Az ezredfordulón jelentkező gazdasági válság Kínát sem kerülte el: a kínai export mind volumenében, mind értékében jelentősen csökkent. A kínai vezetés a kedvezőtlen folyamatokkal a belső piac élénkítését szegezte szembe: ez viszont megkívánta a fogyasztói mentalitás kialakítását a kínai népességben. „Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát." A kínaiak pedig egyre inkább rádöbbennek, hogy névleg még „szocialista" társadalmukban is egyre mélyebbé válik a szakadék a mindennapos túlélésért küzdő szegények és a luxustermékeket fogyasztó gazdagok között .

A XX. század utolsó éveiben a legerősebb ázsiai országokat egymás után érték utol a súlyos gazdasági válságok, amelyek eredete a pénzügyi szférában található. Innen való e válságok elnevezése: "pénzügyi viharok". Ilyen "pénzügyi viharok" rázkódtatták meg néhány évvel később Oroszországot, Brazíliát és még jó pár országot, ami már az egész világgazdaságot megingatta. Kínát is elérte az ázsiai pénzügyi válság, és tapasztalnia kellett, hogy exportjának növekedési rátája éppúgy csökken, mint abszolút értéke. Az ország azonban képes volt rá, hogy azonnali választ adjon a válságra, amikor is egy sor olyan költségvetési és monetáris intézkedést hozott, amelyek a háztartások fogyasztását ösztönözték. A célja pedig az volt, hogy a külkereskedelmi megtorpanással a nemzetgazdaság növekedését állítsa szembe.

 

A pénzügyi válságtól a fogyasztói ideológiáig – a társadalmi egyenlőtlenségek növelésével

 

A kormány közel két éven át több százmilliárd jüant ruházott be az infrastrukturális munkákba, és nem takarékoskodott semmilyen erőfeszítéssel, hogy ösztönözze a háztartások fogyasztását, s ekképp mindenáron fenntartsa a gazdasági növekedés évi 8%-os rátáját. Akkor úgy tetszett, hogy a csaknem 1,3 milliárd lakosú, de szűkös erőforrásokkal rendelkező országra nézve a legfőbb fenyegetés a háztartások gyenge kereslete és a piac pangása. Ezért hozott a kormány számos olyan intézkedést, és jelölt ki olyan politikai irányvonalat, amely a fogyasztás és a belső kereslet növelését és új fogyasztói piac kialakulását célozta. Konkrétabban: ezek az intézkedések tervbe vették a közhivatalnokok fizetésének emelését, a banki kamatok csökkenését, különadók kivetését, országszerte számos infrastrukturális projekt megvalósulását, hatalmas "végkiárusításokat", a vásárlási hitelek aktív fejlődését és a fogyasztói környezet jelentős javítását.

Az alacsony fogyasztási szint Kína első számú ellenségévé vált. A kínai gazdasági körök minden erejükkel azon voltak, s éjt nappallá téve tanácskoztak, hogy lökést adjanak a háztartások fogyasztásának. Ennek volt köszönhető, hogy 1998 és 2000 között Kína meg tudta tartani 7%-os gazdasági növekedését. Mára az ország visszavonhatatlanul belépett a tömegfogyasztás korszakába (az egy főre eső igen alacsony átlagjövedelem, a 900 millió szegény paraszt és a nagyszámú, gyenge anyagi helyzetben élő városlakó ellenére). A kínai gazdaság éppúgy, mint a társadalom egésze átvette a világméretű termelés és újratermelés logikáját.

Az említett időszak alatt a kínai vezetés égető szükségét érezte, hogy a gazdasági növekedés érdekében ne csak stabilizálja, hanem fokozza is a fogyasztás mértékét. E stratégiának azonban az lett az eredménye, hogy Kína makroszinten valósította meg gazdaságában a túltermelést, és immár magán viseli egy fogyasztói társadalom minden fontosabb vonását. Annak érdekében, hogy az ország mihamarabb kilábaljon a pénzügyi válságból, a kormány mindvégig arra biztatta a kínai családok millióit, hogy háztartásukat találékonyan és takarékosan vezessék, ne feledjék a kemény munka kínai hagyományát, miközben a vezetés mindent megtett azért, hogy lényegesen növelje fogyasztásuk szintjét. Így történt, hogy Kína történelmében először a fogyasztás fogalma mint olyan teljes erkölcsi legitimitást kapott. A fogyasztói életmód nemzeti ideológiává nőtte ki magát.

Mindez rávilágít arra, hogy a fogyasztás a gazdasági növekedés "fő mozgatóerejévé" vált, a termelői szféra és a nemzetgazdaság egésze pedig csak akkor marad életképes, ha közben bátorítja és ösztönzi a fogyasztást. Le kell azonban szögezni, hogy Kínában e logika premisszája az ellentététébe fordult: nem a termelés hat a fogyasztásra, hanem ellenkezőleg, a fogyasztás befolyásolja a termelést! Vagyis minden mesterségesen generált kereslet racionálisnak és ésszerűnek számít, mert azt feltételezik, hogy kedvező hatással van a gazdasági növekedésre. És ez a körülmény vezetett ahhoz az ellentmondásos helyzethez, hogy a fogyasztói életmód alapja ahelyett, hogy megszilárdult volna, valójában meggyengült.

