A Szudán déli tartományaiban 1983 óta megszakítatlan polgárháborúért eredendően a brit gyarmatosítók vétkesek, ám a genocídiummá fajult válság fennmaradásában megkerülhetetlen a dél-szudáni kőolajkincs kitermelésében és forgalmazásában érdekelt kínai-kanadai-malajziai konzorcium, illetve a kartúmi iszlamista rezsimet mentegető-támogató Európai Unió felelőssége is.
Szudán politikai, gazdasági és társadalmi viszonyai éppoly kevéssé ismertek, mint amennyire az ország hatalmas és bonyolult alakulat. Fontosnak tetszik ezért, hogy néhány adatot közöljünk róla: Szudán, a "Feketék földje" a legnagyobb ország Afrikában, területe 2,5 millió m2, vagyis ötször akkora, mint Franciaország. Hagyományosan a kiterjedt és sivatagos Északon élő erős arab-muzulmán többség osztozik rajta az animista és keresztény afrikai lakossággal, amely a mérsékeltebb éghajlatú, nagyobbrészt kihasználatlan természeti forrásokban gazdag Délt (650 000 km2) tudhatja magáénak. Az ország lakóinak száma több mint 30 millió, ennek 63%-a muzulmán arab, 23%-a animista vallású, 14%-a keresztény.
Az ország hatalmas emberi katasztrófával küszködik, ami 1983, a zavargások kiújulása óta elsősorban a déli országrészt sújtja. Különböző források szerint a háború áldozatainak száma 2 és 3 millió között mozog, több mint 5 millió ember volt kénytelen elhagyni lakhelyét, nem beszélve azokról, akik a határokon túlra menekültek. A véres dráma közvetlen következménye annak a vég nélküli háborúnak, amely (az 1972 és 1983 közötti viszonylag békés időszaktól eltekintve) közel fél évszázada tart. A jelenlegi állapot részben az angolok gyarmati politikájára vezethető vissza, akik a függetlenséget hevenyészett előkészületek után adták meg az országnak. Másrészt következménye egy gyarmati háborúnak, 1956 óta pedig az új kartúmi vezetők hatalomátvételének. Lássuk először is, milyen volt Nagy-Britannia gyarmati politikája Szudán déli tartományaiban az 1956. január 1-jén kikiáltott függetlenséget megelőzően, majd vizsgáljuk meg az egymást követő szudáni kormányok politikáját a Déllel szemben.
Az országot két vonás jellemzi: az erőszak és a megosztottság. Az erőszak mindig is állandó és ismétlődő jelenség volt Szudán történelmében: a hódítással és a visszafoglalással járó erőszak, a gyarmatosítás erőszaka, az etnikumok közti erőszak, a rabszolga-kereskedelem és a rendszeres tisztogatások Délen, barbár akciók a török-egyiptomi közigazgatás idején a tizenkilencedik században, "rendteremtő" intézkedések az angol-egyiptomi kondomínium idején, 1956 óta pedig áttekinthetetlen háború Észak és Dél között, aminek elsősorban a civil lakosság az áldozata. A másik állandó tényező a megosztottság: Észak és Dél között alapvető ellentét lappang, amit tovább súlyosbít a földrajzi, faji, etnikai, gazdasági, kulturális, politikai és vallási megosztottság. Az erőszak és a megosztottság minden korszakban jelen volt, és megbukott rajta minden határozat, ami a békét szolgálta volna.
