Online cikkek kategória bejegyzései

Háború és béke: Oroszország és az új világrend. Bartha Eszter interjúja Krausz Tamással

Oroszország úgy tekint magára, mint a világrendszerben versengő hatalmak egyikére, az USA  úgy tekint saját magára, mint a világrendszer gazdájára, és úgy kezeli Oroszországot, mintha egy fellázadt szatellitje lenne.”

B. E.: Míg 1989 előtt a Szovjetuniót a hivatalos propaganda mindenhol mint a szocializmus legfőbb bástyáját dicsőítette Kelet-Európában, addig az államszocializmus és a Szovjetunió összeomlása után Oroszország lett minden rossz „ősforrása”, kezdve a régió legfőbb baja okozójának kinevezett kommunizmustól az új imperialista törekvésekig. Orosz szakértőket viszonylag ritkán szoktak megkérdezni a témában, holott a jelcinizmusról írt könyvetek az ELTE Ruszisztikai Intézetében nagyon sok tekintetben pontos prognózist készített a jelcini Oroszországról és „megjövendölte” Putyint. Hogyan látod a mostanra elhíresült Szkripal-ügyet és az amerikai-angol világ reakcióját Putyin újabb választási győzelmére?

K. T.: Ez az egész Szkripal-ügy egy hosszú folyamat, még ha ódivatúnak tartasz vele, akkor is kimondom, egy komoly történeti múltra visszatekintő angol-amerikai összeesküvés része, eleme. Az iraki háború ürügyéül szolgáló iraki vegyi fegyverek brit-amerikai kitalációja, a Szkripal és a lánya elleni vegyi támadás és a fegyveres beavatkozást előkészítő szíriai vegyi támadás provokatív szimulálása világos összefüggést mutat: egy globális háború tipikus előzményeinek, az ürügyeknek a kialakítása zajlik. E folyamatban Oroszország úgy tekint magára, mint a világrendszerben versengő hatalmak egyikére, az USA  úgy tekint saját magára, mint a világrendszer gazdájára, és úgy kezeli Oroszországot, mintha csak egy fellázadt szatellitje lenne. Ez itt a legfőbb ellentmondás, miközben az álhírek egész arzenálját veti be az USA a nemzetközi médiában azért, hogy megerősítsen egy nyilvánvaló képtelenséget. Csak vegyük sorjában ezeket a rémmesékké dagasztott álhíreket! A legnagyobb hamisítvány, amit eddig láttam, az Irak megtámadásának ürügyéül felhozott magyarázat volt, amikor Tony Blair a világ előtt megesküdött, hogy Iraknak van vegyifegyvere, kiderült, hogy ez az egész egy óriási kamu volt, és ettől kezdve örök időkre Tony Blair a valóban demokratikus brit közvéleményben gyakorlatilag háborús bűnösként szerepel, mert tudatosan hazudott, és nem volt semmiféle vegyi fegyver.

Strukturálisan ugyanez a Szkripal-ügy. A korábban Angliában meggyilkolt ügynök, Litvinyenko apja a Szkripal-ügy brit „titkosítása” kapcsán azt nyilatkozta, hogy az ő fia meggyilkolását követően mindent nyilvánosságra hoztak, de az „orosz nyom”, értsd, az orosz hatalmi központ „keze” nem volt bizonyítható. Szkripal ügyében a Scotland Yard más taktikát választott, mondja Valter Litvinyenko: „Mindent titkosított, hogy ne kelljen bizonyítania a bizonyíthatatlant”, hogy Putyin és az orosz kormány rendelte el a gázmérgezést.   

B.E.: Mi értelme volt akkor az angol-amerikai nemzetközi médiában „fullra járatni” a Szkripal-ügyet?

K.T.:  Ez tulajdonképpen egy egészen nevetséges amalgám. Ha komolyan vesszük a nyugati narratívát, hogy az orosz elnöki és kormányhatalom, a hivatalos Oroszország likvidáltatta ideggázzal Szkripalt és a lányát, akkor azt kell mondani, hogy a nyugati narratíván belül van egy totális abszurditás. Hiszen a nyugati narratíva megkívánná, hogy bizonyítékokat hozzanak fel. Egyetlenegy bizonyítékot sem hoztak fel arra vonatkozóan, hogy ezt a hivatalos Oroszország rendelte el. Az ellenkezője az evidens, hiszen Oroszországnak nem is állt érdekében ez a botrány az elnökválasztás és a labdarúgó világbajnokság előtt. A brit külügyminiszter, akit a brit médiában csak „excentrikus hazudozónak” neveznek, és May asszony, ez a valóságérzékét elveszítő angol miniszterelnök, egyenesen azt állították, hogy az oroszok tulajdonképpen brit területen megtámadták Nagy-Britanniát ezzel az ideggáz-akcióval. Az ideggázos gyilkosság kísérlet egy hónap alatt rengeteg verzióban áll előttünk, egyik képtelenebb feltételezés, mint a másik.  Az oroszok kérték, hogy adják oda nekik is a feltárt anyagot, hogy ők is megvizsgálhassák, miről is van szó. De még a két mérgezett embert is rejtegetik a világ és Oroszország elől. Végül a svájci szakértői jelentés bebizonyította, hogy az alkalmazott ideggáz nem Oroszországból származik, nem a korábban megnevezett „Novicsok”.  Ebből az amalgámból csináltak egy nagy politikai koncepciót. De nem is ez az érdekes ebben, hanem az, hogy az EU a NATO szolidaritás jegyében – ha nem is az egész EU, de a vezető államok – felsorakoztak az USA és Nagy-Britannia koholmány-amalgámja mögé. Mindez tehát Oroszország nyugati – amerikai és NATO vezetésű  — elszigetelésének adott egy újabb lökést. Az orosz politikai vezetés is feltette a kérdést, hogy miért lenne ez az egész Oroszországnak az érdeke, mit akarna ezzel Oroszország elérni és demonstrálni? Amikor a NATO Oroszországot katonai bázisok sokaságával veszi körül, Oroszország pedig Kalinyingrádtól a Jeges-tengerig rakétavédelmi rendszereket működtet, egyébként egy-két percre van London az orosz rakétáktól, mi értelme lenne ennek az üzenetnek?

Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy a két Szkripal azóta eltűnt, a férfit senki nem látta a kómából való ébredés után… És ezek után pár héttel gyakorlatilag mindezt szégyenszemre megismételték Szíriában. Egy színlelt videóműsor volt az összes bizonyíték arra vonatkozóan, hogy Asszad katonai követték el – tökéletesen értelmetlenül és megint saját érdekeik ellenére a vegyi támadást. Azóta nyilatkoztak a „szereplők”, hogy az egész támadás egy színlelt műsor volt csupán. Letartóztatták tegnapelőtt a hamisított támadást elkövetőket is, de a Nyugat ellenőrzése alatt álló Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (angolul: Organisation for the Prohibition of Chemical Weapons, OPCW) vizsgáló bizottsága nem kíváncsi minderre.  Mindez persze minden józan ember számára érthető, ám ugyanakkor ki mer itt nyíltan szembehelyezkedni a NATO oszlopos tagjaival, az Egyesült Államokkal és szatellit államaival, Nagy-Britanniával és Franciaországgal, akiknek ez az ürügy kellett ahhoz, hogy rakétacsapást mérjenek Szíriára. Ahhoz, hogy háború legyen, „megfelelő” helyzetet kell kialakítani. A Szkripal-gyilkosság és a szíriai vegyi fegyver-használat álhíre a két utolsó állomás Oroszország (és persze Szíria) démonizálása terén.

B.E.: Az óráidon mindig hangoztattad az oknyomozó történetírás primátusát. Milyen mélyebb okokat látsz az angol-amerikai álhírek amalgámja mögött, miért van szüksége a Nyugatnak Oroszország démonizálására?

K.T.: Itt gyakorlatilag a világnak egy új hatalmi felosztása zajlik, aminek számos gazdasági, geostratégiai és politikai természetű aspektusa van. 1989 óta nagyon nagy változások mentek végbe a világrendszerben. Azóta rendkívüli mértékben megerősödött gazdaságilag Kína, gazdaságilag megerősödőben van India. És a Szovjetunió felbomlása után a legyengült Oroszország – bármilyen geostratégiai vereségeket, vesztességeket szenvedjen is el, bármilyen mértékben is veszítse el korábbi befolyását a világban, mára világossá vált, hogy Oroszország katonai értelemben újra világhatalommá vált. Ez már nem a jelcini Oroszország, amely gazdasági és szociális káoszba döntötte az országot. Persze azért Oroszország messze elmarad a Szovjetunió gazdasági és katonai teljesítménye mögött, ha strukturálisan vetjük össze a dolgokat. Ugyanakkor az oroszországi oligarchikus kapitalizmus szociális és gazdasági értelemben   súlyos válságban van, jelentős mértékben a Nyugat, mindenekelőtt az amerikai szankciós politika következtében. Éppen a válságból való kijutás érdekében is igyekszik az új Oroszország a saját geostratégiai érdekeit képviselni,  érvényre juttatni. De a geostratégiai érdekek érvényre juttatása keresztezi azokat az amerikai számításokat, amelyek értelmében az USA javára akarják újraosztani az energiapiacokat, mindenekelőtt az olaj- és gázpiacokról beszélek. Ez Oroszországnak továbbra is a legnagyobb fegyvere és befolyásának alapja. Az történt, hogy Európa jelentős, meghatározó területe alkotja az orosz gáz-és olajpiac  egyik igen fontos   részét. Az Egyesült Államoknak az áll érdekében, és politikáját az a tény határozza meg, hogy ezeket a piacokat részben legalább elhódítsa Oroszországtól. Ezért érdekében áll az Oroszország és az Európai Unió közötti ellentétek kiélezése, Oroszország és az Európai Unió – mindenekelőtt Németország – szembeállítása.

Továbbá látni kell e folyamat történeti hátterét is. Az Egyesült Államok  minden lehetséges helyen igyekszik a korábbi orosz befolyási övezeteket legyengíteni. Mindenekelőtt Ukrajnáról van szó, amelyből a Nyugat – a helyi oligarchák egy csoportjával, a lakosság jelentős, a korábbi elnökök bűnös politikája következtében elszegényedett tömegeivel („EuroMajdan”, a 2013-14 fordulóján létrejött liberális-szélsőjobboldali szövetséggel) – illegitim módon zavarta el Janukovicsot, az orosz kapcsolatokat feladni nem akaró elnököt, hogy az országból amerikai gyámsági övezetet hozzon létre. Ukrajna persze – az amerikai káosz-politika következtében is – felfoghatatlan mértékű gazdasági és társadalmi hanyatláson megy át. A szovjet éra valamikori legsikeresebb köztársasága, Ukrajna most a legsikertelenebb rendszerváltó állam lett egész Európában. Mivel az ukrán állam ezer szállal kötődött az orosz gazdasághoz, ezért azonban rendkívül nehéz Ukrajnát lecsatlakoztatni Oroszországról. A Porosenko elnök vezetésével létrejött etnonacionalista, pronáci rezsim a maga zászlajára Bandera és Suskevics nevét írta. Magyarán, támogatója lett annak a szélsőjobboldalnak, emlékezzünk csak az ún.  dekommunizációs törvényekre, amely a maga eredetét a II. világháborús népirtó politikában lelte-lelhette meg. Az Oroszországgal való nyelvi-kulturális, gazdasági-politikai kapcsolatoknak egy hirtelen és mesterséges szétrombolásáról van szó. A 2014-es februári puccs is erről szólt, az ukrán alkotmánnyal ellentétesen megpróbálnak Ukrajnából egy NATO-szövetségest és egy amerikai-európai felvonulási területet csinálni – gazdasági, politikai és geostratégiai megfontolásokból. Ez persze rengeteg ellentmondást és viszályt kelt, sokszor a legkiszámíthatatlanabb formában. Legutóbb Kárpátalján még a magyar kisebbség számára is törvénnyel tiltották meg, hogy az iskolákban a gyerekek magyar nyelven tanulhassanak.

Mármost ezt az egész fordulatot az oroszok különösen nehezen dolgozták fel, nemcsak azért, mert Oroszországot úgy tekintette a Nyugat, mintha neki nem lehetnének legitim érdekei, hanem azért is, mert Oroszország úgy ítélte meg, hogy 1989-91 óta minden nyugati ígéret ellenére gyakorlatilag feltolták a NATO határait egészen Oroszország közvetlen határaiig, hiszen ma már az Egyesült Államok szempontjából Ukrajna hozzá hű katonai bázis. Mint tudjuk, az Egyesült Államoknak a világ több mint 100 országában vannak katonai bázisai, tehát a valóságban – a Nyugat állításaival ellentétben – az „orosz fenyegetés” egy mítosz.   

