A „felhalmozás társadalmi szerkezete"- paradigma (social structure of accumulation – SSA)¹ új megvilágításba helyezte a munka­erőpiaci elemzéseket. A neomarxista osztály-elemzés beeme­lése a munkaerőpiaci tagozódás (szegmentáció) modelljeibe nagy részben a 70-es évek végén, 80-as évek elején kialakuló SSA-megközelítésnek volt köszönhető (Edwards, 1979.; Weiss-kopf, 1981.; Gordon, 1982.; Bowles, 1983.).

Az SSA képviselői a munkafolyamatot és a munkaerőpiac fej­lődését helyezik modelljeik középpontjába. A tőkés fejlődés vizs­gálatakor a munka szerepének kiemelése egyrészt jól mutatja a marxi hatást, másrészt egybeesik a modell készítőinek hangoz­tatott politikai céljaival: a tőkés viszonyok meghaladásával, és a demokratikusabb, egalitáriánus viszonyok kialakításával.

Mégis, mivel ennek a fogalmi rendszernek a képviselői túlhang­súlyozzák az osztályviszonyoknak a munkafolyamatban és a munkaerőpiacok fejlődésében betöltött szerepét, egyúttal alábe­csülik az etnikai és a nemi különbségek szerepét.

Ebben a cikkben azokat a hiányosságokat kívánjuk bemutatni, melyek abból eredtek, hogy az Egyesült Államok második világhá­ború utáni történelmét vizsgáló elmélet nem szentelt elég figyelmet az etnikai és a nemi különbségek hatásainak. A problémák döntő­en két forrásból erednek. Egyrészt az SSA követői az etnikai és a nemi viszonyokat egyfajta „kiegészítő" státuszba helyezték, így nem vizsgálták ezen időszak egyik legfontosabb munkaerőpiaci folya­matát: a színes bőrű nők és férfiak folyamatos beáramlását az ipa­ri szektorokba. Az etnikai és a nemi különbségek ugyanakkor a munkaerőpiaci szegmentáción túlmutatóan is megosztják a mun­kásokat. Másként fogalmazva, az etnikai és a nemi különbségek által megosztott társadalomban a nem osztályjellegű viszonyok ugyanolyan meghatározó szerepet játszanak a gazdasági intézmé­nyék és a tömegmozgalmak alakulásában. Etnikum és nem prob­lematikájának az SSA-ba való beemelése teljesebb és pontosabb elméletet ad, valamint jobb fogódzót nyújt a társadalmi változások­kal kapcsolatos stratégia kialakításakor.

Az SSA képviselői a gazdasági fejlődést egymást követő álla­potok sorozataként ábrázolják: valamely társadalmi struktúra (SSA) megszilárdulása – ennek a szerkezetnek a válsága – po­litikai és gazdasági küzdelmek a fejlődés irányításáért – végül egy új struktúra kialakulása. A második világháború utáni idő­szakot fogjuk elemezni, és azt állítjuk, hogy az etnikai és a nemi különbségek vizsgálata gazdagítja a gazdasági változások meg­értését, különösen a munkaerőpiacok fejlődésének tekintetében.

Tőke-munka megegyezés és munkaerőpiaci szegmentáció

A háború utáni SSA három alappillérének egyike a „korlátozott tőkés-munkás egyezmény" volt (Bowles és szerzőtársai, 1983.; Kotz, 1987.). Ezen megállapodás szerint az újonnan szervezett szakszervezetek, illetve a munkások (különösen a feldolgozó­iparban) tartózkodtak a sztrájkoktól, cserébe biztos állást kap­tak, illetve részesedést a gazdasági növekedés eredményeiből² . A szövetség egyenletesen növekvő termelést biztosított, mely folyamatosan bővülő fogyasztással párosult. A tőkés-munkás kiegyezés biztosította az alapot a felhalmozási folyamat három komponenséhez: segített kialakítani a munka alkalmazásának módjait (M-C), szabályokat adott a termelési folyamat állandó működéséhez (C-C'), valamint a megnövekedett bérek segítet­ték az értékesítés felgyorsulását (C'-M'). A szövetség alapja a gazdasági növekedés volt. Egy idő után pedig az újonnan kiala­kuló világméretű piacoknak, illetve az állami beavatkozásnak köszönhetően ez a növekedés kézzelfoghatóvá vált.

Hangsúlyozni kell, hogy az egyezmény „korlátozott" volt: a tőke csak a munkások egyes csoportjainak nyújtott garanciákat, és a munkások igen széles csoportja egyáltalán nem részesedhe­tett az egyezmény előnyeiből. Gordon és szerzőtársai a munka­erőpiacnak ezt a fajta megkülönböztetését nevezik szegmentá­ciónak. A szegmentációt két tengely mentén vizsgálják: egyfelől megkülönböztetnek „központi" (komoly piaci erővel rendelkező nagyobb cégek) és „periférikus" vállalatokat, másrészt az egyes vállalatokon belül kevésbé és jobban privilegizált állásokat. Az ilyen típusú szegmentáció ellentétben áll a századforduló USA-jában, tapasztalható munkaerőn belüli „homogenizációval".

Néhány korábbi munkát (Doeringer-Piore, 1971.; Edwards, 1979.) alapul véve Gordon és szerzőtársai kétfajta foglalkozási kategóriát különböztetnek meg (elsődleges és másodlagos), de az elsődleges foglalkozásokon belül különbséget tesznek füg­getlen, illetve alsóbbrendű állások között. Ezek a foglalkozási csoportok „szegmentáltak" abban az értelemben, hogy minden egyes csoport más-más jellemzőkkel rendelkezik, továbbá ke­vés lehetőség adódik a foglalkozási osztályok közötti mobilitás­ra. A független elsődleges állásokat nagyrészt fehérgalléros, jól képzett munkások töltik be. A ranglétra egyértelmű, a szabályok rugalmasak, a fizetés viszonylag magas. Az alsóbbrendű (de el­sődleges) állások szintén nyújtanak felemelkedési lehetőséget (vagy legalább az előléptetéssel járó béremelést), többé-kevés­bé magas fizetést, ugyanakkor sokkal kevesebb rugalmasságot a munkaszabályzat területén. Ezek a foglalkozások leggyakrab­ban kékgalléros, átlagosan jól képzett, „központi" vállalatoknál dolgozó feldolgozóipari munkásokhoz köthetők. A másodlagos munkaerőpiaci állásokat az alacsony fizetés, kevés felemelke­dési lehetőség, gyakori cserélődés, illetve a munkajogi szabá­lyokba való beleszólási lehetőségek teljes hiánya jellemzi.

A munkaerőpiac tagolódásával foglalkozó modellek az egyes foglalkozások jellemzőit kutatják, ugyanakkor ezek a szegmensek etnikai és nemi meghatározottsággal is rendelkeznek. A függet­len elsődleges állásokat egyre inkább fehér bőrű munkások, az alsóbbrendűeket pedig többnyire férfiak töltik be, A másodlagos állásokba szorulnak a nők, illetve a színes bőrű férfiak. Gordon és szerzőtársai felismerik ezt a jelenséget: „A szegmentáció irá­nyába mutató fejlődés közvetlen kapcsolatban van a [nők és kü­lönböző etnikai és etnikai csoportok] növekvő munkaerőpiaci rész­vételével. Egyfelől a munkaerőpiaci szegmentáció befolyásolta és korlátozta a nők és a kisebbségi csoportok munkalehetőségeit. Másrészt a diszkriminációt, illetve szegregációt újratermelő me­chanizmusok elősegítették a szegregáció kialakulását." (204.)

Az Egyesült Államok munkásságának történetét az etnikai és nemi meghatározottság szempontjából vizsgáló kutató számá­ra két megjegyzés adódik. Az egyik, hogy a szegmentációnak mint a munkaerőpiacok új tulajdonságának hangsúlyozása egy­értelműen csak a fehér férfiak esetében meghatározó. A másik pedig az, hogy a munkaerőpiaci szegmensek hármas osztályo­zásának magyarázó ereje csökken, amint az etnikai és a nemi problematikát beemeljük az elemzésbe. Elsőként az előbbi meg­jegyzést vizsgáljuk kissé részletesebben, majd az utóbbira is röviden kitérünk.

Szegmentáció – de kinek?