A gyarmati korszak
Anglia 1898-ban vette át az ellenőrzést Szudánban, amit azonban 1885-ben még megelőzött a mahdista seregek elsöprő győzelme Gordon főkormányzó csapatai fölött. Az ország 1820-tól török-ottomán uralom alatt állt. 1898-ban a brit gyarmati közigazgatás "egy hibrid, a nemzetközi jog által addig ismeretlen kormányzati formát"1 aggatott Szudánra. 1882-től Egyiptom protektorátus volt2 , ezzel szemben Szudán egy brit főkormányzó vezette kondomíniummá vált, aki a britek és az egyiptomiak közös fennhatóságát jelképezte. 1899-ben a Condominium Agreement aláírása, amely Szudánt kívül helyezte a Brit Birodalmon, sajátos gyarmati állapotot teremtett Szudánban. A Foreign Office alá rendelt szudáni főkormányzó igen nagy autonómiával és jóformán korlátlan hatalommal rendelkezett. Ez adta meg neki a lehetőséget, hogy megakadályozzon minden egyiptomi beleszólást a szudáni ügyekbe. Az angol-egyiptomi rivalizálást az állandó feszültség és a bizalmatlan légkör tartotta ébren a Nílus völgyében, és tekintélyes súllyal nehezedett a brit politikára a kondomínium egész időszakában. Ez a rivalizálás határozta meg Szudán jövőjét, és vezetett tragédiához a déli tartományokban. Attól kezdve, hogy felállt a szudáni kormányzóság, az angol-egyiptomi katonaság az egész országban nekiállt a rendteremtésnek, és semmilyen erőszakos túlkapástól nem riadt vissza. A katonai osztagok egymás után vezették büntető, tisztogató és megelőző expedícióikat. A gyarmati hatóságok az egyoldalú erőszakkal igyekeztek hangsúlyozni fennhatóságukat. A primitívnek és vadnak tartott Dél teljes lakossága több mint hetven katonai műveletet volt kénytelen elszenvedni.
A brit gyarmati közigazgatás által választott politika tovább mélyítette az Észak és Dél között amúgy is meglévő ellentéteket, és meghatározó hatással volt az ország jövőjére nézve. A két régiót külön kormányozták. Miután véget ért a rendteremtés, a brit körzeti megbízottak megelégedtek a polgári béke fenntartásával. Az Észak gazdasági fejlődése alapvetően az intenzív gyapottermesztésre alapult a Nílus völgyében, ahonnan a termést észak-angliai szövőgyárakba szállították. Az elvadultnak és alulfejlettnek nyilvánított Dél a rezervátum állapotában maradt. 1920-ban a brit közigazgatás Closed District Ordinance Act 1920 címen törvényt fogadott el, ami biztosította a szeparált vezetés hatékonyságát, és lehetővé tette a déli tartományok lezárását. A célja elsősorban az volt, hogy megvédje a "pogány törzseket" az arab-muzulmán befolyástól, és véget vessen a rabszolga-kereskedelemnek. 1922-ben az útlevelekről és engedélyekről hozott törvény, a Passport and Permit Ordinance Acte 1920, hivatalosan is megtiltotta az észak-szudániaknak és minden külföldinek, hogy belépjenek a déli tartományokba. A körzeti megbízottak felhatalmazást kaptak rá, hogy szigorúan megbüntessenek bárkit, aki hivatalos engedély és nyomós ok nélkül tartózkodik a területükön. 1920 és 1940 között a Dél "zárt övezetként" létezett, teljes elszigeteltségben az ország többi részétől. Ezeknek az intézkedéseknek kétségtelenül pozitív vonatkozásuk is volt, mert lehetővé tették, hogy a Dél megőrizze kultúráját és identitását. Ez a teljes elszigeteltség 1928-ban a Bahr al-Gazal tartománybeli Rejafban tartott konferenciával ért véget, amely az angolt hivatalos nyelvvé nyilvánította, elfogadta a törzsi nyelveket, az arab nyelv használatát pedig elvetette.
A szeparált közigazgatás kisebbségi komplexust alakított ki Délen, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy növekedjenek a különbségek a két régió között, kiváltképp oktatási, nyelvi és társadalmi-gazdasági területen. Azzal, hogy a gyarmati kormány minden erővel akadályozta a régiók kapcsolatát, Délen függetlenségi reményeket táplált, Északon pedig törekvéseket a nemzeti egyesülésre. A gyarmati politika egyfelől a déli tartomány afrikai lakosságát igyekezett védeni, másfelől azonban igen engedékeny volt a tehetősebb Északkal szemben, amelynek ösztönözte és segítette gazdasági fejlődését.