B. E : Hogyan ítéled meg az orosz reakciókat, melyek Oroszország valódi céljai?

K. T.: Ezek a folyamatok Oroszországban természetesen egy ellenreakciót hívtak életre. Az orosz oligarchikus kapitalizmus bírálatát nem itt kell megadni, de jelzem, másutt elvégeztem, elvégeztük. De: a nyugati befolyás sem az orosz oligarchikus kapitalizmus megszüntetéséről szól. Csal meggyengítéséről. Tehát nem arról van szó, hogy Oroszországból komolyan nyugati típusú demokráciát akarnak faragni, hiszen ennek abszurd jellegéről azok vannak legjobban meggyőződve, akik a leghangosabb kérik számon Oroszországon a „nyugati értékeket”. Itt döntően gazdasági érdekekről van szó, amelyekről korábban beszéltem, és ezekhez új érdekszférák csatlakoznak. Tehát Oroszországot gyakorlatilag korlátozzák mindenféle érdekei tekintetében.   A nyugati narratíva pedig az, hogy az USA és az EU a tekintélyelvű Oroszországgal szemben csupán a demokratikus fejlődés útját egyengetik, tulajdonképpen Oroszországot csak demokratizálni szeretnék. De hát mindig ez volt a nyugati stratégia, amikor geopolitikai döntéseket kellett Oroszországgal szemben érvényre juttatni. Emlékezzünk például arra, amikor 1918 és 1922 között a cári hadsereg maradványaiból megszerveződött fehér hadsereget  a Nyugat látta el pénzzel és fegyverekkel, sőt kiterjedt katonai inváziókkal is megtámogatták Szovjet-Oroszországgal és a Vörös Hadsereggel szemben! De emlékszünk a német, náci hagyományra is,  a Szovjetunió szétzúzásának népirtó politikájára. Az egész hidegháború, amely a második világháború után bontakozott ki, szintén Oroszország izolálásának a jegyében zajlott. A Nyugat napjainkban újfent Oroszország izolálásának politikáját folytatja, és ezzel az izolálással igyekszik Oroszországot korlátozni mindenféle geostratégiai érdekeinek érvényesítésében.

Ebbe a folyamatba illeszkedett bele a NATO keleti bővítése. Ma már gyakorlatilag a Balkán jelentős része a NATO-integráció előtt áll vagy pedig egyenesen NATO-tag. Az Egyesült Államok Lengyelországból és a balti országokból egy NATO-felvonulási területet hozott létre, és hiába, hogy mindez a demokratikus ideológia jegyében zajlik, azt kell látnunk, hogy az oroszok számára az amerikai demokrácia megméretkezett az iraki háborúval, Afganisztánnal, Líbia lebombázásával, a szíriai amerikai szerepvállalással. Alapjában ennek a politikának az eredménye volt az Iszlám Állam felemelkedése. Ott, ahol az Egyesült Államok beavatkozott orosz és nemcsak orosz érdekterületeken, mindenütt a káosz erői törtek fel, sehol nem lett amerikai vagy nyugati típusú demokrácia. Lett helyette vérözön, népirtás, káosz, terrorizmus, és megjelent a migránsprobléma a maga borzalmas következményeivel. Hiszen a NATO háborúi – az észak-afrikai, a közel-keleti régió szétbombázása — eredményezi azokat a milliókat (valójában a NATO-országok áldozatait), akiket migráns néven tartanak számon Európában és az Egyesült Államokban. Ez a jelenségsor az orosz narratívában úgy merül fel, hogy gyakorlatilag Oroszország létérdekeinek megkérdőjelezéséről van szó, a Nyugat Oroszországot – függetlenül minden korábbi szovjet korszaktól, ideológiától – egy új hidegháborúval igyekszik ellenőrzése alá vonni, és energiapolitikáját egyszerre korlátozni és ellenőrizni. Ez a második köre a hidegháborúnak, ami szintén melegháborúkkal van tarkítva.

B.E.: Megválasztása után Trumpot mint oroszbarát amerikai elnököt emlegették, állítólag az elnöki kampányt is „megfúrták” az oroszok…

K.T.: Hogy az egészet lássuk, tudnunk kell, hogy az orosz reakció mindezekre a folyamatokra nem mindig adekvát, tehát következetlen. Putyint szeretik úgy ábrázolni szerte a világban, hogy mennyire sikeres politikus és mennyire sikeres és erős külpolitikus, hiszen több ponton sikerült bebizonyítania fehéren-feketén, hogy az USA ma már nem tudja egyedül ellátni a világ csendőre szerepét, ma már a világban nem az történik, amit az USA akar. Kína gazdasági felemelkedése, India megerősödése, az orosz-kínai együttműködés, mind azt mutatják, hogy az USA szerepe relatíve meggyengült, elveszítette kizárólagos hegemón szerepét.   

Maga az USA úgy állítja be a dolgot, mintha Oroszország egy terjeszkedő, imperialista hatalom lenne, amely világméretű veszélyt jelent. Oroszország sokkal gyengébb, mint a Szovjetunió, amely a világ gazdaságának 12-13%-t adta. A mai Oroszország a világgazdaság kb. 2%-át tudja produkálni, ez is mutatja, hogy itt nincs reális orosz veszély. Ez egy tudatosan felfújt dolog, nem arról van szó, hogy Oroszország veszélyezteti a világot, és Oroszország akarja a világot háborúba borítani, hiszen nem Oroszország folytat itt háborút 1991 óta különböző országokban. Egyedül Szíriába hívta be a legitim szír kormány az oroszokat, hogy segítsenek a terrorizmus leküzdésében, a szír állami egység megteremtésében. De hát az is nyilvánvaló, hogy az USA, amely együttműködött Oroszországgal az Iszlám Állam felszámolásában, igyekszik Asszadnak a különböző iszlamista formációkból valamiféle ellenzéket felépíteni, és ezt katonailag is megtámogatni. Ez is mutatja, hogy az USA tárgyalásokra kényszerül, és egyedül nem tudja a világnak ezeket a válságpontjait kezelni és megoldani. Bármekkora legyen is az USA szövetségesi  tábora, ez rendkívül megosztott tábor.

