1. Bevezetés

A huszadik század utolsó évtizedének elejére a posztkapitalista társa­dalmak fejlődésének előrevivő lendülete megtorpant, és ennek követ­keztében a szocializmusnak a marxista elméleten alapuló alapfogalmai megkérdőjeleződtek. Az így létrejött szellemi forrongás megalapozza a szocialista gazdaságelmélet felülvizsgálásának mind esélyét, mind szükségességét. Ebben a cikkben fel fogom tárni egy újra megerősödő szocialista elmélet néhány szükséges komponensét, azzal a bevallott szándékkal, hogy segítsek a szocializmus erőinek abban, hogy mind az elmélet, mind a gyakorlat síkján újból offenzívába menjenek át.

Vállalkozásom két előfeltevésen nyugszik. Az első az, hogy ha a kapitalizmus – a termelőeszközök magánjellegű kisajátítása a felhalmo­zás céljából az uralkodó- és felsőbb osztálybeli kisebbség által, a tu­lajdon nélküli többség munkaerejének megvásárlása révén – történel­mileg behatárolt és bensőleg ellentmondásos rendszer, akkor megha­ladása a gazdasági és társadalmi szervezet egy tőle minőségileg különböző, magasabb rendű formájához vezet, amelyre a „szocializmus” szót alkalmazzuk. A szocializmus – mint az éppen realizálható vagy „megvalósítható” programoktól különböző végső cél – melletti alapvető érvelés tehát nem nyugodhat pragmatikus kompromisszumokon, mint a piaci szocializmus némely verziója, vagy Mihail Gorbacsov „szabá­lyozott piacgazdasága” esetében; a szocializmusnak a kapitalizmushoz képest tételezett minőségi különbözőségét és felsőbbrendűségét az absztrakció magas szintjón, a kapitalizmus általános kritikájával kon­zisztens egységben kell elméletileg megalapozni.

Másodszor, ennek az érvelésnek a lényegi tartalmi alapja a létező szocialista társadalmak (a Szovjetunió az 1930-as évektől, Kelet-Európa országai az 1940-es évektől, Észak-Korea, Vietnam, Kuba) tapasz­talata. Az 1989-es kelet-európai változások óta a baloldalon folyó vitá­nak egyik szembeszökő, noha nem kellően felismert vonása a mélysé­ges veszteség érzése, amely áthatol a viták résztvevőit egymástól el­választó ideológiai határvonalakon, és különösen erős sok olyan emberben, akik magukat a létező szocialista rendszerek ellenségeinek gondolták. Figyelembe véve a bonyolult és gyakran kedvezőtlen belső és külső feltételeket, amelyek között ezek a rezsimek hatalomra jutot­tak, e kialakult rendszerek mindazonáltal mégis lerakták az alapjait annak az előrehaladásnak, amelyet a későbbiekben a dolgozó és elnyo­mott népek elértek mind az „első” mind a „harmadik” világban. Ezt a tapasztalatot és különösen a tervezési rendszereket, a részvételen ala­puló munkahelyi struktúrákat, nem kevésbé a társadalmi jólétet és egyenlőséget előmozdító intézményeket és társadalmi konszenzust felül kell vizsgálnunk és újra kell értékelnünk úgy, hogy a maradandó jelentőségű elemeket beépíthessük a jövő várható szocializmusának ké­pébe. Más szavakkal, a szocializmus kilátásai szorosan összekapcso­lódnak az eddig folyt szocialista építés tényleges történelmi tapasz­talataival: légüres térben kiáltani a helyreállított kapitalizmus és a hely­reállított bürokratizmus közötti új harmadik út után annyi, mint a szocializmust az utópisztikus zsákutcák világába utalni.

Ebben a cikkben nem kísérlem meg összefoglalni a szocializmusról szóló hatalmas és egyre növekvő irodalmat. Célom az, hogy levezessek bizonyos, a szocialista megújhodáshoz szükséges konceptuális eleme­ket, abban a reményben, hogy mások majd felhasználják ezeket, és tovább gondolkodnak ebben a szellemben.

2. Az átfogó tervezés fejlődése

Marx A gothai program kritikájában posztulált egy, a kapitalizmust meg­haladó és annak belső ellentmondásait a társadalmi fejlődés egy ma­gasabb szintjón feloldó kommunista termelési módot. A kommunista termelési módnak továbbá van egy alsóbb szakasza, amelyet később „szocializmusnak” neveztek, amely átmeneti szakasz szerepét tölti be, a kapitalista múltból eredő korlátok meghaladásának céljával. A Kritika természetesen nem terjeszt elő konkrét, strukturális elképzeléseket a szocialista szakaszra vonatkozóan; mint közismert, Marx úgy gondolta, hogy ezeknek a történelmi tapasztalaton kell alapulniuk, amely ekkor még nem állt rendelkezésre. A szöveg azonban világossá teszi, hogy tudatos, szándékos Irányítás fogja felváltani a kapitalista fejlődés vak, elidegenítő, anarchikus jellegét. A „termelők szabad társulá­sa” tehát maga után vonja valamilyen formáját annak, amit később „tervezésnek” neveztek.

