Folyóirat kategória bejegyzései

Minden tudásunk urai – Herbert Schiller: A köznyelv korporatív birtoklása című könyvéről

Rövid ismertetés egy amerikai szerző művéről (Herbert Schiller: The Corporate Takeover of Public Expression), amely az információ áruvá változtatásának – és néhány érdekcsoport általi kisajátításának – következményeit elemzi.

Vajon hány amerikai tér nyugovóra azzal az érzéssel, hogy egy ócska handlé – aki Ted Koppéi interjúja és Jonny Carson gegjei közt tukmál ránk különböző holmikat – tör be a hálószo­bájába? Köztudott, hogy amerikaiak milliói szednek gyógy­szert pusztán azért, hogy elaludjanak. Amerikában a korpora­tív nyelv megbénítja az állampolgárok tudatát – állítja Herbert Schiller legújabb könyvében.

Schiller, aki a Kaliforniai Egyetem kommunikációelméleti professzora, azt mondja, hogy néhány szörnyű méretűvé duzzadt korporatív hatalmasság ragadta meg az utóbbi négy évtizedben az ellenőrzést a világtermelésen, a ke­reskedelmen és elosztáson túl az információforrások, a szimbólumok manipulálása, a nyelv és törvények, érté­kek használata fölött is. E felelőtlen és gyakran láthatatlan korporatív hatalmak kezében összpontosított erő teljesen át­járta a közéletet és maga alá gyűrte hagyományos ismeret­szerzési módszereinket. Aggasztó, hogy még a huszonötöt sem éri el azoknak a korporációknak a száma, amelyek a tö­megkommunikációs piacot ellenőrzik, s rémisztő az is, aho­gyan az egyik korporatív testületi tag egy főiskolai szöveg­gyűjteményben fogalmaz: „A szótárakat is ellenőrizni akarjuk."

Herbert Schiller könyve továbbfejleszti C. Wright Mills-nek az 1950-es évekről klasszikus munkáját, és a modern ka­pitalista felhalmozás azon szakaszát vizsgálja, amelyben bár­mely kulturális intézmény minden egyes tevékenysége annak érdekében és olyan formában jön létre, hogy hat­hatósan növelje a korporatív profitot és reprodukálja a társadalmi rendszert. Schiller feltárja azokat a módszereket, amelyek képesek elhárítani az emberi tudat és érzések ilyen bekebelezését, s képesek arra is, hogy az emberi természet legelőnyösebb, legjobb tulajdonságait mozgósítsák e helyzet megváltoztatására.

A modern korporatív nyelvnek semmi köze sincs a ha­gyományos asszociációkhoz. Az 1980-as évek végének „sza­bad piaca" például semmi kapcsolatban nem áll a szabadság bármely jelentésárnyalatával; a „demokrácia" abban az összefüggésben, ahogyan azt Reagan elnök és fő hivatalno­kai használták, sohasem Jelentett részvételt; a „választás" pedig árucikkek és nem lényeges politikai lehetőségek közötti választást jelent. Amikor tömegek tiltakoznak az ellen, ahogyan gyermekeiket „beprogramozzák" vagy az ellen, hogy a modern hirdetés- és csomagolóipar iszonyú mennyi­ségű szemetet termel, azzal az „általános korporatív reakció­val" találják magukat szembe, „amellyel bármely társadalmi problémát fogadnak e szervezetek, azaz a felelősség vissza­hajtásával az egyénekre és családokra, akik persze nem old­hatják meg ezeket az ellenőrizhetetlen korporatív vállalkozá­sok által teremtett társadalmi konfliktusokat" – írja Schiller.

Amikor a korporatív hatalmasságok „felfedezték, hogy a kommunikáció és a kultúra éppen annyira profitábilisak, mint amennyire politikailag célravezetőek", megkezdődött a kultu­rális abszorpció új korszaka. „Ha az információt eladható áruvá alakítják át – mondja Schiller -, akkor az megingatja a demokratikus rend alapvető támaszát." Foglalkozik a közélet szinte totális – a szorosan vett magánszférát is maga alá rendelő – privatizációjának következményeivel. A bevá­sárlóközpontok kultúrája, a sport, a múzeumok, a szórakozás kizsákmányolása, a könyvtárak kisajátítása annak érdeké­ben, hogy „szabad" kommerciális információt nyújtsanak – olyan lényegi anyagok helyett, amelyek érdemesek a közös­ségi vitákra; a joggyakorlat olyan irányú megváltoztatása, mely a korporatív struktúrát oltalmazza – ezek azok a mód­szerek, melyekkel a tőke visszaszerezte az 1930-as és 1960-as évek reformjai során korlátozott hatalmát.

Az 1980-as években a korporatív hatalom azért is növe­kedett, mert a hagyományos, demokratikus erőforrások meg­gyöngültek, állítja Schiller. Az önálló munkaerő, a populista beállítottságú farmerek, a régi vágású emigráns politikai erők drasztikus veszteségeket éltek át a korporatív gazdaság oli­garchiájával szemben.

Az „információs struktúra" privatizációjának és kommercializációjának politikai következményeit világosan láthatjuk e modern kampányok „új technikai módszereiben." Az 1980-as évek végén a „korporatív tőkére alapozott konszolidáció a je­lenlegi választási processzusok fő legitimáló eszköze" – írja Schiller. Megvizsgálja, a korporatív információs rendszer ho­gyan keres magának internacionális monopóliumot an­nak érdekében, hogy minden kommunikációt rejtjelezzen s így „a domináns társadalmi osztály üzeneteit közve­títse".

Az információs társaságok kategorikus imperatívusza – melyet az USA kormánya is támogat – az új információs mág­násokat arra késztette, hogy még a legszegényebb harmadik világbeli országokat is átállítsák a fogyasztói rendszerre.

A felhalmozás e hajszolása nemcsak óriási kulturális pusztí­tást eredményezett, hanem – ami ennél még sokkal fontosabb – az ismeretelmélet eltorzulását és a hagyományos kapcso­latrendszerek felbomlását is, mind az emberek között, mind az ember és a természet közötti kapcsolatban. Ha mindez pesszimistának hat is az emberi kreativitás jövőjét illetően, Schiller dialektikus érvelésére alapozva az olvasó mégis kap­hat egy halvány reménysugarat is. Schiller ugyanis azt állítja, hogy a jobboldal nem képes maradandó kultúrát, de még ér­telmes politikai nyelvtant sem létrehozni.

Schiller azt is feltárja, hogy a kultúra korporatív befolyá­solása egyrészt a tőke állandóan növekvő felhalmozási igé­nyén alapul, másrészt viszont kifejeződése is a korporatív rendszer gyengeségének. „A korporatív tröszt dinamizmusát nem lehet a végtelenségig fenntartani" – biztosítja olvasóit Schiller. Az ellenállás motorjai, a világpiac hatalmának behatároltsága, kiterjedési lehetőségeinek korlátai, a globális gaz­dasági rendszer falusi elemeinek sebezhetősége stb. ked­vező alapokat biztosítanak új politikai mozgalmak formáló­dása számára.

Ahogyan Schiller is kimutatja, világos, hogy az ellenállás gyökeret eresztett, jelen van és hat: az amerikai katolikus ér­sekeknek a társadalmi egyenlőtlenség elleni tiltakozásától kezdve a kevésbé ismert társadalmi csoportok egész sere­géig, melyek a demokrácia és egyenlőség nevében tiltakoz­nak az új kultúra ellen. Schiller könyve nemcsak a megalapo­zott analízis modellje, hanem a felelős tudományé is, mely arra készteti az olvasót, hogy tovább gondolkozzék a problé­mán, és felismerje, hogy a politika társadalmi felelősség.

 

Progressive, 1989. nov. pp 40-41.

(Ford.: PribojszkiDóra)

1062_04Landau.jpg

(Peter Kimmel)

Munkás

A szociológiai és közgazdaságtani irodalomban eltérő jelentéssel van szó munkásokról. Szociológiai értelemben a fizikai („kétkezi") dolgozók számítanak munkásnak. A kvalifikált szakmunkások képzésére és a munkatevékenységek növekvő gépesítésére hivatkozva hazai szociológusok az ipari és a mezőgazdasági dolgozók különbségének felszámolódásáról beszélnek. Ebben az értelmezésben Magyarországon – a fejlett országokhoz hasonlóan – megszűnt a munkásosztály, és olyan osztály nélküli rendszerben élünk, ahol a társadalom tagolódása nem osztályok, hanem rétegek mentén megy végbe.

Ettől eltérően a közgazdasági értelemben vett munkás bérmunkást jelent. Ez a kategória mindazokra vonatkozik, akiket az állam vagy a tőkés azért alkalmaz, mert hozzájárulnak értéktöbblet termeléséhez vagy realizálásához, tehát mérnököt és gazdaságirányítót, fizikai dolgozót és pedagógust, igazgatót és bolti eladót stb. egyaránt tartalmaz.

A társadalomelméleti irodalomban hagyományosan összekapcsolódik a munkás és a proletár fogalma. Múlt századi szerzők a kistulajdonosok, illetve az értelmiség (orvos, művész stb.) proletarizálódásának – önálló egzisztenciája elvesztésének és bérmunkássá válásának – tendenciájára hívják fel a figyelmet. A szokásos érvelés szerint a bérmunkásságnak alapvető érdeke, hogy alkalmazói (kizsákmányolói) ellen forradalmat, proletárforradalmat hajtson végre. A fejlett tőkés országokban is végeznek a bérmunkások meg nem fizetett munkát, azaz termelnek, illetve realizálnak értéktöbbletet, de magas életszínvonaluk következtében nem lázadnak fel a tőkeviszony ellen. Társadalmi passzivitásukat tapasztalva egyes szerzők (pl. Herbert Marcuze, André Gorz) arról írnak, hogy a proletariátus politikai feladatát a XX. század második felében más – a tőkés rendszerbe nem integrálódott, ellene lázadó – társadalmi rétegek (diákok, munkanélküliek stb.) vették át. Jelenleg – úgymond – ők képeznek egyfajta posztindusztriális proletariátust (a kategória a szociológiai különbséget és a politikai szerep azonosságát, folytonosságát hivatott egyidejűleg kifejezni).

A nyugati munkásság társadalmi passzivitása és politikai önállótlansága szervesen adódik abból, hogy mind saját korábbi helyzetéhez, mind a többi ország bérmunkásainak helyzetéhez képest kiváltságokat élvez. Mivel – magas életszínvonala ellenére – gazdasági alávetettsége nem szűnt meg, a jelenlegi történelmi korszakban élvezett privilégiuma a nyugati régió privilégiumainak fennmaradásán áll vagy bukik.

Liberalizmus

Társadalompolitikai és gyakorlati politikai irányzat, illetve társadalomszervezési és politikai hatalomgyakorlási forma. A társadalom egymástól elkülönült szférákra tagolódó szerveződését tartja optimálisnak. Fő jellemzője, hogy hívei szükségesnek tekintik vagy valamelyik, vagy az összes társadalmi részterület (gazdaság, politika, jog, tudomány, művészet stb.) autonómiájának, sőt saját belső logikájának, öntörvényű mechanizmusainak érvényesülését. Azt vallják, hogy e terület (területek) működtetése speciális szakszerűséget követel, és szakintézményeket igényel. Az itt tevékenykedő szakbürokráciának (politikusok, jogászok stb.) bizonyos speciális szaktudás birtokában hivatásszerűen kell foglalkozni az adott szféra ügyeinek intézésével.

A liberalizmus mint elméleti és politikai irányzat a késő-feudális korszak polgári törekvéseinek kifejeződéseként keletkezett. Célkitűzése alapvetően arra irányult, hogy egyes társadalmi részterületeket emancipáljon, vagyis a hagyományos feudális struktúráról leválasszon. Ismételt kísérleteket tett arra, hogy felszabadítsa a vallási normák alól a filozófiai gondolkodást, az egyházi hierarchia befolyása alól a vallást, érvényre juttassa a tradicionális gazdálkodással szemben a tőkés árutermelés logikáját. A későbbiekben igyekezett elérni az állam és az egyház különválasztását, a magánemberek civiltársadalmának a politikai állam fennhatósága alól történő felszabadítását stb.