A második világháború végén az események felgyorsultak. Északi ifjúsági mozgalmak, az egyiptomiaktól tüzelten, az ország függetlenségét követelték. Anglia csakhamar arra kényszerült, hogy szembenézzen a Dél problémájával. Belátta, hogy a szeparációs politika nem vihető tovább, ezért, már a kényszerű egységesítő politika nevében, a közigazgatás tervbe vette a Dél Északhoz csatolását. Ugyanakkor a brit illetékesek biztosítani szerették volna, hogy a szudáni Dél "a kellő közoktatási és gazdasági fejlődés révén megálljon a saját lábán, és egyenlőként csatlakozzék északi párja mellé". Szóba került még a teljes elszakadás gondolata is, vagy hogy a Délt Ugandához csatolják. A déliek sietve tanácskozást hívtak egybe Jubában, hogy politikai jövőjükről döntsenek. Valamennyi érdekelt fél 1947. június 12-én ült össze. A gyarmati adminisztráció korlátokat akart állítani, amik a Délt védték volna az Északkal való elkerülhetetlen egyesülésben. A déliek képviselői a gazdasági és politikai lemaradás miatt adtak hangot nyugtalanságuknak. A lakosság nem készült fel rá, hogy megmérkőzzék északi honfitársaival, mindenki attól félt, hogy uralmuk alá hajtják őket (a rabszolgaszedések emléke akkor még mindig elevenen élt a déliekben). Egyesülésüket az Északkal csak abban az esetben tudták elképzelni, ha azonos fejlettségi szintre kerülnek vele. A déliek ragaszkodtak ahhoz, hogy az angolok maradjanak ott náluk, hogy segítsék a közoktatás fejlődését mindaddig, amíg az el nem éri az északi színvonalát. Hiába próbálták megtagadni részvételüket egy olyan nemzeti törvényhozó testületben, amely nem ismeri el regionális érdekeiket, más választásuk nem maradt, mint hogy elfogadják az északiak követeléseit. Az északi függetlenségi pártok képviselői ugyanis megértették velük, hogy ha elutasítják a részvételt, akkor semmi beleszólásuk nem lesz a leendő kormány intézkedéseibe. A főkormányzó azt kérte, hogy a Dél javát szolgáló korlátozó intézkedéseket a jövőben felálló testület határozatban fogadja el. A jubai konferenciát követően egy csapásra vége szakadt a szeparált közigazgatásnak. Az 1947-es jubai, majd az 1953-as kairói találkozók megpecsételték Szudán sorsát.
Az északi függetlenségi mozgalmak a brit gyarmatosítás végét és képviselőik azonnali távozását követelték. Néhány közülük megtartotta szövetségét Egyiptommal egy nagyszabású terv keretében, amely a nagy Nílus területeinek egységesítését tűzte ki célul. Számos körülmény kedvezett nekik: a krónikus bizalmatlanság Egyiptom és Anglia között, Egyiptom törekvése, hogy a Nílus völgyének egységesítési terve keretében terjessze ki hatalmát Szudánra, London hiányos tájékozottsága a szudáni helyzetről, és vágya, hogy biztosítsa jelenlétét a Szuezi-csatornánál, a kölcsönös meg nem értés London és szudáni képviselői között, a rohamos politikai változások Kairóban, az Egyesült Államok fellépése, hogy megtartsa Egyiptomot a kommunista szférán kívül, végül Egyiptom hirtelen pálfordulása, amikor síkraszállt Szudán függetlenségéért, és szándékát egy északi pártokkal kötött egyezményben tette hivatalossá. A brit gyarmati adminisztráció egy egységes fronttal találta magát szemben: az egyiptomi kormány aláírt egy egyezményt, amiben elismerte Szudán autonómiáját. A Dél nem vett részt a tárgyalásokon: egyszerűen megfeledkeztek róla. Egyiptom meg volt róla győződve, hogy a britek által javasolt intézkedések kizárólag stratégiai célokat szolgálnak, hogy továbbra is fenntartsák a megosztottságot, idővel pedig a déliek függetlenségét eredményezzék. Az északi politikai pártoknak érdekében állt, hogy késleltessék az ország függetlenségét. A tárgyalásokon aláírási joggal rendelkező pártok választási bojkottal fenyegettek arra az esetre, ha nem tartják tiszteletben követeléseiket. Az angoloknak nem maradt más választásuk, mint hogy vagy kivonulnak a déli régióból, vagy elfogadják az Egyiptom által diktált egyezményt. A Szudánba küldött brit illetékesek a Foreign Office heves bírálatainak a céltáblájává váltak, mondván, "minden kapcsolatukat elvesztették az északi politikusokkal". London tisztában volt vele, hogy Szudán függetlensége milyen drámai következményekkel járhat az eseményre felkészületlen Dél számára, 1953. februárban mégis aláírta Kairóban az angol-egyiptomi szerződést, amely kikiáltotta Szudán jogát a függetlenségre. Ezzel eldőlt minden. A Dél úgy érezte, hogy Anglia magára hagyta és elárulta. Felismerte, hogy az angolok stratégiai szempontjaiktól vezetve kiszolgáltatták őt az Északnak, csak hogy megvédjék katonai bázisaikat Egyiptomban, olajérdekeiket az arab világban és kiváltságos kapcsolataikat Kartúmmal. Az 1953. novemberi törvényhozó választásokon általános meglepetésre az Egyiptommal való egyesülést támogató pártok szerezték meg a mandátumok többségét. Az új kormánynak minden figyelmét a szudanizálás és a nemzeti integráció kérdésére kellett összpontosítania.
