegyének, egyoldalúvá szakosodott bérmunkások nem sajátíthatják el a termelési eszközök „totalitássá", vagyis sokoldalú, organikus egésszé fejlődött rendszerét. A kommu­nizmus világméretű jellege (1), és az anyagi bőség (2) mellett ez a harmadik feltétel, amelynek teljesülése nélkül bármiféle kommunista kísérlet dugába dől: vagy azért, mert a helyi, „bornírt" kommunizmusocskákat a kapitalista közeg felbom­lasztja és magába olvasztja (1), vagy azért, mert bőség nélkül a kommunizmus csak „az ínséget tudja általánossá tenni" (2),21 vagy pedig azért, mert az „egydimenziós" részegyének társadalma a totálissá fejlődött termelési eszközöket csak a társadalmi munkamegosztás újrarögzítésével, mobilizációs zártságával, az „irányítók kisebbségének" az „irányítottak többsége" feletti bevallott, vagy be nem vallott diktatúrájával tudja működtetni (3). Talán nem kell különösebben ecsetelni, hogy a „létező szocializmus" története példák sorát tudja fel­sorakoztatni az itt elmondottak illusztrálására.

Az árutermelés egymástól elkülönült és a használati érté­kek egy konkrét körének termelésére szakosodott termelő­szubjektumokat (termelő közösségeket vagy termelő egyéne­ket) előfeltételez. Az egymástól elkülönült termelők számára a piac, a kereslet-kínálat mindenkori viszonya jelzi vissza konkrét munkájuk társadalmi szükségességét.

A termelőerők fejlődése azonban a munkahatékonyság növekedését és ezzel a termelők önfenntartásra fordított szükséges munkaidejének csökkenését is jelenti egyben, te­hát a fejlődés egy pontján a termelők képessé válnak arra, hogy konkrét munkaképességük körét bővítsék. Új és egyre több konkrét munkaformák végzésére válnak alkalmassá, vagyis termelői oldalról indul meg a szakosodásnak és ez­zel a kényszerű munkamegosztásnak az elhalása. Rugal­mas gyártósorok, az ezeket kezelő egyének és kiscsoportok, árutermelő államszövetségek, amelyek a világpiaci konjunk­túraciklusok változásától függően céltudatosan váltogatják konkrét munkaformáikat: mind-mind erről a folyamatról tanús­kodnak.

A „Modern idők" gyári munkásához visszatérve: szabad idejének növekedésével bérmunkásunk kilép a részegyén státusából, maga is több munkaformára kezd „szakosodni" – és ezt kénytelen is megtenni, hiszen a tőkemobilizáció okozta strukturális munkanélküliség előbb-utóbb úgyis más tevé­kenységi formákba „dobja át".22

A konkrét munkaformák céltudatos váltogatása azonban nem jelent mást, mint a konkrét termelőmunka társadalmi szükségességének tudatosításai már a termelés aktusában, vagyis a piaci értékesítést megelőzve. Más szóval: a terme­lés „a csere közvetítése nélkülivé", közvetlenül társadalmivá válik.23

A totálissá váló részegyén munkájának sokrétűsége munkájának konkrét általánosodását jelenti másfelől: aki pél­dául képessé válik egy gyárban az egymástól különböző mun­kaformák végzésére, ki tud emelkedni a közvetlen termelés folyamatából, vagyis horizontális szakosodásának megszű­nése vertikális szakosodásának megszűnését is jelenti egy­ben. Itt ne csak arra a munkásra gondoljunk, aki úgymond „eddig a présgép karját húzogatta naponta több százszor, de ezentúl már csak gombokat kell nyomogatnia néha-néha". . . Többről van szó: a termelés szabályozásában, szervezésé­ben és fejlesztésében egyre aktívabban részt vevő bérmun­kásról. Az irányítók-irányítottak kényszerű munkamegosztá­sának fokozatos elhalása társadalmi méretekben is jelentke­zik.24 (Történelmi tragédiája a szovjethatalomnak, hogy az ezt célzó lenini kezdeményezéseket – a termelőmunka megfelelő hatékonyságának, tehát a szükséges munkaidő megfelelő rö­vidségének hiányában – nem tudta megvalósítani.)

