A kettészakadt társadalmak egykor a harmadik világra vonatkozó elemzései mára – sajnos – nálunk is aktuálissá váltak. Milyen terápia képzelhető el a modern tőkés szektorból kimaradó, tradicionális, falusi népesség felzárkóztatása érdekében? Milyen politikai erő feladata, és miféle intézményes közvetítés lehetséges a kettős gazdaság és társadalom integrálásához?

Négy évvel ezelőtt, az MSZP választási veresége után, Kovács László pártelnökké választásával felvillant annak a lehetősége, hogy a Magyar Szocialista Párt függessze fel túlélési taktikázásból eredő politikai opportunizmusát, s végre gyökeréig vizsgálja meg újra politikai szerepét, társadalmi megbízatását és alapvető célkitűzéseit. Az önvizsgálat – s vele az új önmeghatározás – azonban elmaradt. Alighanem azért, mert a pártot alkotó csoportok érdekei és ezek álláspontjai túlságosan is különbözőek voltak. Olyan önképet találni, amellyel valamennyien, de legalább döntő többségük azonosulni tudott volna, kilátástalan volt. A határozott döntés kikényszerítése súlyos ütközéseket – valószínűleg szakadást – idézett volna elő. A választási vereség nyomán felülkerekedett csoport visszariadt a párt széthullásának kockázatától. Lemondott a tisztázásról, és megújította azt a gyakorlatias, elvekhez nem igazodó szövetséget, amely a párt vezető-csoportjai között eddig fennállt, s csupán annak súlypontját tolta arrébb. Alábbi elmélkedésemet akkoriban írtam, s mire kész lettem vele, már nem sikerült közölnöm – mert közben a pártvezetés letett az elvi tisztázásról, és alighanem megtörtént a hatalmi szövetség felújítása.

Amikor ezt írom, ismét választás előtt állunk, s nem tudható, hogy győzelemnek vagy újabb vereségnek néz-e elébe ez a párt. Amikor pedig ez az írás majd megjelenik, akkor már túl leszünk a választásokon és ismerni fogjuk az eredményt. Akárhogy üt ki a dolog, az elhalasztott önvizsgálat ismét időszerűvé válik – persze más előjellel egy újabb vereség, mint győzelem esetén.

Arra nyilván nem vállalkozhatom ilyen keretek közt, hogy a Magyar Szocialista Párt mibenlétének egész szövevényét kíséreljem meg áttekinteni. Önmagáról vallott legkülső megnyilatkozásának próbálok csupán mögéje tekinteni. Ami ott van – illetve kéne legyen –, arra kérdezzünk rá.

 

Kit illet a szocialista cím?

 

Ez a politikai csoportosulás mindmostanig ragaszkodott, ragaszkodik a nevéhez. Jó volna tehát világosabban tisztázni, voltaképpen miért viseli a szocialista megnevezést. Mit is jelent ma hitelesen ez a név?

1989 óta a Magyar Szocialista Pártnak programja volt, önmeghatározása – tisztázott kiléte azonban nem. Eredetét mindenki ismerte és értelmezhette a maga tetszése szerint. A bentiek: köztagok és tisztségviselők, és a kintiek: barátok és ellenfelek, mindenki a saját nézeteinek megfelelően. A párt akkori vezetése feladta a köztulajdon eszméjét és az azzal összeszövődő pártállami hatalom pozícióját. Miután elhatárolta magát “a múlt tévedéseitől és bűneitől”, leghasználhatóbb és legkényelmesebb az a teljesen külsőséges önmeghatározás maradt számára, hogy “olyanná kell lennünk, amilyenek a nyugat-európai szociáldemokrata pártok”.

Ez a pragmatikus célkitűzés kiválóan rugalmas. Lehet vélekedni, minősíteni – anélkül, hogy a mondottaknak bármi megfogható, konkrét tartalma volna, ami ellenőrizhető és felelősséggel terhelő lenne. Hiszen a nyugati pártok egyrészt elég sokfélék, másrészt pedig…, no milyenek is igazán? Aztán ami ott ilyen meg olyan, annak ugyan mi felel meg nálunk, ahol a viszonyok egyelőre (?) egészen másmilyenek.