Egy komplex gazdaságban a termékskála folyamatosan változni fog, a terv csak egy vázlatos termékskálát tartalmaz majd, amely, amikor szükséges, kiigazítható. Hasonlóképpen az előre nem látott technikai változások is folyamatos keresletet fognak támasztani a vállalatokkal szemben. Végül az áraktól független megfontolások – például a javak minősége, a szállítás kedvező időpontja és megbízhatósága, a szolgál­tatások és az információellátás minősége is releváns lehet. A vállalatnak foglalkoznia kell a horizontális kapcsolatok keresésével és szerződések kötésével, ez olyan eljárás lesz, amely lehet, hogy magával hozza a terv által megállapított rögzített alapáraktól eltérő árak alkalmazását, lehet, hogy nem. Ezt a horizontális tevékenységet a tervező testületek folyamatosan ellenőrzésnek és minőségi értékelésnek vetik alá; a nagy­vállalatoknak feltehetően nem lesz rá joguk, hogy egyoldalúan megvál­toztassák vevőiket vagy szállítóikat anélkül, hogy a magasabb szintű szervektől valamilyen információinputot kapnának ennek a lépésnek az ökológiai tényezőkre, a közlekedési hálózatra, a lakosság elhelyez­kedésére, a forrásoknak a hosszú távú tervekbe beépített más felhasz­nálási lehetőségeire stb. gyakorolt hatását illetően. De a vállalati szin­ten szükséges rugalmasság és kreativitás megköveteli, hogy a vállalat­nak joga legyen horizontális szerződéseket kötni, anélkül, hogy megvárná, hogy a terveket kialakító vertikális hierarchia alsó és felső szintjein ezeket megerősítsék. Így kialakul a horizontális kapcsolatoknak egy piaci viszonyok formáját öltő működése, amely lényegében a piaci viszonyok egy új típusát jelenti, a tervek kialakításának rendszerén belül.

Ezeknek a vállalatok közötti horizontális kapcsolatoknak – akár a terv kialakításának szakaszában lépnek fel, akár mint egy más létező terv módosításai – van egy alapvető sajátosságuk: a központi tervező­testületek folyamatosan tudomással bírnak a horizontális kapcsolatok fejlődéséről, úgyhogy a makroszintű irányítás feladatai feltérképezhetők és előre megtervezhetők, így, ahol szükséges, sor kerülhet a központ beavatkozására. Ezenkívül általában a rögzített alapárakat és nem a pillanatnyi piaci árakat fogják használni a realizált tiszta nyereség meg­állapítására, és ezért, amikor piaci árak jönnek létre (ahogyan ez pél­dául a fogyasztási javak szektorában szükségessé válhat, hogy elke­rüljék az áruk felhalmozódását és a sorban állást), ezek az árak nem fogják érinteni a vállalat személyzetének járó juttatásokat. Amennyiben itt egy piaci árképzési folyamatról van szó, ez azon fog alapulni, hogy a szerződő vállalatok észlelik ennek a szerződésnek a hatását teljesít­ményüknek a nyereségrészesedésüket befolyásoló általános értékelé­sére. Figyelemreméltó, hogy eddig nem folyt semmilyen elméleti munka az ilyen feltételek között kialakuló árak jellegével kapcsolatosan; egyik előzetes feltételezés az lehet, hogy a pozitív politikai értékelésre és a jutalmakra irányuló elvárások a vállalatok részéről csökkenteni fogják a piaci áraknak a rögzített alapáraktól való eltérését (és ezáltal enyhíteni a gazdasági ciklusokat és más destabilizáló jelenségeket).

Eljutottunk tehát a piaci viszonyok egy magasabb szintű, a szocia­lista tervezés rendszeres-átfogó szintjének megfelelő fogalmához: olyan piaci viszonyokhoz, amelyek az átfogó tervezésen belül és annak alávetve műkődnek, és ténylegesen ennek a tervezésnek egyik formáját jelentik. Világos, hogy semmi sem állhatna ennél messzebb a piaci szocializmus modelljeinek „szabad” piaci áraitól, vagy a jelenleg Kelet-Európában (és bizonyos mértékig a Szovjetunióban is) divatos ködös piacpárti dogmatizmustól. A horizontális, tervezésen belüli piacot is ma­gába foglaló átfogó tervezés modelljének egyik alapvető eleme az, hogy a rögzített alapárak ismertek; ezzel szemben a spontán piacgazdaság­ban (akár egyszerű, kapitalista piacgazdaságról, akár „piaci szocializ­musról” van szó) ilyen árak csak elméletben léteznek (mint a szüntelen és nehezen elemezhető áringadozásokból kiszámított átlagok, amelyek­nél lehetetlen egymástól különválasztani a ciklusok és a trendek hatását). Egy utolsó fontos megjegyzés: bármilyen legyen is a piaci árak eltérése a rögzített alapárak vonatkoztatási pontjaitól, a vállalat jövedelmének és a vállalati alkalmazottak (menedzserek, technikai személyzet, mun­kások) jövedelmének meghatározása között sor kerül egy kollektív ér­tékelésre is. Az anyagi ösztönzők alakításának fokozódó demokratizá­lása biztosíthatja, hogy ez – éppúgy, mint a tervezés általános irányítása – elősegítse a társadalmi konszenzus kialakulását a jövedelemelosztással, a vállalati és egyéni teljesítmény értékelésének kritériumaival, a jutta­tások meghatározásával kapcsolatban; mindez a szocialista gazdaság lényegéhez tartozik, mint amely az egyéni tevékenység és az egyént körülvevő társadalmi viszonyok szoros kapcsolatát valósítja meg. Ez az egyik fő szempontja az átfogó tervezés és gazdasági demokrácia mel­letti érvelésnek, szemben a munkástulajdonban és munkásigazgatással működő cégek közötti spontán piaci viszonyok „automatikus irányítást” feltételező koncepciójával (lásd Sik, 1967; Lange, 1962; Hohmann és mások, 1975; Vanek, 1974, 1977).

