Mi jut eszünkbe a szkinhedekről? A szerző bebizonyítja, hogy nem voltak mindig fasisztoid hordák, sőt ma sem szükségképpen azok. Eredetileg lázadó prolifiatalok voltak, inkább balos elképzelésekkel. A valódi szkinhedek utódai ma is élesen elutasítják a rasszizmust és a fasizmust, kitartanak kezdeti, anarchista vagy kommunista elképzeléseik mellett.

A szkinhed a közbeszédben és a sajtóban a fasiszta szinonimája. A bőrfejűeket a legtöbb ember náci huligánoknak tartja. Vizsgáljuk meg, hogyan alakult ki ez a vélemény, és mennyire megalapozott!

A szkinhedtörténetet hamisítások, torzítások kísérik végig, melyeket gyakran maguk a szereplők erősítettek fel. Ennek oka az, hogy a szkinhedmozgalom sokszínű (éppen ezért kérdéses, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egyetlen mozgalomról), és több alapvető szakításon ment át.

A szkinhedek története mintegy negyven évvel ezelőtt, az 1960-as évek második felében indult. (Ifjúsági szubkultúraként elég szép életkort ért meg, és még ma sem látszanak rajta az öregedés jelei.) A mozgalom szülőhelye – mint oly sok más szubkultúra esetében − Anglia. Ezt az országot, a kapitalista osztálytársadalom kialakulásának talán legfontosabb helyszínét ma is éles osztálykülönbségek jellemzik. Ha esetleg az öltözködés nem árulná el, akkor megszólalás után rögtön eldönthető mindenkiről, hogy milyen helyet foglal el a társadalmi ranglétrán. Az osztályviszonyok jelentősen meghatározzák a szubkultúrához való tartozást is. Az 1960-as évek közepén az egyik legjelentősebb ifjúsági divat a mod stílus volt. A modok robogóval közlekedtek, laza eleganciával öltözködtek, és szívesen buliztak fekete zenére (soul, rock, steady). (Zenei szempontból kissé torzított – mert az olyan fehér zenekarokat, mint a The Who, csak a modok egy része kedvelte −, de azért szemléletes képet ábrázol a stílusról a Quadrophonia című film.) Az évek során a modmozgalom szakadásához, és a szkinhedstílus megszületéséhez vezetett két dolog. Egyrészt az osztálykülönbségek: a munkásosztálybeli fiatalok egyre kevésbé győzték anyagiakkal középosztálybeli társaik elegáns stílusát követni. A proli kölyköknek két cipőjük volt, az egyikben dolgoztak, a másikban focizni jártak. Nem tudtak maguknak elegáns cipőt vásárolni a bulizáshoz, így nem volt más lehetőségük, mint hogy a munkásbakancsukat szép fényesre pucolják, és abban vágjanak neki a hétvégének. A zakót is lecserélték farmerdzsekire, valamint a modok által is kedvelt katonai kabát rövidebb verziójára, a bomberdzsekire.

Egy jamaicai énekes, Desmond Dekker egy inchcsel rövidebb szárú nadrágot kezdett hordani, ezután a fiatalok is felhajtották a nadrágjuk szárát.

A szkinhedstílus megszületéséhez másrészről nagyban hozzájárult a hippivilág megerősödése. A nagyvárosok tereit elárasztották a tarka ruhás, hosszú hajú fiatalok, akik látványos naplopással kérdőjelezték meg a társadalmi viszonyokat. A hippizmus kétségtelenül lázadás – de individualista lázadás, mert az egyéni felszabadulást tűzi zászlajára (pedig kapitalista viszonyok között nem lehetséges szabad egyéni lét). A hippidivat csak a fiatalok egy része számára nyújtott a rendszerrel szembeni alternatívát. Csak azok tehették meg, hogy kerüljék a munkát és hosszú hajat növesszenek, akik mögött biztos anyagi háttér állt – vagyis a középosztálybeliek. Akinek a puszta létfenntartás érdekében robotolnia kell, az nem engedheti meg magának, hogy naphosszat a virágok között heverészik. A szkinhedek egycentisre nyíratták a hajukat, ezzel is kifejezve, hogy számukra nem a peace-love álmodozás jelenti a kiutat. A nagyvárosi gengek világában élő tizenévesek számára a szkinhedstílus jelenítette meg a valódi világot: ez a stílus harciasságot, osztálytudatot fejezett ki, lázadást a rendszer képviselői (rendőrök, főnökök, tanárok, gazdagok stb.) ellen. A szkinhedbandák főleg területi alapon szerveződtek, megvolt a saját területük, focicsapatuk, melyekért készen álltak bármikor megverekedni. A bőrszínnek semmilyen jelentősége nem volt. Nem is lehetett, hiszen a zene minden szkinhed számára fontos volt, és az első hullám zenéje a reggae volt – melynek legfontosabb előadói színes bőrű jamaicai zenészek voltak. A szkinhedvilágra nagyon nagy hatást gyakorolt a jamaicai kultúra: a zene és a gengszter-vagány jamaicai fiatalok divatja, a rude-boy stílus. A reggae – mely a skából kialakuló rock-steadyből született 1968-ban – eredetileg durva, gyorsabb ritmusú tánczene volt. Angliában a stílust skinhead-reggae néven ismerték, és ez elég egyértelműen mutatja, ki hallgatott ilyen zenét.