Észre kell vennünk a heti 33-35 órás munkaidőért har­coló nyugat-európai bérmunkásban azt az állampolgárt, aki növekvő szabad idejében egyre inkább politizálhat, még ak­kor is, ha politikai jogait éppen nem a parlamentben, hanem a szakszervezetekben, ül. a lakóhelyi helyhatósági szervek el­lenőrzésével gyakorolja.

A magántőke-tulajdon elosztói funkcióinak megszűnése a munkaerő tudatos diszlokációjára épített tudatos tőkediszlokécióval

A magántőke-tulajdon olyan termelési viszony, amely alapve­tően a szabad tőkeforgalmazás és ezzel a különböző magán­tőkék evolúciójának (változékonyságuknak és szelektálódá­suknak) nyújt keretet. A tőketulajdonosok közötti tőkeáramlás természeti folyamat, és léte mindaddig jogosult, amíg ez a ter­mészeti folyamat hatékonyabban működik, mint a tőkeára­moltatás tudatos irányítása.

A kapitalizmus fejlődése során maga a tőkeforgalmazás is elkülönült magántőkés funkcióvá vált, ezért a piacteremtő­ működtető elosztótőke (kereskedőtőké, banktőke, haditőke), ill. a piacfeltöltő-ellátó termelőtőke egymást korlátozó, de egy­szersmind egymást fel is tételező ellentéte végigkísérte a ka­pitalizmus történetét. Marx az „Osztályharcok Franciaország­ban" c. munkájában igen érzékletesen mutatta be a tőkésosz­tály e belső rétegződéséből adódó politikai konfliktusokat25 – de az elmúlt közel másfél évszázad is felmutatja az elosztói tőke fontosságát: a banktőke Lajos Fülöp alatt, a fináncoligar­chia az imperializmus kialakulásakor, vagy pl. a haditőke ko­runkban: egyiknél sem tagadható ez a meghatározó szerep.

A tőkeáramlás természeti folyamatával szemben ott áll a különböző tőketulajdonosok közötti munkaerő-áramoltatás állami, tehát társadalmiasított folyamata. (Az egyes termelési egységeken belüli belső munkaerő-mobilizálást az állam szin­tén támogathatja az átképzésre adott adókedvezmények stb. révén.) Az össztőkés állam a közösségi munkaképesség tudatos átirányítását társadalmi méretekben viszi végbe, ezzel tudatos munkaerő-elosztói, tehát munkaerő-újra­termelői funkcióit teljesíti. Az infrastruktúra kiépítésével és fenntartásával az össztőkés a szó szoros értelmében közös­ségi, „kommun"-ális funkciókat teljesít.

A tőkemobilizáció természeti és a munkaerő-mobilizáció társadalmiasított jellege közötti különbség alapja egy: a ma­gántulajdonosi viszony, amely egyrészt korlátokat állít a ma­gántőkék egymásba alakulásának központosított szabályo­zása elé, másrészt viszont szükségessé teszi, hogy a munka nélküli bérmunkás nem hasznosítható, tehát nem elidegenít­hető, tehát nem tulajdonolt, csak birtokolt26 munkaerejét a nem magántulajdonos közösség, ill. annak képviselője, az ál­lam ossza el, forgalmazza, termelje újjá.

Parancsoló szükségszerűséggel vetődik fel ennek az el­lentmondásnak a feloldása akkor, amikor az össztőkés állam összhangot kénytelen teremteni a tőke és a munkaerő mobili­zálásának természeti, ill. társadalmi folyamata között. Az össztőkének egyrészről olyan összmunkaerőre van szüksé­ge, amely már kiképzésekor is a lehető legnagyobb mérték­ben univerzális27 (hiszen munkaerőpiaci trivialitás az, hogy a megfelelően specializált munkaképesség megvásárlása ki­sebb költséggel jár, mint a munkaerő termelőegységeken be­lüli kiképzése), másrészről viszont a társadalmi össztőke-ér­tékesítés hatékonysági követelményei egyben a tudatos magántőke-diszlokációt is megkövetelik. Az Európai Gazdasági Közösség mint árutermelő közösség az össztőkék olyan szö­vetsége, amelyre az „egyes" össztőkék saját magántőkéseik­kel szemben tudnak támaszkodni. A magántőke-össztőke dichotómiája ezzel a magántőke-össztőke-össztőkeszö­vetség trichotómiájává tágult, és amit az össztőkés állam nem volt képes megtenni saját magántőkéseivel szemben, azt megteszi ez az össztőkés szövetség: a magántőke terv­szerű és előbb regionális, majd globális irányítás alá kerül.28