Ez utóbbi utalásunk alkalmat ad arra, hogy most már konkrétan megfogalmazzuk a fejlett szocialista gazdasággal kapcsolatos elképze­lésünket. Ez a gazdaság különböző szinten szocializált szektorokból tevődne össze, amelyek mindegyikének megvolna a maga szerepe a tervezésben és a piaci kapcsolatok egy meghatározott formájában. A gazdaság magvát egy átfogóan tervezett szektor alkotná, amely ma­gában foglalná azokat az iparágakat, amelyek eléggé nagyméretűek és az információk és döntések oda- és visszaáramlását lehetővé tévő elég­gé kialakult kapcsolómechanizmusokkal rendelkeznek ahhoz, hogy in­dokolt legyen egy integrált tervezési sémába való bekapcsolásuk. Egy­szóval, ezek olyan iparágak, amelyekben a gazdasági demokrácia nem lehetséges egy – az itt leírthoz hasonló iteratív tervezési folyamat révén megvalósuló – rendszerszintű koordináció nélkül. (Ezen kívül azonban, és különösen a kisipar, a szolgáltatások, és a mezőgazdaság területén létezhet egy piaci szocialista forma, és együtt élhet a gazdaság terve­zett központi szektorával.) A gazdaságnak ez a magva foglalja el tehát a „parancsnoki magaslatokat” a gazdaságban, a többi szektor munkás­tulajdonban lévő vállalatai pedig rögzített alapárak nélkül, a spontán árképzés rendszerével működhetnek – kivéve természetesen annyiban, amennyiben kölcsönhatásban vannak a központi szektorral, és így en­nek a szektornak a tervezett árképzése befolyásolja őket. Az alapvető követelmény az, hogy a gazdaság magvát alkotó (átfogóan tervezett) központi szektor eléggé nagy legyen ahhoz, hogy ellensúlyozza egy spontán piaci mechanizmus hiányosságait. Ez az érvelés egy tervezett szocialista központi szektor mellett, szemben egy, a gazdaság egészét átfogó piaci szocializmussal (akár egy olyannal, amelyben a központnak jelentős szerep jut a beruházások irányításában) a piac és a terv szo­cialista gazdasági kontextuson belüli hatékonyságának kritikai értéke­lésén alapul, amellyel most fogunk foglalkozni.

3. A terv és a piac funkciói: rendszerezés

Itt most gyors áttekintést kívánok nyújtani a piac és a terv mint szocia­lista gazdasági szabályozó mechanizmusok relatív előnyeivel és hátrá­nyaival kapcsolatos érvekről. Az olvasó tehát inkább a röviden leirt ér­vek, szinte katalógus-szerű leírására számítson, mint maguknak az ér­veknek részletes bemutatására. Az áttekintés célja, hogy utat mutasson a további kutatásoknak.

Két bevezető megjegyzést szeretnék tenni. Az első: a tervezés fo­galma, ahogyan itt használjuk, az átfogó tervezés elemeinek teljes rend­szerét jelenti, beleértve a piac-szerű aspektusokkal rendelkező horizon­tális összetevőket is, ahogyan fentebb, a 2. pontban, leírtuk. Úgyszintén nem zárom ki a terven kívüli piacok másodlagos szerepét, amelyre ugyanott utaltam már; a kérdés itt a szocialista gazdaság központi szek­torával kapcsolatos. Másodszor, világossá szeretném tenni, hogy mind­annak, amiről itt szó van, semmi köze sincs a piacnak a kapitalista piacgazdaságban betöltött központi funkciójához: a kizsákmányoló tár­sadalmi viszonyok elidegenítő értékesítéséhez, amely ugyanezen viszo­nyok újratermelődésének és a tőkefelhalmozásnak az alapja, Ezt a sze­repet a kábítószeréhez hasonlíthatjuk: a piac láthatatlanná és ezért (a reprodukció normális időszakaiban) fájdalommentessé teszi a hatalom történelmileg példátlan mértékű koncentrálódását egy uralkodó osztály kezében. A kapitalista társadalmakban a piacnak ezzel a központi funkciójával összehasonlítva a koordináció és a vá­lasztás funkciói esetlegesek, alá vannak rendelve a magánjellegű osz­tályuralom eszközeinek megszerzésére irányuló hajszának, ennek a célnak az eszköze.

A szocializmus piaci jellegű modelljeinek kritikája néhány közismert elméleti megfontoláson nyugszik. Először is, az egymással versengő atomizált egységek tudatos koordináció és előrelátás – szándékolt irá­nyítás – híján az erőforrásokat az optimálisnál kisebb mértékben ki­használó eljárásokat választanak. Ez lényegében azért van így, mert nem tudják figyelembe venni azokat a külső hatásokat, amelyek a tár­sadalom és a technológia közötti egyre fokozódó kölcsönhatás és köl­csönös függőség miatt mind fontosabbá válnak. Másodszor, az egyes egységek vezetői, akikre az erőforrások megtakarításával kapcsolatos döntések, és így a gazdasági növekedés ütemének szabályozása rá van bízva, képtelenek arra, hogy meghatározzák a beruházások meg­térülésének társadalmilag optimális időhorizontét (l. Dobb, 1955, 1969), mert a halandó egyén által számításba venni tudott idő nem megfelelő alap a társadalmi megtakarításokkal és a beruházásokkal kapcsolatos döntések meghozatalához, hiszen ezeknek az eljövendő generációk végtelen időhorizontú és értékű fogyasztását éppúgy figyelembe kell venniük, mint a ma élő nemzedékét. Végül, amennyiben a beruházás­hoz és növekedéshez szükséges gazdasági erőforrások allokációjára a piacokat használják, akkor ezeknek szükségképpen lesz egy pénz­spekulációs összetevőjük is. A spekulációs piacok nagy paradoxona azonban az, hogy „sűrűségük” vagy stabilitásuk nagyszámú olyan egyén létét követeli meg, akik a jövőt illetően egymással ellentétes gaz­dasági lehetőségekre akarnak „fogadni”; e feltétel megvalósításához azonban a gazdaság információs csatornáiban jelentős mértékű bizony­talanságnak és zavaró elemnek kell lennie, ez pedig azt jelenti, hogy az információellátás – a nem-financiális jellegű piacokra nézve is kö­vetkezményekkel járó módon – hiányosan működik. A folyamatos és kiszámíthatatlan ingadozás ezért nemcsak hogy elkerülhetetlen követ­kezménye a spontán piacok működésének (legalábbis akkor, amikor ezek a piacok koordinálják a jövővel kapcsolatos gazdasági döntéseket is), hanem funkcionális jelentőséggel bír, szükségszerű szerepet tölt be a stabilitás biztosításában.