A háború utáni időszakban kialakuló munkaerőpiaci tagolódás a nők és a színes bőrűek számára nem jelentett új élményt. Még 90 évvel ezelőtt is (a Gordon és társai által definiált, a munkás­ság „homogenizálódásaként" jellemzett korszak közepén) az et­nikai és a nemi különbségek szigorú választóvonalat jelentettek egyes foglalkozási területeken.

A századfordulón a bérmunkásnak minősülő fehér nők ház­tartási munkát végeztek vagy a kisméretű, munkaintenzív ipari vállalkozásokban koncentrálódtak (l. 1. táblázat).

Az összes női foglalkozás – definíció szerint – kilátástalan volt. Ahogy a történész Alice Kessler-Harris (128.) rámutat: „A mun­kaerőpiac etnikai vagy osztály-szempontoktól függetlenül lehe­tetlenné tette a nők számára, hogy karriervágyuktól hajtva sike­reket érjenek el."

Ami még fontosabb, a fehér bőrű nők döntő többségének mun­kája otthoni házimunka volt (2. táblázat) – olyan típusú munka­végzés, ami élesen elválasztotta őket a férfiaktól. Az ilyen mun­káért nem járt fizetés, ugyanakkor együtt járt a szolgáltatások és az áruk piacába való bekapcsolódással. Ilyen volt többek kö­zött a mosás, varrás, illetve egyéb munkák (főzés, takarítás) al­bérlők számára.

Az afro-amerikaiak (és, tegyük hozzá, a mexikói-amerikaiak, az indiánok és a puerto ricóiak) a századfordulón, igaz, már nem rabszolgákként, de arra kényszerültek, hogy továbbra is a me­zőgazdaságban dolgozzanak (1.1.és 3. táblázat). Báron (1971.) a következőképpen jellemzi ezt a helyzetet: ,,[A fekete munkás] lényegében egy etnikailag meghatározott agrármunkás-státuszba volt belekényszerítve, amelyben ráadásul sokkal jobban kizsák­mányolták, mint a fehéreket. […] A mezőgazdaságon kívül feke­te munkásokat legnagyobb tömegben vagy a helyi, illetve sze­mélyes szolgáltatásokban, vagy pedig a szakképzetlen cseléd-munkát követelő területeken foglalkoztattak. A déli országrész­ben ezeket a munkákat egyszerűen 'néger munkáknak' nevez­ték." (13., 16.)

A fehér nőkhöz hasonlóan lényegében a fekete férfiakat is ki­zárták a nagyüzemi feldolgozóiparból, az építőiparból, illetve a szállításból. A fekete nők kiszorultak a fehér nők által betöltött feldolgozóipari állásokból, és sok esetben házimunkára kény­szerültek.

Ez az 1900 körül tapasztalható nemi és etnikai szegregáció általános szabállyá (és nem kivétellé) vált az Egyesült Államok történetében. A kapitalizmus kezdete óta az USA-ban a fehérek fölénye és a patriarchális kontroll korlátozta a munkaerőpiacra való belépés lehetőségeit a fehér és színes bőrű nők, illetve a színes bőrű férfiak számára. Állandóan beleütköztek azokba a korlátokba, amelyek a differenciált és szegmentált munkaerőpiaci lehetőségekből, a munkaszabályzatból, az ellenőrzési eszközök­ből, az oktatási és a képességbeli különbségek eltérő kompen­zációjából, illetve az alacsonyabb bérekből eredtek. A szóba jö­hető állások megváltozhattak ugyan, de a foglalkozások társa­dalmi rangsorolása – illetve alsóbb szinteken a mobilitás hiánya – lényegében változatlan maradt.

Nem mondhatjuk, hogy a háborút követő időszakban a mun­kásoknak ugyanilyen helyzettel kellett szembenézniük – épp el­lenkezőleg. Két különböző, de egyaránt meghatározó változás formálta át a munkaerőpiacokat:

Mikor Gordon és társai a szegmentáció megjelenéséről be­szélnek, egy sor változásra hivatkoznak a kékgalléros munká­sok körülményeiben, akik az alsóbbrendű elsődleges szektort alkotják. Az 1920-as évek „Amerikai Terve" tapasztalatait, illetve ami még fontosabb, az 1930-as és 1940-es évek szakszerveze­ti sikereit megelőzően a kékgalléros foglalkozások eleget tesz­nek a másodlagos munkaerőpiac definíciójának (lásd fent). Az 1940-es évekre ezeknek a munkásoknak a többsége stabil ál­láshoz és jelentős béremeléshez jutott a termelékenységben bekövetkezett növekedés miatt, melynek következtében egyút­tal maguk a foglalkozások is átalakultak. Ezek a változások fő­leg fehér bőrű, döntően férfi munkásokat érintettek.

A másik fontos átalakulás – a fehér bőrű nők és a színes bő­rűek integrálása az új tőkés rendszerbe – kevesebb figyelmet kapott az SSA irodalomban (Albelda, 1985.). 1930-ban, a nagy válság kezdetén a fehér nők négyötöde hiányzott a „fizetett" munkaerőpiacról, a döntő többségük otthoni, fizetetlen munkát végzett (2. táblázat). A fennmaradó 20% többségét egyedülálló nők alkották, akik még házasság előtt voltak a „fizetett" munka­erőpiac tagjai. Ezeknek a nőknek 13%-a dolgozott helyi szol­gáltatásokban. A színes bőrű nők 40%-a kapcsolódott a „fize­tett" munkaerőpiachoz. Ezeknek a bérmunkásoknak 54%-a dol­gozott cselédként, és közel egynegyedük a mezőgazdaságban (Amott-Matthaei, 1991.; illetve I. 1. táblázat). A színes bőrű fér­fiakat lényegében a mezőgazdaságban és a kitermelő iparágak­ban foglalkoztatták. Ennek következtében ezek a csoportok még mindig messze álltak az iparosodott tőkés munkaerőpiacoktól.

Az ellentétes folyamatok az 1980-as években kezdődtek. A fe­hér nők „elhagyták" otthonaikat, a színes bőrű nők pedig elhagy­ták a fehérek otthonait. 1990-ben a nőknek jóval több mint a fele – 57,5%-a 1990-ben (U.S. Council of Economic Advisors, 1991.) – található a „fizetett" munkaerőpiacon. A fehér, illetve színes bőrű nők foglalkozási struktúrája igen hasonló képet mutat. A legna­gyobb számban az egyházi, a szolgáltatási, a szakértői és a ke­reskedelmi szférában találhatók (1.1. táblázat). A helyi szolgálta­tások és a mezőgazdasági munkák visszaszorultak még a fekete nők körében is: csupán 4%-uk dolgozott ezen a két területen.

A színes bőrű férfiak szintén elhagyták az agrárszektort: ke­vesebb mint 4%-uk dolgozott a mezőgazdaságban, az erdőgaz­dálkodásban és a halászatban. Igaz ugyanakkor, hogy a latin-amerikai férfiak 10%-a továbbra is ezekben az állásokban ma­radt. A fekete férfiak a kékgalléros szakmákban, illetve a szol­gáltatási szférában koncentrálódtak (3. táblázat).

Röviden összefoglalva, az elmúlt ötven év során, a nők és a színes bőrű férfiak új munkahelyekre kerültek – aránytalanul nagy részük került a másodlagos munkaerőpiacokra, szolgáltatási, kereskedelmi, egyházi, illetve segédmunkás állásokba. Miért? A magyarázat egyrészt a háború utáni időszak hatalmas mérté­kű gazdasági növekedésében keresendő: a foglalkoztatás szintje gyorsan nőtt, a legnagyobb mértékben a kiskereskedelemben, a szolgáltatásokban és az állami szektorban. A másik ok a be­vándorlók viszonylag alacsonyabb száma volt: ők korábban el­özönlötték a másodlagos munkaerőpiacokat. A korábbi nagyará­nyú bevándorlás Mexikóból, Puerto Rico-ból, majd később a karibi országokból, illetve Ázsiából egyszerűen nem bizonyult elegendőnek az új állások betöltéséhez.