Tegyük fel hát a kérdést a legteljesebb általánosságában:

Kiknek az ügyét kell szolgálnia a mai, átalakuló Magyarországon a szocialista törekvéseknek?

És ezek helyzetéből és mibenlétükből következőleg mik lehetnek itt azok a törekvések, amelyek méltán nevezhetők szocialistának?

 

A tőkés jólét és annak mindenhatósága

 

Annak idején, a pártszakadás viharos lépéskényszerében az M-betű köré kristályosodtak az indulatok. Nevünkben sem maradhatunk a merev osztályhatalom pártja – mondták a reformerek. Nem áruljuk el a munkásosztályt – kiabálták vissza az MSZMP öreg káderei. Később valaki az MSZP álláspontját úgy fogalmazta meg, hogy “legyen a párt a bérből és fizetésből élőké”. Ez a szocdem hagyományokkal szépen egybehangzó álláspont Nyugat-Európában, de vajon elfogadható-e nálunk is annak?

A meghatározás igazi gyengéje nem is az, hogy nincs megkülönböztetve pártelit, tagság és szavazótábor. Még az sem, hogy a kistulajdonosok mindenestől kimaradtak belőle – azokat a szocializmus ügyében nem érdekeltnek, de legalábbis mellékesnek (?) tekinti –, hanem hogy bár enyhén módosított alakban, de ismét a bérmunkát jelenti ki egész társadalmunk gazdálkodására érvényes kategóriának (hiszen meghatározását mindenestől arra alapozza), s ezzel a bérmunka és a tőke ellentétét alapvetőnek nyilvánítja társadalmunk életében.

Ez a jámbor meghatározás tehát azt a feltevést hordozza magában, hogy a tőkésedés folyamata nálunk már befejeződött. Azokat, akik az alapvető tőkeviszonyon mindeddig kívül maradtak, vagy épp az utóbbi időkben szorultak kívülre, egyszerűen számításba sem veszi. Hiba ez már amiatt is, hogy ezek nagyon sokan vannak (az aktív-korú népesség kb. harmada), s könnyelműség megfeledkezni és lemondani ekkora tömegről, annak politikai-gazdasági erejéről. Még súlyosabb hiba azonban amiatt, hogy társadalmunk állapotának és szerkezetének félreismeréséről, meg nem értéséről árulkodik.

A Szocialista Párt, amikor feladta elődjének kizárólagos hatalmi helyzetét, letett a diktatúráról, egyben elejtette az elméleti alapokat is, amelyekre amannak korábbi tevékenysége épült – de legalábbis felfüggesztette azokat. Tudomásul vette saját történelmi vereségét, és elfogadta a tőkés társadalmi szerkezet fölényét, megkerülhetetlenségét. Ezzel egyszersmind – bár hallgatólagosan – átengedte magát a tőke önértelmezésének. A tőke pedig önmagát történelemfelettinek, az emberi alaptermészetből fakadónak, abba ágyazottnak tartja. Ebben a gondolatban kell is legyen valamennyi igazság – hiszen a tőke ellenállhatatlan erővel gyűrt maga alá a földkerekén minden egyéb társadalmi formát –, ugyanakkor föltétlenül van benne egy veszedelmes vagy éppen végzetes fogyatékosság is. Kizárja a tőke által meghaladott, de mégis jelenlévő, tőke előtti társadalmi formák érdemi tudomásulvételét, sajátszerűségeik megértését. A steril szaktudományok területén nem egészen hézagtalanul, de a mindennapi gazdasági és politikai gyakorlatban és párbeszédben bizony tragikus következetességgel.

A tőke gazdasági működése és politikai gyakorlata az elmaradottságot csak úgy veszi figyelembe, mint mennyiségi problémát, azaz mint szegénységet és tudatlanságot, mint az emberi egzisztencia mélyébe nyúló történelmi másságot és alkatába zárultságot nem. Ennek folytán azonban nem is kínálhat ezeknek reális lehetőséget a tőkés rendszerhez való csatlakozásra, emezek gazdagságában való részesedésre.