Az átfogó tervezésen alapuló szocializmus álláspontjáról tekintve azon­ban, valamint a modern termelés adottságainak fényében, amely egyre elaprózódóbb munkamegosztással, a termelőegységek közötti elektro­nikus jellegű kölcsönös függőséggel, és térben-időben egyaránt rend­kívül erős összekapcsolódással jár (Galbraith, 1967), mindhárom krité­rium, ha nem is hibásnak, de legalábbis tökéletlennek tűnik. Mindegyik­nek van egy ellenkező előjelű megfelelője, amelynek feltehetően egyre nagyobb lesz a jelentősége, és végül döntővé válhat. Az autonómia és rugalmasság kritériumát illetően például, figyelembe véve a koncepci­ótól a végrehajtásig tartó időnek a modern termelésben megnövekedő hosszúságát, felmerül a kérdés, vajon nem ugyanolyan jelentős-e egy vállalat számára, hogy stabil környezethez kapcsolódjon, amelyen belül a makroökonómia szintjén a fejleményeket a közeli és középtávú jövő­ben ésszerűen előre lehet látni, és ahol a hozzá kapcsolódó és vele versengő vállalatok releváns áraival és technikai terveivel kapcsolatos információ könnyen megszerezhető, mint az, hogy kellő autonómiája legyen a döntések meghozatalában? A vállalati autonómiával szembe­állítva ezt a feltételt „konnektivitásnak” nevezhetnénk. Ezzel nem állít­juk, hogy a jövő tökéletesen előrelátható, de feltételezzük, hogy az alap­vető technikai változásra és a termelékenység növelésére irányuló im­pulzus erősödhet akkor, ha megszűnik a verseny céljait szolgáló üzleti titok, az erőfeszítések pazarló megduplázódása, és a vállalatok meg tudják takarítani az ipari kémkedésre, a rivális termékek ellen irányuló mesterkedésekre stb. fordított erőforrásokat. A szocialista makrogazda­sági környezet stabilitása és a gazdasági fejlődés legfontosabb struk­turális vonásainak előretervezése a hosszú távú tervekben szintén fel­erősítheti az innovációra ösztönző motívumokat.

Mit mondhatunk a kockázatvállalás és az innovatív (vállalkozói) te­vékenység jutalmáról? Az egyértelmű elfogadás majdhogynem rejtélyes dicsfénye veszi körül azt a véleményt, miszerint az egyetlen mód em­bereket arra motiválni, hogy belevágjanak valami általuk nem ismert, új dologba, az, hogy a tőketulajdon formájában rendkívüli vagyonnal kecsegtetjük őket. Berliner (1987) újból megismétli ezt az állítást, megint csak egzakt alátámasztó érvelés nélkül.

Szükségük van-e a tudósoknak és mérnököknek ahhoz, hogy al­kotó munkát végezzenek, arra a perspektívára, hogy kapitalistákká vál­hatnak? A kapitalista társadalmakból származó evidenciát értelmezhet­jük úgy, hogy az invenció csak alkalomszerűen jelent utat a vagyonhoz, és hogy az innovációból származó hosszú távú haszon legnagyobb része a tőketulajdonosoknak jut, akiknek rendelkezésére állnak a ter­melés, a marketing és a terjesztés eszközei. Az alkotó munka önma­gában hordja a maga jutalmát (mégpedig megfelelő jövede­lemkülönbségekkel párosulva) akkor is, ha nem ad esélyt az em­bereknek arra, hogy az osztályjellegű uralom eszközeit szerzik meg vele. Tekintettel az erőfeszítés és a díjazás közötti viszonynak arra a nagyfokú változatosságára, amelyet az egyes kultúrákban megfigyelhe­tünk, a bizonyítás feladata azokra hárul, akik azt állítják, hogy egyedül a vagyon és a jövedelmek szélsőséges polarizációja biztosíthatja a tár­sadalom számára a szükséges mennyiségű alkotó erőfeszítést tagjai részéről.

Ami a kockázatot illeti, két kérdést kell felvetnünk. Az első: milyen is pontosan a kockázat természete? Jelentős erőforrásokat fordítanak egy elképzelés megvalósítására, amely esetleg meghozza a kívánt eredményeket, esetleg nem, mivel az innovatív kutatás eredményét nem tudhatjuk előre, és mivel a keresletet szintén csak részben ismer­jük. Az innováció kockázatából valamennyi benne van abban a bizony­talanságban, amelyik minden technikai változással együtt jár. A kockázat egy jelentős része azonban a társadalmi rendszertől függ: kapitalista vagy piaci-szocialista környezetben más cégek tervei nem ismertek egy adott vállalat újító vezetője számára; a fogyasztók kizárása a terme­lőkkel való közvetlen érintkezésből (a kapcsolatnak az ármechaniz­muson keresztül történő parametrikus interakcióra való korlátozása) megakadályozza, hogy a vállalat a keresletet jelentősebb mérték­ben előrelássa; továbbá a véletlenszerűség, zűrzavar és bizonytalan­ság a pénzpiacokon – és általában a makrogazdasági környezetben – a következmények racionális felmérése ellenében hat. Úgyhogy, bár nagy összegek innovatív beruházása valóban kockázatos, ennek a koc­kázatnak egy jelentős része rendszerspecifikus tényezőknek köszönhető.