Valójában a tőkés-munkás kiegyezés, miközben hozzájárult az alsóbbrendű elsődleges szektor kiépüléséhez, ösztönözte az alacsony fizetésű munkások iránti keresletet a szolgáltatási, ke­reskedelmi, illetve egyházi szektorokban. A munkahelyeken az előírásoknak megfelelő bürokratikus ellenőrzés hatalma (I. Edwards, 1979.), illetve az állami szektor súlyának növekedése megnövelte az egyházi alkalmazottak iránti keresletet. A férfi családfők magasabb bérei átalakultak a személyi szolgáltatások­ban és a kiskereskedelemben jelentkező növekvő munkakeres­letté. A tömegtermelés/tömegfogyasztás nemcsak a termelési eszközöket, hanem a fogyasztási szerkezetet is átalakította, kü­lönös tekintettel az autó általánossá válására, amely lehetővé tette a vásárlás, az evés, a szórakozás iránti kereslet további szélesedését. Azok a tőkések, akiket korlátozott a fenti szövet­ség, igyekeztek minél több olyan munkást alkalmazni, akik kívül rekedtek rajta. Az etnikai és nemi alapon rétegződött munkaerő­piacok a XX. század közepét megelőzően elegendő mennyisé­gű alacsony bérű munkaerőt biztosítottak.

Ezért a fehér nők legtöbbje számára a háború utáni társadal­mi struktúra kialakulása inkább proletarizálódásnak, mint a szeg­mentációnak volt nevezhető. A nők és a színes bőrű férfiak ese­tében, akik már korábban proletarizálódtak és egyben perifériá­lis ágazatokban koncentrálódtak, a megfelelő fogalom a tőkés gazdaságba való integrálódás volt. Gordon és szerzőtársai ezek­nek a döntő elemeknek a vizsgálatát csak a fehér férfiak eseté­re korlátozzák. A releváns csoportot lényegében a feldolgozó­ipar munkásaiban határozzák meg, ezzel egyben perifériális stá­tuszba helyezik a mezőgazdasági munkát, a helyi szolgáltatást, a fizetés nélküli házimunkát, illetve a szélesedő szolgáltatási szférát. Ez a kiindulópont tipikus az etnikai és a nemi különbsé­geket figyelmen kívül helyező elemzések esetében.

Nem csak azt állítjuk, hogy a fehér nők és a színes bőrűek munkaerőpiaci tapasztalatai különböztek a fehér férfiakétól, ha­nem, hogy legalább annyira vagy talán még fontosabbak^voltak a tőkefelhalmozás intézményi alapját tekintve. A feldolgozóipar ugyan központi tényező az Egyesült Államok gazdasági növe­kedésében, de az utóbbi néhány évtized során nem játszott ko­moly szerepet a munkalehetőségek számának növekedésében. Még 1940-ben is a foglalkoztatottak többsége az árutermelésen kívül maradt, míg az 1980-as évek végére a munkások keve­sebb mint egynegyedét foglalkoztatták a közvetlen termelő ága­zatokban. A legnagyobb növekedést felmutató iparágak a há­ború után a kiskereskedelem, a pénzügy, a szolgáltatások, a kor­mányzat – ahol a foglalkoztatás növekedése 226% (kiskereske­delem) és 501% (szolgáltatások) között mozgott 1946 és 1990 között, miközben a feldolgozóipar 30%-os növekedést produkált ugyanebben az időszakban. A kibocsátás növekedésében mu­tatkozó különbségek ezen évtizedek alatt nem olyan drámaiak. Igaz, a szolgáltatások 315%-os GNP-növekedése egyértelmű­en felülmúlta az áruk 251%-os GNP-növekedését (US Council of Economic Advisors, 1991.). A fehér nők és a színes bőrűek, akik a fenti iparágak alsóbb szintjein dolgoztak az új gazdaság gyalogos katonáivá váltak. Az 1980-as évek végére a nők és a színes bőrűek alkották a munkaerőpiac döntő hányadát.³

Egy tökéletlen elemzés

Az SSA-modell egy különálló kritikája felveti a kérdést a munka­erőpiac háromelemű osztályozásával kapcsolatban. A Gordon és társai által bevezetett csoportosítás komoly magyarázó erő­vel bír, de a nők és a színes bőrűek foglalkozásainak elemzése során nemigen használható (Albelda, 1985.). Egy igen fontos tényt figyelmen hagynak ugyanis: mégpedig azt, hogy a nőknek és a színes bőrűeknek a legrosszabb állásokat kellett betölteni­ük.⁴ Egy adott – ágazat, foglalkozás és/vagy vállalat jellemzői által meghatározott – munkaerőpiaci szegmensen belül az etni­kai, illetve nemi különbségek sok esetben meghatározóbbak a foglalkozások egyéb jellemzőinél.

Ezek a problémák különösen a nemi különbségek esetében nyilvánvalóak. Az elsődleges munkaerőpiacon belül a női fog­lalkozások nem járnak együtt azokkal a privilégiumokkal, mint a férfi állások. Az alapvetően női foglalkozások (ápolónő, ta­nár), melyeket független elsődleges foglalkozásnak neveznek, nem járnak együtt azzal a rugalmassággal, ellenőrzéssel, bé­rekkel, mint a férfi állások. A General Motors titkárnői alacso­nyabb béreket kapnak, mint az ugyanott dolgozó fizikai mun­kások, annak ellenére, hogy az alsóbbrendű elsődleges szek­torba tartoznak. Azok az empirikus vizsgálatok, melyek az el­sődleges és másodlagos munkaerőpiacok különbségeit vizs­gálták, csak a férfiak esetében mutatkoztak gyümölcsözőnek (Dickens és társai, 1988.).

Az SSA válsága

Az SSA képviselői a háború utáni társadalmi szerkezet kudar­cát elemezve rengeteg okot sorakoztatnak fel – részben helyie­ket, részben nemzetközieket. A foglalkoztatás területén a tőkés­munkás egyezmény bukását hangsúlyozzák, aminek oka sze­rintük abban keresendő, hogy a munkások egyre engedetleneb­bé és követelődzőbbé váltak, különösen a lassúbb növekedés időszakaiban. A nők és a színes bőrűek követeléseit külön ke­zelték a szövetségen belüli munkásokéitól. Ahogy Bowles és tár­sai írják: „A munkások egy részének a [tőkés-munkás] szövet­ségből való kizárása [nagyon] problematikussá vált. (…) A nö­vekedési koalíció rasszizmusa, szexizmusa és az elosztási igaz­ságtalanságai elleni tiltakozás négy különböző, de meghatáro­zó mozgalmat hozott felszínre: a polgárjogit, a jólétit, a nyugdí­jasok és a nők mozgalmát. Ezek a mozgalmak mind állami be­avatkozáshoz vezettek." (85., 87.)

A felszínen úgy tűnik, mintha a fehér nők és a színes bőrűek csupán a társadalmi szerkezet válságában játszanának szere­pet. De újra hangsúlyozni kívánjuk, hogy a Bowles és társai ál­tal végzett elemzés több helyen figyelmen kívül hagy bizonyos elemeket. Egyrészt a mozgalmaknak kizárólag az állam iránti követeléseit emelik ki, elfelejtve a tőke iránti követeléseket. Más­részt azt állítják, hogy a mozgalmakat a szövetségből való kizá­rás indította el – például a szegmentáció -, ami viszont lénye­gében a proletarizálódásnak és az integrációnak volt az ered­ménye. Harmadrészt pedig (implicit módon) nem számolnak a nők és a színes bőrűek küzdelmeinek fontosságával. Mindegyik hiányosságot megvizsgáljuk.⁵

Az állam vagy a tőke iránti követelések?

A polgárjogi vagy a nőmozgalom, vagy esetleg más mozgalmak első látásra kormányzati beavatkozást kényszerítenek ki: az 1964-es Polgárjogi Törvény; buszok, iskolák és szálláshelyek integrációja; megerősítő lépések; abortusszal kapcsolatos jogok. Ezen mozgalmak dinamikájának központi részét nagyon is az állam iránti követelések és az ezen követelésekre tett állami en­gedmények jelentették. De ha közelebbről megnézzük, sok eset­ben láthatjuk, hogy ezeket a mozgalmakat a munkás emberek követelései, a tőke követelései és inkább a tőke, mint az állam engedményei jellemzik.