 

Az átalakulás áldozatai

 

Hogyan érvényesül ez a szemléletmód nálunk? Ugyanúgy, mint mindenütt Kelet- és Közép-Európában, vagyis: tragikusan. A tőke egyeduralma olyan gazdaságpolitikai szemlélethez és szabályozáshoz vezetett, amely elsorvasztja a hagyományos paraszti-falusi életformában rögződött társadalmi rétegek eddigi megélhetését. Egyszersmind azonban elzárja előlük a gazdaság szabályszerű tőkés övezetébe való átlépés útját, és az ezen való felemelkedést. Semmibe veszi és megbénítja a hagyományos közösségi gazdálkodás maradványait, ami nélkül, magukra hagyatva életképtelen tengődésbe süllyednek, vagy illegális kapcsolathálózatokba kényszerülnek: a feketepiacra vagy éppen bűnöző csoportokba. Képtelenek bejutni a megélhetést jelentő munkaerőpiacra és az önálló gazdasági tevékenység versenypályájára; vagy ha már beléptek egyszer, hamarosan ismét kiszorulnak. Legtöbbre azok jutnak közülük, akik családi törpevállalkozásba kezdenek – közülük kerül ki az efféle vállalkozások zöme. Kényszervállalkozók. Billegnek a csőd peremén, a törvénytelenség és adókerülés határán, hol innen, hol túl. Egy részük megkapaszkodik, más részük lezuhan, de akadnak néhányan, akik végül valódi törpevállalkozóvá idomulnak.

A tőke mindenhatóságának fejet hajtva, az MSZP is magáévá tette a “szociális” piacgazdaság és a polgári állam által kiépített “szociális védőháló” elgondolását. Kormányzati működését formailag ezekre alapozta, mégsem volt képes kiépíteni a tőkés termelő szervezetbe átvezető utat a közösségi hagyományokban megrekedt falusiak és szegényparaszti eredetű népesség számára. Az állami támogatások jelenlegi rendszere valamit enyhít nyomorúságukon, de arra nem képes, hogy rövid úton átformálja őket, így nem teszi őket használhatóvá a tőke számára. A térség- és vidékfejlesztési programok is csak vékony, legfelső rétegükhöz képesek hozzáférni: azt lefölözik és a soványát visszalökik, még mélyebbre süllyedt, elesettebb állapotába. Pedig lehetett ezt tudni előre is, a dél-európai (olasz, spanyol, görög, török) országoknak az Európai Unióhoz való csatlakozása során szerzett tapasztalatokból.

 

Fehér folt a politikai palettán

 

A társadalom e széles rétegének a gondját, érdekeinek képviseletét Magyarországon mindeddig nem vállalta magára egyik politikai alakulat sem. A szocialista párt sem, ámbár eszmei eredete szerint ő volna hivatott erre. Félő azonban, hogy ennek a rétegnek az egybetartozását és jelenlétét fel sem fogta, történelmi jelentőségét meg sem értette igazán. Eddigi vezetői belefeledkeztek a piacgazdaság építésébe és az ezzel járó hatalmi torzsalkodásba. Megadták magukat az autentikus tőkés öntudatnak, elhessegetve minden olyanfajta gondolatot, ami a hajdani “forradalmi ideológiával” összefügghet vagy azzal akár csak gyanúsítható is lenne. Pedig az igazi ráutaltak rétege éppen a hagyományaiba visszaszorult réteg. A mi tájékunkon ők a tőke működésének legelesettebb áldozatai, a rendszerváltozás igazi vesztesei, s ezért jelenleg, ha volna szocialista mozgalom, az – úgy gondolom – elsősorban ennek a szerencsétlen és hatalmas tömegnek a gondját-baját képviselné.

Nem valószínű, hogy a szocialista gondolatkörön kívül létezhetne, vagy megszerveződhetne olyan politikai erő, amely megérthetné és magára vállalhatná annak a hatalmas tömegnek a gondját, amely kívül rekedt a tőke által szabályozott társadalmon.

A közép- és kelet-európai szocialista pártok a nagy átalakulás során nem vesznek tudomást arról, hogy a munkásosztály kettészakadt. A szakadás alapja a tőke terjeszkedésében beállott korszakos stratégiaváltás, ami a II. világháború körüli időkben következett be. Ekkorra lényegében megszűnt a tőke terjeszkedő, alapjában mennyiségi természetű felhalmozódása. Lezárult a tőke növekedésének “klasszikus”, extenzív korszaka.