Tulajdonképpen ez ideig sem a piac ideológiája, sem valóságos megléte nem oldott meg egy alapvető problémát: nevezetesen, hogy legyen valamilyen logika a társadalom közös érdeke, az egyes fogyasztók partikuláris igényei és a termelők érdekei között. Gyakori az a vélekedés, hogy egy piacgazdaságban az egyének, miközben saját jól felfogott érdekeik szerint ésszerűen választanak, végső soron ahhoz járulnak hozzá, hogy a társadalom egészének érdekei jussanak érvényre a lehető legteljesebben. A valóság azonban nem olyan egyszerű és ragyogó, mint amilyennek a gazdaságpolitika igyekszik beállítani. Kínának ma csak csekély hányada alkot fogyasztói társadalmat, túlnyomó része továbbra is megrekedt a régi szinten. Ez a kettősség, amely egyszerre érinti a jövedelmek és a termelés struktúráját, abba hajszolta bele a gazdaságot, hogy a fogyasztást erőltesse a súlyos ellentmondások ellenére is.

Mindamellett, hogy Kínában erős nyomás nehezedik a környezetre és a természeti erőforrásokra, az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegeinek még mindig nincs semmilyen lehetőségük, hogy megszerezzék az országban fölöslegben megtermelt fogyasztási javakat. A többség mindenekelőtt és komoly szorongások között azon emészti magát, hogy miképp fizesse meg a társadalombiztosítási díját, a gyermekei taníttatását, az orvosi költségeket, a lakbért, vagy hogy nyugdíjas korára tartaléka legyen. Arról nem is szólva, hogy szüntelenül ott lebeg szemük előtt az elbocsátás és a munkanélküliség rémképe. Ezzel éles ellentétben a gazdagabb társadalmi csoportokat csak gépkocsik, luxuslakások, mobiltelefonok és ehhez hasonló javak, illetve szolgáltatások vásárlása érdekli mind nagyobb mértékben. Miután merőben egyéni érdekeik a luxusjavak, különösen pedig az importcikkek iránt nyilvánulnak meg, csak igen kis mértékben erősítik a háztartási keresletet.

Ennélfogva azután a gazdasági növekedés és a nyitás érdekében a fogyasztást erőltető utolsó húsz év legszembeszökőbb eredménye nem más, mint az a mély szakadék, amely a jövedelmi kategóriákat elválasztja egymástól, továbbá a gazdasági válság miatt bekövetkezett nagy társadalmi törés. Társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlen lehetőségek jellemzik ma már a pénzügyi manővereket és a kockázatmegosztást, valamint azt is, ahogyan a tőketulajdonosok felvásárolják és kisajátítják a köztulajdont. A pénzügyi válság kezdete óta a kínai dolgozók hatalmas tömegei – elsősorban azok, akik nagy létszámú munkaerőt alkalmazó vállalatoknál találtak munkát – mind nehezebb és nehezebb helyzetbe kerülnek. Nem beszélve a parasztok szüntelenül romló helyzetéről.

Ha nemzetközi összefüggések fényében vizsgálódunk, azt mondhatjuk, hogy a pillanatnyi gazdasági válságot az Egyesült Államok befolyása alatt álló pénztőke idézte elő. Az ázsiai pénzügyi vihar idején néhány délkelet-ázsiai ország, amelyet nem sokkal előtte még a teljes körűen megvalósult piacgazdaság legújabb iskolapéldáinak tekintettek, sorozatban szenvedte el valutája leértékelődését, vállalatai bezárását, a bankcsődöket, a személyi elbocsátásokat, a szociális forrongásokat vagy egyes estekben kormánya bukását. Ugyanakkor nem kevesebb, mint 600 milliárd dollár lett átutalva az Egyesült Államokba!

Mivel akkoriban a fogyasztói piac és a háztartások kereslete kevés összefüggést mutatott egymással, a kínai közgazdászok figyelmen kívül hagyták a körülményt, hogy a kínai gazdaság többlettermelése tulajdonképpen egyenetlen és alacsony színvonalú. A gyenge gazdasági többletet és a fogyasztói piac eltorzult struktúráját Kínában mindenekelőtt a kereslet szintjén megnyilvánuló súlyos zavarok illusztrálják. Miközben az alacsony jövedelmű lakosság hatalmas tömegei továbbra sem képesek arra, hogy alapvető létszükségleteiket kielégítsék (nevezetesen megfelelő orvosi ellátásban és oktatásban részesüljenek), lesz, ami lesz alapon követni kezdték a média által színre állított tehetős fogyasztók példáját, s mindinkább hagyják magukat elcsábítani a megcsillogtatott új életmódtól.

A népesség magas jövedelmű, elenyésző kisebbsége jelenleg számlálatlanul költi a pénzét, bőséggel vásárolva meg magának a luxusfogyasztási javakat, azzal az egyetlen céllal, hogy fitogtassa hovatartozását, státuszát és társadalmi tőkéjét. Jól példázza ezt, hogy a sanghaji ingatlanpiacon teljes egészében elkelt egy olyan lakóház, amelyben egy lakás 130 millió jüanba került. Pedig minden logika szerint ésszerűbb lenne a figyelmet az alacsony, nem pedig a magas szintű többlettermelésre fordítani – ha már mindkettő lényege végső soron egy és ugyanaz, vagyis az elérhető legmagasabb profit kisajtolása a termelésből. A profitot hajszoló termelés vált minden gazdasági tevékenység legfőbb elvévé, és ez már így is marad. A kultúra/ideológia pedig azzal, hogy tömjénezi a kérkedő életmódot és fogyasztást, legitimálja a felállított fejlődési modellt, amely a gazdasági növekedésre koncentrál.

Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy a fogyasztói kultúra önmagában véve ésszerű. Csakis akkor lehetne az, ha olyan szerepet játszana, amely lehetővé teszi saját alapjainak a megőrzését. A nagyarányú fogyasztás csak akkor lényeges elem, ha mint a tőke újratermelésének elengedhetetlen feltétele jelenik meg. Csakhogy a fogyasztói kultúra térhódítása és a fejlődés harácsoló eszménye elfed vagy letagad egy alapvető dolgot. Mégpedig azt, hogy a növekedésnek e típusa valójában nem ismer természetes fejlődést, amely az ember választásától függ. Márpedig a társadalmi célok és a fejlődési módok megválasztását többnyire a nagy hatalommal rendelkező érdekcsoportok preferenciái befolyásolják.