Miközben a színes bőrű és női mozgalmak kisajátítják a libe­rális demokrata értékek nyelvezetét (ahogy a munkásmozgalmak is tették az 1930-as években), továbbra is azon az etnikai és nemi identitáson alapultak és alapulnak, amely a munkahelyet és a közösséget összeköti. A feminista mozgalom 59 centes kampánya, az összehasonlító érték és az a követelés, hogy nők is betölthessék a nem hagyományos állásokat, mind arra szol­gálnak, hogy a nők mint pénzkeresők egyenlőtlenségével fog­lalkozzanak. Az afro-amerikaiak és más színes bőrűek követel­ték, hogy nyissák meg előttük a zárt üzleti kereskedelmet, sztrájk­őrséget állítottak és bojkottálták azokat az üzleteket, amelyek nem voltak hajlandók színes bőrűeket alkalmazni. (Egy valós be­számoló olvasható arról, hogyan keletkeztek ezek a követelé­sek egy adott város feketéinek mobilizációja részeként – lásd King, 1981.). A fekete közösségek fejlődésének újra aktuális té­mája, hogy biztosítsák, hogy a fekete fogyasztók a feketék tulaj­donában lévő és feketéket alkalmazó üzletekben vásárolhassa­nak, és hogy valóban ott vásároljanak. Ahogy Malcolm X sze­rette mondani (Epps, 1968. 141.):

„Amikor pénzt veszel el az egyik kerülettől, és egy másik ke­rületben költöd el, az a kerület, ahol elköltőd, egyre gazdagabb lesz, és az a kerület, ahonnét elveszed, egyre szegényebb lesz. Ez gettót hoz létre. Meg kell tanítani népünket annak fontossá­gára, hogy hol költik el a dollárjaikat."

A nők és színes bőrűek mozgalmainak erőteljes munkakom­ponensén túl erőteljes etnikai és nemi komponensek is vannak az új SSA munkásmozgalmaiban. Figyeljük meg a munkásmoz­galom legdinamikusabb elemeit az 1960-as évektől kezdve (fő­leg a nem szakszervezeti tag munkások irányításának területén): közalkalmazottak, egészségügyi dolgozók és egyházi alkalma­zottak. Mindhárom csoportban aránytalanul sok fekete és nő van. És valóban, a District 1199's East Coast kórház az 1960-as és a korai 70-es évek kampányainak szervezésekor kifejezetten a polgárjogi mozgalmakra és a fekete büszkeségre épített. Az egy­házi szervezésű, 9-től 5-ig tartó rendezvények, a Service Emplo­yees International Union (Szolgáltatási Alkalmazottak Nemzet­közi Egyesülete) és a District 65 felhasználták a nők követelé­seit a tiszteletért és egyenlő bánásmódért. Az ország legnagyobb egyesülete többé már nem a Teamsters, hanem a National Education Association (Nemzeti Oktatásügyi Szövetség) – és még a Teamsters is a tanárokhoz, a nővérekhez és a szolgálta­tási dolgozókhoz fordult, mivel hagyományos bázisa elenyészik.

Ezen túlmenően sok esetben nincs pontos különbség az ál­lam iránti követelések és a tőkekövetelések között. Megerősítő lépések esetében az állam beavatkozik, hogy megakadályozza a munkaadók lépéseit. Más esetekben a munkaadók léphetnek először. Például egy nagy biztosítási társaság személyzeti igaz­gatója elmondta egyikünknek, hogy miért változtatja meg a vál­lalat a személyzeti politikáját, hogy segítse a dolgozó anyákat (Tilly, 1989.):

„A dolgozó szülők problémája sokkal nagyobb figyelmet kap az országban. A vállalatok úgy érzik, ha nem lépünk, valami­lyen állami vagy szövetségi szabályozást vezetnek be. Az ilyen vállaltok, mint mi, nem szeretik, ha ilyen módon szabályozzák őket. Jobban szeretünk mi lépni." (197.)

A mozgalmak gyökerei: szegmentáció vagy proletarizáció/integráció

Miért indultak a polgárjogi és női mozgalmak akkor, amikor erre sor került? Bowles és társai ezen mozgalmak kirobbanását a tőke-munka egyezményből való kizárásra vezetik vissza. Újra megjegyezzük, hogy a fehér nőket és a színes bőrűeket mindig kizárták azokból az előnyökből, amelyeket a fehér férfiak élvez­tek – semmi új nem volt a dolgok ezen állásával kapcsolatban. Ami új volt, az e csoportok felgyorsult proletarizációja és integ­rációja.

A mozgalmak stratégiái és követelései tükrözik ezt. A montgomery busz-bojkott pontosan ebből eredt, mert a déli fe­keték a városi munkaerő szerves részévé váltak – és ugyanemiatt volt hatékony. Az abortusz és a születésszabályozási jogok kö­rüli figyelem is nagy részben a hők hagyományos munkaerőben megnövekedett részvételét tükrözi (és azt a megszakítást, ame­lyet a gyerekvállalás jelent); a gyermekellátás és a szülői sza­badságért való jogok jelentik az érem másik oldalát. A megerő­sítő lépések és az egyenlő munkavállalási lehetőség törvénye az egy cégen belüli magasabb színvonalú munkák elérhetősé­gét hangsúlyozza – szemben egyszerűen bármilyen murikéval -, mert színes bőrűek és nők már korábban is dolgoztak jelen­tős cégeknél, de a munkahierarchia alján maradtak.

Proletarizációs és integrációs gyökereik ellenére a nők és a színes bőrűek általában nem voltak részei egy széles bázisú osztálymozgalomnak. Ez az, ahol a szegmentáció nagyon is szá­mít Sok esetben, főleg a korai években a női és a színes bőrű munkások nem voltak szervezettek, és ezért nem közvetlenül csatlakoztak a munkásosztály önkifejező intézményéhez – a szakszervezetekhez. Perifériális iparágakban, foglalkozásokban és cégekben tömörültek. Általában kapcsolatuk a munkaerő köz­ponti részével mindig kényelmetlen volt. Például amíg az AFL-

CIO támogatta a polgárjogi küzdelmet, a szakmai szakszerve­zetek elutasították színes bőrűek belépését.

Mennyire fontos?

Bowles és szerzőtársai azt sugalmazzák, anélkül, hogy ezt nyíl­tan kijelentenék, hogy a nők és a színes bőrűek követelései sok­kal kevésbé veszélyeztették a háború utáni SSA-t,, mint azok­nak – a főleg fehér férfiaknak – a követelései, akik a tőke-mun­ka-egyezmény hatáskörébe estek. Féloldalnyi terjedelemben ír­nak a női és polgárjogi mozgalmak hatásának fontosságáról, amelyet egy négyoldalas vita követ arról, hogyan rázták meg az SSA-t az egyezmény haszonélvezőinek követelései (87-91.). Ál­talánosságban fenntartják, hogy a tőke-munka-egyezményt be­lülről aknázták alá. Ez a megközelítés, alábecsüli az etnikai és a nemi alapú ellentmondások tartósságát. Mint fentebb megjegyez­tük, a színes bőrű nők, férfiak és a fehér nők a munkásmozga­lom legdinamikusabb (bár nem leghatásosabb) részeiben helyez­kednek el, és a leggyorsabban fejlődő iparágakban tömörülnek. Habár a tőke-munka-egyezmény nyilvánvalóan sok cégben és iparágban szétmorzsolódott, ahol korábban uralkodó jellegű volt, azonban egyre inkább lényegtelenné is vált, amint azok a szek­torok, ahol sosem alkalmazták az egyezményt, túlnőtték azokat a szektorokat, ahol igen. Nem állítjuk, hogy a nők és a színes bőrűek követelései voltak azok a fő erők, amelyek a háború utá­ni SSA-t felborították. Valójában azt gondoljuk, hogy a megnö­vekedett nemzetközi verseny és konfliktus (aminek Bowles és társai öt oldalt szentelnek, 79-84.) volt a fő ok. De igenis úgy tartjuk, hogy a nők és a színes bőrűek változó pozíciója nagyon is központi helyzetű volt az SSA hanyatlásában, és ennek meg­felelően központi helyzetű a gazdaság jelenlegi konfliktusában, amely témával az alábbiakban foglalkozunk.

Jelenlegi konfliktusok és politikai következmények

A munkaerőpiac váratlan eredményekre vezető etnikai és nemi alapú elemzése további fényt vet a tömegek jelenlegi gazdasá­gi átszervezésére adott politikai válaszokra. A jelenlegi gazda­sági problémákról elhangzott sok baloldali eszmecsere hangsú­lyozza a „középosztály" összezsugorodását, a jó munkahelyek rossz munkahelyekkel való felcserélését, és az átlagos életszín­vonal csökkenését (Tilly, 1990.). Az LMS elemzés szintjén ezek a megfigyelések megfelelnek az alárendelt elsődleges munka­erőpiaci szegmens méretcsökkenésének. Amint ez a szegmens szűkül, a munkaerő független elsődleges és másodlagos szeg­mensekre polarizálódik, ahol is a másodlagos szegmens nő a leggyorsabban.