Másodszor, amit „kockáztatnak”, az társadalmi erőforrásokból szár­mazik, a kockázatot vállaló újító a társadalomnak mint egésznek kép­viseletében cselekszik. Ha egy kapitalista a maga tulajdonosi pozícióját kockáztatja, ez a társadalom számára nem jelent megterhelést, követ­kezésképpen a társadalmi kockázat sokkal kisebb, mint a magánjellegű kockázat; és ha az újítóknak a „kínálat oldaláról” történő ösztönzését a magánkockázat uralja, ez azt jelenti, hogy a magántulajdon akadályoz­za az innovációt. Szocialista közegben feltételezzük, hogy amennyiben egy kollektíva előkészít egy vállalkozói lépést – amelyet megfelelő ku­tatás és megfontolás előzött meg – a kockázatot, amellyel ez a lépés jár, az egész közösség nevében vállalják. Éppúgy, ahogyan egy tudós, akinek kísérlete negatív eredményre vezet, hozzájárul ahhoz, hogy vé­gül pozitív tudományos eredmények szülessenek, egy olyan cég, amely sikertelen újításokat vezet be (de megfelelő szakértői kompetenciával teszi ezt), hozzájárul a végül sikeres technikai átalakulásokhoz saját iparágában, és jogosult az ezért járó szabályos jutalomra. A szocialista gazdaság tehát potenciálisan szocializálhatja a kockázatot- kiterjeszt­heti azt a társadalom egészére, amely a kockáztatott erőforrások végső tulajdonosa, éppúgy, ahogyan az innováció végső haszonélvezője -, s ezzel csökkentheti az innováció hátrányait. A kockázatvállalás szocia­lizálása tehát szembeállítható a „kockázatért járó jutalom” kritériumával, amikor a különböző gazdasági rendszerek egymáshoz viszonyított in­novatív potenciálját értékeljük.

4. A szovjet és a kelet-európai tapasztalat értékelése

Az alábbiakból ki fog tűnni, hogy a fentebb a 2. pontban felvázolt modell nagymértékben támaszkodik a szocialista építés huszadik századi ta­pasztalataira, és leginkább a szovjet tapasztalatra (lásd Ellman, 1973, 1979; Shaffer, 1984, 1986; Nove, 1969; Feiwel, 1967; Hohmann és mások, 1975; Gregory és Stuart, 1981 stb.). A tervezés általam posz­tulált három fejlődési szintje közül az első, a projektszint, az 1930-as évekbeli Szovjetunió képeit idézi fel, a „tervezési hajrá” időszakát (Davies, 1966a). A rendszerszintű vezérlés szakasza megint csak világosan körvonalazható a háború utáni szovjet modellben (Felker, 1966; Davies, 1966b), a rendszerszintű átfogó tervezés küszöbére pedig az 1960-as években és azután folyó szovjet vitákban és átalakítások során jutottak el (Feiwel, 1967; Gregory és Stuart, 1981; Bornstein, 1977).

Kelet-Európában a projektszintű tervezés szakaszát lerövidítették, és a rendszerszintű vezérlésen alapuló tervezést némileg korán vezet­ték be – talán korábban mint az optimális megfontolások ezt előirá­nyozták volna -, a szovjet tapasztalat túlzott másolásának következ­ményeként. Kínában ezzel szemben, úgy tűnik, a projektszintű tervezés szakasza meghosszabbodott, tekintettel annak a nehézségeire, hogy ennek az országnak a hatalmas gazdaságát egy egységes adminiszt­ráció alá rendeljék, különösen a termelékenység valamint az oktatás és a közlekedés fejlettségének alacsony szintje mellett. Több okból a szovjet eset tűnik a szocialista fejlődés alapvető szakaszjellegű vonásait legvilágosabban megmutató konkrét példának, éppen úgy, ahogyan Nagy-Britannia mutatja a legtisztább formában a kapitalista Iparosítás jellegzetes vonásait, és a Földközi-tenger medencéjében jelentek meg legközvetlenebb formában a kifejlődő prekapitalista termelési módok – megint csak konkrét történelmi körülményeikkel összefüggő okokból. (Laibman, 1984.)

Az átfogó tervezés lényegi elemeit – a vállalatok közötti horizontális szerződéskötés fontos kivételével – a Szovjetunióban bevezették az 1960-as évek híres gazdasági reformjai során, amelyek az 1968-as Vállalati Szabályzat elfogadásában kulmináltak. Az 1970-es évek során ezt a rendszert folyamatos módosításnak és kísérletezésnek vetették alá, különösen az Ipari Társulások – a „lenti” vállalatok és a „fenti” minisztériumok között közvetítő középszintű testületek – kialakításával. Az 1980-as évek elején és a késői Brezsnyev-korszak irányelveiben a legtöbb iparágban a csoporttanácsok egy rendszerét vezették be. A csoport vagy brigád választ – jelen időt használok, mert nem kaptam információt arra vonatkozóan, hogy ez a rendszer megszűnt volna lé­tezni – egy tanácsot és egy csoportvezetőt, aki a tanácsot vezeti. Ez a kollektív és választott vezetőség elkészíti a csoport munkatervét és irányítja annak végrehajtását, majd a csoport a vállalattól kollektív tel­jesítményének értékelése alapján kap nyereségrészesedést. Ez tehát egy kollektív anyagi ösztönzési rendszer; a csoport minden tagját ér­dekeltté teszi az összes többi tag munkájában. Azonban ugyanakkor a csoporttanács felelős a nyereségnek a tagok közötti elosztásáért, és ez „a munkában való részvétel együtthatóinak” az értékelése alapján történik, amelyek nemcsak az egyéni termelést (a darabbér-kompo­nenst) veszik számításba, hanem a munkásnak a csoport munkájában való általános részvételét is minősítik: önképzés (új szakmák megtanu­lása a munkahelyek rotációja és bővítése révén), a kezdő munkások képzése, a munkahely gondozása, részvétel a biztonsági ellenőr­zésben, a vállalatra háruló szociális szolgáltatások szervezésében, ok­tatási tevékenységben stb. Az ösztönző bérezések rendszere tehát aprólékosan kidolgozott vegyítése a kollektív és az egyéni jutalmaknak, amelyeket egy politikai, közösségi eljárás révén állapítanak meg.