Persze az is lehet, hogy a tőke érdekei egybeesnek az egész társadalom érdekeivel. Jelen írás nem általános szembeszegülés a tőke érdekeivel, és különösen nem a piacgazdasággal, csak nem hajlandó figyelmen kívül hagyni a dolgozók érdekeit. Mindössze azt állítja egyszerűen, hogy az uralkodó politikai és a jelenlegi világgazdasági rendszerben a tőke érdekei leggyakrabban nyílt konfliktusban állnak a társadalom, az átlagdolgozók és a leghátrányosabb helyzetű rétegek érdekeivel, és működésükben legerősebben a piacgazdaság elidegenítő hatásai és aránytalanságai ütköznek ki. És ez a fejlődés nem természetes és nem szükségszerű.

 

A fogyasztói modell társadalmi és környezeti korlátai

 

A fogyasztói kultúra és ideológia mint a világtőke érdekeinek kulturális megnyilvánulása a gazdasági növekedés érdekében arra csábítja – mi több, abba lovallja bele – a lakosságot, hogy keressék és szakadatlanul vásárolják a felesleges fogyasztási javakat, még akkor is, ha ezek a fogyasztási javak semmivel sem járulnak hozzá életkörülményeik javulásához. Ez a fajta tömegméretű fogyasztás csak olyan többlettermelésre épülhetett, amelynek feltétele a munkaerő és az erőforrások nagyarányú kizsákmányolása, nem beszélve az irtózatos környezeti károkról. Ezzel párhuzamosan megteremtette azt a jelentés- és értékrendszert, amelynek célja, hogy újratermelje az egyenlőtlen érdekek modelljét. Azzal pedig, hogy rátelepedett a kultúrára/ideológiára, maga alá gyűrte a társadalom egészét, s bűvkörébe vonta az egyéneket, a vállalatokat, sőt a nemzet egészét is.

Az ázsiai gazdasági válság kirobbanása óta a különböző országok kormányai magukévá tették azt a politikát, amely a növekvő fogyasztást bátorítja. Ez arra utal, hogy a fogyasztói kultúra jelensége mögött álló gazdasági és politikai erők az adminisztratív funkciók kérdésében objektíve egyezségre jutottak az állammal és a kormánnyal. Nem nehéz belátni, hogy a fogyasztói kultúra ipara olyan eszközzé vált, amelyet az állam politikai és gazdasági céljai megvalósítására használ. A második világháború után az állam és a fogyasztói kultúra házassága nyilvánvaló tény volt a fejlett nemzeteknél. Az átmenet állapotában lévő országokban ez csak az 1990-es évek közepe után következett be, elsősorban az ázsiai pénzügyi válság kitörése után, amikor ezen országok elindultak a fogyasztás útján. Mindeközben a fogyasztói kultúra és ideológia, szemlélet és életmód új legitimitást kapott.

Amellett persze, hogy távol tartjuk magunkat a domináns politikai, gazdasági és kulturális erők örömujjongásától, azt is látjuk, hogy Kína mint a fejlődés útjára lépett ország valójában nem maga választott. Sokkal inkább arról van szó, hogy meg kellett újítania a fejlődésről alkotott felfogását és fejlődési modelljét. Annál is inkább, mert az elkövetkező 50 évben lakóinak száma várhatóan eléri az 1,6 milliárdot. Miután Kína korlátozott pénzügyi alapokkal, gyenge színvonalú, elmaradott technológiával és viszonylag szegényes erőforrásokkal rendelkezik, s mindinkább számolnia kell a környezet növekvő károsításával, előbb-utóbb kénytelen lesz elébe állni és megbirkózni a hatalmas kihívással, amelyet a fogyasztói szemlélet és életmód bevezetésének következményei követelnek meg tőle.

Van-e esélye a kínai népnek, hogy résztvevője legyen a fogyasztás fényes ünnepségének? A Kínai Társadalomtudományi Akadémia Gazdaságkutató Intézetének vezető kutatói 1988 és 1995 között tanulmányozták a jövedelemeloszlást a vidéki és a városi népesség körében, és kimutatták, hogy ez alatt az időszak alatt a Gini-együttható – az a mutató, amely a nemzeti jövedelem megoszlását jelzi – Kínában 0,382-ről 0,445-re emelkedett. És ez a tendencia folytatódott az 1990-es évek vége után is. A Világbank egyik jelentése, amely a "Jövedelem eloszlása állandó növekedés mellett" (Sharing the Continuously Rising Income) címet viseli, és 1997-ben jelent meg, kimutatta, hogy Kína Gini-koefficiense az 1980-as évek elején 0,28 volt, 1990-re 0,38-ra nőtt, hogy azután az 1990-es évek végére átlépje a 0,43-as határt. A gazdagok és szegények közötti szakadék, amelyet ezek a számok mutatnak, mélyebb lett, mint a fejlett nemzeteknél, mint Kelet-Ázsia más országaiban, a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában.