Milyen várható következményei vannak ezeknek a változá­soknak? Közgazdaság-elméleti kitérőn keresztül jutunk a politi­kai következményekhez. Gordon és társai és Bowles és szerző­társai vitatják, hogy a tagolódás megosztotta volna a munkáso­kat, csökkentve képességüket az egyesített gazdasági és politi­kai küzdelemben. Ha a szegmentáció lenne a fő megosztó erő a munkások között, akkor az alárendelt elsődleges szegmens csökkenése a munkásosztály többsége „rehomogenizációjának" tűnhetne, és a munkásosztály régi magva és perifériális része közötti közös alap lehetőségét jelentené. Harrison és Bluestone (1988.) így írnak erről: „Amerikaiak egyre szélesebb és változa­tosabb 'szivárványa' – beleértve sok középosztálybelit – áldo­zata annak a stagnálásnak és növekvő egyenlőtlenségnek, amely a fejlődő posztindusztriális társadalmakat jellemzi. Ez meg­teremtette egy olyan új politikai koalíció létrehozásának körül­ményeit, amely progresszív változást követelhetne." (195.)

Ám a Jesse Jackson 1984-es és 1988-as kampányai körül lét­rejött Szivárvány Koalíció (Rainbow Coalition) ígérete ellenére semmilyen széles, hatalmas, munkásosztály-központú koalíció nem alakult ki. Úgy gondoljuk, hogy ennek okai szoros kapcso­latban vannak az etnikum és a nem folyamatosan kiemelkedő szerepével az Egyesült Államok gazdaságában és politikájában. Most három ilyen okot vizsgálunk meg: a gazdasági válság aránytalan hatását a színes bőrűekre és közösségeikre; a há­zaspár-családok azon képességét, hogy azáltal tompítsák a je­lenlegi válság gazdasági hatásait, hogy növelik a feleségek munkavállalását; és a politika egy történelmi hagyatékát, amely et­nikai és nemi felosztáson, nem pedig osztályfelosztáson alap­szik.

A válság aránytalan hatása a színes bőrűekre

A háború utáni SSA romlása nyilvánvalóan sokkal inkább rom­boló hatású a színes bőrűekre, mint a fehérekre. A fehér/fekete jövedelmi rés tovább nőtt (férfiaknál és nőknél egyaránt), leg­alább az 1980-as évek eleje óta. A fekete és latin-amerikai csa­ládok jövedelemátlagainak aránya a fehér családokhoz képest az 1970-es évek közepe óta csökkenek. A fekete családok jövedelemátlaga 62%-a volt a fehér családok jövedelmének 1975-ben, de 58%-ra esett 1989-re; a latin-amerikai aránya az 1974-es 71%-ról 63%-ra süllyedt 1989-re (US Bureau of the Census, 1990.).

Hasonlóan, míg a feketék munkanélküliségi rátája a fehérek­hez képest csökkent az 1950-es és 60-as évek fellendülésekor, az 1970-es évektől kezdve a feketék területet vesztettek az üz­leti ciklusok csúcsain, ami azt sugallja, hogy minden rövidtávú gazdasági fellendülés esetén tovább marginalizálódnak. Példá­ul az 1981-82-es recesszió idején a feketék munkanélküliségi rátája 18,9%-ra emelkedett – 2,2-szer magasabbra, mint a fe­héreké; a „fellendülés" 1988-ban egy alacsonyabb, 11,7%-os munkanélküliségi rátát eredményezett a feketék esetében, de a feketék munkanélkülisége közel 3-szorosa volt a fehérek mun­kanélküliségének. A feketék növekvő munkanélküliségi hátrányait tetézi csökkenő részvételük a munkaerőben.

Röviden: a színes bőrűek, családjaik és közösségeik arány­talanul viselik a felhalmozási uralom átruházásának terheit: meg­maradt a munkaerő és a népesség erős etnikai szegmentáció­ja. Ez mobilizációra ösztönözte a fekete és latin-amerikai közös­ségeket, gyakran választási koalíciókon keresztül. Azonban a fehér munkások – legalábbis általában – nemcsak el vannak szi­getelve a legrosszabb gazdasági hatásoktól, hanem leggyakrab­ban fizikailag eltávolítják őket az erőszak helyétől. A feketéket háromszor gyakrabban rabolják ki, mint a fehéreket; fekete nő­ket háromszor annyiszor erőszakolnak meg, mint fehér nőket (US Justice Department, 1987. 3.7. táblázat). A fehérek és nem fe­hérek közötti növekvő szakadék miatt a fehérek sajnos gazda­ságilag és politikailag is elkülönülnek a feketéktől, a latin-ameri­kaiaktól és az ázsiaiaktól, ahelyett, hogy közös pontokat keres­nének.

Növekvő női munkavállalás

A második módosító tényező a háború utáni SSA lefelé tartó ívén a megnövekedett női munkavállalási ráta. A nők gazdasági hoz­zájárulása a családi élethez fontos gazdasági és politikai hatá­sokkal járt, amit nem érthetünk meg a nők proletarizálódásának világos elemzése nélkül. Mind a két keresővel rendelkező csa­ládok, mind a nő vezette családok nagyszámú elterjedése an­nak tulajdonítható, hogy a nők növekvő számban vállalnak fize­tett munkát – az utóbbi esetben a gazdasági függetlenség há­zassági függetlenséghez vezet (McCrate,1987.).

Melyek a női proletarizáció következményei? A fizetett női munka összességében nem növelte a családok közötti jövede­lemkülönbséget, részben azért, mert az alacsony jövedelmű csa­ládok női tagjai azok, akik valószínűleg elmennek dolgozni (Tilly, 1990.). De a nők fokozott részvétele két másik hatással jár: az egyiket a kétkeresős családok növekedése, a másikat a nő ve­zette családokban növekedése tartja fenn. A kétkeresős csalá­dokban a nők bére ellensúlyozta a jelenlegi gazdasági válság családi gazdasági hatását, ami megállította a jövedelemcsök­kenést. Ezért míg az átlagos reálbérek a korai 70-es évek óta csökkentek (vagy legjobb esetben stagnáltak), a családi jöve­delem némileg nőtt. A javulás azért keletkezett, mert a férfiak csökkentették munkájukat, míg a nők növelték. Ám mivel a nők jelentősen kevesebbet keresnek, mint a férfiak, több családi időbe került az a munka, amely fenntartotta a családi jövedelemszin­tet (Albeld-Tilly, 1992.).

Ami az egyedül élő anyák családjait illeti, a női gazdasági au­tonómia lehetősége és azon realitás közé szorulnak, hogy a csa­ládjukat férfi-jövedelem nélkül nevelő nők mindig is szegények voltak. Az egyedül élő anyák növekvő száma az államtól függő nők növekvő számát jelentette. Mivel a nőktől most már „elvár­ják", hogy bérért dolgozzanak, az állam egyre kelletlenebbül véd­te meg ezeket a családokat, az anyák munkába állítása nélkül. A nők proletarizációjának ezután kétélű hatása volt a jelenlegi gazdasági zsákutcában. A családok egyik csoportjának időt ta­karított meg, míg egy másiknak tovább fokozta a nélkülözését. Mindkét esetben eltűnt a széles osztály koalíció létrehozásának lendülete.

Az osztálypolitika vákuuma

Egy új osztályalapú politikai hullám hiányának harmadik oka egy ugyanilyen régi hullám hiánya. Az Egyesült Államoknak – európai ipari ellenfeleivel szemben – sohasem volt tartós, tisztességes munkapártja. A legjobb megközelítés a New Deal demokrata ko­alíció volt, amely szervezett munkásságot foglalt magában, de fel­ölelte (mint nem munkásokat) a zsidókat, a katolikusokat, a feke­téket és a farmereket is. Ez a koalíció, amely a világgazdasági válság idején kovácsolódott, de a háborús és az 1950-es évek növekedésekor szilárdult meg, kezdett fellazulni, mikor a gazda­sági növekedés botladozott, és jelenleg teljes káoszban van.

