Folyóirat kategória bejegyzései

Egy könyv margójára

Bill Lomax-Kemény István A magyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok c. könyvéről.

Nem sokkal lapzárta előtt akadt kezembe egy új és fontos könyv: A ma­gyar munkástanácsok 1956-ban. Dokumentumok. (Magyar füzetek, Pá­rizs) A rendkívül érdekes kötetet Bill Lomax és Kemény István rendezte sajtó alá. Folyóiratunk különös figyelemmel kíséri azokat a mozgalma­kat, amelyek magukban hordozzák a jövő társadalomszerveződésének, az önkormányzati, dolgozói és lakóterületi szerveződéseknek elemeit, csíráit. Az egyik fontos történelmi „csíra": az 1956-os munkástanácsok! Nem véletlen, hogy az Eszmélet 2. száma éppen e témakörben publikált dokumentumokat. Így természetes, hogy azonnal felhívjuk olvasóink fi­gyelmét a fentebb jelzett könyvre. A könyv valódi jelentőségére azon­ban aligha lehet következtetni az előszóból, amely olyan „olvasatot" kölcsönöz a könyvnek, amely éppen gyakorlati tapasztalatainak „sem­legesítésére" irányul. A szerkesztő szándékait nem ismerjük, de egy bi­zonyos: a munkástanácsokat a liberális demokrácia élharcosainak te­kinti: „A követelések listáján – az ország függetlenségén kívül – minde­nütt megtaláljuk a nyugati mintájú parlamentáris demokráciát. . ." Kemény István az előszóban másutt megjegyzi, hogy a munkások „munkástulajdont" akartak, de ehhez nem fűzi hozzá, hogy éppen ezál­tal is meghaladni kívánták „a nyugati mintájú parlamentáris demokrá­ciát"; a többpártrendszert éppen a maguk szolgálatába kívánták állítani, nem pedig egy politikai elitréteg hatalmi machinációjaként képzelték el. A kötet dokumentumainak sokasága igazolja állításunkat. Nincs itt terünk részletes elemzésre vagy dokumentálásra, kénytelenek vagyunk csupán egy idézettel cáfolni „a nyugati mintájú" fejlődésről szóló le­gendát.

A magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének javaslata: hozzuk létre a Termelők Tanácsát! E dokumentum a Népakarat novem­ber 29-i számában jelent meg, amelyben egyebek között ez a kitétel olvasható: „…számos, gyors intézkedést kell tenni annak érdekében, hogy a szocialista demokrácia erőteljesen fejlődjék, a lehetőségből valósággá váljék. Már most foglalkozni kell azzal, hogy eddigi államha­talmi struktúránk az új helyzetnek és új követelményeknek megfelelően megváltozzék. Biztosítani kell, hogy a munkásosztály vezető szerepe az államhatalomban ténylegesen és sokoldalúan érvényesüljön. Mert a munkásosztály az a vezető és szervező erő, amely elsősorban képes mindkét irányban megvédeni, megőrizni és továbbfejleszteni eddigi szocialista vívmányainkat. Arra van szükség, hogy társadalmunk min­den, de különösen gazdasági kérdéseiben valójában a munkásosztályé és az anyagi javak, a nemzeti jövedelem létrehozásában részt vevő min­den dolgozóé legyen a döntés joga. A munkástanácsok létrejötte üzemi viszonylatban ezt biztosítja. Biztosítani kell azonban azt is, hogy anyagi javaink hovafordításáról, gazdasági fejlődésünk módjáról és üteméről a jövőben az ország felső vezetésében is közvetlenül a termelők döntsenek.

A szakszervezetek ezért azt javasolják: eddigi államhatalmi szerve­zetünket olyan értelemben változtassuk meg, hogy a munkásosztály és más termelő rétegek (állami gazdasági, termelőszövetkezeti dolgozók, kisiparosok) közvetlenül mint termelők is részt kapjanak az államhata­lom tényleges gyakorlásából. Az egyénileg dolgozó parasztok termé­szetesen képviselve lesznek a képviselőházban. Ebből a célból javasol­juk a kormánynak, hogy vizsgálja meg a Termelők Tanácsa létrehozásá­nak kérdését. A Termelők Tanácsa a parlament egyik házaként államha­talmunk új szerve lenne. … a Termelők Tanácsának alapvető funkció­ját abban kellene megjelölni, hogy feladata a termelés és az elosztás irá­nyítására, a gazdasági életre, a szociális és jóléti ügyekre vonatkozó ha­tározatok, törvények hozatala legyen. Eszerint tehát a termelésben köz­vetlenül részt vevők határozzák meg, hogy az állam hogyan és milyen módon, mire fordítsa pénzeszközeit, értékeit. . ." (Vö. 92. o.)