Ezek az adatok komoly ellentmondásban állnak a jelentés valódi tárgyával. Igaz, hogy a "torta" mind nagyobb és nagyobb lett, de a növekvő termelés igazságos és racionális elosztási eszközeinek a kérdése egyre égetőbbé válik. Az 1990-es évek óta a gazdagok és szegények közti szakadék folyamatosan nő. Az 1990-es évek végére hatalmas vagyonok halmozódtak fel, csakhogy eloszlásuk nem arányos és nem hatékony. Ráadásul az új fogyasztói kultúra erőteljesen rombolja a társadalmi etikát és morált, s táptalaja a kormányzati korrupciónak. A fogyasztást taglaló legújabb kutatások azt mutatják, hogy a tartós fogyasztási javak (televízió, hűtőgép, mosógép, hifi stb.) piaca Kínában az 1980-as évek első felében lendült mozgásba, és az 1990-es évek végére vált telítetté. Jelenleg a városi lakosok kereslete az efféle termékek iránt abban nyilvánul meg, hogy a legújabb modelleket keresik és vásárolják. A családi fogyasztás a nagy értékű fogyasztási javak területén erősödött. A drága lakások, berendezések és gépkocsik vásárlása állandó növekedésben van. A városi lakosság igényei az ilyen és ehhez hasonló fogyasztási javakban fogalmazódnak meg, és ezek az igények irányítják fogyasztási gyakorlatukat.¹

A magas jövedelmű csoportok olyan helyzetbe kerültek, hogy gondolkodás nélkül adnak ki több százezer jüant, miközben a hatalmas tömegeket kitevő falusi családok nem engedhetnek meg maguknak egy 1000 jüan értékű színes televíziót sem. A háztartási gépek, televíziók, hűtőgépek, mosógépek és videomagnók birtoklásának kérdése a vidéki családoknál háromszor vagy négyszer kevésbé fontos, mint a városi családoknál. A közepes és nagyobb vásárlóerőt megjelenítő rétegek habzsolják a Coca-Colát, a tejet, a gyümölcsleveket, a márkás cigarettákat, szemben azzal az 50-60 millió vidéki emberrel, aki szüntelenül az ivóvíz problémájával küzd. A közepes és nagy vásárlóerejű rétegek több száz, sőt több ezer jüant költenek kozmetikai és higiéniai cikkekre, miközben az ország közel 900 millió vidéki lakosa és az alacsony fizetésű városi népesség az alapvető orvosi ellátásban sem részesül. A vidéki övezetekben a gyér jövedelmű csoportoknak arra sincs lehetőségük, hogy orvost lássanak és kezeltessék magukat, legfeljebb, ha súlyos a betegség, de akkor is csak ritkán.

Ezeknek az alacsony jövedelmű tömegeknek, amelyek a legalapvetőbb fogyasztási javakkal is csak ritkán találkoznak, a fogyasztói életforma új divatja semmire sem kínál megoldást. Ellenkezőleg, azzal, hogy a közepes és az alacsony jövedelmű csoportokat is befolyása alá vonja, nemcsak gazdasági, hanem pszichológiai teherként is rájuk nehezedik. Nem elég, hogy a hétköznapok megélhetési gondjaival küszködnek, a kísértésnek is ellent kell állniuk a mai modern sztenderdekkel és fogyasztási szokásokkal szemben.

 

Társadalmi feszültségek és a követendő út járhatósága

 

Az igen rossz gazdasági feltételek, amelyeket tetéznek az egymástól jelentősen eltérő jövedelemkülönbségek, már most erősen borzolják a kedélyeket, és számos frusztráció, elégedetlenség, indulat és ellentét okai, ezt pedig veszélyes lenne alulbecsülni. A jövedelemelosztás súlyos egyenlőtlensége és a fogyasztói életforma elharapózása számottevő politikai, gazdasági, kulturális és pszichológiai feszültség eredője. A kínai társadalom egyre nagyobb mértékben differenciálódik. A társadalmi csoportok között új antagonizmusok fejlődnek ki. A párt és a nép, a vezetők és a tömegek, a munkáltatók és munkavállalók közötti feszültségek közvetlenül utalnak ezekre a különbségekre és ellentétekre. Növekvő számukat mérni lehet a szaporodó illegális tevékenységeken, letartóztatásokon, a legfelsőbb vezetéshez intézett mind gyakoribb felhívásokon, a tiltakozásokon, az egyre tömegesebb és súlyosabb tüntetéseken és zavargásokon.

Néhány közgazdász azt állítja, hogy ezek az események nem többek, mint a jelenleg Kínában zajló társadalmi és intézményi "átmenet" fázisának szükségszerű és természetes velejárói. Mindenekelőtt azt a tényt tükrözik, hogy a "torta" még nem elég nagy, és hogy még nem született egyetlen olyan szabály sem, amely elosztását és újraelosztást ésszerű keretek közt tartaná. Az a szemlélet, amely "átmenet"-ről beszél, minden bizonnyal azt feltételezi, hogy Kína fejlődése egy meghatározott és pontosan kijelölt útvonalon halad előre. Na most, ha tényleg így van, akkor egyszeriben számos alapvető kérdés is felmerül. Vajon milyen modell felé tart ez a kínai "társadalmi és intézményi átmenet"? Az amerikai modell felé? Vagy a nyugat-európai modell felé? Esetleg a japán modell felé, a kelet-európai, az észak-európai, netán az orosz vagy a dél-amerikai modell felé?

Ha az európai fejlett országok és az Egyesült Államok történetét vizsgáljuk tüzetesebben, akkor könnyűszerrel listát készíthetünk azokról a körülményekről, amelyek szükségesek voltak fejlődésükhöz, és máris újabb kérdések tolakodnak előtérbe: hozzámérhető-e Kína helyzete – akár csak egyetlen vonásában – eme népek helyzetéhez, nevezetesen az egy főre jutó természeti erőforrások (termőföld, édesvíz, erdők stb.) és a történelmi lehetőségek tekintetében (beleértve a tengerentúli gyarmatosítást, a kivándorlást és a nemzetközi méretű hódító háborúkat)? Mennyi időre volt szükségük ezeknek a népeknek, hogy ilyen feltételek mellett megvalósítsák céljaikat, és akkor mennyi időre lesz szüksége Kínának a saját céljai elérésére?