A Déllel szemben alkalmazott politika a gyarmati kor után
A szudanizálás politikáját már az 1956. január elsején kikiáltott függetlenség előtt is a káderek tömeges küldése jellemezte az angolok által megüresedett körzeti hivatalok betöltésére. A Dél megint úgy észlelte, hogy gyarmatosították, csak ezúttal északi honfitársaik lettek az urak. Az angolok által felállított 1200 hivatali tisztségből a dél-szudániaknak mindössze hat alárendelt poszt jutott, de azok is kizárva a gazdasági és közigazgatási szektorból. Ebben a feszült légkörben lázadt fel azután 1955. augusztus 18-án, a függetlenség előtt néhány hónappal az Equatoria keleti részén fekvő Toritban állomásozó dandár, ahová az északi tisztek többnyire délieket soroztak be. Az északiakra valóságos hajtóvadászat indult, főleg Torit, Juba és Wau városokban, aminek során sok tisztet és kereskedőt is agyonlőttek. A 350 áldozatból 250 volt északi származású. A déli hadsereget azonnal leszerelték, s elkezdődött az első gerillaháború. Az integráció és az egyesítés politikája, amely a lakosság egészére az arab és iszlám életfelfogást erőltette volna, ami által összhangba remélte hozni az etnikai kirakós játékot, tovább mélyítette a már régóta dúló ellentéteket a két régió között. A kartúmi kormány azt hangoztatta, hogy Szudán arab ország, következésképpen arab és iszlám szabályok szerint kell fejlődnie, ezzel szemben a Dél elsősorban afrikai országnak tekintette Szudánt, amely köteles megőrizni a maga afrikai hagyományait, még ha valamelyest színezik is európai árnyalatok. Délen az oktatást a tizenkilencedik század óta az idegen misszionáriusok szervezték meg, de a felforgató szándékú és lázadásra szító propaganda hatására 1964-ben kiűzték őket, ami miatt immár fél évszázados űr tátong a helyén. A konfliktusok alapvető forrása azonban az afrikaiak és az arab-muzulmán hatalom közt bekövetkezett etnikai-identitásbeli törés.
A gerillaháború átmenetileg az Addisz Abeba-i egyezménnyel ért véget. A déli országrészre 1972-től egy évtizednyi viszonylagos béke köszöntött, ami lehetővé tette egy autonóm kormány felállítását, ideiglenes végrehajtó tanáccsal és képviselőházzal együtt. A konfliktus 1983-ban lángolt fel ismét, oka pedig a sorozatos sikertelenségek miatt támadt általános elégedetlenség volt, tetézve a központi kormány jó néhány szerencsétlen intézkedésével. A Dél beleragadt korábbi gazdasági és társadalmi problémáiba (elmaradottság, éhínség, korrupció, eladósodás), és mindenki arról panaszkodott, hogy az Addisz Abeba-i egyezményben foglalt ígéretek, miszerint véget vetnek a válságos helyzetnek, nem teljesültek. A Dél fejlesztésére kiutalt összegek – az elképesztő korrupció miatt, ami egészen eluralkodott a politikai körökben3 – soha nem érkeztek meg rendeltetési helyükre. 1978-ban az amerikai Chevron Olajtársaság jelentős kőolajkészleteket tárt fel Bentiu város közelében, Dél-Szudán északi részén. A kartúmi kormány azt tervezte, hogy a nyersolaj exportjából származó nyereséget magának fölözi le, és a délieknek nem juttat semmit. Az Egyesült Államoktól akkoriban támogatott Nimeiri marsall autokrata rezsimje mindenáron meg akarta fosztani a haszontól az amúgy is kisemmizett délieket, akiknek pedig égető szükségük lett volna rá fejlődésük érdekében. Ezt a helyzetet tetézte 1983 szeptemberében egy szigorú iszlám törvény elfogadása, amit kiterjesztettek a terület egészére. Végül Nimeiri elnök úgy döntött, hogy a három déli tartományt egy közvetlenül Kartúmból kinevezett kormányzó alá rendeli, ami nyilvánvaló kísérlet volt a Dél meggyengítésére.