B.E.: Egyáltalán, az adott feltételrendszerben van-e esély a ruszofóbia korlátozására, megszüntetésére a nyugati világban?

K.T.: Az orosz külpolitika és Putyin rá nem jellemző módon rendkívül nagy hibát követett el, és rendkívül rossz elemzést kaphatott a tanácsadóktól, mivel a külügyminiszterével együtt teljesen elszámították magukat, amikor úgy fogták fel az amerikai elnököt, mintha az valamiféle Oroszországgal békülékeny politikát akarna vagy tudna folytatni. Ez egy nagyon súlyos politikai tévedés volt, ugyanis nem ismerték fel, hogy a Trump mögött álló amerikai nagytőke – az olajtőke, az energiaforrások kitermelésével foglalkozó nagytőke, a konzervatív republikánus párt hatalmi elitje a demokraták többségével – olyan nyomást fejtenek ki, amellyel szemben Trump, ha akarna, se tudna mást cselekedni, mint amit cselekszik. Tulajdonképpen Oroszország számára Trump óriási csalódásnak számít, mert semmiben nem tud szembehelyezkedni ezekkel az óriási erőkkel, hangsúlyozom, még ha akarna, sem tudna. Az orosz sajtóban egy csomó olyan megnyilvánulás van még ma is, hogy szegény Trump akarna Oroszországgal barátságosabb viszonyt, de hát ilyen-olyan erők nem járulnak ehhez hozzá. Valójában ebben nem lehetett semmi meglepetés. Tehát az oroszok saját magukat ringatták abba a hitbe, hogy Trumppal egy Oroszország számára kedvező korszak következhet el. Ez súlyos politikai tévedés volt. Az az óriási amerikai kampány, amely még ma is tart, miszerint az oroszok beleavatkoztak az amerikai elnökválasztásba, már előre jelezte, hogy Obama utóda nem fog tudni ez alól kijönni, hiszen aki elolvasta a republikánusok külpolitikai programját, annak látnia kellett, hogy a Republikánus Pártnak a retorikája és Oroszországhoz való viszonya még a Demokrata Párthoz képest is sokkal inkább oroszellenes, ruszofób és ellenséges. Ennek a tévedésnek a következményeit most kell az oroszoknak látni, amikor beindult Trump alatt a szankciós politika egy olyan spirálja, amelynek az ellenkezőjére számítottak. Ráadásul az amerikaiaknak és a világnak szembesülnie kellett azzal, hogy az orosz választók 95%-a nem liberális szavazó, vagyis Putyin választási sikerei tovább egyesítették az amerikai politikai osztályokat a ruszofóbia jegyében.

B.E.: Több könyvedben is részletesen foglalkoztál az orosz liberalizmus gyengeségének történeti okaival. Ma milyen okai vannak ennek a gyengeségnek?

K.T.: Ehhez érteni kell az orosz történelmet, érteni kell, hogy a mai orosz liberalizmus, amely a nyugati amerikai demokrácia legfőbb szószólója Oroszországban, és Oroszországot a nyugati értékrend – a nyugati demokratikus értékrend – alapján akarja megközelíteni, Oroszországban teljesen talajtalan, afféle „ötödik hadoszlopnak” tűnik fel. Az orosz sajtó jelentős részében a mai liberalizmus a nyugati ruszofóbia meghosszabbításaként jelenik meg, s ezt emberek milliói így is gondolják. Rendkívül káros Oroszországnak ez az újraizolálása a világrendben, éppen a liberalizmussal ellenkező erőket hívott életre. A nyugatellenes érzelmeket, a nyugatellenes kulturális értékeket, a lakosság széles rétegeiben szunnyadó autoriter érzelmeket erősítette meg. Tehát az egész liberális számítás nem jött be. Persze az orosz liberalizmusnak valójában nem az orosz oligarchikus kapitalizmussal van problémája, hanem annak politikai menedzselésével. Na de hogyan lehet másképpen menedzselni az oligarchikus kapitalizmust, mint tekintélyuralmi eszközökkel? Így zajlik ez Lengyelországban és Magyarországon is. Hát miről beszélünk?

B.E.: A nyugati típusú demokráciák exportja a világ számos pontján csődöt mondott már…Érdekes, hogy a liberális elemzők ebből nem vonnak le semmiféle következtetést, mondhatni, nem tanulnak a múlt hibáiból.

K.T.: Az a probléma, hogy nem szabad az amerikai narratívában szemlélni a világot, a CNN propaganda és agymosó gépezet maga is a ruszofóbia egyik fő eszköze Amanpour asszonysággal az élen. Én nem hiszem, hogy az amerikai politikai osztály, vagy az amerikai politikai elitnek a hozzáértő csoportjai azt gondolnák, hogy bárhol, ahol ők katonailag beavatkoznak, ott demokratává lehet bombázni egy országot. Hiszen a legjobb amerikai szövetségest, Szaúd-Arábiát sem sikerült demokratikus országgá formálniuk, noha ott aztán igazán évtizedek álltak rendelkezésre. Nem sikerült nyugati típusú demokráciává formálni még Magyarországot vagy Lengyelországot sem, vagy a balti államokat, nem beszélek Ukrajnáról.  Akkor mit akarnának Oroszországtól?  A nyugati polgári demokráciának több évszázados történelmi hagyománya van, azt nem lehet „bevezetni”, Kelet-Európában nincsen olyan demokratikus burzsoázia, amelyik a burzsoá demokrácia nyugati vagy amerikai típusát meghonosíthatná. Mifelénk mindenhol államfüggő burzsoázia jött itt létre, amelynek halvány fogalma sincs a demokráciáról, hiszen, ha kell, a legvadabb eszközökkel naponta ütköznek meg ezek az oligarchacsoportok a tőkeforrások szétosztása terén mindegyik ilyen országban, beleértve még egy olyan kis országot, mint Magyarország is. Ha megnézed, akkor a mai Ukrajnában a legitimációs ideológia említett „hősei” az Ukrán Felkelő Hadsereg vezérei voltak, akik a zsidók és a lengyelek, a szovjet hazafiak lemészárlásában jeleskedtek a második világháború idején, Suskevics a Waffen SS magasrangú tisztje volt. Ez mindent mutat – ezekkel akarja a Nyugat „demokratizálni” Ukrajnát? Ez az a fajta „illiberalizmus”. amely nálunk Horthyt írja a zászlajára. Lehetséges bármiféle demokrácia a liberalizmus és a szélsőjobboldal összefogásával? Kijöhet ebből valami értelmes dolog? Gondolhatunk mi arra, hogy ebből egy igazán demokratikus Ukrajna vagy Oroszország ki tud jönni? Tehát a nemzetközi háttér sem kedves a liberális fejlődésnek Oroszországban.