Azon idézetek száma, amelyek ebben a szellemben foglaltak állást '56 októberében-novemberében, tetszés szerint szaporítható. Köszönet Kemény Istvánnak e könyv kiadásáért, de vele szemben azt kell hangsú­lyoznunk, amit e dokumentumok valóban állítottak: se kapitaliz­must, se sztálinizmust, hanem a termelők társadalmát, vagyis a gazda­sági demokráciát. Ez több mint a polgári demokrácia.

Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről

Rövid ismertetés egy amerikai szerző művéről (Herbert Schiller: The Corporate Takeover of Public Expression), amely az információ áruvá változtatásának – és néhány érdekcsoport általi kisajátításának – következményeit elemzi.

Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

 

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

1062_04Landau.jpg

(Peter Kimmel)

Munkás

A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.

Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.

A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).

A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.

Liberalizmus

Társadalompolitikai és gyakorlati politikai irányzat, illetve társadalomszervezési és politikai hatalomgyakorlási forma. A társadalom egymástól elkülönült szférákra tagolódó szerveződését tartja optimálisnak. Fő jellemzője, hogy hívei szükségesnek tekintik vagy valamelyik, vagy az összes társadalmi részterület (gazdaság, politika, jog, tudomány, művészet stb.) autonómiájának, sőt saját belső logikájának, öntörvényű mechanizmusainak érvényesülését. Azt vallják, hogy e terület (területek) működtetése speciális szakszerűséget követel, és szakintézményeket igényel. Az itt tevékenykedő szakbürokráciának (politikusok, jogászok stb.) bizonyos speciális szaktudás birtokában hivatásszerűen kell foglalkozni az adott szféra ügyeinek intézésével.

A liberalizmus mint elméleti és politikai irányzat a késő-feudális korszak polgári törekvéseinek kifejeződéseként keletkezett. Célkitűzése alapvetően arra irányult, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljon, vagyis a hagyományos feudális struktúráról leválasszon. Ismételt kísérleteket tett arra, hogy felszabadítsa a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást, érvényre juttassa a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekezett elérni az állam és az egyház különválasztását, a magánemberek civiltársadalmának a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

A különböző emancipációs törekvések közül a legnagyobb hangsúly a gazdaságra helyeződött, hiszen a polgárság számára a gazdasági hatalom megszerzésén keresztül vezet az út saját rendszerének kiépítéséhez. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő e terület liberalizálása: a „lassiez faire, lassiez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű, nyereségorientált piaci folyamatok felszabadítása mindenféle külső beavatkozás alól. Majd amikor a XIX. század második felére a szabad versenyen nyugvó piacgazdaság súlyos társadalmi és gazdasági konfliktusokat termel ki (munkáslázadások, túltermelési válságok stb.) megszületik a felismerés: a gazdaság stabilizálása olyan állami aktivitást követel meg, amely egyrészt fékezően hat a politikai rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. A liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia formájában – a tőkestruktúra konzerválásának érdekében – létrejön a kapitalizmus specifikus (a gazdasággal adekvát) politikai mechanizmusa. Ez olyan formalizált mechanizmust, automatizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, meghatározzák politikai aktivitásuk lehetőségeit.

A modern liberális rendszerekben tehát szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum.

A kelet-európai liberalizálási folyamat a nyugatihoz hasonló tendenciákat mutat. Itt a sztálini típusú hatalom a rendszer egészét alapvetően a politikai szféra felől szervezi, de története során arra kényszerül, hogy – saját pozíciójának megőrzése érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Így történnek kísérletek a gazdasági automatizmusok (piaci mechanizmusok) felszabadítására, illetve a politikai rendszer liberalizálására. Az eredmény sok szempontból emlékeztet a modern tőkés liberalizmusra: mindkét esetben kialakul a gazdaság és a politikai állam viszonylagos önállósága, és létrejön a gazdasági bürokrácia, valamint a politikai bürokrácia  összefonódása. De míg nyugaton az elkülönült gazdasági szféra létéből következett az elkülönült politikai szféra kialakulása, addig Kelet-Európában az bizonyosodott be, hogy a politikai államnak a társadalomtól való elkülönültsége nem biztosítható tartósan a gazdasági öntörvényűség bizonyos restaurálása nélkül.

Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman

A cikk az államuralom ideológiájának tekintett marxizmusnak e vád alóli rehabilitálásához kíván hozzájárulni Lassalle (illetve egyes követői) államszocializmus-felfogásának, valamint a marxizmus e felfogást illető éles kritikájának történeti bemutatásával.

Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."1

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

 1052_04Szabo.jpg

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".