A különböző emancipációs törekvések közül a legnagyobb hangsúly a gazdaságra helyeződött, hiszen a polgárság számára a gazdasági hatalom megszerzésén keresztül vezet az út saját rendszerének kiépítéséhez. A gazdasági hatalom megszerzéséhez viszont elegendő e terület liberalizálása: a „lassiez faire, lassiez passer" elv gyakorlati érvényesítése, azaz az öntörvényű, nyereségorientált piaci folyamatok felszabadítása mindenféle külső beavatkozás alól. Majd amikor a XIX. század második felére a szabad versenyen nyugvó piacgazdaság súlyos társadalmi és gazdasági konfliktusokat termel ki (munkáslázadások, túltermelési válságok stb.) megszületik a felismerés: a gazdaság stabilizálása olyan állami aktivitást követel meg, amely egyrészt fékezően hat a politikai rendszert veszélyeztető társadalmi konfliktusokra, másrészt magának a gazdaságnak a működésébe is támogatóan beavatkozik. A liberális demokrácia, parlamentáris demokrácia formájában – a tőkestruktúra konzerválásának érdekében – létrejön a kapitalizmus specifikus (a gazdasággal adekvát) politikai mechanizmusa. Ez olyan formalizált mechanizmust, automatizmust jelent, amelynek szabályait az állampolgárok nem tudják megváltoztatni, így azok egyértelműen kijelölik az egyének politikai mozgásterét, meghatározzák politikai aktivitásuk lehetőségeit.

A modern liberális rendszerekben tehát szükségképpen összefonódik, egymásra támaszkodik a gazdasági szféra és a politikai-hatalmi szféra működése. A tőkés rendszer hosszú távú életképességének, stabilitásának előfeltétele az egymással ellentétes piaci-gazdasági logika és politikai-hatalmi logika egyidejű figyelembevétele, érvényesítése. Előfeltétele a gazdaság területén és a politika területén domináns erők között folyamatosan megkötendő kompromisszum.

A kelet-európai liberalizálási folyamat a nyugatihoz hasonló tendenciákat mutat. Itt a sztálini típusú hatalom a rendszer egészét alapvetően a politikai szféra felől szervezi, de története során arra kényszerül, hogy – saját pozíciójának megőrzése érdekében – bizonyos belső reformokat hajtson végre. Így történnek kísérletek a gazdasági automatizmusok (piaci mechanizmusok) felszabadítására, illetve a politikai rendszer liberalizálására. Az eredmény sok szempontból emlékeztet a modern tőkés liberalizmusra: mindkét esetben kialakul a gazdaság és a politikai állam viszonylagos önállósága, és létrejön a gazdasági bürokrácia, valamint a politikai bürokrácia  összefonódása. De míg nyugaton az elkülönült gazdasági szféra létéből következett az elkülönült politikai szféra kialakulása, addig Kelet-Európában az bizonyosodott be, hogy a politikai államnak a társadalomtól való elkülönültsége nem biztosítható tartósan a gazdasági öntörvényűség bizonyos restaurálása nélkül.

Marx és az államszocializmus – Louis Blanc-Rodbertus-Lassalle-Hyndman

A cikk az államuralom ideológiájának tekintett marxizmusnak e vád alóli rehabilitálásához kíván hozzájárulni Lassalle (illetve egyes követői) államszocializmus-felfogásának, valamint a marxizmus e felfogást illető éles kritikájának történeti bemutatásával.

Antonio Labriola, a római egyetem professzora, aki a múlt század végén a marxizmus egyik legkiválóbb művelője volt, 1895-ben azt írta a marxi elméletről, amelyet – elsekélyesítőitől és meghamisítóitól való elhatárolódás céljából – kritikai kommunizmusnak nevezett, hogy „megjelenésének első pil­lanatától kezdve magában foglalta az államszocializmus min­den formájának bírálatát, Louis Blanctól Lassalle-ig".

Ha akkor aktuális volt erre felhívni a figyelmet, ma száz­szorosan az. Hiszen Marx régi ellenfelei és újbátor kritikusai a marxi elmélet elleni támadásokra használják fel azokat a szocialistának nevezett rendszereket, melyek még az ál­lamszocializmusnak is a legrosszabb, despotikus-kor­rupt formáját valósították meg. A tudatlanságon vagy tuda­tos inszinuáción túlmenően, e csúsztatásnak oka lehet az a polgári liberális korlátoltság is, mely az ellene fellépő rendsze­reket csak saját felfogásának visszájaként tudja elképzelni. Ha ő a piaci viszonyok mindenhatóságára, a szabad ver­senyre esküszik, akkor ellenfele „nyilván" az állam mindenha­tóságát, a szükségletek diktatórikus vagy paternalista megter­vezését, irányítását képviseli.

A polgári liberális Marx-kritika nem vesz tudomást arról, hogy Marx főműve, A tőke, a termelőerők olyan fejlettségi szintjének létrehozásában jelöli meg a tőke társadalmi jelen­tőségét, amely reális bázisa lehet annak a „magasabb társa­dalmi formának", melynek alapelve éppen nem az állam min­denhatósága és a szükségletdiktatúra, hanem „minden egyén teljes és szabad fejlődése". (Mellesleg éppígy nem vesznek tudomást a liberális jóléti állam Marcuse által adott kritikájáról sem. Ez ugyanis éppen azt bizonyította be, hogy piaci manipulációval, a javakba beprogramozott szükségle­tekkel is lehet szükségletdiktatúrát gyakorolni, a fennálló vi­szonyok kritikájára képtelen „egydimenziós" embereket te­remteni.)

Kétségtelen azonban, hogy a munkásmozgalom törté­netében csakugyan jelentős szerepet játszottak azok az államszocialista irányzatok, amelyekre ráillik a polgári li­berális kritika. Franciaországban lépett fel először ez az irányzat Louis Blanc Organisation du travail (1840) c. művé­vel. Eszerint a végletes ellentétekhez vezető konkurenciaharc kiküszöbölésével, az államhatalom erejére támaszkodva kell megvalósítani a szabadságot és a szükségletek kielégítését. Ehhez az államnak kell megszerveznie a munkát, oly módon, hogy a legnagyobb vállalatok (a vasutak és a bányák) kisajátí­tásával finanszírozza az általa felállított és felszerelt társa­dalmi műhelyek létrehozását. Louis Blanc, népszerűsége kö­vetkeztében az 1848-as februári forradalomban tagja lett az ideiglenes kormánynak, ahol egy munkás (A. Martin) társasá­gában az általános fraternité szocializmusát kellett volna kép­viselnie. A kormány azonban a szocializmus karikatúrájaként olyan „nemzeti műhelyeket" hozott létre, amelyek a munka­nélkülieket foglalkoztató közmunkákat végeztek.

Mint Marx az Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig c. művében írja, a párizsi burzsoázia szemében ez­zel a szocializmus a workhouse-okkal (dologházakkal) azonosult, a kispolgárok pedig dühödten morogták: „Ál­lami ellátás látszatmunkáért – ez a szocializmus!" (Sajnos egy évszázaddal később a karikatúra egy nemzedék szomo­rújátéka lett.) Blanc a polgári „rend" helyreállítása után emig­rációba kényszerült és többé nem került közvetlen kapcso­latba a munkásmozgalommal. 1871-ben a párizsi kommünnel szemben a versailles-iak oldalára állt. Az államszocializmus­tól elválaszthatatlan bonapartista tendenciákra világít rá az az anekdota, amely szerint Louis Bonaparte azt mondta Louis Blancnak: „Ha elnök leszek, megvalósítom az ön eszméit." Ezeknek az eszméknek a részletesebb kifejtését azonban célszerűbb lesz az államszocializmus jóval kiforrottabb, né­met képviselőinek ismertetésével folytatni.

*

Németországban az államkultusznak, a felülről megteremtett igazság és szabadság felfogásának, a klasszikus német filo­zófiáig visszanyúló előzményei vannak. Minthogy ez megle­hetősen közismert, elég ha Hegel Jogfilozófiájának 201. §-ára utalok: ,,… a magánszemélyek, jóllehet önzők, arra kénysze­rülnek, hogy mások után nézzenek. Itt van tehát a gyökér, amellyel az önzés az általánoshoz, az államhoz kapcsolódik. Az államnak kell gondoskodnia arról, hogy ez az összefüggés biztos és szilárd legyen." Fichte „zárt kereskedőállama" (Der geschlossene Handelsstaat) pedig – legalábbis az elmélet síkján – meg is valósítja azt az ellentmondást, hogy az „élni és élni hagyni" liberális jelszavának érvényesülését antiliberális gazdasági restrikciókkal, államilag irányított közvetlen szük­ségletekre termeléssel biztosítják. (A kortárs B. Constant sze­rint Fichte elgondolását az irányított, szabályozott gazdaság megteremtésének jakobinus kísérlete inspirálta.)

Minthogy az államszocializmus legnagyobb hatású kép­viselője, Ferdinánd Lassalle közvetlenül kapcsolódott a klasszikus német filozófiának ehhez a vonalához, különösen Fichtéhez (lásd mindenekelőtt a Fichte-centenárium alkalmából tartott, Fichte filozófiája és a német népszellem jelentősége c. előadását) korántsem pusztán történelmi előzményről van szó. Az államszocializmus első németországi képviselőjét, J. K. Rodbertus-Jagetzowot pedig személyes kapcsolat fűzte Lassalle-hoz.

Rodbertus pomerániai földbirtokos volt, akinek közgaz­dasági nézeteivel (földjáradék-elméletével) Marx részletesen foglalkozik az Értéktöbblet-elméletekben, s Rosa Luxemburg A tőkefelhalmozás c. műve is elemző bírálatnak veti alá. Mehring pedig Rodbertus államszocializmusa címmel, kü­lön alfejezetet szentel koncepciójának, Geschichte der Deutschen Sozialdemokratie c. művében. A maga idejében jól ismert teoretikus a múlt század harmincas éveinek végén – az Anglián kívüli világban bizonyára először – figyelt fel a chartista mozgalomra, és nyomatékosan felhívta a figyelmet arra, hogy foglalkozni kell a dolgozó osztályok követeléseivel. 1842-ben jelent meg Zur Erkenntnis unsrer Staatswirtschaftlichen Zustände c. műve, mely már tartalmazza alapvető el­gondolásait. Mehring találóan jellemzi a munkásokhoz való viszonyát, amikor azt írja: „Őszintén együtt érzett velük, de éppúgy őszintén félt tőlük." Közgazdasági koncepciójába ágyazott államszocializmusát úgynevezett szociális levelei­ben fejtette ki, melyek valójában terjedelmes tanulmányok voltak. Felfogása a következőkben foglalható össze:

A kapitalizmusra jellemző tőkés viszonyok és sajátossá­gok csak a magánszemélyek tulajdonosi viszonyainak optiká­jából léteznek. Az össztársadalom vagy a nemzet ugyanis már most is kommunista módon termel, mert az a tény, hogy jelenleg a nemzeti termék a termelés bizonyos szakaszaiban kisebb-nagyobb részben nem termelő személyek magántulaj­donában van és a tulajdonképpeni termelők az ő szolgálatuk­ban állítják elő a javakat, mit sem változtat a nemzeti termelés mozgásán és szerkezetén. „A vállalkozók lényegében nem mások, mint népgazdasági hivatalnokok, akik, ha a tulajdon intézménye által oszthatatlanul rájuk bízott nemzeti termelési eszközöket minden erejük megfeszítésével működtetik, ezzel csupán kötelességüket teszik. Mert a tőke, ismétlem, a terme­lés érdekében van."

A szocializmus eszerint megőrzi a tőkés termelés alap­struktúráját, csak valódi „népgazdasági hivatalnokokkal" váltja fel a nemzeti szempontból eddig is ennek megfelelően funkcionáló vállalkozókat. „Egy egységes társadalmi ható­ság" irányításának szükségessége – ahogy Rodbertus írja – itt maguknak a dolgoknak a természetéből következik, hiszen e nélkül elképzelhetetlen lenne az egymásról nem is tudó, tá­voli piacokra termelő vállalatok tájékoztatása arról, hogy „mi­kor is lesz elég?" S a piaci viszonyok által eleve biztosított har­mónia apologétáival szemben még igaza is van, amikor rámu­tat: e viszonyok egyetlen érzékelője, az ár, „nem úgy működik, mint a barométer, amely a piac hőmérsékletét előre jelzi, ha­nem mint a hőmérő, amely csak méri azt. Ha esik az ár, akkor máris túllépték a határt, és máris megtörtént a baj." Rodber­tus a maga junker logikájával fel sem tételezte, hogy a nemzeti termelés állami hivatalnokok általi irányítása még az árak „hő­mérő" szerepére épülő utólagos korrekció hatásfokát sem fogja elérni.

A vázolt érvelés világossá teszi az államszocializmus lényegét mint olyan elgondolást, mely a kapitalista termelés szocialista átalakítását a tőkések helyébe ültetett állami hivatalnokokkal véli megoldani. Ebből következik e felfo­gásban az elosztási viszonyok szocializálása is, hiszen itt a termelők egyaránt állami alkalmazottá válnak, fizetést kap­nak, melyet már a jelen viszonyok között is „szabad szabá­lyozni, sőt csökkenteni, ha túl sokat vesznek el a bérből". Javaslata szerint egyébként az elkövetkező ötszáz évben – ennyi kell szerinte a szocializmus megvalósításához – 200%-os szinten kellene rögzíteni a kizsákmányolás rátáját, amellyel meg lehetne akadályozni a munkások elnyomorodását, s egyben – mint egyik öregkori levelében írja – „Marx rátörését a társadalomra" (der Einbruch von Marx in die Gesellschaft).