1969-re teljesen kialakult a szkinhedstílus saját öltözködéssel, saját zenével, osztálytudattal és rengeteg követővel. Ezt jelenti 1969 szelleme – amelyre azóta is hivatkoznak a szkinhedek.

A fénykor nem tartott sokáig. 1972-re jelentősen megcsappant a szkinhedek száma. A fiatalok hosszabbra növesztették a hajukat, számtalan új, rövid életű stílus született. A zene is megváltozott: a reggae lelassult, és egyre inkább rastafari irányba ment el. Márpedig egy angol munkásfiatal nem sokat tud kezdeni a “Vissza Afrikába!” jelszavával. A szkinhedutódok inkább rockzenét hallgattak.

Már azt lehetett hinni, hogy végleg eltűnik az irányzat, amikor a 70-es évek közepén megjelent a punkmozgalom, és ez feltámasztotta a szkinhedeket is. A lázadás szelleme elárasztotta az utcákat, és a punk szellemiség teljesen megfelelt a szkinhedeknek is. Az első szkingeneráció a jamaicai rude-boyokat, a második pedig a punkokat tekintette a testvérének. Punkok és szkinhedek együtt buliztak, együtt balhéztak, együtt pukkasztották a polgárokat.

1978–80 körül már volt némi távolság a két irányzat között. Kialakult a saját szkinhed zenei stílus, az Oi, ami tulajdonképpen dallamos, dübörgő ritmusú punkzene. A szkinhedek másik nagy kedvence a modern formában újjászületett ska muzsika volt, ami a 80-as évek kezdetén Anglia-szerte nagy népszerűségnek örvendett. A szkinhedmozgalom tömegméretűvé szélesedett, és ez felkeltette a fasiszta csoportok figyelmét is. A különböző, magukat nemzetinek nevező szervezetek szociális demagógiával és a bulvársajtó hathatós támogatásával sok szkinhedet maguk mögé állítottak. A lejtőn nem volt megállás. A sajtó állandóan rasszista, nacionalista mozgalomnak állította be a szkinhedeket. Sok szkinnek elege lett ebből, és inkább kiszállt. Jöttek helyettük a fasiszták, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna levágatni a hajukat. A kapitalista társadalom nagyon kifinomult módszerekkel képes befogni bármiféle lázadást, itt is ez történt. A rendszer ellen lázadó munkásfiatalok divatját kisajátították, és csináltak belőle egy fasiszta szubkultúrát. A média és a politikusok kéz a kézben hamis irányba terelték, saját céljaik érdekében befogták a lázadó energiákat. A punkmozgalom esetében ezt a befogást elsősorban az üzlet intézte el, a punkból árucikket, jól eladható, felszínes műlázadást csináltak.

Az 1980-as évek elején a szkinheddivat világszerte elterjedt, de ekkorra már rasszista, nacionalista ideológiák foglya volt a mozgalom. Nagyon sokan azért lettek szkinhedek, mert fasiszták voltak, és ez tovább csökkentette a színvonalat. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy a szkinhedek körében tömegessé váljon az igény a mozgalom megtisztítására. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyon sok szkinhed nem volt fasiszta, és olyanok is sokan voltak a szkinek között, akik aktív antifasiszta tevékenységet folytattak – verték a nácikat.)

