Online cikkek kategória bejegyzései

Krausz Tamás: Második világháborús emlékezetpolitikai útmutató – a honi politikai ellenzék figyelmébe

Európa-szerte, így Magyarországon is kiéleződtek az emlékezetpolitikai küzdelmek. A regnáló tekintélyelvű hatalom politikai ellenzéke – sajnálatosan – gyakran súlyos engedményeket tett s tesz visszatérőn az uralkodó nacionalista propagandának. Olyan „szakemberek” nézetei alapján értékelik Magyarország felszabadítását/felszabadulását a náci Németország és a nyilas diktatúra rémuralma alól, akik egyenlőségjelet tesznek a náci Németország és a Szovjetunió világháborús szerepe között. Ez nemcsak végzetes erkölcsi eltévelyedés, hanem a történelmi tények durva meghamisítása is.

Manapság már-már kötelezővé vált a Vörös Hadsereg felszabadító harcait nők megerőszakolásával és tömeges fosztogatásokkal azonosítani, a nácik oldalán harcoló magyar hadsereget pedig – elhallgatva és/vagy mentegetve annak valóságos háborús szerepét – heroizálni vagy a nácik áldozatának ábrázolni.

Az alábbiakban az értelemhez apellálva, a józan ész nevében szeretnék rámutatni azokra a különbségekre, amik az Európa felszabadításában döntő szerepet játszó Vörös Hadsereg és a Magyar Királyi Honvédség csapatainak szovjetunióbeli tevékenysége között fennállott.

*

Az antifasiszta harc alapvető erejét – összefogva a nyugati szövetségesekkel – a Vörös Hadsereg alkotta.

A Szovjetuniót megtámadó, majd annak öt magyarországnyi területét megszálló magyar csapatok – a náci katonai vezetés alárendeltségében – egy faji ideológiára épülő gyarmatosító és népirtó háború végrehajtói – bűnrészesei – lettek.

Megszálló csapataink – Horthy főparancsnok tábornokainak irányításával – véres terror-rendszert vezettek be szovjet földön: közvetlenül részt vettek legalább 200 ezer szovjet állampolgár meggyilkolásában. Cselekvő szerepet vállaltak a szovjet zsidóság kiirtásában, a holokauszt végrehajtásában. A magyar megszálló hatóságok a zsidók mellett, törvényen kívül helyezték mindazokat a szovjet állampolgárokat is, akik nem voltak hajlandók kollaboránsok szerepét eljátszani. Legyilkolták az antifasiszta harc élén álló kommunistákat, szovjet aktivistákat, békés állampolgárok sokaságát, kortól és nemtől függetlenül.

A Magyarországot felszabadító és megszálló szovjet katonák is nagy számban követtek el bűntetteket hazánkban: nőket erőszakoltak meg, fosztogattak, és olyan magyar állampolgárokat is hadifogságba vetettek, akik szovjet területen korábban nem vettek részt fegyveres szolgálatban.

A Vörös Hadsereg katonái azonban nem mészárolták le a magyar civil lakosságot: nem gyilkoltak gyermekeket és nőket, és nem vettek részt sok tízezer magyar hadifogoly elpusztításában. A szovjet katonák nem perzselték fel magyar falvak sokaságát sokszor elven emberekkel együtt, nem viseltek felelősséget a holokausztért, nem építettek és őriztek haláltáborokat és gettókat, ellenkezőleg: felszabadították azokat.

Magyar katonák nemcsak megerőszakoltak – pontosan ma már feltárhatatlan számú – szovjet (gyerek)lányt és asszonyt, hanem sokakat közülük bordélyokba tereltek, halálra dolgoztattak, megkínoztak és végül megöltek, hogy tanúk se maradjanak. Mindezt büntetlenül tehették.

A magyar népnek rengeteg szenvedést okozott a háború. De a mintegy egymillió magyar háborús áldozatért, akiknek közel felét zsidó honfitársaink tették ki, a történelmi felelősséget utólag is, amíg a világ világ a Horthy-rendszer és maga Horthy Miklós kormányzó viseli.

A kép forrása: Fortepan / Lissák Tivadar

Krausz Tamás: A holokauszt értelmezési kerete – egy rövid vázlat tükrében

Áldozatiság és dekolonizáció címen zajlott le egy polémiasorozat – múlt év júliusa és decembere között – a Mércén a holokauszt értelmezési keretéről, amely főként azért ragadott meg, mert szakemberek egy új, fiatal generációja szólalt meg benne. E rövid írásban mindössze egyetlen problémakörhöz szólnék hozzá.
A holokauszt beillesztése a népirtások globális történetébe kétséget kizáróan alapvető fontosságú, és e nézőpont sok újdonság feltárását teszi lehetővé. A feltárásnak azonban van egy fontos feltétele, amely számos hozzászólásból szinte teljesen hiányzott – nevezetesen a történetiség.