 

Az extenzív – intenzív váltás

 

Klasszikus korszakában a tőke növekedése alapvetően a foglalkoztatott munkaerő és az ahhoz szükséges termelőeszközök mennyiségének egyszerű növelésével ment végbe. Az ehhez szükséges gépeket gyártotta a gépipar – ugyanolyanokat, mint voltak az addigiak –, a nyersanyagokat a kitermelő ágazatok, és ami nekünk most fontos: a szükséges szabad munkaerőt pedig a mezőgazdaság nyújtotta. A mezőgazdaságban ugyanis szintén előrehaladt a modernizáció, növekedett a munka hatékonysága, s ezzel a termények területegységre eső hozama. Nem növekedett viszont a termőterület, s ezért – kissé leegyszerűsítve a dolgot – a gazdaságnak ebben az ágazatában nemhogy egyre több munkásra lett volna szükség (mint az iparban), hanem egyre kevesebbre. A mezőgazdaságból kiszorulókat lelkesen fogadta és szívta fel (Nyugaton!) a terjeszkedő ipar – addig, amíg ez a forrás kellő bőségben buzgott. A forrás nem volt kifogyhatatlan, így az ipar egyre kevesebb új munkaerőhöz juthatott hozzá.

A II. Világháború idejére a fejlett iparú országok hazai – falusi – munkaerőtartalékai leapadtak. Mezőgazdaságukban a foglalkoztatottak aránya az összes foglalkoztatottakhoz képest már alig 10%-ot tett csak ki. A létszámcsökkenés ugyan azóta is folytatódott, de a kiáramló mennyiség ahhoz már nem elég, hogy az extenzív felhasználásban kielégítse a tőkenövekedés kényszerű szükségletét. A háborút követően pedig hamarosan megszűnt a gyarmati tartalék is.

A felhalmozás folytatódásának más módját kellett fellelni. Ekkor lépett a fejlett területeken a terjeszkedő felhalmozás helyébe a befelé ható, azaz a hatékonyságnövelő (intenzív) felhalmozás. Mindezt elsősorban az eszközök és termékek módszeres műszaki fejlesztése révén érték el, hovatovább a termelőfolyamat minden elemére kiterjesztették, így a piacszervezésre, a szervezeti formákra, az irányítás módozataira, az emberi kapcsolatokra stb. Mindezek fejlesztését pedig a rendszeressé megszervezett tudományos kutatásnak kell megalapoznia.

A kutatás ennél fogva a termelőfolyamat szerves részévé vált. A termelés tényezőinek teljes körére irányuló állandó fejlesztő folyamatot nevezik ma (nyakatekert magyartalansággal) általános minőségbiztosításnak. Elérkezett a tőke működésének új, intenzív korszaka. A világgazdaság fejlett térfelén egyre erősödik a felhalmozásnak ez az irányzata.

A szocialista gazdasági reformkísérletek időszakaiban nálunk is esett szó erről. A 60-as években Jánossy Ferenc, a cseheknél pedig Radovan Richta vetette fel a kérdést. Majd a 80-as években a világgazdaság ügyeivel foglalkozók körében általánosan használatossá vált ez a fogalompár. Egyik kései beszédében még maga Kádár János is használta – enyhén vulgarizált formában.

A tőke ezen új magatartásához, annak követelményeihez a hajdani proletariátus egyik fele fel tudott zárkózni, a másik – hagyománykötöttebb – fele azonban nem. A legfejlettebb országokban, illetve központokban túlnyomó többségben voltak és vannak a felzárkózni képesek, a fejletlenebbekben már kevesebben, az elmaradottakban pedig csupán törpe kisebbség képes a fejlesztéssel lépést tartani. Így a tőke mechanizmusa a lemaradókat kirekeszti a maga köréből, és visszalöki a gazdálkodás másik, hagyományos térfelére.

 

A kettészakított proletariátus

 

Globalizálódása során az új kapitalizmus, ahogyan ellenőrzése alá vonta és vonja a világ összes piacait, egyben felmorzsolja a hagyományos és lokális, természeti-közösségi életlehetőségeket, a legális árutermelést egyre magasabb járulékos költségekkel terheli, illetve a termelékenységi versenyt egyre magasabb teljesítményszintre srófolja fel. Azokat a hatalmas embertömegeket, amelyek ehhez használhatatlanok, kitaszítja vagy kirekeszti a tőkés termelőfolyamatból. Ezek így ellátatlanul maradnak, belezuhannak a teljes bizonytalanságba.