Ekkor a régiót a lappangó lázadás légköre ülte meg. Végül a dinkák lakta Borban tört ki zendülés, amivel az Észak ellen folytatott háború második szakaszába lépett az APSL, a Szudáni Felszabadító Néphadsereg vezetésével. Főparancsnoka a Mabiorból származó John Gragang volt, aki egy egyesített és világi alapokon álló Szudán létrehozását hirdette meg. 1984-ben sorra rabolták el és lőtték agyon a Chevron Társaság alkalmazottait. Az olajkitermelésnek, ennek az értékes devizaforrásnak a projektje több mint tíz évre megbénult. A Szudáni Felszabadító Néphadsereg fokozatosan ellenőrzése alá vonta a déli területet, kivéve néhány helyőrségi várost (Juba, Wau, Malakal, Torit), amiket a kormányzati erők megtartottak kezükön.
1983 után a déli lakosságra valóságos kálvária várt: megfosztva a fejlődés minden lehetőségétől, táplálkozása és egészségügyi ellátása továbbra is másoktól függött. Ugyanígy, a tanulásra sem kínálkozott semmilyen alkalom (a déli lakosság 98%-a analfabéta). A nincstelenek és a földönfutók megsegítése az egyházakra és a civil szervezetekre maradt, már ha támogatásukat egyáltalán el tudták juttatni hozzájuk Kenyából vagy Ugandából. Aki felemelte szavát a központi kormányzattal szemben, arra megtorlás várt. Az állam erőszakos cselekményei fokozódtak: a civil lakosság rendszeres bombázása a bizonytalanság, mi több, a rettegés légkörét állandósította. Néhány etnikum átesett a teljes integráció folyamatán, vagy éppen eltűnt a föld színéről, mint a noubák népcsoportja, akik nem juthattak hozzá a régióból kitiltott civil szervezetek gyorssegélyeihez4 .
1985-ben Nimeiri elnököt félreállították. 1986-ban egy közjóléti koalíciós kormányra várt volna, élén Sadiq al-Madhival, hogy megoldja a Dél problémáját, de 1989. június 30-án egy államcsíny, amelyet Hasszán al-Tuabi vezetett, megdöntötte. Az akkor hatalomba emelt Omar Hasszán al-Basír vezérőrnagy mind a mai napig a köztársaság elnöke. Azóta a rendszer szakadatlanul keményedik és halad az 1990-es évek elején megtapasztalt legszélsőségesebb iszlám berendezkedés felé. 1992-ben meghirdették a dzsihadot a hitetlenek ellen, akiken elsősorban a Dél nem muzulmán lakosságát értik, de támadják azokat a muzulmánokat is, akik nem voltak hajlandók magukévá tenni a hivatalos téziseket. Voltaképpen a kormány vallási ürüggyel próbálja visszahódítani a déli területeket, ahol nagyobbrészt kihasználatlan természeti kincsek találhatók (termőföldek, ásványok, kőolaj, nemes fák).