Érdekes módon az új progresszív politika létrehozására tett legkreatívabb próbálkozások többsége a fekete és a női moz­galmaktól származik. Nemzeti szinten az elnökjelölt Jesse Jackson, Pat Schroeder és Sonia Johnson felvették a progresszív stílust. Helyi szinten a fekete jelöltek, mint Harold Washington, David Dinkins és a sikertelen bostoni polgármesterjelölt, Mel King városszerte a Szivárvány Koalíciót reklámozták. De az etnikai és a nemi szakadások behatárolták ezeknek a kezdeményezé­seknek a hatását. Az, hogy a Demokrata Párt kitért Jesse Jackson elől, azt hangsúlyozza, hogy a párt képtelen felvállalni új szociáldemokrata vagy populista alternatívákat. A gazdasági növekedés hullámának elmúltával a progresszivizmus és még a liberalizmus is a nemi és az etnikai megosztottság zátonyán vesztegelt.

Másrészt a konzervatívok ki tudták használni a gazdasági változásokat, amelyek szétrombolják az osztályszövetségeket és ugyanakkor összetapasztják az etnikai és a nemi uralmon ala­puló azonosságokat. A konzervatívok két legsikeresebb mozgó­sító vitatémája az adócsökkentés (és ezzel együtt szolgálatcsök­kentés) és a bűnözés volt. Mivel a válság fő súlya leginkább a színes bőrűekre és a nő vezette háztartásokra nehezedik, sok fehér munkásosztálybeli család (főleg a két felnőtt keresővel ren­delkezők) rossz néven veszi, hogy egy olyan jóléti államért fi­zetnek, amely más emberek problémáinak növekvő terheit vise­li. Ugyanakkor követelik, hogy a válság tüneteit (bűnözés) fé­kezzék meg. Ezek a vélemények szülték a győzedelmes 1988-as republikánus elnöki kampány legsikeresebb képeit: a meg­szökött fekete szatír, Willie Horton (és a célzás, hogy a demokraták „puhák" voltak a bűnözés ügyében), és Bush szlogenja: „Olvass az ajkaimról: nem lesznek új adók!"

A nők proletarizációja felvetett egy sor megosztó problémát a jobboldal részéről. Amíg a jobboldal néhány szószólója a „segély­ből élő anyák" munkavégzési kötelezettsége mellett kardoskodik, addig mások (és néhány esetben ugyanazok) azt követelik, hogy a házas nők ne vállaljanak munkát a „család" érdekében. Az utóbbi irányzat hisztérikus része az abortusz elleni mozgalom, amely a gyermekvállalás erőszakos rehabilitálását akarja.

De nem kell a szélsőjobboldalra tekinteni, hogy megtaláljuk a nosztalgikusán elképzelt régi „szent" család utáni vágyakozást. A munkásság férfiak uralta része hajlik arra, hogy támogassa azokat a gazdasági és politikai intézkedéseket, amelyeket a fér­fi kereste „családi pénz" visszaállítására hoztak létre, s amely lehetővé tenné, hogy a nők – legalábbis a bizonyos gazdasági területeken dolgozó férjezett nők – otthon maradhassanak. Fő­leg az AFL-CIO-beli hangok érveltek a részidős, időszaki és más „flexibilis" munkaformák korlátozása mellett, mivel aláássák a (fő­leg férfi) állandó munkások keresetét. Ahogy John Zalusky, az AFL-CIO közgazdásza megállapította: „Ennek a nemzetnek több munkahelyre van égetően szüksége, nem pedig arra, hogy kü­lönböző formákban embereket vonjanak a munkaerőpiacra, vagy, hogy újratervezzék a 40 órás munkahetet, vagy, hogy újradefi­niálják a munkavállaló/munkaadó és a munka kapcsolatát. Mun­kások egy új alosztályát hozzák létre." (Bureau of National Affairs, 1986.98.)

A vita hasonlatos a XIX. századi brit családi jövedelem képvi­seletéhez (Humphries, 1977.). Mint a korábbi kampány, ez a stra­tégia is a munkásosztály életszínvonalának megóvásáért küzd – de fenntartja a nők alárendeltségét is. Ezen stratégia támoga­tása ellentétes a munkásmozgalom más részeinek (főleg a nagy női tagsággal rendelkező szervezetek, úgymint a Service Employees – Szolgáltatási Alkalmazottak – és az American Federation of State, County and Municipal Employees – Állami, Megyei és Városi Alkalmazottak Amerikai Szövetsége) azon kö­veteléseivel, hogy fejlesszék a részidős és az időszaki munka­helyeket, és növeljék a munkavállalók iránti rugalmasságot. . Összességében az emberek tapasztalatait a jelenlegi gazda­sági válságról alapvetően az etnikai és a nemi megosztottság alakítja, és tetteik olyan azonosságokból nőnek ki, amelyek alapja legalább annyira az etnikum és a nem, mint amennyire az osz­tály. Hogy valaki hogyan értékeli a jelenlegi SSA hanyatlása mi­att bekövetkezett összeütközéseket, bizonyosan meghatározza azon stratégiák kiválasztását, amelyek új intézmények és struk­túrák új csoportját hivatott létrehozni. Most ezekről a valószínű választásokról lesz szó.

Az új SSA létrehozása

A baloldalnak az SSA elemzése során megértést kell tanúsíta­nia nemcsak az osztály, hanem az etnikum és a nem tekinteté­ben is. Amikor a jövőbe tekint, le kell vennie a szemellenzőit, és nemcsak a vállalat és az állam átformálást kell elképzelnie, ha­nem a családét és a közösségét is. A lehetséges stratégiák tiszta képe fontos lesz.

Míg az elméletek még nem tartalmazták tisztán az új SSA megalkotásának módját (I. például McDonough), általában fel­tételezik, hogy az új SSA megalkotásához a gazdasági növeke­dés új motorjára lesz szükség. A tömegtermelés és a tömegfo­gyasztás háború utáni fordista uralma a nagyméretű „középosz­tály" megnövekedésére támaszkodott, ami a háború utáni SSA-ben lökést ad a gazdasági növekedésnek. De a középréteg most zsugorodik. Mi lesz a növekedés új motorja, és mely munkaerő­szegmensek fogják biztosítani a növekedés forrását?

A felső réteg konszolidációja?

A konzervatívok választása világos: a jövedelemelosztás felső ré­sze pozíciójának konszolidációja a Mike Davis-i (1984.) „túlfogyasz­tási rendszerben". Az ilyen stratégia a független elsődleges szek­tor (yuppie-k és vállalkozók) méretének növekedésére támaszko­dik, amely megfelelő fogyasztást generál, és így táplálja a gazda­ságot. Ez a megoldás olyan ipari politikát követelne, amely lökést ad a magas szintű műszaki alkalmazásoknak, az üzleti szolgálta­tásoknak és a luxusfogyasztásnak, valamint olyan makrogazda­sági és közfinanszírozási politikát, amely folyatja a gazdagság újraelosztását a „szegényektől" a „gazdagokhoz".

De eddig a „túlfogyasztás" gyümölcsei elég silányak voltak. Míg a vállalkozók száma nőtt, legtöbbjük tulajdonképpen alacsony jövedelmű önálló vállalkozó: a maszek, nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 1987-ben 7000 dollár volt (US Bureau of Census, 1989.).⁶ És bár a szakmai és műszaki mun­kások a munkaerő nagyobb részét teszik ki, a teljes munkaide­jű, egész évben dolgozó, szakmunkások majdnem háromnegye­de keresett kevesebbet 35 000 dollárnál 1990-ben (US Bureau of the Census,1991.). Az 1980-as évek fogyasztási növekedése az adósságnak, s nem a jövedelemnek köszönhető. A felső ré­teg konszolidációja legjobb állapotában is az 1920-as évekre em­lékeztet. Most, mint akkor is, ez a megoldás valószínűleg nem fog olyan megfelelő fogyasztást teremteni, amely fenntartaná a meghosszabbított növekedést.

A középréteg újjáépítése?