B.E. Tudatosan vezetik-e félre a liberális elemzők a nyugati közvéleményt? Tudatos politikát látsz a ruszofóbia elterjedésében?

K.T.: A liberális elemzőket nem szabad buta embereknek tekinteni. nem erről van szó. Ők is pontosan tudják, hogy mi sarjadhat ki, és mi nem a kelet-európai történelmi talajból. Tehát ebben a naivitás  tételben nem hiszek. Miközben azt sem hittem el, hogy amikor a nyugati vezetők megígérték 1989-92-ben – azóta a CIA dokumentáció már napvilágot látott – hogy nem terjesztik  kelet felé a NATO-t, kiderül azért, hogy az oroszokat ezek a társaságok szisztematikusan és tudatosan vezették félre. Ennyit a naivitásról. Emlékszem 1993-ban, amikor Jelcin csapatai szétlőtték a legitim parlamentet, a „naiv” CNN a demokrácia diadaláról tudósított. Horn Gyula volt az egyetlen kelet-európai politikus, aki mindennek éppenséggel az antidemokratikus jellegét hangsúlyozta. Más kérdés, hogy Gorbacsov és Jelcin éppen gyengeségük, képzetlenségük, s talán személyes hatalmi érdekeik  miatt „kénytelenek” voltak ezt az egészet eltűrni. Kényelmesebb volt elhinni egy darabig azt, hogy a partnerség a békéért jegyében majd a NATO és Oroszország egy új európai rendet épít fel, amiben Oroszország is megtalálhatja a maga helyét. Gondoljunk Gorbacsov „Európa-ház” gondolatára. Nos, abban volt egy csipetnyi naivitás.   Ez az egész ruszofóbia, amit a helyi és a nemzetközi liberalizmus a világra ráöntött, mély, több évszázados gyökerekkel rendelkező történelmi jelenség, amely a hierarchizált világrend egyfajta ideológiai igazolása. A ruszofóbia is rasszizmus, politikai rasszizmus, amely a Nyugat Kelet fölötti felsőbbségét hivatott igazolni. Az oroszokat eleve úgy állítják be, mintha a terjeszkedés, a nagyorosz sovinizmus, a Nyugat gyűlölete, a háborús gondolkodás határozná meg az egyszerű emberek lelkivilágát, miközben egyetlen példa nincs arra, hogy a Szovjetunió vagy Oroszország egyetlen NATO-országot valaha is megtámadott volna. Az USA a szankciós politikával az oroszokat rá akarja kényszeríteni arra, hogy minden fontos kérdésben engedjenek a centrumországok akaratának.   Eközben az Európai Unió nagyon szépen menedzseli a Lettországban megfigyelhető patologikus ruszofóbiát, amelynek szellemében egyik napról a másikra betiltották az általános iskolákban az orosz nyelven való tanítást-tanulást, holott a fővárosában, Rigában a lakosság legalább  fele orosz anyanyelvű, de az egész lakosság 40%-a is orosz…

B.E.: A ruszofóbia, mint mondod, nem más, mint új hidegháborús ideológia. Miért pont az oroszok? – kérdezhetnénk, ha nem jelentenek valódi veszélyt az Egyesült Államok és a Nyugat gazdaságára.

K.T.: Említettem, az oroszok a legerősebbek az európai olajpiacon.   Németország és Oroszország között évszázados együttműködés van e tekintetben, az orosz nyersanyagot a német technológiáért és gépekért hagyomány a második világháború után az ideológiai-rendszerbeli különbségek dacára visszaállt. Ám az USA szeretné Nyugat-Európán is rajta tartani a kezét, „megvédeni” azt. Ebben Kelet-Európa sok országa igazi szövetséges. Az atlantisták vezető állama itt Lengyelország, amelyben, nem ok nélkül, szintén erős a ruszofóbia.

Ugyanakkor a mostani szíriai háború cáfolhatatlanul mutatja az USA globális befolyásának, súlyának, szerepének csökkenését, és ezzel párhuzamosan politikai uralkodó osztálya – minden belső megosztottság ellenére vagy talán részben  azért is – példátlan erkölcsi hanyatláson megy keresztül, hiszen még a vietnami háború idején is voltak erkölcsi értelemben ép csoportjai.
Az amerikaiak csak most értették meg, hogy Oroszország a préda és a politikai eszköz szerepe helyett egy önmagát megvédeni képes és önmagát megvédeni akaró állam szerepet kívánja eljátszani. Kurginjan ismert orosz politikai elemző pontosan állapította meg, hogy az USA úgy kezeli Oroszországot mint saját fellázadt szatellitjét. Az USA Oroszország mint katonai világhatalom  relatív felemelkedése miatt nagyon frusztrált, hiszen ez a szétesése helyett következett be, amelyet Brzezinski a Jelcin-érában megjövendölt, hiszen már Oroszország felosztásáról értekezett… Ezért az USA politikai uralkodó osztálya a britekkel együtt mindent elkövet, hogy ezt a felemelkedést a visszájára fordítsa.

B.E.: Beszélhetünk-e ma multipoláris világrendről?