Előttük nem áll már nyitva a proletarizálódás hajdani útja. Az árutermelő mezőgazdaságban feleslegessé váló parasztságot nem toborozza már a nagyipar, hogy átsorozza őket a maga hadseregébe. Ez már nem az az ipar, amibe ők nyers munkaerejükkel képesek lennének beilleszkedni. Leomlott a híd a két gazdaság és a két kultúra között, átjárás nélkül maradt egymás mellett a két nagy világtörténelmi réteg. Kettéhasadt a proletariátus, egymástól gyorsan távolodó poszt- és pre-proletár rétegekre.

20 éve jelent meg és vert fel elég nagy port André Gorz könyve, az: Adieux au prolétariat (Búcsú a proletariátustól). A folyamat, amire felhívta a figyelmet, valóságosnak bizonyult – de a valóság csupán egyik felének. Ő csak a meglévő proletariátussal foglalkozott, az iparosodott területek proletariátusával, s annak kettéválásáról rajzolt félelmes jövőképet. A foglalkoztatásban megmaradhatók elembertelenedéséről, az onnan kiszorultak elnyomorodásáról. Nem gondolt azonban azokra, akik a tőkés foglalkoztatásig el sem jutottak, be sem kerültek a proletársorba.

 

A fenntartható hanyatlás

 

Magyarországon a két utódréteg fenntartható egyensúlyban van egymással – amennyiben a tőkés foglalkoztatásra alkalmasak elegen vannak ahhoz, hogy az általuk létrehozott össztermékből a megélhetésükön felül finanszírozható a második gazdaságban tengődők minimális támogatása is. A lemaradók eltarthatók a társadalom peremén, a társadalmi robbanás nagyobb veszélye nélkül. Kicsit siránkoznak, ha tehetik, berúgnak, esetleg bűzlenek, esetleg lopnak, rosszabb esetben rabolnak, és néhanapján bizony gyilkolnak is. De nem szervezkednek, és nem lépnek fel többé forradalmi tömegként. Alapjaiban nem veszélyeztetik a szabályok szerinti gazdaságot és a polgári életet, azaz a társadalomnak a tőke alapzatán jólétben élő felét.

Tőlünk nyugatabbra arányuk elenyésző (ámbár létszámuk 20-30 éve ingadozó, de lassan mégis növekszik), s a társadalom produktív felének termékéből tengődésük jól finanszírozható. Nem képesek veszélyeztetni a polgári rendet, ennél fogva nem is követel magyarázatot a létük, s mélyreható gazdaságszerkezeti megoldást sem.

Egy határral keletebbre az arány már nem ilyen “kedvező”. A Balkán, Románia, Ukrajna polgárosult rétegei vékonyabbak és éretlenebbek annál, hogy velük és rájuk simán fel lehetne építeni a szilárd tőkés társadalmat, annak politikai és gazdasági mechanizmusát. A paraszti hagyományokban rekedt rétegeik pedig sokkal népesebbek, semmint hogy emezek képesek lehetnének őket elviselhető szinten megtámogatni. Az ő számukra s a tőlük keletebbre lévők számára már semmiképp nem járható az az út, amelyik pusztán a piaci mechanizmusok és a hozzájuk szükséges infrastruktúrák kiépítése révén reméli a tőkés átalakulást megalapozni és végbevinni az államszocialista társadalom maradványain.

 

A szakszervezeti nézőpont egyoldalúsága

 

A szakszervezetek ma már egyértelműen a proletársorból kiemelkedettek érdekvédelmi szervezetei, azokéi tehát, akik bizton felhasználhatók az új, intenzifikálódó tőkés vállalkozásokban. Az a Szocialista Párt, amelyik az ő helyzetük alapján, az ő érdekeik szerint tájékozódik és dönt, nem juthat el a hagyománykötött és a tőkés gazdaság peremére szorult rétegek helyzetének megértéséhez és megoldásához. Ezért nem tud hosszú távra megfelelő kormányzati programot sem alkotni. A két réteg rövidtávú érdekei elég nyilvánvalóan ellentétesek, a foglalkoztatásban lévők minden igyekezetükkel azon vannak, hogy jövedelmüket növeljék. A bérköltségek növekedése viszont már rövid távon is szűkíti a foglalkoztatást, hosszabb távon pedig arra sarkallja a beruházókat, hogy műszaki megoldásokkal váltsák ki az eleven munkát, így növelve a termelést és vállalkozói jövedelmüket.