Az összmunkás össztőkéssé válása a tőkés fejlődés perifériáján

A tőkés világrendszer elmaradott perifériáján és félperifériá­ján politikai győzelmet arató forradalmi proletariátus csak jogi kereteit teremtette meg a szociális állami funkciók teljesítésének – anélkül tette ezt azonban, hogy ennek gaz­dasági alapjai meglettek volna. A tőkefelhalmozás kényszere azonban a józan, de kíméletlen realitások talajára rántotta vissza: ha nem veti alá magát ennek, akkor bukásra van ítél­ve. Az eredeti magántőke-felhalmozásra nem volt idő – a magát szociálisnak hívő állam össztőkés formában vé­gezte el az eredeti tőkefelhalmozást, de a dologi szférában felhalmozó állam ezt csakis az egyenértékes árucserére épülő termelés szüneteltetése és a közösségi összmunkaerő szűkített, jobb esetben egyszerű újratermelése árán tudta megtenni. Az összmunkás felhalmozó össztőkéssé vált, és elidegenült az empirikus bérmunkástól, az élőmunka sokkal inkább alárendelődött a holtmunkának, mint eddig bármikor – a szocializmus ígéretei kiüresedtek, hiszen gazdasági talajuk éppen magával a szocializmussal volt ellen­tétes.29

Elfogadva azt a tézist, amely szerint „a termelőerők fej­lettsége a termelési viszonyokéval szemben forradalmi hely­zetet, a termelési viszonyok fejlettsége a termelőerőkével szemben pedig ellenforradalmi helyzetet jelent30 " -, el kell fo­gadnunk azt is, hogy az állammonopolista szocializmus termelési viszonyai között az ellenforradalmi helyzet per­manens.

A kapitalizmus hajnalán az európai monarchiák törvé­nyes kereteit biztosították az eredeti tőkefelhalmozásnak (az angol abszolút monarchia a bérmunkajogi kereteit terem­tette meg, az alkotmányos monarchia pedig a parasztságnak a földtulajdonától való elválasztását „segítette elő").31 A mo­narchia ezzel ugyanazt a történelmi szerepet játszotta el, amit később a szocialista monopolállam. A parasztság megfosztása földtulajdonától és ipari hadsereggé változtatá­sa, a női munka beáramoltatása a termelésbe és ezzel a mun­kabérek leszorítása, a nagyipar felfejlesztése a kisipar rová­sára: kísértetiesen hasonló vonásai ezek az eredeti tőke­felhalmozás kapitalista és szocialista formáinak.32

A két forma különbsége azonban számottevőbb, mint ha­sonlóságuk: nemcsak intenzitásukban különböznek (ott év­századokról, itt évtizedekről van szó), nemcsak a világtörté­nelmi progresszióban elfoglalt helyük miatt (ott a centrum szerves fejlődése, itt a perifériális elmaradottság erőszakos megszüntetése), a különbség lényegi: ott az eredmény a fel­halmozott magántőkék, itt pedig felhalmozott össztőke.

(Dologi-felhalmozó magántőke kontra dologi-felhal­mozó szocialista monopolállam: ez az objektív alapja annak az érzelmi dilemmának, amely minden, a kapitalizmust eluta­sító, de a sztálinizmus borzalmaitól is visszarettenő szocialis­tában természetes módon felmerül, s amellyel szemben pl. a Szocialista Internacionálé 1951-es frankfurti programja meg­fogalmazta a demokratikus szocializmust, mint ún. harmadik­utas célt.33 )

Befejezés

A szocialista monopolállam az eredeti tőkefelhalmozással, az ipari bázis megteremtésével és a munkaerő extenzív forrásai­nak kimerülésével túléli önmagát, a dologi termelőeszközök állami, vagyis össztőkés tulajdonformája pedig gátjává válik a gazdasági fejlődésnek. A kiút csakis á közösségi összmunkaerő bővített újratermelése lehet, mert csakis ez biztosíthatja az értéktöbblet-termelés intenzív forrásait.

