Nyilván nem véletlen, hogy a harmincas évek óta könyv­tárnyira terebélyesedett Gulag-szakirodalomban a rabok össz­létszámát illetően éppen az a néhány szerző produkálta a (mai ismereteink szerinti) legpontosabb becsléseket, akik a memoárok adatait erős forráskritikával kezelve közgazdasági indíttatású megközelítésre vállalkoztak: Waum Jasznij, Peter Viles és Gerp van den Berg egymástól térben és időben füg­getlenül, valós termelési mutatókat és a kényszermunka egy­fajta, általuk reálisnak gondolt termelékenységét vették-alapul, eredményeik pedig V. Ny. Zemszkovnak,¹ a megnyílt KGB-archívumok alapján, a közelmúltban publikált, hitelesnek tekint­hető adataival csengenek össze.

A „kényszermunka" szót használtuk az imént, és fogjuk használni a továbbiakban is, ellentétben az eredeti szovjet terminológia következetes „javító-nevelő munka" formulájával (megkülönböztetendő azt az 1943 és 46 között létezett, hiva­talosan is kényszermunkának titulált ,,katorgá"-tól) – gazdasá­gi értelemben ez a szóhasználat mindenképp indokolt. Maga a Gulag (Glavnoje Upravlenyije Lagerej, Lágerek Főigazgató­sága), mint intézmény, 1934 és 53 között működött.

1. A kényszermunka rendszere

Ha lehetne is vitatkozni azzal az állítással, miszerint „kény­szermunka sehol sem játszott olyan fontos szerepet, mint az orosz történelemben",² tény, hogy az intézmény gyökerei igen mélyre nyúlnak le. Az orosz büntetőjog – többszáz év helyi gyakorlatát követve – a XVIII. század elején, I. Péter alatt kodifikálta a kényszermunkát.³ A kaszárnyabörtönök lakóinak egy részét sorozták be és vezényelték ki a közelbe nehéz fizikai munkára, először Pétervár építésénél. Elnevezése (a görög katergon, többese: katerga, 'gálya', a klasszikus görög­ben 'munka', 'mű' szóból) is innen, a pétervári és más balti kikötőkben végzett munkából származik. Riga, Tagonrog és Reval kikötőjét is rabok építették, miként dolgoztak erődítési munkálatoknál és az Ural ezüst- és aranybányáiban is. . 1860-ban jött létre az első mezőgazdasági kényszer­munkatelep, 1863-ban pedig a Szahalin-szigeti hírhedt „mun­katábor",⁴ mely sok szempontból mintául szolgált a forradalom utáni büntetés-végrehajtási intézmények számára. Az 1869-ben összeállított első Munkatörvénykönyv külön fejezetben rendelkezik a kényszermunkáról, biztosítja a rabok jogait, pél­dául a heti egy garantált szabadnapot.⁵ 1898-ban 10688 elítélt dolgozott az országban, és bár az adatok meredek emelke­désről tanúskodnak, ezek nem vetekedhetnek a Gulag maj­dani méretével: 1908-ban 12.591-en, 1909-ben 22.649-en, 1910-ben 28.060-an, 1912-ben 32.000-en, 1914-ben 29.352-en, az I. világháború éveiben pedig kb. 50.000 végeztek kény­szermunkát.⁶ A katorga szerepe tehát Oroszország gazdasági életében lényegében elhanyagolhatónak tekinthető.

A századfordulón azonban új jelenségnek lehetünk tanúi. Miközben a hagyományos értelemben vett katorga mint bün­tetés, nehézkességénél és alacsony hatásfokánál fogva, egy­re formálisabbá vált, s Sztolipin belügyminiszter 1906-ban tervbe is vette teljes megszüntetését,⁷ megjelent a kény­szermunka egy új formája: egyszerű börtönbüntetéssel sújtott rabok tömeges áttelepítése és alkalmazása egy-egy nagyobb építkezésnél – mondván: a szabadok pénzzel, az elítéltek munkájukkal adózzanak az államnak.

Az 1890-es Amur menti vasútépítést tekinthetjük az első „modern" fejleménynek.⁸ 1896 és 1900 között négyezer rab (nem katorgás!) dolgozott a Bajkál környéki vasútvonalakon.⁹ De ott voltak az Amur menti országutak építésénél is, kőfej­tőkben, szénbányákban, a fakitermelésnél. Gyorsan növeke­dett a rabmunkából származó bevétel: az 1885-ös 111 ezer rubelről 1906-ra 1,250 millióra, 1915-re 8,200 millió rubel­re.¹⁰ II. Miklós, miután 1912-ben látogatást tett egy börtön­üzemben, méltán jegyezhette fel naplójába: „Ez egy nagyon komoly üzlet".¹¹ A februári forradalom a halálbüntetéssel együtt a katorga intézményét is elsöpörte, ám Lenin már 1917 decemberében a spekuláció és ellenforradalom elleni politikai, majd fegyveres harcban felvetette a „kényszermunkára való küldést" mint lehetséges büntetési formát.¹²

1918 februárjára készült el az új büntetőtörvénykönyv-ter­vezet, amely korrupció bűntettére tíz év szabadságvesztés és azt követő tíz év kényszermunka kiszabását írta elő. Ez a kényszermunka azonban sem elvében, sem gyakorlatában nem volt már azonos a cári idők katorgájával. „A burzsoá bör­tönrendszert a kizsákmányolók hozták létre a dolgozók szá­mára, e »halottasházak« romjain új társadalmi tartalmú, új in­tézmények létrehozásának páratlan, világtörténelmi jelentő­ségű folyamata"¹³ zajlik. Az „új tartalom" a társadalom devi­ánsainak munkával való „megjavítását" jelentette.

1918. július 23-án az Igazságügyi Népbiztosság Központi Büntető Osztálya kiadta „Ideiglenes intézkedés a szabad­ságvesztés foganatosításáról" c. rendeletét (1920 novemberé­ig volt érvényben), amely kötelező fizikai munka végzését írta elő minden munkaképes elítélt számára.¹⁴ Augusztusban jöt­tek létre az első koncentrációs táborok, így, ezzel az elneve­zéssel, melyet 1922-ig használtak. Mintául az I. világháború idején a hadifoglyok számára létesített táborok szolgáltak, amelyek pedig az angol-búr háborúban felállított, a polgári lakosságot elkülönítő lágerek példáját követték. Új elem volt viszont a rabokkal helyben végeztetett háziipar jellegű munka.

Az 1918. szeptember 5-i „Dekrétum a Vörös Terrorról" sze­rint: „Biztosítani kell a szovjetköztársaságot az osztályellenség támadásai ellen, annak koncentrációs táborokban történő el­helyezése révén".¹⁵ 1919 áprilisában rendelet kötelezett min­den kormányzóságot, hogy területén egy-egy, minimálisan 300 főt befogadó lágert állítson fel. A fenti események termé­szetesen nem függetleníthetők az „aki nem dolgozik, ne is egyék" elvtől, illetve a katasztrofális helyzetben lévő gazdaság szanálására irányuló különböző intézkedésektől: a lágerek fel­állításával egy időben szervezik meg például a BITR-t (Bjuro Iszpravityelno-trudovih Rabot, Javító-nevelő Munkaügyi Hiva­tal), mely a szabadságvesztés nélküli kényszermunkára ítéltek nyilvántartásáról gondoskodott. Az elítéltek a hivatalos felfo­gás szerint nevelés és nem büntetés alatt álltak. Ez az értel­mezés a bűnözést szinte egészségügyi problémává minősí­tette (mint a tbc-t) – a javító-nevelő munka ilyenformán szer­vesen kapcsolódott az emberek átnevelését célul tűző köny­vek, folyóiratok, színdarabok propagandájához.¹⁶

Ez a felfogás nyitott rést már ekkor a későbbi törvénytelen­ségeknek is: lehetővé vált, hogy bírósági tárgyalás nélkül, a Belügyi Népbiztosság Különleges Tanácsa, az ún. Hármasta­nács (tagjai: a belügyi népbiztos helyettese, az Orosz Föde­ráció Belügyi Népbiztosságának egy képviselője és a helyi szovjetköztársaság rendőrfőparancsnoka) „javaslatára" kerül­hessenek emberek egyre nagyobb számban a lágerekbe, át-nevelésük kiszabott idejét pedig a láger vezetése folyamato­san felülbírálhassa, meghosszabbíthassa. (75-80 százalé­kuk¹⁷ mindenesetre olyan köztörvényes bűnöző maradt, aki­ket bármelyik nyugat-európai állam bírósága elítélt volna va­lamilyen formában).