Rodbertus „teljes 1842-es szociálreformját az akkori po­rosz állam testére szabta, az egész dolgot ráhagyta a bürokrá­cia tetszésére, amely a munkásnak a saját termékében való részesedését felülről határozza meg és kegyként juttatja neki" – írja Engels A filozófia nyomorúsága 1885-ös előszavában, melyben rámutat a törtetők seregére, akik „Rodbertus nevére hivatkozva a porosz államszocializmus kiaknázására" ké­szülnek.

Ez a porosz államszocializmus ugyanis Bismarcknak a német egység megteremtése érdekében végrehajtott „felülről való forradalma" (Engels) idején komoly ösztönzést kapott. A rendkívül dinamikus német ipari fejlődés talaján megerősö­dött polgárság és a hatalom sáncain belüli junkerek egyaránt a munkásokat akarták kijátszani vetélytársuk ellen. Bismarck pedig bonapartista módszerekkel használta ki a maga javára ezeket az ellentéteket. Miközben egy 1854-es törvény megtil­totta a munkások politikai szervezkedését, konzervatív veze­tés alatt álló kézműves- és legényegyleteket hoztak létre. A polgárságot képviselő Haladáspárt pedig munkásművelő­dési egyleteket alapított, majd Schulze-Delitzsch, az egyik legismertebb haladáspárti vezető, önsegélyező és fogyasz­tási szövetkezeteket szervezett a kispolgárok és a munkások számára.

Ily módon maguk az uralkodó osztályok kezdték meg a munkásosztály megszervezését, melynek egyébként „alul­ról" is megvoltak a hagyományai. (Az 1848-as forradalom so­rán a német városokban munkásegyletek alakultak, sőt S. Bornnak, a Kommunisták Szövetsége tagjának, sikerült egy össznémet munkáskongresszust összehívnia.) Az ipari fejlő­dés – melyről Hobsbawm A tőke kora c. művében azt írja, hogy bármily rendkívüli volt is az amerikai ipar növekedése 1850 és 1870 között, „kevésbé volt megdöbbentő, mint Né­metországé" – annyira megerősítette a munkásosztályt, hogy hamarosan elfogadhatatlanná váltak számára a felülről létre­hozott szervezetek. Egy Lipcsében működő, össznémet mun­káskongresszus összehívására létrejött bizottság három tag­ja, 1862 végén levélben fordult Ferdinánd Lassalle-hoz, s hi­vatkozva az 1862-ben megjelent, s később Munkásprogram címen közismertté vált előadására, felszólította, hogy „álljon a mozgalom élére, s vegye át annak vezetését". Ez lett a kiin­dulópontja az 1863-ban megalakult Általános Német Munkás­egyletnek, s vele az önálló német munkáspárt újjászüle­tésének.

Bármily nagyra becsülte Marx és Engels e párt megalakí­tásában Lassalle szerepét, mindvégig a legélesebben bírálta államszocialista nézeteit és főleg ennek a német szociálde­mokráciában Lassalle korai halála után is továbbélő tradíció­ját. Marx egyik levelében „porosz királyi szocializmusnak" ne­vezte e koncepciót. Egy másikban azt írja, hogy Lassalle „a proletariátus Posa márkijának" szerepét akarta eljátszani. Schiller drámájának hőse ugyanis a zsarnok spanyol királlyal próbálta elfogadtatni a felvilágosodás szabadságeszményeit, mint ahogy Lassalle Bismarck segítségét szerette volna el­nyerni a proletariátus ügye számára. Hogy milyen „egyezsé­get" kínált ehhez, azt jól mutatja Bismarckhoz írt 1863. június 8-án kelt levele, melyhez az Általános Német Munkásegylet statútumait is mellékelte. (A kapcsolat ténye már Lassalle életében is nyílt titok volt, W. Liebknecht meg is próbálta lebe­szélni róla, de Lassalle a rá jellemző túlzott magabiztossággal így reagált erre: „Eh, én egy tálból cseresznyézem Bismarck úrral, de neki csak a magot hagyom." 1928-ban azután a po­rosz államminisztérium irattárából maguk a levelek is előke­rültek.)

„Excellenciád – írja Lassalle -, legutóbbi megbeszélé­sünknek mintegy tréfás folytatásaként megküldöm az én biro­dalmam alkotmányát, amelyért Ön talán irigyelhet engem! De ezen miniatűr képből Ön feltétlenül arra a meggyőződésre fog jutni, hogy – amiként valójában van is -, a munkásrend ösztö­nösen a diktatúrához érez hajlamot, amennyiben előbb jogo­san meggyőzhetik arról, hogy ezt az ő érdekében fogják gya­korolni, és hogy éppen ezért mennyire hajlamos lenne arra is, amiként azt Önnek legutóbb mondtam, hogy minden köztár­sasági érzelme ellenére – vagy még inkább ennek alapján – a koronában lássa a szociális diktatúra természetes hordozóját, ellentétben a polgári társadalom egoizmusával, ha ugyan a korona a maga részéről valaha is elszánja magát arra a – na­gyon valószínűtlen – lépésre, hogy egy valóban forradalmi és nemzeti irányzat útjára lépjen, s magát a privilegizált rendek királyságából egy szociális és forradalmi népi királysággá vál­toztassa át!"

Látható, hogy Marx egyáltalán nem túlzott, amikor mint „porosz királyi szocializmust" jellemezte Lassalle elgondolá­sát. Bismarck a maga részéről, a Reichstagban tartott 1878. szeptember 17-i beszédében, Bebel felszólalására reflek­tálva úgy emlékezett vissza Lassa//e-lal való találkozásaira, hogy azok nagyon élvezetesek voltak számára, mert volt kö­zöttük közös nevező. Ugyanis – mondta maliciózusan – Las­salle is monarchikus érzelmű volt, csak úgy tűnik, az nem volt még világos számára, hogy a Hohenzollern- vagy a Lassalle-dinasztia valósítsa-e meg a német császárságot?

Minderről azért érdemes említést tenni, mert szerves kö­vetkezménye Lassalle államszocializmusának. Ezt megelőző eszmei-politikai munkásságával e cikk keretében nincs mó­dunk foglalkozni. Engels Kautskynak írt 1891. február 23-i le­velében személyes ambíciókra vezette vissza, hogy Lassalle, „aki 1862-ig a gyakorlatban erősen bonapartista hajlandósá­gú, jellegzetesen porosz vulgáris demokrata volt", a mun­kások között kezdett agitálni, majd alig két év múlva azt köve­telte, hogy „a munkások a burzsoáziával szemben a király­ságnak fogják pártját, és a vele rokon jellemű Bismarckkal szűrte össze a levet, olyan módon, amely okvetlenül a mozga­lom tényleges elárulásához vezetett volna, ha szerencséjére, idejekorán agyon nem lövik". (Lassalle-t 1864-ben egy sze­relmi ügy miatt általa provokált párbajban lőtték le.)

A bennünket itt közvetlenül érdeklő nézeteit a Munkás­program, valamint a Nyílt válasz egy általános német mun­káskongresszus összehívására alakult lipcsei központi bi­zottsághoz című programadó írásaiban fejtette ki. A polgári társadalom bírálatában abból indult ki, hogy a „harmadik rend", mely az egész társadalom nevében lépett fel és az egyetemes szabadságot biztosító emberi jogok képviseletére tartott igényt, most a korábbi uralkodó osztályokhoz hasonló politikai kiváltságokat akar teremteni magának, a vagyont éppúgy a politikai uralom jogi feltételévé akarja tenni, ahogy a középkorban a nemesek a földbirtokot.

Kétségtelen, hogy tapasztalhatók ilyen törekvések, külö­nösen a polgári fejlődés kezdeteinél tartó országokban. Lassalle-nak azonban, aki Marx tanítványának vallotta magát és jól ismerte (sőt, nemegyszer saját nézeteiként adta elő) Marx vonatkozó műveinek alapgondolatait, tudnia kellett, hogy a polgári fejlődésre éppen az ellenkező tendencia jellemző. Az ugyanis, hogy a burzsoázia nem jogilag akar elkülö­nülni a munkásosztálytól, sőt burzsoá osztály kiváltságai, a minden mást maguk alá rendelő vagyoni különbségek éppen akkor érvényesülhetnek tiszta formájukban, ha a jog semmiféle különbséget nem ismer el ember és ember között, s formálisan mindenki előtt nyitva áll az út az érvé­nyesülés felé. A maga korában, III. Napóleon Franciaorszá­gában, Lassalle még annak is tanúja lehetett, hogy a burzsoá­zia az államgépezet kézben tartásáról, parlamentális politikai hatalmáról is lemond annak érdekében, hogy az „élete fona­lát" jelentő gazdasági pozíciókat kivonhassa a politikai élet hullámveréseinek hatása alól. Így a politikai ellentétek nem vehették fel „azt a veszélyes fordulatot, amely az államhata­lom ellen irányuló minden harcot a tőke elleni harccá változ­tat" – írja Marx a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában.

E felismerések azonban Lassalle alaptörekvésével ellen­tétes irányba mutattak, így nem vett tudomást róluk, jóllehet – mutatis mutandis – Bismarck politikáját is hasonló feltételek határozták meg, annyira, hogy később Engels mint „modern bonapartizmust" jellemezte. Lassalle azért értelmezte át jogi kiváltsággá a burzsoázia gazdasági hatalmából következő befolyását az államügyekre és ebből adódó politikai előnyeit, mert Munkásprogramja a burzsoázia gazdasági hatalmának, „sérthetetlen és jogos" tulajdonának érintetlenül hagyásával, csupán e politikai kiváltságok megszüntetését tűzte ki célul.

Ehhez ily módon a munkásosztálynak mindenekelőtt az általános és közvetlen választójogot kell kiharcolnia – hang­súlyozta. Ez a feltétele annak, hogy az állam ne csupán az egyén személyes szabadságát és tulajdonát védje – mint azt a burzsoázia „bakterfelfogása" hirdeti -, hanem „a munkás­rend állameszméjét" valósítsa meg. A burzsoázia politikai ki­váltságainak megszüntetésén túl, ennek az állameszmének a pozitív tartalmát a klasszikus német filozófiából jól ismert ideálok alkotják. Lassalle a műveltség, kultúra soha nem látott fokát, „az emberi lény pozitív kibontakoztatását, folyamatos fejlődését" várja ettől az államtól, melynek célja „az emberi­ségnek szabadságra való nevelése és fejlesztése." Ezzel alapozta meg a „szabad népállam" fából vaskarikáját, mely évtizedek múlva is makacsul kísértett a német szociáldemok­rácia elméleti dokumentumaiban, és amelyet Marx A gothai program kritikájában, valamint a német mozgalom vezetőihez intézett leveleiben bírált, pellengérre állítva „a Lassalle-szektának az államba vetett alattvalói hitét". Korunkban különösen aktuális a szabadság és az állam viszonyáról írt klasszikus marxi passzus, mindennemű felülről boldogító államszocializ­mus tökéletes tagadása:

„A munkásoknak, akik már kiláboltak a korlátolt alattvalói értelemből, egyáltalán nem céljuk, hogy az államot szabaddá tegyék. A német birodalomban az »állam« majdnem olyan »szabad«, mint Oroszországban. A szabadság abban áll, hogy az állam a társadalom fölé rendelt szervből a társa­dalomnak mindenben alárendelt szervvé váljék, s ma is az államformák olyan mértékben szabadabbak vagy ke­vésbé szabadok, amennyire az »állam szabadságát« kor­látozzák."

Lassalle a Nyílt válasz…-ban teszi teljessé államszo­cialista koncepcióját. Miután a hírhedt „vasbértörvénnyel" alátámasztja, hogy a bérharcok nem vezethetnek a munkások anyagi helyzetének tartós javulásához, s kifejti, hogy a Schulze-Delitzsch-féle fogyasztási szövetkezetek sem segít­hetnek, a következőkben jelöli meg a követendő utat:

A munkásrendet tenni önnön vállalkozójává: ez az az eszköz, amely által… kiküszöbölhető lenne az a vaserejű és kegyetlen törvény, amely a munkabért meghatározza! Ha a munkásrend saját vállalkozójává lesz, akkor megszűnik a munkabér és vállalkozói nyereség ama elkülönítése, és ezzel maga a munkabér is általában, és helyére a munka díjazása­ként a munka hozadéka lép!… ez az egyedüli igaz, a jogos igényeknek egyedül megfelelő, az egyedüli nem illúziókon alapuló megjavítása a munkásrend helyzetének."