1058_04Slemer04.jpg

Jegyzetek

1 Shakespeare, W.: Összes drámái III. Tragédiák. Magyar Helikon. Budapest, 1972. p. 500.

2 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 4. köt. Kossuth, Budapest, 1959. p. 454.

3 Az „eszmei" fogalmát iljenkovi értelemben használom, mint az em­beri aktivitás társadalmilag meghatározott formáját jelölő kategóriát. Vö. erről Iljenkov, E.: A dialektikus logika. Kossuth, Budapest, 1977. pp 199-227.

4 Vö. erről pl. Mihályi P.: Érték , értéknagyság, mérhetőség. Közgaz­dasági Szemle, 1982/4., vagy Bara Z.: A munkaerő értéke vagy a munka ára? Közgazdasági Szemle 1988/2., Zalai E.: Munkaértékés sajátérték. Akadémiai, Budapest, 1988.

5 „Azt a tételt, hogy a munkaerő »természetes«, azaz normális ára egy­beesik a bérminimummal, vagyis a munkás létéhez és fajának fenn­tartásához feltétlenül szükséges létfenntartási eszközök egyenérté­kével – ezt a tételt először én állítottam fel. ,A nemzetgazdaságtan bí­rálatának vázlata' (Deutsch-Französische Jahrbücher, Párizs, 1844) és ,A munkásosztály helyzete Angliában' című munkáimban." Marx, K.-Engels F.: Művei. 4. kötet. Kossuth, Budapest, 1959. p. 80.

6 Marx, K.-Engels, F.: Uo. p. 6.

7 „Azon a munkán kívül, amelybe az állat gondozása kerül, és azon a munkán kívül, amelybe létfenntartási eszközeinek termelése kerül, a termeléséhez szükséges munkán nem azt a munkát értik, amelybe neki magának a fogyasztás aktusa kerül, az evésnek, az ivásnak, rövi­den eme termékek vagy létfenntartási eszközök elsajátításának az aktusa. Teljesen így van ez a munkaképességgel. Az a munka, amelybe termelése kerül – teszem azon a munkán kívül, amelybe munkaképességének kiképzése kerül, a nevelés, a tanoncság mun­káján kívül, amely a tanulatlan munkánál alig jön tekintetbe -, újrater­melése nem kerül munkába azon a munkán kívül, amelybe az általa elfogyasztott létfenntartási eszközök újratermelése kerül. Ezeknek a létfenntartási eszközöknek az elsajátítása nem »munka«. Épp oly ke­véssé, mint ahogy a posztóban foglalt munka a szövő munkáján, a gyapjúban, a festékanyagokban stb. rejlő munkán kívül nem áll még magának a gyapjúnak a kémiai vagy fizikai akciójából is, amellyel a festékanyagot felszívja stb., mint ahogy a munkás vagy az állat a lét­fenntartási eszközöket." Marx, K.-Engels, F.: Művei 26/III. kötet. Kos­suth, Budapest, 1976. p. 134.

8 „Hogy pl. a táplálkozásban, a fogyasztás egyik formájában az ember saját testét termeli, az világos. Ez azonban a fogyasztás minden más fajtájára is érvényes, amely egy vagy más módon az embert valami­lyen módon termeli." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 13. kötet. Kossuth, Budapest, 1965. pp 157-158.

9 „(…) HVG: Mire van szüksége az embernek ahhoz, hogy Svájcban céget alapítson? Peter Bruckhart, svájci kisvállalkozó: pénzre. De nem feltétlenül egy vagyonra. Mi öt éve kezdtünk el működni, tulajdonképpen nagyon csekély tőkével. Egyenként 5 ezer svájci frank spórolt pénzzel száll­tunk be a cég alapításába. Összehasonlításképpen: egy átlag svájci mostanában valamivel több, mint 3 ezer frankot visz haza havonta. (. . .)" Lőke A.: Nem nagy dolog (Egy svájci kisvállalkozás). Heti Világgazda­ság, 1988. március 19. p. 14.