A korai lágerek zömét a frissen kiürített kolostorokban ren­dezték be, az elsőt például Nyizsnyij Novgorodban, egy női rendházban, 1918 nyarán, ötezer férőhellyel. 1920-ig (a Cseka különleges telepeit leszámítva) 83 láger követte ezt az el­sőt, összesen 25.336 lakóval.¹⁸ 1922-ben, amikor egyesítették az Igazságügyi Népbiztosság lágereit az új szerv, a Gumzak felügyelete alatt, a lista immár 330 tábort tartalmazott, 81 ezer fővel.¹⁹ 1923-ban pedig már 597 intézményben (lágerben, ott­honban és telepen) folytattak kényszermunkát, összesen 119 ezer elítélttel.²⁰ (A nagyságrend már ekkor tetemesen felül­múlja a cári időkét.)

Az adminisztráció nem is tudott lépést tartani a növekedés hihetetlen ütemével. A táborok egy része az Igazságügyi Nép­biztosság, más részük a Cseka alá tartozott, sokáig az egyes tagköztársaságok lágerei is egymástól függetlenül működtek. A kaotikus állapotok végére csak a Gulag megszervezése tett pontot 1934-ben. A lágerek előző éveiben a kényszermun­kának tagadhatatlanul voltak bizonyos javító-nevelő aspektu­sai. Az elítéltek egyénileg végezték eredeti szakmájuktól rendszerint elütő, különösebb szakképzettséget nem igénylő munkájukat. A munkaidő mindenütt napi nyolc óra, az elítéltek bizonyos feltételek mellett akár el is hagyhatták a tábort, és más, a későbbiek során már ismeretlen kedvezményekben is részesülhettek: megillette őket mindenekelőtt a szakszervezeti bértáblázatba foglalt (szabad munkások számára megszabott) kereset 100%-a, kizárólag a kiszolgáló személyzet fizetését vonták ebből le. (Gyakorlatilag 70-75 %, napi 35-40 kopek maradt, miközben a havi átlagos reálbér valóban 9,47 rubel²¹ körül mozgott.) Szó sem volt tehát profitra termelésről, a már említett rendelet csak a lágerek „fenntartási költségeinek fe­dezéséről" döntött.²²

1922-ben (tehát éppen öt évvel a forradalom után) a szabad­ságvesztés kiróható maximumát ötről tíz évre emelték. „Kény­szerű körülmények vezettek minket, naivitás volt azt hinni, hogy öt éven belül a szovjet rendszer minden állampolgára átala­kul."²³ – Az intézkedés azonban később éreztette csak hatását. 1923-24-ben a munkanélküliség megálljt parancsolt a javító-nevelő munka expanziójának. Egyre kevesebb lett az ilyen jel­legű ítélet. (Helyébe a rövid, legfeljebb hat hónapig terjedő bör­tönbüntetés lépett.) 1922-ben az ítéletek 38%-a tartalmazott kényszermunkát, 1926-ban pedig mindössze 13,9%-a.²⁴ És ha a csökkenés relatív is csupán (a kényszermunkások száma alig változott, az összes elítélteké viszont évi kb. 30%-kal nőtt), ez a relatív csökkenés és az 1922-es törvénymódosítás is jelez azért valamit: a gazdasági szempontok egyre inkább fölébe ke­rekedtek a jogi megfontolásoknak. Más szóval: a húszas évek­ben már nem a munkát igazították a megnevelendő rabhoz, hanem a büntetéseket igazították a gazdaság kívánalmaihoz.

A stagnálás 1927-ig tartott. 1927-ben, mintegy 1200 műhely létezett, összesen 122.700 fővel.²⁵ (Kb. 30 ezer volt a poli­tikai okokból elítéltek száma.) Ehhez képest 1929-re a mun­kanélküliség felszámolását követően a létszám megduplázó­dott, 242 ezer főre nőtt.²⁶ Ez az év, az 1929-es hozta meg a döntő fordulatot. Kezdetét vette az Első Ötéves Terv. Minderre az előkészületek már korábban megtörténtek. Már az 1927-es ÖKP-kongresszuson elhangzott: „Ha végrehajtjuk a bíróság ál­tal kiszabott ítéleteket, milliókat küldhetünk börtönbe. Ezzel komoly fogyasztási megtakarítás lenne elérhető, az elítéltek munkájának általános felhasználása pedig végső soron növel­né a szociális biztonságot."²⁷

1928. március 29-án a Népbiztosok Tanácsa megállapította: szükség lenne a munkatáborok kapacitásának további bővíté­sére.²⁸ November 6-án újabb törvénymódosításokra került sor: a kiszabható szabadságvesztés minimumát fél évről egy évre emelték, továbbá előírták, hogy az elítélt minden három évnél hosszabb büntetést lakóhelyétől távol köteles letölteni. Az öté­ves terv távoli, nagyszabású beruházásaihoz kellettek a mun­kások, akikkel a kiutazás és betaníttatás okozta időveszteség után is hosszú hónapokig számolni lehetett még.

Mennyiségi és minőségi változást egyaránt hozott az Első Ötéves Terv – a kényszermunka-rendszerben. Rohamosan nőtt a munkára fogott rabok száma, és megjelent a profit­szempont. Hogy ez mennyire nem volt így a korábbiakban, arra indirekt bizonyítékkal szolgálnak a lágerek önellátásáról szóló rendeletek. 1919 után 1924-ben és 1928 júliusában is előírták a lágerek számára az önfenntartásra való berendez­kedést – nyilván azért, mert a táborok minden igyekezet el­lenére sem váltak rentábilissá. Amikor 1931. január 1-jén be­jelentették: Oroszország és Ukrajna lágerei végre áttérnek az önfinanszírozásra,²⁹ a kényszermunka rég nyereséges ága­zatként működött már. A Szolovki-tábort 1923-ban hozták lét­re, egy kiürített kolostorban, mint annyiszor, hatezer elítélttel. A kényszermunkások száma gyorsan növekedett: 1925-ben hétezer, 1928-ban harmincezer, 1930-ban pedig már kb. száz­ezer rab dolgozott itt.³⁰

A tábor kezdettől fogva nyereségre termelt. Ezt nagyban elősegítette a SZLON³¹ nevű (Szoloveckij Láger Oszobovo Naznacsenyija, Szolovki Különleges Rendeltetésű Lágerek), a maga idejében páratlan gazdasági egység létrehozása, amely pénzbeni elszámolás fejében szabad kezet kapott, önállóan gazdálkodhatott a szigeteken.

A kényszermunka jellegét azonnal a szigetek adottságaihoz és a keresleti-kínálati viszonyokhoz igazították. Fakitermelés és fafeldolgozás, útépítés, kőfejtés, téglaégetés, kikötői mun­ka és tőzegkitermelés tartozott a SZLON profiljába. A nor­mákat rendkívül magasan húzták meg, az öltözék és az étel színvonala ugyanakkor messze elmaradt a másutt biztosí­tottól. A rabok keresetüket rubel helyett ún. elszámolási csekk­tömbben kapták meg, melyet kizárólag a szigeteken vásárol­hattak le. És a SZLON látványos eredményeket mutatott fel. Miközben a többi munkatábor folytonos hiánnyal küszködött, a Szolovki-szigetek aktívuma: fakitermelésből f926-ban 63 ezer, 1929-ben 355 ezer rubel, útépítésből 1926-ban 105 ezer, 1929-ben 6 millió rubel.³²

1929-ben hét újabb láger tért át a „szolovki-rendszerre", 1931 decemberében pedig megszervezték a SZLON-hoz ha­sonló, de annál lényegesen nagyobb volumenű (négy Franciaországnyi területtel rendelkező) gazdasági egységet, a Dalsztrojt, amelynek feladata Szibéria észak-keleti részének gazdasági meghódítása volt. Az egymástól függetlenül műkö­dő kényszermunka-intézmények egy-két év alatt össz-szövet­ségi hálózattá fejlődtek, lágerigazgatóságokkal, részlegekkel, lágerpontokkal és ügyosztályokkal, valamint területi alapon szerveződő újabb és újabb egységekkel: a Szvinlaggal, a Kotlaggal, a Belbatlaggal, a Szevdvinlaggal.

A lágerrendszer szétterjedt és polarizálódott. Aligha beszél­hetünk a harmincas években már egységes „lágerekről", a mé­retek, a rendtartás, az élet- és munkakörülmények mindenütt a helyi adottságok és követelmények függvényében alakultak ki – ennek elemzése egy önálló tanulmány feladata lehetne. Az ötéves tervnek (illetve részben a kulákság likvidálásának) volt köszönhető, hogy a kényszermunka aránya a más jellegű bün­tetésekkel szemben megint emelkedést mutatott. Az arány 1927-ben 21,2%, 1929-ben 48,1%, 1931-ben 56%, 1932-ben 58%,³³ minden idők legmagasabb szintje.

