Mészáros István (1930) Magyarországon született. Tanulmányait Budapesten és Jénában végezte. Lukács György tanszékén hat éven át dolgozott Lukács tanársegédeként, majd ad­junktusaként. 1955-ben jelent meg a Szatíra és valóság: adalékok a szatíra elméletéhez (Szépirodalmi Könyvkiadó) c. könyve, Lukács György hetvenedik születésnapjára. E mű alapján a szerzőt a Magyar Tudományos Akadémia kandidátusi fokozatban részesítette. 1956 szeptemberében az egyetemen magasabb oktatói beosztást kapott.

1956 novemberében elhagyta Magyarországot, és az olaszországi Torinóban vállalt egyetemi professzorságot. Később Angliában a Londoni Egyetemen, majd a St. Andrews Egyetemen kapott professzori állást.

1966 óta a Sussexi Egyetem filozófiaprofesszora, és ma is ott oktat.

Olaszországban megjelent munkái: Az értelmiség lázadása Magyarországon, A Lukács-vita a Petőfi-körben, József Attila és a modern művészet.

Angliában eddig tíz könyve jelent meg. Ezek közül a Marx elidegenedési elmélete (1970) c. műve hét nyelven és százezer példányban. A legfontosabbak:

Marx’s Theory of Alienation. The Merlin Press, London, 1970.

The Necessity of Social Control. (Isaac Deutscher Memorial Lecture) The Merlin Press, London, 1971.

Lukács’ Concept of Dialectics. The Merlin Press, London, 1972.

The Work of Sartre: Search for Freedom. Harvester Press, London, 1979.

Philosophy, Ideology and Social Science. Harvester Wheatsheaf, London, 1986.

The Power of Ideology. Harvester Wheatsheaf, 1989, New York, London, Toronto, Sydney, Tokyo; 640 oldal. Ez a kiadvány recenziónk tárgya.

Az 1987-1989 közötti időszakban megjelent két legfontosabb tanulmány:

The Post-Capitalist State. Monthly Review, 1987, július-augusztus (80-108), USA.

The Decreasing Rate of Utilization Under Capitalism, Journal of Contemporary Asia, Manila, 1988. No. 3. Critique, 22. (17-58). USA.

A reményvesztettség jelen időszakában, amikor a forradalmi horizont Nyugaton – látszólag – behatárolttá vált, és Kelet-Európában a kapita­lizmus restaurációjáról folyik a szó, vannak, akik szükségét érzik an­nak, hogy a szocialista terveket és elképzeléseket történelmi perspek­tívában és globális kontextusban újragondolják.

Mészáros István egy ilyen időszerű és alapvető értékelést kínál nekünk új, fő művében, Az ideológia hatalma című tekintélyes kötet­ben. Mészáros István számos könyv szerzője, de valószínűleg a leg­népszerűbb az a könyve, amelyet Marx elidegenedési elméletéről írt, és amelynek alapján közismertté vált. Mészáros István, aki korábban Lukács György asszisztense volt Budapesten, és most filozófiát tanít Sussexben az egyetemen, sajnálatosan ritka jelenség. Olyan ember, aki bár Kelet-Európából érkezett, mégsem átkozta el azokat az esz­méket, amelyeket addig tisztelt, hanem hű maradt önmagához és szocialista alapelveihez.

Az ideológia hatalma című művét azzal kezdi, hogy megmagya­rázza, mi az az ideológia, amely sem nem mesterséges, sem nem tü­nékeny. Ha az ideológiát úgy fogjuk fel, mint „az osztálytársadalom gyakorlati társadalmi tudatát”, akkor ideológia addig van érvényben, amíg az osztálytársadalmak; ezek belső antagonizmusa pedig lehe­tővé teszi, hogy a társadalmat felosszuk a megalapozott és intézmé­nyesült rend fenntartóira, és azokra, akik a fenntartók bukásában és a rend megdöntésében segédkeznek. Ez a szimmetria persze egyálta­lán nem jelent egyenlő bánásmódot. Az uralkodó ideológia élvezi az állam, a tömegkommunikációs médiumok és az akadémiai intéz­ményrendszer támogatását.

Ha elfogadjuk a rendszer logikáját, és arra támaszkodva szemléljük, akkor e rendszer ésszerűnek, mérsékeltnek, kon­szenzusra törekvőnek és láthatóan józan ésszel megáldottnak tűnik. A társadalmi emancipáció ideológiái viszont nem érhetik be pusztán azzal, hogy a fennálló irányzatot támadják, az is szük­séges – még ha elvontan is -, hogy egy alapvetően eltérő társa­dalom képét is megalkossák.