1988-ban elindult a SHARP-mozgalom (Skinheads Against Racial Prejudice – szkinhedek a faji megkülönböztetés ellen). A mozgalom célul tűzte ki, hogy a szkinhedstílust visszavezeti a mozgalom gyökereihez és megtisztítja a rasszista mocsoktól. A SHARP rövid idő alatt elterjedt a mozgalomban, és ha világméretekben szemléljük, akkor a 90-es évektől már teljesen egyértelműen az antirasszista szkinhedeké a meghatározó erő. Ez persze nem olyan érdekes a média számára, ritkán találkozunk ilyen szalagcímmel: A valódi szkinhedek nem fasiszták! Pedig ez a helyzet.

A szkinhedmozgalmat politikai szempontból egy érdekes kettősség jellemzi. Egyfelől ez nem politikai mozgalom. Nincsenek nagy társadalmi célok, politikai hatalom megszerzésére pedig végképp nincs törekvés. Van ugyan markáns osztálytudat, és a kizsákmányoló rend (és annak képviselői) elleni ösztönös lázadás, de ez a stílus tagjainak osztályhelyzetéből adódik, és semmiképp sem tekinthető politikai állásfoglalásnak. Mindezek ellenére a mozgalmon belüli szakítások mindig politikai különbségek miatt robbantak ki. A tudatos elhatárolódás a rasszizmustól és a különböző fasisztoid megnyilvánulásoktól – ami a legfontosabb szakítás a mozgalom történetében – fejlett politikai érzékről tanúskodik. E kettősség magyarázata valószínűleg a sokat emlegetett osztálytudatból fakad. Aki tisztában van vele, hogy az osztályok közötti nagy küzdelemben a barikád melyik oldalán áll, azt nem lehet munkásellenes ideológiákkal meghülyíteni. A fasizmus mai időkben tapasztalható erőteljes offenzívájával szemben ez a tény némi reményt adhat számunkra.

Magyarország a szubkultúrák tekintetében is periferikus helyet foglal el a világtérképen. A legtöbb dolog késve, torz formában jut el hozzánk. Amikor zászlót bontott a SHARP, nálunk virágkorát élte a fasisztoid csontfejűek mozgalma (a rasszista rövid hajúak olyan távol állnak a szkinhedmozgalom gyökereitől, hogy nem érdemlik meg ezt a nevet, ezért szokás őket boneheadként emlegetni). A rendszerváltás időszakában művelődési intézmények, majd politikai pártok aktív támogatásával sokezresre duzzadt a csontfejű tábor. Amikor elapadtak az anyagi források, és a szalonképes politikai erők sem álltak mögöttük, jelentősen visszaesett az irányzat, de el kellett telnie néhány évnek, hogy a valódi szkinhedstílus mozgalommá szélesedjen. Napjainkra fesztiválok, zenekarok, kiadványok jelzik a szkinhedmozgalom erősödését. A fasiszta szubkultúra természetesen nem akar lemondani “védjegyéről”, ebben nagy segítségükre van a média, amely még mindig “szkinhed fasisztákról” ad hírt. Pedig ha pusztán a számarányokat nézzük, a különböző rockercsoportok között sokkal több a fasiszta, mint a szkinhed szubkultúrában, ahol a mozgalom eltorzítói és lejáratói kezdenek kisebbségbe kerülni. A csontfejűek a szkinhed stílusjegyeket sem hordozzák, megjelenésükre a militarystílus jellemző, kiegészítve különböző idétlen magyarkodó és neonáci felvarrókkal, kitűzőkkel. Egyfajta szkinhedparódiák ők. Zenében sincs sok közük a mozgalom gyökereihez, nem véletlen hogy koncertjeiket is “nemzeti rock” stílusmegjelöléssel illetik. A valódi Oi és ska bandák semmiféle közösséget nem vállalnak bonehead csoportokkal.

A szkinhed Magyarországon is kezdi visszanyerni eredeti jelentését, de az általános elhülyülés időszakában, a “látvány társadalmában”, amiben most élünk, szinte semmi sincs a valódi nevén nevezve. Harcot kell folytatni a fogalmak letisztázásáért, a torzítások, hamisítások ellen. Ezt a célt szolgálja ez az írás is.