A kényszermunka lett tehát a legelterjedtebb büntetési mód a Szovjetunióban. De szigorodott maga a kényszermunka is: 1927-ben még a rabok 32,1 %-át ítélték minimális időtartamú szabadságvesztésre (fél évre), 1930-ban marosak 1,9%-ukat (egy évre). 1927-ben 18,6%-ukat osztották be nehéz fizikai munkára, 1930-ban már 56,5%-ukat.³⁴

Megjegyzendő, hogy mindezek a változások természetesen megint csak nem függetleníthetők a „szabad világban" zajló folyamatoktól. Katonai jellegű vezetés vette át az irányítást a népgazdaság valamennyi ágazatában, javában zajlottak az iparperek, folyt az erőltetett ütemű szakképzés (csak 1930-ban 1,3 millió szakmunkás kiképzését és munkába állítását tervezték), dolgozók millióinak belekényszerítése az új kor gazdasági követelményei közé („szamozakreplenyije", önkén­tes szolgaság): 1930 – az élmunkás-mozgalom elindítása, 1932 – a hatnapos munkahét bevezetése stb. A rabmunka aránya az ország gazdasági életében az ötéves terv előreha­ladtával meredeken növekedett.

Abszolút adatokból egyetlen táblázatnyi áll a rendelkezé­sünkre, 1932-ből származik ez a rövid kimutatás, melyet az Igazságügyi Népbiztosság állított össze, és amely a kény­szermunkával megtermelt javak alakulását mutatja (millió ru­belben).³⁵

Két év alatt csaknem 500%-os a növekedés.

A kényszermunka, miközben hagyományos ágazataiban megőrizte addigi jelentőségét, immár a népgazdaság szinte minden területén képviseltette magát. A mezőgazdasági koló­niák területe 1932-re az 1925-ös nagyság nyolcszorosára nö­vekedett.³⁶ Rabok építették fel (részben) Karaganda, Kotlasz, Magadan, Magnyitogorszk és Sztálingrád városát. Kény­szermunkások dolgoztak a Kem-Uhta, a Szivtivkar-Uhta, a Szivtivkar-Pinyug és a Verknye-Kolimszk autóutak építésé­nél, a Szoroka-Kotlasz, a Szlizran-Kungur, a Turkesztán-Szi-béria vasútvonalakon, a Bajkál-Amur első szakaszán; az olaj-, szén-, foszfát-, ólom-, cink-, fluor- és aranybányákban.

Az Első Ötéves Tervhez kapcsolódott a hírhedt Fehér-tengeri Csatorna, a Belomorkanal megépítése is. A hatalmas csatornát mindössze húsz hónap alatt, 1931 szeptembere és 1933 ápri­lisa között készítették el rohammunkában, N. A. Frenkel (Szolovki hajdani vezetője) irányításával. Szünnap nem létezett, napi 11 órát dolgoztak itt a rabok, mindezt 300 grammos kenyérfej­adag mellett. Különféle „ösztönző kedvezményeket" is bevezet­tek, hogy az elítélteket érdekeltté tegyék a munkában – ekkor alkalmazták először a beszámítás gyakorlatát: minden túltelje­sített munkanap egy nappal csökkentette a büntetési idő hosszát. Körülbelül 300 ezer rab dolgozott a Belomorkanal épí­tésénél, 72 ezren részesültek közülük 1933 tavaszán amnesz­tiában. A halottak száma megközelítette az 50 ezret.³⁷

Ekkor, a harmincas évek legelején szerzett tudomást a világ először a szovjet javító-nevelő munka elfajulásáról. A riasztó beszámolókat népszövetségi beadványok követték, Moszkva magyarázkodásra kényszerült. Anglia és az Egyesült Államok 1931-ben embargót hirdetett a Szovjetunió rabmunkára épülő faexportjával szemben, a választ hangos propaganda hadjárat adta meg. Molotov (1931. március 8.): „A kapitalista országok sok munkanélkülije irigykedhet a mi északi régiónk rabjainak élet- és munkafeltételeire."³⁸

1933-ban összeállították a Javító-nevelő Munka Törvény­könyvet, az elítéltek számára biztosított jogok azonban alig-alig érvényesültek a gyakorlatban. (Az elítélt elnevezése min­denesetre megváltozott: az addigi lisonnij szvobodi, „szabad­ságától megfosztott" helyett zaklucsonnij, „elzárt" lett haszná­latos.) 1934. október 27-én pedig, mintegy az Első Ötéves Terv záróaktusaként, megalakult a Gulag, az újonnan felállított NKVD (Össz-szövetségi Belügyi Népbiztosság) szerve, az el­ső olyan hivatal, amely egy kézbe fogta össze a kényszer­munka-intézményeket és koordinálta őket.

Újabb jelentős létszámnövekedés következett be az öt év során. 1934 és 36 között 510 ezerről 1.296 ezerre ugrott a rabok száma,³⁹ 1938-ban pedig már a túltelítettség okozott gondot, a táborok egyszerűen nem voltak felkészülve az 1 millió 881 ezer munkás fogadására és ellátására. A vezetés is mintha egyre kevésbé törődött volna a javító-nevelő munka látszatának fenntartásával: „A börtön az börtön, a büntetés pedig büntetés – miért félünk mi ezektől a szavaktól?"⁴⁰ (1937)

A Második Ötéves Terv fő beruházásai, ahol (legalább rész­ben) kényszermunkát alkalmaztak (korántsem a teljesség igé­nyével): a Moszkva-Volga, valamint a Volga-Don csatorna építése, a Marijinszki-csatorna és a Moszkva-csatorna korsze­rűsítése, a Dnyeper szabályozása, a Sozmi duzzasztó és a Szvir erőművének felépítése, Magnyitogorszk ipartelepének befejezése, Gorkij város építése (válogatott brigádokkal), Brezin és Visera vegyi üzemének megépítése, Kuznyeck újabb szénbányáinak üzembe helyezése, a millenovói mész- és kő­bányák beindítása, a Transzszibériai és a Bajkál-Amur vasút építése. (Mindezekben több mint 400 ezer rab dolgozott eze­ken.)

Közben az eddigiekkel látszólag ellentétes folyamat zajlott le a Gulagon belül: 1937-ben ágazati felosztásra került sor, a négy legnagyobb ágazat – fakitermelés, építőipar, bá­nyászat-kohászat, vasútépítés – élére egy-egy újabb főigaz­gatóság került. Az ellentmondás csak látszólagos, a cél to­vábbra is a hatékonyság növelése maradt, a Gulag viszont egymaga már képtelen volt megbirkózni a másfél millió fölé emelkedő rablétszámmal. Az 1939-ben-indult Harmadik Öt­éves Terv, ezért a kínzó munkaerőhiány⁴¹ ellenére a láger­rendszer további expanzióját nem a létszám emelésével, ha­nem a munkaerő még jobb kihasználásával, a rendtartás szi­gorításával, sorozatos, szúrópróbaszerű ellenőrzésekkel – te­hát az intenzitás növelésével – próbálta volna megvalósítani. (1940 júniusában tért át az ország hétnapos munkahétre is.)

A Harmadik Ötéves Terv főbb vállalkozásai: az Uhta-Pecsora vasút megépítése; a Kotlasz-Usztykozm vasútvonal; Kujbisevnek, „a világ legnagyobb erőművének" a felépítése, a Bajkál-Amur északi szakasza; a „Második Bakunak", a Vol­ga és az Ural közötti olajkutaknak és finomítóknak a megépí­tése; a grúziai mocsarak lecsapolása; tőzegkitermelés Belo­russziában; új fémművek építése Ukrajnában és Magnyito­gorszk körül.

A Gulag érdekes módon sokkal gyorsabban reagált a vál­tozásokra, mint a szovjet gazdaság egésze: a kény­szermunka-rendszer már 1939-40-ben országszerte profilt váltott, védelmi előkészületekre tért át,⁴² katonai-stratégiai infrastruktúrát építettek. Ennek érdekében a Lengyelországból és a balti államokból a Szovjetunióba került deportáltaknak kb. 25%-át vonták a Gulag fennhatósága alá és végeztettek velük kényszermunkát.⁴³

A Gulag háborús tevékenységről igen kevés adat áll a ren­delkezésünkre. Ez a néhány adat is nyújt azonban támpon­tokat a Gulag helyének kijelöléséhez. Figyelemre méltó, hogy szinte már a német támadás pillanatában megkezdődött az Uraitól nyugatra fekvő táborok evakuálása, keletre telepítése – gyorsabban és szervezettebben, mint más ipari létesítmé­nyek esetében.⁴⁴ Általános amnesztia helyett a Gulag minden mozdítható berendezését, felhalmozott tartalékát és munkae­rejét (27 lágert és 210 telepet, összesen kb. 750 ezer rabot)⁴⁵ a hátországba menekítették.