Nem fogom megkísérelni itt a szovjet tapasztalatnak, vagy a szovjet elmélet és gyakorlat közötti eltérés mértékének átfogó értékelését.* Amikor a szovjet szocializmus valóságát értékeljük, nyilvánvaló hogy a (glasznoszty előtti) hivatalos szovjet irodalom által festett teljesen idilli­kus képet a későbbi események megcáfolták. De én arról is meg va­gyok győződve, hogy ennek a valóságnak a pozitív aspektusai – a munkahelyi demokrácia struktúrái, a lényegi jövedelemegyenlőség, a folyamatos gazdasági stabilitás, a társadalmi gondoskodás, és a hoz­záférhető szociális szolgáltatások, a közös jövőről való szervezett pár­beszéd megvalósítása – jelentősek (l. Shaffer, 1984; Brown, 1966; Kirsch, 1972), és meghazudtolják azt a széles körben elterjedt tenden­ciát, hogy a kudarcokon és negatívumokon kívül semmi mást ne lás­sanak a Szovjetunióban.

Így tehát két, nyilvánvalóan inkonzisztens állításunk marad: 1. a szovjet tapasztalatnak jelentős pozitív tanulságai vannak a szocialista megújhodás számára; 2. A szocialista építés előrevivő lendületének és társadalmi áldásainak megvalósítására tett erőfeszítés a Szovjetunióban lényegében kudarcot vallott. Összebékíthetek ezek az állítások? Úgy vélem, hogy igen. A kudarc alapvető oka az oka egyben annak is, hogy a szocializmusnak egy előretekintő modellje olyan kevés teret kap a mai politikai klímában, a múlt „parancs- és adminisztratív” rendszere és az úgynevezett radikálisok elfogult szabadpiac-pártisága között: ez az ok pedig nem egyéb, mint az autoriter sztálini évek alatt kialakult represszív magatartásformák fennmaradása. A Vállalati Szabályzat például megadja ugyan a vállalatoknak azt a jogot és a vele járó felelősséget, hogy megalkossák saját terveiket, de a menedzsergárdát éveken át az (adornói értelemben) tekintélyelvű struktúrában való készséges rész­vétel szempontjai szerint válogatták ki. Mivel nem szoktak hozzá más­hoz, mint ahhoz, hogy passzívan és pragmatikusan alkalmazkodjanak a fentről jövő követelményekhez, és represszíven és párbeszéd nélkül direktívákat adjanak ki alárendeltjeiknek, a vállalatigazgatók alkalmaz­kodtak az új eljárások betűjéhez, mialatt aláásták azok szellemét; a vállalatok fölé helyezett minisztériumok valamint a Goszplan alosztá­lyainak hivatalnokai pedig tudatosan vagy öntudatlanul támogatták ezt az eljárást. A vállalat személyzetének értelmes bekapcsolása a tervek kialakításába és végrehajtásába ezért csak papíron létezik, nem a va­lóságban. A negatív magatartásformák mélyen gyökereznek a szovjet és kelet-európai intézményes struktúrákban és politikai kultúrában, és kiirtásuk a társadalom tömeges és demokratikus mozgósítását kívánja meg.

4. Konklúzió: Elmélet és kilátások

Az ebben a cikkben vázolt modell az átfogó tervezés egy szocialista rendszeréről, amelyet alulról jövő másodlagos megerősítés, és horizon­tálisan tervező piacok egészítenek ki, és talán körülveszi egy spontán, de alárendelt jelentőségű piaci-szocialista szektor, úgy tűnik, a Szov­jetunióban és Kelet-Európában az 1990-as évek elején nem sok politikai támogatást kap. A helyzetet elmérgesíti, hogy a sztálini időszak auto­ritarizmusával és törvénytelenségeivel való leszámolást sokáig halogat­ták. Mondhatunk-e még valamit a jelenlegi holtpontról?

A huszadik század, amelyben az első nagyobb szocialista kísérle­teket a technikai és politikai elmaradottság feltételei között hajtották végre, szemben a teljesen kifejlett, a szocializmus szilárd alapjait le­fektető kapitalizmus utáni átmenet közvetítés nélküli koncepciójával, ta­núja volt a két rendszer közötti hosszúra nyúlt állóháborúnak. A szo­cialista társadalmak, abbeli erőfeszítéseik során, hogy áthidalják a fej­lettségbeli szakadékot, átvették a tőkés viszonyok jelentős aspektusait, a kapitalista társadalmakat viszont szintén befolyásolták a szocialista intézményes struktúrák, mint a társadalmi jóléti intézmények és a mun­kahelyi részvétel – különösen Nyugat-Európában, ahol a keleti blokkhoz tartozó társadalmak realitásait jobban ismerték, mint az Egyesült Álla­mokban. A kapitalizmus, belső ellentmondásai ellenére is, tartja magát, paradox módon azért, mert akarata ellenére olyan társadalmi kompro­misszumokra, kényszerül, amelyek enyhítik a vagyon és a hatalom nö­vekvő mértékű polarizálódásának és a rendszer nagyfokú potenciális instabilitásának kihatásait. A szocializmus ugyanakkor szembesül azzal a hatalmas ideológiai akadállyal, amelyet a technikailag fejlettebb ka­pitalista társadalmak jelentenek számára, amelyek ráadásul bizonyos szempontból fejlettebb politikai formákat is kifejlesztettek. Analógia kí­nálkozik itt a feudalizmusból a kapitalizmusba való késleltetett átme­nettel, amikor a feudális nemesség pozíciói megszilárdultak a lecsök­kent területű, de gazdaságilag megerősödött majorsági birtokokon, a születőben lévő burzsoázia pedig – mivel még nem került sor széles társadalmi rétegek proletarizálódására – nem rendelkezett elég erővel ahhoz, hogy a feudális eredetű értéktöbblet igénybevétele nélkül tőkét halmozzon fel.