A szakszervezeti szemléletnek szinte lehetetlen felemelkednie azokhoz a távlatokhoz, amelyekben ezek az érdekellentétek feloldódnának, illetve feloldhatók. Még a hosszú távú munkanélküliek csoportjának érdekeit is csak kelletlenül vállalják fel – ha vállalják egyáltalán –, pedig ez a kiszorulóknak csak a legpolgárosultabb és viszonylag csekély létszámú osztaga. Az egyéb, tőkés foglalkoztatáson kívüliek érdekvédelmére és politikai reprezentációjára pedig a szakszervezeti intézményi forma teljesen alkalmatlan, hiszen az mindenestől a benne tömörülő munkavállalóknak a munkaadó tulajdonosokkal való érdekellentétén alapul, és erre irányul működése. Azok viszont, akik csak a hagyományos formákban működő második gazdaságban jutnak megélhetéshez, a tőkés gazdaság egészével állnak ellentétben, s nem csupán a tőkés munkaadókkal. Ennek folytán nem is egyszerű érdekvédelemre van szükségük, hanem a tőke számára való alkalmatlanságuk megszüntetésére, feloldására.

 

Híd a hagyományos és a tőkés gazdaság között

 

Ez az ellentét – tőkés társadalmi keretek között – csak intézményes közvetítések révén oldható fel, olyan intézmények beiktatásával, amelyek egyik oldalon közösségelvűek, a másikon pedig szervesen illeszkednek a tőkés magántulajdon szabályrendjébe: szövetkezet, társulás, szomszédsági-cimborasági együttműködés, önkormányzati-községi gazdaság, családi-komasági vállalkozás, non-profit vállalkozás stb.

E sajátos intézmények kezdeményezéséhez, megszervezéséhez és működtetéséhez azonban erőteljes politikai cselekvőképesség kell, amivel maguk a hagyományos közösségek általában nem rendelkeznek.

Ha jobboldali szervezetek képviselik a hagyományos csoportok érdekeit, akkor a tulajdoni elem kerül a középpontba, ezen belül még mindig elsősorban a földtulajdon. Ennek következménye pedig óhatatlanul a nemzeti elzárkózás és a nemzeti-nemzetiségi konfliktusok kiélezése. A tőkés világpiacon való bentmaradás feltétele mellett inkább csak egy baloldali politikai szervezet, párt lenne képes reális megoldás felé elvezetni a hagyománykötött gazdasági érdekeket. Valószerűtlen, hogy a szocialista eszmekörön kívül megszerveződhetne olyan politikai erő, amelyik megértené, és magára vállalná a tőke tartományán kívül rekedtek, illetve peremére szorultak ügyét. Ámbár nem zárható ki, hogy a politikai centrum növekvő egységesülése folytán valamelyik mozgékony polgári alakulat megelőzi az opportunizmusba ragadó, nehézkes baloldalt.

Úgy gondolom, figyelmet érdemel az európai zöld mozgalmakban kristályosodó irányzat, amelyik a fenntartható fejlődés (Római Klub) gondolatköréből kiindulva, növekvő hangsúlyt követel a helyi, települési gazdaságszerveződéseknek. Igaz ugyan, hogy esetükben a követelés kiindulópontja a természeti környezettel való kapcsolat megbomlott egyensúlya, nem pedig a társadalmi csoportoké. Azonban innen indulva is eljutunk – méghozzá megkerülhetetlenül – a helyi népesség egészében való megélhetésének és autonómiájának ügyéhez. Erről közelítve pedig a teljes népesség körén belül hangsúlyt kap a hagyománykötött, ilyenképpen természet közelibb csoportok szerepe és sorsa.