A szakszerűség és történetiség érvényesítése érdekében rögtön le kell szögezni: a holokauszt nem önmagában álló jelenség: a konkrét történeti feltételeken kívül érdemben, értelmesen nem magyarázható. A holokauszt a náci Németország Szovjetunió elleni háborújában és annak részeként öltött konkrét történeti formát. A nácik által elpusztított közel 6 millió zsidó majdnem felét (2,7 millió embert) szovjet területen, döntő többségét szovjet állampolgárként pusztították el. Amitől nem lehet eltekinteni, attól nem lehet elvonatkoztatni. A zsidók szisztematikus kiirtása a Szovjetunió megtámadásával egyidejűleg bontakozott ki, mint a szovjet rendszer lerombolásának, lakossága kifosztásának és területi elrablásának fontos része, az általános népirtás különös, kivételes esete.

A náci élettér-„elmélet”, az árja faj világuralma nem egyedül a zsidók kiirtását foglalta magában, hanem egy sokkal nagyobb projekt részeként fogalmazódott meg, illetve realizálódott. A fő ellenség maga a Szovjetunió volt, nem véletlen, hogy Keleten egy másfajta háborút folytatott náci Németország, mint Nyugaton: megsemmisítő (Vernichtungskrieg) háborút. A náci gyarmatosító rablóháború tehát nem önmagában a zsidók ellen irányult, hanem a Szovjetunió népei ellen általában. A Plan Ost már eleve több mint 30 millió szláv ember kiirtását irányozta elő. S ha azt nem is volt képes realizálni, a gyarmati népirtás mégis csak több nem zsidóval végzett, mint zsidóval. Ami a zsidók kiirtását specifikussá teszi (számos, itt ismételten nem kifejtendő okok mellett), az az, hogy a népirtás az ő esetükben az utolsó emberig folytatódott. Kétségtelen, hogy a náci projektben a zsidók kiirtása viszonylag önálló kérdésként merült fel – mint „önálló front” a többi között. Ez volt az egyetlen front, ahol a nácik győzedelmeskedtek, s ezzel magyarázható, hogy a holokauszt még a háború végső fázisában is folytatódott. Ami katonai-stratégiai szempontból irracionális, az a célok tekintetében teljesen a helyén volt.

Ugyanis a náci antiszemitizmus a náci Németország és szövetségesei, illetve kollaboránsai számára egy gazdasági-politikai és pszichológiai motiváló erő volt, pótolta a globális, marxista (antikapitalista-kommunista) rendszerkritikát: a nácizmus a szocializmus helyére állította magát olyképpen, hogy közben megmentette a kapitalizmust, amelyet egy őszinteségi rohamában Hayek is „hálásan megköszönt” Hitlernek – akit egyébként a közgazdász is – a marxistákhoz hasonlóan – a kapitalizmus megmentőjeként aposztrofált. Hogy a holokauszt mennyire leszármazottja a régi kapitalista gyarmatosításnak, abban is kifejeződik, hogy a náci Németország fő ellensége, a Szovjetunió, a „zsidó-bolsevizmus” mint a „szocializmus-kommunizmus” megtestesítője, egyúttal az egyetlen következetesen antikolonialista nagyhatalom is volt.

A hitleri gyarmatosítás és népirtás, amelynek hátországát a müncheni egyezmény rövid távon biztosította, kétségtelenül illeszkedett a nyugati, kapitalista birodalmak 16. századtól tartó gyarmatosító népirtásainak történetébe, ám egyúttal rendelkezett mindazokkal a tapasztalatokkal, gazdasági kapacitásokkal és technológiákkal, amelyeket a modern kapitalista-imperialista kultúra, civilizáció felhalmozott. Tehát a „judeo-bolsevista, plutokrata világösszeesküvés” náci gondolatvilága kiegészült a legmodernebb ipari civilizáció vívmányaival és struktúráival. A svájci bankoktól (a zsidó fogarany „befogadása”) a svéd acélig, az egész modern európai kapitalista centrum – egy vagy más módon – a náci projekt részévé vált, annak hálójába került. S noha a burzsoázia kezdetben még Németországban is csak kelletlenül vett részt a náci programban, ne felejtsük el, a legnagyobb profitokat épp Hitler idején zsebelték be, magának a holokausztnak is köszönhetően.