Ennek a konzervatív stratégiának egy progresszív alternatívája két lehetséges alakban képzelhető el: a középréteg újjáépíté­sével vagy az alsó réteg felemelésével. A talán legnyilvánvalóbb politikai válasz az alárendelt elsődleges szektor sorvadására az, hogy megpróbálnak gazdasági jólétet nyújtani a hagyományos munkásosztálynak. A cél az volna, hogy a tömegtermelésen-tömegfogyasztáson keresztül újjáépítsék a középosztályt, és visszaállítsák a politikai jólétet. Ez a megoldás amellett érvel, hogy szükséges a gyáripari szektornak mint a gazdaság gerin­cének a felélesztése, és a New Deal-koalíció mint politikai kulcs­szereplő felújítása. Ez leírja a szervezett munkásság nagy ré­szének napirendjét éppúgy, mint a támogatók egy csoportját a liberálistól a baloldaliig.

Ugyanakkor nem tűnik valószínűnek, hogy ez az út járható len­ne. Először is a stratégia gazdasági bázisa megkérdőjelezhető. A megváltozott nemzetközi versenyhelyzet szigorú korlátokat szabott a gyáriparnak, és ezek a korlátok nem változnak – ha­csak el nem törli őket a protekcionizmus, amely azonban egy­maga megnyirbálja a növekedést. Másodszor a politikai alap is bizonytalan. A New Deal-koalíció kimerültnek tűnik. Valószínű­leg sem a Demokraták, sem pedig a mostanában megalkotott AFL-CIO nem fog egy új progresszív koalíció sarokkövévé vál­ni. Végül pedig az újjáépített középréteg kétségkívül az alsó ré­tegekre támaszkodva jönne létre, ami újratermelné a most is lé­tező etnikai és nemi megosztottságot. Ahelyett, hogy a háború utáni növekedést ismételné meg, ahhoz vezethet, amit Peter Glotz (1986.), a Német Szociáldemokrata Párt belügyminiszte­re „kétharmados társadalominak hív: az alsó harmadot meg­bélyegzi és marginalizálja az etnikai és nemi vezérszerep, a kö­zépső harmad tolakszik, nehogy az alsó harmadba kerüljön, azo­nosul a felső harmaddal – és csak a felső harmad élvezi a gaz­dasági biztonságot.

Az alsó réteg felemelése?

A végső stratégia az alsó réteg felemelése lenne. Ennek a meg­közelítésnek a támogatói a szakszervezesítés, a törvényhozás és a munkaadói befektetés kombinációjaként egy fejlettebb tech­nológiával átalakíttatnák a nem megfelelő szolgáltatási munka­helyeket jó munkahelyekké; szeretnék állandósítani a szolgálta­tói iparágakat a gazdaság vezető szektoraiban. Egy megnagyob­bított és újra definiált jóléti államot követelnének, amely megnö­velné a legalacsonyabb gazdasági réteg fogyasztását. Ennek a stratégiának a politikai ügynöke egy kiterjesztett „szivárvány ko­alíció" lenne, amely összegyűjtené a munkások, a nők, a színes bőrűek és más csoportok mozgalmait. Egy ilyen koalíció úgy harcolna a politikai hatalomért, hogy „kibővítené választói bázi­sát, amely magában foglalná a nem szavazó feketék, hispániai-ak, szegények és munkásosztálybeli szavazók millióit, és kifej­lesztené a baloldali szociáldemokrácia egy amerikai változatát, amely támadná a vállalatok hatalmát" (Manning Marable, 1990. 20.). Mint Marable hozzáteszi, a mozgalomnak túl kell lépnie a választásokon, hogy befogadhassa a tüntető felfogások széles skáláját és az ellenintézmények létrehozását.

Ez a stratégia a gazdasági igazságosságot kombinálja a gazdasági és politikai siker egy lehetséges képletével. A növe­kedés motorjaként nagyméretű, növekvő, de jelenleg alacsony termelékenységű szolgáltatói iparágakat használ. Ez a megkö­zelítés azzal a lehetőséggel kecsegtet, hogy meg lehet nyerni a tőke politikai támogatását a szolgáltatási szektorban is. Amint azt jelentések, mint a Munkaerő 2000-ben (Johnson és Packer, 1987.) és az Amerika választása; magas képzettség vagy ala­csony bérek (National Center on Education and the Economy, 1990.), bemutatják, az Egyesült Államok tőkéjének jelentős ré­szét megzavarta a másodlagos munkaerőpiac terjeszkedése, és most más alternatívákat keres. Peter Drucker (1991.), a manage­ment-guru, a szolgáltatói munkák termelékenységének növelé­sét az egyik leglényegesebb gazdasági céllal azonosítja, és a fehérgalléros meg a szolgáltatási szektorbeli alkalmazottak or­szágszerte a teljes minőségi managementtel, munkavállalói köz­reműködéssel és folyamatos fejlesztéssel kísérleteznek. Schlesinger és Heskett (1991.), a Harvard Business School mun­katársai egy lehetséges erkölcsi ciklust ajánlanak a szolgáltatá­si szektor munkaadóinak: az alkalmazottak jobb díjazása és kép­zése; jobban képzett, elkötelezett, hosszú távon dolgozó alkal­mazottak; következésképp több vásárló megnyerésének és meg­tartásának képessége.

Ennek a management-elméletnek és -gyakorlatnak, amely a szolgáltatási szektor termelékenységét hivatott növelni, vannak ellentmondásos elemei: a fokozott taylorizmus, és egy lehetsé­ges új tőke-munka-egyezmény, amelyben a munkások kárpót­láshoz, tisztelethez és még hatalomhoz is jutnának. A prog­resszív politikusok segíthetnének eltolni az egyensúlyt az új, ked­vezőbb egyezmény irányába azáltal, hogy olyan politikát támo­gatnak, amely szubvencionál vagy díjaz néhány munkaadói re­akciót (mint a kiterjesztett kutatás és fejlesztés vagy eredeti mun­kásrészvétel), míg büntet vagy korlátoz másokat (pl. azzal, hogy egyenlő fizetést és előnyöket követel meg a részidős dolgozók­nak). Az újjáélesztett munkásmozgalom kulcsszerepet játszana bármilyen progresszív eredmény esetében. Ebben az esetben a szakszervezeteknek szükségük lesz a törvényhozásra, hogy megkönnyítse a szakszervezet munkáját és a sztrájkolok folya­matos cseréjének betiltását.

Azáltal, hogy a gazdasági erőforrásokat lefelé koncentrálja, az alsó réteg felemelésének stratégiája a teljes fogyasztás növelé­sét kínálja, mivel a marginális és az átlagos fogyasztói hajlan­dóság az alacsony jövedelmű csoportok esetében a legmaga­sabb. A jóléti állam kiterjesztését valószínűleg olyan egyetemes „családi jövedelmi politika" köré kell építeni, mint az egyetemes (de progresszív szerkezetű) gyermekjárulék és gyermekgondo­zási ellátás, annak érdekében, hogy a munkaerő széles rétegé­nek nyerje el a tetszését. Mivel az ilyen jövedelemtámogatás emeli a bérküszöböt, kiegészíti a másodlagos munkaerőpiaci munkahelyeket fejlesztő vállalatközpontú politikát.

Végül, ez a stratégia biztosítja az alapot a demokrácia kiszé­lesítéséhez a korábban „kizárt" csoportok – a legrosszabbul fi­zetett munkások és munkanélküliek, különösen a színes bőrű közösségek – megnövekedett részvételével.

Konklúzió

Az etnikum és a nem nagyon sokat számít az Egyesült Államok munkaerőpiacain – mind az egyesített identitások alapjaként, mind pedig választóvonalként. Fontos volt a felhalmozás hábo­rú utáni társadalmi szerkezetének fellendülésében és hanyatlá­sában, fontos a politikai küzdelem jelenlegi alakulásában és az eljövendő évtizedek igazságosabb és szilárdabb gazdaságának létrehozásáért tett kísérletben.

S mivel az etnikum és a nem ennyire fontos, az SSA-elmélet annyira meg fog erősödni, hogy megadja ezeknek a fogalomkö­röknek, ami őket illeti. Az SSA szerkezetének szükségszerű át­dolgozása extenzív feladat; ebben a fejezetben mi egyszerűen csak felvázoltuk a feladat egyik részét. Azoknak, akik a felhal­mozás társadalmi szerkezetét koncepcióként használják a gaz­dasági változás és stabilitás megtervezésekor, az elmélet etni­kai és nemi „vakfoltjainak" orvoslása folyamatos kihívást jelent.