Már húsz éve annak, hogy a reform és a gazdasági nyitás korszaka elkezdődött. Az utolsó ötven, sőt inkább száz esztendőnket arra vesztegettük, hogy vaktában keresgéltük a modernizáció útját. Kína "intézményes átmenete" immár húsz éve tart. Mennyi időre lesz még szükség? 20, 50 vagy 100 esztendőre? És nem mellesleg, Kína meddig viseli még el ezt a "rendhagyó" állapotot, a már jelenleg is széles körben terjedő korrupciót, a mértéktelen környezetszennyezést és az egész nemzet morális züllését csak azért, hogy elérje "intézményi átmenetének" céljait? És még ha ez alatt az elkövetkező ötven vagy akár száz év alatt valóban megvalósítjuk is eme "intézményi átmenetet", s ha Kína esetleg egy második Egyesült Államokká növi is ki magát, ez vajon azt jelenti, hogy ettől a kínai nép történelme révbe ér?

Emellett a "torta" nagyságának kérdése is felvetődik. Az Egyesült Államok és más fejlett nemzetek gazdagsága az egész világ "támogatására" épül. Azután beérik egy ekkora gazdagsággal? Kérdezzük csak meg a fejlett országokat, hogy tökéletesen elégedettek-e, vagy sem. Végül marad még egy megkerülhetetlen kérdés: ki alkotja meg azokat a szabályokat, amelyek a torta felszeletelését és elosztását irányítják? Vajon a fejlett országok szabályai, amelyek a világtorta felszeletelésére és elosztására készültek, alkalmazhatók a mi belső és külső szükségleteink kielégítésére? Az az igazság, hogy Kína sohasem szűkölködött szabályozásokban és normákban, még az "átmenet időszakában" sem. Kínában mindig bőségesen voltak kéznél "normák", hogy praktikusan irányítsa velük saját tevékenységét. Balszerencse azonban, hogy ezek a normák az igazságos és tartós fejlődés minden szükséges kritériumát nélkülözik!

A fogyasztói kultúra és ideológia jelenleg egy olyan politikai és gazdasági rendszert legitimál, amely az Egyesült Államokat utánozza, és a tömegfogyasztásra épül. Azzal nyerte meg ügyének a lakosságot, hogy egy "boldog élet" ábrándképét szállította neki. Az Egyesült Államoknak és a többi fejlett nyugati országnak bizonyos fokig még sikerült is kézzelfoghatóvá tenni ezt a képet. Erre azonban csak a világ erőforrásainak összeharácsolásával és a környezet nagymértékű feldúlásával volt képes. Miközben az Egyesül Államokat – az egyenlőtlen cserekereskedelem mellett – továbbra is olyan erőforrások táplálják, amilyenekre éppen szemet vet, Kína jelenleg ott tart, hogy igyekszik rátenyerelni az alacsony jövedelmű csoportok és az alulfejlett régiók erőforrásaira, miközben gondosan ügyel rá, s ennek érdekében az egyenlőtlen csere ugyanazon eljárásaihoz folyamodik…

Ezen az áron azonban csak arra van esélye, hogy népességének egy elenyésző része megengedhesse magának a magas jövedelmű nemzetek fogyasztói életmódját. Ahhoz, hogy több mint egymilliárdos lakossága ugyanígy átvehesse ezen életmódot, Kínának jóval több és minden rangú-nemű erőforrásra volna szüksége. Azokhoz pedig más áron nem juthat hozzá, mint a környezet lerombolásával. Ha a dolgok ebben az irányban mennek tovább, akkor a politikai, gazdasági, társadalmi és környezeti problémák csak fokozódni fognak. És idővel akad-e rájuk megoldás? Ha azt feltételezzük, hogy igen, akkor is megfogalmazódik a komor gyanú: az alacsony jövedelmű csoportok és a vidéki népesség túlnyomó része örökre el fog tűnni a süllyesztőben.

Ezen a ponton újabb paradoxon bukkan fel. Ha egyszer Kína történelmi, politikai, gazdasági korlátok, a szűkös erőforrások és a környezeti feltételek hiánya miatt nem tudja megvalósítani népei számára azt a "boldog életet", amelyet a fogyasztói szemlélet lefest, akkor a fogyasztói kultúra előbb-utóbb a feje tetejére állítja a valóságot. Hadd utaljunk itt Nyikita Hruscsov és Richard Nixon híres történelmi vitájára. A vita tárgya szándékosan a fogyasztásra épülő társadalmi igazságosságra és haladásra terelődött, amely a Nyugat legfőbb szólama volt. A vitának ezen a pontján Hruscsov kénytelen volt bedobni a törülközőt.

A valóságos tények láttán szabad-e szorgalmazni a piacgazdaságot és a fogyasztói kultúrát, mint a kínai gazdasági fejlődés megoldását? A vásárlóerő tekintetében mutatkozó jelentős eltérések akadályokként magasodnak az elé a stratégia elé, amely a gazdasági növekedést a fogyasztás révén gondolja megvalósítani. A fogyasztási javak termelése mindinkább a jelentős vásárlóerővel bíró csoportok által támasztott keresletre – a magas profitráták fő forrására – válaszol, miközben a közepes és alacsony vásárlóerőt képviselő csoportok igényeit teljességgel figyelmen kívül hagyja. Kínában az olcsó, praktikus és tartós fogyasztási cikkek termelésében meglévő hatalmas kapacitás sokáig nem fogja tartani magát, vissza fog esni, sőt, alighanem meg is szűnik.