10 Marx, K.-Engels, F.: Művei. Kossuth, Budapest, 1972. p. 170.

11 Vö. erről Marx, K.-Engels, F.: Művei. 48. kötet. Kossuth, Budapest, 1988. pp 25-28.

12 Vö. Lenin, V. I.: Összes művei. 27. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 298.

13 Az a munka, amely a társadalmi átlagmunkához képest magasabb fokú, bonyolultabb munkának számít, olyan munkaerőnek a megnyil­vánulása, amely nagyobb kiképzési költségeket tartalmaz, amelynek termelése több munkaidőbe kerül, s amelynek értéke ezért nagyobb, mint az egyszerű munkaerőé. Ha ennek az erőnek nagyobb az értéke, akkor magasabb fokú munkában is nyilvánul meg, és ezért ugyan­azon időközök alatt viszonylagosan nagyobb értékekben tárgyiasul." Marx, K.-Engels, F.: pp 186-187.

14 Vö. pl. Balogh I.: Szubjektum nélküli történelem? Európai alternatí­vák. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, Budapest, 1987. pp 84-85.

15 Vö. erről pl. Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989, 1-2., pp 91-125.

16 Vö. pl. Van der Wee, H.: A lefékezett jólét. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1986.153. old., továbbá Gáspár L: A szubjektumok terme­lése. Kossuth, Budapest, 1987. pp 165-166. Gáspár László az USA példáján pontos számadatokkal mutatja ki könyvében az emberi tőke eredeti mennyiségi, majd minőségi felhalmozását.

17 „(…) az is világos már, hogy az önállók aránya 10-12% körül stabi­lizálódott a fejlett tőkés országokban. így koránt sincs többé szó arról, hogy a tőke elnyelné a kistevékenységet, sőt manapság az ellenkező tendencia dominál." Ágh A.: Az új munkásosztály. Múltunk, 1989. 1-2., p. 102.

18 „XVIII. Lajos alatt a király kegyelméből való alkotmány (a király által oktrojált Charte), Lajos Fülöp alatt az alkotmány kegyelméből való ki­rály (oktrojált királyság). Egyáltalában megjegyezhetjük, hogy a szub­jektum átváltozása predikátummá és a predikátum szubjektummá, a meghatározónak és a meghatározottnak a felcserélése mindig a leg­közelebbi forradalom. Nem csupán a forradalmi oldalon. A király csi­nálja a törvényt (régi monarchia), a törvény a királyt (új monarchia)." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 40. köt. Budapest, Kossuth, 1980. p. 322.

19 Vö. erről Slemmer L: Utószó. In: Nikolov, E.: A titok. Műhely 3. Tö­megkommunikációs Kutatóközpont, Budapest, 1987. p. 122.

20 Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p.74.

21 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 3. kötet. Kossuth, Budapest, 1976. p. 38.

22 „(…) a nagyipar a maga katasztrófái által élethalál kérdéssé teszi, hogy a munkák váltogatását és ezért a munkások lehető legnagyobb sokoldalúságát általános termelési törvénynek ismerjék el, és ennek normális megvalósulásához a viszonyokat hozzáidomítsák. Életha­lál kérdéssé teszi, hogy egy nyomorult, a tőke változó kiaknázási szük­séglete számára tartalékban tartott, rendelkezésre álló munkanépes­ség szörnyűségét helyettesítsék azzal, hogy az ember abszolúte rendelkezésre áll változó munkakörülmények számára, hogy a rész­egyént, egy társadalmi részletfunkció puszta hordozóját helyettesít­sék a totálisan fejlett egyénnel, akinek számára a különböző társa­dalmi funkciók egymást felváltó ténykedési módok." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 23. kötet. Kossuth, Budapest, 1973. pp 455-456.