1996-ban Kartúm úgy döntött, hogy mindenáron kiaknázza a Dél olaját, és Kínával, Malajziával és Kanadával közösen konzorciumot alakított, a Greater Nile Petroleum Opretaing Companyt (GNPOC). Két évvel később már egy 1610 kilométeres olajvezeték húzódott Bentiutól a Vörös-tengerig. A külföldi társaságok biztosították a műszaki felszerelést és a személyzetet. Az összeszerelés munkáját például kínai kényszermunkások végezték. Az olajkitermelés minden egyes állomását, akárcsak az olajvezetéket végig, "biztosították", azaz eltávolították közelükből a helyi lakosságot, amelyet gyanúba fogtak, hogy az APLS-t támogatja. A Népi Védelmi Erők, az FDP milicistái a "felperzselt föld" politikáját gyakorolták módszeresen: számos jelentés számol be az általuk végrehajtott kitoloncolásokról és mészárlásokról, az olajtermelő területek tisztogatásáról. A különféle tanúságtételek egyöntetűen azt mutatják, hogy az alkalmazott stratégia alig változott: a milicisták teljes büntetlenségben garázdálkodnak, miközben városokat égetnek fel, a bennszülött lakosságot mészárolják és lövik, gyerekeket és nőket vetnek rabszolgasorsra, nyájakat rabolnak el, felgyújtják a termést, településeket rombolnak le, hogy elüldözött lakóikat megakadályozzák a visszatérésben és hogy netán az APLS-t támogassák, amelynek bevallott katonai célja, hogy átmenetileg leállítsa a kőolaj-kitermelést.5 1999 augusztusa óta Szudán a külföldi társaságok által kitermelt olajat exportálja6 , ami lehetővé tette a kormánynak, hogy az elűzött lakosság helyett a nemzetközi terrorizmust segítse visszatérni a világ színpadára, magának pedig az elismert partner címét biztosítsa. A kartúmi hatóságok azzal számoltak, hogy az olajból származó nyereség segíti majd a "szent háború" folytatásában, és hogy maradéktalanul fennhatósága alá vonhatja a déli "hitetlenek"-et7 . Számos forrás szerint Kartúm naponta több mint kétmillió dollárt ad ki a háború folytatására. Dél-Szudán olaja (körülbelül 250 000 hordó naponta) arra szolgál neki, hogy a legmodernebb fegyvereket vásárolja össze (például harci helikoptereket), azzal a kizárólagos céllal, hogy bombázza és lője saját területének lakosságát.
Több független jelentés próbálta már felrázni a nyugati kormányokat és a nemzetközi közvéleményt. A 2000 januárjában a kanadai külügyminiszter kérésére megjelent Harker-jelentés külön is hangsúlyozza, hogy "a helyszínen begyűjtött bizonyítékok alapján egyértelműnek tetszik, hogy a kőolaj szította fel a szudáni konfliktust – a kormány pedig a nem arab elemekben a biztonságra veszélyes fenyegetést lát".8 Három hónappal később, az Egyesült Nemzetek Emberjogi Bizottságának Szudánba küldött különleges tudósítója hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét az olajkérdésre, ami szerinte "a konfliktusok fő forrása". A jelenlegi tudósító, Gerhard Baum amiatt nyugtalan, hogy "a helyzet 2000 óta egyre romlik".9 Végül pedig számos más, a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Christian Aid által a helyszínre küldött misszió számol be a lakosság tömeges lemészárlásáról és kitelepítéséről. Három, 2002 májusában napvilágot látott jelentés (Christian Aid & Dan Church Aid, MSF és ECOS10 ) a 2002. márciusi és áprilisi missziókat követően számol be az olajtermő régiókban végbement vérengzésekről, tucatnyi város felégetéséről az év eleje óta, valamint asszonyok és gyermekek elrablásáról, eltűnéséről.