A könyv – miután felfedte az egyoldalúságot – azokat a torzításo­kat vizsgálja és elemzi, amelyek századunk rendszer-apologétáihoz fűződnek. S bár olykor ő is szükségszerűen a múltba kalandozik, ter­mészetes hangsúlyait a háború utáni korszakra teszi.

A rendszer apologétái nem elégednek meg az elért előnyökkel és eredményekkel. Mivel az a feladatuk, hogy az intézményesült rendet változtathatatlannak tüntessék fel, tagadják a társadalmi alter­natíva lehetőségét is. Ezért viszont arra kényszerülnek, hogy a tőke és a munka közötti válságos és döntő konfliktusokat – amennyire csak tehetik – elrejtsék.

A könyvben idézett példák ékesszólóak. Itt van például Auguste Comte, a pozitivizmus pápája: „Mivel az emberek többsége elkerülhe­tetlenül mindennapi munkájának-többé-kevésbé bizonytalan-gyü­mölcséből él, az igazán nagy társadalmi probléma ez: miközben en­nek a többségnek az életfeltételeit javítani kívánjuk, ügyeljünk arra, hogy ne romboljuk szét az osztálytagozódást, és ne zavarjuk meg az egész gazdaságot.”

F. W. Taylor még őszintébb, amikor feltárja: a tudományos me­nedzsment forradalmi titka az, hogy mind a két oldal egyszerűen sze­met huny a többlet elosztásán. (…)

Mészáros részletesen foglalkozik Max Weber háború utáni sike­reivel, a háború utáni ideológiaellenesség ideológiai gyökereivel. Max Weber növekvő hatását abban látja, hogy a weberi kategóriák, mint például a racionalizáció, a technológia, a hatékonyság, a gazdasá­gos kalkuláció, a bürokrácia kritikája stb. kitűnően szolgálták a há­ború utáni, nemzetközi társadalompolitikai változások ideológiai szükségletét. Mészáros ezzel kapcsolatban megemlíti Lukács György­nek azt a megjegyzését, amelyet egy Max Weber és Ludendorff tábornok közötti beszélgetéshez fűzött. Max Weber, özvegye, Ma­rianne Weber lejegyzése szerint, a következőket mondta: „A demok­ráciában a nép azt választja meg vezetőnek, akiben bízik. Azután a megválasztott vezető így szól: Most aztán fogjátok be a száto­kat, és engedelmeskedjetek! Sem a nép, sem a pártok nem mond­hatnak ellent… Azután ismét majd a népre vár, hogy ítéljen…” Lukács helyeslőleg hozzátette: „Nem meglepő, hogy Ludendorff erre így válaszolt: Én az ilyen demokrácia hangját szeretem!”

Mészáros két Max Weber-epigonnal is foglalkozik: Daniel Bell felettébb ideologikus művével (Az ideológia vége) és Raymond Aron hasonlóan körmönfont írásával, az Az értelmiség ópiuma cíművel, ki­mutatva mindkettő groteszk mivoltát.

Figyelemreméltó ahogyan John Kenneth Galbraith korai könyve­inek amerikai kapitalizmusát szembesíti a későbbi kötetekben kialakí­tott amerikai kapitalizmus-képpel, amelyben már minden feloldódott egy technostruktúrában, és amelyet Mészáros szellemesen nem mint Deus ex machinát utasít el, hanem mint machinát – Deus nél­kül…

Mészáros szemrehányással illeti mindazokat is, akik azt hirdetik: a munkásosztálynak vége, itt a „búcsú a munkásosztálytól!”, és akik ezzel feladják nemcsak egy történelmi erő elemzését és vizsgálatát, hanem ezzel a radikális változásokat is. A szerző különösen csípősen fogalmaz a Frankfurti Iskolával kapcsolatban, bár Walter Benjámint határozottan megkíméli a támadástól, és Marcuse-t is látható szimpá­tiával kezeli, s érezhetően vonakodva bírálja. Ám Adorno, Hork-heimer és Habermas személyét nem kíméli, a kritikai találatok tompí­tás nélkül érnek célba. Valóban, amikor Habermas – a „modern” – rá­süti a „posztmodern” Lyotardra a neokonzervativizmus bélyegét, Mé­száros azon töpreng és azt mérlegeli: vajon kettejük közül melyikük a teáscsésze és melyikük a teáskanna? Azaz: mit gondoljunk Habermasról a juste milieu-ről tartott szentbeszéde kapcsán, és mit a mo­dern ipari társadalom rendkívül komplex rendszerének a „változtathatatlanságáról”, strukturalista leírásban?