Meg kell említenünk még a hagyományos egyházakat is. Transzcendentális horizontjuk ugyan kötelezné őket a hagyományokban megrekedtekkel való szolidaritásra, eszmeviláguk súlyos történelmi ellentmondásai azonban visszatartják, s a politikai jobbszárny felé sodorják őket.

Annak a jelentősége, hogy az MSZP, vagy bárki más, feltárja és magára vállalja a hagyománykötött rétegek politikai reprezentációját és megszervezését, nem csupán országos mérvű. A második gazdaság legitim átmeneti formáinak felderítésére és megalkotására valamennyi posztszocialista társadalomnak életbevágó szüksége van, nem is beszélve a Harmadik Világról. Ennek elérésére azonban a különböző országok esélyei korántsem egyenlők, erősen függenek a tőkeérett és a hagyománykötött rétegeknek az össznépességen belüli arányától. A hagyománykötöttség túlsúlya esetén – amint fentebb már érintettük – túl nagyok a nemzeti elzárkózás irányába terelő erők.

Nyilvánvaló, hogy a magyar mezőgazdaság és még inkább a falvak ügye tartós válságban van a fordulat óta egyfolytában. Gondjával azonban a politika szintjén senki nem foglalkozik érdeme szerint. A megoldás módozatai fel sem merülhetnek, mivel érdemi, történelmi távlatokba helyezett vizsgálata sem ment még végbe. A megoldó gondolat és tett nem várható nyugatról, az ő számukra ez nem belső kérdés (lásd fennebb: Gorz), hanem külkapcsolati. Nem a társadalmi és gazdasági szerkezet formálása, hanem csupán szociálpolitika.

Az elmaradott vidékek földindulása – lehetséges –, messze van. Szerencsés fordulat esetén el is maradhat, de morajlása felhallik a mélyből.

 

(1998. szeptember)

 

Néhány utólagos megjegyzés

 

Manapság a társadalmi továbbhaladás kapitalizmuson túlra vezető útját fürkészők figyelmét jobbára lekötik a tőkés szerveződés legfejlettebb elemei. Amikor azt keresik, hogy milyen lehet a poszt-kapitalista társadalom, arra kérdeznek rá: vajon hol találunk a jelenben olyasmit, ami annak kezdete lehetne, amit felnagyítva kivetíthetnénk a jövőbe. Bonyodalmak nélkül, egyenest kívánnának belépni a jövőbe – s ezzel alighanem már el is hibázták a dolgot.

Ha még nem akasztottuk teljesen szegre marxi-hegeli örökségünket, gyanakodnunk kell, hogy ennyire egysíkúan nem lehet megközelíteni a kérdést, bármilyen jogosnak is tűnik az a feltevés, hogy a legmagasabb rendű működésekből, a szellemi termelésből kell kibontakoznia a jövő társadalmi formáinak.

Miután végighaladtunk a fenti gondolatmeneten, kitűnik, hogy valami megkerülhetetlen akadály állja útját történelmi-politikai továbbhaladásunknak. Ameddig ezt el nem mozdítottuk, addig nem férhetünk hozzá egy újabb társadalom formáihoz. Hogy a kapitalizmuson túlra eljuthassunk, előbb menthetetlenül vissza kell térni ahhoz a történelmi útelágazáshoz, amelyiken a rendszer spontán fejlődése – ha nem is épp szánt-szándékkal, de túlfutott, ám ahová leláncolva hátramaradt a föld népességének nagyobbik fele.

Ez a cserbenhagyás nem egyszerűen morális, ámbár van ilyen oldala is (és onnan-való nézete is teljesen valóságos), az őket fogva tartó lánc minket is visszatart – legyen bár jó hosszúra eresztve.