1941. június 30-án felállították a Munkaerő Bizottságot, a hadigazdálkodásra való átállásért felelős szervet, ennek in­tézkedései természetesen a Gulagra nézve is kötelező ér­vénnyel bírtak. A Gulag belső szerkezete gyorsan alkalmaz­kodott az új követelményekhez. A súlypont a stratégiai ága­zatok felé tolódott el. A háború első felében a korábban meg­határozónak ítélt faiparban mindössze 10 ezer, a vízierőművek üzemeltetésén szintén 10 ezer, a szén- és olajbányászatban 15 ezer kényszermunkás dolgozott. 20 ezret irányítottak át ezzel szemben repülőgépeket és harckocsikat gyártó üzemek­hez, 39 ezret a lőszergyártásba, 200 ezren dolgoztak védelmi vonalak építésén, 268 ezren repülőterek és a hadiszállításhoz nélkülözhetetlen utak építésén, 310 ezren a nehéziparban és 448 ezren (tehát minden negyedik kényszermunkás) a vasút­vonalak építésénél, helyreállításánál.⁴⁶

A Gulag 1941 és 45 közötti termelési mutatói tiszteletet parancsolóak. Kényszermunkával állítottak elő 70,7 millió darab lőszert, közte 100 ezer légibombát, 70 ezer aknavetőt (az összmennyiség 45%-át), 1,7 millió gázálarcot, 1400 db hor­dozható adó-vevő készüléket, 500 ezer kábelcsévét és 67 millió folyóméter szövetet, amiből aztán 22 millió komplett egyenruhát gyártottak le.⁴⁷

Ha a Gulag persze nem döntötte is el a háború sorsát, hiányát mindenképpen megsínylette volna az ország gazda­sága és hadserege. Legenda az is, hogy a háború alatt nem hirdettek amnesztiát. A Gulag rabjainak száma 1941 és 45 között valóban alig változott, a háttérben azonban a rabok gyors cserélődése húzódik meg. A Frontra távozottak helyét deportáltakkal, kollaboránsokkal, átállt katonákkal töltötték fel. A hadifoglyok (németek, olaszok, magyarok, románok, finnek) zömét szintén „munkaoszlopokba" szervezték. A foglyoknak mintegy a fele (220 ezer fő) került 1942 és 44 között az NKVD fennhatósága alá,⁴⁸ ők hasonló jellegű építkezéseken vettek részt, mint a szovjet kényszermunkások, de azoktól mindig szigorúan elkülönítve, financiálisán a Gulagtól külön egységet képezve.

Mintha a háború visszahozott volna valamit a húszas évek javító-nevelő munkájának szellemiségéből: miközben az élet­feltételek az elviselhetetlenségig romlottak (napi 11-12 óra munka három tányér krumplilevesért, 600 gramm kenyérért és heti két adag kásáért), egyetlen komolyabb felkelés sem tört ki a táborokban, nem tudunk számottevő szervezkedések­ről sem, sőt: a bekerített Leningrádban három láger dolgozott folyamatosan,⁴⁹ a Gulag munkamegtagadóinak aránya pedig, amely korábban 2-3% között ingadozott, 1940-ben 1,25%-ra csökkent, s 1944-ben még a 0,25%-ot sem érte el.⁵⁰ Mégis: 1943. április 22-án újra bevezették a katorga intézményét. A katorgára ítélt rab napi 12 órányi munkára volt kötelezhető, ezért a munkáért pénzbeni vagy természetbeni juttatás a mi­nimális fejadagon kívül nem járt. A rabok kétszáz fős sátrak­ban laktak, nem írhattak levelet és nem kaphattak csomagot.

A katorga-táborokat, hivatalos nevükön a DOPR-okat (Dom Prinugyityelnovo Truda, Kényszermunkaház) a legnehezebb, rendszerint földalatti munkát végző üzemek (szén-, arany- és ónbányák) mellé telepítették, az elsőt például Vorkuta térsé­gébe. A katorga bevezetése jellegzetesen háborús tünet: ép­pen a sztálingrádi fordulatot követte, célja a visszafoglalt te­rületek kollaboránsaival és hazaárulóival szembeni megtorlás foganatosítása volt. Politikai-igazságügyi jelentősége volt te­hát, kevésbé gazdasági. 1944-ben mindössze 5.200 katorgás dolgozott a Gulag kényszermunkaházaiban, ez a szám a lá­gerek 1,180 milliós létszáma mellett szinte elhanyagolható, mire pedig a rablétszám (1947-re) 60 ezerre emelkedett,⁵¹ a katorga el is veszítette önálló szerepét, elmosódott a különb­ség katorga és javító-nevelő munka között. 1948-ban ismét eltörölték a büntetésnek ezt a formáját.

A háború végén a Gulag 53 lágerrel rendelkezett, ezek 667 altáborában, 475 telepén és 5 kényszermunkaházában összesen 1,461 millió rab dolgozott.⁵² A Legfelsőbb Tanács El­nökségének 1945. július 7-én kelt rendelete „A hitleri Német­ország felett aratott győzelem tiszteletére meghirdetett am­nesztiáról" alig érintette a Gulag kényszermunkásait. Szóba sem került a Gulag esetleges felszámolása. Molotov szerint: „Régebben is éltünk vele (mármint a kényszermunkával, C. Z.), most is élünk, és élni is fogunk. Előnyös a társadalom számára. És hasznos a bűnözők számára is."⁵³

1945-ben kezdték felállítani az ellenőrző-szűrő lágereket („szpeclag"), a német fogságból szabadult hadifoglyok, illetve az emigrációból hazatért értelmiségiek számára. Állományuk 1946-ban 161 ezer főt tett ki,⁵⁴ őket is kényszermunkával súj­tották, zömük (1946-ban 56,5%-uk)⁵⁵ a széntermelésben dol­gozott, de megtalálhatók voltak a gazdaság szinte valamennyi ágazatában. Az ellenőrző-szűrő lágerek csúcsszerve kezdet­ben az OPPL NKVD, 1946 januárjától azonban ezeket is a Gulag irányítása alá utalták. A kényszermunkások létszáma gyorsan növekedett, 1948-ban átlépte a kétmilliós határt. A növekedés hátterében a Negyedik Ötéves Terv állt.

Az 1946-50-es ötéves terv az újjáépítés terén minden ad­diginál nagyobb szerepet szánt a kényszermunkának. Új szisztéma bontakozott ki közben a Gulagon belül (ha úgy tet­szik, újabb decentralizáció): a „szerződéses termelés" rend­szere. A Gulag „bérbe adta" munkásai egy részét a megfelelő őrszemélyzettel együtt más minisztériumok számára. Könnyű belátni, hogy ezáltal a kényszermunka felhasználása még ru­galmasabbá, még hatékonyabbá válhatott. 1947-ben 354 ezer szerződéses rab dolgozott más minisztériumok vezetése alatt, egy évvel később már félmillió.⁵⁶ Berija több jelentése is ta­núskodik róla: a Gulag nehezen tudott lépést tartani a minisz­tériumok munkaerő-igényével.⁵⁷

Ha a Belügyminisztérium (ekkor már MVD) irányítása alatt maradt rabok termelési ágankénti megoszlását vizsgáljuk, azt tapasztalhatjuk, hogy e tekintetben többé-kevésbé helyreálltak a háború előtti arányok. 1948-ban a faiparban 262 ezer, a vasútaknái 256 ezer, a bányákban 196 ezer, a Dalsztroj arany­bányáiban pedig 117 ezer rab dolgozott, a többi ágazatban néhány tízezres volt csupán a létszám. Egy vonatkozásban van különbség: 149 ezer kényszermunkás dolgozott védelmi jellegű munkálatokon.⁵⁸ Igen kevés adat szivárgott ki ezzel kapcsolatban. Az mindenesetre biztos: számos katonai objek­tum épült rabmunkával.

A CAGI (Központi Aero- és Hidrodinamikai Intézet) több ezer rabot igényelt a Gulagtól kísérleti telepei építéséhez és fenntartásához.⁵⁹ Az hogy az atombomba megalkotásában mekkora volt a Gulag effektív szerepe, egyelőre titok. Tény, hogy a Gulag valamennyi fizikusát (aki a nyilvántartásban ilyen végzettséggel szerepelt) rendelkezésre bocsátotta a kí­sérletekhez, tíz évnél hosszabb szabadságvesztéssel sújtott rabjainak pedig tízezreit vezényelte ki a bázisok építéséhez.⁶⁰ Apróbb válságjelenségek azonban már 1953 előtt mutatkoz­tak. Feltétlen válságtünetnek kell ugyanis tekintenünk azt, ahogy a Szovjetunió Minisztertanácsának 1948. novem­ber 20-i és 1950. március 10-i rendelete szabályozni igyeke­zett a Gulag-rabok ellátását, bevezetve a „csökkentett norma­díjat" és a „beosztási illetéket".⁶¹ Azt kell gondolnunk: bajok lehettek a Gulag termelékenységével.