Lassalle elgondolása ezúttal valóban rendkívül fontos felismerést tartalmaz, mely egyedülálló az államszocializmus történetében. Csakhogy a munkásszövetkezetek mozgalma, melyben a munkásság – mint Lassalle írja – „önkéntes társu­lások formájában saját vállalkozójaként" szervezkedik, ebben az időben Angliában már gyakorlatilag is létezett. Ezt tehát nem kellett kitalálni. Amit viszont Lassalle „talált ki", az a mun­kásszövetkezetek állami gyámkodással létrehozott formája volt. Az államszocializmus doktrínájának megfelelően, sze­rinte „az állam dolga és feladata" a szövetkezetek ügyének előmozdítása és kibontakoztatása, ha nem is abban a direkt formában, ahogy ezt Louis Blanc gondolta. Lassalle szerint ugyanis az államnak csak annyi a dolga, hogy a munkások rendelkezésére bocsássa „az önkéntes szervezkedéshez és önkéntes társuláshoz szükséges eszközöket és lehetősé­get", konkrétabban „a társulásukhoz szükséges tőkét, illetve a szükséges hitelt". S azt bizonyítandó, hogy ez nem illúzió, kifejti, hogy az állam már jelenleg is a társadalom túlnyomó többségét alkotó szegényebb osztályok „nagy társulása", „a dolgozó osztályok szervezete", ezért ha az általános és köz­vetlen választójog révén ez a „nagy társulás" rábírható lesz a kisebb társulások támogatására, ezzel csak „kötelességének teljesítésére" késztetik.

A munkásszövetkezetek spontán mozgalmából Marx – gazdasági és politikai értelemben egyaránt-ellentétes követ­keztetésekre jutott. A Nemzetközi Munkásszövetség alapító üzenetében a Lassalle-féle államszocializmus elleni éllel emeli ki, hogy a szövetkezeti üzemek néhány merész munkás „senkitől sem támogatott erőfeszítése folytán jöttek létre", s mint ilyenek bizonyítják, hogy tőkés nélkül is lehet modern ter­melést folytatni; a bérmunka – elődeihez, a rabszolga- és jobbágymunkához hasonlóan – el fog tűnni, hogy átadja he­lyét a „társult munkának". Lényegében ezzel egy időben írta A tőke III. kötetének kéziratában, hogy az angliai munkásszö­vetkezetek a termelési viszonyokat tekintve „a régi formán be­lül, az első áttörései a régi formának", s előremutató jellegüket azzal is bizonyították, hogy közzétett számadásaikból kitűnt: az állandó tőke gazdaságosabb felhasználása folytán ezek­ben az üzemekben a profit nagyobb volt az átlagprofitnál, noha helyenként magasabb kamatot kellett fizetniök, mint a magángyárosoknak. A munkások szövetkezeti gyárai – írja Marx-, megmutatják, hogy „az anyagi termelőerők és a nekik megfelelő társadalmi termelési formák bizonyos fejlettségi fo­kán hogyan alakul ki és fejlődik egy termelési módból termé­szetszerűen egy új termelési mód." A sztálinisták éppen azért hallgattak Marxnak a munkásszövetkezetekkel kap­csolatos gondolatairól, mert ezek ellentmondtak annak a sztálini dogmának, hogy a szocialista termelési viszo­nyoknak a csírái sem jöhetnek létre a tőkés termelési mód talaján.

Marx az Internacionálé 1866-os genfi kongresszusának küldöttei számára készített Instrukciókban is foglalkozott a munkásszövetkezetekkel. Ebben mindenekelőtt általános elvként szögezi le, hogy az Internacionálénak „az a feladata, hogy egyesítse és általánosítsa a munkásosztály spontán mozgalmait, de nem az, hogy reá diktáljon vagy erőszakoljon bármiféle doktriner rendszert". (Nota bene, aligha véletlen, hogy a Komintern kongresszusain ezt az elvet sem idézték.) Ezért Marx azt javasolja, hogy a szövetkezetekkel kapcsolat­ban is csak „néhány általános elv" kijelentésére szorítkozza­nak, és ne hirdessék meg a szövetkezés valamely speciális rendszerét. A felsorolt elvek közül itt is azt emeli ki elsőként, hogy a szövetkezeti mozgalom gyakorlatilag mutatta meg: „a munka alárendelését a tőkének fel lehet váltani a szabad és egyenlő termelők társulásának köztársasági és jótevő rend­szerével."1

A szabad, egyenlő, öntevékeny munkások kezdeménye­zéseire épülő szocialista elvek hatalmas megerősítést kaptak a párizsi kommünben. Ugyanis a kommün határozata szerint a tőkések által elhagyott vagy nem működtetett üzemek, álla­mosítás helyett valóban az illető üzem dolgozóiból alakult munkásszövetkezetek tulajdonába kerültek, nem pedig a rod-bertusi vagy sztálini „népgazdasági hivatalnokok" irányítása alá. Mint Marx A polgárháború Franciaországban c. művé­ben kiemeli; a kommün célja az volt, hogy „az egyesült szövet­kezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék." Azért nevezte a kommünt „a végre felfedezett" politikai formának, amelyben „a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált", mert a kommün nemcsak a tulajdon feletti rendelkezésnek, hanem a hagyományos állami funkcióknak is „valódi munkásfunkciók­ká" változtatására törekedett. Míg Lassalle a fennálló államtól a nép iránti kötelességének teljesítését kérte számon, addig Marx éppen azt emelte ki, hogy a kommün nem az állam alkot­mányos vagy császári, ilyen vagy olyan formája ellen irányult: „Forradalom volt az állam maga, a társadalom e természetfe­letti torzszülötte ellen, a nép saját életének a nép által a nép számára történő újrakezdése volt." Azzal vetett véget minden „állammisztériumnak és állampretenziónak", hogy bebizonyí­totta: munkásmunkabérrel fizetett egyszerű munkások is meg tudják szervezni Párizs élelmiszer-ellátását és védelmét, a legbonyolultabb körülmények között is képesek betölteni a ka­tonai, közigazgatási és politikai közfunkciókat.

*

Franciaország és Németország után, az államszocializmus­nak Angliában is akadt egy kései képviselője, H. M. Hyndman személyében. Nála a torykhoz fűződő kapcsolata töltötte be azt a szerepet, amit Lassalle esetében Bismarck játszott.

1881-ben egy Demokrata Föderáció nevű társaságot hozott létre, mely hamarosan Szociáldemokrata Föderációvá alakult át. Marxszal is kapcsolatot keresett, aki azonban kétszínű vi­selkedését, intrikáit kiismerve, megszakította vele az érint­kezést.

1884-ben jelent meg Hyndman (W. Morris-szal közösen írt) programadó brosúrája A Summary of the Principles of Socialism címmel, melyben az állam gazdasági hatalmának nö­vekedésén keresztül képzelte el a szocializmus megvalósítá­sát. Utal arra, hogy az állam, noha jelenleg az elnyomó osz­tályok ellenőrzik, már most is rákényszerül a munkát konfiskáló osztályok zabolátlan mohóságának megfékezésére, egyben pedig a királyság legnagyobb munkaadója, hiszen a postától az állami bankon keresztül a hadseregig terjed a ha­tóköre. Bár többször rámutat a polgári állam osztálytermésze­tére, leszögezi, hogy mégis „ezen az irányításon alapszik a legjobb kilátás a vérontás nélküli reform és újjászervezés szá­mára". A vasutak, hajózási társaságok, a nagy gyárak „már most is készen állnak" arra, hogy a termelő osztálynak az egész közösséget magában foglaló közvetlen ellenőrzése alatt a jelenlegi tisztviselők által állami kezelésbe vegyék őket anélkül, hogy ez – mint jelenleg – együtt járna az alkalmazot­tak túlmunkájával, a profittermeléssel. Ehhez ő is az általános szavazati jog bevezetését, no meg a munka tudományos megszervezését tekinti előfeltételnek. Az utat tehát a tőkés vi­szonyok között működő állami vállalatok mutatják, ezek ter­melési viszonyait kell uralkodóvá tenni és demokratikus ellen­őrzés alá vonni, s máris kész van a szocializmus, mint a leg­magasabb társadalmi forma, „a legjobb és legigazabb bol­dogság minden egyén és minden osztály (sic!) számára", ahol senki sem kényszerül mások profitjáért dolgozni.

Engels 1885 végén, Bernsteinhez írt levelében, politikai kalandornak nevezte Hyndmani, aki valóságos karikatúrája Lassalle-nak, mert „minden rossz oldala a hatványon, egyet­len jó oldala nélkül". Marx halála után Engels kettőzött erővel szállt szembe az államszocialista torzításokkal. A bismarcki államosításokhoz fűződő illúziókkal kapcsolatban már koráb­ban is leszögezte: „Gyárfelügyelők helyett állami feljebb­valók utasítására szavazni – szép kis szocializmus! De ide jut, aki elhiszi a burzsoának, amit az maga sem hisz, hanem csak állít: állam = szocializmus." Kautskynak írt 1884. február 16-i levelében pedig még arra is felhívja a figyelmet, hogy kommunisztikus alapzaton is létrejöhet egy kizsák­mányoló és zsarnoki jellegű államszocializmus! Engelsnek komoly része volt abban, hogy az 1891-es erfurti program ter­vezete, mely a Vorwärtsben is megjelent, leszögezte:

A Szociáldemokrata Párt semmi közösséget nem vállal az ún. államszocializmussal…, amely az államot teszi a magánvállalkozó helyére, és ezzel egy kézben egyesíti a munkás gazdasági kizsákmányolásának és po­litikai elnyomásának hatalmát."

Kérjük az olvasót, tekintse ezt száz év elteltével is az autentikus marxizmus nyilatkozatának.

 1052_04Szabo.jpg

(Felvégi Andrea fotója)

Jegyzet

1 Marx természetesen az Internacionálé idézett dokumentumaiban is hangsúlyozta, hogy a társadalmi termelésnek „a szabad és szövetke­zett munka egységes, nagy és harmonikus rendszerévé" változtatása csak akkor lehetséges, „ha a társadalom szervezett erői, azaz az ál­lamhatalom a tőkésektől és földtulajdonosoktól magukhoz a termelők­höz kerül".

 

Szolgáló állam és “szabadon lebegő” kormányzat – Tézisek a modern kapitalizmus működésének alapszerkezetéről

Vita folyik arról, hogy a mai nyugati államok tőkés osztályállamok vagy – a kapitalisták és a munkások közös érdekét képviselve – osztályfelettiek. A tanulmány (funkcionális elemzés alapján) arra a következtetésre jut, hogy a kormányzatok egyidejűleg képviselnek tőkés felhalmozási, karitatív szociális, társadalmi békét szolgáló politikai és saját hivatalnoki érdekeket. Ennek következtében különböző funkciók végrehajtása mosódik össze az ár-, jövedelem- és foglalkoztatáspolitikában: eredetük és alakulásuk áttekinthetetlenné válik.

A mai nyugati társadalmi rendszer meghatározására és elne­vezésére különböző értelmezések, illetve megjelölések ala­kultak ki. Nevezik jóléti társadalomnak, utalva a benne létre­jött fogyasztási struktúrára és fogyasztási színvonalra. Ezzel összefüggésben csaknem általánosan elterjedt a fogyasztói társadalom elnevezés. A jólét, magas életszínvonal, differen­ciált fogyasztói igények mögött feltáruló termelési bázisra hi­vatkozva alkalmazzák rá a technológiai társadalom kifeje­zést. Elsősorban a termelési technológiák átalakulására, a hagyományos gyári nagyipar devalválódására és visszaszo­rulására, a fokozatosan túlsúlyra jutó automatizációs eljárá­sokra, vagyis a tudományos-technikai forradalom nyomán végbement minőségi változásokra, illetve a személyi szolgál­tatások nemzetgazdasági súlyának radikális megnövekedé­sére vonatkozik a posztindusztriális társadalom megjelölés. Ez utóbbinak lényegében szinonimája a posztmodern társa­dalom.

A mondottak alapján nem meglepő, hogy egyes értelme­zések szerint a mai nyugati társadalom már nem tekinthető kapitalizmusnak: más elvek, működési szabályok szerint szerveződik, mint akár a szabadversenyes kapitalizmus, akár az államkapitalizmus. Ezért vele kapcsolatban – úgymond – adekvátabb a posztkapitalizmus kifejezést használni. De olyan nézetekkel is lehet találkozni, amelyek egyes nyugati or­szágok (pl. Svédország, Nagy-Britannia) társadalmi beren­dezkedését szocializmusnak minősítették-minősítik. Ezek­kel a diszkontinuitást kiemelő kategóriákkal ellentétben a foly­tonosságot, a tartalmi azonosságot hangsúlyozza a – főleg baloldali szociológusok és filozófusok körében elterjedt – késő-kapitalizmus fogalom.