A keleti blokk országainak középutat kell találniuk egyfelől a helyreállított kapitalizmus (amely természetesen egy nagymérték­ben függő kapitalizmus lenne), másfelől a szocializmus tekintélyelvű-parancsuralmi formájához való visszatérés között. Ezt a közép­utat nyilvánvalóan a fejlett szocializmus új formái jellemeznék, beleértve a munkahelyi demokráciát, a szocialista vállalatok valamint a vállalatok és a fogyasztók közötti piaci viszonyok bizonyos formáit és a demok­ratikustervezést. Ahhoz, hogy a tervezés valóban demokratikus legyen, úgy vélem, jelen kell lennie központi komponensének: az átfogó ter­vezésnek. Ez biztosítja az alsóbb szinteken a koordinációt, a stabilitást, a hatékony döntéshozatalt, és ezáltal a tervezés lehetőségét. A köz­ponti terv prioritásainak meghatározásában való demokratikus részvé­tel szintén lényeges, és még számos más lehetőséget kell kikísérle­tezni, a társadalmi szervezeteken keresztüli részvételtől kezdve a gaz­dasági népszavazásokig. A piaci viszonyok, amelyeknek valódi tartal­mát mindig a mögöttük meghúzódó társadalmi viszonyok adják meg, a fejlett szocializmus társadalmi kontextusában a tervezés folyamatának horizontális összetevőit jelentik, és ezért nem állnak szemben a terve­zéssel, hanem éppen ellenkezőleg, a tervezésnek és a terv végrehaj­tásának az eszközei.

A szocializmus mint a kapitalista magánfelhalmozást meghaladó és gazdasági demokráciával felváltó rendszer melletti döntő érv az emberi élet legalapvetőbb immanens kritikai tendenciáján, a munka növekvő termelékenységén alapszik. Elfogadva – fenntartásokkal – azt, hogy az emberiség elkerüli a termonukleáris vagy ökológiai katasztrófát, a ter­melés növekvő outputjának vagy a tulajdon birtokosainak jutó rész nö­vekedését, vagy a dolgozó többség anyagi életstandardjainak folyama­tos emelkedését kell eredményeznie. Az előbbi lehetőség számos okból társadalmilag destabilizáló hatású, nem utolsó sorban azért, mert foko­zatosan aláássa magának a tulajdon intézményének a legitimációját. (Laibman, 1983.) A második lehetőség ahhoz vezet, hogy folyamatosan csökken a munka kapitalizmusbeli klasszikus és durva ösztönző ereje: a félelem. Világos, hogy új, az általánosan elosztott bőségen alapuló ösztönzőkre van szükség; ezek a munkásnak a munkafolyamathoz való pozitív és alkotó viszonyán fognak alapulni, és ezért előfeltételeznek valamit, amit eddig sohasem értünk el – a demokratikus alapelvek meg­valósítását a termelésben. A gazdasági demokrácia megkérdőjelezi a kapitalista kiváltságokat; más úton, de megkérdőjelezi a bürokratikus kiváltságokat és az autoriter vezetést is, amelyek akadályai mind a központi, mind a decentralizált demokratikus tervezésnek. Mindez el­gondol hatatlan egy kistulajdonosokat és egyszerű árutermelést feltéte­lező reakciós vízió keretein belül: úgy tűnik, a kelet-európai és a szovjet értelmiség „szabadpiaci vizionáriusai” nem vetettek számot a magán­tulajdon és a mai szocializált termelés közötti ellentmondással.

Egyszóval: mind a demokrácia, mind a tervezés az emberi terme­lőerők növekedésének hosszú távú következményei. Amennyiben ezek az erők továbbfejlődnek, a szocializmus, amelyet távolról sem cáfoltak meg a jelenlegi fejlemények, újból úgy jelenhet meg, mint a harmadik évezredbe lépő emberiség társadalmi és gazdasági fejlődésének szilárd alapja.

(Ford.: Szalai Miklós)

A tanulmányt némileg rövidítve adjuk közre. (A szerk.)

Jegyzet

* Kelet-európai tapasztalataink alapján a tervgazdaságról alkotott képünk természetesen jóval kevésbé derűi, mini Laibmané, akinek érvelését számos ponton naivnak él spekulatívnak érezzük. Úgy gondoljuk, túlságos leegyszerűsítés a negatív jelenségeket pusztán az elvek és a gyakorlat ellentmondásából levezetni, és – mint alább – tudati elmaradottságra hivatkozni; meggyőződésünk, hogy az ún. reálszocializmus számos elve is fejletlen struktúrájából következik. Nemcsak azért döntöttünk azonban Laibman írásának közlése mellett, hogy érzékeltessük: a lehetőségek „baloldali” elemzése igen széles spektrumon képzelhető el (a másik szárnyon lásd pl. a liberalizmushoz közeledő Bidet-féle álláspontot); hanem azért is, mert nem zárhatjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a tervgazdaság negatívumait felszámoló történelmi szakasz után növekszik azoknak a koncepcióknak a relevanciája, amelyek – mint Laibmané – a tervgazdaság pozitívumaira hívják fel a figyelmet a mindig szintézisekben realizálódó jövő számára. (A szerk.)

Hivatkozott irodalom:

Abouchar, Alan, ed. 1977. The Socialist Price Mechanism. Durham, North Carolina: Duke University Press.

Baumol, William J. 1965. Economic Theory and Operations Analysis. 2nd Edition. Engetwood CliKs, New Jersey: Prentice-Hall.

Benard, Jean. 1989. Socialist Incentive Schemes and the Price Setting Problem. In: Stanislaw Gomuka, Yong-Chool Ha and Cai-One Kim, eds., Economic Reforms in the Socialist World. Armonk, New York: M. E. Sbarpe.

Berliner, Joseph S. 1976. The Innovation Decision in Soviet Industry. Cambridge, Massa­chusetts: MIT Press.

Berliner, Joseph S. 1987. Soviet Economic Reforms and Technological Progress. Paper pre­sented at Fukushima International Symposium, Fukushima University, November 27-28.

Bornstein, Morris. 1977. Economic Reforms in Eastern Europe. In: Eastern European Economies. Post-Helsinki Joint Economic Committee, 95th Congress, 1st Session. Washington, D.C.: U.S. Government Printing Office.