A háborút követő nagy építkezések lezárultával a szovjet gazdaságnak nem volt többé szüksége 2,5 millió kény­szermunkásra. 1949-ben részleges amnesztiára került sor, szabadlábra helyezték a hétévesnél fiatalabb gyermeküket a lágerben nevelő anyákat. Túlzott leegyszerűsítés volna azon­ban a Sztálin halála után bekövetkezett gyors amnesztiát pusztán politikai okokkal magyarázni (elhatárolódás a sztálini rendszertől), de ugyanekkora hiba lenne azt állítani, hogy az 1953. március 27-i rendelet csak egy magától összeroskadt szisztéma formális eltörlését jelentette volna, vagyis hogy az amnesztia kihirdetését kizárólag gazdasági tényezők siettet­ték.

1953-ban megszűnt a Gulag. Gyors ütemben zajlott a rab­létszám csökkentése: az 1953-as 2,47 millióból 1954 áprilisá­ra 1.36 millió maradt.⁶² Fontos azonban felfigyelni már itt egy jelenségre: a rabok áramlása nem egyirányú, az 1,7 millió szabadlábra helyezett munkás helyett csaknem 600" ezer újonc érkezett a táborokba.⁶³ A létszámcsökkenés a későbbi­ekben egyre lassult, a politikai okokból bebörtönzöttekre kor­látozódott, és mire (1959-re) lényegében valamennyien el­hagyták a lágereket, a rablétszám az akkori szint (948 ezer fő) körül állandósult.

Az első évek a látványos liberalizálódás jegyében teltek. Miután a Szovjetunió 1955-ben csatlakozott a genfi egyez­ményhez, amely megtiltotta a kényszermunka alkalmazását a büntetésvégrehajtásban, a „láger" kifejezés helyett ezután a „kolónia" lett használatos. Az őrök elnevezése „felügyelőről" „nevelőre" változott.⁶⁴ Javult az ellátás, a kolóniák egy részét

„enyhített rendtartásává" minősítették. Az 1955-re tervezett nagyszabású rehabilitáció viszont, amely a szabadult rabok számára a ledolgozott hónapok utáni kártérítés kifizetését je­lentette volna, már kudarcba fulladt.⁶⁵ Nem voltak meg az ehhez szükséges anyagi eszközök.

Az 1956 utáni munkástoborzás sem hozott eredményt, min­den ígéret kevésnek bizonyult, a távol-keleti és a sarkkörön túli lágerek munkáját képtelenek voltak szabad munkásokéval pótolni. A Gulag megszüntetésével eltűnt az a szerv, amely koordinálta volna a kolóniák tevékenységét: a kényszermunka hatásfoka rohamosan csökkent. 1961-ben aztán újabb fordulat következett. Bevezették a kolóniák új, igen szigorú rendtartá­sát. A munkanap 8 órás, vasárnap szünnap. A rabokat bizo­nyos kereset is megillette, ezt viszont csak szabadulásakor kaphatták kézhez. (Ezzel egyidőben kezdte meg munkáját a Gulag „jogutóda", a GUITK. Goszudarsztvennoje Upravlenyije Iszpravityelnotrudovih Kolonyij, Javító-nevelő Kolóniák Állami Igazgatósága).

Egyetlen számsor csupán – ez is inkább visszafelé, a Gulagra nézve lehet érdekes. Van den Berg adatai szerint a ko­lóniák rablétszáma a következőképpen alakult:

1965-69: 1.06 millió

1970-74: 1,04 millió

1975-79: 1,10 millió

1980-84: 0,96 millió.⁶⁶

A létszám tehát alig változott. A szovjet gazdaság továbbra sem nélkülözhette a kényszermunkát.

2. A kényszermunka a termelésben

Miért élt a szovjet gazdaság a kényszermunka alkalmazásá­val, sokkal tovább és nagyobb mértékben, mint mások, pél­dául a kelet-európai szocialista országok? Kézenfekvő a ma­gyarázat: a kényszermunka nyilván rendelkezett bizonyos máshonnan nem pótolható gazdasági előnyökkel. Melyek is lehettek ezek?

A kényszermunka alkalmazása nem igényel komoly befek­tetést, tőkekoncentrációt, sőt helyettesítheti azt. Elég csak fel­idézni a nagy csatornaépítkezéseket: a rabok munkaereje szinte teljes egészében helyettesítette a gépesítés, az ellátás, a szállás okozta kiadásokat, a munkaerő pedig viszonylag könnyen volt megszerezhető és pótolható – ha annyira azért nem is, ahogy a köztudatban él: a rabokkal, éppen gazdasági értéküknél fogva, mindig és mindenütt pontos elszámolással tartoztak a lágerek. Az ideológia ehhez így szólt: „Az ember sokkal értékesebb, mint a gépek."

A kényszermunka olcsó. Ez összefügg az iméntiekkel, de nem egészen ugyanazt jelenti, a kényszermunkás ellátási, „üzemeltetési" költségeire vonatkozik. 1932-33-ban például egy rab ellátása évi kb. 500 rubeljébe került az államnak – egy gyári dolgozó átlagbére ugyanekkor 1946 rubel volt, en­nek háromszorosa.⁶⁷ A különbség csak tovább nőtt a háború előtti években: amíg a munkabérek hét év alatt 174%-kal, a rabokra fordított költségek mindössze 90%-kal emelkedtek.⁶⁸ Az élelmen, a minimális ruházaton és a táborok fenntartási kiadásain kívül egy sor költséget (fizetés, szakszerű orvosi ellátás, iskoláztatás, munkavédelem stb.) megtakarított így az állam.

A rabmunka jól koordinálható, az ország legkietlenebb vi­dékein is bevethető. Az 1929. októberi börtönügyi konferenci­án hangzott el a következő kijelentés: „A helyi életkörülmé­nyek sokszor komoly akadályt jelentettek a munkástoborzás­nál. Ezért azokra a helyekre, ahol túlzott munkaerőhiány lépne fel, szükség lenne a közelebbi börtönök munkahiányos lakóit átirányítani. Az NKVD Uráli, Észak-keleti és Karéliai Főnöksé­ge gondoskodni fog először is fakitermelő kolóniák felállításá­ról, a szállásról, szerszámról, az öltözékről." Az ország pe­remvidékeinek meghódítása, a gazdasági élet vérkeringésébe való bekapcsolása, amely jórészt az első két ötéves terv alatt következett be, elképzelhetetlen lett volna kényszermunka al­kalmazása nélkül.⁶⁹ Az 1953 utáni fejlemények is igazolták, hogy ezen térségek munkaerő-ellátását egyedül a kény­szermunka tudta biztosítani.⁷⁰ Kolima aranybányáiban a het­venes évek elején is zömmel elítéltek dolgoztak.⁷¹ Végül: a kényszermunka intézménye a szabad világra nézve is a terror egy eszköze, elrettent, figyelmeztet, fegyelmez. Ilyenformán a Gulag is csak egy eleme (bár szélsőséges eleme) volt a dolgozók belekényszerítésének az iparosítás, a városiasodás új feltételeibe (munkaverseny, a késés és hiányzás szigorú szankcionálása, kötelező túlóra, darabbér-rendszer stb.). A gazdasági jellegű bűncselekmények miatt elítéltek száma a Gulagon mindvégig jelentősen meghaladta az 58-asokét.⁷²

Szívesen titulálják a Gulagot „modern rabszolgaságnak", összehasonlítják más, korábbi szisztémákkal, a Római Biroda­lommal, a XVII. századi Egyesült Államokkal, Transvallal⁷³ (hogy a náci megsemmisítő táborokkal való azonosításról ne is beszéljünk). Ezek valójában ahistorikus, ideologikus párhu­zamok, sokkal több a különbség közöttük, mint az azonosság. A szovjet kényszermunkás saját népéből került ki, nem egyik etnikum, „faj" rendelődött alá a másiknak. A Szovjetunió népei létszámarányosan voltak képviselve a lágerekben, a külföldi­ek, hadifoglyok száma és jelentősége hozzájuk képest cse­kély.

Kényszermunkássá mindig saját személyében vált valaki, még akkor is, ha mint „a bűnös hozzátartozója" került a lá­gerbe. A büntetés egy-egy embert sújtott, ha az illető bűnös­nek találtatott. Ez a „szolgaság" ideiglenes állapot volt, ha sokan nem érték is meg a szabadulást. Hat hónapra, egy, három, tíz vagy akár huszonöt évre kapták, de életfogytiglani kényszermunka, mint büntetési formula, nem létezett, aki pe­dig letöltötte büntetését, jogfosztottsága – elvileg – véget ért. (Mint az adósrabszolgaság esetében.) Nem szólunk itt arról, hogy milyen eltérő társadalmi funkció és moralitás felelt meg egyik vagy másik jelenségnek.