 

Fejlődés és lemaradás táguló hasadéka

 

A fejlett tőkés világ jóléte nem pusztán saját termelési rendszerének hatalmas teljesítőképességén alapul, hanem azon a többlethasznon is, amit a prekapitalista állapotukban feltartóztatott, nyomorult népektől, rétegektől szív el folyamatosan. Az elszívó mechanizmus a külkereskedelem révén érvényesül. Megléte elég régóta ismert (Tocqeville, 1840), ütközik az uralkodó polgári közmeggyőződéssel, amit még A. Smith fogalmazott meg a “komparatív előnyök” elvében (1776, The Wealth of Nations), s amely mindmáig képes megnyugtatni a polgári lelkiismeretet. A XX. század első harmada óta ismét kutatók sorát foglalkoztatja a kérdés (mint kezdeményezőket, említsük meg Eli Heckschert és Bertil Ohlint, akik 1977-ben kaptak Nobel-díjat e tárgykörben végzett közös munkájukért; magyar részről pedig Török Ádámot, aki közvetlenül a rendszerváltás előtt kis kötetben kiválóan foglalta össze e tárgykör kérdéseit és irodalmát). Az elmaradottak a nemzetközi kereskedelem csatornáján keresztül szinte önkéntesen adóznak. A kereskedelem egyoldalú “szabadságának” fenntartásához ma már kevés erőszakra van szükség. Némi gazdasági nyomás, a tőke világhatalma időnként meglebegteti fenyegető erejét a szemük előtt, fejük felett, fegyelmezésükre ennyi is elég. A Harmadik világ akár a tárgyalótermekben, akár utcai tűntetéseken próbálja érdekeit hangoztatni, elutasítással találkozik – és sodródik a végső elkeseredés felé.

Láthatatlan csatorna és szivattyú rögzíti őket a múltban, a történelmi elmaradottságban, elszívódnak a többletek, s nem náluk, hanem a jóléti oldalon emésztődnek-halmozódnak fel. Az extenzív–intenzív váltás ezt a mechanizmust nemhogy megszüntette volna, hanem éppenséggel továbberősítette. A fejlett országok monopolhelyzetét az elmaradottakkal szemben szellemi termékeik rendszeres termelése mértéktelenül felerősítette. Ennek a kapcsolatnak a bizarr ellentmondása fűzi a legfejlettebb kapitalizmust is a továbbélő múlthoz, de odafűzi a világtársadalom jövőjét is, és odafűz minket is saját társadalmunk elmaradott rétegein keresztül. Jelenünkben és jövőnkben egyaránt.

 

A tőkefelhalmozás forrása és helyszíne

 

Ezt az ellentmondást az Eszmélet következetes olvasói ismerik, legfeljebb szövevényességét, minden világgazdasági aktusban való jelenlétét és bénító hatását nem tartják kellőképp számon.

Bérmunka nélkül nem tőke a termelőeszközökben felhalmozott értéktömeg, ámde döntő többleteit nem föltétlenül magából az általa alkalmazott bérmunkából, hanem elsősorban annak gyenge konkurenciájából szívja ki (ez volt Rosa Luxemburg nevezetes, bár mára meglehetősen feledésbe merült, nagy felismerése). Ugyanakkor azt a magunk bőrén tapasztaltuk (az államszocializmus bukásával), hogy a társadalmi termelőeszközök tőkés reprezentációja és önszabályozó szervezettsége nélkül nem működik a magasan fejlett technika újratermelési folyamata. Viszont a magántulajdonok hálózatába tagolódott össztőke társadalmiságát és emberiességét a piaci mechanizmusban működő “rejtett kéz” – hiába szerette volna A. Smith – nem képes biztosítani a magántulajdoni érdek, az “önző szenvedély” automatizmusával szemben.

A tőke mechanizmusát mozgásban tartó magánérdek csődbe viszi és megbénítja az elmaradott technikával és annak megfelelő munkaerővel felszerelt vállalatokat, sőt nemzetgazdaságokat is. Ezzel pedig hatalmas tömegeket zár ki a bérmunkából, ami nemcsak a megélhetésnek, hanem a további fejlődés lehetőségének is az uralkodó, egyedül szabatos formája a tőkés világgazdaságban. A nemzetközi segélyszervezetek ezt utólagosan nem képesek helyreigazítani. Ebből a csapdából csak a tulajdoni rendszer határain túllépve lehet kimenekülni.

Van-e ilyen kijárata a tőke rendszerének? Olyan, ahol a kilépők nem veszítik el a magánérdek dinamizmusát, de működtethetik az alacsony termelékenységű társadalmi munkát is?

Úgy gondolom ez ma döntő kérdés, erről kellene többet és mélyrehatóbban megtudni. A jövőhöz – a szabad szellemi termeléshez – csak a tulajdoni kérdésen áthatolva juthatunk majd el.