A modern apologéták utolsó érve az, hogy bármi volt is a helyzet a múltban, manapság a tudományok fejlődése határozza meg a társa­dalom alakulását. Innen fakad Mészáros törekvése, hogy egy külön fejezetben, A tudomány a katonai-ipari komplexumok árnyékában cí­műben elemezze a hadiipari komplexumok befolyását és hatását, fel­idézve Einstein második világháború utáni küzdelmét a tudományok militarizálása ellen és a néhány hónappal halála előtt a belga anyaki­rálynőnek írt levelének egy részletét: „Ha az emberiségre tekintek, semmi sem döbbent meg jobban, mint az emberiségnek a politikai fej­lődéssel kapcsolatos rövid emlékezete. Tegnap még a nürnbergi pe­rek, ma Németország újrafegyverkezése. Keresve a magyarázatot, nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az utolsó, amit hazám feltalált a saját hasznára, nem más, mint egy új típusú kolonializáció, amely kevésbé feltűnő, mint a régi Európa gyarmatosítása. A más or­szágok feletti uralmat az amerikai tőke külföldi beruházásával érik el, és ennek következtében ezek az országok az Egyesült Államoktól erősen függővé válnak…”

Mészáros ebben a fejezetben vitatja azt, hogy a hadiipari komp­lexumok lennének a tudomány irányvonalának meghatározói; sze­rinte éppen ellenkezőleg, a társadalom energikus nyomására alakul­nak ki az irányok a tudományban (természetesen a tőke logikájának megfelelően), és ebbe a logikai rendszerbe a hadiipar is beletartozik. A Militarizmus és civilizáció című manifesztumból idézi, többek között, Arnold J. Toynbee megállapítását, miszerint a militarizmus messze a legáltalánosabb oka a civilizációk összeomlásának (Toynbee: Study of History). Arra is figyelmeztet, hogy – hacsak a társult terme­lők nem tesznek szert világszintű fölényre -, az „ész cselvetése” magára öltheti a teljes ésszerűtlenség formáját, és „a szabadság­nak a történelemben való megvalósítása helyett éppen magának a történelemnek vet véget radikálisan”.

Az uralkodó ideológia kulcsszerepe abban áll, hogy vezesse és se­gítse az embereket i társadalmi kényszer belsővé tételében. Az emancipáció ideológiájának is az a feladata – ebben az összefüggés­ben a marxizmusnak is -, hogy segítsen „bizonyos lehetőségek való­ságossá tételében”. Ennél nem tud tovább menni, de nem is mehet tovább. A dráma ebben a tekintetben akkor következik be, ha az elmé­let, amely jóllehet saját korának érvényes és hiteles teóriája, világmé­retekben még nem érte el saját elemeinek realizálhatóságát. Mészá­ros ezzel kapcsolatban az európai mozgalom három shakespeare-i alakját állítja elénk: Gramscit, Lenint és Rosa Luxemburgot. A két utóbbinak – Leninnek és Luxemburgnak – nem-antagonisztikus ellent­mondásából szűri le azt a paradox konklúziót, miszerint „Rosa Lu­xemburgnak igaza volt, amikor tévedett, Lenin pedig tévedett, amikor igaza volt”, abban az értelemben, hogy Lenin győzelme ma­gában hordta már á vereség magvait, Luxemburg veresége viszont a győzelemét.

Mészáros Rosa Luxemburg tragédiájának külön részt szentel az Ideológia és emancipáció című fejezetben. Valójában Rosa Luxem­burg a klasszikus marxizmust testesíti meg, annak a nevében áll itt. S akármit mondott is egy buta előszóíró Luxemburg elavultságáról – érvel a szerző -, az igazság az, hogy fontos kérdésekben Rosa Luxemburg ideje még nem jött el.

A jövő – ahogyan Mészáros látja – nem túl fényes. Az árulások­hoz még az is hozzájárul, hogy kudarcainknak objektív okai is van­nak, így a nemzetközi szolidaritás szégyenteljes megtagadása, a forradalom bukása Nyugat-Európában, a bolsevikok izolációja stb. Mindennek irtózatos következményei végül is arra a tényre vezet­hetők vissza, hogy „a tőke még mindig rengeteg kijáratot tud találni és számos megnyilvánulási alkalmat tud teremteni annak érdekében, hogy ellentmondásait – globális fölénye és bázisa alapján – kihelyez­ze”. Az előttünk álló feladatok kemények, mivel a mozgalom által mozgósítandó társadalmi erők azonnali követelései gyakran ütköz­nek a mozgalom hosszú távú céljaival. S még sikeres forradalom ese­tében is a forradalom csupán a kezdet, mivel a „kapitalizmus” (politikai) megszüntetése nem jelenti a tőke uralmának a végét, és a munkamegosztás legyőzése is időt kíván. (A piachoz való folya­modás e tekintetben nem megoldás, mert a piac csak akkor műkö­dik hatásosan, ha zsarnoki és kegyetlen.)