Kitelepített emberek ezrei tengődnek minden táplálék és egészségügyi ellátás nélkül. 2001 májusában az ECOS11 (10), egy több mint 70 civil szervezetet magában tömörítő európai koalíció, szólította meg több európai állam politikai képviselőjét és kormányát, mellettük különféle európai intézményeket, és sürgette őket, hogy járjanak közben a kartúmi kormánynál. Felszólításukban arra buzdították valamennyiüket, hogy követeljék Kartúmtól az olajkitermelés azonnali leállítását arra az időre, ameddig az Észak és a Dél között nem születik békemegállapodás. A Dél az IGAD elvi nyilatkozatának az alkalmazását követeli, amelyet 1994-ben Kartúm és a Szudáni Népi Felszabadító Mozgalom írt alá, és amelynek preambuluma kimondja az egyház és az állam hivatalos kettéválását és népszavazás elrendelését Délen a régió önrendelkezéséről. A déli és az északi képviselők találkozói az IGAD égisze alatt akkor siklottak félre, amikor Kartúm elutasította egy világi állam létrehozását. A nemzetközi közösség a hallgatása miatt vétkes, hogy nem emelte fel szavát, amikor emberek ezrei forogtak életveszélyben. A francia kormány a maga részétől a Kartúmban jelenleg hatalmon lévő kormányt támogatja. Gyakorta közbenjár európai partnereinél, akárcsak az ENSZ-ben, hogy karolják fel a szudáni ügyet és függesszék fel az ország ellen hozott szankciókat. 2000 novemberében az Európai Unió 15 milliós segélyt nyújtott a kartúmi kormánynak az utóbbi hónapokban az "emberi jogok területén elért haladásért"12 . Ez a nemzetközi segély csak lovat adott a brutális és cinikus kormány alá, hogy következmények nélkül folytathatja a polgári lakosság lemészárlását. A jelenlegi válság másik súlyos következménye, hogy újra megjelent a rabszolgaság.
Rabszolgaság az ókortól kezdve létezik a Nílus völgyében. Ez vált a szudáni földművelő és állattenyésztő gazdálkodás alapjává a tizenkilencedik században is, a török-ottomán uralom alatt. Ami az egyiptomi hódítás előtt rendszeres kalmárkodásnak volt nevezhető, az mára különlegesen szervezett és busás profitot biztosító kereskedelmi tevékenységgé változott. A Kartúm és az egyiptomi határ közé eső terület a Vörös-tenger melléke és Arábia felé irányuló rabszolga-kereskedelem gócpontja volt. Mohamed Ali egyiptomi pasa rabszolgák ezreit hajtotta földművelésre és kényszerítette seregébe. Fia, Iszmail kedive, aki 1859 és 1869 között a Szuezi-csatornát ásatta, a legnagyobb rabszolgatartó volt az országban.
A rabszolgaság intézménye a kondomínium idején sem tűnt el egészen, bár némileg szelídebb formát öltött. Ugyanakkor a hagyományos "abid" (rabszolga) kifejezés mindvégig használatban maradt az Észak arab-muzulmán társadalmában a fekete afrikai (igen gyakran a déli) lakosok megnevezésére – mely nyelvi fordulat a mélyen gyökerező rasszizmust tükrözi velük szemben. A rabszolgaság az 1980-as évektől kezdve jelent meg ismét, és sok ezer ember sorsát érinti, különösen nőkét és gyerekekét, mint arról nemzetközi szervezetek számos jelentése is szól. Az áldozatok többsége Bahr al-Gazal tartományból és a Nuba hegységből kerül ki, a rajtaütéseket pedig a Baggara tartományi Darfúr környékén és Kordofan nyugati területein élő pásztorok hajtják végre, akik szintén a Népi Védelmi Erők milicistáinak a kötelékébe tartoznak. Amikor 1987-ben megjelentek az első, rabszolgaságot leleplező jelentések, a kartúmi hatóságok tagadták a gyakorlat létezését. Szudán 1957-ben csatlakozott a rabszolgaság eltörléséről szóló Egyezményhez, 1977-ben pedig ahhoz a nemzetközi megállapodáshoz, amely elítél mindennemű faji megkülönböztetést.
1999-ben az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága, miután jelentések tömegét kapta kézhez, megalapozottnak találta a feltételezést az emberrablásról és a kényszermunka alkalmazásáról. Egy hónappal később Kartúm azzal bízta meg igazságügyminiszterét, hogy állítson fel bizottságot (Committee for the Eradication of Abduction of Women and Children – CEAWC) a gyermek- és nőrablás felszámolására. Ez a kormányszerv azt a feladatot kapta, hogy vessen véget a rablásoknak, juttassa haza az elüldözötteket, és büntessen meg mindenkit, akinek része volt emberek elrablásában vagy fogvatartásában. Csakhogy azóta számos jelentés értékelte hatástalannak a bizottság ténykedését13 , és nyugtalankodik amiatt, hogy a kormány nem hajlandó elismerni a rabszolgaság bizonyos formáit, mint amilyen a színlelt örökbefogadás, a kényszerházasság, az adósság fejében kikényszerített munka. A legújabb beszámolók és vallomások ma is erről a gyakorlatról tanúskodnak.