Bródy, András. 1970. Proportions, Prices and Planning: A Mathematical Restatement of the Labor Theory of Value. Budapest: Akadémiai Kiadó; Chicago: American Elsevier.

Bródy, András. 1965. Three Types of Price Systems. Economics of Planning, 5/3.

Brown, Emily Clark. 1966. Soviet Trade Unions and Labor Relations. Cambrigde, Massachu­setts: Harvard University Press.

Davies, R. W. 1966a. The Soviet Planning Process of Rapid Industrialization. Economics of Planning 6/1

Davies, R. W. 1966b. Planning a Mature Economy in the USSR. Economics of Planning, 6/2.

Dempsey, Bernard, S. J. 1965. Just Price in a Functional Economy. In James A. Gherity, ed., Economic Thought: A Historical Anthology. New York: Random House.

Dobb, Maurice. 1955. Economic Theory and Socialism. New York: International Publishers.

Dobb, Maurice. 1969. Welfare Economics and the Economics of Socialism: Toward a Commonsense Critique. New York: Cambridge Universitty Press.

Dorfman, Robert, Paul A. Samuelson, and Robert M. Solow. 1958. Lienar Programming and Economic Analysis. New York: McGraw Hill.

Durgin, Frank A. 1977. The Soviet 1969 Standard Methodology for Investment Allocation Versus „Universally Correct” Methods. ACES Bulletin, XIX/2, Summer.

Ellman, Michael. 1973. Planning Problems in the USSR. New York: Cambridge University Press. Ellman, Michael. 1979. Socialist Planning. London: Cambridge University Press. Feiwel, George. 1967. The Soviet Quest for Economic Efficiency: Issues, Controversies, and Reforms. New York: Praeger, Special Studies Series.

Falker, J. L. 1966. Soviet Economic Controversies: The Emerging Marketing Concept and Chan­ges in Planning, 1960-1965. Cambridge, Mass.: The MIT Press.

Galbrarth, John Kenneth. 1967. The New Industrial State, Boston: Houghton Mifflin.

Gregory, P. R. and R. C. Stuart. 1981. Soviet Economic Structure and Performance. Second edition. New York: Harper and Row.

Hayek, Friedrich A. 1935. Collectivist Economic Planning. London: Routledge.

Hayek, Friedrich A. 1944. The Use of Knowledge in Society. American Economic Review, 35/4, September.

Hejl, L., O. Kyn and B. Sekerka. 1967. A Model for the Planning of Prices. In C. H. Feinstein, ed., Socialism. Capitalism and Economic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. London: Cambridge University Press.

Hohmann, Hangs-Hermann, Michael C. Kaser and Karl C. Thalheim, eds. 1974. The New Economic Systems of Eastern Europe. Berkeley, California: University of California Press.

Khudokormov, G. N. gen. ed. 1967. Political Economy of Socialism. Moscow; Progress Publishers.

Kirsch, Leonard Joel. 1972. Soviet Wages: Changes in Structure and Administration Since 1956. Cambridge, Massachusetts: MIT Press.

Kozlov, G. A. 1977. Political Economy: Socialism. Moscow: Progress Publishers.

Laibman, David. 1978. Price Structures, Social Structures and Labor Values in a Theoretical Socialist Economy. Economics of Planning, 14/1, 3-23.

Laibman, David. 1981. Two-Sector Growth with Endogenous Technical Change: A Marxian Simulation Model. Quarterly Journal of Economics, XCVI.

Laibman, David. 1983. Capitalism and Immanent Crisis: Broad Strokes for a Theoretical Foun­dation. Social Reserarch, 505.

Laibman, David. 1984. Modes of Production and Theories of Transition, Science & Society, 48/3, Fall.

Lange, Oskar. 1956. On the Economic Theory of Socialism. Minneapolis: University of Minnesota Press.

Lange, Oskar, ed. 1962. Problems in the Political Economy of Socialism. New Delhi: People's Publishing House.

Lange, Oskar. 1963. Political Economy. Vol. I: General Problems. New York: Macmillan.

Marx, Karl. A gothai program kritkája. Marx és Engels válogatott művei, Kossuth, 1975. 3. köt.

Nove, Alec. 1969. The Soviet Economy. New York: Praeger.

Nove, Alec. 1983. The Economics of Feasible Socialism. London: George Allen & Unwin.

Novosti Press Agency, 1972, Labour Legislation in the USSR. Moscow: Novosti Press Agency.

Roberts, Paul Craig. 1971. Alienation and the Soviet Economy. Santa Fe: University of New Mexico Press.

Robinson, Joan, 1967. Socialist Affluence. In C. Feinstein, ed., Socialism, Capitalism and Eco­nomic Growth: Essays Presented to Maurice Dobb. Cambridge: Cambridge University Press.

Sagaidak, E, A. 1977. The Level and Dynamics of Current Purchase Prices on Agricultural Products. Translation in Problems of Economics, XIX:12, April.

Seton, Francis. 1977. The Question of Ideological Obstacles to Rational Price Setting in Com­munist Countries. In Alan Abouchar, ed., The Socialist Price Mechanism. Druham, North Ca­rolina: Duke University Press.

Shaffer, Harry G., ed. 1984. The Soviet System in Theory and Practice: Western and Soviet Views, 2nd edition. New York: Frederick Ungar Publishing Co.

Shaffer, Harry G. 1968. Towards New Economic Reforms in the USSR. Research Papers in Theoretical and Applied Economics, 86-3, Department of Economics, University of Kansas.

Sik, Ota. 1967. Plan and Market Under Socialism. White Plains, New York: International Arts and Sciences Press.

Vanek, Yaroslav, 1974. The Particpatory Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vanek, Yaroslav. 1977. The Labor-Managed Economy. Ithaca, New York: Cornell University Press.

Vyas, A. 1978. Consumption in a Socialist Economy: The Soviet Industrialization Experience, 1929-37. New Delhi: People's Publishing House.

Zauberman, Alfred. 1967. Aspects of Planometrics. New Haven, Connecticut: Yale University Press.