23 „A cserélő ember közvetítő mozgása ugyanis nem társadalmi, nem emberi mozgás, nem emberi viszony, ez a magántulajdonnak a ma­gántulajdonhoz való elvont viszonya, és ez az elvont viszony az érték, melynek valóságos egzisztenciája mint érték csak a pénz." Marx, K.­Engels, F.: Művei. 42. kötet. Kossuth, Budapest, 1981. p. 21.

24 „Amíg a társadalmi összmunka csak olyan hozadékot szolgáltat, amely csak kevéssel haladja túl azt, ami mindenki szűkös létezéséhez szükséges, amíg tehát a munka a társadalom tagjai nagy többségé­nek minden vagy csaknem minden idejét igénybe veszi, mindaddig ez a társadalom szükségképpen osztályokra oszlik. A kizárólag a mun­kában robotoló nagy többség mellett kialakul a közvetlenül termelő munkától felszabadított osztály, amely a társadalom közös ügyeit látja el: munkavezetést, államügyeket, igazságszolgáltatást, tudományt, művészeteket stb." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 19. kötet. Kossuth, Budapest, 1969. pp 214-215.

25 Vö. Marx, K.-Engels, F.: Művei. 7. kötet. Kossuth, Budapest, 1962. pp 7-103.

26 Itt a tulajdonlás hegeli meghatározását veszem alapul, amely szerint a tulajdon birtokolt, hasznos és elidegeníthető dolog. Vö. Hegel, G.W. F.: A jogfilozófia alapjai. Akadémiai, Budapest, 1971. pp 80-81.

27 „Az utolsó nagy társadalmi (azaz a társadalomtest egészére kiterje­dő) munkamegosztás: a képességfelhasználó tevékenységek és a képességtermelő tevékenységek rendszerének teljes, egyetemes ki­bontakoztatása." Gáspár L: id. mű, p. 110. Gáspár László munkája – bár a szerző szakmai szerénységgel azt csak pedagógiaelméletinek tekinti – a magyar és nemzetközi marxista irodalom igen komoly telje­sítménye. Itt kifejtett gondolataim csak más megközelítésű szemlél­tetései lehetnek annak az igen részletes kifejtésnek, amit könyvének négy fejezetében elvégez.

28 „Az anyagi fejlődés érdekében az új világgazdasági rendnek át kell térnie a nemzeti tervezésről a nemzetközire." Van der Wee, H.: Id. mű. p. 476.

29 „Úgy rémlik nekem, hogy pártunk (…) egy szép napon kormányra kényszerül majd, hogy végül is megvalósítsa azokat a dolgokat, ame­lyek közvetlenül nem a mi érdekünknek, hanem általános forradalmi és sajátosan kispolgári érdekeknek felelnek meg; ilyen helyzetben az­után, amikor a proletár néptömegek hajtanak, a saját, többé-kevésbé tévesen értelmezett, a pártharcban többé-kevésbé szenvedélyesen előtérbe tolt, nyomtatott kijelentéseink és terveink pedig megkötnek bennünket, olyan kommunista kísérletekre és ugrásokra kényszerü­lünk majd. amelyekről mi magunk tudjuk a legjobban, mennyire nem érkezett el az idejük." Marx, K.-Engels, F.: Művei. 28. kötet. Kossuth, Budapest, 1971. p. 549.

30 Ezt a tézist tudomásom szerint S. Horváth Jenő politológus fogal­mazta meg először.

31 Vö. erről részletesebben Marx, K.-Engels, F.: Id. mű. pp 668-710.

32 Ide kívánkozik egy irodalmi példa is: Mark Twain Koldus és királyfi­jának és Szolzsenyicin Gulagjának olvasóját egyaránt megdöb­benti az a tény, hogy bizonyos korokban a jog lehetővé tette a gyer­mekek halálra ítélését.

33 Vö. Declaration of the Socialist International. The basic principles of democratic socialism adopted by the Socialist International at Frank­furt in 1951 and Oslo in 1962. London, 1964. Socialist International, pp 2-7. Magyarul megjelent: Horváth J.-Johancsik J.-Stemler Gy. (szerk.): A nyugat-európai munkásmozgalom dokumentumai (1944­-1973). Első kötet. Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest, 1974. pp 34-40.