I. A rendszer konzerválásának feladata

Az elnevezések divergálásán túllépve, a szóban forgó rendszer működési szerkezetének interpretálásában is igen eltérő magyarázatok határolódnak-határolhatók el egymás­tól. A modern, „fogyasztói" kapitalizmus értelmezése során két alapvető kérdésben alakultak ki döntő véleménykülönbsé­gek. 1. Csaknem általánosan elterjedt gyakorlat a mai kapita­lizmus működését, szerveződését gazdaság és politika, piac és állam kettősségével jellemezni. Ugyanakkor erősen meg­oszlanak a nézetek arról, hogy e kettősségben a gazdaság vagy a politika szerepe-e a domináns. 2. Hasonlóképpen po­larizálódtak az álláspontok az állam megítélésével kapcsolat­ban: vajon osztályszempontból semleges vagy továbbra is totálisan tőkés állammal állunk-e szemben?1

Ami az utóbbi kérdést illeti, az első értelmezés hívei abból indulnak ki, hogy a tőke specifikus ismérve, immanens logi­kája az önértékesülésre, felhalmozásra, és ennek eszköze­ként a profitmaximalizálásra való törekvés. (Ez az összefüg­gés nem feltétlenül az egyes tőkére, hanem a nemzeti össztő­kére érvényes: ami az egyes tőke nézőpontjából pazarlásnak látszik, az a nemzeti tőke önértékesülésének adekvát formája lehet.) A modern állam viszont – úgymond – olyan gazdaság­politikát folytat, amelynek semmi köze sincs a tőkefelhalmo­zás logikájához; nemhogy elősegítené, hanem kifejezetten akadályozza az össztőke optimális működését. Idegen test­ként beavatkozik a gazdaság (a piac) immanens folyama­taiba, és mintegy átpolitizálja azokat.2 Adók, illetékek kiveté­sével gátolja a tőke öntörvényű mozgását, és a központilag el­vont értéktöbblet fölött nem-kapitalista rendelkezési módot valósít meg. Egyrészt szociálpolitikai kiadások fedezésére használja, másrészt különböző – nem profitorientáltan szer­vezett – közfunkciók ellátására fordítja: számos, nyereséget nem termelő adminisztratív munkás3 tevékenységét finanszí­rozza belőle. Tehát a tőkés újratermelési folyamatban nem kis mértékben rendszeridegen elemként egzisztál a felhalmozás­logikával szemben. Részlegesen mind a tőkések, mind a dol­gozók érdekeit képviseli: tőkés és nem tőkés mozzanatok, nyereségmotivált és jóléti területek, tőkeértékesülési és nem kapitalista stratégia kettősségét, kombinációját alakítja ki. Ezért végeredményben osztályszempontból semleges, egyértelműen osztályfeletti államnak tekintendő.

Az ellenkező nézettípus – végső fokon – az idős Engels megállapításaihoz kapcsolódik, és a mai állam működését lé­nyegében teljesen visszavezeti a tőkelogikára, illetve a tőkés rendszert szolgáló politikai funkcióra. Engels szerint az állami beavatkozás, sőt, bizonyos termelési eszközök állami tulaj­donná változtatása sem szünteti meg a termelőerők tőketulaj­donságát és a termelés tőkés jellegét: az állam közvetlenül a tőkés társadalom hivatalos ágenseként tevékenykedik, a munkások pedig bérmunkások maradnak. „A modern állam – hangsúlyozza – …nem más, mint az a szervezet, melyet a polgári társadalom alkot magának azért, hogy a tőkés termelési mód általános külső feltételeit mind a mun­kások, mind az egyes tőkések túlkapásai ellenében fenn­tartsa. A modern állam, bármi is a formája, lényegileg tő­kés gépezet, a tőkések állama, az eszmei össztőkés."4 Eszerint tehát a felhalmozási logika direkt érvényesülésének állami korlátozása a tőkestruktúra érdekeit védi – nemcsak a munkásság követeléseivel, hanem még az egyes tőkés profit­maximalizáló törekvésével szemben is.

Az Engelshez kapcsolódó álláspont hívei általában arra hivatkoznak, hogy a tőke immanens logikája nem szorítkozik a felhalmozási, önértékesülési funkcióra, hanem ezzel egyen­értékű – sőt a túltermelési problémák és a munkásság szer­vezkedése következtében egyre inkább megnövekedett je­lentőségű – a tőkeviszony (a tőke és bérmunkás pozíció) fo­lyamatos újratermeléséről való gondoskodás.5 Ahol ez össze­ütközésbe kerül a közvetlen profitmaximalizálással, ott a tő­kestruktúra konzerválása, stabilizálása érdekében – értelem­szerűen – a nyereség redukálása válik szükségessé.

Jól látható, hogy a kétféle értelmezés különbsége – végső elemzésben – metodikai előfeltevéseik eltéréséből fa­kad. Szükségképpen más eredményt kapunk, ha a tőke­funkciót a nyereségmaximalizálással, illetve ha a tőke­struktúra komplex újratermelésével határozzuk meg. Az első esetben magától értetődően adódik a tőkefelhalmozási logika és a „pazarló" állam nem komfortos jellegére való kö­vetkeztetés: nyereségcentrizmus és improduktív költekezés kizárja egymást. Ugyanakkor nyilvánvaló a második nézet­típus elméleti többlete: a tőkés termelés általános feltételei­nek biztosítása átfogóbb – és a tőkeértékesülést is magában foglaló – feladat, mint a közvetlen nyereségmaximalizálás. Ezen értelmezés teoretikus fölénye ellenére – előrebocsátva a későbbi elemzések végeredményét – arra a következte­tésre kell jutni, hogy a két interpretációtípus együttes figye­lembevétele és egyfajta kombinációja szükséges. A mo­dern állam működésében ugyanis egy sor olyan – Engels ko­rában még nem létező, lényegében a XX. század második fe­lében keletkezett – résztevékenység tapasztalható, amelye­ket a legtágabban vett tőkefunkció ellátása sem tesz indokolt­tá; közvetett módon sem hozhatók kapcsolatba az általános tőkestruktúrát szolgáló állam feladataival. Ezek szerint tehát jelenleg olyan tőkés állammal van dolgunk, amely egyér­telműen nem-tőkés műveleteket is finanszíroz. E művele­tek azonban nem az állam osztályfeletti mivoltában, hanem a kormányzati hatalom relatív önállóságában, „szabadon lebe­gő" jellegében találják meg végső magyarázatukat.6

Az eddig vázolt témakörrel szorosan összefügg a mai ka­pitalizmus alapszerkezetének, működésének gazdaság és politika (piac és állam) dualitásában történő megragadása. E jellemzés szerint a modern tőkés rendszer újratermelé­sének összfolyamatát két különböző elv, két ellentétes lo­gika egyidejű érvényesülése jellemzi. A gazdaság imma­nens természete (a gazdasági racionalitás) megköveteli a pi­aci versengés, költségmegtakarítás, nyereségesség – végső fokon a tőkeértékesítés, profitmaximalizálás – kritériumainak teljesítését. A gazdasági folyamatokba való állami-politikai beavatkozás viszont keresztezi a nyereségorientált logikát: bizonyos humánus ideológiai megfontolások (szociális biz­tonság, állampolgári egyenlőség, kulturális szolgáltatások stb. biztosítása) nevében korlátozza a gazdasági (piaci) ön-törvényűséget – az állam a nemzetgazdasági nyereség egy részének elvonásával és újraelosztásával ellensúlyozza, kompenzálja a piaci spontaneitás társadalmilag negatív kö­vetkezményeit. A szakirodalom egységes abban, hogy gaz­daság, illetve politika, a tőkelogika, illetve az állami redisztribúció szempontrendszere csak a másik akadályozása árán, egymás rovására realizálható.

Felmerül azonban a kérdés: vajon akár a gazdaság mű­ködése, akár az állami-politikai beavatkozás jellege, termé­szete egységesnek tekinthető-e? Nem inkább arról van-e szó, hogy mindkét területen egyidejűleg különböző szempontok, eltérő funkciók jelentkeznek, élnek egymás mellett, illetve elegyednek?

I. A gazdaság területe. A tisztán gazdasági logika, az ön­törvényű piaci racionalitás megköveteli, hogy a mikroökonómiai egységek nyereségorientált módon működjenek. Ennek legalapvetőbb feltételei:

  • piaci versenyszisztéma;
  • szabad piaci árképzés (keresleti és kínálati viszonyok hatása az árakra);
  • a piaci szereplők (tőke, munkaerő, eladó, vevő) szabad mozgása.

Nyilvánvaló, hogy az állami gazdaságpolitika (politikai beavatkozás) következtében ezek a feltételek nem teljesül­nek az egész gazdasági szférában (a gazdálkodás egész te­rületén), csak annak egyes részein. De ahol teljesülnek, ott is jelentős funkciókülönbségek határolhatók el egymástól a tény­leges folyamatokban. Például lényeges eltérés mutatható ki

  • a bizonytalan piacra termelés és a fix piacra (pl. ver­senytárgyalás eredményeként kapott megrendelésre) való termelés között;7
  • a magánvállalat és az állami vállalat profitmaximalizá­lási kötelezettsége között;
  • a versenyhelyzetben és a monopolhelyzetben lévő vál­lalat között (a gazdasági lehetőségek maximális kihasználá­sának követelménye, illetve ennek hiánya);
  • a költségminimalizálási kényszer, illetve a kínálati mo­nopóliumból fakadó döntési szabadság az alacsonyabb ár melletti nagyobb termelés, illetve a magasabb ár melletti ki­sebb termelés révén elérendő nyereség között.8

II. A politika területe. A tőkés rendszer fejlődéstörténeté­ben a polgári állam három eltérő formáját, alaptípusát szokás megkülönböztetni.9

A) A liberális vagy szolgáló államot, amely lényegében a piaci mechanizmusok, a szabad verseny szükséges kereteit, működési feltételeit hivatott biztosítani (jogi szabályozás, honvédelem, közigazgatás, karhatalom stb.).

B) A demokratikus államot, amely a szolgáló államhoz képest legalább három alapvető többlettel rendelkezik, a) In­tézményesen lehetővé teszi a munkásság parlamenti képvi­seletét és elosztási igényeinek részleges kielégítését, b) Poli­tikailag beavatkozik a gazdaság működésébe: a kapitalista struktúra (tőkeviszony) újratermelése, stabilizálása érdeké­ben korlátozza a nyereségmaximalizálás szabad érvényesü­lését, c) Állami vállalkozások (pl. vasúthálózat), állami mono­póliumok megteremtése révén maga is gazdasági tényezővé (gazdasági állammá) válik.

C) A jóléti vagy szociális államot, amely a társadalmi-po­litikai nyugalom, stabilitás érdekében a közszolgáltatások ki­terjedt hálózatát hozza létre: olyan szociál- és kultúrpolitikát folytat, amely társadalmi méretekben biztosítja a szociális biz­tonságot, a kvázi ingyenes egészségügyi, közoktatási stb. el­látást.10

Ezek a történelmileg különböző időszakokban keletke­zett funkciók a modern tőkés állam működésében egyidejű­leg, egymás mellett, egymásra rétegződve léteznek. A mai tőkés állam egyaránt ellát gazdasági, szolgáló és szociá­lis (valamint specifikusan kormányzati) feladatokat. Tevé­kenységében a következő alapvető funkciók különíthetők el egymástól.

1. Gazdasági funkció. Az állam sajátosan ökonómiai fel­adata a nemzeti javak gyarapítása, a gazdaság fejlesztése, a felhalmozás. Az ennek fedezetét képező tőke két forrásból származik: állami vállalatok nyereségéből, illetve magánnye­reségek – különböző csatornákon keresztül történő – állami elsajátításából.

2. Szociális funkció. Az állam gondoskodik különböző karitatív feladatok ellátásáról: bizonyos központi juttatásokat, dotált közszolgáltatásokat biztosít, amelyeket az egyes egyén állampolgári jogon vehet igénybe.

3. Sajátosan politikai funkció. A társadalmi-politikai

rendszer folyamatos stabilizálásának igénye megköveteli az állami keretek újratermelését szolgáló feladatok ellátását.

4. Hatalmi-kormányzati funkció. A kormányzat – magá­tól értetődően – igyekszik a hatalmi struktúrát (ezáltal saját po­zícióját) stabilizálni, konzerválni. Mint viszonylagos autonómi­ával rendelkező apparátusnak módjában áll saját különérdekét is általános társadalmi érdekként megjeleníteni és kép­viselni.

(A sajátosan politikai [szolgáló] funkciót és a hatalmi-kor­mányzati funkciót hordozó politikai állam tevékenységében az utóbbi két fajta stabilizációs törekvés egybemosódik.)