1945 után a népirtások történetében a nagy változás majd az lesz, amikor a „vonakodó burzsoázia” a népirtás „projektjét” mindenütt polgári demokratikus jelmezbe öltözteti és viszi „sikerre” – ellentétben a náci rezsimmel, amely világtörténeti vereséget szenvedett, mindenekelőtt a szovjet Vörös Hadseregnek köszönhetően. A modern tömeggyilkosságok története Afrikától, a kenyai, majd  a délkelet-ázsiai népirtásoktól Irakig és Közép-Afrikáig mindenütt a világ gazdasági és területi újrafelosztásának történeti keretébe illeszkedik. De sem az 1915-ös török népirtás az örmények ellen, sem a II. világháborút követő népirtások egyetlen esetben sem tűzték ki célul, hogy egy népet az utolsó szálig kiirtsanak, ez a modern időben – ismét hangsúlyozom – csak a zsidó népet érintette, amit ma általában holokausztnak neveznek.

Néhány szó az emlékezetpolitikai aspektusról

A modern nyugati hidegháborús propaganda nem sokkal a II. világháború után „kitalálta” a végtelenül leegyszerűsítő ún. totalitarizmus-elméletet, hogy összekapcsolja és azonosítsa a népirtást elszenvedett Szovjetuniót a népirtó náci Németországgal. Ezen ideológia fedezetében „tüntették el” azt a tényt, hogy a „kommunizmus elleni harc” vonzásában az Egyesült Államok nem egyszerűen megmentett sok ezer náci háborús bűnöst, hanem azok egy jelentős részét különféle rendvédelmi és titkosszolgálati struktúrákban (hogy a náci tudósokról itt ne is beszéljünk) harcba is állította – még Németországban is. Maga a holokauszt 1989 után a nyugati, főleg az amerikai polgári propagandában különös geopolitikai csatározások „áldozatává” lett. Ha valahol meg kellett indokolni egy NATO-beavatkozást, a helyi konfliktusok valamelyik oldalát rögtön a népirtás vádjával illették. Még mindenki emlékszik arra, hogy Clinton asszony – holywoodias stílusban – Jugoszlávia szétbombázását azzal indokolta, hogy a szerbek kiirtják az albánokat, vagyis „holokausztot hajtanak végre”. Azt követően Európában is kidolgoztak amerikai mintára egy steril, a történeti feltételektől, a valóságtól eloldott, szublimált „holokauszt-képet”, amellyel mindenekelőtt az új kelet-európai rezsimek adóznak a „világ zsidóságának”, miközben ennek fedezetében rehabilitálják a két világháború közötti antiszemita rendszereket és szervezeteket, illetve a nácikkal kollaboráló rezsimeket és katonai struktúrákat, amelyek részt vettek a holokauszt végrehajtásában (mindenekelőtt Magyarország, Horvátország, Románia, Ukrajna és a balti államok történetére utalok).

A holokauszt valóságos okainak és végrehajtásának igaz története helyett az „emlékezetpolitikákat” szinte mindenütt egy képmutató és absztrakt moralizálás kíséri, sok helyütt egy üzleti alapú intézményrendszer bázisán. Ezáltal végső soron a holokauszt relativizálása zajlik, méghozzá globális méretekben a valóságos történelem feláldozása útján. Kevés kivétellel a cél mindenütt a helyi hatalmi elitek ízlésének és érdekeinek megfelelő „kép” kialakítása.

Az amerikai liberális demokrácia nimbuszának összeomlása – puccskísérlet a Capitoliumban

Az amerikai liberális politikai osztályt és „az amerikai álom” megtévesztett híveit kivéve senkit sem lepett meg a fasiszta színezetű puccskísérlet az USA fővárosában. Folyóiratunk már négy évvel ezelőtt jelezte, hogy a Trump-jelenség, a “trampizmus” egy világméretű gazdasági-szociális és politikai válság része, amely mély történelmi gyökerekkel és nemzeti sajátosságokkal egyaránt rendelkezik Orbán Viktortól, Kaczinskyn, Zelenszkijen, Erdoganon, Netanyahun  és Bolsonáron át Trumpig.

Számos elemzés mutatja, hogy az amerikai nagytőke komoly profitokat csak bűvészkedéssel, pénzügyi maipulációkkal és külföldi pénzügyi eszközök megszerzéséből tud  realizálni, aminek komoly politikai és gazdasági következménye volt, van és lesz a világrendszer működésére nézve. Az orosz- és kínai ellenes szankciópolitika, amelynek célja a piacszerzés, csak a jéghegy csúcsa, a keleti háborúskodás mellett. Magában az Egyesült Államokban a világjárvánnyal sújtott gazdasági válság szenvedő csoportjai mindenekelőtt a munkájukat vesztett, a középosztályból és a munkásosztályból lesüllyedt  társadalmi csoportokból, valamint a kisvállalkozói körökből kerülnek ki, mint egyébként bárhol másutt a világon. Az alsó osztályokat a rendszerválsággal küzdő Egyesült Államokban nem képviselheti hatékony politikai párt, mert e népességeknek nincs anyagi forrása ahhoz, hogy magukat megszervezzék, és eséllyel indulhassanak az alkotmányosan kialakított kétpárti rendszerben. A szocialista tömegmozgalmat pedig már régen földbe döngölték és feltámadásának jelei sem igen látszanak. Noha az amerikai liberalizmus a Demokrata Párttal azonosítja magát, a demokraták már régen nem nyerhetnének választásokat a baloldali szavazatok nélkül. Az amerikai liberálisok sem képesek baloldali alternatívával fellépni, de semlegesítik a rendszerkritikus baloldalt. A tőkének így két félnivalója támadt: a profitráta vészes csökkenése és a világrendszerbeli hegemónia elvesztése.