K.T.: A mai világrend inkább egy kaotikus világrend. Ez nem úgy működik, mint a bipoláris világrend és nem is úgy, mint a rendszerváltást követő évtizedben, amikor az USA egyedül képes volt egy teljesen összeomlott Oroszországgal szemben vagy mellett a világ csendőreként működni. A megújult világrendben mindenki mindenkinek az ellensége és potenciálisan mindenki mindenkinek a barátja. Amíg Oroszország a nyugati érdekeknek megfelelően harcolt az Iszlám Állam ellen, az nagyon is rendben volt, ám amikor e harc közben sikereinek megfelelően a trófeát is el akarta vinni, akkor hirtelen „rossz fiú” lett. Ebben a világrendben már nem államok kötnek általános szövetségeket, hanem államok szövetséget kötnek egyes kérdésekben egymással, miközben más kérdésekben egymás ellenségei lehetnek egyidejűleg.  Ez van ma a Közel-Keleten is „klasszikus” módon. Az USA Kínával szembeni   kereskedelmi háborúja jól illusztrálja a régi neoliberális világrend omladozását. Felértékelődnek a nagyhatalmak, mindenekelőtt az USA és Nagy-Britannia (brexit) belső piacának védelme és a külső piacokon való terjeszkedése. Ezért Kína és Oroszország az útjukban áll. Ahogy Wallerstein mondja, az amerikai nagytőke igazából attól szenved, hogy nem tud jelentős profitokat elérni. Ha Oroszországot tudja korlátozni, sőt, magába Oroszországba be tud hatolni, ott óriási lehetőségei lennének. Na de az orosz oligarchiák egy csoportja és politikai osztálya is, akárcsak az amerikaiak, védik a saját bástyáikat. A mai világrendhez már nem elég egy-két nagyhatalom hegemón szerepe, hozzá kell szoknia az USA politikai uralkodó osztályának, hogy a világpolitika minden értelemben többszereplős lett. A multipoláris világrendszer is abszolút hierarchikus marad, de a hierarchiát az új erőviszonyok határozzák meg, s ezt a hierarchiát újraszabályozni háborúk nélkül lehetetlen. Ezt mutatja a szíriai konfliktus-özön sok állam részvételével és rengeteg egymást kizáró ellentéttel, ami remélhetőleg nem az 1912-13-as Balkán-háborúk szerepét játssza el. Abban azonban minden szereplőnek hinnie kell, hogy egy termonukleáris világháború elkerülhető. Különben végünk van.

B.E.: A Szkripal-ügy és a szíriai „vegyitámadás” holnapra már egy lesz az elfelejtett kémsztorik és hamisítások között, mint például az 1924-es ún. Zinovjev-levél… 

K.T.: Miért fontos még ez az ügy? Megmutatja, hogy a nyugati világban a demokratikus rezsimek önpusztítása zajlik. Csupa bizonyítatlan ügyek, s mindet Oroszországhoz kötik… Oroszország állami irányítású doppingolásának vádja és kizárása a téli olimpiai játékokról, az amerikai választásokba való állami beavatkozása, a Szkripal-ügy, a szír vegyifegyver-támadás… s ezek az állítólagos, lényegüket tekintve bizonyítatlan ügyek, puszta feltevések mind számtalan manipulációra épülnek. Irak megtámadásához is egy hamis vád szolgált alapul, az Oroszország elleni manipulált vádak csak részei egy nagyobb háború előkészületeinek, ezért kell tiltakozni, nehogy a lehetőség valóra váljon. A Szkripal-ügy a brit és amerikai fegyverkezési program bővebb támogatásának is jó alátámasztásul szolgál, ahogyan a hidegháború a melegháború feltételévé lesz…Az ilyen ügyek jól elterelik a figyelmet a hatalmi elit belpolitikai nehézségeiről, botrányairól. 

B.E.: A magyar mainstream média nem éppen a Te álláspontodat erősíti orosz ügyben….

K.T.: Visszatérve a Szkripal-ügyhöz.  Ez a Szkripal hat évig ült börtönben Oroszországban, mert kiadta ügynöktársait a brit titkosszolgálatnak. A 90-es évek második felétől börtönlakó. Utána kicserélték… Hát hat év alatt egy orosz börtönben nem tud valaki meghalni szívrohamban, hogyha meg akarják ölni? Hát először kicserélik, elmegy Angliába, és akkor ilyen romantikus, kalandos úton kivisz oda az orosz kormány ideggázt és végül nem tudja megölni a kijelölt személyt? Húha…

Ennek még az olyan újságokban is fel kellene tűnnie, mint a magyar liberális lapok, amelyek kijegyzetelik külpolitikai ügyekben az amerikai lapok külpolitikai rovatait, szóval még nekik is fel kellene tűnni, hogy ez egy átverés-show. A kormánypárti lapok inkább elhallgatják az ügy kellemetlenebb részeit, baloldali lapok pedig már tulajdonképpen nincsenek is. Ezt meg kell mondjuk.

B.E.: Hangsúlyoztad, hogy Oroszországnak nem áll érdekében a NATO katonai provokálása…

K.T.:  Egyáltalán nem áll érdekében, annak ellenére, hogy mint próbáltam jelezni, a Nyugat Oroszországot napról napra megalázza. Ám Oroszországnak már csak a futball világbajnokság miatt sem áll érdekében ujjat húzni a Nyugattal. Oroszország számára az adott szituációban minden konfrontáció a Nyugattal anyagi erőfeszítéseket igényel egy nem erős költségvetés terhére. A szegénység enyhítésének a lehetőségét is agyonüti egy Nyugattal való konfrontáció és az új hidegháború. De lehet, hogy a Nyugat azért kényszeríti ki az új hidegháborút, mert az az érdeke, hogy Oroszországot kivéreztesse. De úgy érzem, alábecsülik Oroszországot. Oroszország sokkal nehezebb időkben is helyt tudott állni az államok harcában, saját erőre támaszkodva. A mai Oroszországnak hallatlan tartalékai vannak. Tehát Oroszországot ilyen értelemben nem lehet megsemmisíteni. Nem hinném, hogy egy ilyen kísérletnek bármiféle értelme van. Ráadásul az egész szankciós politikának és Oroszország izolálásának a legnagyobb vesztese maga az EU. Kérdés, meddig tűri el az EU, hogy az USA mondja meg mindenkinek, hogy mi a jó a világnak, a többi országnak és a mi a rossz…Lehet, hogy éppen Németország lázad fel, s megvédi az USÁ-val szemben érdekeit, miszerint neki kifejezetten érdekében áll az Oroszországgal való energia-együttműködés további fejlesztése. És nem akarják Ukrajnától függővé tenni az orosz gázszállításokat. Ezért csinálják az Északi 2 gázvezetéket, amit az USA igyekszik megfúrni a ruszofób lengyel kormány támogatásával.