Az állami tulajdonban levő vállalatoknak – funkcionális szempontból – eltérő típusai vannak. Egyik részük tőkés vál­lalkozásként működik, és alá van vetve a piaci versenynek, az ökonómiai törvényszerűségeknek. Ennek megfelelően fő fel­adatuk a nyereséges gazdálkodás, a jövedelmezőség. Másik részük feladata a kormányzati akarat kiszolgálása. Ezért rész­legesen vagy teljesen mentesülnek a versenykényszer alól: életben tartásukról az állami redisztribúció gondoskodik.11 (Megjegyzendő, hogy az állam kormányzati-politikai megfon­tolásból magánvállalatokat is támogat.)

A vázoltak alapján egy nem homogén gazdasági és egy korántsem homogén állami-politikai tevékenység képe rajzo­lódik ki. Az állami-politikai intézkedések nem azonos irányba mutatnak: a szolgáló funkciók ellátása és a hatalmi-kormány­zati logika követése, tőkeértékesítés és szociálpolitika szükségképpen nem esik egybe. A szorosan vett gazdaság (a piaci öntörvényűség) területén szintén különböző – tisztán ökonómiai – privilegizáltságú termelési pozíciók, különböző mértékű versenykényszerek, különböző módon képződő árak stb. élnek együtt. Mindezek következtében problematikus­nak bizonyul az a szemléleti keret, amely gazdaság és po­litika, piac és állam kettőssége, dualitása segítségével próbálja megragadni a modern kapitalizmus működési szerkezetét. Jelen vázlat arra tesz kísérletet, hogy a tényle­ges funkciómegoszlások alapján felbontsa a „politika kontra gazdaság" sémát, és ezáltal hozzájáruljon a mai tőkés társa­dalom újratermelési összfolyamatának árnyaltabb ábrázolá­sához.

1059_04Tuto.jpg

(Ogonyok)

II. Kettős feladat, kettős szerep: tőkeközösség és szociális közösség

A modern kapitalizmus újratermelési szerkezetét törté­nelmileg tekintve két döntő tényező határozza meg: a nyere­ségorientált tőkés tradíciónak (felhalmozáscentrizmus) és a munkásság érdekképviseletének egyidejű állami in­tézményesülése. A világpiaci és nemzeti piaci verseny kö­vetkeztében olyan gazdaságfejlesztési-felhalmozási tenden­cia bontakozik ki, amelynek bázisát egy nemzetgazdasági léptékű tőkésítési, profittermelési folyamat képezi. A XIX. szá­zad második felétől, utolsó harmadától legalább három té­nyező hat – országonként eltérő időponttól kezdve és külön­böző mértékben – e felhalmozáscentrizmus ellen 1. Gazda­sági monopolhelyzetek alakulnak ki, és a monopóliumok – a versenykényszer hiánya miatt – "elkényelmesednek": nem létkérdés számukra, hogy nyereségüket termelő módon használják fel, beruházásokra, gazdaságfejlesztésre fordít­sák. 2. A túltermelési válságok hatására tudatosul: az érték­többlet termelésének feladata mellé egyre inkább felzár­kózik az értéktöbblet realizálásának (ezért az árutöbbletet megvásárló fizetőképes kereslet biztosításának) feladata. 3. Felerősödik és intézményesül a társadalmi egyenlőt­lenség, gazdasági alávetettség, kizsákmányolás elleni til­takozás, és e tiltakozás köré egy sajátos ideológiai és gyakor­lati közösség szerveződik. Az egyes munkáspártok, szak­szervezetek minimális igénye, hogy emelkedjenek a bérek, csökkenjen a munkaidő, javuljanak a munkakörülmények. A munkásmozgalmon belül kialakul egy olyan irányzat, amely a gazdasági reformkövetelések és bérküzdelmek során arra összpontosítja tevékenységét, hogy a nemzeti javakból a dol­gozók számára nagyobb részesedést harcoljon ki.

Az áruértékesítési (ezért tőkeértékesülési) gondok, a mérséklődő versenykényszer valamint a munkásmozgalom együttes hatására a tőke és bérmunka (a tőkés és a mun­kásosztály) között egy sajátos kompromisszum, együtt­élési forma alakult ki. Megvalósult a munkásság intézmé­nyes képviselete a polgári parlamentben. Fokozatosan bekö­vetkezett a közvetlen tőkelogika (a profitmaximalizálás) érvé­nyesülésének politikai korlátozása és a munkáskövetelések részleges kielégítése. Olyan állami szociálpolitika jött lét­re, amely társadalombiztosítási rendszer megteremtésé­vel, olcsó vagy ingyenes közszolgáltatások bevezetésé­vel, alapszükségleti cikkek árának dotálásával, munka­nélküli-segély biztosításával stb. lényegében az egész lakosság megélhetéséről, viszonylagos jólétéről gondos­kodik. Ily módon történelmileg kialakult és intézményesült egy funkciómegoszlás a gazdaságfejlesztésre (tőkeértékesü­lésre) és a szociális biztonságra való törekvés, valamint e két említett ellentétes törekvés állami-kormányzati összehango­lásának feladata között. (Jelen vázlat e háromtényezős szem­léleti-értelmezési keret segítségével tesz kísérletet a mai ka­pitalizmus működési alapszerkezetének megragadására.) Ez a helyzet ellentmond mind a tőke immanens (eredetileg meg­nyilvánuló) természetének, mind a radikális (az egész tőke­struktúrának, magának a bérmunkáslétnek a felszámolására irányuló) proletár álláspontnak, de a rendszer stabilizálása ér­dekében képes politikai eszközökkel összeegyeztetni egy de­fenzív (kompromisszumos, a nyereségmaximalizálásról le­mondó) tőkés- és egy defenzív (részleges, a fennálló struktú­rán belül maradó) munkásálláspontot.

A modern tőkés társadalom működési alapszervezeté­nek elemzése esetén – nem kis mértékben az említett törté­nelmi-genetikai meghatározottságok függvényeként – egy specifikus kettős funkcionális kötöttség tapasztalható. A mai kapitalizmus folyamatos újratermelése feltételezi két eltérő funkció teljesítését: egyrészt a gazdasági prosperálás, a gaz­dasági növekedés biztosítását, másrészt általános szociális biztonság garantálását. A két funkció nem azonos módon in­tézményesül, s ebből következően egyfajta duális szerkezet, kettős szerveződés jellemzi az adott társadalom működési struktúráját. A társadalmasodási folyamatot két külön­böző szabályozóelv vezérli: a gazdasági, vagyis a piaci racionalitás, illetve bizonyos – karitatív újraelosztást eredményező – szociális megfontolások. A nemzetgazda­ság felhalmozási (beruházási, műszaki fejlesztési, tartalék­képzési stb.) funkciója megköveteli a fedezetül szolgáló érték­többlet (tőke) megtermelését és realizálását. E tőke két úton teremthető elő: 1. nemzetközi gazdasági kapcsolatok révén (külföldi beruházás, idegenforgalom stb.); 2. a hazai dolgo­zóktól számonkért többletmunka (közvetlenül meg nem fize­tett munka) formájában. A felhalmozáshoz szükséges tőkefe­dezetet piaci és adminisztratív eljárások biztosítják. Az admi­nisztratív eszközöket elsősorban adók, vámok, illetékek stb. fizetésének állami előírása jelenti.

A bérmunkások nemcsak használati javakat (termelési eszközöket, fogyasztási cikkeket, szolgáltatásokat), hanem értéktöbbletet is előállítanak. (Bérmunkásnak nevezek min­denkit – így a mérnököt, gazdaságirányítót stb. is -, aki bér­munkás-funkciót lát el: közvetlenül hozzájárul a nemzetgaz­dasági szintű értéktöbblet megtermeléséhez.12 ) Az értéktöbb­let egyik része a tőkés vállalkozó (állami vállalat vagy magán­vállalkozó) tiszta nyereségét képezi, másik részét a politikai állam (a kormányzat) különböző formákban elvonja – ez az összeg központi bevételként jelenik meg, és döntően ez al­kotja az állami költségvetés fedezetét.

A nyereségorientált termelés révén való felhalmozás és a szociális biztonság megteremtésének feladata (karitativitást alkalmazó állami szociálpolitika) egymással ellentétes gaz­dálkodási eljárást feltételez – így ellátásukra szükségképpen más intézménytípus alakul ki. A két alapvető funkció között létrejött „munkamegosztás" következtében két különböző in­tegráció (közösség) szerveződik – a társadalmasodás eltérő formáit képviselve. Azt a tőkésítési logikát követő integrációt, amely – nemzetgazdasági szintű értéktöbblet előállításával (termelésével és realizációval) – a felhalmozás alapfeltételé­ről gondoskodik, tőkeközösség néven foglalom össze. Ugyanakkor nem kielégítő magyarázat az állam szociális-jó­léti kiadásait pusztán kormányzati jóindulatra visszavezetni. E kiadások mögött fel kell tételezni bizonyos társadalmi erőt (szociológiai tényezőt), illetve ennek megfelelő társadalmi szerveződést (a karitatív jellegű szolgáltatások megterem­tése és fenntartása érdekében fellépő integrációt), amelyet a továbbiakban szociális közösségnek nevezek. A tőkeközös­ség – a mindenkori adminisztratív korlátokon belül – a piac (a munkaerőpiac és az árupiac) közvetítésével létesít társa­dalmi összefüggésrendszert az egyének között. E közösség tagjának az számít, aki részt vesz a nemzeti tőke gyarapítá­sában, és ezért – pozíciójától függően – bérjellegű vagy nye­reség jellegű jövedelemre tesz szert. (A nemzeti tőkeközös­ségnek két összetevője van: 1. a nemzetgazdaságot közvet­lenül fejlesztő állami és magántőke; 2. a nemzetgazdaságot adófizetés révén fejlesztő magántőke. Tehát a tőkeközösség­nek nevezett integráció nem a bevételek, jövedelmek tőke­eredete, hanem nemzeti tőke-funkciója alapján szerveződik. Ily módon az állami vagy magánnyereség nem gazdaságfej­lesztésre fordított része e közösség keretein kívül kerül tár­gyalásra.)

A szociális közösségbe viszont mindazok beletartoznak, akik bármilyen formájú karitatív juttatásban részesednek. Tagjaként az egyének nem-ökonómiai úton és módszerrel jut­nak hozzá a különböző fogyasztási cikkekhez, illetve szolgál­tatásokhoz.

A gazdasági-gazdálkodói megfontolások nyereségori­entált, felhalmozáscentrikus stratégiát követelnek meg, amelynek célja lényegében megegyezik a klasszikus öntörvé­nyű piacgazdaság céljaival. A mai kapitalizmusban azonban egy nem tisztán önszabályozó, hanem az állami adminisztrá­ció és a monopóliumok által módosított működésű piac köz­vetíti az ökonómiai folyamatokat: sem a munkaerőpiac, sem az árupiac immanens logikája nem érvényesül szabadon, bár a keresletnek és a kínálatnak többnyire befolyása van az árak kialakulására. Nyereségorientáltság és államilag befo­lyásolt működésű piac együttélésének kettős következménye van. 1. Növeli a nemzetgazdaság lehetőségeit, hogy a nem­zeti erőforrások jelentős részét mozgósítani képes állam gaz­dálkodói tevékenységet folytat. 2. Rontja a gazdaságossági mutatókat, hogy a politikai állam – mint termelési eszközök tu­lajdonosa – nincs rákényszerítve a termelékenység optimális fokozására, az önköltség minimalizálására.

A tőkés vállalkozó magától értetődően a tőkeközösség tagjának számít. Az értéktöbbletet létrehozó bérmunkás munkavállalóként, gazdasági magánegyénként válik a tőke­közösség tagjává. Mint a nyereség termelésére szerveződő tőkeközösség tagja munkabért kap, így módja nyílik arra, hogy vásárlóként bekapcsolódjon az árupiac működésébe. A termelési eszközök produktív tőkeként való hasznosításához – mint primer formához – azonban a nyereségorientált tevé­kenységek további változatai társulnak, amelyek járulékos jö­vedelemforrást jelentenek a nemzetgazdaság számára. Ide sorolandók a kereskedelmi tőkéből, banktőkéből, idegenfor­galomból stb. származó befizetések. Mivel az ezeken a terü­leteken dolgozók is gyarapítják a nemzetgazdaság összbevé­telét (tiszta jövedelmét), ezért ők is a nemzeti tőkeközösség tagjaiként jelennek meg.

A szociális-jóléti szempontokból a tőkeközösségétől el­térő megfontolások adódnak. E szempontok címzettje nem a munkavállaló magánegyén, hanem a – társadalmi-politikai rendszer normáit betartó – állampolgár. Ő – a kialakult ideoló­giai és gyakorlati tradícióknak megfelelően – a legfejlettebb tőkés országokban általában állampolgári jogon igényt for­málhat (egyebek mellett) a következőkre: 

  • garantált hozzájárulásra bizonyos, részben ingyenes, részben államilag támogatott kollektív szolgáltatásokhoz (ok­tatás, egészségügy);
  • a megélhetést biztosító segélyre munkanélkülivé válás esetén;
  • a gyermekekről, öregekről, betegekről való jelentős mértékű szociális gondoskodásra.