Egészen egyedi momentum a szovjet kényszermunka álla­mi jellege a 20-as évek végétől. Az állam kényszermunkára kötelezte polgárainak egy részét, e munka haszna közvetlenül az államkasszát gyarapította. És a végső, gazdaságilag per­döntő eltérés: a szovjet kényszermunkást az erőszak alkal­mazása mellett érdekeltté is tették a termelésben. Nem ideo­lógiai, propagandisztikus értelemben érdekeltté,., hanem na­gyon is kézzelfogható módon, a normarendszerrel összekap­csolt ételfejadagok bevezetésével. (A katorgára ez, mint mon­dottuk, nem vonatkozott.) A normákat százalékban határozták meg, mindegyikhez egy-egy napi „menü" tartozott. A normák mindig a helyi viszonyokhoz, éghajlathoz, a munka nehézségi fokához igazodtak, idővel sokat változtak, egy adott helyen és pillanatban viszont pontosan és következetesen alkalmaz­ták őket. A vokrai láger normái például az alábbiak szerint alakultak (rubel-érték/nap/fő):

A kényszermunka ellenértékét 1929 és 1961 között szinte tel­jes egészében az ételfejadag jelentette. A pénzbeni juttatás legfeljebb jelképesnek volt tekinthető. A háború alatt megfi­gyelhető volt egy ezzel ellentétes irányú tendencia: a fejadag a legtöbb táborban egységesedett. Differenciálódott ugyanak­kor a bérezés, szinkronban az általános béremelkedéssel: a nyolcórai alapmunkáért egy rubel járt, ezen felül minden be­fejezett munkaóráért még 25 kopek.⁷⁵

Fontos kiemelni, hogy a Gulag mindenkinek, a munkakép­teleneknek és munkamegtagadóknak is, (elvileg) garantálta a minimális fejadagot. Egyes különleges lágerekben a premizá­lást teljes egészében pénzbeni juttatásokra építették. A Kolima-medence egyes pontjain a kötelezően teljesítendő napi normán felül a megtermelt aranymennyiség után fizetés járt. A normákat a bánya hozama, illetve az évszak (a munka ne­hézségi foka) szerint határozták meg. A rabok fizetésüket ún. kuponokban kapták kézhez, melyeket az NKVD helyi élelmi­szer- és luxuscikküzleteiben vásárolhattak le. Ha hihetünk S. Mora adatainak, a bányáknak 0,96-1,03 rubelt is megért egy grammnyi arany, miközben az említett üzletekben egy kiló ke­nyér ára mindössze 4 kopek volt.⁷⁶

Ez a példa természetesen nem volt jellemző a lágerrend­szer egészére, de talán az kiderült már az eddigiekből: a kényszermunkát egységes büntetési formának, a kény­szermunkásokat homogén társadalmi osztálynak tekinteni egyaránt tévedés. Mind időben, mind térben rendkívüli különb­ségek mutatkoztak kényszermunkás és kényszermunkás kö­zött: hiba volna egy kalap alá venni a húszas évek műhelye­inek munkásait a harmincas évek lágereinek és az ötvenes évek kolóniáinak munkásaival. A Moszkva környéki rabokat a sarkkörön túl dolgozókkal, ipari munkásokat mezőgazdasági­akkal, fél évre ítélteket huszonöt évre ítéltekkel, politikaiakat köztörvényesekkel. A javító-nevelő munkatáborok lakói mint­egy átmenetet képeztek a szabad munkások és a katorgások között, jogállásuk (hivatalosan is) széles skálán mozgott: meg­választhatták-e munkájukat vagy sem, párosult-e a büntetés kényszerletelepítéssel stb.

Sokan dolgoztak tovább büntetésük letelte után szabad ál­lampolgárként a tábor körül. Nemcsak az olyan, erősen rek­lámízű esetekre gondolunk, mint például azé a mérnöké, aki Kolima egyik bányájában 1941-ben egy 14 kg súlyú aranyrö­göt talált. Tízezer rubel ütötte ezért a markát, azonnali hatállyal szabadlábra helyezték, 6 pedig ott maradt a bányában, és újabb leletek után kutatott⁷⁷ – nem, azokra a tíz- és tízez­rekre, akik sokéves büntetés után szabadulva képtelenek vol­tak már visszailleszkedni eredeti miliőjükbe, ezért inkább a láger körül telepedtek le, ott kerestek munkát, ott alapítottak családot, jelentősen átformálva ezáltal a peremvidékek és végső soron az egész Szovjetunió társadalmi rajzolatát. A „rabszolgaság" kitétel tehát nem alkalmazható a szovjet javí­tó-nevelő munkára, gazdasági-társadalmi értelemben azon­ban, megítélésünk szerint semmi esetre sem.

A „kényszermunka" kifejezés mellett a „munkahadsereg"⁷⁸ tűnik még találónak: dolgozók tömegei, akik nem jószántukból, de nem is minden érdekeltség nélkül vesznek részt egy-egy nagyszabású, rohamszerű feladat elvégzésében. Ilyenfor­mán a piramis-hasonlat a Gulagra vonatkozóan találó.

Mekkora is volt valójában ez a „munkahadsereg"? Három kérdésre keresünk itt választ. Mekkora volt a lágerrendszer földrajzi kiterjedése? Milyen lehetett a szovjet kényszermunka termelékenysége? Mekkora részt vállalt a Gulag a szovjet gazdaság egészéből?

Arra az elemi kérdésre, hogy tudniillik hány láger működött a Szovjetunióban, nem is olyan könnyű választ adni. Proble­matikus maga a „láger" fogalom, amely egy-egy tábor helyett sokszor táborok egész hálózatát jelentette. A lágerek egy ré­sze (bányák, fakitermelő és vasútépítő lágerek) értelemszerűen csak ideiglenes jelleggel működött. A hatalmas méretkü­lönbségek is megkérdőjelezik, hogy a táborok puszta számá­ból messzemenő következtetések vonhatók-e le. A lágerrend­szer egészéről pedig mindmáig nem rendelkezünk pontos és kimerítő kimutatásokkal, így tehát csak megközelítő értékelés­re vállalkozhatunk. Dallin-Nicolaevsky 125 lágert sorol fel könyvében.⁷⁹ A lista természetesen korántsem teljes. A Dalsztroj például, amely minimum 95-100 lágerrel rendelke­zett, mindössze 8 táborral van benne képviseltetve. Érvényes rá valamennyi fent említett pontatlansági tényező, mégis a fel­dolgozott adatok viszonylag nagy számánál fogva, és mivel a legfontosabb lágereket a lista kétségkívül tartalmazza, min­denképpen érdemes az alaposabb elemzésre.

Ha térképre vetítjük az adatokat, őt nagyobb régiót külön­böztethetünk meg: Arhangelszk és Molotovszk környékét, a Rajkáitól északra és keletre elterülő térséget, a Pecsöra-vidéket, Kotlasz és Vorkuta környékét, Karaganda körzetét, és a távol-keleti térségét, a Dalsztroj övezetét. A lágerrendszer ez­zel együtt az egész Szovjetuniót felölelte. Az, hogy a háború után a Gulag súlypontja keletre tolódott, minden bizonnyal jó­részt az 1941-es evakuálásnak lett az eredménye.

Ha a lágerekben végzett munka jellegére vagyunk kíváncsi­ak, a felsorolás ehhez is nyújt – persze elnagyolt, de az ará­nyokat tekintve azért jellemző – adatokat. A Gulag gazdasági profilja ezek szerint a következő szektorokból tevődött össze (rendre csökkenő jelentőséggel): bányászat (szén, vas, arany, ezüst, ólom, réz, cink, nikkel, foszfor, platina, molibdén, kobalt, fluor, wolfram, urán); út- és vasútépítés; fakitermelés, fafeldol­gozás; építőipar; mezőgazdasági üzemek; olajipar; kohászat, acélgyártás, alumíniumipar, gépgyártás; vízművek építése és működtetése. A fennmaradó mintegy 12%-nyi kapacitást a bőr-, textil- és papíripar, távközlés, szállítás, kikötői munka, repülőtér építés, halászat, vadászat, tőzegkitermelés és tégla­gyártás tette ki.

A kényszermunka alkalmazásának mindenkori nagy hátrá­nya a termelékenység alacsony szintje. 1941-ben a megszálló német csapatok kezébe került a Harmadik Ötéves Terv egyik titkos, belső használatra készült példánya. A 750 oldalas do­kumentum tételekre bontva tartalmazza, mit is vártak volna el 1939 és 44 között a Gulag lágereitől. A terv persze nem va­lósulhatott meg, az angol közvetítéssel az Egyesült Államokba került adatsor azonban lehetőséget nyújtott arra, hogy visszakövetkeztessenek: hány kényszermunkás kellett _a terv végrehajtásához.