Amerika demokratikus küldetése nagyon sok országban lejáratódott. Jártam Latin-Amerikában, találkoztam sokféle emberrel, az USA „demokratikus küldetését” senki nem veszi komolyan, szinte mindenki emlékszik még a chilei fasiszta puccsra, Pinochetre, emlékeznek a brazil diktatúrára, emlékeznek, hogy Nicaraguában milyen szerepet játszottak az amerikaiak, emlékeznek a kubai eseményekre, hogy az USÁ-nak ez a demokráciaexportja mit jelent. Eközben az egész kapitalista világrendszer a maga nemzetközi és nemzeti struktúráival olyan egyenlőtlenségeket hozott létre, amely egész régiókat destabilizálhat. Nem véletlen, hogy nem a kelet-európai oligarchikus kapitalizmus „éri utol”, veszi át a demokráciát a Nyugattól, hanem az oligarchikus jellegzetességei honosodnak meg a legfejlettebb országokban is. Szűk hatalmi rétegek akarják az egész struktúrát az ellenőrzésük alá vonni, és „tesznek” mindenféle demokratikus feltételekre és előírásokra. Amikor arról beszéltem, hogy az USÁ-ban is a demokrácia alapjait érik támadások, akkor ilyesmikre gondoltam. A „trumpizmus”, a populista politika-csinálás globális jelenség.  Megnövekszik a titkosszolgálatok szerepe, rendkívüli helyzetek sokasága jön létre a világban, és hát a terrorizmus felfegyverzése is zajlik. Honnan kapják a terroristák a fegyvereket? Azoktól a nagyhatalmaktól kaphatják csak, amelyek harcolnak ellene. Ez is a demokrácia aláásása. A migráns-ügy is ebből fakad.  A magyar kormánynak a migránsügyhöz való viszonya is… Persze Magyarországon nem lehet megoldani a migránskérdést, még Európában sem. Csakis általános háborúellenes és erőszakellenes békepolitikával lehetne fordulatot elérni, mert ne feledjük,   a NATO-bombázások  destabilizálták a szétbombázott rendszereket. De amikor a demokráciák ezeket a bűnöket elkövetik, mindig antidemokratikus erőket hoznak működésbe, a nemzeti populista-etnonacionalista erők kerekednek fölül, ezzel szemben a globális-liberális elitek uralma távolabbra kerül, mint bármikor korábban. A rendszerkritikai baloldal, a szocializmus erői éppen a háborúellenes mozgósítások és a szociális egyenlőséget követelő mozgalmaik során erősödhetnek meg, ha ezt egyáltalán felismerik.  Ennek hiányában a  tekintélyelvűség és az antidemokratikus tendenciák elmélyülésével kell számolnunk a világrendszer legtöbb régiójában.   Tehát van a liberalizmusnak egy történelmi felelőssége, amit rajtuk mindig számon kell kérni. Napjainkban, amikor a világrendszer több pontján is háború fenyeget,  igazán tudatában kell lennünk a liberalizmus ezen felelősségének, nem érdemes csak az etnonacionalista-populista irányzatra mutogatni, hiszen ugyanarról az éremnek a két oldaláról van szó.   

B.E.: Mégis mi állítja a kisembereket az oligarchikus kapitalizmus mellé Ukrajnában?

K.T.: Ugyanezt a kérdést bárhol Kelet-Európában fel lehet tenni. Az ukrán lakosság egy jó része – és itt milliókról beszélünk, Magyarországon csak százezrekről – gyakorlatilag elhagyta Ukrajnát. Egy óriási tömeg mérhetetlen szegénységbe zuhant, olyan szegénységbe, amelyre a Sztálint követő szovjet korszakból sem emlékszik. A másik része vegetál, de kétségtelen, hogy egy felfűtött, nemzetállam-építő, etnonacionalista ideológiával az embereket szembe lehet állítani minden progresszióval, a társadalmi egyenlőség követelésével, a humanista értékrend hirdetésével, mindennel szembe lehet állítani. Hát nézd meg a nyelvkorlátozó törvényeket Ukrajnában.  Nem arról van szó, hogy ezeket a nyelveket meg akarják semmisíteni. Hát meg lehet semmisíteni az orosz vagy a magyar nyelvet? Nyilvánvalóan nem lehet. De arra jó, hogy az ukrán lakosságnak azt a részét, amelyik tud ukránul, ellátják ellenséggel. Az etnonacionalizmus mindig gyűlöletkeltés, mindig ellenségteremtés, bűnbakkeresés, a valódi társadalmi problémákról és szociális konfliktusokról, a kialakult helyzet okainak megtalálásáról tereli el a figyelmet.

B.E.: Mely ideológiák biztosítják Putyin társadalmi támogatottságát?

K.T.: Oroszország sajátossága kettős. Ha korábban azt mondottuk, hogy a liberalizmusnak rendkívül kis befolyása van, akkor durván fogalmazva, az oroszországi tömegekben három alapvető gondolatkör, értékrend jellemző. Az államközpontú birodalmi nacionalizmussal, egyfajta orosz etnonacionalista gondolatkörrel és a kommunista egalitarizmushoz kapcsolódó eszmével, értékrenddel kapcsolatban álló tömegek, oroszországi választópolgárok milliói sorakoztak fel Putyin (és más elnökjelöltek) mögött. A Putyin mögött levő társadalmi tömeg mindenekelőtt ehhez az államnacionalizmushoz – Oroszország anyácskához – kapcsolódik, mert úgy érzi, hogy a Nyugat végveszélybe sodorja Oroszországot. Tehát bizonyos, korlátozott értelemben a Nyugat teremtette meg Putyinnak ezt a totális győzelmét a választásokon.

B.E.: Kelet-Európában másutt sem sokan szimpatizálnak a liberálisokkal… Hogyan látod a magyar helyzetet?

K.T.: Csak rettenetes naivitással hihették el az emberek Kelet-Európában azt, hogy a Nyugat megmenti Kelet-Európát. Ezek irdatlan területek, itt sok tízmillió emberről van szó, hát ki finanszírozza ezt a régiót? Ha a tőke nem akarja a nyugati jóléti államokat finanszírozni, akkor milyen szabad tőkékről beszélünk itt Kelet-Európában?           