Az egyetlen biztató tendencia az, hogy a kapitalizmus globá­lis fejlődése a globális nemzetközi szolidaritást újra napirendre tűzi. (A rendszer intézményeinek belülről induló reformfolyamatát Mészáros szintén zsákutcának tartja, Bernsteintől egészen az eurokommunizmusig.)

Ami Mészáros hatalmas művének olvasását vonzóvá teszi, az első­sorban az a könnyedség, ahogyan a szerző az absztrakt és a konkrét, a globális és a helyi, a múlt és a jelen között mozog elemző okfejtései­ben. Mészáros számára a marxizmus nincsen arabusul. Tulajdonkép­pen ez a természetes nyelvezete. (Bár tiszteli Marxot, de ez a tisztelet nem kritikátlan és nemcsak képes, de hajlandó is rámutatni a marxi el­mélet hiányosságaira.)

Ehhez járul még a filozófiában való jártassága, a különböző nyelvű idevágó irodalom gazdag birtoklása, az ellenfél teljesítménye­inek alapos ismerete, és – végül, de nem utolsósorban – a szerző szenvedélyes politikai elkötelezettsége.

S mi történik – kérdezheti az olvasó – e kitűnően megírt kritika után? – Nyilvánvalóan: semmi. A kapitalista fejbólintó Jánosok el fog­ják utasítani a könyvet, mint utópiát vagy régimódit.

Eddig bölcsen hallgattak és nem vettek tudomást a könyvről. Mé­száros ugyanis nem a király meztelenségéről írt, hanem azt tárta fel, hogy mi rejtőzik az akadémiai talár alatt.

Az a vitapozíció, amelyet a szerző ebben a könyvében felvállal, őszinte és hiteles. Azt a centrális gondolatot szolgálja, hogy korunk­ban igenis a marxizmus marad „a kerete annak a radikális kritiká­nak, amely az egész társadalom alapvető átrendezését tűzte ki célul”.

Jómagam két témával kívánok ehhez a vitához hozzájárulni, fel­vetve két olyan gondolatot, amellyel kapcsolatban a szerző fölkeltette az étvágyamat, de nem elégítette ki.

Az első: ha figyelembe vesszük a kapitalista rendszer sikerét a nemzetközi mozgalom megosztása tekintetében, a nemzeti munkás­osztály töredezetté tételében, és ha fontolóra vesszük azt is, amit a szerző a munkások állandóan változó társadalmi besorolásának ne­vez, akkor a változó munkásosztály helyzetében most milyen stratégiák segíthetik a mozgalom új egységének a létrehozását, és milyenek egy olyan politikai csoportosulás megteremtését, amely hegemón és hosszú távú akcióra is képes?

A második témaköröm a kérdések sorát foglalja magában: Milyen mértékben játszott szerepet a sztálinizmus létrejöttében Oroszország fejletlensége? Mennyire gyengítette ez a nyugat-európai forradalmi lehetőségeket? Milyen stratégia lenne képes Kelet-Európában a szocialista mozgalmat újraéleszteni?

Ezeket a kérdéseket azért teszem fel a szerzőnek, mert tudom, hogy ez a könyve csak az első része egy nagyszabású koncepciónak, további kötetek követik majd, és ezek foglalkoznak érdemben az ál­lammal, illetve a „posztforradalmi” társadalmakkal.

Mindenesetre Az ideológia hatalma önmagában is magnum opus. Ragyogó ajándék a baloldali diákoknak, akik ebben a kötetben az információk gazdag tárházára találhatnak, sőt: egy jó adag ellen­mérget is kapnak, s mindenek fölött azt a szellemiséget, amelynek bir­tokában az ellenséges környezettel is szembe lehet nézni. (Ezért is je­lenik meg a könyv paperback [puhakötésű] kiadásban is. A jelenlegi – az ára miatt – csak a könyvtárakban hozzáférhető.) […]

Ez a könyv megmutatja, hogy a marxizmus kreatív, hogy a mar­xizmus él. És nagyon is jókor, kellő időben érkezik: akkor ugyanis, amikor égetően szükségünk van arra, hogy végre visszatérjünk a lényeghez!

(Ford.: Lukács Antal)

Monthly Review, 1990. április