Így az amerikai burzsoázia nyugodtan nézhette a hivatásos demagóg és közönséges csaló vagy Thomas Mannal szólva, a “varázsló”, hipnotizőr Donald Trump milliárdos mögött felsorakozott szélsőjobboldali “népfelkelést”, amely nekünk, magyaroknak ismerősnek tűnt a 2006-os budapesti lázadás, a TV-székház elfoglalásának és felgyújtásának tükrében. A Capitoliumot elfoglaló ezrek pár óráig rettegésben tartották a Kongresszust, a kétségbeesetten levegő után kapkodó többnyire idős, rémült demokrata és republikánus szenátorokat.

A válság terheit viselni nem tudó, nem akaró – a TV képernyőin feltűnő – lumpenek ne tévesszenek meg bennünket. Ők csak a tekintélyuralmi stílust és a fehér felsőbbrendűség rasszista ideológiáját jelenítik meg felfegyverkezett csoportok alakjában. Az egyik képviselő hölgy pedig elragadtatással idézte fel Hitler egyik gondolatát az ifjúság megnyeréséről.

Ne feledjük: Trump mögött 70 millió amerikai áll, a „Make America Great Again!” jegyében, benne szélsőjobboldali tömegekkel. Készen arra, hogy vezérükkel a válságot a polgári demokráca beomlasztásával és egy új tekintélyuralmi hatalommal “oldják meg”. És a cezarista nagy vágyálom, hogy „America First” legyen, értsd, a világ csendőre és az elnyomás fő hasznonélvezője, egy szélsőjobbra átfésült világrendben veszélyes  célként tűnik fel.

A Thomas Mann-i gondolatot parafrazálva okkal jut az ember eszébe:

Amerika, vigyázz!

Eszmélet szerkesztősége

A kép forrása: https://eu.usatoday.com/

Krausz Tamás: Mészáros István

Goethe mondta Eckermann-nal beszélgetve: „Ahhoz, hogy valakiből nagy ember váljék, nagy örökséget kell kapnia.” Mészáros István idén lenne 90 éves, és elmondhatjuk: ő maga is már a „nagy örökség” része. Marx, Luxemburg, Lenin és az orosz forradalom, Gramsci, Lukács nyomán Mészáros István a szocializmus klasszikusává vált. Nevét ma­gyar létére kevesen ismerik Magyarországon, noha az MTA tiszteleti tagja lett egy olyan időszakban, amikor a rendszer még slendriánul működött. Hogy neve itthon alig ismert, azokat a provinciális viszo­nyokat jellemzi, amiknek történelmi gyökereit régiónkban ismerjük. Tudjuk, e gyökerekből sokfelé van, lehet elágazás… Senki nem látta előre sem az orosz szocialista forradalom kitörését 1917-ben, sem a Szovjetunió, az államszocializmus összeomlását 1989–91-ben. Ebből következőn is, a szocialisták-kommunisták, régiesen szólva, a marxisták számára az intellektuális felkészülés még a legsötétebb korszakokban is kötelező.

Bővebben…

Szigeti Péter: A velünk élő Engels Frigyes

Kétszáz éve született Friedrich Engels német gyáros, a klasszikus marxizmus és a modern szocializmus egyik megalapítója. Neve és szellemi teljesítménye nem fog elhomályosodni mindaddig, ameddig az emberiség nagyobb része a tőkés termelési mód szerteágazó nyomása alatt él, létezik. Ha Engelst igaz barátjához, Marxhoz mérjük – akit egész életében szellemileg, erkölcsileg és anyagilag is támogatott zsenije kibontakoztatásában, s akit csak Arisztotelésszel, Newtonnal és Einsteinnel lehet összehasonlítani –, akkor azt mondhatjuk, nem volt egyetemes hatású gondolkodó. Ám tagadhatatlan, hogy korszakokon átívelő jelentőségű tudós volt, eredeti művei és a munkásmozgalomban betöltött szervezői, stratégiai-véleményhordozói hatása révén.

Bővebben…