A felsorolt igények – nyílt vagy rejtett csatornák révén tör­ténő – képviselete azokra a történelmileg részben változó, cserélődő intézményekre (szakszervezetek, pártok, jóléti és kulturális intézmények stb.) hárul, amelyek a szociális-jóléti elvek nevében lépnek fel. Ezek a szervezetek a tőkeközös­séggel szemben (ugyanakkor annak működését általában nagyrészt elfogadva, sőt arra támaszkodva) alkotnak valami­féle többé-kevésbé intézményesült szociális közösséget, amely arra törekszik, hogy a tőkeközösség és a piaci törvé­nyek megkerülésével társadalmasítson. Ennek megfelelően a piaci logika érvényesülését gyakorlatilag is keresztezik bizo­nyos jóléti megfontolások. A fenti értelemben vett szociális kö­zösség igyekszik beavatkozni az ökonómiai folyamatokba: a tőkeközösség logikájának szabad érvényesülését a jövedel­mek és az árak befolyásolásával (juttatások, kvázi ingyenes szolgáltatások, dotációk stb. kikényszerítésével) korlátozza. Ezáltal – áttételes módon – fizetőképessé teszi magát: mint­egy létrehozva a fizetőképesség tőke-eredetű formája mellett annak szociális eredetű formáját.

A szociális közösség mint egy sajátos állampolgári bázis­egyenlőség szervezete működik. Megnyilvánulási formái közé tartoznak az államilag dotált közszolgáltatások (például a nem nyereségorientált egészségügyi, oktatási, kulturális in­tézmények tevékenysége), de ide sorolandók a szociálpoliti­kai kedvezmények és a legkülönbözőbb ingyenes vagy kvázi ingyenes juttatások is. Lényegében egy nem termelő, nem gazdálkodó, hanem – végső fokon – elosztási (újraelosztási) közösségről van szó. Itt tehát – alapvető ellentétben a tőkekö­zösséggel – a jövedelem nem személyes munkából vagy vál­lalkozásból, hanem központi „adakozásból" származik.

Gyakorlatilag a szociális közösségbe beletartozik min­den – a társadalmi-hatalmi rendszerrel komoly összeütkö­zésbe nem kerülő – állampolgár. E közösség központi támo­gatása, fizetőképessé tétele egy elvont citoyen-lét hivatalos elismerésén és folyamatos újratermelésén alapszik. Az egyes egyén állampolgárként (tapasztalatilag adott citoyenként) képtelen a gazdasági-társadalmi folyamatok strukturális be­folyásolására: a tényleges döntési mechanizmusokba bele­szólni, illetve azokat önálló akarati tényezőként meghatározni nem jogosult. A szociális közösség tagjai mint önállótlan, a gazdasági-társadalmi folyamatokat szubjektumként nem meghatározó állampolgárok, mint elvont, csupán szociális jut­tatások igénybevételére felhatalmazott citoyenek léteznek,13 és mint ilyenek jutnak különböző előnyökhöz, javakhoz, szol­gáltatásokhoz a nemzeti többlettermékek újraelosztása ré­vén. Az egyének gazdaságilag-társadalmilag passzív állam­polgári helyzetüknél fogva, e helyzet következtében tagjai en­nek a közösségnek. A szociális-jóléti támogatásokhoz – mi­ként a felhalmozáshoz – szükséges költségek fedezése alap­vetően a termelő munkát végzőkre (vagyis az értéktöbbletet termelőkre) hárul.

Funkcionális megközelítésben mindazok a munkák a tő­keközösség által létesítettnek tekintendők, amelyek a nem­zeti tőke gyarapításában részt vesznek. Ugyanakkor megálla­pítható, hogy egy sor olyan munkakör is létezik, amelyet nem a nyereségorientáltság hív életre, hanem – az állami redisztribúció közvetítésével – a szociálisnak nevezett közösség finanszíroz. A következmény kettős. 1. A munka­erőpiacon a tőkeközösség mellett a szociális közösség is megjelenik vásárlóként. 2. A fogyasztói piacon szintén fizető­képes keresletet támaszt.

Az eddigi fejtegetésekből is nyilvánvaló, hogy a nemzeti javak nyereségorientált, illetve szociális-jóléti felhasználása alapvetően eltérő megfontolások szerint történik: a két tevé­kenység immanens logikája keresztezi egymást. A nyereség­centrikus gazdaságosság és a szociális-jóléti szempontok ér­vényesítése ellentétbe kerül egymással: szükségképpen be­következik a tulajdonképpeni gazdasági (felhalmozási) és a humanista (szociális) funkció különválása. Szembefordulnak a sajátosan ökonómiai és a szociális ideológia által megindo­kolt törekvések. Ellentétük a nemzeti értéktöbbletet előállító tőkeközösség és az állampolgári egyenlőségeszményt képvi­selő szociális közösség konfliktusaként realizálódik.

Az egyének közötti gazdasági jellegű kapcsolatok alap­vetően a tőkeközösség révén szerveződnek. A tőkeközösség garantálja a bérmunkaviszonynak (mint a társadalmasodás ökonómiailag közvetített formájának) a fennmaradását. Ugyanakkor az állami karitativitás következtében folyamato­san újratermelődik az a társadalmi méretű szociális közös­ség, amely gazdaságilag passzív (pusztán redisztribúciós) in­tegrációként valósítja meg a társadalmasodás egy sajátos formáját. A két közösség együttélése szükségképpen nem szervesül: létezésük egymás melletti, egymást kiegészítő marad. Ily módon egymással kibékíthetetlenként jelennek meg a szociális-jóléti és a közvetlen gazdaságossági szem­pontok. Ebből viszont állandó konfliktushelyzet származik, és a pillanatnyi erőviszonyok döntik el, hogy valamely konk­rét kérdésben éppen melyik elv preferálódik és milyen mérték­ben.

A két közösség szerveződésének ellentétességén túl azonban egymásrautaltságuk is megállapítható: a működé­sükhöz szükséges keretfeltételeket (a gazdasági, illetve a tár­sadalmi és a politikai feltételeket) kölcsönösen megteremtik egymás számára. Nyilvánvaló, hogy a szociális közösség költségeinek fedezetét a tőkeközösség termeli meg: ő finan­szírozza – állami újraelosztás közvetítésével – a szociális kö­zösség fenntartását. De ez a kiadás – improduktív jellege elle­nére – magának a tőkeközösségnek a szempontjából sem te­kinthető fölöslegesnek. Folyamatos működése, nyereség­centrikus logikájának érvényre juttatása ugyanis elkerülhetet­lenül társadalmi konfliktushoz, ezért politikai feszültségekhez vezet, amelyek csak szociálpolitikai intézkedésekkel csök­kenthetők, ellensúlyozhatok részlegesen. Vagyis a tőkekö­zösség rá van utalva különböző kompenzációs funkciók gazdaságon kívüli ellátására – azaz rá van utalva a szociá­lis közösség tevékenységére. Ennyiben – látszólag para­dox, valójában magától értetődő módon – a szociális közös­ség feladatává válik az öntörvényű piacgazdaság, illetve álta­lánosabban a tőkeközösség szociális-politikai „finanszírozá­sa". Ily módon ismételten prolongálódik a szociális közösség kompenzációs feladata: olyan karitatív teendők elvégzésére hívatott, amelyek csökkentik a tőkeközösség lététől elválaszt­hatatlan feszültségeket.

III. „Szabadon lebegő" kormányzat

A két közösség kölcsönös egymásrautaltsága nem szünteti meg működési logikájuk alapvetően ellentétes jellegét. Ezért együttélésük feltételezi újratermelődési folya­matuk állandó összehangolását. A kormányzati hatalom (a politikai állam) a mindenkori erőviszonyok függvényében te­remt relatív összhangot, ismétlődő kompromisszumokat a két közösség konfliktusában. Kizárt azonban, hogy stabil moz­gásformát, dinamikus egyensúlyi állapotot hozzon létre az el­lentétes logikájú elvek érvényesítése számára: a nyereség­orientált termelési és a szociális-jóléti megindoklású elosztási igények, a sajátosan ökonómiai és a különböző karitatív intéz­mények csak egymás rovására, a másik logikájának tagadása árán képesek működni.

A politikai államot működtető kormányzat részére a tőke­közösség teremti elő a tevékenységéhez szükséges anyagi alapot; társadalmi bázisát, tömegbázisát viszont elsősorban a szociális közösség folyamatos újratermelődése biztosítja. A politikai állam, mint közhatalmi szerv tehát mindkét kö­zösség szempontjait kénytelen figyelembe venni; ugyan­akkor – értelemszerűen – mindkét közösség törekvéseit korlátozni. E korlátozás a legkülönbözőbb területeken meg­mutatkozik. Például:

  • nem azok a funkciók realizálódnak, amelyeket a tőke­közösség, illetve amelyeket a szociális közösség optimá­lis működése megkívánna, hanem amelyeket a kormányzat preferál;
  • ismételten előfordul, hogy a nyereségorientált árkép­zés vagy a szociális-jóléti szempontú árképzés helyett ezek politikailag módosított formája valósul meg;
  • a jövedelmek tőke-logika szerinti illetve jóléti logika szerinti képződése is bizonyos kormányzati kontrollnak van alávetve.

A politikai állam fontos feladata a két – egyaránt jelentős társadalmi háttérrel rendelkező – közösség működésének képviselete és összehangolása: közöttük folyamatos egyen­súly teremtése. Ennek megfelelően a társadalmi-politikai rendszer újratermelését szolgáló funkciók két típusát igyek­szik ellátni: 1. a jogrend, közigazgatás, honvédelem, rend­fenntartás stb. hagyományos teendőit; 2. külön gazdasági és külön szociálpolitikai jellegű intézmények létrehozásával (il­letve fenntartási költségeinek fedezésével) a két közösség együttélésének biztosítását.

Azonban abból következően, hogy a tőkeközösség és a szociális közösség többé-kevésbé egyenrangú, közel azonos társadalmi erővel bíró tényezőként létezik, illetve abból követ­kezően, hogy nemcsak ellentétességük, hanem egymásra­utaltságuk is nyilvánvaló, kiszélesedik a kormányzati hatalom mozgástere. A tőkés állam a korábbi időszakhoz képest jelen­tős funkcióváltozáson megy keresztül. Azáltal, hogy a rend­szer szerveződésében a vázolt kettős irányultság, duális szerkezet alakul ki, megnövekszik a politikai állam emancipálódása a tőkés gazdasággal szemben. Így lehetővé vá­lik, hogy a kormányzati szervek tevékenysége számottevő mértékben leváljon mindkét közösség közvetlen logikájáról, és – mintegy az abszolút monarchia késő-feudális államához hasonlóan – a rendszer egészének konszolidálását, politikai stabilizálását, újratermelési struktúrájának konzerválását egyfajta egyensúlyozó tevékenységben juttassa érvényre: a két közösség fölött való egyensúlyozás tevékenységében. Mindamellett a kormányzatnak a rendszer stabilizálására, a meglevő struktúra fenntartására való törekvése végső fokon egyik közösség konkrét érdekeivel sem ellentétes. Nem illesz­kedik ugyan szervesen a tőkeközösség felhalmozási logiká­jához, de működését döntő mértékben elősegíti. Nem szol­gálja közvetlenül a szociális közösség törekvését, de annak elengedhetetlen előfeltételét képezi.

A politikai konszolidáltság és magának a tőkestruktúrá­nak, az alapvető tőkeviszonynak politikai garantálása elsőbb­séget élvez a közvetlen nyereségorientált termeléssel és tő­kés típusú felhalmozással szemben. Ebben az értelemben a modern tőkés állam – jóllehet központi elvonások, valamint különböző korlátozó intézkedések révén a nyereségmaxima­lizálás logikájának érvényesülését gátolja – valójában a nye­reségorientált termelés feltételeit (politikai-hatalmi és társa­dalmi feltételeit) teremti meg. A nyereségorientált termelés közvetlen, rövid távú érdekeivel szemben magának e terme­lésnek a strukturális és hosszú távú érdekeltségét is érvényre juttatja, amikor a két közösség szempontjait egyezteti, és a két közösség törekvéseinek folyamatos egyeztetése által ma­gát a kapitalista rendszert (a tőkés társadalomalakulatot) ter­meli újra.14

A kormányzat legfőbb hatalmi (egyensúlyteremtő) esz­köze a gazdaság működésébe való beavatkozás: a nemzet­gazdaság működésének állami befolyásolása. A kormányzati beavatkozás a termelés és az elosztás kérdéseire egyaránt kiterjed, de alapvetően a nemzetgazdasági szintű nyereség jelentős hányadának állami e/vonásában és redisztribúciójában nyilvánul meg. Azonban azáltal, hogy – sajátos egyen­súlyteremtő funkciója következtében – a politikai állam (pon­tosabban a politikai apparátus, a kormányzati hatalom) nagy­mérvű függetlenségre tesz szert mindkét közösséggel (ezek szempontjaival, normatíváival) szemben, megnövekszik autonómiája, manőverezési lehetősége, cselekvési szabad­sága, és relatíve önálló, harmadik alapvető struktúraképző tényezőként jelenik meg a társadalmi palettán. Lehetősége nyílik – a két közösséget szolgáló tevékenysége mellett – sa­ját érdekeit preferálni, partikuláris szempontjait érvényre jut­tatni, hatalmi elképzeléseit megvalósítani.