Ezért aztán a kínai kormány új termelési kapacitásokat teremtett úgy, hogy magas áron számos berendezést vásárolt, kielégítendő a fogyasztásban számottevő módon részt vevő csoportok igényeit. Ez is óhatatlan torzulásokat fog okozni a gazdasági növekedésben. Ma már érzékelhető az a tendencia, hogy a magas vásárlóerőt képviselő rétegek fogyasztásában lassú telítődés áll be. Márpedig újabb ösztönzés csak úgy adható a fogyasztónak, ha újfajta javak és új elárusítóhelyek jelennek meg. Az új fogyasztási termékek előállításának nálunk ismert módja, amely a népesség csak egy jelentéktelen részét célozza meg, csakis strukturális egyensúlytalanságba és a piac eltorzulásába torkollhat. Idővel Kína képtelen lesz fokozni gazdasági növekedését. Másfelől előbb-utóbb a máris korlátozott erőforrások elherdálásába kezd, mert racionális felhasználásukhoz nem lesz eszköz a kezében.

Az alapvető cikkek kínálata kétségkívül a városi fogyasztásra apellál. Az állam képes rá, hogy hatalmas vagyonokat mozgósítson az olimpiai játékok szponzorálására, hogy szerte az országban autópályákat építtessen, állandóan frissítse a köztisztviselőket kiszolgáló gépkocsiparkot, hatalmas irodaépületeket emeljen, és javítsa adminisztratív tevékenységét, annál inkább fukarkodik viszont a pénzügyi alapokkal, amelyek a hatalmas vidéki, de különösen a legszegényebb övezetek elemi oktatására és az elemi egészségügyi ellátására kellenének. Ez talán normálisnak tekinthető?

 

A növekedés logikája és buktatói Kínában és a világ többi részén

 

Az első probléma itt az erőltetett gazdasági növekedéssel és a belőle adódó intézményi modellel kapcsolatos, ahol is csupán egyetlen szempont a mértékadó. A fejlődés nálunk úgy értendő, mint válasz a termelők igényeire és a kormánytisztviselők preferenciáira a gazdasági növekedésben. Objektíven nézve, a fejlődésnek ez a modellje a jövőben kétségtelenül keserves választás elé állítja majd az országot. Kína rohamosan fejlődik ugyan, de igen kevés tőkét és technológiai előnyt mondhat magáénak. Jelenleg az egy főre eső megművelt földterület mennyisége a világátlag egyharmadát éri el; édesvízforrásokban a világátlag egynegyedét, a kőolajforrások terén pedig az egynyolcadát. A mi úgynevezett előnyünk, nevezetesen az olcsó munkaerő egy igazságtalan és embertelen cserére épül, amit valóságos fosztogatásnak is lehet nevezni. Egy ilyen "előny" széles körű kihasználása, tetézve annak minden következményével, csak súlyos problémákat eredményezhet az országban, mindamellett, hogy Kína akkor is a partvonalra kerül a munkamegosztás nemzetközi piacán.

Tételezzük fel mégis, hogy Kína képes lesz utat törni magának a különféle politikai és gazdasági megszorítások között, amiket a világrendszer diktál, hogy átvészeli a jelenlegi fejlődési modell által rá kényszerített negatív társadalmi és gazdasági hatásokat, és elviseli az árat, amelyet a fejlett országok modelljéért kérnek. Kína ez esetben 50-100 év alatt négyszer-nyolcszor erősebb lesz, mint jelenleg Japán. Tárgyilagosan nézve, a világ vajon vállalna egy ilyen eshetőséget? Nyugodtan tudomásul venné egy akkora gazdasági volumen és fogyasztási kínálat megjelenését, ami kétszer nagyobb, mint Nyugat-Európáé, Japáné és az Egyesült Államoké együtt? A világon már nagyon sok helyütt elemzik behatóan az úgynevezett "kínai (gazdasági) veszély"-t, bár ennek a félelemnek a nagy részét voltaképpen a mi felelőtlen kérkedésünk gerjeszti.

A fejlett nemzetek és a világ más régióiban kialakult országok Kínához hasonló módon mindent elkövetnek fennmaradásukért és fejlődésükért. Minden növekedés óhatatlanul politikai, gazdasági és környezeti problémákat szül. Így az a kérdés vetődik fel, hogy miként lehet megoldani ezeket a problémákat a fejlődés jelenlegi körülményei között és a fennálló intézményi modellben. Ahhoz, hogy a fent említett problémákat konkrétabban vizsgáljuk, és közelebbi képet adjunk a tömegfogyasztást szorgalmazó gazdasági növekedésről és következményeiről, néhány példa elegendő is lesz.

Az Egyesült Államokban csak a légkondicionáló berendezések működtetésére fordított villamos áram mennyisége meghaladja Kína teljes egyévi áramfogyasztását. Ahhoz, hogy egy ember átlagos életszínvonalat tartson, az Egyesült Államokban nem kevesebb, mint 10,3 hektár termőföldet használnak, egy hongkongi lakosra 6 hektárt, egy pekingi lakosra pedig 3,8 hektárt. A McDonald's marhahúsigényének kielégítésére minden évben hatalmas területeken irtják ki az őserdőt, hogy állattenyésztésre alkalmas legelőket nyerjenek. Minden egyes hamburger akkora erdőterületet emészt fel, mint egy konyha alapterülete. A magas jövedelmű országok népessége a föld össznépességének 16%-át teszi ki, viszont a világ összes erőforrásának majdnem 60%-át fogyasztja el, hogy megtartsa pillanatnyi életszínvonalát. Százalékos hozzájárulásuk az üvegházhatáshoz – és az ózonréteg megsemmisüléséhez – a világ egészéhez mérten eléri az 50%-ot.