Péter Wiles, a Dalsztroj bányáit eleve kivonva vizsgálódá­sának köréből, 871 ezres létszámot állapított meg. Naum Jasznij⁸⁰ alacsonyabb termelékenységgel számolt, az ő vég­összege 3,5 millió fő. Gerp Van den Berg⁸¹ szerint szabad munkásokból valamivel több mint félmillióra lett volna szük­ség, a rabmunka termelékenységét 1/3-dal számolva, így 1,6 milliós feltételezett létszámot kapott, ami szinte pontosan megegyezik a tényleges 1,67 milliós értékkel. Az 1/3-os ter­melékenységi kvóta így is csak fiktív adat, a Gulag egészére értelmezhető csak, minden egyes részre külön-külön aligha.

A Szolovki-sziget 60%-os elszámolással dolgozott,⁸² Dallin-Nicolaevsky 50%-os arányt tart elfogadhatónak,⁸³ Krilenko 1924-ben 40%-os termelékenységet regisztrált⁸⁴ – az igazság az, hogy óriási különbségek mutatkoztak az egyes termelési ágak között.

A szakképzettséget nem, csupán fizikai erőt igénylő munkák terén a Gulag nyilván hatalmas haszonnal dolgozott. Kolima bányáiban ugyanazért a munkáért egy toborzott munkás havi 3-4.000, egy rab 60-70 rubelt keresett meg.⁸⁵ Ahol azonban pontos, alapos szakemberekre lett volna szükség, a végered­mény gyakran bizonyult katasztrofálisnak: elég a Belomorka-nalt vagy a Bajkál-Amur használhatatlan szakaszait említeni. Bár kivételek itt is akadtak, a háború alatt a Gulag nem egy igen komoly harcértékkel bíró szabadalmat továbbított az ille­tékeseknek, 1942-43 telén például az RD-1-es kísérő raké­tahajtóművet, valamint az MB-100-as és MB-102-es repülő­gépmotort.⁸⁶

Az elítélteket igyekeztek is szakmájukhoz közel álló munkára beosztani. Szakmájában vagy ahhoz közel kapott munkát a ra­bok 74,5%-a,⁸⁷ és az arány csak azért nem lett magasabb, mert sokakat (értelmiségiek, mezőgazdászok, vasutasok stb.) a Gulag berendezkedésénél fogva nem tudtak szakmájukban fel­használni. A termelékenység fenntartásának eszköze volt a bri­gádrendszer is. A rabok általában 30 fős brigádokban dolgoztak, a normát, jutalmakat, büntetéseket is a kollektívára szabták ki, a brigád így a fegyelmezés és a motiváció önműködő egysé­gévé válhatott. A Gulag hatékonyságát fokozta a már tárgyalt „szerződéses rendszer" mellett a lágerekből álló konglomerátu­mok fokozatos kialakulása is. A központi láger köré sok helyütt kisegítő jellegű táborok, szabadokat, száműzötteket foglalkoz­tató üzemek települtek. A Dalsztroj aranybányáit például hat ki­kötői láger, hat mezőgazdasági üzem, hat halászattal foglalkozó tábor és egy ruhagyár szolgálta ki.⁸⁸

Sokszor visszájára fordult azonban a munkamegosztás, a ra­bok és a szabadok különböző elszámolása visszaélésekre adott lehetőséget. A rabok munkájának egy részét szabadok neve alatt könyvelték el, az így szerzett különbözeten pedig megosz­toztak. Sajátos jelenség volt a háború utáni időkben a „maszek" munka megjelenése: a rabok a kötelező minimum teljesítése után túlórában a saját szakállukra dolgoztak – a táborvezetés tudtával és beleegyezésével. A nyári hónapok termelését rend­szeresen visszatartották, átcsoportosították a jobban fizető téli időszakra. („Korrekcióból" így lett „korrupció".)⁸⁹

Hogy a Gulag gyermekmunkát alkalmazott volna, ahogy a szóbeszéd tartotta, arra – egyelőre legalábbis – nincs bizo­nyíték. Az persze tény, hogy a rendelkezésre álló munkaerő totális kihasználására törekedtek: működtek fiatalkorúak szá­mára létesített telepek, női lágerek, sőt, nyomorékokat foglal­koztató táborok is. A lágerek termelékenysége időben is sokat változott – inkább külső, mint belső okok függvényében. A javító-nevelő munka arányának alakulása más büntetési mó­dokhoz képest jól illusztrálja a változásokat. (Van den Berg a hetvenes évek lassú létszámcsökkenését a száműzöttek mun­kájának nagyobb termelékenységével magyarázza.⁹⁰ ) A hábo­rús adatok is rávilágítanak a Gulag ipari potenciáljában rejlő tartalékokra: 1941 és 44 között az egy munkás által egy nap alatt megtermelt érték 9,50 rubelről 21 rubelre emelkedett.⁹¹

Végezetül még annyit: a termelékenység szintje önmagá­ban nem jellemzi a kényszermunka-rendszer egészét, hiszen voltak és vannak feladatok, amelyeknél nem játszik szerepet a termelékenység, egyedül a kitűzött cél elérése számít. Ezek­re pedig a kényszermunka a legalkalmasabb eszköz. (A het­venes-nyolcvanas évek 1 millió körül állandósult rablétszámát is lényegében ez magyarázza.) Végső soron ezt bizonyítják az őrszemélyzet keresetére vonatkozó adatok is. A háború előtt egy Gulag-felügyelő napi 8, sőt, a sarkkörön túl akár napi 13 rubelt is megkeresett, tizenkétszer-hússzor annyit, mint egy hivatásos katona.⁹²

A Gulag tehát mindenképpen nyereséges ágazata volt a szovjet népgazdaságnak. A kérdés csak az: mekkora részét jelentette annak? Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban a leg­inkább szóródnak a vélemények. „Az NKVD-nek nagyon fontos szerepe volt a Szovjetunió gazdasági életében. Biztosra vehető, hogy a Németország elleni háborút megelőzően a kény­szermunka aránya 20%-os volt."⁹³ „A kényszermunkása osz­tályának szerepe a nemzeti jövedelem szempontjából jelenték­telen."⁹⁴ „A szovjet börtönmunka meghatározó szerepet játszott a gazdasági tervezésben."⁹⁵ „A Gulagnak a gazdasági életben betöltött fontos szerepe: mítosz, amit maguk az NKVD vezetői ötlöttek ki és amelyet az értelmiség, az emigránsok és néhány szovjetológus terjesztett tovább."⁹⁶ „Akinek volt szerencséje vagy szerencsétlensége saját szemével látni a lágerépítkezé­sek méreteit és különösen eredményeit, annak ez a kijelentés (hogy ti. a Gulag szerepe igen csekély – C. Z.) megmosolyogtató."⁹⁷

De beszéljenek ismét a tények. Kevés a megbízható tám­pont, a hivatalos statisztikák a lágereket egyszerűen „gyár­nak", a rabokat „munkásoknak" tekintik. 1925-ben az 1350 említett műhely és üzem szerepe a gazdaság egészét tekintve valóban elhanyagolható. 3,8 millió rubel volt az éves terme­lésük, a fenntartáshoz szükséges 1,06 milliót ebből még le­vonva a végösszeg a nemzeti jövedelem alig 0,1-0,2%-át fe­dezhette.⁹⁸

Az 1939-es ötéves terv titkos szövege az egyetlen részle­tesen elemezhető forrás. A terv 162 milliárd rubel összterme­lést irányzott elő, ebből a Gulagra eső hányad pontosan 1,969 milliárd rubel, vagyis a termelés 1,215%-a volt. Ezt az arányt a korábbi és későbbi mutatók sem múlhatták felül nagyság­rendekkel. Az 1,215% igen egyenlőtlen részadatokból tevődik össze. A Gulag részaránya az ország halászatában 3%, szén­bányászatában 4%, a fafeldolgozó iparban 10-40%, a fakiter­melésben 12%, a nagy építkezéseknél 5,8%, az áruszállítás­ban, járműjavításban 8-9%, az ércbányászatban 40,5%, a fényképezőgép- és filmgyártásban valamint az aranybányá­szatban pedig lényegében 100%. Az építőanyag-iparban ugyanakkor 0,5-1%, az olajiparban 0,7%, és egy sor központi jelentőséggel bíró ágazatban – papír- és cellulózgyártás, élel­miszeripar, textilipar, fémfeldolgozás, vegyipar – a részesedés gyakorlatilag a nullával egyenlő.⁹⁹ (Az 1,2%-os részesedésnél a létszám mindenképpen magasabb, 1939-ben kb. 3-3,5% – újabb adalék a termelékenység kérdéséhez.)