A vázolt összefüggések következtében a kormányzati hatalom nem csupán a „társadalmi palettán", hanem a gazda­sági szférában is önálló szubjektummá válik. Az egyensúlyte­remtő funkciójából származó autonómia lehetővé teszi szá­mára, hogy olyan munkaköröket finanszírozzon, amelyek nem vezethetők le sem a tőkeközösség, sem a szociális kö­zösség logikájából, sem az ún. szolgáló állam funkcióiból. Vagyis lehetősége nyílik arra, hogy egy sor olyan munkahe­lyet létesítsen, amely sem a felhalmozási, sem a szociálpoliti­kai, sem a szakpolitikai feladatokhoz nem kapcsolódik köz­vetlenül, hanem végső fokon a hatalmi struktúra (a kormány­zati hatalom) stabilizálására és újratermelésére való törek­vésben találja meg a magyarázatát. Ennek megfelelően je­lentős létszámú – nem a szolgáló állam szorosan értelmezett feladatait ellátó – hivatalnokréteget, politikai apparátust, pártbü­rokráciát, közigazgatási bürokráciát hoz létre, és tart el redisztribúciós eszközökkel. Ide sorolható továbbá a szigorúan vett közszolgáltatásokon kívül eső szolgáltatásoknak (például a kultúripar, „tudományipar", szórakoztatóipar, tömegkom­munikáció területének) az a része, amely nem nyereségorien­tált módon szerveződik – és egy sor hasonló tevékenység.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a központilag el­vont társadalmi többlettermék újraelosztásának összetevőit és arányait részben specifikusan gazdasági, részben karita­tív-szociális, részben szakpolitikai, részben hatalmi-kor­mányzati szempontok határozzák meg. Az állami (kormány­zati) redisztribúció – funkciómegoszlása szerint – a következő alapvető formákra bontható:

  1. a tőkeközösség logikájából fakadó (vagyis nyereség­orientált) nemzetgazdasági beruházásokra;
  2. a szociális közösség szempontjait követő karitatív jut­tatásokra;
  3. az állami keretek újratermelését szolgáló funkciók költ­ségeinek fedezésére;
  4. a hatalmi struktúra – kormányzati pozíciók – stabilizá­lása érdekében létrehozott és fenntartott munkakörök finan­szírozására.

Munkahelyek állami létesítése és fenntartása tehát vagy a tőkeközösség, vagy a szociális közösség, vagy a szolgáló állam tevékenységéhez (illetve szempontjaihoz) kapcsolódik, vagy a kormányzati hatalomgyakorlás logikájából vezethető le. Nyereségek központi elvonása teszi lehetővé, hogy a politi­kai állam (a kormányzat) munkahelyeket teremtsen külön­böző közalkalmazottak számára, és az egyes vállalatokkal szemben a legnagyobb foglalkoztatóvá váljon. Ily módon a munkaerőpiacon egyes tevékenységek öntörvényű piaci elis­mérése mellé – az állami redisztribúció következtében – felso­rakozik ún. hatósági elismerésük: számos foglalkozás, mun­kavégzés hatósági elismerés révén lesz piacképessé. Gya­korlatilag a kormányzati hatalom alkalmazottjaként, ágense­ként részesülnek – különböző költségvetési intézmények köz­vetítésével – a hatalmi-politikai alapú újraelosztásból mind­azok, akiknek tevékenységét a nemzetgazdaság kormányzati megfontolások következtében finanszírozza. Az állami re­disztribúció által fenntartott munkaköröket természetesen el­térő motivációk hívják életre. Az egyes állások betöltéséért, feladatok ellátásáért kapott fizetés viszont egybemossa, ezál­tal elfedi az alapjukat képező funkciótípusok eltérő voltát.

Hasonló következtetés adódik a különböző eredetű jöve­delmek összevetésekor. A lakossági jövedelmek részben közvetlenül a tőkeközösség működéséből származnak (mun­kabér, profit), részben redisztribúciós eredetűek. A kormány­zat (a korábban említett megfontolások miatt) a társadalmi többlettermékek újraelosztását végrehajtva vásárlóképessé, fizetőképes kereslet támasztójává tesz olyan individuumokat, akik nem tagjai a tőkeközösségnek. E közösség tagja pénzzel fedezi vásárlásait, hasonlóan azokhoz, akik az állami rediszt­ribúció révén tesznek szert jövedelemre. Tehát fogyasztóként azonos státusba kerül a nyereséget is előállító és a termelő (a nemzetgazdaságot fejlesztő) munkát nem végző egyén: összeolvadnak a redisztribúciós eredetű és a termelő munká­ból származó jövedelmek.15 A fogyasztási javak pénzbeni el­lenértéke nem árulja el eredetét. Végső fokon minden vásár­lást közvetlen vagy közvetett (redisztribúció által közvetített) formában a bérmunkások tevékenysége finanszíroz – vala­mennyi jövedelem az ő termelő munkájukra vezethető vissza.

Hasonló homogenizálódási folyamatot tükröznek (helye­sebben fogalmazva: fednek el) a piacon jelentkező árak. Ezek képződését részben a tőkeközösség, részben a szociális kö­zösség szempontjai, részben kormányzati megfontolások ha­tározzák meg. Ily módon a termékeknek és szolgáltatásoknak (a kereslet-kínálat viszonyt követő) immanens piaci elismeré­sük mellé hatósági elismerésük társul: a piaci törvények (nye­reségorientáltság stb.) szerint képződő árakkal elegyednek, a vásárló számára összemosódnak az adminisztratív eszkö­zökkel befolyásolt hatósági árak. A kérdéskör további vonat­kozása: legnagyobb vásárlóként (illetve megrendelőként) maga a politikai állam jelenik meg. Egy sor termék és szolgál­tatás csak társadalmi szükségességének hatósági elismeré­se, valamint értéktöbblet állami újraelosztása következtében válik „piacképessé", eladhatóvá.

A kialakult helyzetben nem meglepő, hogy a rendszer kri­tikája elsősorban a parazita politikai bürokrácia és annak tár­sadalmi „ágensei" ellen irányul. E két réteg – úgymond – tár­sadalmilag fölösleges tevékenységet végezve tartatja el ma­gát a nemzetgazdasággal, a társadalommal. Szükségtelen szolgálataiknak illetve az ezek alapját képező bürokratikus, ellenőrizhetetlen kormányzati hatalomnak bírálata során kü­lönböző elméletek és ideológiák kristályosodtak ki a nyugati országokban. Közülük valószínűleg az „önkormányzati köz­társaság" jelszavát meghirdető nézetrendszer a legkövetke­zetesebb,16 amely a termelő közösségek hatáskörébe szándékozik adni annak eldöntését, hogy milyen társa­dalmi szolgáltatások szükségesek a rendszer rövid és hosszú távú működéséhez – tehát annak eldöntését is, hogy mely szolgáltatások végzőit kívánják, és melyekét nem hajlandók eltartani.

Jegyzetek

1 A dilemmáról és vitáról l. Bod Péter Ákos: A vállalkozó állam a mai tő­kés gazdaságban. Budapest, 1987, p. 54., Ágh Attila: A politika világa. Budapest, 1984, p. 223., Claus Offe: Politische Herrschaft und Klassenstrukturen. Zur Analyse spätkapitalistischer Gesellschaftssysteme = Politikwissenschaft. Frankfurt am Main, 1969.

2 Például Claus Offe a közvetlen felhalmozáslogika érvényesülésé­nek korlátozásáról, a tőkeértékesülési folyamat átpolitizálásáról be­szél. Értelmezése szerint a gazdasági célok megvalósítása nem-ka­pitalista jellegű kormányzást tett szükségessé. Az állam idegen test a tőkés gazdaságban: alapvető feladata, hogy politikailag biztosítsa az egyéni tőkék, az össztőke és az állampolgárok törekvéseinek vi­szonylagos összhangját. Végső fokon gazdaság és politika, tőkeérté­kesítési logika és állami beavatkozás kettősségével, e két szervező­elv együttélésével határozza meg Offe a mai kapitalizmus működési alapszerkezetét. Megjegyzendő, hogy Jürgen Habermas a magán- és a közszféra összefonódását, a civil társadalom repolitizálását egyfajta refeudalizálásként értelmezi. (J. Habermas: A társadalmi nyilvános­ság szerkezetváltozása. Budapest, 1971., 332.) A tőkés gazdaság feudalizációs-refeudalizációs jelenségeiről beszél pl. E. Preobrazsenszkij (Új gazdaság), Szabó Katalin (Új jelenségek a monopol­tőke hatalmi viszonyaiban. Társadalmi Szemle, 1985/6.).

3 U. K. Preuss kifejezése, melyet Offe is átvesz.

4 Marx-Engels Művei, 20. p. 274.

5 Vö. Ernest Mandel: Late Capitalism. Norfolk, 1975., 486. ssk.

6 Jürgen Habermas például a politikai-adminisztratív rendszer nagy­fokú autonómiáját hangsúlyozza. J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. Frankfurt am Main, 1973., p. 15.

7 Vö. Ernest Mandel: In Defence of Socialist Planning, New Left Review, 1959. pp. 7-8.

8 A mai kapitalizmust a szakirodalom általában olyan háromszektorú (a konkurenciával jellemezhető magánszektorból, a versenykényszer alól mentesült monopolista szektorból és az államilag finanszírozott közszektorból álló) gazdaságként értelmezi, amelyben az egyes szektorok céljai és működési feltételei jelentősen eltérnek egymástól. Az oligopolikus piacszerkezet kialakulása – úgymond – a szabad kon­kurencia végét jelenti. Az állami beavatkozás részben kiegészíti, részben helyettesíti a piac működését (J. Habermas: Legitimationsprobleme im Spatkapitalismus. p. 50.). Következmény egy kvázi-poli­tikai bérrendszer és – Werner Hofmann kifejezésével – egy hatalmi (az árkonkurenciát helyettesítő) árképzés megjelenése. Offe felsoro­lása szerint a következő tényezők hatnak a piaci öntörvényűség korlá­tozásának, a piac szervezetté tételének irányában: oligopóliumok, monopóliumok, kartellek, multinacionális szervezetek kialakulása; az árkonkurencia kiküszöbölése; a hosszú távú profitstabilizálás; a tőke­viszonyt veszélyeztető verseny kikapcsolása; a beszerzési és értéke­sítési piacok megszervezése; a költségnyomástól való megszabadu­lás; a tőkerealizálási probléma emancipálása; tőkemegsemmisítés; állami megrendelésre termelés. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt am Main, 1977, p. 22.). – Lásd még e számunkban Szigeti Péter tanulmányát. (A szerk.)

9 Ágh Attila: A polgári demokrácia mítosza és valósága. Budapest, 1986.

10 J. Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. p. 322.

11 Bihari Péter-Falusné Szikra Katalin: Állami vállalatok a fejlett tőkés országokban. Közgazdasági Szemle, 1983/6, Kozma Ferenc: Egyén, vállalat, állam. Budapest, 1984, p. 127.

12 A termelő munka marxi elemzése nyomán Kautsky kezdi el a bér­munkás kategória ilyen irányú kiterjesztését. (Karl Kautsky: Az erfurti program. Budapest, 1982., p. 52.)

13 Habermas megfogalmazása szerint a politikai passzivitásra ítélt ál­lampolgárnak arra van joga, hogy a helyeslést megtagadja. (J. Haber­mas: Legitimationsprobleme im Spätkapitalismus. p. 55.)

14 Offe az államapparátus által szervezett osztálykompromisszumról beszél, valamint arról, hogy a kormányzat további feladata egyes gaz­daságilag tekintve parazita (marginális, szubproletár stb.) rétegek depolitizálása, konfliktusmentes kiiktatása. (C. Offe: Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. 22., p. 44.)

15 Egyesült államokbeli statisztikákra hivatkozva Offe megállapítja: az USA aktív lakosságának 45,5%-a nem szerepel a munkaerőpiacon, 20,7%-át állami jövedelemelosztás határozza meg – anyagi körülmé­nyeit közsegély, nyugdíjas, tanulói vagy katonai státus definiálja (i.m. p. 41.)

16 Vö. pl.: Vers la république autogérée. Paris, 1986.