Az amerikai életmód egy széles skálán mozgó erőforrás-kiaknázásra és mérhetetlen környezetrombolásra épül fel. Az a fehérjemennyiség, amennyit egy amerikai naponta fogyaszt, megközelíti egy afrikai ember heti fogyasztását. Egy egyesült államokbeli csecsemő háromszor annyi hulladékot termel, mint egy brazil, 35-ször többet, mint egy indiai és 28-szor többet, mint egy haiti. Egy amerikai állampolgár 20-szor annyi széndioxidot bocsát a levegőbe, mint egy indiai (jelenleg az Egyesült Állomok széndioxid-kibocsátása a világ egészének a 24,8%-a); az iparosodott országok energiafogyasztása 54,9%, miközben a fejlődő országoké csupán 30,9% világviszonylatban. A Földön minden évben 10 milliárd tonna hulladék termelődik (ebből 500 millió tonna toxikus). És ennek a hulladékmennyiségnek a 90%-a származik a fejlett országokból. 1990-ben az Egyesült Államok egymaga nem kevesebb, mint 571 000 tonna toxikus hulladékot produkált.

Kínában az egy főre jutó bruttó hazai termék több mint 25-ször kevesebb, mint az Egyesült Államokban, és népessége a következő 50 évben el fogja érni az 1,6 milliárd főt. Ebből következően, ha a jövőben a kínai gazdaság és az egy főre eső fogyasztás eléri az egyesült államokbeli hetedét vagy nyolcadát, akkor lesz azonos az utóbb említett ország jelenlegi gazdasági és fogyasztási volumenével. Ha az úgynevezett totális gazdasági hányados Kínában elérné az egyesült államokbeli felét, akkor a világnak egy másik Egyesült Államokkal kellene számolnia, amely a gazdasági termelékenység, az összfogyasztás és a szennyezés tekintetében hatszor múl felül bennünket. Mi történne akkor, ha az egész világ a fogyasztói életmódnak megfelelően kezdene termelni és fogyasztani?

A piac romantikus vagy fundamentalista hívei azt sugallják, hogy a fent említett problémákra maga a piac kínál megoldásokat sajátos mechanizmusa jóvoltából. Másfelől gyakran azt halljuk, hogy az új világfalu megépítése, amely amerikai értékeken és kultúrán fog alapulni, irányítását pedig a WTO végzi majd, feltétlenül az egész világ felvirágoztatásához vezet. Ez a beszéd a kínaiakban általában, de sok tudósban és kormányhivatalnokban is leginkább egyetértést, illúziót és fetisizmust vált ki, mintsem józan kritikai gondolkodást az WTO-val és a nyugati piacrendszerrel szemben. A fogyasztói kultúra és ideológia befolyása nagyban hozzájárul Kínában az amerikai kultúra fetisizálásához és a piacról alkotott liberális eszmény kialakuláshoz.

Kína jelenleg engedelmeskedik a fejlett világ által befolyásolt WTO-nak, ahelyett hogy ténylegesen részt venne annak munkájában. Az egyenlő részvételre hivatkozva az WTO vezet egy titkos naptárt, kihasználva az éppen létező viszonylagos előnyöket arra, hogy megszilárdítsa a munkamegosztás jelenlegi világpiacát és az érdekérvényesítést. Természetesen az is lehet, hogy Kína a WTO kebelében zajló verseny győztese lesz. Ám ha így lesz is, akkor sem biztos, hogy az a sokféle gazdasági és társadalmi baj, amit a fogyasztói életmód elfogadása hozott magával, el is tűnik. A Kínában eluralkodott fogyasztói szemlélet csakis negatív hatásokat eredményezhet a világ közös és tartós fejlődésében.

 

Irányváltás a fejlődésben

 

Összegezve tehát, a jelenlegi gazdasági rendszer és a javasolt politikai modell, a magas jövedelmű országokét utánzó fogyasztói életmód mindenki számára nem teremthet "boldog életet". Eddig a pillanatig azok a nemzetek, társadalmi rétegek és egyének, akik "élvezték" ennek az életmódnak az áldásait, úgy jelennek meg, mint a fejlődés fő kedvezményezettjei, amely elsősorban a közös erőforrásoknak és mások javainak a kisajátításán alapul. És a fogyasztói stílus és életforma nem ismeri a termelést kisajátítás és a privatizáció nélkül. A társadalmon belüli igazságos elosztásra épülő tömegfogyasztás korszakának beköszönte mindig is álomkép volt. Az 1990-es évek óta világ a tanúja volt a gazdasági globalizáció és a fogyasztói kultúra/ideológia gyors terjedésének, ami magával hozta a gazdagok és szegények közötti különbség növekedését és a mind egyenlőtelenebb fejlődést a világ különböző térségeiben. Bizonyos értelemben a fogyasztói kultúra és ideológia a felelős az emberi egyenlőtlenség legitimálásért, sőt megszilárdulásáért. Egyszóval a fejlett nyugati országok fogyasztói életstílusa szerint modellált "boldog élet" képe előttünk úgy jelenik meg, mint egy illúzió vagy mint egy keveseknek osztályrészül jutó kiváltság.