Lengyelországban és Magyarországon egy új szélsőjobboldal van kormányon. Egy új populista, a konzervativizmusból kiszakadt szélsőjobboldal, amely egy új autoriter rendszert menedzsel. Ez az új szélsőjobboldal egész Kelet-Európában jelen van. Ezek balra zárt rendszerek, kriminalizálják a szocializmus és a liberalizmus múltját, sőt jövőjét is. A régi, náci típusú fasisztoid szélsőjobboldal helyét foglalják el, de sokkal szélesebb társadalmi talajon. Közvetlen bázisukat a kormányok által felülről meggründolt nemzeti oligarchikus burzsoázia képezi. Az Orbán-kormány kifelé, az EU felé, a legengedelmesebb kormány talán egész Kelet-Európában, miközben álságos módon nemzeti szabadságharcot mímel Brüsszel ellen. A neoliberalizmus szellemében teljesíti a 3% alatti költségvetési hiányt, gondosan visszafizeti a hiteleket a nagy európai és nemzetközi bankoknak, még a migránsügyben is engedményeket tesz, ha titokban is, de befogadta azt az ezervalahányszáz migránst, akit eddig az EU előírt a számára. Az európai nagytőke számára Magyarország lényegében adóparadicsommá vált, nem csoda, ha Orbán Viktor és a kormány abszolút élvezi a német nagytőke bizalmát. Az már a belpolitikának szól, és ezt kevesen látják át, hogy közben Orbán nemzeti szabadságharcot folytat az EU és az ENSZ ellen. Na de ez parasztvakítás.  Ez arra jó, hogy belül támogatást szerezzen magának ezzel az etnonacionalista gondolatkörrel, amiről beszéltünk. Ez mindenütt hódít – nem Orbán Viktorról van itt szó, ez itt a probléma. Mindenütt így adják el az oligarchikus kapitalizmust, mert máshogy egyszerűen nem lehet eladni. Egy másik típusú ellentmondás is tipikus. A gazdasági és olajérdekek a rezsimet az orosz hatalmi elitekhez kötik, saját belső értékrendje azonban a szovjetofób, ruszofób hagyományhoz kapcsolódik. Miközben elítélik az ukrajnai magyarellenes (és ruszofób) nyelvtörvényt, az EU szavazásokon Ukrajna támogatását Brüsszelben mindig megszavazzák. A politika belső piacán az antiglobalista, „sorosozó”, antiszemitizmust gerjesztő politikai propaganda a domináns, kifelé pedig mindig az antiszemitizmus elítélését kommunikálja. Ez a kétarcúság van mindenütt jelen. Nézetem szerint ez a nemzetinek vagy regionálisnak látszó rezsim és politika valójában a legalapvetőbb globális problematika a világrendszerben. Régi meggyőződésem szerint, végső soron nincsen más megoldás, mint egy alulról szerveződő közösségi társadalom létrejötte helyi és globális méretekben. Ez ma látszhat utópiának, noha egyáltalán nem gondolom, hogy az, de erre azt mondom: még mindig jobb egy utópia jegyében fellépni egy önpusztító háborús világrend ellen, mint a háborúkat támogatni.

    

  

   

       

          

              

Karsai László: A történészek és a roma holokauszt. Vita Heindl Péterrel

Heindl Péter nem történész, miként Bársony János és Daróczi Ágnes sem az. Közös bennük, hogy a roma holokauszt történetével kapcsolatos magyarországi levéltári dokumentumokban nem kutattak, a levéltári forrásokat nem sokra becsülik, és nem ismerik a holokauszt modern, nemzetközi szakirodalmát sem. A Bársony-Daróczi szerzőpáros megpróbált roma holokauszt túlélőket találni, interjúkat készítettek, ezekre és csak ezekre alapozva viszont komoly történeti szakmunkát nem lehet írni.

Bővebben…

Cselekvő szolidaritás – Perintfalvi Ritával Jakab Attila beszélget

Jakab Attila

A menekültválság tetőzésének időszakában, teológusnőként, mondhatni, ön mintegy „berobbant” a magyar vallási-teológiai „piacra”. Pedig egy ideje termékeny, újszerű és igen szerteágazó tevékenységet fejt ki. Meghatározó alakja és egyben elnöke a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének (MTÖE). A Tükör által c. blogján önmagát „női és emberi jogi gondolkodó”-ként határozza meg. Kicsoda ön? Hol és mit tanult? Mit mond eddigi pályafutásáról? Miért ez a szétválasztás „női”-re és „emberi”-re?

 Perintfalvi Rita

 Arra a kérdésre, hogy ki vagyok, első körben azt mondanám, hogy egy gondolkodó és érző ember, akit nagyon érdekel a világ és benne az ember, a maga boldogságkeresésével és szenvedéseivel együtt. Már kisgyermekkoromban is hatalmas igazságérzettel rendelkeztem és így rájöttem arra, hogy a boldogság egyik nagyon fontos dimenziója társadalmi vonatkozású, azaz senki nem lehet boldog, akit egy közösség valamilyen szempontból kirekeszt, megbélyegez, vagy akivel igazságtalanul bánnak, akinek elveszik az emberi méltóságát. Mivel érdekeltek ezek a kérdések, ezért kezdtem el szociológiát majd szociális szervezést tanulni.

Bővebben…

Heindl Péter: Büszkeség és előítélet. Vita a roma vészkorszakról

 

Mottó: „ aki tudni óhajtja mi ez a könyv,  a legjobban teszi, ha maga olvassa el (nem hagyatkozik sem az én, sem mások ítéletére, hanem maga olvassa el)”
Esterházy Péter fülszövege[1]

A Kritika című lapban tavaly nyáron Mi is ez a könyv? címmel megjelent egy könyvbírálat, amely két neves szerzőt vállaltan erkölcsileg és szakmailag is porba kívánt sújtani.

A kötetről – Bársony János és Daróczi Ágnes Kali trash – fekete félelem című könyvéről[2] – Landauer Attila írta a bírálatot.[3] Műfaját tekintve inkább pamfletnek nevezném, mint könyvbírálatnak.

A recenzens az „elvárható színvonal alattinak”, „tendenciózusnak”, „szerteágazóan zavarosnak”, „durva, történelemhamisító manipulációnak”, „tudományosan értékelhetetlennek”, „manipulációs szándékkal vegyes dilettantizmusnak”, „konfabulációra alapozott ötletelésnek”, „kétes értékűnek és kétes hitelességűnek” minősítette a Kali trash – fekete félelem szerzőinek munkáját.

Bővebben…