(Fordította Szabó Miklós és Gedeon Béla)

Jegyzetek

¹ Az SSA elméletének áttekintését lásd David Kotz cikkében az Esz­mélet 20-21. számában. – A szerk.

² Az SSA másik két oszlopa a tőkés-polgár egyezmény (amely kiter­jesztett szerepet szán az államnak mind az üzletek támogatásában, mind abban, hogy gazdasági biztonságot nyújt a polgároknak) és az Egye­sült Államok hegemóniája a nemzetközi gazdasági, politikai és katonai kapcsolatokban.

³ Míg mi a háború utáni SSA-re korlátoztuk fejtegetéseinket, a külön­böző munkaerők nemi és etnikai logikája kiterjeszthető korábbi SSA-kre. Például az 1820-tól 1980-ig tartó SSA a gyáripari fehér női munká­sok homogenizációjával jellemezhető – otthoni textiltermelési gyakorla­tuk átvétele és mechanizálása, hasonlóan ahhoz a folyamathoz, ame­lyen a férfi kisiparosok is átmentek későbbi évtizedekben. Az az SSA a fehér házas nők számára egy honosítási időszakot is hozott, mivel a közszükségleti cikkek termelését áthelyezték az otthonokból/földekről az ipari szektorba. Az afro-amerikai munkások szemszögéből nehéz önálló időszakként besorolni 1820-1890-et, ismerve azt a drámai válto­zást, amelyet az emancipáció és az újjáépítés jelentett; hasonló érve­léssel élhetnénk az indiánok esetében.

⁴ Ez semmi esetben sem új vagy eredeti kritikája a (neo)marxista el­méletnek, pl. I. Hartmann, 1981.

⁵ Más problémák is találhatók abban az empirikus bizonyításban, amit Bowles és szerzőtársai állításuk alátámasztásában használnak. Először is gyakran (pl. a 6. fejezetben) használják az átlagos munkaerőpiaci és a vállalati mutatók változásait úgy, mintha hosszú távú változásokat je­lentenének vállalatok egy rögzített halmazában. Valójában a változás egy fontos forrása a gazdaság eltolódó ipari szerkezete, ami viszont a munkaerő szerkezetének etnikai és nemi változásaihoz kapcsolódik. Má­sodszor a fehér férfiak keresetének és a nők és a fekete férfiak kerese­tének súlyozott átlagának arányát használják a jövedelmi egyenlőtlen­ség mutatójaként, és úgy találják, hogy az index 1948 és 1966 között drámaian emelkedett. De ez a növekedés teljes mértékben annak tud­ható be, hogy nőtt a fehér férfiak és nők keresetének aránya; a fehér férfiak keresetének és a fekete férfiak keresetének aránya lényegében nem változott ebben az időszakban. A munkaerő változásának teljes és pontos képe diszaggregációt követel meg.

⁶ A nem gazdálkodásból származó magánjövedelem átlaga 15.000 dollár volt; nagyon is jobbra ferde elosztás.

Irodalom

Albelda, Randy (1985.): „Nice Work If You Can Get It": Segmentaion of White and Black Women in the Post-War Period. Review of Radical Political Economics, 17/3. sz. 72-85.

Albelda, Randy – Chris Tilly, (1992.): All in the Family: Family Types, Access to Income, and Family Income Policies. Policy Studies Journal, 20/3. sz. 388-404.

Amott, Teresa L. – Julie A. Matthaei (1991.): Race, Gender, and Work: A Multicultural Ecocnomic History of Women in the United States. Bos­ton, South End Press.

Baron, Harold (1971.): The Demand for Black Labor: Historical Notes on the Political Economy of Racism. Radical America, 5/2. sz. 1-46.

Bowles, Samuel – David Gordon – Thomas Weisskopf (1983): Beyond the Waste Land: A Democratic Alternative to Economic Decline. Garden City, N.J., Ancjor Press-Doubleday.

Bureau of National Affairs (1986.): The Changing Workplace: New Directions in Staffing and Scheduling. Washington, D.C.

Current Population Reports, 162. sz. Money Income of Households, Families, and Persons in the United States: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office, 1989.

Current Population Reports, 168. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1989. Washington, D.C, Government Printing Office, 1990.

Current Population Reports, 174. sz. Money Income Households, Families, and Persons in the United States: 1990. Washington, D.C, Government Printing Office, 1991.

Davis, Mike (1984.): The Political Economy of Late-Imperial America, New Left Review, 143. sz. 6-38.

Dickens, William T. – Rachel Friedberg – Kevin Lang (1988.): Is the Relation Between Gender and Labor Market Segmentation Changing? Mimeo.

Dickens, William T. – Kevin Lang (1985.): A Test of Dual Labor Market Theory. American Economic Review, 75/4. sz. 792-805.

Doeringer, Peter – Michael Piore (1971.): Internal Labor Markets and Manpower Analysis. Lexington, Lexington Books.

Drucker, Peter (1991.): The New Productivity Challenge. Harvard Bu­siness Review, 69/6. sz. 69-78.

Edwards, Richard (1979.): Contested Terrain:The Transformation of the Workplace in the Twentieth Century. New York, Basic Books.

Edwards, Richard – Michael Reich – (David Gordon (szerk.,…;L975.): Labor Market Segmentation. Lexington/Lexington Books.

Epps, Arcie (szerk., 1968.): The Speeches of Malcolm X at Harvard. New York, Morrow. /

Glotz, Peter (1986.): Forward to Europe. Dissent, 33/3. sz. 327-39.

Gordon, David M. – Richard Edwards – Michael Reaich (1982.): Segmented Work, Divided Workers. Cambridge University Press.

Harrison, Bennet – Barry Bluestone (1988.): The Great U-Turn. New York, Basic Books.

Hartmann, Heidi (1981): The Unhappy Marriage of Marxism and Feminism: Toward a More Progressive:Union. In: Lydia Sargent (szerk.): Women and Revolution: A Discussion of the Unhappy Marriage of Marxism and Feminism. Boston, South End Press, 1-41.

Humphries, Jane (1977.): The Working Class Family, Women's Liberation and Class Struggle: The Case of Nineteenth-Century British History. Review of Radical Political Economics, 9/3. sz. 25-41.

Johnson, William B. – Arnold E. Packer (1987.): Workforce 2000: Work and Workers for the 21st Century. Indianapolis, Hudson Institute.

Kessler-Harris, Alice (1982.): Out to Work: A History of Wage-Earning Women in the United States. Oxford University Press.

King, Mel (1981.): Chain of Change: Struggles for Black Community Development. Boston, South End Press.

Kotz, David (1987.): Long Wawes and Social Structure of Accumu­lation: A Critique and Reinterpretation. Review of Radical Political Economics, 19/4. sz., 16-38.

McCrate, Elaine (1987.): Trade, Merger and Employment: Economic Theory on Marriage. Review of Radical Political Economics, 19/1. sz. 73-89.

Marable, Manning (1990.): A New Black Politics. The Progressive, 54/ 8. sz. 18-23.

National Center on Education and the Economy (1990.): America's Choice: High Skills or Low Wages. Rochester, National Center on Education and the Economy.

Reich, Michael (1981.): Racial Economic Inequality: A Political Economic Analysis. Princeton University Press.

Segmented Labour: Time Series Hypothesis and Evidence. Cambrid­ge Journal of Economics, 1984. 8. sz. 63-82.

Schlesinger, Leonard – James Heskett (1991.): The Service-Driven Company. Harvard Business Review, 69/5. sz. 71-81.

Tilly, Chris (1989): Half a Job: How Service Firms Use Part-time Workers. Ph.D. dissertation, Departments of Economics and Urban Studies and Planning, MIT, Cambridge.

The Politics of the New Inequality. Socialist Review, 1990. 20/1. sz. 103-20.

US Bureau of the Census (1983.): 1980 Census of Population, vol. 1, ch. c, „General Social and Economic Characteristics, „ part 1, „United States Summary," pc80-1-c1. Washinton, D.C, Government Printing Office.

US Bureau of Labor Statistics, (1991.): Employment and Earnings, 38/1.

US Council of Economic Advisors (1991.): Economic Report of the President. Washington, D.C, Government Printing Office.

US Justice Department (1987.): Sourcebook of Criminal Justice Statistics: 1987. Washington, D.C, Government Printing Office.

Weisskopf, Thomas (1981.): The Current Economic Crisis in Historical Perspective. Socialist Review, 11/3. sz. 9-53.