A fogyasztói kultúra és ideológia egyeduralma tette azt az emberekkel, hogy ne vegyék figyelembe, sőt felejtsék el azokat az utolsó két évszázadban született gazdaságpolitikai elméleteket, amelyek közelről vizsgálták a fogyasztói társadalmat. S ezért az emberiség rettenetes nagy árat fizetett, politikai és gazdasági szempontból éppúgy, mint a környezet terén. A politikai egyenlőtlenség, az óriási jövedelmi és erőforrásbeli különbségek és a környezet rombolása együtt alakította át az emberiség történelmét az egyenlőtlen fejlődés történelmévé. Ebben az időszakban élte meg az ember a gyarmatok kirablását, a nemzetközi kommunista mozgalmon belüli vitákat, a két világháborút, az 1930-as évek nagy depresszióját, a kőolajválságot és a kapitalista világ általános gazdasági recesszióját az 1970-es évek óta, a latin-amerikai adósságválságot az 1980-as években, az ázsiai pénzügyi vihart az 1990-es évek végén és számtalan ökológiai katasztrófát (a levegő, az óceánok, a partvidékek és a talaj szennyezését, a biológiai fajok gazdagságának veszélyeztetését, az üvegházhatást és a lyukat az ózonrétegben). A közeljövőben azonban nem lesz rá lehetőség, hogy változatlan formában elégítsük ki a fogyasztás ellenőrizetlen emberi igényeit. Elsősorban azért nem, mert az egyenlőtlen fejlődés perspektíváját tekintve nem marad anyagi bázis, amelyre ez a széles skálájú és szabadjára eresztett fogyasztói életmód támaszkodhatna. A fejlett országok életvitele tehát nem irányíthatja a fejlődést a világon, és nem határozhatja meg a közös életmódot. Másfelől nem létezik valóságos pozitív belső összefüggés a fogyasztói életmód és az emberi élet minőségének javítása között. A világ népességének ötödét-negyedét kitevő lakosságát nézve Kína "szuperhatalom", következésképpen gazdasági és társadalmi fejlődése globális megközelítést igényel. A jövőben, e globalizált világban Kína bármit kezdeményez a maga fejlődési folyamatában, annak visszhangja lesz mindenütt a világon, és vice versa. Mielőtt Kína a piacgazdaságot választotta volna elsődleges opcióként a fejlődésére, elsősorban saját céljait lett volna köteles tisztán meghatározni.

Kritikai elemzésünk a fogyasztói kultúráról, ideológiájáról és fejlődéséről azt igyekszik megmutatni, hogy a fogyasztói termelési és életmód nem az egyetlen útja a modern idők társadalmi fejlődésének, csak egy sajátos változat, amely szűk érdekek erőszakos érvényesítésére épül, és a tőke újratermelését célozza. Kína kötelessége az – és kötelessége is marad -, hogy miután kritikus módon végigelemezte a nyugati országok fejlődésének módját és megtett útját az utolsó 300 évben, jelentős erőfeszítéseket tegyen, hogy előrevigye, megújítsa és gazdagítsa az emberi fejlődés jövőbeli modelljének elméletét és gyakorlatát. Kínának – és az egész emberiségnek – jelenleg erre van a legnagyobb szüksége.

 

Jegyzetek

 

¹ A fogyasztási cikkek terén a háztartások kereslete a lakások és a gépkocsik helyett a háztartási gépek iránt nyilvánult meg először a legerősebben. A városi családok kereslete a gépkocsik iránt 2001 óta élénkült meg. Szakértők kimutatták, hogy a városi lakosok jövedelmének és vásárlóerejének állandó növekedésével átlagos fogyasztásuk 1000 jüanról 10 000 jüanra nőtt. Lassanként minden "hétköznapi" család tervezi egy gépkocsi megvásárlását. A statisztikák szerint 2001 első tizenegy hónapjában Kínában 2,14 millió autót gyártottak, ami 13%-kal több, mint 2000-ben. A gépjárműgyártás és -eladás terén két szembeszökő változás volt megfigyelhető 2001-ben. Az egyik az, hogy a kínai piac alapvetően a kis kategóriájú gépkocsikra épül, ezek teszik ki az össztermelés 57,5%-át. Az év első tizenegy hónapjában megnövekedett termelésével az autóipar a kínai növekedés motorjává vált: a 100 000 tétellel több eladás az összes eladások 37%-át jelenti; és miután az eladások száma ugyanebben az évben 120 000 autóval nőtt, az összes eladások tiszta növekedése elérte a 42%-ot. Másfelől az is érdekes, hogy a közepes és kis kategóriájú autók vásárlói többségükben magánszemélyek voltak. Vegyük példának a pekingi Yayuncun [Jajüncun] autópiacot. Pekingben márkás autókat korábban kizárólag a kormány magas tisztségviselői vásároltak, most viszont a gépkocsik több mint 50%-a magánemberek birtokába került, ami példa nélkül álló jelenség a kínai piac történetében. A "magánmegrendelések" lassan kiszorítják az "állami megrendelések"-et, és a magánszemélyek válnak az első számú autóvásárlókká Kínában. Az ingatlanpiacnak is meglehetősen nagy boomja van az országban. 2001 első tizenegy hónapjában az ingatlanbefektetések összege 485,7 millió jüannal 2,9%-osra nőtt. A lakáspiacon 30%-kal lett magasabb az eladások száma. A bankok nem termelői hiteleinek nagy részét a lakáshitelek teszik ki. A közgazdászok azt hangoztatják, hogy ez a gazdasági növekedés természetes velejárója. Mára a 10 000 jüan értéket meghaladó fogyasztási javak váltak a legkeresettebbekké. Az 1970-es években az átlagcsaládoknál "három fontos fogyasztási cikk" (a kerékpár, a karóra és a varrógép) vitte a pálmát 100 jüan értékben. Az 1980-as és 1990-es években a háztartások 90%-ában a legkeresettebb "három irányadó cikk", a televízió, a hűtőszekrény és a mosógép értéke 1000 jüan körül mozgott. Az új generáció számára nemsokára már a 10 000 jüanos autó és lakás lesz a "slágercikk".