Az angolok eleve tudták, hogy szilárd garanciák nélkül az Észak és a Dél elhamarkodott egyesítése politikai, gazdasági és emberi kataklizmát idéz majd elő. A déliek mai is úgy tartják, hogy részben az angolok is felelősek a háborúért, amely a függetlenség óta pusztít Észak és Dél között. A dráma túlságosan hosszúra nyúlt. A szudáni állam többféle változatban alkalmazott erőszaktétele saját polgáraival szemben szinte kormányzati divattá vált. Az emberi jogokat védő nemzetközi dokumentumokat itt módszeresen megcsúfolják és megsértik. Ideje, hogy a nemzetközi közösség lépésre szánja el magát, és rávegye a konfliktusban álló feleket, hogy vessenek véget annak a tragédiának, amelynek legfőbb áldozata a civil lakosság, elsősorban nők és gyerekek. Ennek érdekében kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy térjenek vissza az IGAD elvi nyilatkozatához, és alkalmazzák azokat az elveket, amelyekről 1994-ben egyszer már megállapodtak.
Jegyzetek
1 Lord Cromer, a Brit korona kairói megbízottja vezetésével.
2 Egyiptom valójában 1914-ben lett protektorátus, előtte (1882-től) az ország – miközben közjogilag továbbra is az Ottomán Birodalom része maradt – brit "ideiglenes katonai megszállás" alatt állt (- a szerk.).
3 Peter Nyot Kok: Adding Fuel to the Conflict: Oil, War and Peace in the Sudan. In Martin Dornboos and al. (eds): Beyond Conflict in the Horn. London, James Currey, 1992, 106. o.
4 Facing Genocide: the Nuba of Sudan. African Rights, July 1995, 11 Marshalsea Road, London SE1 1EP, UK.
5 Lásd a következő jelentéseket: "Soudan &endash; the coût humain du pétrole". Amnesty International, 2000. május; The Scorched Earth, Oil and War in Sudan, Christian Aid. London, 2001. március www.christianaid.org
Report of an investigation into oil development, Conflict and Displacement in Western Upper Nile, Sudan, by Georgette Gagnon and John Ryle; Human rights Watch. Washington, 2001 www.hrw.org
A www.vigilsd.org franciául is közöl részleteket ezekből a jelentésekből.
6 Elsősorban a következő országok képviseltetik magukat: Kína, Malajzia. Kanada, Svédország. A Total-Fina birtokában az 1980-as évektől van jelentős koncesszió, amit mind a ma napig nem használt fel.
7 Lásd Peter Verney: Raising the Stakes: Oil and Conflict in Sudan. Sudan Update, 1999. december.
8 John Harker: Human Security in Sudan: the Report of a Canadian Assessment Mission. Ottawa, Government of Canada, 2000. január. 5. o.
9 Gerhard Baum: Special Rapporteur on Human Rights in the Sudan, Situation of Human Rights in the Sudan, E/CN.4/2002/46, United Nations, 2002. január 23., 4. o.
10 Hiding between the Streams, the war on civilians in the oil regions of Southern Sudan, Christian Aid & Dan Church Aid. 2002. március 31.; The Scorched Earth continues in Heglig and Unity Oil fields, Ruweng County, Southern Sudan. ECOS Research Trip, 2002. február; Violence, Health and Access to Aid in Unity State, Western Upper Nile, Sudan. Médecins Sans Frontières, 2002. április.
11 European Coalition on Oil in Sudan, Contacter Egbert G. Ch. Wesselink. ECOS, P.O.Box 19318, Netherlands-3501 DH Utrecht, tel: +31 30 242 84 85, fax: +31 30 23 68 199
12 AFP, 2000. december 7.
13 Lásd Anti-Slavery International, többek között: http://www.antislavery.org/
(Fordította: Székely Ervin)