A háború fokozta a Gulaggal szemben támasztott követelmé­nyeket, de a nagyságrendet ez semmiképp sem érinthette: az NKVD 1940 és 44 között a tervezett 2 milliárd rubel helyett 3 milliárdot utalt át az államkasszába.¹⁰⁰ Többé-kevésbé bizo­nyítottnak tekinthetjük tehát: a Gulag a szovjet gazdaság 1-2 százaléknyi részét foglalta magába, többet semmi esetre, de kevesebbet sem: ez az 1-2 százalék ugyanakkor pótolhatatlan eleme volt az egész rendszernek. Jó példa erre az aranyter­melés: 1945-re a Szovjetunió adta a világ össztermelésének a felét.¹⁰¹ Egyes források szerint a kolimai arany jelentette a szov­jet export egyharmadát, mintegy 400 millió dollárt évente,¹⁰² és bár ez az adat nyilván túlzó, Kolima jelentőségét (figyelembe véve a háború után oly fontossá vált urán- és plutónium lelőhelyeket is) lebecsülni nem szabad – a lend-lease program például aligha működött volna olyan zökkenőmentesen a Szovjetunió stabil és egyre növekvő aranytartalékai nélkül. „Az volt Kolima a Szovjetuniónak, ami Nagy-Britanniának Dél-Afrika."¹⁰³

H. A. Wallace, az Egyesült Államok alelnöke 1944 nyarán rövid látogatást tett Kolima néhány bányájában. A látogatás­ról a National Geographic 1944 decemberi száma bő, fény­képekkel illusztrált tudósításban számolt be. Az alelnök lel­kendezve nyilatkozott a „nagydarab, tagbaszakadt férfiakról", akik „egy új korszak pionírjaiként" érkeztek az elhagyatott vi­dékre. A szovjet javító-nevelő munka eredményei lenyűgözték őt – önrevízióra azután csak jóval később, a New Statesman 1968. október 18-i számában kerített sort. Nem az történt itt, hogy az alelnököt egyszerűen félrevezették volna – ahogy tet­ték azt más, alacsonyabb rangú nyugati küldöttséggel több­ször is -, a történet arra világít rá, hogy a szovjet kény­szermunka valóban valami másból, a szó szerint értelmezett javító-nevelő munkából eredt, és hogy a kényszermunka sem eleve súlyosabb büntetés, mint bármi más, de azzá válhat: a Gulag arculata hosszú folyamat eredményeként alakult ki. Ezt a folyamatot pedig, véleményünk szerint, elsősorban gazda­sági tényezők determinálták.

Jegyzetek

¹ V.Ny. Zemszkov: A Gulag – tényekben, adatokban. (Szovjet füzetek IV., Sorozatszerk.: Krausz Tamás. L. a Gulag-jelenségröl Szilágyi Á. előszavát.)

² R. N. Baldwin: A New Slavery. Hn., 1953., 134.

³ D. J. Dallin-B. I. Nicolaevsky: Forced Labour in Soviet Russia. New Haven, 1947., 300.

⁴ Egy útirajz a szigetről: A, P. Csehov: Szahalin. Helikon, Bp.,1975.

⁵ A. Szolzsenyicin: A gulag szigetvilág, Európa, Bp., 1993., II. köt. 216.

⁶ A. Visinszkij: Tyurma kapitaliszticseszkih sztran. Moszkva, 1934., 61.

⁷ Szolzsenyicin, III. köt. 386.

⁸ Uo. II. köt. 86.

⁹ Uo.

¹⁰ Dallin-Nicolaevsky, 302.

¹¹ Uo. 298.

¹² Lenin Összes Művei, 50. köt. Kossuth, Bp. 1963. 81.

¹³ A. Visinszkij: Ot tyurem k voszpitatyelnim ucsrezsgyenyijam. Moszkva, 1934. 5.

¹⁴ Szolzsenyicin, II. köt. 17.

¹⁵ Szobranyije Uzakonyenyij RSZFSZR za 1918. g. No. 65., 710.

¹⁶ D. J. Dallin: The Real Soviet Russia. London, 1947., 133., 300.

¹⁷ Zemszkov, 90-93.

¹⁸ CGAOR 393. fond, 13. rep., 1/b, 111.

¹⁹ Uo. 39. rep., 48., 13-14.

²⁰ Szolzsenyicin, II. köt. 26.

²¹ A. Nove: A Szovjetunió gazdaságtörténete. Hely és év nélkül, 145.

²² Szolzsenyicin, II. köt. 17.

²³ Enc. of State and Law, III. 1925-27.,1354.

²⁴ Dallin-Nicolaevsky, 162.

²⁵ Dallin-Nicolaevsky, 164.

²⁶ Dallin, 133.

²⁷ Report of the Fifteenth Congress of the Comm. Party. 1927., 544­45.

²⁸ Baldwin, 137.

²⁹ Szolzsenyicin, II. köt. 615.

³⁰ Dallin-Nicolaevsky, 173.

³¹ A SZLON betűszó köznyelvi értelmezésben elefántot jelent (A szerk.)

³² Szolzsenyicin, II. köt. 75.

³³ Dallin-Nicolaevsky, 207.

³⁴ Baldwin, 47.

³⁵ Uo.

³⁶ Visinszkij; Ot tyurem…, 136-37.

³⁷ Baldwin, 140.

³⁸ Dallin-Nicolaevsky, 223.

³⁹ Zemszkov, 70.

⁴⁰ Dallin-Nicolaevsky, 156.

⁴¹ Nove, 339.

⁴² Dallin-Nicolaevsky, 263.

⁴³ Uo. 274.

⁴⁴ Ránki Gy.: A II. világháború gazdaságtörténete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1990. 97.

⁴⁵ Zemszkov, 38.

⁴⁶ Uo. 43.

⁴⁷ Uo. 44.

⁴⁸ Uo. 40.

⁴⁹ Dallin-Nicolaevsky, 278.

⁵⁰ Zemszkov, 41. és 44.

⁵¹ Uo. 40.

⁵² Uo. 70.

⁵³ Szolzsenyicin, II. köt. 611.

⁵⁴ Zemszkov, 51.

⁵⁵ Uo.

⁵⁶ Zemszkov, 55.

⁵⁷ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. I., 169-70.

⁵⁸ Zemszkov, 55-60.

⁵⁹ CGAOR 9401. fond, 2, 149. Tom. VI., 35.

⁶⁰ R. Conquest: Kolyma. The Arctic Death Camps. Hn., 1978., 112.

⁶¹ Zemszkov, 61.

⁶² Zemszkov, 90.

⁶³ Uo. 62.

⁶⁴ Szolzsenyicin, III. köt. 577.

⁶⁵ Uo. 584.

⁶⁶ Gerp van den Berg: The Soviet System of Justice: Figures and Policy. Dordrecht, 1985., 115.

⁶⁷ Dallin-Nicolaevsky, 88.

⁶⁸ Uo.

⁶⁹ Uo.,51., 208.

⁷⁰ S. Mora: Kolima. Gold and Forced Labour in the USSR. Washing­ton, 1949., 10.

⁷¹ Conquest, 16.

⁷² Zemszkov, 90-93.

⁷³ Conquest, 47.

⁷⁴ S. Mora-P. Zwiernak: La Justice Sovietique. Róma, 1945., 10.

⁷⁵ Uo. 270.

⁷⁶ Mora, 63.

⁷⁷ Mora, 33.

⁷⁸ R. N. Baldwin kifejezése

⁷⁹ Dallin-Nicolaevsky, 62-71.

⁸⁰ N. Jasni, Journal of Political Economy, 1951. okt. 405-19.

⁸¹ Sz. Makszudov: Népirtás a Szovjetunióban. (Szovjet füzetek V.) Bp. 1992., 15.

⁸² Szolzsenyicin, II. köt. 615.

⁸³ Dallin-Nicolaevsky, 105.

⁸⁴ Uo.

⁸⁵ Mora, 33.

⁸⁶ CGAOR 9401. fond, 2, 265, Tom. II., 384-85.

⁸⁷ Zemszkov, 60-61.

⁸⁸ Conquest, 245-50.

⁸⁹ Dallin-Nicolaevsky, 106.

⁹⁰ Van den Berg, 114.

⁹¹ Zemszkov, 38.

⁹² Szolzsenyicin, III. köt. 255.

⁹³ Nyekics-Heller, in: Népirtás a Szu-ban, 12.

⁹⁴ Baldwin, 27.

⁹⁵ Van den Berg, 129.

⁹⁶ Népirtás a Szu-ban, 16.

⁹⁷ B. Hazanov, in: Népirtás a Szu-ban, 18.

⁹⁸ Dallin-Nicolaevsky, 165.

⁹⁹ Népirtás a Szu-ban, 13-14., III. Baldwin, 53.

¹⁰⁰ Zemszkov, 44., I még S. Rosefielde: An Assessment of the Sources and Uses of Gulag Forced Labour, 1925-56., 33. Soviet Studies, 1981. no. 1., 56.

¹⁰¹ Dallin-Nicolaevsky, 146.

¹⁰² Emil Lengyel: Siberia. New York, 1943., 299.

¹⁰³ Mora, 59.